4. Holdbéli kalandok (csillám,rákocska béka) jav

Másnap, amikor már kibújt a föld mögül a nap, és
egyre melegebb lett, felébredt a három jóbarát.
Azon tanakodtak, hogy merre is induljanak. Villus
így szólt barátaihoz:
– Jó lenne, ha találnánk egy patakot, vagy tavat,
vagy éppen egy tengert, mert már ránk férne egy
kiadós fürdés, és már szomjas is vagyok egy kis friss
vízre.
– Induljunk arra! – javasolta Kormi, és előre
mutatott.
Hogy gyorsabban haladjanak, Kormi a hátára
emelte Cin-cint. Mentek-mendegéltek, míg egyszer
csak hangos morajlással, hatalmas légáramlattal, és
nagy port felverve melléjük repült egy óriási
sárkány. Ijedtükben csak annyit tettek, hogy
egymáshoz bújtak. Villus már megszokta a hatalmas
dolgokat és tárgyakat, hamar rá is jött, hogy nem
sárkány, hanem szitakötő. A szitakötő gyönyörű
színekben pompázott, hatalmas, áttetsző szárnyai
szétterültek a fejük felett, ezzel egy kis árnyékot
adva a három barátra.
– Hát ti meg honnan jöttetek, hogy ilyen picikék
vagytok? – kérdezte a szitakötő. – Alig vettelek
észre titeket a magasból.

– A földről érkeztünk, Villusnak hívnak, kiskutya
vagyok.
– Én pedig Kormi vagyok, és kiscica vagyok.
– Én… én meg kisegér vagyok, a nevem Cin-cin.
Éppen kirándulunk a holdon. Ismerkedünk az itt élő
növényekkel és állatokkal.
– Én a holdbéli szitakötő vagyok – szólott az
idegen –, az én nevem Csillám.
– Kedves Csillám – szólt Villus bájos kis
csaholással –, szeretnélek megkérni valamire. Az az
igazság, hogy már régóta nem tudtunk fürödni, és
friss vizet inni. Arra gondoltam, hogy lehetnél az
idegenvezetőnk itt a holdon, és mutathatnád
nekünk az utat.
– Nagyon megtisztelő, hogy rám gondoltatok egy
ilyen nemes feladat ellátására – köszönte meg
Csillám. – Akkor arra gondoltam, hogy ti a
nyakamba ültök, majd én felszállok, s ha valami
érdekesnek látszó dolgot láttok, jelezzetek nekem,
és én leszállok.
A három barát így is tett, és máris kezdetét vette
a holdon a tárlatvezetés. Alighogy felszálltak, máris
megláttak egy kis tavat. A tóból hatalmas halak
ugrándoztak ki és vissza, nagy csobogást és
2

hullámzást okozva. Villus máris jelzett Csillámnak,
hogy ott szálljanak le. Csillám abbahagyta a
szárnycsapdosást, és mint egy vitorlázórepülő,
leereszkedett a tó partjára. Kormi, Cin-cin és Villus
szinte egyszerre ugrott a holdra. Majd ahogy illik,
megköszönték Csillámnak a fuvart. Csillám ekkor azt
mondta a három barátnak:
– Itt ez a kis csengő, és ha ismét fuvarra lenne
szükségetek, csak rázzátok meg, és én azonnal ott
leszek.
Csillám ezután nagy széllel és hanggal felröppent,
és búcsút intett az újsütetű kicsit furának, de
kedvesnek és kissé aprónak tűnő barátainak.
A három barát ámulva nézte a tavat és a benne
ugrándozó halakat. Hát ők is úgy gondolták, hogy
megmártóznak a tó vizében. Elsőnek Villus ugrott a
vízbe, majd Cin-cin, aki csak a part közelében mert
úszkálni, hogy egy kissé felfrissüljön. Nagyokat
prüszkölt, amikor a torkára szaladt a víz ivás közben.
Így belefeledkezve, örömködve, ugrándozva
töltöttek el néhány órát. Kormi amolyan
cicamosdást rendezett, de azért nagyokat kortyolt a
friss vízből.
3

Ekkor egy rákocska csimpaszkodott Kormi
orrocskájára, és farkasszemet nézett Kormival.
Kormi nem volt igazán boldog a ragaszkodó
rákocskától. Rá is förmedt azonnal:
– Engedd el az orromat, te kis szemtelen, hát,
hogy képzeled, hogy másokat így megtámadsz a
vízben!
De a rákocska nagyon ragaszkodott Kormi
orrához, s az ugyan nem engedte. Ekkor Villus is
felfigyelt a hangos nyervogásra és kiabálásra. Hamar
kiúszott a vízből, és odaszaladt a kétségbeesett
Kormihoz, s már látta is a kiabálás okát. Hát egy
aprócska rákocska csimpaszkodott Kormi orrán.
Máris nekilátott egy kedves kérlelő csaholásnak:
– Kérlek, rákocska, engedd el a barátom orrát,
légy szíves – majd tovább ugrándozott Kormi körül.
Már Cin-cin is odaszaladt, hogy megtudja, mi az a
nagy baj, ami ezt az éktelen nagy lármát, ricsajt
okozza. Hát ő egy kicsit hátrálva, de azért mondta a
magáét:
– Azonnal engedd el a barátom orrát, mert…
mert… mert akkor nem tudom, mit csinálok, de az
nagyon fog fájni!
4

Ekkor egy váratlan pillanatban elengedte Kormi
orrát a rákocska, és illedelmesen bocsánatot kért
mindenkitől. A rákocska úgy magyarázta a dolgot,
hogy őnáluk ez a köszönés, és ő csak üdvözölte
Kormit.
– Jó, jó, nincs, semmi baj, csak nálunk úgy
üdvözöljük a másikat, hogy az ne ijedjen meg, és
főleg ne sérüljön meg – mondta Villus megbocsátó
hangon a rákocskának.
– Nagyon örülök annak, hogy megbocsátottatok
nekem, de most már indulnom kell vissza a vízbe,
mert a testvérkéim és a szüleim már biztos nagyon
hiányolnak. Mert mire én a névsorolvasáskor sorra
kerülök, addigra már én is a helyemen leszek.
– Miért, ti hányan vagytok testvérek – kérdezte
Cin-cin –, hogy olyan későn kerülsz sorra?
– Én azt nem tudom – mondta a rákocska –, én
nem tudok még számolni, de mire az apukám azt
kiáltja, hogy Ollócska, akkor nekem kiáltani kell,
hogy itt vagyok. Most már tényleg indulok, mert
elkések, és akkor kikapok az anyukámtól.
A rákocska, akinek a neve Ollócska volt, kissé
elpirulva elindult a víz irányába, s onnét a fejével
kicsit visszafordulva köszönte meg a barátságot a
5

három szárazholdon élő állatkának. Ők is integettek
az új barátnak, aki a víz alatt él. Ezután kifeküdtek a
finom napsütésbe szárítkozni. Ahogy szárítkoztak, a
partra ugrott egy óriási varangyos béka, és ezt
kérdezte tőlük:
– Ti szúnyogok vagytok?
– Nem – válaszolt Villus.
– Hát talán legyek vagytok?
– Nem – válaszolt Kormi –, mi legyek sem
vagyunk – és folytatta volna a mondandóját, de a
hatalmas varangyos béka közbevágott, és azt
mondta:
– Tulajdonképpen mindegy is nekem, így is jók
lesztek nekem vacsorára – és már ugrott is feléjük.
Villus ekkor a hátára kapta Kormit és Cin-cint, és
eszeveszett nagy rohanásba kezdett. A rút
varangyos béka szép lassan lemaradt, és Villus is
alábbhagyott a rohanással.
– Hát ezt megúsztuk! – mondta Cin-cin
megkönnyebbülve, látva, hogy az üldözőjük
lemaradt.
Szegény Korminak is felborzolódott a szőre, és a
körmeit mélyen belevájta Villus bundájába, de már
ő is kezdett megnyugodni, és nagyot sóhajtott. Egy
6

hatalmas fa alá értek éppen. Jó öreg fa lehetett,
mert egy akkora odú tátongott az oldalán, mint egy
barlang. Lakója is volt, mégpedig egy bagoly. Az
elmondása szerint őt mindenki csak Baginak hívja,
és körülbelül 150 esztendős. Eleinte nagyon
barátságosnak tűnt, de amikor Cin-cin is
bemutatkozott, hirtelen megváltozott.
– Te egy egér vagy? – kérdezte Bagi.
– Igen – felelt Cin-cin.
De Bagi akkor már le is csapott a rémült Cin-cinre,
és ezt kiabálta:
– Már sok-sok éve nem ettem egeret, hát végre
itt van egy, ezt most nem hagyom, hogy
megszökjön, most azonnal fölfalom!
Cin-cin a nyaka közé kapta lábait, és kicsi izmait
megszakítva futni kezdett. Futás közben az járt a
fejében, hogy ma mindenki őt akarja megenni
vacsorára, hát ez már mindennek a teteje, dúlt-fúlt
magában.
De nicsak, Villus vad ugatásba kezdett, és Bagi, a
bagoly meglepődve lépett hátra, mert ő még ilyen
rémisztő hangot nem is hallott. Így azt gondolta,
inkább fölrepül a fára, még mielőtt ez a rémes
hangot kiadó állat kárt nem tesz a tollazatában. A
7

három barátnak ismét odébb kellett állnia, hogy
nyugodtan tudjanak majd pihenőre térni. Amint úgy
érezték, hogy biztonságban vannak, és nem érheti
már őket több veszély, egy bokor alá szépen
összebújtak, s lassan mély álomba szenderültek.
8