ATF SZEMLE - Adventista Teológiai Főiskola - Hetednapi Adventista ...

ATF SZEMLE 

Az Adventista Teológiai Főiskola lapja 

VEZETÉSTUDOMÁNYI JEGYZETEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 

Szabó László 

BEVEZETÉS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 

A missziói kutatások szükségessége 


A MISSZIÓI TEOLÓGIA ÚJRAGONDOLÁSÁNAK 

SZÜKSÉGESSÉGE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 


A MISSZIÓPARANCS: 

MIT IS MONDOTT JÉZUS VALÓJÁBAN? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 

Rajki Zoltán 

A HETEDNAPI ADVENTISTA EGYHÁZ MISSZIÓJA 

MAGYARORSZÁGON A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN 

A STATISZTIKA TÜKRÉBEN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 

Bihari Csaba 

GYÜLEKEZETALAPÍTÁSOK MAGYARORSZÁGON 

1997 ÉS 2007 KÖZÖTT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 


A LELKÉSZ SZEREPE A GYÜLEKEZETBEN . . . . . . . . . . . . . . . . . 72 

A szerepkonfl iktustól a biblikus megoldás felé

• Szerkesztői üzenet 

VEZETÉSTUDOMÁNYI 

JEGYZETEK 

Amerikában hallottam egy „hívő” viccet. Egyszer egy hajó a fekete Afrika partjai 

felé tartott, amikor zátonyra futott és süllyedni kezdett. Leeresztették a mentőcsónakokat, 

és szép rendben mindenkit a közeli kis szigetecskére szállítottak. 

Csak négy misszionárius maradt a süllyedő hajón. Várták a mentőcsónakot, de 

úgy tűnt, hiába, mert a hajó egyre gyorsabban süllyedt. Ekkor megszólalt a katolikus 

misszionárius: 

– Testvéreim, itt az idő, hogy meggyónjunk egymásnak! 

A kálvinista pap erre így felelt: 

– Előbb olvassuk el a mai textust. 

Ellene mondott ennek a baptista lelkipásztor, aki egy énekkar megszervezését 

ajánlotta. Végül az adventista így zárta le a vitát: 

– Tévedtek, testvéreim, előbb egy bizottságot kell szervezni. 

Túl sok „elvi vitát” hallottam ahhoz, hogy tanúsítsam: ez a vicc sajnos igaz. 

A mentőcsónak-készítés vagy az úszni tudás helyett vitákat szeretnénk rendezni 

a legjobbnak gondolt megoldásról – miközben elsüllyed a hajó. A burjánzó bizottsági 

ülések ellenére egyre kevesebb jó döntés születik, és közösségeink belső 

hangulata is folyton romlik. Sokan kezdik hinni, hogy igaza van annak a jeles 

Murphy-törvénynek, hogy „a teve egy bizottság által tervezett ló”. Pedig ez 

az elmés mondás csak akkor igaz, ha rosszul működik a bizottság. Mind világosabban 

kitűnik, hogy a szabadegyházi gyülekezetek belső közösségi állapotát 

nem az egyre kevesebbet érő bizottsági döntések javíthatják meg, hanem az, 

ha tisztázott körülmények között, demokratikusan és nem manipulatívan mozgósítani 

tudjuk a tagokat, akikért a közösség van. Közös feladataink megoldásában 

egy összehangolt csoport sokkal hatékonyabb, mint egyetlen személy. Ezért 

Isten ügyét nem az autokrata zsarnokok viszik előre, hanem akik a többi embert 

be tudják kapcsolni a munkába, érdekeltté teszik őket a megoldás iránt, és 

fel ébresztik bennük a kötelességtudatot. Erre kellene fi gyelnünk a határozatok 

meghozatala előtt. Szívesen hozunk mások számára kötelezően végrehajtandó 

döntéseket, de (szerencsére) nincs a kezünkben az a kényszerítő eszköz, amivel 

ezeket végre tudnánk hajtatni. A furfangosan kicsikart szavazattöbbség erre nem 

elegendő. Ezzel nem tudjuk megnyerni azokat, akiknek a fáradozására, önzetlen 

munkájára szükségünk van a tervek kivitelezéséhez. Ezért történik meg sokszor 

az, hogy jó szándékunk ellenére sem fogadják készséggel döntéseinket, mert úgy 

érzik a tagok, hogy kimaradtak a tervezésből, a vezetők a fejük felett határoztak. 

Ezért legtöbb esetben csak a visszabeszélés, a tagadás „demokratizmusa” érvényesül 

a közösségekben. 

A demokrácia amúgy is nehéz napokat él meg. A demokratikus döntéshez 

szükséges információk nem állnak a döntéshozók rendelkezésére, és ezért eluralkodik 

a megtévesztő manipuláció. Nagyon sokszor a látó, értő kisebbség vé- 

ATF szemle, 2009/1 • 2

Szerkesztői üzenet • 

leményét a manipulált többség szavazatával igyekeznek elhallgattatni. A szabadegyházi 

közösségek az angolszász demokratikus vezetési modell alapján jöttek 

létre, melynek hagyományai a puritanizmusig vezethetők vissza. Meg kellett 

küzdeniük történetük első szakaszában a régi anyaegyházak diktatórikus alapokra 

épülő szervezetével, egyházi jogrendszerével. Ezért egyházszervezetük 

csak később, szükségből épült ki. Ezeknek az egyházaknak elindítója nem egy 

személy, hanem egy csoport volt, amelyik közösen hozta meg döntéseit. Ezért 

nem köthető egy névhez sem a baptista, a metodista vagy az adventista, sem pedig 

a pünkösdi közösségek indulása. Ezeknek a közösségeknek története demokratikus 

társadalmi légkörben indult. A demokrácia alapszabálya, hogy a döntésekben 

a többségi közakarat érvényesüljön, de a többségnek nincs mindig igaza. 

Olyan rendszerre van szükség, amely a lehető legteljesebb egyetértésre épül. 

Ehhez viszont az embereknek szüksége van azokra az információkra, amelyek 

nyomán meg tudják hozni a felelős döntést, valamint a döntéshozóknak gondosan 

fi gyelembe kell venni a másféle pozitív vélemények használható elemeit is. 

A jó döntés egyetértésre, közmegegyezésre épül, nem pedig a kicsikart többség 

szavazatára. Egy-két meggondolatlanul leadott szavazat nem biztosítja a javaslat 

megvalósítását. A közmegegyezés adja a legjobb esélyt a határozat végrehajtására. 

Ekkor derül ki, hogy egy csoporton belül van-e elegendő szakértelem és felelősségtudat 

a teendők végrehajtásához. 

Csapatvezetésre van szükségünk. Nem hisszük azt, hogy vannak a Szentlélek 

által befolyásolt vezetők, és vannak a semmihez nem értő vezetettek, a laikusok. 

Közösen, mindnyájan a Szentlélek vezetése alatt élünk. A csapatvezetés 

nem tisztán demokratikus vezetés. Ennél valamivel több. A demokratikus irányítás 

lényege a különböző döntések megszavaztatása és a formális többség általi 

kormányozás. Ha ezt a módszert használjuk, akkor a gyülekezet, az egyház darabokra, 

különböző érdekcsoportokra töredezik, és idővel vezethetetlenné válik. 

Ha egy vezető következetesen törekszik arra, hogy a saját elgondolását úgy „demokratizálja”, 

hogy annak csupán szavazattöbbséget biztosítson, lényegében feladja 

a vezetést. A bizottságok lassan látható kötelezettségek, hatáskörök nélküli, 

a felelősség hiányától szenvedő, veszekedő csoportokká válnak. Így nem segítik, 

hanem megbénítják az eredményes munkát. 

A csapatvezetés nem azt jelenti, hogy mindenki mindenben dönt, hanem azt, 

hogy a döntések előkészítésében mindenki a neki adott képességek szerint részt 

vesz, a javaslatokhoz hozzátesz. Nem kritizál, hanem vállal. 

A szerkesztő 


• tanulmányok 


Bevezetés 

A missziói kutatások 

szükségessége 

Csak filozófiánk van, 

vagy pedig formáljuk a világot? 

„Ha ezután is azt tesszük, amit eddig tettünk, ezután is azt aratjuk, amit eddig 

arattunk.” – mondta Alfred C. McClue, az Észak-Amerikai Divízió egykori elnöke. 

Minden tevékenységnek, így az egyház missziós tevékenységének is megvan 

a saját következménye. Nem hunyhatunk szemet a tény fölött, hogy amit 

az egyház tesz, alapvetően befolyásolja küldetésének teljesítését, bibliai képpel 

élve az aratást. Ez persze jó hír, amennyiben meg vagyunk elégedve az aratással, 

vagyis küldetésünk teljesítésének előrehaladásával. Amennyiben ez nem áll 

fenn, akkor az egyháznak el kell térnie a megszokott, esetleg éveken, évtizedeken 

keresztül kialakított és fenntartott tevékenységétől, annak érdekében, hogy 

küldetését teljesíteni tudja. De mielőtt bárki sorba venné, hogy milyen sokféle tevékenységet 

folytat az egyház úgynevezett „missziós” szolgálatként, milyen objektumokat, 

alapítványokat tart fenn, hány rendezvényt szervez, hadd idézzek 

egy elgondolkodtató mondatot Karl Marxtól: „A fi lozófusok csak különbözőképpen 

értelmezték a világot. A lényeg azonban, hogy megváltoztassuk azt.” 1 

Itt Marx rátapint egy döbbenetesen nagy igazságra. Önmagában az, hogy tevékenyek 

és elfoglaltak vagyunk, dolgozunk és elfáradunk, tervezünk és végrehajtunk, 

pénzt gyűjtünk és elköltünk, bizottságokat hozunk létre, és döntéseket 

hozunk, még messze nem jelenti azt, hogy el is végezzük a munkát, amit Isten 

az egyházra bízott. Az alapkérdés tehát nem az, hogy fáradozunk-e, hanem teljesítjük-e 

azt a küldetést, amire az Úr elhívott bennünket. Amennyiben nem vagyunk 

hatással a világra, nem formáljuk hatékonyan az emberek életét Krisztushoz 

hasonlóan és az Ő számunkra készített terve szerint, akkor lehet, hogy mi is 

beálltunk a fi lozófusok sorába, és csak magyarázataink vannak. Lehet, hogy adventistaként 

csupán másfajta értelmezésünk, fi lozófi ánk van a világ működésére, 

alapvető emberi kérdések megválaszolására, de nincs erőnk, hogy Isten segítségével 

igazi változást is hozzunk? 

Robert Coleman – sokszorosan újranyomtatott kis könyvében – Jézus példáját 

mintaként állítja a mai egyház elé. Életében meglepő hatékonyság fi gyelhető 

meg: „Élete teljesen céljához igazodott. Minden, amit mondott és tett, tervének 

része volt. Nagyon jelentős volt ez a terv, mert ez volt életének végcélja: megváltani 

a világot Isten számára. Egyetlen pillanatig sem tévesztette el ezt szem elől. 


tanulmányok • 

Bizakodva tekintett a jövőbe, noha Ő a tervnek megfelelően a jelenben élt. Nem 

volt az életében véletlen, sem elpocsékolt energia, sem felesleges szó. Végrehajtotta 

Istentől kapott feladatát. Élt, meghalt, és az Úr terve szerint feltámadt. Előre 

ki volt dolgozva pontosan az Isten Fiának győzelme, mint egy tábornok haditerve. 

Ki volt zárva minden véletlen. Miután az Atya mérlegelt minden eshetőséget, 

s az emberi tapasztaltok minden megváltoztatható tényezőjét, olyan tervet 

gondolt ki, amely nem végződhetett kudarccal.” 2 

Jézus szolgálata a lehető legnagyobb cél teljesítésére volt szentelve: az emberiség 

megváltására. Megdöbbentő azonban azt látni, hogy nem háromszáz, nem 

harminc, hanem csupán három és fél évet töltött ezzel a szolgálattal. Minden lépését 

gondosan megtervezte, a tanítványokat felkészítette szolgálatának folytatására, 

és a kereszten az utolsó szavában kétség nélkül kinyilatkoztatta a teljes sikert 

az egész világegyetem előtt. Nem azt mondta tanítványainak, hogy csak így 

tovább, nem siránkozott korai halála felett, hanem azt kiáltotta: „elvégeztetett”, 

és ezzel be is fejezte földi szolgálatát. Micsoda hatékonyság, milyen gondos tervezés! 

Ő valóban megváltoztatta a világot. Nem először tette ezt. A teremtésnél 

is elhangzott, hogy „elvégeztetett”, minden igen jó volt. A kereszt után, az ítéletnél 

is el fog hangozni, valamint az újjáteremtés befejezésekor ismét bebizonyítja, 

hogy Ő egy világot formáló valós Isten. Mit mondhatunk a nevét viselő egyházról? 

Szükség van a kritikus önvizsgálatra 

Jézus Krisztus élete, szolgálata és a megbízása rendkívül magas elvárásokat támaszt 

az egyház számára, és önvizsgálatra késztet bennünket. Önmagában az, 

hogy valaki aktív vagy éppen tehetséges, még nem jelenti feltétlenül, hogy el is 

ér valamit. 

„Újból és újból fel kell tenni a kérdést: helyes célra törekszünk-e, s a választott 

út a legjobb? Betöltik-e fáradozásaink a Krisztustól kapott nagy megbízatást? 

Növekszik-e a gyülekezet? Nő-e azoknak az embereknek a száma, akik szolgálatunk 

gyümölcseként lángolnak Krisztusért, és megmozgatják a világot az evangéliummal? 

Vitathatatlan, hogy sokat tevékenykedünk a gyülekezetekben, egyik 

evangelizációs programot a másik után hajtjuk végre, de vajon elérjük-e ezzel a 

kívánt célt?” 3 

A vizsgálatok szükséges részét képezik az emberi életnek, akár egészségesek 

vagyunk, akár betegek. Fizikai egészségünk megőrzése érdekében rendszeres 

időközönként felszólítást kapunk a tüdőszűrő vizsgálaton való megjelenésre. 

Ennek célja, hogy védjük az életet, megelőzzük az életre veszélyes betegségek 

kialakulását. Még az egészséges ember is elmegy időnként az orvoshoz egy-egy 

vizsgálatra. Vérvétel, vérnyomásmérés, vérképvizsgálat. Mennyivel inkább igaz 

ez, ha beteg valaki! Kritikus betegség esetén hatalmas költségű vizsgálatok sora 

indul el. A cél az élet megmentése, a gyógyulás. Újabb és újabb mérések, felvételek, 

elemzések, tesztek, szövettani vizsgálatok következhetnek. És ha nem sikerül 

megmenteni az életet? Mi történik akkor? Sajnos meghal a páciens, de a vizsgálatok 

ennek ellenére folytatódnak. Lekerül teste a patológiára, és ott a boncolás 

során igyekeznek levonni a következtetést arra nézve, hogy mi okozta halálát, 

milyen esetleges hibák történtek a kezelés során, és hogyan lehetne elkerülni 

a tragédiát más, hasonló esetekben. 



Vannak olyan időszakok, amikor az egyház esetleg egészségesnek érzi magát, 

működését célszerűnek és hatékonynak gondolja, és meg van elégedve az eredményekkel 

is. De mi az alapja a megelégedésnek? Ahogyan az egészséges embernél 

is az átfogó vizsgálatok deríthetik ki, hogy valóban minden rendben van-e, 

ugyanúgy az egyháznak is szüksége van önvizsgálatra, kritikus elemzésre, küldetésének 

hatékony vizsgálatára annak érdekében, hogy valóban megismerje saját 

helyzetét. Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezet egészségesnek gondolta 

magát, meg volt elégedve tevékenységével, állapotával, felkészültségével, 

gazdagságával. Isten véleménye azonban lesújtóan hangzik: „Mivel ezt mondod: 

Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, 

hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen…” 

(Jel 3:17) 

Szükséges tehát az egyház önvizsgálata, missziójának elemzése, ha azt látjuk, 

hogy erőtlen, beteg, küldetését alig-alig teljesíti. Az egyház és missziója elválaszthatatlan 

egymástól. Ha a misszió kudarcot vall, akkor megszűnik az egyház 

is létezni, és ez csak idő kérdése. Sajnos több mint 150 megszűnt adventista gyülekezet 

igazolja ezt a tényt. Több gyülekezet szűnt meg az elmúlt 100 év során, 

mint amennyit létrehoztunk. Azonban ezeknél a közösségeknél is szükséges lenne 

a „patológiai” vizsgálat. Miért haltak ki? Van-e olyan felismerhető folyamat, 

ami veszélyezteti a többi közösséget is, de még nem ellensúlyoztuk azt? 

A tudományos konferencia célja az alapvető missziói kérdésekről szóló tapasztalatcsere 

és közös gondolkodás megteremtése, az egyház biblikus missziójának 

elemezése, és a gyakorlati megvalósulásának vizsgálata, a közelmúltban 

zajló missziós tevékenységek megismerése, lehetőség szerinti elemzése volt. Ebben 

a kötetben az elhangzott előadások alapjául szolgáló tanulmányok, a miszsziói 

kérdéskörökhöz kapcsolódó tanári és hallgatói publikációk és projektleírások 

kerültek kiadásra. Bízom benne, hogy ez a kezdeményezés folytatásra talál, 

és az egyház életétét, szolgálatát segítő, egyre átfogóbb és mélyebb missziói, kutatói 

tevékenységhez vezet. 

JEGYZETEK 

1 Karl MARX–Friedrich ENGELS: Marx-Engels-Werke, 1, Berlin, Akademie-Verlag, 1956, 

499. 

2 B. Robert COLEMAN: Az evangelizáció mesterterve, New Jersey, Old Tappan, 1969, 8–9. 

3 I. m., 5. 



A missziói teológia 

újragondolásának 

szükségessége 

Mi a misszió? 


1787-ben egy fi atal lelkész, William Carrey missziói felhívást intézett a protestáns 

vezetőkhöz Ésaiás 54. fejezete alapján, hogy az evangélium hirdetését 

terjesszék ki más országokra is annak érdekében, hogy minden ember megismerje 

a Biblia tanítását. A lelkes előadás által felkavart érzelmeket az idősebb 

lelkész, Sir John Ryland kijózanító megjegyzése szakította félbe: „Ülj le, fi atalember! 

Te egy entuziaszta vagy. Ha Istennek tetszene, hogy a pogányokat 

megtéréshez vezesse, akkor megtenné azt anélkül, hogy veled vagy velem arról 

tárgyalna.” 1 

Ez a később igen nagy változásokat hozó esemény 2 is jól szemlélteti a miszsziói 

gondolkodásmódok közötti óriási különbséget. Ugyanabban a korban élő, 

egy felekezetben szolgáló lelkésztársak között is radikális eltérés volt a misszió 

értelmezését illetően. 

Ez a tanulmány a missziói teológia újragondolásának szükségességére kíván 

rávilágítani, és kísérletet tesz a misszió gyökereinek vizsgálatára. Mi az, ami – 

függetlenül a társadalmi változásoktól – stabilitást és irányt mutat az egyháznak 

küldetése teljesítésében? A kérdés annál is fontosabb, mert visszatekintve láthatjuk, 

hogy az évszázadok során rendkívül eltérő gondolkodás és ennek megfelelően 

sokszínű gyakorlat jellemezte a keresztény missziót. 

Az első századok megteremtették a kereszténység terjedésének feltételeit. 

Nagy Sándor után a görög kultúra terjedése, hatása és nyelve az egész Római Birodalmat 

befolyása alá vonta. A keresztények így a görög nyelv segítségével útnak 

indulhattak az evangélium hirdetésére. Igen, útnak indulhattak, mert a Római 

Birodalom megépítette az utakat, és gondoskodott azok biztonságáról. Az 

egységes törvényrendszer pedig a jogi hátterét adta missziói tevékenységüknek 

azáltal, hogy áttekinthető működésre kényszerítette a legbarbárabb törzseket is. 

A régi társadalmi rendszerek demokratizálása, a rabszolgák életkörülményeinek 

javítása, a szociális és közösségi élet megszervezésének biztosítása mind-mind 

az evangélium útját egyengették. Ezzel együtt azonban a keresztény misszió különféle 

kulturális, politikai, gazdasági vagy épp vallási körülmények közé kerülve 

igyekezett a mindenkori kihívásoknak, lehetőségeknek megfelelni, ami azonban 

az egyháztörténelem során jelentős ellentmondásba keveredett Jézus életével, 

tanításával és misszióparancsával. A teljesség igénye nélkül néhány példát 

szeretnék felsorolni. 



A misszió mint hitvédelem 

A keresztény egyház növekedése és a zsidósággal való feszültséggel teljes kapcsolata 

rossz színben tüntette fel a keresztényeket a pogányság között, 3 ennek 

következtében a kereszténység védekezésre kényszerült. A II. századtól felerősödött 

az apológia mint misszió. A hitvédelem szerepe a félreértések tisztázása 

volt, a keresztény értékek és tanítások bemutatása a támadásokra adott válaszként. 

Arisztidesz, athéni fi lozófus, 4 Justinus vértanú (†165), Marcus Minucius Felix 

és még sokan mások tették közzé hitvédő irataikat. 

A misszió mint leigázás 

Konstantin császár Krisztus monogramjának jegyében aratott győzelme Kr. u. 

312. október 28-án alapvetően megváltoztatta a kereszténység történelmét: felemelte 

üldözött voltából, és küldetésének tekintette, hogy a birodalom új államvallásává 

tegye. Az egyház a cezaropapizmus útjára lépett. 5 Bár Konstantin még 

türelmes volt más vallásokhoz, így a 313-as milánói rendeletében és a 323-as 

törvényében a vallások egyenlőségét hirdette, viszont utódai már eltértek ettől. 

Szakítottak a körültekintő politikával, az új törvényekkel nem csak elterjeszteni 

igyekeztek a keresztény erkölcsöt, hanem rendeleteikkel a pogányság kiirtására 

is törekedtek. Nem riadtak vissza a halálbüntetéstől, vagyonelkobzástól, kínzásoktól 

sem. Ebből kiindulva kezdődött el a későbbiekben a pápai hatalom kiépítése, 

a gyarmatosítás „missziói” kihasználása és az egyház kontinenseket átívelő 

terjeszkedése. 

Az aszketikus misszió 

A IV. század elejétől egyre többen vonultak vissza, hogy önmagukat Istennek adják, 

és lemondjanak minden jóról a kísértések legyőzése érdekében. Ez később talán 

válaszként erősödött fel a cezaropapizmus kegyetlenségeit látva. Pacho mius, 

volt katona 323 körül szervezte az első szerzetesi közösséget. 6 Előbb Egyiptomban, 

majd Palesztinában és Szíriában is elterjedt a szerzetesség. Volt, aki kolostorba 

vonult vissza, mások befalaztatták magukat, akoiméták („álmatlanok”) 

voltak, vagy oszlopra költöztek 7 és oszlopszentként éltek. A nyugati szerzetesség 

is elindult a fejlődés útján. Cassiodorus és Benedek kötelezővé tette a szerzetesek 

számára a szellemi munkát, így a nyugati szerzetességnek tudományos jelleget 

kölcsönzött. A következő évszázadok kolostori iskolái innen veszik eredetüket, 

valamint a szerzetesek fáradhatatlan másolói és kulturális tevékenysége is 

ebből a szellemből született. 

Évszázadokon át nagyon sok formát öltött az egyházi missziói tevékenység, és ez 

nem lett egyszerűbb a XXI. századra sem. A múlt század elején talán még egyértelműbb 

volt a kifejezés, akkoriban a misszionáriusok új területre való kiküldését, 

új népcsoportok elérését jelentette. Ha ma megkérdeznénk egy átlagembert, 

mit ért a misszió alatt, talán a fi lm, a Mission Impossible jutna eszébe. 

A gyülekezeti tag az Adventista Egyházban talán tevékenységeket kezdene 

sorolni: könyvevangélista munka, meghívóosztás, előadások tartása, műholdas 

evangelizáció, gyülekezetalapítás… 

Az egyházi adminisztrátor számára a misszió struktúrához, projektekhez, 

stratégiához, költségvetéshez, képzésekhez és különféle programokhoz kötődik. 

Már az elmúlt két évtizedben is radikális változásokat láthattunk egyházunkban 

a misszió terén. Nagy hangsúlyt fektettünk a nyilvános evangelizációkra, 



külföldi előadók meghívására, hogy dogmatikai, bibliai tanítás útján meggyőzzük 

az embereket, és „megtérésélményhez” juttassuk őket. Egyes gyülekezetek 

a misszió lényegét az imaházépítésben látták, időnként bele is rokkantak. Szó 

volt kiscsoportos mozgalomról, aminek a hallatán többekben a múltbeli emlékek 

minden kiscsoportos tevékenységet igen sötétre festenek. Az egyik egyházterületen 

nagy hangsúlyt helyeztek az önfenntartó gyülekezetek létrejöttére, ahol 

a közösségek lelkész nélkül önállóan végzik a lélekmentés szolgálatát. 

A missziológusok a misszió keretein belül kontextualizációról, kultúrákon 

átívelő szolgálatról, vallások közötti párbeszédről, inkarnácionális azonosulásról, 

inkluzivizmusról, monokulturalizmusról és még hasonló fogalmakról beszélnek. 

Az egyház különböző szintjei látható módon igen eltérően gondolkodnak 

a misszióról. 

Mi is a misszió tulajdonképpen? A felsorolt fogalmak között alig találunk 

a Bibliában is használatos kifejezéseket. Mire alapozzuk akkor a missziót, a róla 

való párbeszédet és annak gyakorlatát? Mennyire vonhatja befolyása alá, mondhatnánk 

azt is, hogy kötheti gúzsba az egyházat a múltbeli gyakorlat? Melyik az 

a múltbeli gyakorlat, amire támaszkodni kellene? 

„Ha a misszió megalapozása hibás, valamint indítékai és céljai vitathatók, 

óhatatlanul baj lesz a missziós gyakorlattal is.” 8 A megalapozás hiányosságából 

fakadóan az egyház gyakran átélte és átéli a misszió krízisét, és ez alól nem kivétel 

a XXI. század Adventista Egyháza sem. Kraemer az egyházi misszió kapcsán 

megállapítja: „Azt kell mondanunk, hogy az egyház mindig válsághelyzetben 

van, s legnagyobb fogyatkozása éppen az, hogy ennek csak ritkán ébred tudatára. 

Állandó feszültség áll fönn az egyház lényegi természete és tapasztalható 

helyzete között. Az egyháznak mindig is szüksége van a látható sikertelenségre 

és a szenvedésre ahhoz, hogy valódi természetére és missziójára igazán ráébredjen.” 

9 Milyen jellegű krízisről beszélhetünk most, a XXI. század elején? 

A misszió krízise globális szinten 

és az Adventista Egyházban 

A történelmi változások okozta krízis 

Azok az országok, amelyek a misszió bázisai voltak, és misszionáriusokat küldtek 

ki a világ minden tájára, most az ellenkezőjét tapasztalhatják. A korábbi küldő 

országokban megtört a kereszténység ereje. David Barrett már a 80-as években 

fi gyelmeztetett egy megdöbbentő tendenciára, ugyanis kiszámította (1982-es 

adatok szerint), hogy Amerikában és Európában hetente 53 ezer ember hagyja el 

a kereszténységet. Ez a tendencia azóta sem javult. Többek között azt írja, hogy 

„Franciaország új missziós terület lett, egy új pogány ország, az ateizmus, a szekularizáció, 

a hitetlenség és a babonaság népe”. 10 Ezzel szemben a célországokban 

erőteljesen növekszik a kereszténység, és a bevándorlók által visszaszivárog 

a küldő országokba. Így az egykori keresztény gyülekezetek sok helyen megteltek 

a célországokból származó bevándorlókkal, ezzel szemben az őshonos lakosság 

eltávolodott azoktól. 

Módszerek krízise 

Sokáig a nyugati módszerek és ideológiák határozták meg a missziót. A változások 

hatására azonban ezek tekintélye jelentősen megcsappant. A missziói 



sikerek otthona ma már nem a nyugati országokban keresendő, hanem a harmadik 

vi lágban. A módszerek pontosan ott nem működnek, ahol születnek; míg 

ahol missziói módszertanról még csak nem is hallottak, növekszik az egyház. 

Strukturális krízis 

A misszió működtetését átvette a helyi gyülekezetektől az egyházi adminisztráció. 

A kül- és belmissziót a struktúrán keresztül igyekszik megoldani az egyház, 

a tagság elszakadt a missziói területektől és tapasztalatoktól. Az előző 

század közepén történt átszervezések az Adventista Egyházban jelentősen az 

anyagi síkra irányították a személyes kapcsolatokról a hangsúlyt. A külmisszió 

egyházunkban többnyire adakozást jelent. Pekka Pohjola rávilágít annak súlyos 

következményeire, hogy a gyülekeztek izolálódtak a missziós területektől. 

A missziói adakozás már nem jelent örömet, hanem inkább terhet a helyi gyülekezetek 

számára. 11 

A misszionáriusok száma radikálisan csökkent. 1950-ben 2000 kiküldött 

misszionárius volt, míg ezzel szemben 1996-ban 800. Az ok a támogatások 

visszaesésében keresendő. Észak-Amerikában a tizedbevétel 1950-hez képest 

1990-re 6,3-szorosára nőtt, ezzel szemben a misszióadományok összege 4%-kal 

csökkent. Európában ugyanerre a periódusra huszonkétszeres tizednövekedést 

lehet kimutatni, de csak 6,8%-kal növekedett a misszióra fordított adományok 

összege. Amíg 1950-ben évente 6 napi keresetnek megfelelő összeget adtak a tagok 

átlagosan világmisszióra, addig 1991-ben már csak 20 percnyi munkának 

megfelelő összeget fordítottak ugyanerre a célra. 12 

A társadalmi változások okozta krízis 

Magyarországon az elmúlt évtizedekben jelentős ideológiai változások tették 

próbára az egyház tűrőképességét és hitelességét. Az Adventista Egyház jókora 

teret veszített a társadalomban elfoglalt helyzetében és létszámában is az adventmisszió 

kezdeti bázisországaiban. A második világháború után a nehézségek ellenére 

még intenzív növekedés jellemezte az egyház életét, ez azonban hosszú 

távon kifulladt. Ennek következtében az egyház taglétszáma hanyatlásnak indult, 

felére csökkent, és gyülekezetek sorát kényszerült bezárni. A rendszerváltozás 

új lehetőségeket hozott, amit az egyház nem tudott kihasználni, a társadalmi 

nyitottság ellenére nem tudta hitének értékét a társadalom szemében növelni. 

Bár a létszámbeli csökkenés megállt, az elöregedés és a tagság berendezkedése 

a piacgazdaság uralta társadalmi viszonyok között jelentős passzivitást, visszafogottságot 

eredményezett. Így az egyházat felkészületlenül érte az újabb változás 

érkezése. Az egész világ tapasztalatában és gondolkodásában is alapvető paradigmaváltás 

következett be. A posztmodern világ megváltozott értékrendszere 

a hagyományos „hittérítő” jellegű missziói tevékenységet idegen elemként éli 

meg. Erős beilleszkedési kényszert fejt ki, és igényli a toleranciát az élet más területéhez 

hasonlóan a világnézeti kérdésekben is. 

Ha mindezekkel szemben megemlítjük az adventista egyház küldetésének 

fontos és sürgető elemét, az emberek felkészítését Krisztus eljövetelére, akkor 

érezhető a feszültség az elmélet és a gyakorlat között, és láthatóvá válik a 

missziói kérdések tisztázásának sürgető volta. Ellen White ezt így fogalmazta 

meg: „Éreznünk kell a felelősséget, hogy feszült komolysággal munkálkodjunk: 

Istennek időszerű igazságát másokhoz eljuttassuk. Nem lehetünk eléggé 

komolyak… Itt az ideje, hogy az utolsó fi gyelmeztetés elhangozzék. Az igazság 



feltárása rendkívüli hatalmat jelent napjainkban; de meddig tarthat? Csak rövid 

ideig. Ha volt valaha válság, akkor éppen most van itt. Mindenki most dönt örök 

sorsa felől. Szükséges, hogy az emberek ráébredjenek az idők ünnepélyességére, 

amikor az emberiség kegyelmi ideje lejár. Határozott erőfeszítések szükségesek, 

hogy az időszerű üzenetet tisztán tárjuk az emberek elé.” 13 

„Az üzenet sürget! Mint nép alázzuk meg szívünket mélyen Isten előtt, könyörögjünk 

hanyagságunk miatt bocsánatáért, mert az evangéliumi megbízatásnak 

nem tettünk eleget. Néhány helyen nagy központokat létesítettünk, ellenben 

több fontos városba nem jutottunk el. Kezdjünk tehát kiszabott munkánkhoz, 

hirdessük az üzenetet, amely az embereket a veszélyük tudatára ébreszti. Ha 

minden adventista elvégezte volna kiszabott munkáját, híveink száma ma sokkal 

nagyobb volna.” 

Az egyházra tehát visszavonhatatlanul óriási felelősség hárul az „utolsó időkben”, 

ami komoly, felelősségteljes munkát és egyre erősödő, növekvő missziói tevékenységet 

igényel. 

A misszió és a teológia kapcsolata 

A misszió megalapozására általában gondosan kiválasztott bibliai gondolatokat, 

idézeteket dolgoznak fel, többnyire a misszióparancsot. Ezek adnak irányt azután 

a missziós tevékenységnek. Ezzel a megközelítéssel nem csoda, hogy állandóan 

változó, átalakuló, a súlypontokat újból és újból máshová helyező missziói 

teológiát kapunk, aminek következtében a gyakorlat is radikális átalakulásokon 

megy keresztül. Már maga a kiválasztás nagyon sok szubjektív elemet tartalmaz, 

nem beszélve a bibliai értelmezések útvesztőjéről. 

Martin Kähler azonban egy alapvetően fontos szempontra világít rá, miszerint 

a misszió volt a „teológia szülőanyja”, és nem fordítva. A teológia a misszió kísérőjelensége 

volt, és nem a „világot hódoltató egyház fényűzése”. Az Újszövetség 

írói nem kutató teológusok voltak, akik alapos előtanulmányok után publikálták 

volna tudományosan is átgondolt teológiai végkövetkeztetéseiket, hanem 

gyakorlati misszionáriusok, akik vészhelyzetben írtak, amikor az egyház a világgal 

való megütközésben kénytelen volt teológiai álláspontot megfogalmazni. 14 

Kasting ehhez hasonlóan fogalmaz: „Az első időkben a misszió nem pusztán tevékenysége 

volt az egyháznak, hanem életének alapvető megnyilvánulása. Ezért 

a missziói teológia kezdetei egyszersmind magának a keresztény teológiának 

a kezdetei.” 15 Még egy lépéssel tovább mehetünk, és kimondhatjuk, hogy maga 

az egyház is a misszióban született meg, nem a teológia és az egyház hozta létre 

a missziót, hanem a misszió hozta létre az egyházat, és a misszióban született 

meg a teológia is. 16 Jézus nem előbb hozta létre az egyházat, hogy az utána 

missziói munkát végezzen, hanem az egyház létrejötte előtt felkészíti az első 

misszio náriusokat, elhangzik a misszióparancs és a kiküldetés. Így a misszióban 

születik meg az egyház, tehát a misszió az egyház anyja, nem pedig gyermeke. 

Ebből fakadóan érthető az is, hogy miért olyan súlyos a következménye annak, 

ha egy gyülekezet vagy az egyház nem találja meg küldetésének a módját, 

hisz alapjaitól szakadt el a közösség. A kihalt, keresztény értékektől eltávolodott 

gyülekezetek sorsa intő fi gyelmeztetés arra nézve, hogy ha az egyház megszűnik 

missziói egyház lenni, akkor már nem is egyház többé. Csak idő kérdése, hogy 

megszűnik, de ha fenn is marad, akkor inkább vallásos érdeklődésű szociális 



szervezetként működik, ami elszakadt gyökerétől és küldetésétől. Az egyház attól 

egyház, hogy közösségi keretekben folytatja Krisztus misszióját. 

Amennyire egységes az Újszövetség a missziói küldetés erősítésében, annyira 

sokszínű a missziói teológia megfogalmazásában. Az Újszövetség szerzői között 

is vannak különbségek a misszió értelmezésében és a szóhasználatban egyaránt. 

A misszióra nem is találhatunk egyetlen átfogó, általános kifejezést sem. 

Rudolf Pesch nem kevesebb, mint kilencvenöt görög kifejezést sorol fel az újszövetségi 

misszióra vonatkozóan, amelyek különböző aspektusaira mutatnak 

rá az egyház küldetésének. 17 Ez is mutatja, hogy nem került szisztematikusan 

kidolgozásra az Újszövetség missziói teológiája, hanem ahogyan David Bosch 

írja: „Az Újszövetség íróit valószínűleg jobban érdekelték az olvasók missziós 

tapasztalatai, mint az, hogy a missziót miképpen tudnák meghatározni; s e tapasztalatok 

kifejezése érdekében metaforák sokaságával éltek, úgymint »a Föld 

sója«, »a világ Világossága«, »a hegyen épített város«, stb. Ilyen formán legfeljebb 

ha az újszövetségi misszióaspektusok jelentésmezejét sikerülhet megalkotnunk.” 

18 

Karl Barth misszióról szóló tanulmányait elgondolkodtató módon dogmatikai 

sorozatának negyedik kötetében találjuk, az engesztelésről, a megváltásról szóló 

kötetben, ami egyúttal jelzi azt is, hogy Barth tágabb összefüggésbe helyezi 

a misszió kutatását, és nem egyes kifejezések elemzéséből indul ki. „Itt arra a 

szolgálatra összpontosít, amit Isten végzett Jézus Krisztus halála és feltámadása 

által a kereszten. Az engesztelés eseménye és annak előfeltételeként létrejött 

szövetség Isten és az ember között képezik a horizontját és keretét a misszió kiindulási 

pontjának… A kiválasztásról szóló tanítás jelenti Barth teológiájának 

szívét... Kijelenti, Isten úgy döntött, hogy Jézus Krisztus az örökkévalóságra emberré 

váljon. Jézus emberré vált annak minden következményét vállalva, de ezzel 

együtt kiválasztja az embert, hogy részt vegyen az Ő saját dicsőségében. Az 

Istennek ez az egysége az emberrel Krisztus által határozza meg az ember rendeltetését.” 

19 

Az engesztelés által az Úr a Fiúban leereszkedik, hogy az ember társává váljon, 

de ezzel egy időben az embert is felemeli, hogy az Ő társa legyen. Ebben 

a cselekményben a kiengesztelés valósággá válik. Minden ember egyesülhet Istennel 

Jézus által. Ez a valóság a misszió tartalma. „Az egyház szerepe a miszszióban 

és más szolgálatokban az, hogy bizonyságot tegyen a Megváltó tetteiről 

és szavairól. Ő az igazi misszionárius. Az egyház csupán társul hozzá a misszióban, 

ott segíti, ahol tudja.” 20 Pontosan ezért az egyház nem engedheti meg magának 

azt, hogy Jézust akárhogy, a saját kedve, elképzelése, kultúrafüggő meglátása 

szerint jelenítse meg. „Napjaink egyházának lényeges feladata folyamatosan 

megbizonyosodni arról, hogy Krisztus-értelmezése összhangban van-e az első 

tanúkéval. Ebben ott rejlik az, hogy a misszió, a küldetés mai jelentéséről lehetetlen 

őszintén gondolkodni, hogyha nem az Újszövetség Üdvözítőjéhez fordulunk, 

hiszen küldetésünk Jézus küldetésében és személyében gyökerezik.” 21 Ennek 

következtében a misszió tanulmányozásának feladata nem más, mint kapcsolatteremtés 

a mindenkor érvényes kétezer évvel ezelőtti Jézus-esemény és 

az Isten országa ígéretének jövője között, a ma jelentőségteljes kezdeményezései 

által. 22 

A fentiekből egyértelművé válik, hogy nem az evangéliumok végén található 

misszióparancs a kiindulási pontja a missziónak, hisz azoknak gyökere abban 

van, ami előtte történt Jézus szolgálatában. Vissza kell térni az evangéliumok 



elejére, hisz Krisztus szolgálatának első percétől a misszió szempontjából meghatározó 

események és kijelentések történtek. 

Isten országa mint az újszövetségi misszió 

kiindulópontja 

Jézus szolgálatában rendkívül fontos helyet foglalt el Isten országának prédikálása. 

Ez volt első igehirdetésének tartalma: „És mondván: Betölt az idő, és elközelített 

az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” 23 

Nem Jézus volt az első, aki ezt prédikálta, mert már Keresztelő János is 

a „mennyeknek országát” hirdette, miután a pusztát elhagyva az emberek közé 

jött. 24 Azt mondták a zsidóknak, eljött az alkalom, hogy a Messiás országának 

polgáraivá váljanak, aminek a megalapítására érkezett. Az Isten országába belépés 

feltételeit János evangéliuma 3. fejezetében tárja fel Krisztus a Nikodémussal 

folytatott beszélgetésben. Az Isten országához tartozó polgárokat irányító alapelveket 

Jézus a Hegyi beszédben mondja el. 25 A törvényt újraértelmezi, királyi 

funkcióját ezzel az általa hirdetett országban betölti. Nem tűri a képmutatást. Isten 

országa nem azoknak jön el, akik magukat a többieknél különbnek tartják, 

hanem a peremen levőknek: azoknak, akik szenvednek, a vámszedőknek és a bűnösöknek, 

az özvegyeknek és a gyermekeknek. 26 

Isten országának hirdetése, bemutatása kulcsfontosságú szereppel bírt Jézus 

és a tanítványok szolgálatában. Lukács evangéliuma 9. és 10. fejezete szerint 

Krisztus kiküldi előbb a tizenkét tanítványt, majd a hetven tanítványt nem 

más céllal, mint a mennyek országának hirdetésére és betegek gyógyítására, 

amivel megerősítést nyert a hirdetett üzenet jelek és csodák által tettekben is. 27 

Máté evangéliuma 13. fejezetében hét példázatot mond Isten országáról, ezzel 

is jelezve, hogy rendkívül fontos ez a téma küldetésében. Az ország elérkezését 

egyértelműen megerősíti a farizeusokkal folytatott beszélgetésében: „Ha 

pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett 

hozzátok az Isten országa.” 28 Ezzel Jézus nemcsak hatalmát legitimálta, 

hanem arra is rámutatott, hogy Isten országának építése a Szentlélek erejével 

történik, és azt sem betegség, sem más akadályozó tényező nem állíthatja 

meg. Ezt bizonyítja az a galileai esemény, amikor az Üdvözítő Isten országát 

hirdetve 29 szembesül Heródes gyilkos szándékával. A farizeusok fi gyelmeztetik: 

„Ugyanazon napon jöttek őhozzá némelyek a farizeusok közül, mondván 

néki: Eredj ki és menj el innét: mert Heródes meg akar téged ölni.” 30 Krisztus 

válasza megdöbbentette a hallgatóságot, mert egyértelműen kinyilatkoztatta, 

hogy Heródes felett áll Isten országának építésében: „És mondta nékik: Elmenvén 

mondjátok meg annak a rókának: Ímé, ördögöket űzök ki és gyógyítok 

ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem.” 31 Kijelentése több szempontból 

is meglepő: 

1. Heródest rókának nevezi, amivel nemcsak jellemét írja le, hanem szándékait 

is felszínre hozza. 32 

2. Továbbá egyértelművé teszi mindenki számára: tudja, hogy hamarosan 

meg kell halnia, és erre számít is. A halál azonban nem a rettenetes véget 

hozza számára, hanem bátran tekint előre, mert tisztában van azzal, hogy 

az szolgálatának a beteljesedését jelenti majd. 

3. Egyértelművé teszi Isten országának építésénél megnyilatkozó királyi 



hatalmánál fogva, hogy sem Heródes, sem senki más nem állíthatja meg 

abban, hogy szolgálatát az előre magalkotott terv szerint folytassa és bevégezze. 

Nemcsak emberi nehézségeket küzd le tervének végrehajtásában, 

hanem Heródes általi fenyegetettségtől is sokkal nagyobb akadályokat 

győz le: ördögöket űz és gyógyít, és mindaddig, amíg nem végzi el szolgálatát, 

halhatatlan. 

4. A 33. versben azt is kijelenti, hogy Heródes nem csak azért nem árthat neki, 

mert még nem jött el az ideje, hanem azért sem, mert halálának csak egy 

helyszín fogadható el: Jeruzsálem, és oda még el fog jutni. 

Ez az esemény is rávilágít arra, hogy a Megváltó erővel és hatalommal építette 

Isten országát, nem tudta Őt semmi és senki ebben megállítani. „Jézus szolgálatának 

missziói természete az ország hirdetésének másik alapvető jellemzőjében 

is jelentkezik: a gonosz mindennemű megnyilvánulása ellen intézett támadásban. 

Isten országa mindenütt elérkezett, ahol Krisztus a gonosz hatalmán győzedelmeskedik. 

A gonosz akkoriban – mint ma is – sokféle alakot öltött: fájdalom, 

betegség, halál, az ördögtől való megszállottság, személyes bűn és erkölcstelenség, 

az Isten ismeretével hivalkodók szeretetlen önelégültsége, bizonyos osztályok 

kiváltságainak fenntartása, az emberi kapcsolatok megromlása. Jézus azonban 

megmutatja: ha a nyomorúság ezeralakú, Isten ereje is ezer alakot ölthet.” 33 

Nagy hangsúlyt fektetett azonban arra, hogy követői megértsék az új ország 

alapelveit. Halála és feltámadása után még a tanítványokkal időzött, és az utolsó 

tanításra alkalmas együttléteket is arra használta fel, hogy „szólja az Isten országára 

tartozó dolgokat”. 34 Az apostolok missziói munkájának szinte megkoronázása 

a tetteikről szóló könyv utolsó mondata, ami Jézus megbízatásának teljesítését 

igazolja. Pál apostol Rómába érkezve minden nehézség ellenére nem 

halálával zárja az Apostolok cselekedeteit, hanem „maradt pedig Pál két egész 

esztendeig az ő tulajdon bérelt szállásán, és mindazokat befogadta, kik őhozzá 

mentek. Prédikálván az Istennek országát, és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől 

való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.” 35 

Az apostolok hirdették az új országot, mert életükben teljesedett be mindaz, 

amiről Jézus prédikált. Nem az volt a dolguk, hogy új dolgokat találjanak ki, nagy 

dolgokat vigyenek véghez, hanem amint a kiképzés alatt részt vettek mindabban, 

amit Jézus cselekedett, úgy mennybemenetele után az Üdvözítővel közösségben 

maradva hirdessék és építsék azt az országot, amiről tudhatták, hogy elérkezett. 

„Azok a kijelentések, amelyeket a tanítványok az Úr nevében tettek, minden 

részletükben helyesek voltak; és az események, amelyekre előremutattak, éppen 

teljesedtek. »Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa« – mondták. »Az 

idő« – a Dániel 9. fejezetében meghirdetett hatvankilenc hét – lejártával, amelynek 

a Messiásig kellett nyúlnia, Krisztust, miután János megkeresztelte a Jordánban, 

a Lélek felkente. És az »Isten országa«, amelynek közeledtét a tanítványok 

hirdették, Krisztus halála által jött létre. Ez az ország a hiedelemmel ellentétben 

nem földi birodalom volt. Nem is az eljövendő halhatatlan ország, amelyet Isten 

felállít... »Az Isten országa« kifejezés jelzi mind a kegyelem, mind a dicsőség 

országát. A kegyelem országát Pál apostol A zsidókhoz írt levelében ismerteti. 

Miután az apostol felhívja az olvasók fi gyelmét Krisztusra, a könyörületes közbenjáróra, 

aki »megindul... gyarlóságainkon«, ezt mondja: »Járuljunk azért bizodalommal 

a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet 

találjunk« (Zsid 4:16). A kegyelem királyi trónja a kegyelem országát jelképezi, 

mert a trón létezése egy ország létezését sejteti.” 36 



Isten országa a kegyelem és gyógyítás országa, ami előrevetíti Isten globális 

gyógyítását országának globálissá tétele által Jézus eljövetelekor. A századfordulón 

egyes teológusok, köztük Albert Schweizer is, az emberi szenvedést látva arra a 

következtetésre jutottak, hogy a Megváltó kudarcot vallott, maga sietett a halálba, 

hogy így sürgesse Isten országának eljövetelét. Isten országának jelenvalóságát 

akkor sem lehet szem elől téveszteni, ha a körülmények nem tükrözik vissza annak 

jelenlététét. Jézus országának hirdetésénél egyértelművé teszi, hogy az közel 

jött, vagyis jelen van. Az eggidzó arra utal, hogy kézzelfogható távolságba 

érkezett, hozzáférhető bárki számára. Aki befogadja, megtapasztalja, hogy nem 

szemmel láthatóan jön el: „Sem azt nem mondják: Ímé, itt, vagy: Ímé, amott van; 

mert ímé, az Isten országa tibennetek van.” 37 Ha az egyház elindul, hogy a tagjai 

szívében rejlő Isten országát láthatóvá tegye krisztusi szolgálat által, akkor megtapasztalhatja 

mindenki, a beteg, elesett, szenvedő, hogy valóban közel jött az Isten 

országa az emberhez, mert van, aki közel viszi azt őhozzá. 

„Az Isten országának szemszögéből a misszió azt jelenti: fölemelni a szegényeket, 

az elhagyatottakat és a megvetetteket, hogy azok visszanyert emberségük 

teljességében álljanak meg Isten és az emberek előtt. Jézus szolgálatában 

tehát az Isten országa az élet egésze fölött uralkodó az Úr gondoskodó hatalmának 

megjelenítése... Amikor országának eljöveteléért imádkozunk, egyszersmind 

arra kötelezzük magunkat, hogy Isten országának előjeleit és megéreztetését 

kezdeményezzük a magunk helyén és idejében.” 38 Isten országának megértése 

és megélése nélkül a misszióparancs teljesítésére való törekvés vallási 

agitálás, hittérítés csupán anélkül, hogy a Szentlélek ereje által az emberi életek 

valóban átformálódnának, és Isten országa láthatóan növekedne az abba belépő 

emberek által. Ezért is teszi Jézus minden hívő imájának elévülhetetlen 

tartalmává a kérést: „Jöjjön el a Te országod!” Isten országának szemszögéből 

a misszió kérdése az, hogy jelen van-e a társadalomban olyan csoport, amelynek 

tagjai az országának valóságára fi gyelnek, annak eljöveteléért imádkoznak, 

miközben felvállalják a szegények ügyét, szolgálják a társadalom peremére 

kerülteket, felemelik az elnyomottakat és a megtört szívűeket, és hirdetik a 

Krisztusról szóló jó hírt? Ezeket a kérdéseket nem lehet missziói fogalmakkal, 

egyházi médiatermékekkel, könyvekkel, programokkal és új liturgiai elemekkel 

megválaszolni, ehhez szolgáló közösségre van szükség, ami Jézus jelenlétének 

valóságában élve országának jeleit valóssá teszi a mindenkori társadalomban. 

JEGYZETEK 

1 John RYLAND: ChrsitianHistory.net – http://www.christianitytoday.com/ch/131christians/ 

missionaries/carey.html, 1787. (2008. szeptember 17.) 

2 Carrey igen hatékonyan érvelt amellett, hogy Jézus misszióparancsa minden népre, 

nemzetre és minden korra vonatkozik, és célja a pogányok megmen tése. 1792-ben megszervezte 

a missziós társaságot, és egy éven belül már indult is keletre, célja India volt. 

A rendkívül nehéz körülmények ellenére megtanulta a bengáli nyelvet, és hozzáfogott 

a Biblia lefordításához. 1800-ban kiadta a bengáli Újszövetséget. A következő 28 évben 

társaival lefordította a Bibliát India legfőbb nyelveire: orija, maráthi, hindi, asszámi, 

szanszkrit nyelvekre, és a Szentírás részeit 209 további nyelvre. Tevékenysége nyomán 

világszéles missziói mozgalom indult el, többek között olyan személyek, mint Adoniram 

Judson, Hudson Taylor és David Livingstone közreműködésével. Missziós társaságok 



sorát hozta létre, amelyek a mai napig a protestáns missziói tevékenység döntő részét 

végzik. 

3 Továbbá még a kannibalizmus vádja az úrvacsora kapcsán, az ateizmus vádja 

a római istenek elutasítása miatt… 

4 Adolf von HARNACK: Die Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei 

Jahrhunderten, Wiesbaden, VMA Verlag, 1924, 530. 

5 I. m., 530. 

6 I. m., 718. 

7 Pl. Simon, aki több mint harminc évet élt egy 20 méter magas oszlopon Szíriában a mostani 

ezer kolostor völgye területén, és onnan tanította az embereket. 

8 David Jacobus BOSCH: Paradigmaváltások a misszió teológiájában, Budapest, HARMAT- 

PMTI, 2005, 5. 

9 H. [Hendrik] KRAEMER: The Christian Message in a Non-Christian World, London, 

Published for the International Missionary Council by the Edinburgh House Press, 1938, 

24. 

10 David Jacobus BOSCH: Transforming Mission: Paradigm Shifts in Theology of Mission, 

Maryknoll, NY, Orbis Books, 1991, 3. 

11 Hugh I. DUNTON–Baldur Ed PFEIFFER–Borge SCHANTZ: Adventist Missions Facing the 21st 

Century: A Reader, Frankfurt am Main, New York, P. Lang, 1990, 100. 

12 I. m., 92–104. 

13 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, VI, Oakland, Pacifi c Press, 1901, 16. 

14 Martin KÄHLER: Schriften zur Christologie und Mission; Gesamtausgabe der Schriften 

zur Mission. Mit einer Bibliographie. Hrsg. von Heinzgünter Frohnes, München, C. 

Kaiser, 1971, 189–190. 

15 Heinrich KASTING: Die Anfänge der urchristlichen Mission, München, Kaiser Verlag, 

1969, 127. 

16 Elég Pál apostol leveleire gondolni, amelyek meghatározzák az egész keresztény egyház 

történelmét és teológiáját. Ezek a levelek gyülekezetalapító, missziói és gyülekezetgondozó 

tevékenységének során keletkeztek. A korinthusi levelek a gyülekezet megalapításának, 

gondozásának, nevelésének fontos eszközei voltak. A római levél missziói terveinek 

kapcsán született. Írásai a gyakorlati missziótevékenységek következtében keletkeztek, 

azok erősítésére, személyes jelenléte hiányának kiküszöbölésére. 

17 Rudolf PESCH: Voraussetzungen und Anfänge der urchristlichen Mission, szerk.: Norbert 

BROX–Karl KERTELGE, Freiburg, Herder, 1982, 14–16. 


PMTI, 2005. 

19 Waldron SCOTT: Karl Barth’s Theology of Mission, Downers Grove, III, InterVarsity 

Press, 1978, 10. 

20 I. m., 11–12. 


PMTI, 2005, 19. 

22 I. m., 21. 

23 Mk 1:15. 

24 Mt 3:2; 4:17. 

25 Francis D. (David) NICHOL: The Seventh-Day Adventist Bible Commentary, V.; The 

Holy Bible with Exegetical and Expository Commentary, [szerk.: Francis D. NICHOL], 

Washington, Review and Herald Publishing Association, [1953–], 295–296. 

26 Christian BURCHARD: Jesus für die Welt. Über das Verhältnis von Reich Gottes und 

Mission, In Fides Pro Mundi Vita: Missionstheologie Heute: Hans-Werner Gensichen 



Zum 65. Geburtstag, szerk.: Hans-Werner GENSICHEN–Hans-Jürgen BECKEN–Bernward 

Henry WILLEKE, Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus Mohn, 1980, 18. 

27 Lk 9:1–2; 10:9–11. 

28 Mt 12:28. 

29 Lk 13:18–33. 

30 Lk 13:31. 

31 Lk 13:32–33. 

32 Volt egy történet akkoriban a rókáról és az oroszlánról. A róka ármánykodással 

akarta elvenni az oroszlán zsákmányát, és szeretett volna az oroszlán helyébe 

lépni, az állatok királya lenni. Heródes is a hatalom megszállottja volt, és nem 

riadt vissza semmitől sem, csak hogy megtartsa, vagy ha lehet, növelje azt. 


PMTI, 2005, 29. 

34 Csel 1:3. 

35 Csel 28:30–31. 

36 Ellen G. WHITE: A nagy küzdelem, Budapest, Advent Kiadó, 1978, 310–311. 

37 Lk 17:21. 


PMTI, 2005, 31. 




A misszióparancs: 

mit is mondott Jézus 

valójában? 

Jézus földi szolgálata végén megbízást adott a tanítványoknak az evangélium 

hirdetésére. Minden evangélista megemlékezik erről a misszióparancsról másmás 

formában, sőt még az Apostolok cselekedetei is tartalmazza azt. Az Üdvözítő 

feltámadása után hangoztak el ezek a szavak, és mély benyomást tehettek 

a tanítványokra, hisz egyrészt minden író feljegyezte azt, másrészt radikálisan 

átformálta az életüket. Ez a tanulmány három misszióparancsot vizsgál az ötből, 

és igyekszik azok eredeti tartalmát feltárni. Nem követem az újszövet ségi 

könyvek sorrendjét, hanem a feltámadás utáni események jelentőségének és időbeni 

sorrendjének alapján János evangéliumával kezdem. Bár ez volt az utolsó 

újszövetségi irat a keletkezési sorrendben, a János 20:21-ben lejegyzett kiküldés 

közvetlenül a feltámadás után hangzik el, így valószínű, hogy a többi miszszióparancs 

előtt keletkezett. Az apostol hangsúlyt fektet Krisztus Istenségére, 

ebben a versben is utal mennyei eredetére, földi szolgálata előtti státuszára. Az 

Atya megbízottjaként, egyszülöttjeként érkezett a Földre, így megalapozza minden 

igényét a tanítványok kiküldésére is. 

A Márk 16:15–16. verseiben található misszióparancs szintén a feltámadás 

napján hangzott el, bár egyesek a Máténál található kijelentéssel egy napra helyezik. 

A második helyen elemzem ezt az igeszakaszt. Mellette szól az is, hogy 

a „minden teremtésnek” jézusi kijelentés megerősíti a jánosi gondolatot, hogy itt 

már Istenként lép fel. 

Harmadik helyen áll a Máté 28:18–20. szakaszban leírt megbízás, a „nagy 

misszióparancs”. Ez a galileai hegységben hangzott el, feltehetőleg a tanítványokon 

kívül még igen sokan voltak ott, és hallhatták azt. 

E három misszióparancs főbb pontokat érintő elemzése a célja ennek a tanulmánynak, 

a teljesség igénye nélkül. 

A békesség küldetésében – Misszióparancs 

János 20:21-ben 

„Ismét mondta azért nékik Jézus: Békesség néktek! Amiként engem 

küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket.” (Jn 20:21) 

Jézus korábbi imádságára (Jn 17:18) mutat vissza ez a kijelentés. A feltámadott 

Krisztus megjelenik a zárt ajtók mögött a félelemtől rettegő tanítványoknak, 

és megismétli: „Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket 

e világra.” Jézus szavai egyértelműen meghatározzák a misszió és az egyház 



jelentését. A misszió szót nem találhatjuk meg a Biblia-fordításokban, helyette az 

apostol szó fordítása kerül alkalmazásra, ami a görög apostelló szóból származik, 

és küldöttet jelent. A misszió latin kifejezés, jelentése szintén ’küldött, küldetés’. 

János evangéliuma 39 alkalommal nevezi Jézust küldöttnek, így a latin 

szóval élve misszionáriusnak. Krisztus ennek a világnak a misszionáriusa, apostola, 

akit Isten küldött meghatározott céllal. 1 

Jézus kiküldői hatalmát feltámadása alapozza meg. Kereszthalála után a tanítványok 

zárt ajtók mögött jöttek össze, félelemtől reszkettek. Feltámadása kinyilatkoztatta 

a tanítványoknak valódi Istenségét, az Atyával való kapcsolatát, aki 

a Megváltó feltámasztása által nyilvánosan, hatalmas erővel hirdette ki, hogy Ő 

az Isten Fia, és földi szolgálatát győzedelmesen teljesítette. 2 A megjelent Üdvözítő 

személyesen bizonyította előttük ennek tényét, és ez világosságra fordította 

a sötétséget, bátorságra a félelmet, örömre a bánatot. A tanítványok „örvendeztek” 

a találkozáskor, Jézus azonban az öröm és a boldogság pillanataiban is bizonyítja 

missziói elhívatását, így az emelkedett pillanatban a tanítványokhoz fordul, 

és küldöttként továbbadja nekik a küldetést. Ekként válnak ők is misszionáriusokká. 

Küldetésük meghatározója a Megváltó tevékenysége és megbízatása, 

amit kifejez a két küldetést összekötő kathós szó. Ez a határozószó ötféle jelentéstartalommal 

bír, és rendkívül pontosan kifejezi, amit Krisztus a tanítványok 

tudomására kívánt hozni. 

1. Hasonlító módhatározóként azt jelenti: ’ugyanúgy, mint’, és rávilágít a kiküldés 

módjára. Ahogyan az Atya küldte Jézust, ugyanazon a módon küldi 

ki Ő is tanítványait. A felhatalmazás jellege, iránya változatlan. 

2. Mértékhatározóként a jelentése ’aszerint, annyira, olyan mértékben, 

ahogy…’, és utal Krisztus teljes odaszentelődésére a szolgálatban, mert ez 

volt az Úr akarata. Jézus már 12 éves korában a templomban kifejezi, hogy 

neki az Atya dolgaival kell foglalkoznia, mert az előrébbvaló minden másnál. 

Teljes embert igénylő feladat a küldetés teljesítése. 

3. Okhatározóként (’mivelhogy, minthogy’) utal a küldetés eredetére, kiindulási 

pontjára is, az változatlan. 

4. Időhatározóként az ’amint’ szó utal az időpontra, ami feltámadása után elérkezett 

a tanítványok számára is. 

5. Kötőszóként az eredeti nyelvben két folyamatot köt össze, jelen esetben jelzi, 

hogy az Ő szolgálata véget ért, de folytatódik a tanítványok tevékenységében 

mindaz, amit elkezdett. 3 

Így a kathós a tanítványok szolgálatára nézve átfogó útmutatást ad a Jézus példájával 

való szoros kapcsolat létrehozása által. Krisztus földi élete és tevékenysége 

a meghatározó, kiinduló alapja minden missziós tevékenységnek. „A miszszió, 

a küldetés mai jelentéséről lehetetlen őszintén gondolkodni, hogyha nem az 

Újszövetség Krisztusához fordulunk, hiszen küldetésünk az Ő személyében és 

küldetésében gyökerezik.” 4 

„Ismét mondta azért nékik Jézus: 

Békesség néktek!” 

A görög palin szó jelentése ’ismét, újra, még egyszer, megint csak’. 5 Ezzel az Üdvözítő 

visszautal a 20:19-ben történtekre: „Mikor azért este volt, azon a napon, a 

hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok, 

a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, és megállt a középen, és mondta 

nékik: Békesség néktek!” 



A békesség görög kifejezése eiréné a háború ellenkezőjét jelenti, 6 a tulajdon 

biztonságát. 7 A héber sálommal párhuzamosan ’harmóniát, csendességet, nyugalmat, 

barátságot, rendet, együttlétet, teljességet és egészséget’ is jelent. 8 William 

Banks a negatív megközelítés alapján szemlélteti a békesség eredeti jelentését. 

„Egy zongora a működésképtelen billentyűvel nincs békességben, a hegedű 

az elszakadt húrral mint hangszer nincs békességben. Egy autó a hiányzó akkumulátorral 

nincs békességben. Miért? Mert képtelenek tökéletesen működni, 

használhatatlanok annak a feladatnak az elvégzésére, amire megalkották azokat. 

A teljesség hiánya következtében használhatatlanok. Így van az ember is, aki 

nincs békességben Istennel. Az ember így elhibázza életének értelmét. Továbbá 

az Úrral békességben levő keresztény, ha nem élvezi az Istentől rendelkezésre 

álló békességet, ugyanúgy csökkenti alkalmasságát a menny szolgálatában.” 9 

Jézus kereszthalála előtt békességét kínálta fel a tanítványoknak, hisz tudta, 

mi vár rájuk, és látta szemükben az aggodalmat, a félelmet. 10 Előre jelezte, mi fog 

bekövetkezni, mindezt azért, „hogy békességetek legyen énbennem. E világon 

nyomorúságotok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” 11 

Krisztus halála utána a tanítványok békessége mégis elillant, reszketve és félelemmel 

telve húzódtak meg a zárt ajtók mögött. Jézus megállt közöttük, és ismét 

békességét hozta nekik: „Mikor azért este volt, azon a napon, a hétnek első 

napján, és mikor az ajtók zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok, a zsidóktól 

való félelem miatt, eljött Jézus, és megállt a középen, és mondta nékik: Békesség 

néktek!” 

Itt a Megváltó láthatóan megnyugtatja őket, szükségük volt erre a békességre, 

hogy lecsillapodjon félelmük, és bizalmuk helyreálljon. 12 Az első békesség 

szükséges ahhoz, hogy a tanítványok Jézusban ismét bízni tudjanak, fi gyelni 

tudjanak rá, hogy megszólíthatók legyenek. Egy félelemmel teljes élethelyzetben 

aligha tudja őket megszólítani a Mester, hogy munkát bízzon rájuk. Előbb le 

kell csendesíteni a vihart, helyreállítani a bizalmat, megszerezni az osztatlan fi - 

gyelmet. Ez az alapfeltétele annak, hogy Jézus egyáltalán a megbízásról beszélni 

tudjon. 

Ő azonban egy második alkalommal is kijelenti: „Ismét mondta azért nékik 

Jézus: Békesség néktek!” 13 Ez a megbocsátást nyert bűnös békessége, az a békesség, 

ami a szolgálathoz szükséges, ez az alapja az új megbízatásnak, ezáltal 

válnak a tanítványok apostolokká. Ez az a békeség, ami Krisztus halálának és 

feltámadásának gyümölcse. Ez az a békesség, ami szükséges a küldetés teljesítéséhez, 

a bizonyságtételhez. Itt olyan békességet kapnak, amit másnak is át tudnak 

adni, ami a szolgálatra szól. „Ők a békesség küldöttei kell, hogy legyenek... 

A háborús világban, ami telve van gyűlölettel és keserűséggel, Krisztus tanítványi 

az Ő békességét kell, hogy vigyék az emberekhez, mert az egyház igazi üzenete 

Jézus, a békesség Fejedelme. A prédikálónak rendelkeznie kell azzal, amit 

prédikál.” 14 

„Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket” 

A görög szövegben a küldésre különböző szavak vonatkoznak. Az Atya küldi 

Jézust – apostelló –, ezzel szemben, amikor Jézus küldi a tanítványait, akkor a 

pempó kifejezést használja János. Miért tesz különbséget a két szóval küldés és 

küldés között, vagy van-e egyáltalán különbség a jelentésük között? Egyes teológusok 

véleménye szerint a jelentésben nincs eltérés, mások az ellenkezőjét állítják. 

Az első ige, az apostelló jelentése ’kiküldeni’, utal a küldő és a küldött 



kapcsolatára, ami sokkal hivatalosabb, mint a pempónál. A küldött a küldőtől tekintélyt 

kap küldetéséhez, és mint nagykövete a küldőnek indul el. 

Ettől eltérően pempó a küldésre vonatkozó általános kifejezés, jelentése: ’elbocsát, 

elenged, küld, eltávolít, elvet, (célba) juttat’. 15 A két ige jelentésének különbségét 

William Banks János 13:16 alapján indokolja: „János 13:16 bemutatja a különbséget 

a küldött (apostolos) és a küldő (pempsas) között. Itt azt mondja János, 

hogy a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Ez nem azt jelenti, hogy nincs 

különbség, mert van különbség a küldő és a küldött között. A kijelentés, hogy 

a küldött nem nagyobb annál, aki küldte, nem tagadja, hogy a küldő nagyobb a 

küldöttnél... Igen, az Atya nagyobb a Fiúnál (Jn 14:28). Az, aki megbízást ad, nagyobb 

tekintéllyel rendelkezik; fontos megérteni, hogy amikor Krisztus az apostelló 

igével írja le a küldetését, azért teszi, hogy tekintélyét megalapozza... Mintha 

azt mondaná: Amint az Atya megbízott engem, és én elvégeztem, amiért elküldött, 

hogy cselekedjem, úgy küldelek én is benneteket.” 16 

Mielőtt Jézus mint küldött visszatért volna a mennybe Atyjához, aki küldte őt, 

szükség volt emberekre, akik a küldetést folytatják. A békesség fejedelme a küldéssel 

együtt alkalmassá teszi őket a küldetésre, mert a küldött, más szóval miszszionárius 

nem céltalanul bolyong, hanem üzenetet visz. Az igazi misszionárius 

azonban nemcsak viszi az üzenetet magával, hanem meg is testesíti azt, amiért 

küldetésben van. Ezért helyez Jézus kiemelkedő hangsúlyt a kiküldés alkalmával 

a békességre, mert mint békesség Fejedelme, az Ő békességét kívánja a békességet 

hordozó, élő, bemutató tanítványai által eljuttatni az egész világra. 

Globális küldetésben – Misszióparancs 

Márk 16:15–16-ban 

„És mondta nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot 

minden teremtésnek. Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig 

nem hisz, elkárhozik.” 

Márk evangéliuma a többi evangélium előtt keletkezett, de pontosan nem tudni, 

hogy mikor. Márk Jézust mint szolgálót mutatja be, és ez visszatürköződik az 

evangélium felépítésében is. Nincs nemzetségi táblázat, hisz szolgáknak ez nem 

járt akkoriban, tetteire helyezi a hangsúlyt, amit mások érdekében cselekszik. 

„Elmenvén e széles világra…” 

A poreuomai participiumként a főige alá van rendelve, ami ebben az esetben az 

igehirdetés. A világ a lakott földrészekre vonatkozik, az emberiségre. 17 

„Hirdessétek az evangéliumot…” 

A kéryssó jelentése ’hírnökként lép fel, hírnöki teendőket végez, hirdet, kihirdet, 

hírül visz, nyilvánosságra hoz…’ 18 Így látható, hogy Márk misszióparancsa egyértelműen 

hirdetésközpontú. Gerhard Friedrich harminchárom újszövetségi szót 

sorol fel, ami az igehirdetésre, a jó hír prédikálására vonatkozik. 19 Ezek az igék 

mind különböznek jelentésükben, tartalmukban. A magyar nyelv nehezen tudja, 

ha egyáltalán érzékeltetni tudja, megjeleníteni a közöttük lévő tartalmi és jelentésbeli 

különbségeket. A kéryssó gyakrabban szerepel prédikálással kapcsolatban, 

mint bármi más ige. Hírmondóként való hirdetést jelent, így fontos beleképzelni 

magunkat a hírmondó szolgálatába. Nem ő maga alkotja a hírt, nem ő 



találja ki, hanem rábízzák, és azt adja tovább. Nem felelős a tartalomért, hisz az a 

megbízó hírforrástól származik. Márk 16:15-ben többes szám második személyben 

van aorisztosz felszólító módban, ami kinyilatkoztatásszerű, egyszeri, határozott 

igehirdetést jelent. A küldő üzenetét kell kinyilatkoztatnia, de nem tartozik 

megbízatásába annak megvitatása. Ahogyan Jónás kihirdette hírnökként Isten 

üzenetét, ugyanúgy bízza meg Jézus a tanítványokat is a prédikálással. 

A jelenkor igehirdetőinek igen komoly üzenet rejlik a kéryssó megbízatásban. 

Isten nem adja meg a hírnöknek a szabadságot, hogy saját elképzelése szerint 

prédikáljon. „Hirdesd, amit rád bíztam! Állj ellen a kísértésnek, hogy eltérj 

az emberek kedvéért üzenetemtől!” Talán így is visszaadható ez a felszólítás a 

görög szó értelme alapján. 

„Arra is emlékezni kell, hogy az üzenet központja a feltámadt Megváltó, Jézus 

Krisztus. A feltámadás nélkül nincs szükség prédikálásra. Nincs szükség olyan 

prédikálókra sem, akik nem hirdetik a feltámadott Krisztust. Mindebből kijelenthetjük, 

hogy a feltámadás, mint az üdvözítő szolgálatát megkoronázó esemény, 

az első és legnagyobb feltétele az evangélium hirdetésének minden nemzet 

között.” 20 

A hirdetés tartalmát is meghatározza Jézus. A „hirdessétek az evangéliumot” 

egyértelművé teszi, hogy a „jó hírt” kell tartalmaznia az igehirdetésnek, ez 

a központi eleme a hírnök üzenetének. Aki az evangéliumot hirdeti, az evangelizátor, 

evangélista. William Banks tizenkilenc evangéliumot sorol fel, ami az Újszövetségben 

megtalálható: 

1. Krisztus evangéliuma (Rm 15:19) 

2. Jézus Krisztus evangéliuma (Mk 1:1) 

3. Az Ő Fiának evangéliuma (Rm 1:9) 

4. Krisztus dicsőségének evangéliuma (2Kor 4:4) 

5. Az Úr Jézus Krisztus evangéliuma (2Thess 1:8) 

6. Isten evangéliuma (Mk 1:14) 

7. A boldog Isten dicsőségének evangéliuma (1Tim 1:8–10) 

8. Isten kegyelmének evangéliuma (Csel 20:24) 

9. Az én evangéliumom (2Tim 2:8) 

10. A mi evangéliumunk (2Kor 4:3) 

11. Megváltásotok evangéliuma (Ef 1:13) 

12. Más evangélium (2Kor 11:4) 

13. A békesség evangéliuma (Ef 6:15) 

14. Az evangélium beszéde (Csel 15:7) 

15. Örökkévaló evangélium (Jel 14:6) 

16. Országának evangéliuma (Mt 4:23; 9:35) 

17. A körülmetéletlenség evangéliuma (Gal 2:7) 

18. Ez az evangélium (Mt 26:13) 

19. Az evangélium (Mk 1:15; 8:35) 

Megállapíthatjuk a felsorolásból is, hogy bármilyen szóval legyen is kapcsolatban 

az evangélium az Újszövetségben, a tartalma nem más, mint Jézus Krisztus 

tettei, élete, halála és feltámadása, valamint országának üzenete. Ezt kell hirdetni 

a Márknál feljegyzett misszióparancs szerint minden teremtésnek. 

A teremtés: ktisis jelenti a teremtés eredményeként létrejött egész világot, magát 

a teremtés aktusát is, de ezen túl az emberiséget is. 21 Ebben az értelemben 

használja az Újszövetségben Pál apostol, amikor új teremtésről beszél, 22 valamint 

akkor is, amikor magáról az evangélium hirdetéséről szól: 



„Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok 

az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek 

az ég alatt; amelynek lettem én, Pál szolgájává.” 23 

A hirdetéstől függ tehát a teremtés, más szóval az emberiség tagjainak 

megmentése vagy elkárhozása. Ezzel nyomatékossá teszi a misszióparancs 

a prédikálás tétjét, az üzenet fontosságát. Márknál tehát maga a hírnöki szerep 

válik fontossá, felidézve a múltat, amikor a hírnök valóban létfontosságú 

szolgálata városokat, országokat mentett meg a pusztulástól. A tanítványok 

hírnökök is egyben, akikre Jézus az egész emberiség fi gyelmeztetését bízta 

rá. Az üzenetről saját maga gondoskodott, a tanítványoknak nem az üzenetet 

kell kitalálni, hanem a meghatározott üzenet hirdetése által küldetésüket teljesíteni. 

A tanítványság parancsa – Misszióparancs 

Máté 28:19–20-ban 

„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén 

őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, 

hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé, én tiveletek 

vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” 

Bár Máté evangéliuma áll az Újszövetségben az első helyen, nem ez volt a legkorábban 

keletkezett irat. Talán azért került az élre, mert nagyon jól összeköti 

a két szövetséget. A Máté által megfogalmazott misszióparancs a legjobban ismert 

Biblia-szövegek közé tartozik, Jézusnak az egyik legfontosabbnak tartott 

kijelentése. Az első evangélium lényegében missziói irat. Mátét elsősorban miszsziói 

látásmódja késztette az evangélium megírására. Nem „Jézus-életrajzot” 

akart írni, hanem egy válságban lévő közösségnek kívánt segítséget nyújtani ahhoz, 

hogy hivatását és küldetését megértse. 24 

A nagy misszióparancs, mint ahogyan a Máténál feljegyzett parancsot gyakran 

nevezik, nemcsak a tartalma, hanem talán keletkezésének körülményei 

miatt is kiérdemelte ezt az elnevezést. Jézus egy hegyre rendelte a tanítványokat: 

„A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, a hegyre, ahová Jézus rendelte 

őket.” 25 

Máté evangéliumát gyakran nevezik a hegyi evangéliumnak is, nem véletlenül. 

A hegyeknek komoly jelentősége van Jézus életében, és Máté gondosan fi - 

gyel ezek megörökítésére. A hegy már az Ószövetségben is a kinyilatkoztatás, a 

törvényadás, az Istennel való találkozás helyszíne. 

1. Krisztust már szolgálatának kezdetén egy magas hegyen kísérti meg Sátán 

azzal, hogy valóban Ő-e az Isten Fia. 26 A kísértés középpontjában a hegyen 

az imádat áll, vagyis a hegy az imádat, a király elismerésének a helyszíne, 

és ebből indul ki a kísértő is. 

2. Jézus országának alapelveit, törvényeit is a hegyen hirdeti ki a Hegyi beszédekben. 

27 

3. A hegyre vonult vissza időnként imádkozni, ez volt Istennel való találkozásának 

titkos helyszíne. 28 

4. Gyakran a hegyen nyilatkoztatta ki Isten országát gyógyítás és tanítás által. 

Tömegek mentek hozzá, akik látva tetteit, hallva szavait, Izrael Istenét dicsőítették. 

Így tehát a hegy a megtérés helye is volt egyben. 29 



5. A megdicsőülés, Istenfi úságának kinyilatkoztatása is egy magas hegyen 

történt, ahol találkozott még Mózessel és Illéssel. 30 

6. A jövőről szóló jövendöléseit is egy hegyen mondja el, mint aki a jövőnek a 

Királya és ismerője. 31 

7. Feltámadása után az olajfák hegyéről emelkedett fel a mennybe, és ide is fog 

visszatérni Zakariás 14:4 32 szerint. A hegy az a hely, ahol szimbolikusan is a 

menny a legközelebb van a Földhöz, és ahol a király valós dicsőségében és 

hatalmában nyilatkozott meg. 33 

„Mivel a hegy a királyságot jelképezi, itt is helyes, ha azt mondjuk, hogy Máté 

Jézus Krisztust királyként akarja bemutatni. Ábrahámmal kezdi a nemzetségi 

táblázatát, a leszármazási vonalat Dávid királyig vezeti. Krisztus király volta 

Máté egész evangéliumában nagy hangsúlyt kap: a mágusok keresik őt, a zsidók 

királyát, a gonosz Heródes király féltékeny rá. Maga a királyság szó ötvennyolc 

alkalommal fordul elő az evangéliumban.” 34 

Máté misszióparancsa összefüggésében egyáltalán nem beszél a mennybemenetelről, 

úgy tűnik, „itt hagyja a királyt a Földön”. „Távoli földre való távozása 

nem teszi szükségessé a lemondását, de azt sem, hogy helyettest nevezzen ki, mivel 

kijelenti, hogy mindenkor népével marad, bár láthatatlan módon.” 35 Kijelenti, 

hogy neki adatott minden hatalom mennyen és Földön, és parancsba adja minden 

nép bevonását a királyságába. 

Adolf Harnack a Máté által felvetett misszióparancsot rendkívülinek tartja, jelentését 

öt pontban foglalja össze: „Máté 28:18–20 igazi mestermű, ha az ember a 

tartalmára csak egy pillantást is vet… Aki a mondatokat írta, máris megtapasztalt 

valamit Jézus személyéből és az általa elkezdett műnek a jelentőségéből, amit 

egyáltalán nem lehet felülmúlni: 

1. Jézusé minden hatalom mennyen és földön. 

2. Mindenkor az övéivel van, egészen a világ végéig. 

3. Krisztus mint Fiú egy nevet képez az Atyával és a Szentlélekkel. 

4. Jézus parancsba adta, hogy minden nép az ő tanítványa legyen, és ezért kiküldi 

tanítványait… 

5. Az evangelizáció eszközeként a keresztséget nevezi meg, ami az Atya, Fiú 

és Szentlélek nevében a közösségbe vezeti az embereket. Megparancsolja a 

törvényeinek megtartását, amire tanítani kell minden népet. 

Többet és nagyobbat nem lehet negyven szóban kifejezni. 36 

A parancs poreuomai aoristos participiummal kezdődik, aminek a jelentése 

’megy, elindul, utazik, útra indul’. Nem felszólító módban hangzik el, ebben 

az értelemben tehát nem parancs. A főige alá van alárendelve, ez pedig 

a tanítványképzésre vonatkozik, és azt egészíti ki. Azt is mondhatjuk tehát, 

hogy a főige feltételezi, hogy a tanítvány elindult, úton van, útra kelt. Ennek 

következtében az eredeti szövegben a parancs nem az elmozdulásra vonatkozik, 

amihez útra kell kelni, hanem a tanítványképzésre, amit bárhol van is a tanítvány, 

el kell végeznie. A parancs tehát nem arra vonatkozik, hogy az adott 

pillanatban el kell indulni kifelé, hanem hogy most el kell kezdeni tanítványnyá 

tenni! 

„Elmenvén azért” – de miért is? Valami oka van annak, hogy valaki elindul, 

úton van és tanítvánnyá akar tenni másokat. Jézus az Atyához tért, teljhatalmat 

kapott, és ezzel a hatalmával indítja el a tanítványokat. Ez a hatalom és tekintély 

indítja el a tanítványokat. 



„Tegyetek tanítványokká” 

A mathéteuó igei formában csak négy alkalommal fordul elő az Újszövetségben. 

Az ige tranzitív formája, amikor konkrét személyre vonatkozóan hangzik el, azt 

jelenti, hogy tanítvánnyá kell őt tenni. Tanítvány az, aki személyes, szoros kapcsolatban 

áll mesterével. A tanítvány imitálja a mestert. Tanítványnak lenni többet 

jelent, mint diáknak lenni, valakitől tanítást tanulni. Tanítványnak lenni azt 

jelenti, hogy a felszabadító tekintélynek az ember alárendeli magát, és önkéntesen 

szolgál, fi gyel, és tanulja a dolgok új rendjét. „Matetesnek neveznek valakit, 

ha egy másik személyhez csatlakozik azért, hogy annak tudását, ismereteit elsajátítsa...” 

37 A tanítvány imitátor, de nem utánzó művész. A tanítvány több, mint 

a diák, több, mint egy papagáj, amelyik szajkózza a Biblia-szövegeket és -tanításokat, 

pusztán a szavakat. Valakit tanítvánnyá tenni azt jelenti, hogy a tekintélye 

előtt meghajlásra késztetni őt, önkéntesként indulásra bírni, és elkezdeni élni 

a dolgok új rendje szerint, ami Jézusnál az új királyság törvényeit jelenti. 38 A tanítványképzés 

parancsának teljesítése azáltal vált lehetővé, hogy ugyanaz az Isten, 

aki parancsot ad rá, biztosítja a feltételeket is. A tanítványképzés nem mechanikus 

folyamat, nem csak az evangélium terjesztését végzi rádió, televízió és 

egyéb eszközök segítségével. Ezzel nem lehet a tanítványképzési feltételeket teljesíteni. 

Követni kell a Mestert lábnyomában, és utánozni kell Őt. Ez az igazi jelentése 

a tanítványképzésnek. A tanítványképzés folyamatában a mester és a tanítvány 

összeolvad egy egységbe. A tanítvány elfogadja mestere tekintélyét, tiszteli 

őt, azonosul vele és közösségben él vele. 39 

Jézus személyesen adott példát a tanítványképzésre. Ellen White nagyszerűen 

fogalmazza meg az Úr tanítványképzési tevékenységét: 

„Krisztus tanítási módszereinek legteljesebb szemléltetését az első tizenkét 

tanítvány kiképzésében láthatjuk meg. Ezeken a férfi akon nagy felelősség nyugodott. 

Kiválasztotta őket, mint olyan férfi akat, akiket betölthet Lelkével, és alkalmassá 

tehet arra, hogy előrevigyék művét a Földön, ha majd elhagyja őket. 

Mindenekfelett saját társaságának kiválogatásában volt részük, mert naponta 

vele lehettek. Saját személye által gyakorolt benyomást kiválasztott munkatársaira. 

A szeretett János így szólt: »És az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot 

teszünk róla...« (1Jn 1:2). Csak az ilyen közösség által: a léleknek a lélekkel, 

a szívnek a szívvel, az emberinek az istenivel való közössége által közölhető az 

az életadó erő, amelyet az igazi nevelésnek nyújtania kell. Csak élet adhat életet. 

Tanítványai kiképzésénél a Megváltó a kezdetben alapított nevelési tervet követte. 

Az első tizenkét kiválasztott tanítvány – néhány másikkal együtt, akik 

szükségleteik szolgálata által időről időre kapcsolatba kerültek vele – alkották Jézus 

családját. Ők vele voltak a házban, az asztalnál, a belső szobában, a mezőn. 

Elkísérték Őt utazásaiban, osztoztak próbáiban és viszontagságaiban, és erejükhöz 

mérten munkájához csatlakoztak. 

Jézus néha akkor tanította őket, amikor együtt ültek a hegyoldalon, a tengerparton, 

a halászhajóban vagy útközben. Bármikor szólt a sokasághoz, a tanítványok 

alkották a belső kört. Szorosan közelébe húzódtak, hogy semmit se veszítsenek 

el tanításaiból. Figyelmesen hallgatták, arra sóvárogva, hogy megértsék 

azokat az igazságokat, amelyeket tanítaniuk kell majd minden országban és minden 

korszakban. 

A Mester első tanítványait a köznép soraiból választotta. Ezek a galileai 

halászok egyszerű, műveletlen emberek voltak, akik nem ismerték a rabbik 



tudományát és szokásait, de szigorú fegyelmezést nyertek a munka és az élet viszontagságai 

által. Természetes képességű és tanulékony lelkületű férfi ak voltak, 

akiket át lehetett formálni és ki lehetett képezni az Üdvözítő szolgálatára. Az élet 

közönséges foglalkozásaiban sok munkás türelmesen ellátja mindennapi munkakörét 

anélkül, hogy ismerné őket. Ilyenek voltak azok a férfi ak is, akiket a Megváltó 

munkatársakul hívott el. Természetes képességeiken kívül a világ legnagyobb 

Tanítójával töltött háromévi tapasztalat előnyével rendelkeztek.” 40 

„Minden népeket” 

A zsidók azt hitték, hogy a Messiás majd csak az övék lesz. Jézus azonban megszünteti 

a kizárólagosságot, és minden népet bevon a tanítványképzés folyamatába. 

Az evangélium mindenkié. „Nyilvánvaló tehát, hogy Máté egyszerűen azt 

akarta mondani, hogy Jézus immár nemcsak Izraelhez küldetett, hanem az egész 

emberiség Üdvözítőjévé vált.” 41 

„Megkeresztelvén őket” 

A baptidzó a hétköznapi görög nyelvben csak alkalmanként vonatkozott rituális 

tisztálkodásra. Erre más szavakat használtak. A szó eredeti jelentése: ’bemerít, 

alámerít, bemerül’. 42 Ezt a szertartást először Keresztelő János végezte, az ő tevékenységéhez 

annyira hozzátartozik ez, hogy nevének állandó jelzőjévé válik. Ez 

azt jelenti, hogy amit ő tett azokkal, akik elfogadták Isten eljövendő országáról 

hirdetett evangéliumát, és bűnbánatot tartottak, annak nem volt tökéletes párhuzama, 

adekvát megfelelője Izrael korabeli életében és kegyességi gyakorlatában, 

hanem teljesen egyedülálló jelenség volt. 43 János a bűnöknek bocsánatára keresztelt. 

44 Jézus is alávetette magát János keresztségének, ezzel is jelezte a bűnös emberrel 

való azonosulását. „Az azonosulás kulcsszónak tűnik, mivel a keresztség 

egy nyilvános esemény, és kifejezi a hívő részéről a Jézus Krisztus halálával, eltemetésével 

és feltámadásával való azonosulását. A világnak megmutatja, hogy 

a keresztelendő elszakad régi életstílusától, és Jézushoz, az Úrhoz tartozik. A keresztség 

egy jel, hogy az új ország királyához tartozik a keresztelendő; bizonyítja 

az elhatározást, igazolja a változást.” 45 

„Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt…” 

A didaskontes autous jelentése ’tanítás’. A keresztséghez hasonlóan nem felszólító 

módban van, hanem a tanítványképzéshez kötődően teljesítendő és nem attól 

függetlenül. Máténál a fő ige „tegyetek tanítvánnyá” jelentése a többitől elté rően 

mintha a keresztelés és tanítás lenne, mert ez a két tevékenység jelenik meg a tanítványképzéshez 

kötődve, annak alárendelve. Feltétlen szükséges kitérni arra 

is, hogy Márktól eltérően Máté nem a „hirdet” (kérüssó) szót használja, hanem 

a „tanít” (didaskó) fejezi ki számára jobban azt, amit mondani akar. „Míg Márk 

a hirdet és a tanít szavakat szinonimaként használja, Máté következetesen megkülönbözteti 

a két tevékenységet... Máténál a prédikál vagy hirdet mindig a kívülállókhoz 

intézett üzenetre vonatkozik, s gyakran áll együtt »az Isten országának 

evangéliuma« kifejezéssel... Jézus sohasem »prédikál« tanítványainak – őket 

»tanítja«. A zsinagógákban és a templomban is (azaz a hívek között) sohasem 

prédikál, hanem tanít.” 46 

Bosch szerint Máté tudatosan tért el a gyakorlattól. Az evangélista a tanításon 

nem pusztán értelmi tevékenységet ért (ahogyan sokszor mi és az ókori görögök 

értették). Jézus tanítása elsősorban nem az értelemhez, hanem az aka- 



rathoz szól, döntésre késztet Isten követése mellett. A tanítás nem a törvény 

betanulását és megtartását jelentette Máténak, hanem a kor gondolkodásától eltérően 

Jézus új tanítványainak azt kellett megtanítani, hogy engedelmeskedjenek 

Isten akaratának, amint azt Isten Jézus szolgálatában és tanításában kinyilatkoztatta. 

47 Így az új tanítványok közvetlenül Jézus életével, példájával és 

magával a feltámadott Megváltóval kerültek kapcsolatba, nem pusztán törvényekkel 

és előírásokkal. 

„Tanítsátok meg az újonnan megtérteket, hogy közösségbe kell lépniük Krisztussal, 

tanúbizonyságának kell lenniük, hogy Őt megismertessék a világgal. 

Senki se keveredjék vitába, de beszéljék el Jézus szeretetének egyszerű történetét. 

Mindannyian állandóan kutassák az Írásokat, és győződjenek meg hitükről, 

hogy ha kérdezik őket, »számot adhassanak a bennük élő reménységről, szelídséggel 

és félelemmel«.” 48 

A fentiekből láthatjuk, hogy Máté nem az evangelizáló, igehirdető tevékenységről 

beszél a misszióparancsban, hanem a tanítványképzés egyik lényeges 

mozzanatát az új hívek oktatásában, felkészítésében látja, hogy Jézus életével 

megismerkedve, vele személyes kapcsolatba kerülve felkészültek legyenek az általa 

elkezdett tevékenység folytatására, a tanítványi feladatok végzésére. 

Összefoglalás 

A János apostol által feljegyzett misszióparancs az evangélium összefüggésében 

előtérbe helyezi Jézus Krisztus Istenségét, az Atya küldöttjét. Az Atyával egy 

volt, de emberré lett, hogy küldetését teljesítse. A küldött küldetése végeztével 

kiküldővé lett, aki saját küldetésének alapján a tanítványokat indítja el a szolgálat 

folytatására. Az alap, a modell, a meghatározó kép a szolgálatra nézve Jézus 

küldetésében keresendő. 

Márk evangéliuma a missziómunka világszéles dimenzióira hívja fel a fi gyelmet. 

Az evangéliumot minden teremtésnek hirdetni kell. A tanítványok hírnökök, 

akik az üzenetet a küldő személytől kapták. Nem jogosultak az üzenet megváltoztatására, 

elhallgatására, mert akkor küldötti voltukat veszítik el. Ha a küldött 

a saját üzenetét adja elő, akkor már nem lehet Isten küldöttjeként tekinteni 

rá, elveszítette tanítványi státuszát, hitelességét. Figyelmeztetni kell a világot, és 

ez a szolgálata az egész világot döntés elé állítja. Aki hisz: megmenekül, a hitetlenek 

sorsa pedig megpecsételődik. Ebben a döntési folyamatban van kulcsfontosságú 

szerepe a tanítványoknak. 

Máté királyként mutatja be Jézus Krisztust, aki királyságát építve követőit 

is bevonja a szolgálatba. Jelenléte és hatalma adja a keretet, és ez a meghatározó 

tényező a misszióparancs teljesítésében. Nem elméleti tanítások, törvények 

és szabályok továbbadására, engedelmességre szólítja fel a követőket, 

hanem teljes lojalitásra, követésre, azonosulásra. Ezt kifejezik a követők 

azáltal, hogy ahol vannak, ahová mennek, ott a király országának építését 

tartsák első és legfontosabb szolgálatuknak. Minden lehetséges alkalmat megragadnak, 

hogy újabb és újabb embereket tegyenek tanítvánnyá, és arra késztessék 

őket, hogy ezt a keresztség látható, külső jelével is hirdessék az emberek 

között. További megbízatásuk még az is, hogy vezessék az embereket 

Krisztussal személyes közösségbe, megismertetvén tanítvány módjára velük 

mindazt, amit Jézus nekik tanított, amikor még ők is képzés alatt álló tanítványok 

voltak. 



A három misszióparancs elemzése rávilágít arra, hogy Jézus Krisztus nem a 

hittérítés parancsát adta a tanítványoknak, nem az utazás és igehirdetés a megbízatásuk, 

hanem ennél sokkal összetettebb. Maguk is csak akkor tudják azt teljesíteni, 

ha a szívükben megélik azt a békességet, azt az életérzést, ami Isten országát 

jellemzi, és hiteles személyként elindulnak a Mester példáját követve a világba, 

ahol nem geográfi ai úticél felé haladva várnak majd az alkalomra, hanem 

mindig ott, ahol vannak, megragadják a lehetőséget a bizonyságtevésre, a tanítványképzésre. 

Minden pillanat és minden helyszín egyformán fontos és jelentős, 

így a keresztény állandó szolgálatban áll Mestere oldalán, és bölcsen az Ő terve 

szerint nemcsak végzi szolgálatát, hanem be is fejezi azt azon a helyen, ahová az 

Úr állította. Munkája nyomán emberek döntenek örök sorsuk felől. Így Isten országa 

megveti a lábát, és növekszik minden nép és nemzet között, és minden ember 

lehetőséget kap arra, hogy döntsön mellette vagy ellene, és minden földrész 

meghallja az evangélium jó hírét. 

JEGYZETEK 

1 John L. DYBDAHL: Missionary God – Missionary Church, Berrien Springs, Andrews University 

Press, 1997, 8. 

2 Lásd Rm 1:4 

3 VARGA Zsigmond: Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Budapest, Református 

Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992, 490. 

4 David Jacobus BOSCH: Paradigmaváltások a misszó teológiájában, Budapest, Harmat- 

PMTI, 2005, 19. 



6 Lk 14:32. 

7 Lk 11:21. 

8 Francis BROWN: A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament, with an Appendix 

Containing the Biblical Aramaic. Based on the Lexicon of William Gesenius as Translated 

by Edward Robinson, Oxford, Clarendon Press, [1962], 1022–1023. 

9 William L. BANKS: In Search of the Great Commission: What Jesus Really Said, Chicago, 

Moody Press, 1991, 21. 

10 Jn 14:27. „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom 

én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” 

11 Jn 16:33. 



13 Jn 20:21. 




Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992, PG. 



17 Lásd Mt 28:18 magyarázatánál. 


Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992, PG. 



19 Gerhard Ed KITTEL: Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, Stuttgart, 

W. Kohlhammer, 1932, III/703. 





22 „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” 

(2Kor 5:17) 

23 Kol 1:23. 


PMTI, 2005, PG. 

25 Mt 28:16. 

26 Mt 4:8–9. „Ismét vitte őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatta néki a világ 

minden országát és azok dicsőségét, és mondta néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva 

imádsz engem.” 

27 Mt 5:1–2. „Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felment a hegyre, és amint leült, hozzámentek 

az ő tanítványai. És megnyitván száját, tanította őket…” 

28 Mt 14:23. „És amint elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. 

Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott.” 

29 Mt 15:29–31. „És onnét távozva ment Jézus a Galilea tengere mellé; és felmenvén a 

hegyre ott leült. És nagy sokaság ment hozzá, vittek magukkal sántákat, vakokat, némákat, 

csonkákat és sok egyebeket, és odahelyezték őket Jézus lábai elé; és meggyógyította 

őket, Úgy, hogy a sokaság álmélkodott, látván, hogy a némák beszélnek, a 

csonkák megépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak: és dicsőítették Izráel Istenét.” 

30 Mt 17:1–2. „És hat nap múlva magához vette Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét, 

Jánost, és felvitte őket magukban egy magas hegyre. És elváltozott előttük, és az ő orcája 

ragyogott, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség.” 

31 Mt 24:3. „Mikor pedig az olajfák hegyén ült, hozzá mentek a tanítványok magukban 

mondván: Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek! És micsoda jele lesz a te eljövetelednek 

és a világ végének? És Jézus felelvén mondta nékik: Meglássátok, hogy valaki 

el ne hitessen titeket…” 

32 Zak 14:4. „És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel 

napkelet felől, és az Olajfák hegye közepén kettéválik, kelet felé és nyugat felé, 

igen nagy völggyé, és a hegynek fele észak felé, fele pedig dél felé szakad.” 

33 Csel 1:9–11. „És mikor ezeket mondta, az ő láttukra felemeltetett, és felhő fogta el őt 

szemeik elől. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elment, ímé, két férfi ú állt 

meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfi ak, mit álltok nézve a mennybe? 

Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt 

felmenni a mennybe.” 



35 William L. PETTINGILL: The Gospel of the Kingdom: Simple Studies in Matthew, Findley, 

OH, Durham Publishing Co., 1949, 320. 

36 Adolf von HARNACK: Die Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei 

Jahrhunderten; von Adolf Harnack, Leipzig, J. C. Hinrichs, 1902, 46. 

37 Lothar COENEN: Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament. Hrsg. von Lothar 

Coenen [u.a.], Wuppertal, Brockhaus, [1967, 1965–1971], 947. 





39 I. m., 77. 

40 Ellen WHITE: Előtted az élet, Budapest, Advent Kiadó, 2002, 82–83. 


PMTI, 2005, 57. 

42 A történelmi egyházakban az eredeti jelentéstől eltérő értelmezés honosodott meg, a 

helyesebb bemerít igét kiszorította a megkeresztel, keresztel, így a szóból kiesik – és 

fennáll annak veszélye, hogy a gyakorlatban elszíntelenedik – a bemerítés döntő aktusa. 

Lásd: VARGA Zsigmond: Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Budapest, Református 

Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992, 131. o. 


Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992, 131–132. 

44 Mk 1:4. „Előállt János, keresztelvén a pusztában és prédikálván a megtérésnek keresztségét 

a bűnöknek bocsánatára.” 




PMTI, 2005, 59. 

47 I. m., 59. 

48 Ellen WHITE: Evangelizálás, Budapest, Advent Irodalmi Műhely, 2007, 244. 



Rajki Zoltán 

A Hetednapi Adventista 

Egyház missziója 

Magyarországon 

a rendszerváltozás után 

a statisztika tükrében 

A rendszerváltozás (1989/1990) paradigmaváltást jelentett a kisebb vallási entitások 

magyarországi életében, köztük a Hetednapi Adventista Egyház számára 

is. Korábban – eltekintve az 1945 és 1949 közötti időszakot – az újabb protestáns 

felekezetek korlátozott vallásszabadsági viszonyok között folytatták missziós tevékenységüket. 

A rendszerváltozást követően minden vallási közösség szabadon 

gyakorolhatja hitét, végezheti evangelizációs tevékenységét. 1 Az eltelt másfél évtized 

elegendő intervallum ahhoz, hogy a Hetednapi Adventista Egyház evangelizációs 

tevékenységét egy társadalmi folyamat részeként statisztikailag értelmezzük. 

Vizsgálatunk kiterjed az adventista misszió tér- és időbeli elemzésére, 

valamint életkori, vallási hátterének feltárására. Az adatok feldolgozásának segítségével 

pedig képet kaphatunk arról, hogy mely társadalmi csoportok az adventista 

misszió potenciális „vevői”, melyek a felekezet legnagyobb kihívásai az 

evangelizációs területen. 

Tanulmányom statisztikai adatainak legfontosabb forrásaiként felhasználtam: 

az egyház hivatalos jelentéseit, a 2005. év végi/2006. év eleji felmérését, 2 valamint 

a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait. 

I. A taglétszám és a tagfelvétel számának alakulása 

a Hetednapi Adventista Egyházban 1945 és 2006 között 


A Hetednapi Adventista Egyházban a második világháborút követően gyors 

ütemben nőtt a tagok száma. A taglétszám 1945 és 1949 között 3608 főről 6107 

főre emelkedett (69,3%). (1. diagram) A keresztségek száma 1946-ban 798 fő, 

1947-ben 861 fő és 1949-ben 827 fő volt. (2. diagram) A gyors taglétszám-növekedés 

hátterében az állt, hogy a felekezet a vallásszabadság lehetőségeit kihasználta, 

illetve a bizonytalan politikai, gazdasági és társadalmi helyzetben a lakosság 

fogékony volt a vallás iránt. Az adventista egyház a tagságát sikeresen 

mozgósította különböző programok segítségével, és a lelkészek is munkájuk központi 

részévé tették a misszió ügyét. 3 



A kommunista hatalomátvételt követően az állami nyomás hatására csökkent 

az evangelizációs lehetősége a külvilág felé. Sőt az egyház még saját tagjainak 

lelkigondozását is korlátozottan végezhette. Az ötvenes évek elején azonban 

a taglétszám kisebb ütemben, de tovább növekedett. A keresztségek száma 678 

főről (1950) 434 főre csökkent 1952-re. Az alacsonyabb ütemben megvalósuló 

taglétszámbővülés a negyvenes évek második felében szervezett evangelizációk 

utóhatásának tudható be. Ezt követően taglétszámcsökkenést és a keresztségek 

számának gyors visszaesését fi gyelhetjük meg. Az előbbi üteme 1956 

és 1965 között felgyorsult a Buday-féle szakadás, a névleges tagok törlése, a külvilág 

felé irányuló missziós erőfeszítések korlátozottsága következtében, illetve 

a gyülekezetek a társadalmi viszonyok változásaira sem a legszerencsésebben 

reagáltak. A tagok körében erős befolyással rendelkeztek a „tanulásellenesek”, 

valamint a fi ataloknak a környező világhoz való alkalmazkodását keményen 

szankcionálták. Egyes gyülekezetekben kizárást vagy fegyelmi eljárást vonhatott 

maga után a moziba, színházba, presszóba járás vagy a „divatos öltözet”. 

A Kádár-konszolidáció, a falusi-tanyasi életforma szétverése, a falusi lakosság 

városba, különösen nagyvárosba (elsősorban Budapestre) költözése szintén tagveszteséggel 

járt. A felekezet 1965 és 1971 között politikai okok miatt 5800 főt 

jelentett taglétszámként, de ténylegesen a Négyessy-féle szakadás és a hitehagyások 

miatt alacsonyabb lehetett, amit tükröz, hogy 1972-ben 5485 főt regisztráltak. 

Az 1970-es évek elején stagnálás, sőt kisebb taglétszámbővülést tapasztalhattunk. 

Okaként a gyülekezeti élet megszilárdulását, az aktív lelkigondozói 

munkát, illetve a korábbi szakadár mozgalmakból visszatértek csoportját említhetjük 

meg. Az Egervári-féle szakadás viharai nagy mértékben hozzájárultak 

a taglétszám zuhanásához (5485 főről 3573 főre) az 1975 és 1986 közötti években. 

(1–2. diagram) 

A felekezet konszolidációja a 80-as évek közepére fejeződött be, amely lehetőséget 

teremtett arra, hogy az ország politikai, társadalmi helyzetének 

változását kihasználva erősödjön a missziói aktivitás, és tartós taglétszámnövekedést 

tapasztalhassunk. A keresztségek/tagfelvételek száma 1989 és 1996 

között 200–400 fő körül ingadozott. 1989-ben a 400 főt is meghaladó keresztség/tagfelvétel 

hátterében az Aratás Budapest keresztségi eredményei mellett 

az Egervári-csoporthoz tartozók egyházhoz való visszatérése, illetve rehabilitációja 

állt. Az 1990-es évek elején a keresztségi/tagfelvételi eredmény jelentős 

részét a külföldről érkező lelkészek evangelizációs sorozatai (Békéscsaba, 

Gyula, Szeged, Zalaegerszeg, Debrecen stb.) adták. A magyarországi 

adventista közösség bővüléséhez nagy mértékben hozzájárult az erdélyi 

magyar áttelepülő hittársak számának növekedése. Ennek következtében 

a taglétszám 3600-ról 4800 főre emelkedett. A XX. század végén és a XXI. 

század elején a társadalom vallás iránti érdeklődése átalakult, és a hagyományos, 

egyházias jellegű felekezetek iránti érdeklődés csökkent, illetve a 

nagy evangelizációs sorozatok negatívumai is nyilvánvalókká lettek. Az új 

missziós módszerek (műholdas evangelizációs, kis csoportokra épülő evangelizációs, 

gyülekezetalapítási mozgalom) kiforratlan alkalmazása, illetve 

a felekezet energiáinak belső, hatalmi viszonyokra való koncentrálódása miatt 

a keresztségek száma évente 150–160 főre csökkent. A taglétszám 1997-ben 

a Keresztény Advent Közösséghez tartozók kizárása miatt 4400 főre esett 

vissza, majd ezt követően 4600 fő körül stabilizálódott 2004-re. (1–2. diagram) 


1. diagram 2. diagram 

Forrás: A Hetednapi Adventista Egyház hivatalos 

statisztikai adatai alapján készült saját szerkesztés 


II. A Hetednapi Adventista Egyház missziójának 

társadalmi bázisa 1945 és 1950 között 

Az adventista misszió a Horthy-korszakban Közép-Magyarországon (Budapesten) 

és a Dél-Alföldön (Békés megye) volt a legeredményesebb. (3. diagram) 

A budapesti és a többi nagyvárosi gyülekezetek adták a megkereszteltek felét, 

míg a kisebb városoké a tagság harmadát. (4. diagram) Az új tagoknak szintén 

a harmada adventista háttérből származott. 5 A nem adventista háttérből érkezetteket 

vizsgálva kiderül, hogy a reformátusok tagvesztesége 2,5-szer nagyobb lehetett 

a társadalomban betöltött arányuknál, míg a katolikusoknál ez az érték 

50%-ot mutat. Az evangélikusok veszteségi rátája a reformátusokénál alacsonyabb, 

de még így is kétszer meghaladta a népszámlálási adatokat. 6 A megkereszteltek 

közel 60%-a az egyháza szerint gyakorolta hitét, míg a hitüket nem 

gyakorlók aránya 15%. (5. diagram) 

A fentiek következtében magas volt a második és a harmadik generációs adventisták 

aránya (49,5 illetve 7,7%). (6. diagram) A megkereszteltek kb. 20–24%-a 

a szüleivel együtt vagy nem sokkal korábban/később csatlakozott a felekezethez; 

illetve olyan vegyes házasságból származott (általában az édesanya volt adventista), 

ahol a nem adventista szülő egyházát követte formálisan vagy ténylegesen. 

1999-2005 

1990-1998 

1984-1989 

1975-1983 

1966-1974 

1959-1965 

1956-1958 

1951-1955 

1945-1950 

1921-1944 


A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozás regionális 

megoszlása 1921 és 2005 között, százalék 

10 

7 

6 

11 

12 

9 

9 

10 

8 

13 

14 

19 

20 

21 

28 

20 

37 

21 

28 

34 

32 

28 

25 

28 

31 

19 

26 

32 

22 

30 

23 

20 

32 

22 

32 

32 

27 

22 

25 

7 7 6 

9 5 7 

16 

5 22 

7 0 6 

12 14 

4 3 6 

11 1 

6 21 

50 

5 

40 

10 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

Észak-Magyarország 

Észak-Alföld 

Dél-Alföld 

Közép-Magyarország 

Közép-Dunántúl 

Nyugat-Dunántúl 

Dél-Dunántúl 

A Magyarországon megkeresztelkedettek Hetednapi 

Adventista Egyház való csatlakozása településtípus 

szerinti gyülekezethez 1921 és 2005 között, százalék 

1999-2005 17,4 37,6 

34,9 10,1 

1990-1998 16,4 40,4 

29,9 13,3 

1984-1989 25,6 24,8 31,8 17,8 

1975-1983 20,5 24 

35,5 

20 

1966-1974 17,6 17,6 33,3 

31,5 

1959-1965 18,5 18,5 31,5 

31,5 

1956-1958 19,4 21,6 

40,8 

18,2 

1951-1955 18,3 13,7 33 

35 

1945-1950 10,6 20,1 37,8 

31,5 

1921-1944 27,5 22 

33 17,5 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 



Budapest 

Megyei jogú város 

Egyéb város 

Község 



1999-2005 

1990-1998 

1984-1989 

1975-1983 

1966-1974 

1959-1965 

1956-1958 

1951-1955 

1945-1950 

1921-1944 

ATF szemle, 2009/1 • 34 


A vallásgyakorlás módja a keresztség el�tt 1921 és 2005 

között, százalék 

35,4 

34,8 

40,4 

44,3 

54,3 

46,9 

49 

52,8 

60,5 

59 

29,7 

25,6 

27 

13,1 

24,5 

29,7 

25,5 

27,8 

27 

26,2 

34,9 

39,6 

42,6 

32,6 

21,2 

23,4 

25,5 

19,4 

12,5 

14,8 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

Igen, az egyházam 

tanítása szerint 

Igen, a magam módján 

Nem gyakoroltam 

1999-2005 

1990-1998 

1984-1989 

1975-1983 

1966-1974 

1959-1965 

1956-1958 

1951-1955 

1945-1950 

1921-1944 

A generációk megoszlása a Hetednapi Adventista 

Egyházhoz csatlakozók körében 1921 és 1945 között, 

százalék 



A második világháború után az egyház evangelizációs tevékenysége sikerének 

következtében a felekezet társadalmi bázisa módosult. Nem csupán a meglévő 

gyülekezetekben emelkedett a keresztségek száma, hanem 62 új közösség 

jött létre néhány éven belül; többségük kisebb városokban, falvakban. Az adventista 

misszióban regionálisan a Dél-Alföld (30%) szerepe továbbra is kiemelkedő 

maradt, de a közép-magyarországi térség (14%) helyét Észak-Alföld (34%) 

vet te át. (3. diagram) A fővárosi gyülekezetek (10,6%) keresztségi hányada közel 

harmadára esett vissza, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Hajdú-Bihar 

megye (13,5%) jelentősége emelkedett. Bár Békés megye gyülekezetei kisebb 

arányban kereszteltek 1945 és 1950 között, de még mindig a Viharsarok adta 

a kereszt ségek 17,1%-át. A fenti folyamatok következménye, hogy a budapesti 

gyüleke zetek szerepe csökkent a misszióban, míg a kisvárosiak jelentősége 

kis mértékben, a falusiaké pedig nagy mértékben nőtt. (4. diagram) Az új gyülekezetek 

többsége Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Békés megye kisvárosaiban, 

községeiben jött létre. Az adventista gyermekek aránya 18%-ra csökkent, 

míg ezzel párhuzamosan a katolikus (23,3%-ról 30,8%-ra) és a református 

(33,3%-ról 44%-ra) megtérők aránya emelkedett. (5. diagram) A nem adventista 

háttérből érkezők körében kis mértékben gyarapodott a katolikusok és a 

reformátusok hányada, míg az evangélikusoké jelentősen visszaesett. (3. táblázat) 

Az adventisták továbbra is leginkább az egyháziasan vallásosakat érték 

el. Bár ekkoriban még a társadalom nagy része ehhez a kategóriához tartozott. 

7 A református egyházból érkezők kétharmada egyháza tanítása szerint 

gyakorolta hitét, és mindössze 10%-ot tett ki a hitüket nem gyakorlók aránya. 

(8. diagram) A katolikus áttérők kevésbé voltak vallásosak. Húsz százalékot 

tett ki a hitüket nem gyakorlók és 31%-ot a vallásukat maguk módján 

gyakorlók aránya. (7. diagram) Az evangélikusoknál közel azonos volt 

a hitüket az egyháza tanítása szerint gyakorlók aránya a katolikusokéhoz képest 

(50% − 49,3%), de a maguk módján vallásosak már magasabb hányadot 

(45% − 30,9%) képviseltek, míg a hitüket nem gyakorlók pedig alig (5%) voltak 

jelen. (9. diagram) 

28,8 

29,6 

43,3 

40 

44,3 

42,9 

41,8 

62,2 

55,9 

66,1 

29,7 

34,6 

18,1 

38,3 

31,8 

15,9 

50 

49,5 

16,9 

31,5 

33,8 

30,5 

27,8 

8,9 71,1 

13,8 6,31,8 

20 

23,9 

7,70,4 

10 0 

8 0 

1,7 0 

0 

7,1 0 

9,90,4 

0 

7,710 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

1 generáció 

2. generáció 



5. generáció

1999-2005 

1990-1998 

1984-1989 

1975-1983 

1966-1974 

1959-1965 

1956-1958 

1951-1955 

1945-1950 

1921-1944 


A vallásosság módja a bemerítkezésük el�tt a katolikus 

egyházból érkezettek körében, százalék 

27,7 

27,8 

38,5 

41,7 

32,3 

36,7 

44,4 

49,3 

54,2 

64,5 

34,1 

29,6 

22,5 

25,6 

30 

16,7 

33,3 

30,9 

25 

38,2 

42,6 

35,9 

45,2 

38,9 

25,8 

25 

33,3 

19,8 

20,8 

9,7 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 



1999-2005 

1990-1998 

1945-1950 

Igen, az egyházam tanítása 

szerint 



1999-2005 

1990-1998 

1984-1989 

1975-1983 

1966-1974 

1959-1965 

1956-1958 

1951-1955 

1945-1950 

1921-1944 

9. diagram 

Forrás: A Hetednapi Adventista Egyház 2006. évi 

felmérése alapján készült saját szerkesztés 


A vallásgyakorlás módja a bemerítkezésük el�tt a református 

egyházból érkezettek körében, százalék 

A fentiekből következik, hogy az első generációs adventisták az új megtérők 

több mint 55%-át tették ki, míg a második generáció egyharmad részre (33,8%) 

esett vissza. A harmadik generáció „részesedése” pedig néhány százalékkal 

emelkedett (7,7%-ról 9,9%-ra). (6. diagram) Az egyházhoz csatlakozók 25–26%-a 

tartozott olyan családhoz, ahol a szüleikkel együtt vagy közel azonos időben keresztelkedtek 

meg; vagy az egyik szülő adventista volt, és előző vallásként egy 

történelmi egyházat jelölt meg. 

Összességében elmondhatjuk, hogy az 1945 és 1950 közötti években a Hetednapi 

Adventista Egyház a tiszántúli falvakban, kisebb városokban erősödött 

meg, és ott is elsősorban a hitüket egyházuk tanítása szerint gyakorló reformátusok 

körében (összkeresztség 21%-a). Különösen jellemző volt az észak-alföldi 

megyékre (Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megye). Az adventista egyházhoz 

csatlakozók többsége – aktív vallásos révén – átgondolt döntés következtében 

csatlakozott a felekezethez. Jól ismerhették egyházuk tanítását, ezért elhatározásuk 

hátterében részben az előző felekezetükkel való elégedetlenség húzódott 

meg. 

A kisvárosi/falusi gyülekezetek megalakulásának hátterében a korábban 

említett népevangélista mozgalom állt, amelynek társadalmi bázisát a vidéki, 

35,4 

36,5 

39,3 

46,7 

46,7 

44,1 

60 

61,1 

66,4 

60,6 

29,2 

26,5 

31,1 

6,6 

33,3 

32,4 

20 

46,7 

27,8 

23,3 

30,3 

35,4 

37 

29,6 

20 

20 

23,5 

11,1 

10,3 

9,1 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

A vallásgyakorlás módja a bemerítkezésük el�tt az 

evangélikus egyházból érkezettek körében, százalék 

23,8 

42,9 

50 

33,3 

16,6 

45 

42,9 

40,5 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

5 


szerint 




szerint 





elsősorban tiszántúli falusi/kisvárosi kisgazda protestáns „bibliás” csoportok alkották. 

A református egyházon belüli hatalomváltás következtében a korábban 

belmissziós irányultságú lelkészek (Bereczki Albert, Péter János) vették át az 

egyházi vezetést, akiknek egyházpolitikája (különösen Péter Jánosé) elbizonytalaníthatta 

a fent említett társadalmi csoportot. Gyanakodva nézhették a belmissziós 

mozgalom klerikalizálódását, mert a korábban egyesületi autonómiával 

működő csoportok a zsinati iroda irányítása alá kerültek, és előbb-utóbb állami 

nyomásra feloszlatás várt rájuk. A „bibliás reformátusok” nem vezethettek Biblia-órákat, 

mert a lelkészek feladatává vált. Sokan átpártoltak a kisegyházakhoz, 

mivel ott az egyszerű gyülekezeti tagok is tarthattak istentiszteleteket, és evangelizálhattak. 

A feszültséget fokozta, hogy a társadalmi változások ezt a réteget sújtották 

leginkább (agrárolló mesterséges szétnyitása, beszolgáltatások, szövetkezetesítés). 

8 A kialakult politikai, gazdasági helyzetben sokan elveszítve földjüket 

a városokba költöztek, de nem tudtak beilleszkedni az ottani református gyülekezetekbe. 

Az új egyházvezetéstől semmilyen támogatást nem kaptak. Sőt ennek 

ellenkezőjét kellett tapasztalniuk. 

A református egyház tehát az aktív, egyháziasan vallásos rétegből veszített 

leginkább. Ezzel szemben a katolikus „átpártolók” felét a maguk módján vallásosak, 

illetve a vallásukat nem gyakorlók tették ki. A közel 17%-nyi különbség – 

az egyháziasan vallásos katolikus és református áttérők között – hátterében dogmatikai 

okok állhattak. Ugyanis a katolikus barokkos kegyesség jelentősen különbözött 

az adventisták protestáns gyakorlatától, ezért a katolikusok esetében 

az egyházhoz kevésbé kötődők könnyebben csatlakoztak az adventizmushoz. 

II. A Hetednapi Adventista Egyház missziójának 

társadalmi bázisa a kommunista diktatúra éveiben 

(1950–1989) 

Az ötvenes évektől kezdve a politikai nyomás miatt a Hetednapi Adventista 

Egyház evangelizációs aktivitása minimálisra csökkent, és a belmissziós tevékenység 

is korlátozottan működhetett. A felekezet életét az ötvenes évek elejétől 

a rendszerváltozásig belső feszültségek, egyházszakadások (1956, 1965, 1975) és 

az azt követő stabilizációs erőfeszítések terhelték. 9 A fent említett folyamat következménye 

a taglétszám és a keresztségek számának csökkenése, valamint az 

új tagok társadalmi, vallási hátterének változása. Az egyház missziójára hatottak 

még a gyülekezet belmissziós tevékenysége mellett az olyan társadalmi változások 

is, mint a migráció. Az alföldi falvakból, kisvárosokból sok adventista 

a nagyobb városokban, elsősorban Budapesten és környékén telepedett le. A felekezet 

belső növekedése tehát ezekben a régiókban érvényesülhetett leginkább. 

Egy-egy régió „kiugró” teljesítményének hátterében néhány jobb képességű lelkész 

tevékenysége vagy egy népesebb generáció lokális keresztsége is állhatott. 

A Hetednapi Adventista Egyház (bel)missziójának központját továbbra is a két 

alföldi, valamint a közép-magyarországi régió gyülekezetei alkották. A középmagyarországi 

– elsősorban budapesti – gyülekezetek missziós eredményei egyre 

nagyobb részt foglaltak el a felekezet életében. Ennek oka a korábban említett 

migráció, illetve az 1984 és 1989 közötti „kiugró” teljesítmény mögött a Mark 

Finley által vezetett Aratás Budapest evangelizációs sorozat keresztségi eredményei 

álltak. A fővárosi gyülekezetek azonban a taglétszámukhoz viszonyítottan 



kisebb arányban kereszteltek, ami egyben az integrációs képességük korlátozott 

voltát is jelezte. Másrészt az egyházszakadások (1956, 1965/1966, 1975/1976) is 

az itteni gyülekezeteket viselték meg leginkább. 10 

A Dél-Alföld régió missziós eredményeinek aránya csökkenő tendenciát mutatott. 

11 Az Észak-Alföld régiót pedig a betegesség jellemezte. Így például 1956– 

1958-ban 37%-ot, 1966–1974-ben és 1984–1989-ben 28%-ot értek el a térség 

gyülekezetei a megkereszteltek körében, míg 1951–1955, 1959–1965, 1975–1983 

között 20–21%-ot. Az Alföldet sújtó migrációs folyamatok ellenére a kelet-magyarországi 

régiók adták az egyházhoz csatlakozók 46–54%-át a hatvanas évek 

végétől napjainkig, amely elsősorban Békés (12–19,3%) és Szabolcs-Szatmár 

(13,4–19%) megyének köszönhető. (3. diagram) 

Az erőltetett iparosítás következtében Borsod-Abaúj-Zemplén megye ipari városai 

is a migráció célpontjainak számítottak. A térség nagyvárosainak gyülekezetei 

azonban nem tudták integrálni az odaköltöző adventistákat, ezért nem profi 

táltak belőle. 12 

A fővárosi gyülekezetekhez hasonló ütemben emelkedett a többi nagyváros 

gyülekezeteinek keresztségi arányszáma. Az 1970-es évek második felétől kezdve 

a rendszerváltozásig a keresztségek közel 25%-a innen származott. Minden 

második gyülekezeti tag nagyvárosi gyülekezetben (Budapesttel együtt) merítkezett 

be a rendszerváltozás előtti években. A kisvárosi gyülekezetek keresztségi 

hányada 31–41% között mozgott. A falusi közösségek missziós eredményei a hetvenes 

évek második felétől tartósan 20%-ra vagy ez alá süllyedtek. (4. diagram) 

A népevangélista mozgalom megszüntetése, a falusi adventista fi atalok városba 

költözése, valamint a régi tiszántúli „bibliás” református kisparaszti réteg eltűnése 

a falusi adventista misszió társadalmi feltételeit gyengítette meg. Eredményeként 

számos gyülekezet szűnt meg a kommunista diktatúra évtizedeiben. 

A kényszerű befelé fordulás eredményeként az adventista háttérből érkezők 

aránya fokozatosan emelkedett. Az 1966–1983 között az egyházhoz csatlakozók 

háromötöde adventista szülő(k) gyermeke volt. Ez a folyamat a 80-as 

évek második felében változott meg, részben az 1000 napi Aratás, és az Aratás 

90 program következtében. (2. táblázat) A nem adventista háttérből érkezettek 

között a hetvenes évek második felétől kezdve a katolikusok megoszlása 

dinamikusan emelkedett, és közel azonos értéket mutat a katolicizmus népességben 

betöltött arányával. A reformátusság aránya csökkent, sőt a hatvanas 

évek második felétől kezdve tartósan 40% alá esett, de még így is kétszerese 

a társadalomban betöltött arányszámuknál. Az evangélikus hátterűek aránya a 

nyolcvanas évek elejéig 6–13% közötti érték között maradt, amely meghaladta 

a lutheránusok társadalomban betöltött hányadát. Az adventista misszió másik 

jellemzője volt, hogy a felekezet nélküliek növekvő táborát nem érte el arányaiban. 

(3. táblázat) 

Az adventista egyházhoz csatlakozók között csökkent az egyház tanítása szerint 

vallásosak aránya (52,8%-ról 40,4%-ra), de még így is lényegesen meghaladta 

az országos adatokat. 13 Vallásosnak lenni szolid ellenzékiséget jelentett ebben 

az időszakban, és a gyülekezetekben megtartott evangelizációs előadás-sorozatokra 

inkább a vallásos vagy a vallás iránt erősen érdeklődő emberek mentek 

el. A különböző egyházak aktív tagjai a társadalmi, politikai nyomás következtében 

szoros kapcsolatba kerültek egymással, és ennek következményeként fogható 

fel részben az egyháziasan vallásos személyek magas aránya az adventizmushoz 

csatlakozók körében. 



Az adventistákhoz nem vallásos háttérből megkeresztelkedők aránya az ötvenes 

években meghaladta a 20%-ot, és a nyolcvanas évek közepéig 21–26% 

között mozgott (kivéve az 1966–1974 közötti időszakot). Arányuk a nyolcvanas 

évek végén lépte át csak a 30%-ot. Utóbbi összefüggésben állhat Mark Finley 

budapesti evangelizációs kampányával, amely a nem adventista hátterűek 

egyházhoz csatlakozásának emelkedéséhez vezetett, miközben a lakosság vallás 

iránti érdeklődése is növekedett. Ennek következtében a nyolcvanas évek végén 

már az egyház a hitüket nem gyakorlók körében a társadalomban tapasztaltakhoz 

hasonló arányban nyert meg embereket. 14 A maguk módján vallásosak aránya 

mindvégig 24–30% között mozgott (kivéve az 1966–1974 közötti időszakot), 

amely a vizsgált korszak egészében alacsonyabb értéket jelentett a társadalomban 

tapasztaltaknál. 15 (5. diagram) 

A vallásosság módja felekezetenként változott. Továbbra is a református 

egyházat elhagyók leginkább egyháziasan vallásosak (39–50%), sőt arányuk 

1956–1958 és 1975–1983 között a 60%-ot is elérte. A katolikusok esetében 

kisebb számot (32–45%, kivéve 1951–1955 között) tapasztalunk, de még így 

is meghaladja a társadalomra jellemző mértéket. A maguk módján vallásosak 

aránya is magasabb volt a reformátusok köréből érkezettek között. Ezzel párhuzamosan 

a katolikusoknál nagyobb a hitüket nem gyakorlók aránya (kivéve 

1951–1955, 1966–1974). (7–8. diagram) A katolikusok jobban tolerálták buzgóbb 

híveik kegyességi gyakorlatát, mint a reformátusok. Az utóbbi egyház 

felső vezetése – állami nyomásra – éppen a korábbi belmissziós attitűddel rendelkező 

réteg visszaszorítására törekedett. 16 Így a leginkább elkötelezett egyháziasan 

vallásos rétegből csatlakoztak többen a különböző szabadegyházi közösségekhez, 

köztük az adventistákhoz. 

Nem csupán a Hetednapi Adventista Egyház „korosodása”, hanem a fentebb 

említettek eredménye is a harmadik generációs adventisták arányának emelkedése 

(7,1%-ról 30–32%-ra) az ötvenes évek második felében. Sőt a hatvanas évektől 

kezdve mérhetővé vált a negyedik generáció (1959–1965: 1%, 1966–1974: 8%, 

1975–1983: 10%, 1984–1989: 7,7%). Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek elejére 

40–45%-ról 28,8%-ra csökkent az első generációs adventisták aránya, amely 

csak az 1980-as évek második felében emelkedett ismét 43%-ra a megélénkülő 

evangelizációs erőfeszítések eredményeként. A második generációs adventisták 

aránya csökkenő tendenciát mutatott (50%-ról 18,1%-ra), és összességében 

30–40%-ot képviselt a korszak nagy részében. (6. diagram) Az ötvenes években 

még 24–34% lehetett a családjukkal együtt vagy kisebb időeltéréssel (korábban/ 

később) megkeresztelkedettek, illetve a vegyes (egyik fél adventista) házasságokból 

érkezettek aránya. Ez az arány a hatvanas évektől kezdve 10% körüli értékre 

csökkent. Vagyis a felekezet már kevésbé tudta a családok egészét megszólítani, 

illetve a vegyes házasságokban felnevelkedett gyermekek többsége nem 

integrálódott a felekezet életébe. 

III. A Hetednapi Adventista Egyház missziójának 

társadalmi bázisa a rendszerváltozás után 

a) A nemek megoszlása 

A megkeresztelkedettek között a nők hosszabb élettartama miatt a nemek megoszlását 

csak a rendszerváltozás utáni években érdemes megvizsgálnunk. 



Összességében elmondható, hogy az egyházhoz csatlakozók 36%-a férfi , 64%-a 

nő. Ez a férfi ak arányszáma a 18 és 49 év között megkeresztelkedettek körében 

40% körüli értéket ért el. A hatvan év felettiek és a 18 év alattiak körében csökkenő 

arányt tapasztalunk. Utóbbiak esetében minden negyedik személy férfi . A 

többi szabadegyházi közösség, illetve a történelmi egyházak rendszeres templomba 

járói körében is hasonló tendenciát tapasztalhatunk. A férfi ak kereszténység 

iránti passzivitásának hátterében a kereszténység érzelemgazdagsága, liturgiája 

és szolgálati lehetőségeinek (énekkar, gyermekszolgálat, szegények és rászorulók 

megsegítése) jellegében rejlik, amely számukra kevésbé vonzó. A nők 

közösségi igényeit jobban kielégíti a gyülekezeti élet, illetve az egyházi programok 

többsége is inkább a nőket, mint a férfi akat célozza meg. 

b) A keresztségek regionális és településtípusonkénti megoszlása 

A rendszerváltozás után továbbra is a korábbi három régió (Észak- és Dél-Alföld 

régió és a Közép-Magyarország régió) gyülekezetei adták a keresztségek 

több mint kétharmadát, de az 1980-as évek végéhez képest átrendeződést fi - 

gyelhetünk meg. A keresztségek több mint negyede a dél-alföldi régió gyülekezeteiben 

történt, míg a másik két régió tartósan 20% körüli értéket produkált. 

A kommunista időszakhoz képest a három régió 10%-os (80%-ról 70%-ra) csökkenést 

mutatott. Ezzel párhuzamosan a három dunántúli régió eredménye a korábbi 

10–13%-ról tartósan 20%-ra emelkedett. Nem csupán a Közép- és Dél-, 

hanem a Nyugat-Dunántúl missziós erőfeszítései is kimutatható eredményt hoztak 

(5–7%). Másrészt a dunántúli adventizmus, a közép-magyarországihoz hasonlóan 

migrációs többlettel is rendelkezett, mert a jobb megélhetés reményében 

sok adventista Erdélyből és Magyarország keleti részéből ideköltözött. Az Észak- 

Magyarország régió gyülekezetei a korábbi évtizedekhez hasonlóan 10% körüli 

arányt értek el. (3. diagram) 

A budapesti gyülekezetek keresztségi eredményei csökkentek. Sőt tartósan 

20% alá estek (16–17%). Ez jelzi, hogy a fővárosi gyülekezetek befolyásukat (a 

tagság 25%-át képviselik) a rendszerváltozást követően elsősorban a földrajzi 

mobilitás révén tudták megőrizni. A budapesti gyülekezetek megfelelő „középkáderek” 

hiányában nem tudták „mozgósítani” az Erdélyből és az ország egyéb 

részéből érkező migrációs többletet az evangelizációs tevékenységükben. Másrészt 

az egyházon belüli szekularizáció is jobban érintette a fővárosi adventistákat. 

Gazdaságilag aktív népessége a munkahelyi leterheltség miatt kevesebb időt 

szentelt a gyülekezeti munkára, amely nem csupán a felekezet missziójára, hanem 

a hitéletére is kihatással volt. Másrészt a kampányszerű missziós tevékenység 

a fővárosiakat sem igazán képes megszólítani. Ők inkább a közösségi jellegű, 

rugalmas, modern hangvételű, kevésbé erőltetett vallásossághoz vonzódnak. 

A rendszerváltozást követően a nagyobb városok (megyei jogú városok) gyülekezetei 

adták a keresztségek 37–40%-át (korábban 18–25%). Ennek hátterében 

az áll, hogy a felekezet jelentős missziós erőfeszítéseket tett az itt található 

gyülekezetek megerősítése érdekében. A külföldi evangélisták által meghirdetett 

sorozatok nagy részét is a fenti településeken tartották meg (Békéscsaba, 

Szeged, Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, Szolnok, Zalaegerszeg, Székesfehérvár, 

Veszprém, Szombathely stb.). A másik fontos tendencia, hogy a falusi gyülekezetek 

keresztségi mutatói folyamatosan estek. A XXI. század elején csupán 

minden 10. keresztség történt falusi gyülekezetben, miközben a lakosság 

30%-a élt a fenti településeken. A falusi gyülekezeteket nem csupán a migrációs 



veszteségek gyengítették, hanem a felekezet evangelizációs stratégiája is. A lelkészek 

a nagyobb, látványosabb „evangelizációs sorozatokat” preferálták, amely 

a falusi környezetben hatástalan. A falusiak előítéletének leküzdése szívósabb 

erőfeszítést igényel. A kistelepülések gyülekezeteinek fejlesztése fontos feladatát 

képezze a felekezet missziós stratégiájának. Habár a gyülekezeti tagság 30%-a 

községben él, mégis csak 15%-a jár falusi gyülekezetbe. 17 A falvak többségében 

ugyanis nincs elég tag a gyülekezetszervezésre. Másrészt szívesebben vettek 

részt a közeli város aktívabb hitéleti tevékenységet folytató gyülekezetének 

életében. A kisvárosi gyülekezetek ezzel szemben megőrizték korábbi befolyásukat. 

(4. diagram) 

Az észak-magyarországi, közép-magyarországi, közép-dunántúli, valamint a 

nyugat-dunántúli adventista misszió nagyvárosi jellegű, és a keresztségek több 

mint kétharmadát ők adták. Sőt Közép- és Nyugat-Magyarországon ez az arány 

meghaladta a 75%-ot. E két régióban a falusi gyülekezetek keresztségi hányada, 

különösen Nyugat-Dunántúlon alig mutatható ki. A kisvárosi gyülekezetek 

keresztségi arányszáma is húsz százalék alatt maradt. Észak-Magyarországon 

és Közép-Dunántúlon a nagyvárosi gyülekezetekben történik a keresztségek 

68–75%-a, de az előbbi régióban a falusi gyülekezetek evangelizációs eredménye 

nem látható, míg az utóbbi területen 11%-os értéket képviselnek. Ennek 

következménye, hogy Észak-Magyarországon a kisvárosi gyülekezetek a keresztségek 

25–33%-át adták. Ezzel szemben Közép-Dunántúlon minden ötödik 

keresztség történt kisvárosi gyülekezetben. Az észak-magyarországi, a közép-magyarországi 

és a közép-dunántúli régió mindig is nagyvárosias jellegű 

volt. Nyugat-Dunántúlon – Győr kivételével – pedig az adventista misszió 

a rendszerváltozás után kezdődött el (néhol újra), és az evangelizációs tevékenység 

szükségszerűen arra koncentrálódott, hogy a térség nagyvárosaiban a már 

meglévő gyülekezetek megerősödjenek, illetve ha még nem léteztek volna, akkor 

működő helyi közösségek jöjjenek létre. 18 

Az Észak-Alföld és a Dél-Dunántúl régió gyülekezeteinek missziós tevékenysége 

hasonló szerkezetet mutat. Mindkét régióban a nagyvárosi gyülekezetek adták a 

keresztségek 45–68%-át, a kisvárosi gyülekezetek pedig a 20–40%-át, míg a falusi 

gyülekezetek 13–18%-át. A Dél-Dunántúl régió adventizmusa azonban nagyvárosiasabb, 

míg az Észak-Alföldön a kisvárosi gyülekezetek erősebb súlyt képviseltek 

a régión belül, mint az előbb említett régióban. Ennek oka, hogy a Dunántúl déli 

részén történelmileg is a pécsi gyülekezet szerepe emelhető ki. Az Észak-Alföldön 

bár a kisvárosok és a falvak gyülekezetei nagyobb taglétszámmal rendelkeztek, 

de a közösség a megyeszékhelyeken fejtett ki (Debrecen, Nyíregyháza, Szolnok) 

jelentősebb evangelizációs tevékenységet (külföldi evangelizátorok vezetésével). 19 

A Dél-Alföld régió jelentősen eltér a többitől. Itt a kisvárosi gyülekezetek (Békés, 

Gyula, Orosháza) összességében erősebb befolyással rendelkeztek, amely a 

keresztségi eredményekre (53–65%) is kihatott. A rendszerváltozást követő évek 

evangelizációs kampányainak (Békéscsaba, Szeged) köszönhető, hogy 1990 és 

1998 között a nagyvárosok keresztségi arányszáma jelentősen emelkedett (16,7%ról 

28,8%-ra), míg a XXI. század elején a kisvárosi gyülekezetek bizonyultak aktívabbaknak. 

A falusi gyülekezetek aránya azonban tovább csökkent. 20 

c) Az egyház új tagjainak vallási háttere 

A rendszerváltozást követően tovább csökkent az adventista hátterűek aránya 

(26–30%-ra), míg ezzel párhuzamosan a katolikusoké 40% fölé emelkedett. 



Kisebb növekedést regisztrálhatunk a szabadegyházak, evangélikusok és a nem 

vallásosak esetében, de összjelenlétük elhanyagolható. A reformátusok megoszlása 

lényegében nem változott. (2. táblázat) Ha csupán a nem adventista hátte rűek 

esetében vizsgáljuk a felekezeti előzményeket, akkor megállapíthatjuk, hogy a 

társadalmi arányukhoz képest a reformátusok vesztesége még mindig kétszeres 

mértékű. Ha kisebb arányban is, de hasonló fi gyelhető meg az evangélikus egyház 

esetében. A katolikus áttérők pedig lényegében megegyeznek a népszámlálási 

adatokkal. 21 Ezzel szemben a felekezeten kívüliek 14,5%-át az adventizmus 

továbbra sem képes megszólítani a jelenlegi missziós stratégiájával. (3. táblázat) 

Az egyházhoz csatlakozók vallási háttere regionálisan különbözik egymástól, 

amelynek okaként két tényezőt emelhetünk ki: 1) A felekezet korábbi mis sziós 

eredménye, 2) A térség vallási összetétele. 22 

Az első leginkább az adventista hátterűek arányát befolyásolja, míg a második 

a nem adventista háttérből érkezők felekezeti hátterét. Így például a Nyugat-Dunántúl 

régióban az adventizmus gyakorlatilag úttörő missziót folytatott 

a rendszerváltozást követően, ezért nem csoda, ha a megkereszteltek 5–6%-a 

rendelkezett adventista gyökerekkel. Az országos átlagnál jelentős eltérést tapasztalunk 

a Dél-Dunántúl régióban 1999–2005 között (10,8%) annak ellenére, 

hogy az 1990–1998 közötti években alig haladta meg az országos átlagot (33,9%). 

Az Észak-Alföld régió esetében már kisebb eltérést fedezhetünk fel a rendszerváltozást 

követő két időszak között (29,5%, illetve 21,8%). Az Észak-Magyarország 

régión belül kiegyensúlyozottan néhány százalékkal alacsonyabb értéket tapasztalhattunk 

az adventista háttérből érkezettek körében. Ezzel szemben a Közép-Dunántúl 

régióban a megkereszteltek 31–40%-a adventista hátterű, amely 

azt a hipotézist erősíti, hogy a felekezet missziójának középpontjában a meglévő 

gyülekezetek erősítése állt. A két legerősebb régióban (a Dél-Alföld régió és a 

Közép-Magyarország régió) az országos átlag körüli értéket kapjuk (29–33%). 23 

A Közép-Magyarország régió esetében a XXI. század első éveiben az adventista 

háttérből megkeresztelkedettek aránya emelkedett, amelynek oka a migrá ciós folyamat 

mellett a fővárosi gyülekezetek 20–30 évesek felé megnyilvánuló, az országos 

átlagnál toleránsabb viszonyulása. 

A más egyházakból érkezettek regionális megoszlását a nem adventisták körében 

érdemes megvizsgálni, és az egyes felekezetek népszámláláskor kapott adataival 

összevetni. A református és a katolikus egyház csaknem mindegyik régióban a 

népszámlálási értékhez képest magasabb veszteséget szenvedett, de az arányokat 

nézve a reformátusoké nagyobb volt. 24 Esetükben különösen a Dél-Alföld és a Közép-Magyarország 

régiót, míg az 1990 és 1998 közötti években az Észak-Alföld, 

a Közép-Dunántúl és a Dél-Dunántúl régiót említhetjük meg. A katolikus egyháznál 

– elsősorban mérete miatt – kisebb eltérést láthatunk. Nagyobb különbséget 

az Észak-Magyarország és Közép-Dunántúl régióban, az 1990 és 1998 között 

a Nyugat-Dunántúl, míg az 1999 és 2005 között pedig az Észak-Alföld és a Dél- 

Dunántúl régiókban fi gyelhettünk meg. A szabadegyházak tagjai a Dél-Alföld régióban 

csatlakoztak népszámlálási arányuknál lényegesen magasabb számban az 

adventista közösséghez. Az evangélikusok esetében 1990–1998 között a Dél-Alföld, 

a Közép-Magyarország, valamint a Dél-Dunántúl régiókban, míg 1999 és 

2005 között az Észak-Alföld, Közép-Dunántúl régióban érzékelhetünk hasonló 

tendenciát. Ezzel szemben az adventizmus egyik régióban sem tudta a felekezeten 

kívülieket elérni. Különösen jellemző ez a két alföldi és a közép-magyarországi 

régiókra, ahol pedig elég magas a felekezeten kívüliek aránya. (5. táblázat) 



Az egyházhoz csatlakozók 25 körében tovább csökkent az egyháziasan vallásosak 

aránya (35%-ra), de még így is csaknem két-háromszorosa a társadalomban 

mért adatoknak. Ezzel párhuzamosan tovább emelkedett a vallásukat nem gyakorlók 

megoszlása (35–40%), míg a maguk módján vallásosak esetében stagnálást 

(25–30%) fi gyelhetünk meg. A felekezet a rendszerváltozást követően a nem 

vallásosak körében sokkal eredményesebben dolgozott, mint korábban, mert a 

vallás iránt társadalmi szinten növekedett az érdeklődés a rendszerváltozás éveiben. 

Sőt az adventisták esetében már meghaladta a társadalomban mért adatokat 

(25%, illetve 30–35%), de az egyház által mértek is megerősítik azt a megfi gyelést, 

hogy a kilencvenes évek második felétől a vallásukat nem gyakorlókat az 

egyházak iránti elzárkózás jellemezte. 26 Ezzel szemben az adventizmus a maguk 

módján vallásos embereket kevésbé tudta megszólítani, és arányuk kétharmada/ 

fele a társadalomban mértnek. 27 

Az egyes régiók eltérő eredményt produkáltak. Elemzésünket nehezíti, hogy 

a vallásgyakorlat módjáról nem rendelkezünk regionális szintű közvélemény-kutatási 

adatokkal. Az Észak-Magyarország régióban az országos átlagnál valamivel 

alacsonyabb volt az egyháziasan, valamint maga módján vallásos háttérből 

érkezettek aránya, míg a vallásukat nem gyakorlóké kicsivel magasabban alakult 

1990 és 1998 között. A XXI. század elején azonban már az országos átlaggal 

megegyező adatokat találhatunk. Az adventizmushoz csatlakozók többségét kitevő 

katolikusok az országos átlagnál árnyalatnyival kevésbé voltak vallásosak. 

A jelenség társadalmi okát abban fedezhetjük fel, hogy a rendszerváltozás első 

évtizedében az adventista gyülekezetek elsősorban a régió nagyobb városaiban 

működtek, ahol a történelmi egyházakat (katolikus, református) az elvallástalanodás 

leginkább sújtotta. 

Az Észak-Alföldön ellentétes adatokat mértünk. Itt a felekezet a nem vallásos 

háttérből nyert kevesebb tagot, míg a vallásos embereket jobban megszólította a 

katolikusok és a XXI. század első éveiben a reformátusok tekintetében. Érdekes, 

hogy 1990–1998 között a református áttérők főleg inkább az egyház vallástalan 

rétegeiből kerültek ki. Az aktív reformátusok a rendszerváltozást követően az újraszerveződő 

belmissziós mozgalmakban (pl. KIE, Bethania stb.) még megtalálták 

a helyüket. A belmissziós egyesületek az új évszázadban már belső konfl iktusok 

kereszttüzébe kerültek, ezért a fent említett csoport egy része valamelyik 

szabadegyházhoz csatlakozott. 

A felekezet a Dél-Alföld régióban az országos átlagnál több hívet nyert meg a 

nem vallásosak köréből. A református áttérők körében a rendszerváltozást követő 

években csatlakozott a katolikusoknál lényegesen magasabb arányban egyháziasan 

vallásos személy (34%), de ez még mindig alacsonyabbnak bizonyult az 

országos református átlagnál. A dél-magyarországi tendencia okaként megjelölhetjük 

még azt is, hogy a térség az ország legelvallástalanodóbb részének számított. 

A katolikus egyház az új püspökségek alapításával (1994) sikeresen mobilizálta 

aktív híveit a hitélet területén, akik megtalálva helyüket nem voltak motiváltak 

a felekezetváltásban. 

A Közép-Magyarország és a Közép-Dunántúl régió kisebb eltéréssel az országos 

tendenciát követte. 28 Az előbbi régióban áttérők esetében fi gyelhetünk meg 

lényeges eltérést a reformátusok körében 1990 és 1998 között. A hitüket az egyház 

tanítása szerint gyakorlók csupán egyötödnyi arányt tettek ki (országosan 

37%), valószínűleg az itteni kálvinizmust sújtó szekularizáció miatt. Az utóbbi 

régió érdekességét az adja, hogy az egyháziasan vallásos katolikusok aránya 



az országosnál alacsonyabb értékkel rendelkezett, de az adventizmushoz csatlakozó 

protestánsok felét az ehhez a kategóriához tartozó személyek tették ki. 

A térség is a magyarországi katolicizmus egyik fellegvárának tekinthető (Veszprém, 

Székesfehérvár, Esztergom), ezért az egyház kötelékét elsősorban a kevésbé 

integrálódott személyek hagyták el. A térség protestánsai a „katolikus tengerben” 

történelmileg exkluzívabbak, értelmiségibb vonásokkal rendelkeztek. 

A dunántúli református gyülekezetek szekularizálódásával az egyháziasan hívők 

egy része a szabadegyházak közösségeiben találhatta meg az általuk hiányolt 

keresztényi (és kisebbségi) légkört. 

A Nyugat-Dunántúl régió kisebb különbséggel az országos tendenciát követte 

1990 és 1998 között, de a XXI. század első éveiben emelkedett a maguk módján 

vallásosak aránya, míg a vallástalanoké visszaesett. A régió áttérőinek többségét 

(84–92%-át) katolikusok adták, és esetükben az országos katolikus átlagnál 

magasabb arányt képviseltek a hitüket az egyházuk tanítása szerint gyakorlók, 

mert a nyugatiasabb dunántúli hívek egy része a barokkos katolikus kegyességet 

valószínűleg kevésbé tartotta vonzónak. Dél-Dunántúlon a maguk módján 

vallásosak aránya magasabb volt az országos adatokhoz viszonyítva (6,7–16%kal 

magasabb), míg a nem vallásosaké alacsonyabb (3–17%-kal). Az egyháziasan 

vallásosak az országos átlaghoz közeli értékkel rendelkeztek, amely a nyugat-dunántúlihoz 

hasonló szituációra vezethető vissza. 29 

Országosan a református egyházból áttértek között lényegesen meghaladta az 

egyháziasan vallásosak aránya a katolikusokét (37% vs. 28%). A katolikusoknál 

a nyugat- és a dél-dunántúli áttérők számottevően vallásosabbaknak számítottak, 

míg az észak-magyarországi, dél-alföldi valamint a közép-dunántúli áttértekre 

a szekularizáltabb magatartás a jellemző. A reformátusoktól 1990–1998 

között az Észak-Alföldön és Közép-Magyarországon a vallásukat nem gyakorlók 

csatlakoztak inkább az adventizmushoz, míg 2000–2006 között a Dél-Alföldön. 

A rendszerváltozás után a felekezet evangelizációs tevékenységének következtében 

20%-kal (62–66%) emelkedett az első generációs adventisták aránya, 

miközben jelentősen visszaesett a harmadik generációé (9–14%-ra). A második 

(16–17%), a negyedik (6–7%) és az ötödik (1%) generáció esetében lényeges 

változást nem tapasztalhattunk a nyolcvanas évek második feléhez képest. 

Az utóbbi másfél évtizedben minimálisra (kb. 2–3%) csökkent a családjukkal 

együtt megtérők száma, amely jelzi, hogy a felekezet már nem tudta megszólítani 

az egész családot. Ennek két oka lehetséges. Az új megtérők 30–40%-a 

30 éves kora előtt csatlakozott a felekezethez, és jelentős részük egyedülálló 

volt. A nem adventista háttérből megkereszteltek mindössze 30–33%-a volt férfi . 

A nemek közti arány a keresztség életkorának előre haladtával változik. A rendszerváltozás 

után a negyvenéves koruk előtt megkeresztelkedett nem adventista 

személyek 32–37%-a volt férfi . A 40 és 70 év közöttiek körében a férfi ak aránya 

már 19–26% közé csökkent. A 70 év felettiek körében pedig 17% alá esett vissza. 

Másrészt a megtérések hátterében számos esetben magánéleti problémák (válás, 

családi élet) előli menekülés állt. 30 

Az egyes régiókban eltérő a különböző generációk aránya. Az Észak-Magyarország 

régió területén a felekezet evangelizációs erőfeszítéseinek eredményeként 

a megkereszteltek 70%-a első generációs adventista. A 3–5. generáció 

csekély súlya pedig jelzi, hogy a felekezet a kommunista érában meggyengült. 

Az Észak-Alföld régióban is emelkedett az első generációs adventisták aránya, 

de csak a XXI. század első éveiben érte el az országos átlagot. A 3–4. generáció 



viszonylag magas hányada azt jelzi, hogy a térség adventista centrumaiban (Nyíregyháza, 

Debrecen) a külföldi előadók által megtartott evangelizációs sorozatok 

nem értek el olyan átütő sikert a nem adventisták körében, mint az ország többi 

részén. A Dél-Alföld régió keresztségi eredményei nagy vonalakban az országos 

átlagot követték. A Közép-Magyarország régión belül az első generáció aránya 

néhány százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál, míg a másodiké 5–7%kal 

meghaladta azt, valószínűleg az egyházon belüli mobilizáció következtében. 

A további generációk pedig alig maradnak el az országosan tapasztaltaktól. A Közép-Dunántúl 

régió missziós erőfeszítései az országos átlagnál kisebb mértékben 

változtatták meg a keresztelendők összetételét a rendszerváltozás első éveiben. 

A hagyományosan „adventista családokból” megtértek közel 30%-át adták. Az 

1999 és 2005 közötti években az adventista háttér nélkül érkezők aránya elérte az 

országos átlagot, de a 3–5. generációé lényegesen meghaladta az országos adatokat, 

amely jelzi a térség adventista családjainak megtartó erejét. Nyugat-Dunántúlon 

az 1990 és 1998 közötti évek úttörő misszióját (pl. Zalaegerszeg, Győr-Moson-Sopron 

és Vas megye) az első generációs adventisták 90%-os aránya jelzi. 

A meglévő gyülekezetek stabilizálódása tükröződött abban, hogy 1999 és 2005 

között a megkereszteltek 30%-a 2–5. generációs adventistaként csatlakozott a felekezethez. 

Többségük második generációsként. A Dél-Dunántúl régió a Közép- 

Dunántúl régióhoz hasonló jellemzőkkel rendelkezett 1990 és 1998 között, míg a 

következő hat évben jelentősen átalakult néhány úttörő missziós erőfeszítés következtében. 

Első generációs adventisták adták már a megkereszteltek négyötödét. 31 

d) A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozók 

életkori sajátosságai 

Az adventizmushoz csatlakozók életkori megoszlásának elemzését a rendszerváltozást 

követő időszakkal kapcsolatosan érdemes megvizsgálnunk. Az új tagoknak 

kb. 10%-a csatlakozott 18 éves kora előtt a felekezethez. Arányuk a XXI. 

század első éveiben csökkent. Okként a külföldiek által tartott evangelizációs sorozatok 

hatásfokának visszaesését jelölhetjük meg. A sorozatokon ugyanis az átlagosnál 

erősebb érzelmekre ható felhívások hatására a tinédzserek (főleg adventista 

háttérrel) gyorsabban döntöttek a keresztség mellett. A felnőttkorban megkereszteltek 

37–43%-a 18 és 29 évesen tértek át. A többi korcsoport aránya az 

életkor haladtával csökkent. A középkorúak (30–60 év) aránya alig haladta meg 

a fi atal felnőttekét, de esetükben emelkedő tendenciát tapasztalhatunk. Hasonló 

folyamatot fi gyelhetünk meg az idős korban megkeresztelkedők körében. 

1999-2005 

1990-1998 

10. diagram 

A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozók életkori 

megoszlása 1990 és 2005 között, százalék 

9,5 

12,6 

33,6 

37,9 

18,3 

15,8 


14,7 

13,4 

10,3 

8,5 5,1 

11,7 6,22,4 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 

Forrás: A Hetednapi 

Adventista Egyház 

2006. évi felmérése 

alapján készült 

saját szerkesztés


A keresztség életkora és a vallási háttér között összefüggést tapasztalunk. Az 

adventista hátterűek 70%-a 30 éves kora előtt merítkezett be. Többségük a húszas 

éveiben. Idős korára mindössze néhány százalék halasztotta a keresztségét. 

A más felekezeti háttérrel rendelkezők már idősebb korban csatlakoztak az adventizmushoz. 

A katolikus egyházat elhagyók valamivel fi atalabb korban döntöttek 

az adventizmus mellett, mint a reformátusok. Talán azért, mert a katolikusok 

kevésbé vallásos háttérrel érkeztek. Mindkét egyház esetében a 20-as évek 

jelentették az áttérés legjellemzőbb életkorát, de az adventistáktól eltérően már 

a középkorosztály adta a legnépesebb korcsoportot. A reformátusokat elhagyók 

körében az idősek aránya valamivel magasabb volt, mint a katolikusoknál. Az 

evangélikus áttérők még idősebb életkorban léptek át. 

Evangélikus, 1999-2005 4,5 

Evangélikus, 1990-1998 0 

Katolikus, 1999-2005 4,1 

11. diagram 

Az adventista, katolikus, református, és evangélikus hátter�ek életkora a Hetednapi 

Adventista Egyházhoz csatlakozásuk idején 1990 és 2005 között, százalék 

6,2 

5,7 

4,9 

9,1 

25,6 

23,6 

32,2 

25,7 

28,5 

30,7 

33,9 



Az egyháziasan vallásos katolikusoknál a nagy korcsoportok esetében lényeges 

eltérést nem tapasztalhattunk. Az idősen áttérők aránya valamivel magasabb, 

a fi atal korosztályé (különösen a 18 év alattiak) pedig alacsonyabb volt az átlag 

katolikusokhoz viszonyítva. Az egyháziasan vallásos reformátusok esetében 

már erősebben jelentkezett az a tendencia, hogy idősebb korban tértek át. Ennek 

tulajdonítható, hogy az egyházuk szerinti hitüket gyakorló katolikusok között 

legtöbben a húszas éveikben csatlakoztak az adventistákhoz, míg a reformátusok 

között a rendszerváltozás első időszakában az ötvenes éveikben, míg a XXI. 

század elején a harmincas éveikben. 

Református, 1999-2005 

Református, 1990-1998 1,6 

Katolikus, 1999-2005 1,5 

Katolikus, 1990-1998 




Adventista, 1999-2005 

Adventista,1990-1998 

31,8 

12. diagram 

23,3 

20,4 

12,4 

16,4 

19,4 

47,2 

40,4 

11,6 

18,1 

27,3 

16,8 

16,8 

16,3 

16,9 

8,8 

19,2 

9,1 

15,6 

13,2 

11,6 

11,6 

15 

16,1 

9,1 

11,9 

10,7 

9,7 

8,2 

9,1 

11,6 

7,1 

4,2 

5,7 

7,1 1,7 

3,52,1 

0,7 

4,51,12 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

A saját egyháza szerint vallását gyakorlók életkora a Hetednapi Adventista 

Egyházhoz csatlakozásuk el�tt az adventista, katolikus, és a reformátusok 

esetében 1990 és 2005 között, százalék 

3 

7,5 

19,7 

17,5 

33,3 

31 

8,2 

22,5 

14,8 

10,6 

13 

15,2 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

15 

27,9 

19 

10 

16,7 

24 

15 

21,3 

9,1 

12,5 

13,6 

9 

6,5 

1 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 

Forrás: A Hetednapi 

Adventista Egyház 

2006. évi felmérése 

alapján készült 

saját szerkesztés 



A maguk módján vallásos katolikusok 1990 és 1998 között a 30 év alattiak aránya 

alacsonynak, míg az idősebb korosztály (11,4 és 15,8%) az „átlag-” és az 

„egyháziasan vallásos” katolikusokhoz viszonyítva középen helyezkedett el. 

A maguk módján vallásos reformátusok lényegesen magasabb arányban tértek át 

fi atal korukban, mint az „átlag-” vagy az egyháziasan vallásosak, de esetükben 

is a középkorosztály a domináns. Mindkét felekezet esetében mégis legtöbben továbbra 

is a 20–30 éves korukban csatlakoztak az adventizmushoz. 




13. diagram 

A maga módján vallásosak életkora a Hetednapi Adventista Egyházhoz való 

csatlakozássuk el�tt a katolikusok és a reformátusok esetében 1990 és 2005 között, 

százalék 

8,2 

Katolikus, 1999-2005 3,7 


9,4 

6,7 

31,7 

24,8 

25 

32,7 

16,2 

4,1 

21,9 

18,3 



A vallásukat nem gyakorlók hagyták el legfi atalabb korukban leginkább egyházukat. 

A 18 és 29 éves korban áttértek a 29–40%-ot is elérhették. A legnépesebb 

korcsoport azonban esetükben is a középkorosztály. Ez a csoport gyakorlatilag 

nem rendelkezett egyházi kötődéssel, ezért elég könnyen felekezetet váltott. 

Református, 1999-2005 2,6 




14. diagram 



A vallásgyakorlat típusa és az adventista egyházhoz csatlakozás életkori jellemzői 

között szoros összefüggést találhatunk. A vallásukat nem gyakorlók 

fi atalabb korban tértek át, míg az idősebb generáció inkább az aktív vallásosak 

körében képviselte magát. 

20,4 

17,1 

15,9 

15,6 

6,3 

20,4 

14,6 

23,8 

18,8 

8,2 

12,2 

6 

3 

3,6 

9,5 1,9 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

A vallásukat nem gyakorlók életkora a Hetednapi Adventista Egyházhoz való 

csatlakozásuk el�tt a katolikusok, és az evangélikusok között, százalék 

8 

6,5 

5,3 

36,8 

29 

33,3 

40,7 

18,3 

18,4 

21,4 

24,7 

18,3 

18,4 

17,3 

10,6 

16,1 

16,7 

12 

10,6 2,6 

8 0 

9,7 2,1 

6,7 4,71,2 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 

70 év felett 18 év alatt 

70 év felett 18-29 év 

Életkor 30-39 év 




Életkor 70 év felett


Korábbi megállapításainkat megerősíti a generációk és a keresztség életkorának 

vizsgálata. Minél „tősgyökeresebb” adventista családból származott valaki, 

annál fi atalabban csatlakozott a felekezethez. Az első generációs adventisták 

csupán 3%-a keresztelkedett meg 18 éves kora előtt. A harmadik generáció esetében 

24,9%, a negyediknél 43,8%, az ötödiknél pedig már 52% a 18 év alattiak 

aránya. Az ötödik generációs adventisták már 30 éves koruk előtt csatlakoznak 

a felekezethez, vagy soha nem lesznek adventisták. A negyedik generáció esetében 

90%, a harmadik generációnál 74%-ra, a második generációnál pedig már 

50% alá esik (47,1%) ez az arányszám. Utóbbiak esetében a középkorukban megkereszteltek 

hányada emelkedett 40% fölé. Az első generációnál szintén a 20-as 

éveikben járó fi atalok jelentették a legnépesebb csoportot, de már a középkorosztály 

számított a legnépesebb (49,4%) csoportnak. 





1. generáció 3,1 

15. diagram 

A különböz� generációk életkora a Hetednapi Adventista Egyházhoz 

való csatlakozásuk idején 1990-2005 között, százalék 

24,9 

17,8 

43,8 

34,5 

52 

29,3 

49,2 

20,1 

14,3 



16. diagram 



Az 1990 és 1998 közötti években mindegyik régióban − kivéve a Közép-Dunántúl 

régiót − a keresztelendők közel fele vagy azt meghaladó volt a 30 év alattiak 

(többségük 18–29 év közötti) aránya. A Közép- és a Nyugat-Dunántúl régiót nem 

számítva a fi atalok képezték a keresztelendők többségét, míg a fent említettekben 

a középkorosztály. Az idősek pedig mindenhol csekély létszámot képviseltek. 

45,7 

12 

16,3 

48 

12,2 

14,3 

13 

0 

0 

4,73,8 

1 10 

7,9 4,8 0,5 

8,1 4,2 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozók életkora az egyes 

régiókban 1990-1998 között, százalék 

Dél-Dunántúl 

Nyugat-Dunántúl 

Közép-Dunántúl 

Közép-Magyarország 

Dél-Alföld 

Észak-Alföld 

Észak-Magyarország 

12,7 

11,8 

10,9 

10,1 

14,6 

15,4 

11,1 

28,2 

36,5 

35,2 

38,9 

38,9 

40,8 

40,4 

19,6 

12,7 

14,1 

25,5 

16,1 

12,4 

14,8 

11,1 

19,6 

13,1 

10,7 

10,9 

17,6 

12,7 

9 

19,6 

9,8 

15,7 

8,9 

13,4 

4 

9,5 

11,1 

4,8 

5,9 20 

6,5 5,4 

5,62,5 

7,9 2,9 

5,5 2 

4,60 

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100% 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett 



A keresztségi életkor regionális szinten is megváltozott 1999 és 2005 között. 

A korábbi öt régió helyett már csak négyben keresztelkedtek (a dél-alföldi és a 

három dunántúli régió) meg legtöbben a 30 évesnél fi atalabb korcsoportból, míg 

a másik háromban már a középkorosztály. Az idősek aránya mindenhol emelkedett, 

de sehol sem haladta meg a 20%-ot. 


17. diagram 

A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozók életkora az 

egyes régiókban 1999-2005 között, százalék 

Dél-Dunántúl 2,5 40 

Nyugat-Dunántúl 14,6 

39,1 

Közép-Dunántúl 19,6 26,1 

Közép-Magyarország 8,5 33,1 

Dél-Alföld 14 

34,2 

Észak-Alföld 6,7 33,6 

Észak-Magyarország 0 31,2 



IV. A XXI. század elejének kihívásai 

a Hetednapi Adventista Egyház felé 


25 

12,5 

A Hetednapi Adventista Egyház taglétszáma a XXI. század elején gyakorlatilag 

stagnált Magyarországon. A megkeresztelteknek még egyharmadát sem teszik 

ki az adventista hátterűek aránya. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a felekezet 

mennyire képes gyermekeinek, fi ataljainak integrálására, beleértve a „vegyes 

házasságokból” származókat is. 

Az egyház gyülekezetei és tagsága egyenlőtlenül oszlik meg az ország különböző 

részén. A Dunántúl legnagyobb részén – különösen Nyugat-Dunántúlon – 

elhanyagolható a felekezet jelenléte. Több megyében csak a nagyobb városokban 

található adventista gyülekezet. A másik nagy kihívás a felekezet számára a 

falusi gyülekezetek megerősítése. A falusi embert leginkább ezek a gyülekezetek 

érhetik el. Jelenleg minden második falun lakó adventista városi gyülekezetben 

éli hitéletét. Ha a fentebb említett tendencia folytatódik, a falusi adventista 

gyülekezetek többsége elsorvad, illetve megszűnik. A közösség az evangelizációs 

erőfeszítéseivel továbbra sem tudja elérni a felekezeten kívüliek egyre népesebb 

táborát. Az egyháziasan vallásosokat még képes megszólítani, de a maguk 

módján vallásosakat már nem igazán. A XXI. század első éveiben a nem vallásosak 

körében végzett missziómunka területén is visszafejlődést fi gyelhetünk meg. 

A statisztikai adatok kimutatják, hogy az emberek többsége a húszas éveiben 

csatlakozik leginkább a felekezethez. Mégis legkevésbé ez a korosztály van képviselve 

a magyarországi adventizmuson belül a népszámlálás és az egyházi adatok 

alapján. A többi keresztény felekezethez hasonlóan a hetednapi adventisták 

sem tudják a férfi akat megszólítani, amely komoly kihatással van az egyház 

10,9 

21,1 

22,7 

14 

10 

14,6 

13 

14 

11,8 

21,9 

17,5 

16,9 

14,6 

10,9 

7,6 

10,6 5,64,2 

13,4 

9,4 

10 

7,3 4,9 4,9 

13 

7,5 

6,5 

10,4 5,8 

7,6 4,2 

7,8 4,7 

0% 20% 40% 60% 80% 100% 

18 év alatt 

18-29 év 

30-39 év 

40-49 év 

50-59 év 

60-69 év 

70 év felett


belső életére, mert „elkerülhetetlenné” válnak a vegyes házasságok, illetve a hitet 

megpróbáló egyedülálló családi állapot. A felekezet a „munkásosztályt” sem 

tudta elérni. Az erdélyi bevándorlók nélkül elhanyagolható lenne a részarányuk 

az egyházon belül. Az értelmiség egyre népesebb csoportja – különösen a fi atalok 

és a középkorúak körében – újabb kihívást jelent a felekezet számára, mert 

megtartásuk nem könnyű feladat. Különösen, ha fi gyelembe vesszük, hogy a 

tagság kétharmada érettségivel sem rendelkezik. 32 

JEGYZETEK 

1 BALOGH Margit–SCHWEITZER Gábor–TOMKA Miklós: Vallásosság, egyházak és felekezetek, 

In: BAYER József–KULCSÁR Kálmán: Társadalom, politika, jogrend, Budapest, MTA 

Társadalomkutató Központ, Kossuth Kiadó, 2003, 211–298. 

2 Az egyház az adatfelvétel során a 4609 tagból 4120 személyről szerzett értékelhető információt. 

A 111 gyülekezet közül mindössze hét egyáltalán nem küldött vissza kérdőívet 

(Gáborján, Hajdúhadház, Izsófalva, Debrecen-Józsa, Kazincbarcika, Ózd és Polgár). A 

Terézvárosi Gyülekezet pedig a saját tagnyilvántartását adta át, amely részben fedte az 

általunk kitöltetett kérdőívet. 83 tag adatait nem vettem fi gyelembe, mert más felekezetbe 

jártak, vagy kizárás alatt álltak. 

3 RAJKI Zoltán: A H. N. Adventista Egyház története 1945 és 1989 között Magyarországon, 

Budapest, Advent Kiadó, 2003, 18–45. 

BIHARI Csaba: A Hetednapi Adventista Egyház 1945 és 1950, illetve 1950 és 1956 közötti 

magyarországi missziótörténetének összehasonlító analízise, In: ATF Szemle, 2006/2, 

35–51. 

4 1. táblázat 

A Hetednapi Adventista Egyház taglétszámának, illetve az egyházhoz csatlakozók számának 

alakulása 1945 és 2006 között (fő) 

Év 1945 1946 1947 1948 1949 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 

Taglétszám 3608 3861 4456 5482 6107 6491 6640 6810 6729 6640 6655 6640 6223 6187 6075 

Tagfelvételek 

száma 

798 861 1270 827 678 477 434 178 250 

Év 1960 1961 1963 1965 1966 1967 1968 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 

Taglétszám 6155 6016 5875 5800 5800 5800 5800 5800 5800 5485 5541 5558 5508 5326 


száma 

88 

Év 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 

Taglétszám 4987 4987 4915 4881 4863 4761 4593 4548 4448 3590 3573 3599 


száma 

92 126 102 110 97 120 95 111 134 156 

Év 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 

Taglétszám 3958 4083 4286 4462 4517 4682 4749 4867 4412 4471 4438 4500 4482 4539 


száma 

453 272 354 352 213 245 238 269 249 187 126 116 137 143 

Év 2003 2004 2005 2006 

Taglétszám 4537 4612 4605 4646 


száma 

101 137 154 156 




Az adventisták vallási háttere 1921 és 2006 között (százalék) 

Adventista Szabadegyház Katolikus Református Evangélikus Egyéb 

1921-1944 33,3 1,1 23,3 33,3 7,8 1,2 

1945-1950 18 0,4 30,8 44 6,8 0 

1951-1955 23 0 34 32 10 1 

1956-1958 36,4 0 19,3 35,2 8 1,1 

1959-1965 44,3 1,7 26,1 24,4 3,5 0 

1966-1974 61,6 0 17,7 15,2 4,9 0,6 

1975-1983 61,4 0,5 20,9 13 3,7 0,5 

1984-1989 45,9 0,4 31,6 20,5 1,2 0,4 

1990-1998 30,2 1,1 41,4 21,8 5 0,5 

1999-2005 26,1 3,3 44,3 20,7 4 1,6 

Forrás: A Hetednapi Adventista Egyház 2006. évi felmérése alapján készült saját szerkesztés 


A nem adventista háttérből érkezettek felekezeti háttere 1921 és 2006 között (százalék) 

Szabadegyház Katolikus Református Evangélikus Egyéb 

felekezet 


Nem tartozik 

felekezethez 

Ismeretlen 

Népszámlálás, 

1949 

0,3 70,5 21,9 5,2 2 0,1 

1921-1944 1,7 35 50 11,6 1,7 0 

1945-1950 0,4 37,6 53,7 8,3 0 0 

1951-1955 0 44,2 41,6 13 1,2 0 

1956-1958 0 30,4 55,4 12,5 1,7 0 

1959-1965 3 46,9 43,8 6,3 0 0 

1966-1974 0 46 39,7 12,7 1,6 0 

1975-1983 1,2 54,3 33,7 9,6 1,2 0 

1984-1989 0,8 58,3 37,9 2,3 0 0,7 

1990-1998 1,6 59,3 31,2 7,1 0,5 0,3 

1999-2005 4,4 60 28 5,4 1,2 1 

Népszámlálás, 

2001 

0,6 54,5 15,9 3 0,7 14,5 10,8 

Forrás: A Hetednapi Adventista Egyház 2006. évi felmérése alapján készült saját szerkesztés, 

Központi Statisztikai Hivatal (KSH) (2004) 2001. évi népszámlálás 26. A népesség adatai 

kiemelt vallások, felekezetek szerint, Budapest, KSH, 10. oldal 

7 TOMKA Miklós: A vallás változása Magyarországon, In: LOVIK Sándor–HORVÁTH 

Pál: Hívők, egyházak ma Magyarországon, Budapest, MTA Filozófi ai Intézet, 1990, 

275–276. 

8 ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 

309–313, 350–352. 

9 RAJKI Zoltán: A H. N. Adventista Egyház története 1945 és 1989 között Magyarországon, 

Budapest, Advent Kiadó, 2003. 

10 A budapesti gyülekezetek keresztségi aránya a következő volt az egyes időszakokban: 

1921–1944: 27,5%, 1945–1950: 10,6%, 1951–1955: 18,3%, 1956–1958: 19,4%, 1959–1965: 

18,6%, 1966–1974: 17,6%, 1975–1983: 20,5%, 1984–1989: 25,6%, 1990–1998: 16,4%, 

1999–2005: 17,4% 

11 A Dél-Alföld régió gyülekezeteit nem csupán a migrációs folyamat gyengítette, hanem 

az Egervári-mozgalom is jelentős veszteségeket okozott több gyülekezet életében


(pl. Békés, Gyula, Kamut, Nagyszénás), illetve több helyi közösség egésze kiszakadt a 

felekezetből (pl. Elek, Vésztő). 

12 Borsod-Abaúj-Zemplén megye 4,6–8,5%-kal részesedett a felekezet keresztségi 

eredményeiből. Gyakorlatilag nem változott az 1921–1950 közötti évekhez képest. 

13 Tomka Miklós adatai szerint 1980-ban a lakosság 10,6%-a, 1983-ban 9,5%-a, 

1984-ben 14,6%-a és 1986-ban 12%-a tartozott ehhez a kategóriához. TOMKA Miklós: 

A vallás változása Magyarországon, In: LOVIK Sándor–HORVÁTH Pál: Hívők, 

egyházak ma Magyarországon, Budapest, MTA Filozófi ai Intézet, 1990, 282. 

14 A felmérések szerint 1984-ben a lakosság 29,1%-a, 1986-ban 28,9%-a, 1991-ben pedig 

31,2%-a nem gyakorolta a hitét. TOMKA Miklós: A vallás változása Magyarországon, 

In: LOVIK Sándor–HORVÁTH Pál: Hívők, egyházak ma Magyarországon, Budapest, MTA 

Filozófi ai Intézet, 1990, 282. – FÖLDVÁRI Mónika: Gondolatok és adatok a vallásosság 

alakulásáról. Szekularizációs elméletek pro és kontra, In: HEGEDŰS Rita–RÉVAY Edit: 

Úton…, Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére, Szeged, Szegedi Egyetem Tudományegyetem 

BTK Vallástudományi Tanszék, 2007, 275–276. 

15 TOMKA Miklós: A vallás változása Magyarországon, In: LOVIK Sándor–HORVÁTH Pál: 

Hívők, egyházak ma Magyarországon, Budapest, MTA Filozófi ai Intézet, 1990, 282. 

– FÖLDVÁRI Mónika: Gondolatok és adatok a vallásosság alakulásáról. Szekularizációs 

elméletek pro és kontra, In: HEGEDŰS Rita–RÉVAY Edit: Úton…, Tanulmányok Tomka 

Miklós tiszteletére, Szeged, Szegedi Egyetem Tudományegyetem BTK Vallástudományi 

Tanszék, 2007, 276. 

16 KÁDÁR Imre: Egyház az idők viharában. Magyarországi Református Egyház a két világháború, 

a forradalmak és az ellenforradalom idején, Budapest, Bibliotheca, 1957, 

189–256. – DEZSÉRI László: Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében, Budapest, 1948. 

– ÉLIÁS József: A káriszmatikusság világpere és a reformáció – DOBOS László Gábor: 

Belmissziói és szociális irányzatok a protestáns egyházakban és vallásos szervezetekben, 

In: LENDVAI László (szerk.): A magyar protestantizmus 1918–1948, Budapest, Kossuth 

Kiadó, 1987, 263–313. 

17 RAJKI Zoltán: A Hetednapi Adventista Egyház tagságának társadalmi összetétele Magyarországon 

a 2006. év elején, In: ATF Szemle, 2007/2, 57–59. 

18 Az Észak-Magyarország régióban 1990–1998 között a keresztségek 75%-a nagyvárosi, 

24,1 kisvárosi és 0,9%-a falusi gyülekezetben volt. Az 1999–2005 közötti időszakban 

67,7% – 32,3% – 0% volt a fent említett településtípusok gyülekezeteinek keresztségi 

eredménye. A Közép-Magyarország régióban 1990–1998 között 82%–12%–6%, 1999– 

2005 között 76,8%–18,3%–4,9%, a Nyugat-Dunántúl régióban 1990–1998 között 96,2% 

–3%–0%, 1999–2005 között pedig 87,8%–12,2%–0% és a Közép-Dunántúl régióban 

mindkét időszakban 69,5%–19,6%–10,9%-t értek el a fent említett településtípusok gyülekezetei. 

19 Az Észak-Alföld régióban 1990–1998 között a keresztségek 44,8%-a nagyvárosi, 40,3% 

egyéb városi, 14,9%-a falusi gyülekezetben történt. 1999–2005 között pedig 55%–31,7%– 

13,3% volt a fent említett településtípusok gyülekezeteinek keresztségi eredménye. A 

Dél-Dunántúl régióban 1990–1998 között 68,3%–19%–12,7%, 1999–2005 között pedig 

52,5%–30%–17,5% értéket képviselnek a fent említett településtípusok gyülekezetei. 

20 A Dél-Alföld régióban a fent említett települések gyülekezeteinek keresztségi eredményei 

1990–1998 között 28,8%–52,5%–18,7% és 1999–2005 pedig 20,9%–65%–14,1%. 

21 Ha a válaszadók adatait vesszük fi gyelembe. 




A Hetednapi Adventista Egyházhoz csatlakozók előző felekezete a nem adventista háttérből 

érkezettek körében 1990 és 2005 között (százalék) 

1990–1998 1999–2005 Népszámlálás, 2001 

Észak-Magyarország régió 

Szabadegyház 1,5 0 0,7 

Katolikus 76,5 72,1 62,1 

Református 20,5 20,9 17 

Evangélikus 0 2,3 1,4 

Egyéb 1,5 4,7 10,2 

Nem ismert 

Észak-Alföld régió 

0 0 8,6 

Szabadegyház 0,9 2,6 0,8 

Katolikus 37,9 46,8 35,8 

Református 60,3 41,8 35,3 

Evangélikus 0,9 6,3 1,2 

Egyéb 0 2,5 8,9 

Nem ismert 

Dél-Alföld régió 

0 0 8,9 

Szabadegyház 4,3 12 1,1 

Katolikus 54,5 48,6 51,5 

Református 27,9 31,7 12,9 


Egyéb 0,6 1,8 19,2 

Nem ismert 

Közép-Magyarország régió 

0 0 10,4 

Szabadegyház 0 2,4 1 

Katolikus 57,5 57,7 49,8 

Református 30,3 35,3 13,9 


Egyéb 1,8 1 17,5 

Nem ismert 

Közép-Dunántúl régió 

0 0 14,7 

Szabadegyház 0 0 0,6 

Katolikus 67,3 72,5 56,5 

Református 26,4 13,8 13,6 


Egyéb 2,2 3,4 15,7 

Nem ismert 

Nyugat-Dunántúl régió 

0 0 10,4 

Szabadegyház 0 0 0,3 

Katolikus 92,8 83,9 77 

Református 0 6,5 3,5 


Egyéb 0 3,1 6 

Nem ismert 

Dél-Dunántúl régió 

0 0 8 

Szabadegyház 0 6,1 0,7 

Katolikus 74,3 84,8 66,7 

Református 15,4 9,1 9,3 

Evangélikus 10,3 0 2,4 

Egyéb 0 0 11,7 

Nem ismert 0 0 9,2 

Forrás: A Hetednapi Adventista Egyház 2006. évi felmérése alapján készült saját szerkesztés 



23 Az adventista hátterű megkereszteltek aránya az Észak-Magyarország régióban 1990– 

1998 között 26,9%, 1999–2005 között 25,9%, az Észak-Alföld régióban 29,5%, illetve 

21,8%, a Dél-Alföld régióban 30,1%, illetve 29,4%, a Közép-Magyarország régióban 

29,8%, illetve 33,1%, a Közép-Dunántúl régióban 39,5%, illetve 31% és a Nyugat-Dunántúl 

régióban 4,9%, illetve 6,1%. 

24 Kivételt a katolikusok esetében a Dél-Alföld régióban 1999 és 2005 között (8,6 és 51,5%), 

illetve a reformátusok körében szintén a fenti időszakban a Dél-Dunántúl régióban (9,1 

és 9,3%) fi gyelhetünk meg. 

25 Akikről adatunk van, azok többsége nem adventista háttérből érkezett. 

26 A vallásukat nem gyakorlók aránya 39,6%-ról 34,9%-ra csökkent a rendszerváltozás utáni 

időszak második felében a megkereszteltek körében. 


A vallásgyakorlás módja a magyar társadalomban 1990 és 2005 között a különböző felmérések 

szerint, százalék 

Egyháza tanítása szerint 

vallásos (százalék) 

Maga módján vallásos 

(százalék) 

Nem gyakorolja a hitét 

(százalék) 

1991* 16 52,8 31,2 

1994* 16,3 54,3 29,4 

1999** 15–18 50–52 30–35 

2004*** 13 62 25 

* FÖLDVÁRI Mónika: Gondolatok és adatok a vallásosság alakulásáról. Szekularizá ciós 

elméletek pro és kontra, In: HEGEDŰS Rita–RÉVAY Edit: Úton…, Tanulmányok Tomka 

Miklós tiszteletére, Szeged, Szegedi Egyetem Tudományegyetem BTK Vallástudományi 

Tanszék, 2007, 275–276. 

** TOMKA Miklós: A magyar vallási helyzet öt dimenziója, In: Magyar Tudomány, 1999/5, 

549–559. 

*** Medián felmérése. CZENE Gábor: Kevesen követik az egyházi tanításokat, In: Népszabadság, 

2004. október 4. (http://www.nol.hu/cikk/335149) 

28 A Közép-Magyarország régióban 1999 és 2005 között tapasztalhattunk komolyabb eltérést 

az országos adatokhoz képest. Így az egyháziasan vallásosak köréből közel 5%-kal 

kisebb arányt nyertek, míg a maguk módján vallásosakból 4%-kal többet. 

29 Az Észak-Magyarország régióban az adventista egyházhoz csatlakozók körében 1990– 

1998 között az egyháziasan vallásosak 25%-ot, a maguk módján vallásosak 30,6%-ot, 

a vallásukat nem gyakorlók 44,4%-ot, 1999–2005 között 34,7%–28,3%–37%-ot tettek 

ki. Az Észak-Alföld régióban 1990–1998 között 36,4%–26,3%–37,3%, 1999–2005 között 

42,3%–29,5–28,2%; a Dél-Alföld régióban 1990–1998 között 33%–24,6%–42,4%; 

1999–2005 között 33,9%–20%–46,1%; a Közép-Magyarország régióban 1990–1998 között 

36,3%–24,2%– 39,5%, 1999–2005 között 29,8%–34%–36,2%, a Közép-Dunántúl 

régióban 1990–1998 között 36,5%–27%–36,5%, 1999–2005 között 32,3%–29%–38,7%; 

a Nyugat-Dunántúl régióban 1990–1998 között 32,5%–25%– 42,5%, 1999–2005 között 

32,3%–29%–38,7% illetve a Dél-Dunántúl régióban 1990–1998 között 35%–32,5% 

–32,5%, 1999–2005 között 30,3%–48,5%–21,2% volt a fent említett három kategóriából 

csatlakozók aránya. 

A katolikusok között az Észak-Magyarország régióban az adventista egyházhoz csatlakozók 

körében 1990–1998 között az egyháziasan vallásosak 23,1%-ot, a maguk 

módján vallásosak 26,9%-ot, a vallásukat nem gyakorlók 50%-ot, 1999–2005 között 

25,8%– 35,5%–38,7%-ot tettek ki. Az Észak-Alföld régióban 1990–1998 között 

44,2%–25,6%–30,2%, 1999–2005 között 35,2%–32,4%–32,4%; a Dél-Alföld régióban 



1990–1998 között 24,4%–31,1%–44,4%; 1999–2005 között 22,5%–26,5%–51%; a Közép-Magyarország 

régióban 1990–1998 között 28,8%–28,8%–42,4%, 1999–2005 között 

19,5%–37%–43,5%, a Közép-Dunántúl régióban 1990–1998 között 21,9%–37,5%–40,6%, 

1999–2005 között 23,8%–23,8%–52,4%; a Nyugat-Dunántúl régióban 1990–1998 között 

33,3%–27,8%–38,9%, 1999–2005 között 34,6%–38,5%–26,9% illetve a Dél-Dunántúl 

régióban 1990–1998 között 25%–35,7%–39,3%, 1999–2005 között 28,6–50%–21,4% volt 

a fent említett három kategóriából csatlakozók aránya. 

A reformátusok között az Észak-Alföld régióban az adventista egyházhoz csatlakozók 

körében 1990–1998 között az egyháziasan vallásosak 29,2%-ot, a maguk módján vallásosak 

27,8%-ot, a vallásukat nem gyakorlók 43%-ot, 1999–2005 között 45,2%–29%– 

25,8%-ot tettek ki. A Dél-Alföld régióban 1990–1998 között 34,8%–23,9%–41,3%; 

1999–2005 között 18,8%–21,8%–59,4%; a Közép-Magyarország régióban 1990–1998 

között 19,6%–37%–43,5%, 1999–2005 között 36,7%–33,3%–30%. Volt a fent említett 

három kategóriából csatlakozók aránya. 

30 RAJKI Zoltán: Megtérések a rendszerváltozás után, In: Protestáns Szemle, 2001/1, 1–15. 

31 Az Észak-Magyarország régióban 1990–1998 között az első generációs adventisták aránya 

70,1%, a 2. generáció 12,1%, a 3. generáció 15%, a 4. generáció 1,9%, az 5. generáció 

0,9% volt, az 1999–2005 közötti években 70,8%–20%–7,7%–0%–1,5% volt az 

arányszám a régión belül. Az Észak-Alföld régióban 1990–1998 között 55,4%–18,3%– 

15,6%–8,1%–2,6%, 1999–2005 között 66,1%–13,4%–10,7%–9,8%–0%; a Dél-Alföld 

régióban 1990–1998 között 62,1%–15,2%–15,6%–5,6%–1,5%, 1999–2005 között 

63,7%–17,3%–7,7%–8,9%– 2,4%; a Közép-Magyarország régióban 1990–1998 között 

60,1%–20,7%–11,4%–5,7%–2,1%, 1999–2005 között 60,9%–23,9%–8%–6,5%–0,7%; a 

Közép-Dunántúl régióban 1990–1998 között 56,6%–14,1%–13%–13%–3,3%, 1999–2005 

között 66,7%–8,9%–11,1%–13,3%–0%; a Nyugat-Dunántúl régióban 1990–1998 között 

92,2%–2%– 2%–0%; 1999–2005 között 63,2%–15,2%–15,6%–5,6%–1,5%; valamint a 

Dél-Dunántúl régióban 1990–1998 között 59,7%–16,1%–14,5%–8,1%–1,6%; 1999–2005 

között 79,4%–7,7%–10,3%–2,6%–0% az egyes generációk aránya. 

32 RAJKI Zoltán: A Hetednapi Adventista Egyház tagságának társadalmi összetétele Magyarországon 

a 2006. év elején, In: ATF Szemle, 2007/2. 


Bihari Csaba 

Gyülekezetalapítások 


1997 és 2007 között 


A magyarországi Hetednapi Adventista Egyháznak a rendszerváltozás utáni 

gyülekezetlapítási próbálkozásai olyan méreteket öltöttek, hogy eljött az ideje 

azok mérlegelésének. Ahhoz, hogy e tevékenység tovább folytatódjon anélkül, 

hogy újratermelje a torzulásait, érdemes megvizsgálni az eddig eltelt időben tett 

erőfeszítéseket, és levonni a megfelelő következtetéseket annak érdekében, hogy 

a hibákat ki lehessen küszöbölni, a jól működő folyamatokat pedig tovább lehessen 

folytatni. 

A jelenlegi tanulmány, mely a címben jelzett tíz évet próbálja megvizsgálni, 

ezzel a céllal született. A választás amiatt esett e tíz évre, mert ebben az időszakban 

volt a legélénkebb a gyülekezetalapítási tevékenység a rendszerváltozás utáni 

időszakban. Ilyen méretű gyülekezetalapítás Magyarországon a világhá ború 

utáni néhány évben folyt – azzal a különbséggel, hogy akkor egy nagymértékű 

missziós tevékenység gyors számbeli növekedési pályára állította az egyházat, 

és ennek „melléktermékeként” spontán módon alakult több mint 60 új gyülekezet, 

2 míg a most vizsgált időszakban részben „tudatos tervezés” (időnként a tervezés, 

máskor a tudatosság hiányzott) eredményeként folyt a gyülekezetalapí tási 

tevékenység. 

A két időszak összehasonlítása nyomán néha megfogalmazódik a kérdés, hogy 

a második világháború utáni „spontán” vagy a jelenlegi „tervezett” gyülekezetalapítás 

a jobb, de ez a tanulmány nem célozza meg azt, hogy ebben döntőbíró legyen, 

viszont érdemes lenne egy ilyen irányú kutatást elvégezni. 3 

Gyakran felmerülő kérdés, hogy az egyház missziós tevékenységei között helye 

van-e a mai modern gyülekezetalapítási mozgalomnak. Szükség van-e gyülekezetalapításokra? 

Ennek eldöntését sem céloztuk meg, de ha lehetséges egy 

szerény megjegyzést tenni, az írás szerzőjének személyes véleménye, hogy szükséges, 

de ne programként kezeljük! A múlt hibáiból tanulva pedig lehet jobban is 

művelni e tevékenységet, mint eddig! 

A tanulmány megírásához szükséges információkat két úton sikerült beszerezni, 

egyrészt a rendelkezésre álló iratokból (gyülekezetalapítási tervek, beszámolók, 

stb.), másrészt a gyülekezetalapítási tevékenység vezetéséért felelős 

személyektől, akik egy tizenhárom kérdést tartalmazó felmérőlap kitöltése által 

adtak át értékes adatokat. Ez utóbbi információk nélkül a vizsgált időszak gyülekezetalapítási 

tevékenységeit csak részben sikerült volna feltárni. Ez a tanulmány 

nem merítheti ki teljes mértékben a gyülekezetalapítással kapcsolatos kérdéseket, 

csupán egy szerény kezdet. A vizsgált tíz év illetve a rendszerváltozás 

utáni időszak teljes körű feltárása további kutatást igényel. 



Az írásban szereplő adatokkal kapcsolatban két megjegyzést kell tenni: 

a) A 2006–2007-ben induló gyülekezetalapítási programok adatai csak egykét 

adatsorban lettek fi gyelembe véve (pl. hány gyülekezetalapítás indult), 

mivel olyan folyamat vizsgálásához, amely hosszabb időtartam eredményeként 

alakul ki, nem alkalmazhatók az információk egy alig indult program 

esetében (pl. számbeli növekedés, programok látogatottsága). 

b) A programok anyagi forrásainak kezelésével csak érintőlegesen foglalkoztam, 

mert többszöri kísérlet ellenére sem sikerült megszerezni azokat az információkat, 

amelyek kimerítő képet alkottak volna erről a kérdésről, mivel 

a gyülekezetalapítási programok fi nanszírozása több egységen keresztül 

történt (unió, divízió, egyházterületek), és ezek összehangolása nem volt 

mindig zökkenőmentes. Ezért érdemes lenne a jövőben ezen a téren is kimerítő 

vizsgálatot végezni. 

Az 1990 és 1996 évek között is alakultak új gyülekezetek Magyarországon. 

A teljesség igénye nélkül megemlíthető például: Zalaegerszeg 1991-ben; Budapest–Zugló 

(Kerékgyártó u.) 1992-ben; Debrecen–Józsa 1995-ben. Viszont 

a gyülekezetalapítások és gyülekezetalapítási kísérletek nagy része 1997–1998 

között és az azt követő években indult. 

Gyülekezetalapítási modellek 

és azok előfordulása Magyarországon 

Mielőtt a magyarországi gyülekezetalapítások adatainak összehasonlítása útján 

megfogalmazható képet felvázolnánk, néhány gondolat erejéig tekintsük át nagyon 

röviden a gyülekezetalapítási modelleket és azt, hogy ezek fellelhetők-e 

Magyarországon. A kutatók több felosztást alkalmaznak, az alábbi felsorolás 

nagy részben Russell Burrill 4 csoportosítását követi: 

1. Kirajzási modell – A gyülekezetből kiválik egy csoport, és új gyülekezetet 

alapít. 

2. Kolonizációs modell – Néhány család elköltözik egy helységbe vagy városrészbe, 

hogy ott gyülekezetet alapítson. 

3. Gyülekezetszétválások – Szakadás vagy krízis okozta az új közösség megalapítását. 

4. Társulás útján létrejött gyülekezet – Két-három gyülekezet alapít egy új 

gyülekezetet. 

5. Evangelizációs modell – Sok új gyülekezet alakult erőteljes evangélizációs 

terv eredményeként. 

6. Szatellit modell – Szervezetileg egy gyülekezet, de a város különböző részein 

kis gyülekezeteket alapítanak az adott területen lakó tagokból. Minden 

esetben szervezetileg kapcsolódnak az anyagyülekezethez, és egy a lelkészük. 

7. Sokszoros istentiszteleti modell – Más időpontban tartanak azonos épületben 

istentiszteletet, de az istentiszteletek jellege különböző, és más kor- 

vagy társadalmi csoporthoz tartozók vesznek részt ezeken az alkalmakon. 

Ha ezt a felosztást követjük, elég nehéz „vegytiszta” gyülekezetalapítást találni 

Magyarországon. Nagy részük egyrészt a fenti modellek ötvözése, másrészt 

oly jellegzetességeket is hordoznak, amelyek nem találhatók meg a felsorolásban. 

Például az Újpesti gyülekezet alapító tagjai két gyülekezetből jöttek: 

17 tag a Terézvárosi, kettő a Szüret utcai gyülekezetből. Tehát társulás útján 



létrejött gyülekezeti modellnek, vagy ha eltekintünk a két Szüret utcai tagtól, 

kirajzás útján létrejött gyülekezeti modellnek nevezhetnénk! De nagyon nagy 

jóindulat kell ahhoz a kijelentéshez, hogy a két gyülekezet (vagy az egyik) elhatározta: 

új gyülekezetet alapít, mivel feszültségektől sem volt mentes ez a kiválás. 

Hasonló a helyzet a Kőbányai 5 gyülekezetalapításnál is. Lehet, hogy mindkét 

esetben inkább a gyülekezetszétválások modellje alkalmazható, de ez sem 

fedi teljesen az igazságot. 

A gödöllői és az isaszegi gyülekezetek esetében az ott lakó testvérek határozták 

el, hogy gyülekezetet alapítanak, és nem azok a gyülekezetek, ahova 

előzőleg tartoztak a testvérek. De úgy is fogalmazhatunk, nem az történt, hogy 

családok elhatározták, annak érdekében, hogy gyülekezetet alapítsanak, elköltöznek 

Gödöllőre vagy Isaszegre, hanem ott laktak, és úgy alapítottak gyülekezetet. 

Másik eset a Vas megyei gyülekezetalapítás, ahol egy lelkészházaspár kezdett 

gyülekezetalapítást, de nem egy, hanem egyszerre három helyen (Szombathely, 

Kőszeg, Körmend). Ha a többi gyülekezetalapítási programot sorra áttekintenénk, 

tovább erősödne az a kép, mely szerint a magyarországi gyülekezetalapítások 

nem „szabályos” gyülekezetalapítások, de a célunk nem ennek a kérdésnek 

a vizsgálata! 

Gyülekezetalapítások Magyarországon, 

számok és statisztikai adatok 

Első megközelítésre a rendelkezésre álló iratok alapján úgy tűnt, hogy 59 gyülekezetalapítás 

vagy gyülekezetalapítási kísérlet indult 1997 és 2007 között Magyarországon. 

Ebből három nem jutott tovább az „íróasztalfázison”. Kilenc esetben 

létező gyülekezetek megerősítése vagy szórvánnyá csökkenésük utáni újraalapítása 

volt, és a „Szolnok körüli kistelepülések” gyűjtőfogalomba tartozó 

öt program sem minősíthető igazán gyülekezetalapítási tevékenységnek, inkább 

GM 6 tevékenység. Kettő 2006-ban (Nádudvar, Szigetszentmiklós), egy pedig 

2007-ben (Kistarcsa) indult, ezért nem szerencsés levonni messzemenő következtetéseket 

e programokról, így a további statisztikákban egy kivétellel 7 nem 

szerepelnek! 

A megmaradt 40 gyülekezetalapítás vagy gyülekezetalapítási kísérletből 

(Tiszavidéki Egyházterület 19; Dunamelléki Egyházterület 21) kettő (Gödöllő 

és Isaszeg) az ott élő testvérekből alakult, így marad 38 program. Ebből 

tizenhat (42,1%) rövidebb vagy hosszabb idő után megszűnt az áthelyezések, 

az anyagi források megszűnése és az előzetes átgondolás nélküli programindítás 

miatt. Érdemes kiemelni, hogy áthelyezés miatt hét szűnt meg, vagyis 

18,4%-a az összes gyülekezetalapítási programnak, ami nem biztos, hogy szerencsés. 

8 

A 38 kezdeményezésből a mai napig négy (10,5%) alakult gyülekezetté (Dunaújváros 

1998, Eger 2000, Budapest-Újpest 2000 és Nagykálló 2005). Fontos 

aláhúzni, hogy mind a négy esetben a program indulásától maximum két 

éven belül mindegyik gyülekezetté alakult! Marad 18 olyan kezdeményezés, 

amely ma kisebb-nagyobb mértékben gyülekezetalapításként működik. Ebből 

nyolc esetben (44,4%) legalább öt éve működik az alapítási tevékenység, egyes 

esetekben hat-hét éve folyik ez a tevékenység, amely szintén fi gyelmeztető jel! 9 



Ha megvizsgáljuk azt, hogy évekre lebontva mikor milyen számban indultak 

gyülekezetalapítási programok, abból hány alakult gyülekezetté, és hány szűnt 

meg, nagyon érdekes képet kapunk. A 2001-es év volt az, amikor a legtöbb gyülekezetalapítási 

kezdeményezés történt: tizenegy (28,9%), de ebből nyolc (72,7%) 

már megszűnt. 

Egyébként megfi gyelhető, hogy 2000–2002 között indult a legtöbb program: 

húsz, vagyis az összes program 52,6%-a, de ezek közül szűnt meg a legtöbb: 

tizenkettő, a megszűnt programok 75%-a. Ebből nyolc (66,6%) esetben a nem 

megfelelő előkészítés, felmérés, tervezés és egyéb 10 okok miatt szűnt meg a gyülekezetalapítási 

tevékenység. Ez az időszak volt az, amikor erőteljes „nyomással” 

hatott a Transz-Európai Divízió és az unió illetékes osztályának a gyülekezetalapítási 

mozgalom elindítására és működtetésére való késztetése a lelkészekre. 

(A TED és az unió osztálya képzéseket, irodalmat, tapasztalatcserét és önrészhez 

rendelt pénzügyi támogatást biztosított, látást igyekezett adni. A projektek – 2 

uniós kivételével – a területektől és a körzetből indultak ki. – A szerk. megjegyzése.) 

A következő diagramok szemléletesebbé teszik ezeket az adatokat. 



A következő táblázat évekre lebontva tartalmazza a gyülekezetalapítási programok 

indulását, megszűnését és gyülekezetté alakulását. 

Gyülekezetalapítások, 1998–2006. 

1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 

Indult 2 2 4 11 5 3 7 3 1 (1) 

Megszűnt 1 0 3 8 1 1 2 0 0 

Megalakult 1 1 1 0 0 0 1 0 0 

Működik 0 1 0 3 4 2 4 3 1 (1) 

Gyülekezetalapító mag, 

gyülekezetalapító vezetők és keresztségek 

A 38 gyülekezetalapítási programnak harminchárom (86,8%) esetben lelkész 

volt a vezetője, és négy (10,5%) helyen laikus, egy programnál pedig nincs tisztázva 

ez a szerepkör. A tizenhat megszűnt programnak tizennégy esetben lelkész 

volt a vezetője (nem volt gyülekezetalapító mag sem, ahogy később majd 

látni fogjuk), és két esetben lett volna laikus, de ez a két kezdeményezés néhány 

hónap után megszűnt. 

A 38 programból nem volt gyülekezetalapító magja huszonhárom (60,5%) 

programnak! A gyülekezetté alakult négy programból egynek nem volt gyülekezetalapító 

magja: ez a gyülekezet haldoklik! Ami még szembetűnőbb, hogy a tizenhat 

megszűnt programból tizennégynek (87,5%) nem volt gyülekezetalapító 

magja; egyik, amelyiknek volt, az jelenleg szünetel (nem mondtak le teljesen a 

gyülekezetalapításról), a másik egy speciális történet, amelynek elemzésébe nem 

szeretnénk belebonyolódni. 11 A megszűnt programoknál a gyülekezetalapításért 

felelősök közül hét kapott gyülekezetalapítási képzést, kilenc (56,25%) nem. 

A jelenleg működő programok között (18) ötnek nem volt vagy nincs gyülekezetalapító 

magja, egynek lesz. Kissé aggódok ezekért a programokért. Nem lehet 

teljesen kizárni azt a lehetőséget, hogy valaki, akinek „sok adatott”, vagyis 

öt vagy annál is több tálentuma van, gyülekezetet tud alapítani gyülekezetalapító 

mag nélkül, de nem ez a jellemző. E kérdésre néhány gondolat erejéig a következtetések 

és javaslatok fejezetnél visszatérünk. A gyülekezetalapító maggal 

kapcsolatban érdemes megfogalmazni a kérdést: milyen legyen a mag összetétele? 

A válasz nem egyszerű, de ha egy jól működő gyülekezetet szeretnénk létrehozni, 

akkor érdemes arra fektetni a hangsúlyt, hogy úgy korosztály, mint társadalmi 

összetétel szempontjából „sokszínű” legyen a gyülekezetalapító mag. 



Nem szerencsés, ha a mag többsége csupán egy korosztályt vagy egy társadalmi 

réteget képvisel, de erre a kérdésre is még visszatérünk később! A programot vezetők 

közül tizenhét (94,4%) kapott gyülekezetalapítási képzést. 

A négy gyülekezetté alakult programnál háromban a vezető és a mag is kapott 

képzést, egy esetben a vezető nem kapott ilyen irányú képzést, de ott nem is volt 

gyülekezetalapító mag, ez a gyülekezet ma az életben maradásért küzd. 

A vizsgált időszakban a gyülekezetalapítási programokban 163 személy keresztelkedett 

meg, és 30 készül a keresztségre. A megszűnt gyülekezetalapítások 

működése alatt kilenc személy (5,5%) keresztelkedett meg. A négy gyülekezetté 

alakult programban nyolcvan (49,1%) személy kötött szövetséget, ebből ötvennyolc 

személy két gyülekezetben (Eger és Újpest), az összes keresztség 35,5%-a 

keresztelkedett meg, és öt személy készül keresztségre. A jelenleg is folyó gyülekezetalapítási 

programokban eddig hetvennégyen (45,4%) keresztelkedtek meg, 

illetve huszonöt személy készül keresztségre. 

Missziós programok és egyéb adatok 

A jelenben a gyülekezetalapítási tevékenységek programjaira rendszeresen járó 

vendégek száma körülbelül 209 személy, ez gyülekezetalapításonként majdnem 

tizenkét személyt jelent. Ebből 166 (79,4%) ott lakik, ahol a gyülekezetalapítás 

folyik, 43 (20,5%) pedig más helységben. Ezzel ellentétben a megkeresztelt tagok 

53,4%-a (87) lakik ott, ahol a gyülekezetalapítás folyik, és 46,6%-a (76) máshol 

él, ami közelít a gyülekezetalapító mag arányához: 61,7% (79) lakik ott, ahol 

a gyülekezetalapítás folyik, és 38,3% (49) lakik máshol. 



Támogató gyülekezet: Habár elég sok esetben volt/van támogató gyülekezete 

az alapításoknak, a kapcsolat nagyon laza, és hamar elhal. Egyes esetekben meg 

kimondottan feszültségekkel telített a kapcsolat, különösen ott, ahol egy második 

gyülekezetet (Budapestet kivéve) akarnak alapítani! 

A hívő ember egyik fontos hitéleti cselekménye az ima. Ezért annak ellenére, 

hogy nagy a veszélye a szubjektív véleménynyilvánításnak ebben a kérdésben, 

mégis szükségét láttuk annak, hogy ezt a kérdést is vizsgáljuk. A tizennyolc működő 

program és a négy gyülekezetté alakult gyülekezetalapítás esetében tizenhat 

(88,8%) esetben válaszolták azt, hogy a gyülekezetalapítási folyamat minden 

fázisában fontos szerepet kapott az ima, hárman nem válaszoltak erre a kérdésre, 

egy esetben átlagos szerepe volt az imának, egy esetben elhanyagolható, és 

végül egy esetben változó volt a szerepe az imának a gyülekezetalapítási folyamat 

bizonyos fázisaiban. 

Missziós tevékenységek 

A tizennyolc működő gyülekezetalapítási programban és a négy gyülekezetté 

alakult gyülekezetalapítás esetében mind a huszonkét (100%) helyen folytak 

bibliai előadások (evangelizáció, bibliaóra). Továbbá tizennégy (66,6%) helyen 

egészségügyi és mértékletességi tevékenységet is szerveztek (előadások, Életmód 

Klub), tíz (45,4%) helyszínen szociális munkát, nyolc (38%) helyen kiscsoportos 

tevékenység is folyt, és végül két (9,5%) gyülekezetalapító program keretében 

irodalmi missziós munkát is folytattak. A tizenhat megszűnt vagy szüneteltetett 

program esetében csak három esetben találtam adatot: mindhárom 

helyszínen szerveztek egészségügyi és bibliai előadásokat, egy helyszínen szociális 

és egy helyszínen irodalmi missziót folytattak. Néhány helyen a régészeti 

előadások is szerepet játszottak. 



A gyülekezetalapításra felhasznált összegek kérdésében egyetlen adatsort sikerült 

rögzíteni. Ez az az összeg, amelyet az unió és a divízió utalt erre a tevékenységre 

2000 és 2006 között. A kimutatások szerint összesen 52.797.379 Ft-ot 

utaltak át, melyből 31.815.238 Ft-ot a Dunamelléki Egyházterületen folyó gyülekezetalapítási 

tevékenységekre, 20.982.141 Ft-ot pedig a Tiszavidéki Egyházterület 

gyülekezetalapítási programjaira használtak fel. 

Következtetések, tanulságok és javaslatok 

Az eddig felsorolt adatokból megpróbáltunk megfogalmazni néhány következtetést, 

levonni a legfontosabb tanulságokat, és előre tekintve néhány javaslatot 

is teszünk. Az 1997–2007 közötti gyülekezetalapítások története nem hasonlítható 

össze eredményeiben az 1945–1950 közötti időszakkal, amikor 62 új gyülekezet 

alakult Magyarországon, és történt mindez a modern gyülekezetalapítási 

mozgalom elindulása előtt és annak teológiai megfogalmazása nélkül. Ennek 

ellenére nem elhanyagolható a vizsgált tíz év gyülekezetalapítási próbálkozásainak 

hatása az egyház missziójára. Lehetetlen meg nem történtnek nyilvánítani, 

de az sem biztos, hogy akkora sikertörténet, ahogyan azt időnként kommentálni 

próbáltuk. 

Pozitív hatások 

1. Habár tömegeket nem mozgósított ez a mozgalom, hiszen „csupán” körülbelül 

128 – gyülekezetalapító magot alkotó – gyülekezeti tagot és mintegy 34 lelkészt 

vont be a misszió ezen ágába (a 4571-es átlag taglétszámmal számolva 

az összlétszám 3,54%-át jelenti az egyháztagságnak). Ha fi gyelembe vesszük 

azt a néhány száz tagot, akik a támogató gyülekezetből valamilyen szinten 

bekapcsolódtak ebbe a munkába, akkor is a tagság „alig” 10%-át mozgósította 

a missziós tevékenység ezen ága. Mégis akik részt vettek vagy vesznek ebben 

a tevékenységben, új lendületet kaptak a misszió területén, és addig nem 

észlelt tapasztalatokkal gazdagodtak, hitéletük megerősödött. 

2. A megkereszteltek száma 163 (11,85%) személy, az összkeresztségekhez 

(1366 személy) viszonyítva ez a szám nem grandiózus, de ezek az emberek 

lehetséges, hogy másképp nem találkoznak az evangéliummal, és nem döntenek 

Jézus követése mellett. Ha ehhez hozzáadjuk a 35 főt, aki keresztségre 

készül és azt a körülbelül 209 főt, aki rendszeresen jár a program jainkra, 

és remélhetőleg nagy százalékuk a jövőben szövetséget köt Jézussal, akkor 

újabb „sikereket” könyvelhetünk el. Természetesen ezeken a területeken 

tartott előadások látogatói létszáma a fent jelzett rendszeres látogatóknak 

a többszöröse (nem történt felmérés ezen a területen), akár ezres nagyságrendű 

is lehet. 

3. Az egyház megjelent 20–30 olyan területen, ahol eddig nem volt jelen, és ez 

a közösség egyik feladata, hogy az el nem ért területeken hirdesse az örömhírt. 

4. A gyülekezetalapító lelkészek között találkozunk olyan munkatársakkal, 

akiknek „hivatásává” vált a gyülekezetalapítás. Ha el is helyezték őket, az 



új helyen is gyülekezetalapításba kezdtek, ami azt sugallja, hogy megérezték 

és megszerették ezt a nehéz, de szép tevékenység örömét, és ebből a közösség 

csak profi tálhat. 

Tanulságok és javaslatok 

1. Érdemes előzetesen felmérni, hogy az adott terület alkalmas-e a gyülekezetalapításra, 

vagy „csak” globálmissziós tevékenységet folytassunk, és valamelyik 

közeli gyülekezet szórványaként működjön a megkeresztelkedett személyekből 

alakult csoport. 

2. Ne kiáltsunk ki minden globálmissziós tevékenységet gyülekezetalapításnak 

csak azért, mert így jobban hangzik, és könnyebben szerezhetünk anyagi forrásokat 

a programhoz. 

3. Érdemes lenne meghatározni, hogy mit értünk gyülekezetalapítás alatt, és 

azt egyértelművé tenni minden lelkész és gyülekezet számára. Az elmúlt tíz 

év azt bizonyítja, hogy képesek vagyunk gyülekezetalapításnak nyilvánítani 

majdnem „minden” missziós tevékenységet, ha érdekünk ezt diktálja. 

4. A tervek készítésénél legyünk egyszerre reálisak és „nagyra törők”, de vigyázzunk, 

hogy elkerüljük azt a csapdát, ami néhány esetben nyilvánvaló, 

mivel a tervek időnként elrugaszkodnak a valóságtól. Két példa – a gyülekezetalapítási 

program megnevezése nélkül: 

– „Három év múlva 12 tagú gyülekezet, 5 év múlva 30 tagú gyülekezet, 10 év 

múlva 60 tagú gyülekezet.” – Ma, négy évvel az alapítás elkezdése után van 

öt megkeresztelt tag. 

– 2001-ben a következő terv született: „A Szentlélek segítségével 10 év múlva… 

egy fejlődőképes, 60 fős gyülekezet hirdeti Isten üzenetét.” – Ma, hat 

év után még egyetlen személyt sem kereszteltek meg 

5. Nem lenne szabad úgy gyülekezetalapításba kezdeni és lelkész vagy laikus 

gyülekezetalapítót küldeni új területre, hogy ne legyen egy mag, amely támogatja 

a gyülekezetalapító tevékenységét. A tizenhat megszűnt programból tizennégynek 

(87,5%) nem volt gyülekezetalapító magja. 

A vének kézikönyve 102. oldalán azt olvassuk, hogy „a bárányok növelik a 

nyájat, és nem a pásztor”. Amikor egy lelkészt megbízunk gyülekezetalapítással, 

és nincs tag, aki támogassa, olyan, mintha a pásztortól azt várnánk, 

hogy nyáj nélkül bárányokat szüljön, és igaz, hogy ma már rendelkezésünkre 

áll a klónozás, de eddig minden klónozott állat előbb-utóbb rendellenességeket 

és torzulásokat produkált, és egy idő után meghalt. Ennek a folyamatnak 

tesszük ki az újonnan alapítandó gyülekezeteket, ha laikus támogatás nélkül 

bízzuk meg a lelkészeket gyülekezetalapítással! 

Mielőtt bárki is félreértené ezt a következtetést, nem azt szeretnénk sugallni, 

hogy egyáltalán nem lehetséges gyülekezetalapítás a tagok támogatása nélkül, 

de „majdnem” lehetetlen. Néhány kivételesen sokoldalú lelkész vagy laikus 

ritka esetekben megoldhatja ezt a „majdnem” lehetetlennek tűnő feladatot, 

de ezek a kivételek csupán erősítik a szabályt. Sokan Pál apostolt állítják 

példának annak alátámasztására, hogy lehetséges méghozzá magas szinten 

művelni az egyszemélyes gyülekezetalapítás „művészetét”. De ha fi gyelmesen 

végigolvassuk az Apostolok cselekedeteit és Pál leveleit, nagyon, de na- 



gyon ritkán látjuk Pált egyedül. Majdnem minden esetben legalább egy munkatársa 

van, de az esetek többségében több segítőtárssal munkálkodik együtt 

a „gyülekezetalapító” tevékenységében! [Lásd például Pál (és társa vagy társai) 

misszióútjait, Csel 13–14. fejezet; 15:35–21. 12 fejezetig]. A protestáns teológia 

által időnként túlhangsúlyozott egyén szerepe társulva a mai individualista 

beállítottságú társadalmi gondolkodás hatásával, átitatja az egész vallásos 

életünket és a missziónkat is! Így az Ószövetségben oly hangsúlyosan 

megjelenő „mi tudat”, amely az Újszövetségtől sem idegen (Csel 6:4; 13:32; 

15:23; 1Jn 4:14) átalakult, és az egyén túl hangsúlyos szerepet kap, a misszióban 

is „én” vagyok a fontos. Elfelejtettünk csapatban dolgozni, és a „Ramboszindróma” 

vagy vallásos kiadásban az „Illés-szindróma” 13 kísért. Mi volt Isten 

válasza az Illés „Egyedül én maradtam meg…” kijelentésére? Nem vagy 

egyedül, ott van Elizeus és hétezer ember, aki nem hajolt meg Baál előtt! 

Akik a mi missziós múltunkból akarnak példát az egyszemélyes misszionáriusi 

sikertörténetekre, azok John Friederick Huenergardt magyarországi úttörő 

missziós tevékenységét emlegetik. A létező kivételek ellenére merjük 

bevallani, hogy egyedül nehéz, ha másnak nem, higgyünk a számoknak, és 

tartsuk fontosnak a gyülekezetalapító mag meglétét az új gyülekezetek alapításánál! 

6. Meg kell értetni a laikusokkal azt, amit 1945–1948 között az egyház vezetése 

és a lelkészek sikeresen megértettek a tagokkal, hogy az ő munkájuk nélkül 

a misszió és ezen belül a gyülekezetalapítás is csak fojtott lánggal működik. 

Sajnos ma néhány száz lelkes laikust kivéve egyes laikus körök csupán az 

irányítást akarják és nem a munkát! A háború utáni tagok a munkát akarták 

és nem az irányítást! A képességüket teljesen a missziónak szentelt laikusok 

nélkül nincs igazi gyülekezetalapítás. Ez pedig akkor érhető el, ha az apostoli 

kor egyházához hasonlóan a tagoknak a főállásuk a misszió, és mellékállásuk 

a polgári foglalkozásuk, mert ma sajnos – tisztelet a kivételnek – fordítva 

van, a misszió a mellékállás! Az apostoli kor keresztényeivel kapcsolatban 

Gott fried Oosterwal a következőket írta: „A megfeszített és feltámadott 

Krisztusról tettek bizonyságot otthon, a piacon, társalgás közben; ha levelet 

írtak, ha barátaikat és szomszédaikat meglátogatták, és munkahelyükön is. 

A hívők elsősorban misszionáriusok voltak és csak másodsorban földművesek, 

tanárok vagy kézművesek.” 14 A missziót művelni és a gyülekezetalapítást 

„sikeresen”, eredményesen kivitelezni ma is csak úgy lehet, ahogy azt az 

apostoli korban tették. 

7. Sokkal nagyobb mértékben kellene támaszkodni a laikus gyülekezetalapító 

vezetők tevékenységére, ezért készüljön terv annak érdekében, hogy minél 

több laikus gyülekezetlapító (szakmai és lelkületi) vezetőképzés útján váljon 

alkalmassá a gyülekezetalapításra. Ezzel kiküszöböljük a lelkész helyezésével 

kialakuló negatív hatásokat. 

8. Továbbá ne ösztönözzük azokat a gyülekezetalapításokat, ahol a gyülekezetalapító 

mag nagy része nem lakik az adott területen. A vizsgálat alapján kialakult 

arányok (alapító mag és megkereszteltek száma) is azt bizonyítják, 

hogy a tagok hatékonyan a környezetükben élő embereket tudják elérni. Két 

további példa: Budapest-Újpest és Eger. 

Mindkét gyülekezetalapítás eredményesnek mondható. Úgy a minőségi, mint 

a mennyiségi mutatók bíztatóak, mégis van különbség köztük! Az egyik a Budapest-Újpesti 

gyülekezet, amely Újpest egyik lakónegyedében található, Ká- 



posztásmegyeren, de az ott élő tagok aránya nagyon alacsony, és ezért a nagyon 

aktív és odaszánt missziós tevékenység ellenére sem a környezetét szólítja 

meg (eddig)! Ezért hét évvel a megalakulás után is egyelőre csupán nevében 

Újpesti gyülekezet. A gyülekezetté alakulás idején tizenkilencen voltak, ebből 

tizennégyen (73,6%) laktak máshol, öten (26,3%) Újpesten éltek, és egy 

személy sem lakott Káposztásmegyeren. Ma hatvanöt tagja van a gyülekezetnek, 

ebből negyvenheten (72,3%) máshol laknak, tizenegyen (16,9%) Újpesten 

élnek, és heten (10,7%) pedig Káposztásmegyeren. Hét év alatt 1,3%-kal sikerült 

emelni az ott élők arányát, mindezt nagyon kemény és intenzív missziómunka 

eredményeként. 

Ha az eddig megkeresztelkedettek számát tekintjük, valamivel jobb az arány, 

de még mindig egyértelműen bizonyítják a számok, hogy a tagok a környezetükben 

élőket tudják sikeresebben elérni, és ha a tagok nem ott élnek, ahol 

a gyülekezet van, akkor nehéz a gyülekezeti épület környékén élőket elvezetni 

a keresztségig. Harmincnégyen keresztelkedtek meg. Ebből huszonhárman 

(67,6%) a kerületen kívül laknak, öten (14,7%) Újpesten élnek, hat személy 

(17,6%) pedig Káposztásmegyeren. 

Lássuk az összehasonlító diagrampárt: 

A másik gyülekezet az Egerben alakult közösség, amelynek a többsége az indulásnál 

és ma is ott él, ahol a gyülekezet van. Gyülekezetté alakulásuk idején 

tizenketten voltak, ebből tíz személy (83,3%) Egerben lakott, két gyülekezeti 

tag (16,6%) pedig máshol élt. 1999–2007 között huszonnégyen keresztelkedtek 

meg, ebből tizenhét személy (70,8%) Egerben lakik, hét (29,1%) pedig 

más helységben él. Ezek az adatok is azt bizonyítják, még akkor is, ha van egy 

12,5%-os eltolódás a nem ott élők irányában a megkeresztelkedettek arányában, 

amire biztos van magyarázat, olyan egyéb tényezők, amelyek nem lettek 



vizsgálat tárgyává téve, sokkal könnyebb a környezetünkben élőket megszólítani, 

és Jézus követőivé tenni. 

Mivel a diagramokon jobban megfi gyelhetők ezek az arányok, következik egy 

összehasonlító diagrampár. 

Nem lehet túlhangsúlyozni annak a fontosságát, hogy az evangéliumot nem 

elég hirdetni, hanem élni is kell. Az emberek akkor veszik észre, hogy megélem, 

amit hirdetek, ha közöttük élek és lakok, és nem akkor, ha jobb esetben 

hétköznap egy-egy délután megjelenek a gyülekezetnél, rosszabb esetben 

csak szombaton, hétköznap pedig láthatatlan vagyok a számukra. 

Jézus a Hegyi beszédben többek között a következőket mondta: „Ti vagytok 

a Föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?... Ti 

vagytok a világ világossága… Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek 

előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” 

(Mt 5:13–16) 

Pál apostol a következőket írja: „Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek 

szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, 

kik között fényletek mint csillagok e világon. Életnek beszédét tartván elébük; 

hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem 

nem fáradtam hiába.” (Fil 2:15–16) Az apostol nem azt írja, hogy „mint üstökösök 

e világon…”, amely időnként látványosan megjelenik az égen, majd 

hosszabb időre eltűnik! 

„Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és 

veletek lesz a békesség Istene!” (Fil 4:9) 

„Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, 

hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak.” 

(2Tim 3:10) Látni valamit-valakit akkor lehet, ha ott van. Ahhoz, hogy valakinek 

az életmódját kövessem, előbb látnom kell az életmódját, amit lehetetlen 

heti egy-két órában vagy fél nap alatt átadni! Keresztény személyek is aláhúzzák 

a közvetlen, személyes kapcsolatok fontos szerepét a keresztény értékek 

átadásában. 15 

Ellen G. White írta: „Nagy szükségét látjuk a missziómunkának, annak érdekében, 

hogy az igazságot elvigyük nem csupán külföldre, hanem azoknak is, 

akik közelünkben laknak. Közelünkben kisebb és nagyobb városok vannak, 

ahol nem tettünk erőfeszítéseket annak érdekében, hogy lelkeket mentsünk 

meg. Miért nem telepednek le családok, akik ismerik a jelen igazságot ezekben 

a városokban és falvakban, hogy alázattal dolgozva bemutassák a krisztusi 

mintát?… Lesznek olyan laikusok, akik kisvárosokba, nagyobb városok- 



ba és látszólag félreeső helyekre költöznek azért, hogy azzal a világossággal, 

amelyet Isten adott nekik, másoknak világítsanak.” 16 

Jézus akkor hatott a legjobban az emberiségre, amikor közéjük jött, itt élt 

a Földön. Kétezer éves hatása van annak, hogy köztünk élt harmincháromharmincnégy 

évig. 

Napjainkban sokat hallunk a posztmodern emberről és a posztmodern társadalomról. 

Saját meggyőződésem, hogy nagyon nagy számban jelen vannak 

még a modern gondolkodástól vezérelt egyének is. De a posztmodern 

ember egyik jellegzetessége, amit majdnem minden ezzel a kérdéssel foglalkozó 

írás megemlít, hogy hiteles személyeket akar látni, akik amit hirdetnek, 

azt meg is élik. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha ott élünk közöttük! 

A posztmodern embernek egy másik jellegzetessége, ami szorosan összefügg 

az előzővel, hogy a beszéd helyett a kép lett a megismerés eszköze, a 

„látvány” fontosabb, mint a szó. Ezért ha nem akarjuk kirekeszteni a posztmodern 

embert az evangélium megismeréséből, életünkkel is be kell mutatnunk 

az evangéliumot! Ehhez ott kell élni, ahol a gyülekezet van. Természetesen 

koncentrálhatunk továbbra is csupán a modern életfelfogást valló 

emberekre, de rájuk is érvényes az, amit C. Mervyn Maxwell még 1985-ben 

írt: „a legtöbb ember inkább látni szeretne egy igehirdetést, mint hogy naponta 

hallgasson egyet”. 17 

9. Sokkal nagyobb mértékben kellene alkalmazni a kiscsoportos munkát (csak 

a gyülekezetalapítások 38%-a alkalmazta) a gyülekezetalapítási programoknál! 

Hiszen a régi gyülekezetekbe nehéz bevezetni ezt a missziós tevékenységet, 

amely a világ egyes tájain olyan jól működik, és nem mellékes, hogy 

van bibliai alapja is, és E. G. White is támogatja írásaiban. Az újonnan alakuló 

gyülekezeteket könnyebb ránevelni erre! 

10. El kell kerülni a gyülekezetalapító lelkészek túl gyakori helyezését, különösen 

az alapítás építkezési és kapcsolatteremtési fázisában, hiszen minden esetben 

a helyezés, ha megszűnéshez nem is vezetett, de megtorpanáshoz mindenképpen. 

Természetesen ez részben kivédhető, ha van mellette laikus gyülekezetalapító 

és erős gyülekezetalapító mag, amely a folytonosságot biztosítja. 

11. A gyülekezetalapítókra jobban oda kell fi gyelniük a vezetőknek, és több bátorítást 

kell kapniuk tőlük és a munkatársak részéről. Sokan magányosnak érzik 

magukat, és amikor kudarcok érik őket, elcsüggednek 

12. A lelkészhelyezéseket ne az aktuális érdekek, ne a kapkodás és koncepciónélküliség 

jellemezze, vagy az, hogy új vezetése van az egyházterületnek és 

ilyenkor „helyezési ingert” éreznek, fi gyelmen kívül hagyva a misszió érdekét, 

hanem minden esetben a missziós szemlélet legyen az első, és minden 

más tényező szoruljon háttérbe. Ha bizonyos érdekek és ezeregy tényező azt 

sugallja, hogy a gyülekezetalapító lelkészt helyezni kell, de a missziós szempont 

azt mondja, hogy nem, akkor szoruljon háttérben minden más érv, és a 

misszió maradjon a meghatározó. 

13. Ahol van támogató gyülekezet, jobban elő kellene készíteni a gyülekezetet 

az alapításra, és megértetni velük az alapítás pozitív hatását az anyagyülekezetre. 

14. Érdemes a gyülekezetalapítást vezető személyt és a gyülekezetalapító tagokat 

is kiképezni erre a feladatra, nemcsak információ, hanem gyakorlat és lelkiség 

szintjén is. 



15. Ne „csupán” a „szakmaiasság” legyen a döntő a mag kiválasztásában, hanem 

a lelkület és a jellem is. Ki kellene szűrni a gyülekezetalapító magot 

képező személyek közül az állandóan ütköző, csapatmunkára képtelen 

egyéneket, még akkor is, ha „szakmailag” tökéletesen ki vannak képezve 

a gyülekezetalapításra. Törekedni kell arra, hogy a gyülekezetalapító mag 

„sokszínű” legyen, úgy a korosztály, mint a társadalmi csoportok szempontjából, 

hiszen így képesek lesznek arra, hogy több embert megszólítsanak, 

míg a homogén mag erre képtelen. 

16. Tegyünk meg mindent, hogy a „vérbeli” gyülekezetalapító lelkészeket minden 

esetben ezen a területen alkalmazzuk, még akkor is, ha egyéb érdekek 

mást diktálnak. A „vérbeli” gyülekezetalapító lelkészek pedig tekintsék előjognak, 

hogy ezt a nemes tevékenységet folytathatják, és ne engedjenek semmilyen 

csábításnak, még egy jövőbeli hivatali „íróasztal” kísértésének sem. 

A lelkészek a gyülekezetalapítást ne parkolópályának vagy ugródeszkának 

használják, hanem tekintsék megtiszteltetésnek és szép feladatnak. 

17. Meg kell tenni mindent, hogy a gyülekezetalapítás területén is a legoptimálisabban 

használjuk az anyagi forrásokat, ezért jól meghatározott és világos 

szabályok alapján kell azt kiutalni, és világossá kell tenni a korrekt elszámoltatás 

menetét is. 

18. Óvatosan kellene bánni az értelmiségi, korcsoport vagy valamilyen homogén 

csoport megcélzására tervezett gyülekezetalapításokkal, mert igaz, hogy 

működik (rövid távon mindenképpen, időnként rövid távon sem, lásd Ifjúsági 

gyülekezet – Tea Church 18 ), de: 

a) Nem biblikus, mivel az ősegyház gyülekezetei nem csoportosultak társadalmi 

vagy egyéb csoportok mentén. „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan 

egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, 

akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” 

(1Kor 12:13) (Lásd továbbá Gal 3:28; Kol 3:9–11) Egy gyülekezetbe járt a 

gazdag Filemon és a rabszolga Onézimusz. Pál ezt írja neki: „Hiszen talán 

azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már 

nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, 

de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. 

Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem.” (Filem 

1:15–17) 

Inkább meg kellene tanulni az apostoli kor gyülekezeteitől, hogyan oldották 

meg ezt a kérdést. Igaz, hogy Ellen White a következőket írta egy alkalommal: 

„A fehér emberek között sok helyen erős előítélet van a néger faj 

iránt. Mi szeretnénk fi gyelmen kívül hagyni ezt az előítéletet, de nem lehet. 

Ha úgy cselekednénk, mintha nem lenne, akkor elzárnánk a világosságot a 

fehérektől. Úgy kell kezelni a helyzetet, ahogy van. Értelmesen és bölcsen 

kell bánni vele.” 19 De ez csupán a bölcsességét tükrözi, és nem azt, hogy 

egyetért ezzel a megközelítéssel. Természetes, hogy annál az ilyen jellegű 

misszió is jobb, mint ha semmilyen missziós tevékenység nem folyik egyes 

csoportok elérése érdekében. Viszont lehet, hogy érdemes lenne nagyobb 

energiát fektetni abba, hogy engedjük, a Szentlélek szüntesse meg ezeket a 

helytelen beidegződéseinket! 

b) Hosszú távon nem biztos, hogy sikeres. Az észak-amerikai svéd baptisták 

példája is azt bizonyítja, hogy érdemes kitörni a szűk keretek közül. 



Az 1930-as évek végéig majdnem kizárólagosan az Amerikában élő svédek 

között dolgoztak, majd elkezdték megcélozni a más csoporthoz tartozókat 

is, és ennek következményeként, míg 1940-ben 40.000 körül volt a létszámuk, 

1976-ra több mint 100.000-re emelkedett a taglétszám. 20 

c) Hat a gyülekezeti méretekre, és hosszú távon az egyházterületek anyagi és 

humán forrásának a megoszlását is befolyásolja. Ilyen jellegű gyülekezetalapításoknál 

az esetek többségében le kell mondani nagyobb méretű gyülekezetekről. 

Amíg a jelenleg uralkodó „egy gyülekezet egy gyülekezetépület”, 

„egy-két gyülekezetenként egy lelkész” felfogás érvényesül, ha a 

homogén csoportokból alakuló kis gyülekezetek száma megnövekszik, túlzottan 

megosztja az anyagi és humán erőforrásokat, ami a jelenlegi piacgazdasági 

környezetben nem szerencsés. Ha ehhez hozzáadjuk az önfenntartó 

csoportok és alapítványok gombamódon történő szaporodását, kijelenthető, 

hogy hosszú távon anyagi nehézségek jelentkezhetnek a közösségben. 

Természetesen van egy módja annak, hogy a kezdeti homogén csoport megcélzása 

után pályát módosítson a gyülekezetalapítási program, de ebben az esetben 

alaposan fel kell készíteni a tagokat és a vezetőket az ezzel járó feszültségek 

kezelésére. Ha a gyülekezetalapító csoport nagyon aktív és elkötelezett a misszió 

mellett, egy idő után elkerülhetetlen, hogy a megcélzott homogén csoporton kívülről 

is érkezzenek tagok, 21 ez legalább két feszültségforrást idéz elő, amit kezelni 

kell, és erre nem árt felkészíteni a vezetőt és a tagokat is. 

Amíg a megcélzott homogén csoportot éri el az adott közösség, és taglétszáma 

nem haladja meg a 40–50 főt, általában „patriarchális” rendszerben működik, 

amelyre az a jellemző, hogy van a „pátriárka” által megvalósított egyszemélyes 

vezetési rend. Amikor kezd ezen a létszámon túllépni a közösség, részben annak 

köszönhetően, hogy már a homogén csoporton kívülről érkezőket is befogadnak, 

feszültségek jelentkeznek az egyszemélyes vezetés körül, és ha ezt nem kezelik 

megfelelően, a gyülekezet megreked ezen a létszámon. 22 Ha megfelelő a feszültség 

levezetése, túllép a közösség ezen a létszámon, de ez hihetetlen feszültségekkel 

jár, melynek kezelésére szintén jó felkészülni. 

1. A második feszültségforrás az, hogy a „másképp gondolkodók” megzavarják 

a hagyományos gondolkodást, és ha ezt nem tudja a közösség értelmesen és 

szeretetben kezelni, akkor ebben az esetben is jelentkezik a 40–50 taglétszám 

szintjén való megrekedés, hiszen őket egy idő után „kilöki” magából a közösség. 

2. Azok a gyülekezetalapítók, akik tevékenyen részt vettek és vesznek a gyülekezetalapítási 

tevékenységekben, valószínű, hogy egyes részletekben a helyi 

tapasztalatok alapján másként látják a gyülekezetalapításuk helyzetét, de ez 

nem jelenti azt, hogy a vizsgálat nyomán kialakult összkép ne lenne helyénvaló. 

Ezért érdemes a jövő gyülekezetalapítási tevékenységeit e tanulmány következtetéseinek 

fi gyelembevételével elindítani és működtetni. Tudjuk, hogy a 

misszió Istené, és Ő sok törvényszerűséget, melyet kutatások nyomán felszínre 

hozunk, ha jónak látja, átlép, de ez nem jelenti azt, hogy nem tanulhatunk 

a múlt hibáiból és erényeiből. Bölcsességről teszünk bizonyságot, ha ezeket 

fi gyelembe véve alakítjuk és irányítjuk missziós tevékenységeinket és ezen 

belül a gyülekezetalapítási programjainkat, így téve eleget Jézus megbízásának: 

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28:19). 



JEGYZETEK 

1 Lásd: RAJKI Zoltán: A H. N. Adventista Egyház története 1945 és 1989 között Magyarországon, 

Budapest, 2003. 

2 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a világháború után alakult több mint hatvan gyülekezet 

hosszú távon fennmaradt-e, hány szűnt meg azok közül, és mi volt a megszűnésük 

oka, elkerülve azt a csapdát, hogy mindent a kommunista rendszer számlájára írjunk. 

3 Russell BURRILL: Rekindling a Lost Passion: Recreating a Church Planting Movement, 

Fallbrook, California, Hart Research Center, 1999. 

4 Aggodalomra adhat okot az, hogy 2007-es évi képviselő gyűlésre készített beszámolóban 

a kőbányai gyülekezet megszervezésének a fázisáról lehet olvasni, mert ez a gyülekezetalapítás 

nem áll készen erre! A 2001-ben indult program kezdődött Kőbánya Újhegyi 

lakótelepén, tehát egy panelházas környezetben, majd egy a lakótelepen belüli helységváltás 

után átkerült Kőbánya kertvárosi övezetébe. Ma pedig a VIII. kerületben gyűlnek 

össze, vagyis nem lehet már kőbányai gyülekezetalapításról beszélni, még akkor sem, ha 

hétköznap Kőbányán folyik egy-két tevékenység. Nem csak az a gond, hogy a szombati 

összejövetelek helyszíne egy másik kerület, hanem az is, hogy a csoportot alkotó tagok 

közül két személy lakik Kőbányán, a többi tag Óbudáról, Nagytarcsáról, Szigetszentmiklósról, 

a VII. és a XVIII. kerületből jár! Gyülekezetté alakulásuk tovább szaporítaná 

a misszió szempontjából amúgy is „egészségtelen” összetételű budapesti gyülekezetek 

számát. Kőbányához a nevén kívül egyébként nem sok köze lenne ennek a közösségnek. 

5 GM – Globál Missziós tevékenység, olyan területen végzett missziós tevékenység, ahol 

nincs adventista jelenlét. 

6 A kivétel a nádudvari gyülekezetalapítás, mert az egy jól szervezett, átgondolt program, 

és ilyen rövid idő után is mérhető eredményei vannak. A kistarcsai alapítástól csak tizenegy 

hónap telt el, ezért sem szerencsés az adatait felhasználni (egyébként is szervezetileg 

az Újpesti gyülekezethez tartozik), a szigetszentmiklósi gyülekezetalapítás pedig olyan 

tevékenység, amelyet sok-sok megértéssel és jóindulattal is nehéz gyülekezetalapítási 

tevékenységnek minősíteni. 

7 Akár az is megkockáztató, hogy „felelőtlen” tett volt, hiszen miután a vallásos érdeklődést 

felkeltettük, ott maradtak az emberek, és egyéb vallási közösségek „learatták” a mi 

kezdeményezésünket. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy előmunkát végeztünk saját költségen 

más egyházak számára! Természetesen ez a megállapítás nem csak a lelkészhelyezés 

miatt megszűnt programok esetében érvényes, hanem minden elkezdett és abbahagyott 

tevékenység esetében. 

8 A szakirodalom szerint, melyet a gyakorlat is alátámaszt, ha 3–5 év alatt nem alakul gyülekezetté 

egy gyülekezetalapítási tevékenység, nagyon kicsi az esélye annak (bár nem 

lehetetlen), hogy valaha is gyülekezetté váljon! 

9 Bizonyos esetekben ezekben a programokban a misszió végzéséhez szükséges eszközök 

beszerzéséhez „nélkülözhetetlen” anyagi források megszerzésének vagy a missziós 

tevékenységek folytatásához szükséges plusz források elérésének a lehetőségét látták. 

Ezért „alibi” gyülekezetalapítási programok indításának a nyomai is fellelhetők. 

10 Tipikus példa arra, amikor a gyülekezet és a lelkész akarata ellenére kezd el egy csoport 

vagy egy személy gyülekezetalapítást csupán azért, mert nem ért egyet a gyülekezet 

lelkészével és a tagok egy részével! 

11 Csel 13:5, 13. „Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. 

János is velük volt mint segítőtárs… Aztán Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és 

eljutottak a pamfi liai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. 

Ők pedig továbbmentek Pergéből, és megérkeztek a pizidiai Antiókhiába…” – Csel 

16:10. „A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: 



oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” – Csel 20:6. „Mi 

pedig a kovásztalan kenyerek napjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva érkeztünk 

hozzájuk Tróászba, ahol hét napot töltöttünk.” – Szinte végigkíséri a többes szám a 

misszióutakról szóló beszámolókat! 

12 1Kir 18:2. „Egyedül én maradtam meg az Úr prófétájának, a Baál prófétái pedig négyszázötvenen 

vannak.” – 1Kir 19:10, 14. „Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is 

el akarják venni.” 

13 Gottfried OOSTERWAL: Gyülekezetnövekedés – gyülekezetépítés, H. N. Adventista Egyház, 

1985, 64. 

14 Hans Finzell így fogalmaz: „Mindig a közvetlen emberi kapcsolat gyakorolja életünkre 

a legerőteljesebb hatást… A legalapvetőbb hatás olyan emberek révén ér minket, akik 

közvetlenül hatnak ránk. A Szentírás tele van befolyásolás útján történő jellemformálás 

példáival – amikor emberek személyes kapcsolat útján megváltoztatják egymást.” – Hans 

FINZELL: A vezetők tíz leggyakoribb hibája, Keresztény Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 

2001, 52. 

15 Ellen G. WHITE: Missionary Work, In: The Review and Herald, 1891. szeptember 29. 

16 C. Mervyn MAXWELL: God Cares: The Message of Revelation for You and Your Family, 

II, Nampa, Idaho, Pacifi c Press Publishing Association, 1985, 45. 

17 A gyülekezetalapítás program, amely 2002-ben indult, öt év alatt két személy keresztségét 

tudta elérni, igaz, hogy sok színvonalas programot tartott, amely által nem adventista 

fi atalokat is elért, de sokszor a saját gyülekezeteikből „kiszorított” vagy saját gyülekezeteikben 

helyüket nem találó adventista fi atalok gyűjtőhelyévé vált. Az eddigi, legalábbis 

látszólagos eredménytelenség egyik oka, az, hogy csak a fi atalokat (egy homogén csoportot) 

célzott meg ez a gyülekezetalapítás. Természetesen az okok jóval szerteágazóbbak 

(pl. a gyülekezetalapítást vezető lelkész más gyülekezeteket is pásztorol, és az unió 

Ifjúsági Munkacsoportjának a tevékenységét is koordinálja). Ezért is meglepő, hogy a 

„Kőbányai” gyülekezetalapításhoz hasonlóan rövidesen gyülekezetté óhajtják szervezni, 

pedig ennek feltételei nem adottak 

18 Ellen WHITE: Testimonies, IX, 204. 

19 Lásd A. James CRESS: Dangerous cummunalism, Ministry, In: International Journal for 

Pastors, 2007. október, 30. 

20 Példa erre a Budapest-Újpesti gyülekezet, amely nem egy homogén csoportot célzott 

meg, hanem maga az alapító mag volt egy homogén csoport (konzervatív)! Az alapításnál 

előre menekültek, hiszen leszögezték azt, hogyha elérik az 50 fős létszámot, új gyülekezetet 

alapítanak, ami meg is történt 2007-ben a kistarcsai gyülekezetalapítás elindításával. 

Ez csak részben és időlegesen oldotta meg a kérdést, hiszen ha megtartja a jelenlegi 

missziós lendületét a gyülekezet, újra jelentkezni fognak a feszültségek! 

21 Ilyen gyülekezet például többek között a pesterzsébeti és a váci gyülekezet. Van példa 

arra is, hogy sikerült kitörni ebből a 40–50 fős létszámból, pl. a Salgótarjáni gyülekezet. 




A lelkész szerepe 

a gyülekezetben 

A szerepkonfliktustól a biblikus 

megoldás felé 

Jézus közel két évezrede alapította meg az újszövetségi egyházat. Ő volt az első 

gyülekezetvezető, lelkész, presbiter, diakónus, de talán mondhatjuk, hogy területi 

elnök, illetve unióelnök is. A tanítványok és az Őt követő tömeg közösségét is 

alapvetően meghatározta, irányította. 1 Nem volt kérdés, ki az igazi tekintély a közösségben. 

Bármi probléma vetődött fel, az Ő szava döntött. Példát akart mutatni 

a tanítványoknak, meg akarta jeleníteni előttük Isten országának alapelveit. Nagyon 

rövid idő állt rendelkezésére. A világ megváltása, a tanítványok kiképzése 

és az egyház megalapítása összesen három és fél évet vett igénybe. A kereszten 

utolsó szavai arra mutatnak rá, hogy küldetését minden értelemben elvégezte, 

2 küldetését beteljesítette. 

Feltámadása után egyértelmű paranccsal fordult tanítványaihoz: „Elmenvén 

azért tegyetek tanítványokká minden népet!” 3 Ezt az utasítást különböző 

formában minden evangéliumban megtaláljuk, és az Apostolok cselekedetei is 

beszámol róla. A misszióparancs nyomán a tanítványok világszerte elkezdték 

megalapítani a gyülekezeteket, építették Krisztus egyházát. Képzett és képzetlen 

együtt dolgozott, építették a közösséget, és a misszióparancs teljesítésén 

dolgoztak. Még elevenen éltek bennük a Jézussal szerzett élmények, fülükben 

csengett visszatérésre vonatkozó ígérete, ami szerint ha „az Isten országának 

ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden 

népnek; akkor jő el a vég”. Így talán úgy érezhették, hogy szolgálatukon múlik, 

mikor láthatják ismét Jézust. Hatalmas lendülettel indult el az egyház a növekedés 

és fejlődés útján. Az adventreménység átszőtte minden igehirdetésüket, 

a gyülekezet életét és pénzügyeik kezelését. Ennek következményeként a 

közösség nőtt, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Ezzel azonban máris új kihívások 

elé néztek. 

Az Apostolok cselekedetei hatodik fejezetében szembesülnek az első vezetői 

konfl iktussal. Kinek mi a dolga? Hogyan oldják meg a problémákat most már 

Jézus látható jelenléte nélkül? Az egyház növekedésével, Krisztus korától való 

eltávolodással, a társadalom további változásával a kérdések halmaza, a vezetői 

kihívások és a helyzetek bonyolultsága egyre csak növekedett. Az egyház 

a történelem során ennek a változásnak igyekezett a maga módján megfelel- 



ni. Minden korban felvetődött azonban a kérdés, hogy ha Jézus abban a korban 

élne, vajon hogyan szolgálna, mit tenne, hogyan vezetne. Az egyház a működés 

biztosítására, fenntartására egy sor olyan intézményt, szokást, gyakorlatot hozott 

létre, amit a Megváltónál nem találunk meg. Templomközpontú istentisztelet, 

hatalmas katedrálisok, klérus és laikus szétválasztása, a „professzionálisak” 

megkülönböztetése, egyházszervezet, egyházterületek, uniók, adminisztrációs 

szintek… Ezekkel együtt azonban a kérdések is szaporodtak, az útkeresés nem 

ért véget. Sőt, talán minden kornál nehezebb helyzetben van az, aki ma, a XXI. 

században próbálja meg rekonstruálni a jézusi modellt, és megtalálni a misszióparancs 

teljesítésének krisztusi módját. Ez már csak azért is nehéz, mert a miszsziói 

kihívás talán minden más kornál nagyobb, a missziós lelkesedés és az adventvárás 

még az adventistáknál is igen gyéren lángol. Russell Burrill szerint ha 

megvizsgáljuk ma az egyházat, akkor „egyértelmű, hogy az idő, a talentumok 

és a források legnagyobb részét azoknak az ápolására fordítjuk, akik már ismerik 

az evangéliumot, és nem azokra, akik még nem hisznek Krisztus evangéliumában. 

A legtöbb adventista gyülekezet ma közel kilencvenöt százalékát a költségvetésének 

vagy a számlák kifi zetésére, vagy pedig saját gyermekeinek saját 

iskolában történő nevelésére fordítja.” 4 

A gyülekezetben és a közösség által végzett szolgálatokban is óriási a különbség 

az I. századhoz képest. A lelkészek idejének jelentős részét a gyülekezet 

ügyeivel való foglalkozás köti le, a tagság pedig, mint „laikusok”, inkább megfi 

gyelőként kísérik fi gyelemmel a lelkész teljesítményét szombatonként. Egyesek 

még azt is kifejezik, hogy „ezért fi zetnek tizedet és adományokat”, tehát ezzel 

mintha jogot formáltak volna a szolgáltatás igénybevételére. A gyülekezetek 

elvárják az egyházterületektől, hogy a beküldött pénz fejében a vezetőség lássa 

el a gyülekezetet képzett lelkészekkel, akik teljes állásban a gyülekezet szolgálatában 

állnak. 

A folyamatban a legnehezebb helyzetben a helyi lelkész van. Elhívatási élményéből 

kiindulva elvégezte a teológiát, és elkezdi a szolgálatot. Van egy motiváló 

elképzelése a lelkészi munkáról, várakozásteljesen megérkezik az első körzetébe, 

de mit is várnak el tőle? A lelkészképet többféleképpen meg lehet határozni. 

Mindenkinek van valamilyen elképzelése, amit ideális lelkészképként lát maga 

előtt. Ezek az elképzelések azonban igen erősen eltérhetnek egymásról. Ha a lelkész 

életét és munkáját meghatározó személyek lelkészképe eltérő, akkor a prédikátor 

döntés elé kerül, hogy kinek az elvárása szerint alakítsa szolgálatát. Ha 

a kép nincs tisztázva, egyeztetve és közös megegyezés alapján mindenkitől elfogadva, 

annak messzemenő következményei vannak úgy a lelkészre, a gyülekezetre 

és az evangélium terjedésére nézve is. 

Hamar rádöbben arra, hogy nemcsak neki van elképzelése a lelkészi szolgálatról, 

hanem: 

1. Az őt alkalmazó egyházterület is azt egyértelműen megfogalmazza. Elvárja 

a pontos adminisztrációt, az egyházterületi stratégia követését, a gyülekezet 

építését. A lelkészi munkajelentő lap alapján a következő a dolga a körzeti 

prédikátornak: 

Istentiszteletek, jó prédikációk tartása, a tagok látogatása, missziólátogatás, 

tagok képzése, Biblia-órák tartása, lelkiség, önképzés, lelkigondozás profeszszionális 

szinten, sáfárság, példamutató családi élet, ifjúsági munka, bevételek 

növelése… 



2. A gyülekezetnek is kiforrott elképzelései vannak a lelkészi szolgálatról, de 

ez már közel sem annyira egységes. Korosztálytól függően változnak az elvárások: 

Rendszeresen látogassa a tagokat, tartson jó prédikációkat – a fi atalok lendületeset 

kérnek, az idősebbek pedig lassú és hangsúlyozott igehirdetést. Szombatonként 

mindig legyen a gyülekezetben, és köszönjön mindenkinek, tanítsa 

a gyermekeket, szervezze meg a szolgálatokat, végezze az általa szükségesnek 

tartott szolgálatok nagy részét. Legyen ott a szombatiskolai tanítóórán, és 

ha lehet, vezessen egy szombatiskolai csoportot is. Legyen felemelő a jelenléte, 

evangelizáljon eredményesen, készítsen embereket a keresztségre, missziózzon 

hatékonyan, vezesse a felújítási munkákat. Példásan nevelje a gyermekeit; 

minden felmerülő kérdésre, problémára találjon jó megoldást. Legyen 

szerény és ne legyen jó kocsija… 

3. A kívülállók, a barátkozók, a lakosság elvárja, hogy közéleti személy legyen. 

Vegyen részt a gyülekezeten kívüli életben is, legyen elérhető, érthető és példamutató. 

4. A család elvárja tőle, hogy otthon legyen először lelkész. Nem elégszik meg a 

maradék idővel, hanem minőségi időt igényel a gyereknevelésre és a családi 

programokra. Ez annál is nehezebb, mert a gyülekezet is a késő délutánokat, 

estéket veszi igénybe, és a gyermekek is ekkor érnek haza iskola után. Ezentúl 

szeretne a családja büszke lenni rá, ennek érdekében sikeres, jó munkát 

kell végeznie. 

5. Lelkiismerete időnként jelzi, hogy Istennek is vannak elvárásai, és ezeket 

nem szabad elhanyagolni: legyen az evangelizáció, elesettekkel való törődés, 

új területeken végzett munka, mind az eddig felsorolt mellett jelentkezik az 

életében. 

Szerepkonfliktus 

Lehetetlen mindenki elvárásának eleget tenni. Nincs egységes lelkészkép, aminek 

következményei az egész egyház életére kiterjednek. Az első érezhető következménye 

a tisztázatlan lelkészképnek a szerepkonfl iktus. Mindenki a saját 

elképzelései alapján elvárásokat, szerepeket közvetít a lelkész felé, és azokat 

Istentől jövő elvárásnak tartja. Már önmagában ezek mennyisége is emberfeletti 

feladatot jelent. Nagyon sok tevékenység ugyanarra az időintervallumra 

összpontosít (esték, hétvégék), így gyakorlatilag lehetetlen egyszerre teljesíteni 

azokat. Ezért az elvárások tovább nehezítik a lelkész, de egyben a gyülekezet 

helyzetét a prédikátorok gyakori költözése miatt is. Új körzetbe kerülve kezdődik 

elölről a szerepkonfl iktus és az azzal járó kihívások, problémák. Teljesen új 

közegbe kerülve már nem működnek az előzőleg kialakított megegyezések, szolgálati 

viszonyok, újra kezdődik az egész folyamat. A statisztikák elgondolkodató 

képet mutatnak. Felmérések szerint Magyarországon az adventista lelkipásztorok 

átlagosan 3,9 évente váltanak körzetet, vagy költöznek új területre. 5 A megdöbbentően 

rövid idő nem elegendő a beilleszkedéshez és a hosszú távú tervekhez, 

szolgálathoz sem. 



Egy-egy körzetben eltöltött évek száma a lelkészi szolgálatban 

A lelkészi szolgálat nehézségeit jelzi az is, hogy a megkérdezett lelkészek 

döntő többsége, 81%-a nyilatkozott úgy, hogy a szolgálat szempontjából fontosnak 

tartotta a költözést, új elhívást kapott az új területen, és nem érezte 

azt, hogy még tovább kellett volna maradnia a körzetben, mert még nem végezte 

el a munkát. Ez a lelkész kiégésére utalhat, ami szükségessé teszi a költöztetését, 

így azonban hosszú távú szolgálat aligha lehetséges egy körzetben. 

Nem sikerült a szolgálatban megtalálnia azt a szerepet, amit hosszú időn keresztül 

örömmel és eredményesen végezhet, ezért nem érzi veszteségnek a körzetváltást, 

sőt inkább szükségesnek találja azt. Egyes lelkészek élete hasonlít 

a vesszőfutáshoz, akár 8–12 körzetváltást is átélnek szolgálati idejük alatt. 

Arra a kérdésre, mit szólt a család a körzetváltáshoz és költözéshez, hogyan fogadták 

azt, igen sokan azt felelték: „nem jól, de ezt vállaltuk; egyre nehezebben; 

a gyerekeknek nehéz volt; kezdik megszokni; munkahelyi problémák voltak”. 

Ez felveti a kérdést, hogy a lelkész családjának az egészsége, a szociális 

élete szempontjából hogyan minősíthető az állandó változás, vajon mennyire 

okoz lelki, szociális vagy anyagi krízist, tanulmányi és munkahelyi problémákat. 

Mennyire tudja a lelkész kötelességét teljesíteni, ha a családja túlterhelődik, 

beilleszkedési, tanulási vagy munkahelyi gondokkal küzd, vagy a depreszszió 

veszi el életerejét? Így a család elvárása csak növekszik, ami még tovább 

rontja a lelkész helyzetét, hisz ha a család krízist él át, akkor több időt kell rá 

fordítani, és ez automatikusan a szolgálati teljesítményének és az arra fordított 

idő rovására megy. Az elvárások ütközési pontjában maga a lelkész áll, így nagyon 

gyorsan az elvárások áldozatává válhat. Céltalanság, kapkodás jellemzi 

munkáját, ha mindenkinek meg akar felelni. Lehetetlen a feléje irányuló elvárásokat 

maradéktalanul teljesíteni, így mindig akad valaki, aki nincs megelégedve 

a munkájával. Nincs általánosan elfogadott mérce, ami alapján egységesen 

meg lehetne állapítani, mikor sikeres egy lelkész. Mindenki szubjektív mérési 

kritériumokat használ, hogy vajon a lelkész jó/sikeres-e. A szimpatizálók 

találnak olyan területet a szolgálatában, ahol eredményes, a kritikusok pedig 

mindig megtalálják, ahol kudarcot vall. 



A szerepkonfliktus hatása 

a lelkészi szolgálatra 

Szakmai krízis: Kihívások özöne árad felé, mindig talál olyan területet, ahol nem 

felel meg. Ha nem tanulja meg kezelni a helyzetet, személyiségi és szakmai krízis 

a következménye. Vajon alkalmas-e felkészültségében, képességei alapján a 

helyzet kezelésére? A megmérettetés hosszabb távon derülne ki, de azt már nem 

éri meg a körzetben, a költözések gyakoriságát fi gyelembe véve. Talán ő is és a 

körzete is a krízist érzékelve változást kezdeményez vagy támogat a szolgálati területet 

illetően. 

Sebezhetőség: A szolgálat kiértékelése mindig a személyes kapcsolattól és a 

szubjektív kritériumoktól függ. A szimpatizánsok között biztonságban érezheti 

magát, mert a jót keresik szolgálatában, a kritikusok azonban mindig találhatnak 

támadási pontokat, és ezzel védekezésre kényszerítik, elvonva a lelkészt tényleges 

tevékenységétől. Az elvárások összetettsége következtében mindig maradnak 

gyengébben ellátott területek, amelyek támadási felület kínálnak, és ezt 

egyesek ki is használják. 6 

Sikertelenség: Ha nem tud a szükséges célokért eleget tenni, szolgálatának eredményessége 

vall kudarcot. A számokban mérhető eredmények mindenkor sokat 

nyomnak a latban. Ha keveset keresztel, nincs látható eredmény, nehéz helyzetbe 

kerül. Amennyiben hosszú ideig tart ez az állapot, vagy önmaga ellen fordul (depresszió, 

csüggedés), vagy pedig a gyülekezetben, a közösségben, az egyes emberekben 

látja a kudarc okát, és ellenük fordul. Ennek következménye a megkeseredés 

lehet. 

Zárkózottság, elszigetelődés: A sikertelenség zárkózottá tesz. „A jó lelkész nem 

panaszkodik.” Bezárkózik, nem meri kimondani lelkésztársának: „Gyere, imádkozzunk 

együtt, mert problémám van.” Elszigetelődés és kihaló lelkiség kíséri 

munkáját. 

A szolgálat beszűkülése: Minden embernek szüksége van sikerre, így a lelkésznek 

is. Megkeresi a hozzá közel álló területet, és arra specializálódik: lelkigondozás, 

gyermekmunka, a végidőről szóló tanítás, zenei szolgálat… Amíg azonban 

egy szolgálatra koncentrál annak érdekében, hogy ott sikerélménye legyen, 

és eredményt tudjon felmutatni, a többi szolgálati területet hanyagolja el. 

A szerepkonfliktus hatása a küldetésre, 

a munkavégzésre 

Nincs gazdája a felelősségnek: Ha nincs meghatározva a lelkész feladata és munkaköre, 

a munka iránti felelősség is bizonytalanná válik gyülekezeti és egyházi 

szinten. A felelősség átruházható, senki sem érzi azt egyértelműen a magáénak. 

Amennyiben túl nagy a felelősségi terület, mindig találni kibúvót, mert hisz van 

más is, ami legalább olyan fontos. 



A munkának sincs egyértelmű gazdája: Mindenki a másikra vár. Nincs tisztázva, 

hogy ki mit köteles elvégezni (látogatások, misszió, szervezeti kérdések…), 

így azokat az utolsó számon kérhető személytől, a lelkésztől várja el mindenki, 

de mivel neki is van kibúvója, a munka elvégezetlen marad. 

A körzeti lelkészi munka értékcsökkenése az adminisztratív munkakörök javára: 

Vonzódás az áttekinthetőbb, tisztázottabb munkakörök, beosztások felé, ahol 

könnyebben elérhető a beteljesülés. Az adminisztrációs, osztálytitkári munkakörök 

előrelépést, elismerést jelentenek a lelkész számára. A körzetben sikerre 

esélyes lelkipásztorok, evangélisták ahelyett, hogy lelki adományaikat a gyülekezetekben 

kamatoztatnák, adminisztrációs munkakörökbe kerülnek, a kevésbé 

eredményes, de esetleg az adminisztráció ajándékával rendelkezők pedig megmaradnak 

a körzeti munkában. 

Adminisztrációs hatalom megnövekedése: Az elismerés nem a sikeres körzeti 

szolgálatban szerzett öröm és eredmény, hanem a „ranglétrán való előrelépésben” 

jelentkezik. Így aki „szolgálati pozícióba” kerül, esetleg különbnek érzi magát 

társainál, igyekszik az adminisztrációban bebiztosítani helyét, és „irányítani” 

lelkésztársait. 

A lelkész ebben a labirintusban keresi önmagát, szolgálatát, Istenét és családját 

naponta. Mi a dolgom? Mit tegyek, hogy megfeleljek elhívatásomnak? Ha sikere 

is van, akkor a dicsőség az Úré, ha kudarca van, akkor az egyértelműen az 

ő hibája, alkalmatlanságának bizonyítéka a kétkedők előtt. Van ebből kiút? Mindenki 

elvárja, hogy a lelkész értsen a munkájához, de végre meg kellene azt is 

határozni, hogy mi a lelkész munkája! Az ideális lelkészképet most nem adminisztratív 

úton, modern menedzsmenttel vagy a karizma hangsúlyozásával keressük. 

Az ideális lelkészkép ma a bibliai szolgálati modellek és a jelenlegi szükséghelyzet 

találkozásából származik. Ebben a tanulmányban keresem annak módját, 

hogy Jézus kétezer évvel ezelőtti példája hogyan alkalmazható a XXI. századi 

körülményekre. Mivel az Újszövetség nem beszél lelkészi szolgálatról, ezért 

az emberi szükségletekre adott krisztusi válaszok és a tanítványaihoz intézett 

megbízás alapján igyekszem meghatározni azt a szolgálatot, ami a lelkész közreműködésével 

ma is megvalósulhat a gyülekezetekben. 

A pásztori szolgálat Jézusnál 

Hogyan tekintett Jézus az Ő „gyülekezetére”? Az emberek közé jött, lehetett volna 

király, uralkodó, bölcs, írástudó, azonban nem ezt választotta. Jól megfogalmazza 

indítékát, jövetelének célját és azt is, ahogyan az emberre tekint Lukács 

evangéliumában: 

„Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van (probata), és egyet 

azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem 

megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” 7 

Krisztus hallgatói előtt azonnal érthető volt a hasonlat, hogy a magára maradt, 

sorsának kiszolgáltatott juh pásztor nélkül elveszett, és csakis az önfeláldozó 

segítség mentheti meg őt. Ilyen tévelygő, tanácstalan, pusztulásra ítélt juhként 



látja Jézus az emberiséget. Elhagyta a mennyet, hogy mint Pásztor keresse meg 

az embert, és vezesse vissza őt Isten családjába. A pásztor kifejezés a hétköznapi 

nyelven valóban a nyáj pásztorát jelentette, de ezen túl a görög nyelvben alkalmazták 

azt a vezetőre, uralkodóra és a törvényadóra is. 8 

A vezetés, gondoskodás, vigasztalás nélküli tömegen megesik a szíve és tettekre 

készteti őt a „nyáj” látványa: 

„Mikor pedig látta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk, mert el voltak 

gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok (probata).” 9 

Nemcsak a pásztor nélküli embereknek van szükségük gondoskodására, 

hanem követőinek is. Jézus tanítványait is juhoknak nevezi, még akkor is, 

amikor szolgálatra küldi ki őket. Ezzel Istentől való függőségüket emeli ki, és 

egy ben jelzi, hogy mindenkinek, így nekik is szükségük van pásztori gondoskodásra. 

„Ímé, én elbocsátlak titeket mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért 

okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” 10 

„Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az 

enyéim.” 11 

A juhoknak pásztorra van szükségük. Krisztus a jó Pásztor, 12 ismeri juhait. 

Terelgeti őket, és gondoskodik róluk. A tanítványok is a „juhok” csoportjába 

tartoznak, terelgetésre és gondoskodásra szorulnak. Törődésével, személyes 

szolgálatával jó pásztorként gyógyítja a betegeket, erősíti a gyengéket, táplálja az 

éhezőket, észreveszi a tömegben a szenvedő vérfolyásos asszonyt, feltámasztja 

az özvegyasszony egyetlen fi át… Mindezt teszi, mert mindenkinek, még a tanítványoknak 

is szüksége van szolgálatára. Az ember pásztor nélkül tanácstalanul 

bolyong, Krisztus azonban utat mutat; és magához vonja, reménnyel tölti meg 

mindazokat, akik elfogadják közeledését. 

Jézus azonban még egy lépéssel tovább lép. Az alapképzés után bevonja tanítványait, 

úgy a tizenkettőt, mint a hetvenet a pásztorkodás szolgálatába anélkül, 

hogy őket pásztorokká nevezné ki: 

„Hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz.” 13 

Kiküldetésük végeztével visszatértek Jézushoz, aki maga mellé vette, meghallgatta 

őket, visszavonult velük, hogy erősítse, lelkigondozza és tanítsa őket. 

Mint jó pásztor megoldást keresett szükségleteikre. 

Az eddigiekből az alábbi következtetéseket lehet levonni: 

• Mindenki juh Isten előtt, és szüksége van a gondoskodásra, a törődésre, 

a terelgetésre és a segítségre. 

• Jézus a pásztor, aki gondoskodik a juhokról. 

• Bizonyos képzés után azonban Ő bevonja a tanítványokat a pásztorkodásba. 

• Azonban még ezeknek a pásztoroló tanítványoknak is szükségük van a 

pásztorolásra, Jézus maga végzi a pásztori szolgálatot menybemeneteléig. 

A Mester egyelőre csak Izraelre korlátozza a pásztorkodást, de már előre jelzi, 

hogy nem csak Izraelben vannak juhok. 14 A végső felhatalmazást a pásztori 

munka önálló végzésére távozása előtt adja tanítványainak. Pétert háromszor 

szólítja fel arra, hogy az eddig általa végzett szolgálatot folytassa. Ez a három 

felszólítás több, mint Péter rehabilitálása. 

• „Legeltesd az én juhaimat!” (arnia, az arnén kicsinyítő formája, a koinéban 

csak kevéssé érzékelhető) a Jézusra vonakozó szó zsenge bárányt jelent, 

amilyet az áldozatoknál is bemutattak. Pétert felszólítja Mestere, hogy 



legeltesse a fi atal „bárányokat”, az első követőit, az első idők egyházának 

tagjait. 

• „Őrizd az én juhaimat!” Itt már a probata �szó jelenik meg, ami mindenkire 

vonatkozik, utalva a más akolban lévő juhokra is. 

• „Legeltesd az én juhaimat!” (probata) Vagyis Jézus a tanítványokra bízza 

az egész nyáj fölötti pásztorkodást. 

János ezzel a paranccsal zárja evangéliumát, s így mintha Jézus helyébe 

léptetné a tanítványokat, hogy az ő pásztori munkáját folytassák a juhok (probata) 

között, akik az előzőek szerint egyrészt az Istentől távol élő emberek, másrészt 

pedig Krisztus követői is lehetnek. Ezzel a másik három evangélista által 

leírt misszióparancstól eltérően nem a nemzetek és népek elérését megcélzó hittérítő, 

tanítványképző szolgálatra 15 helyezi János a hangsúlyt, hanem a mások 

szükségleteire választ adó szeretetszolgálatra. 

Ha az evangéliumokban szereplő megbízatásokat vesszük alapul az elvégzendő 

szolgálatra nézve, akkor azt látjuk, hogy két szolgálatot kell ellátni a gyülekezetben 

Jézus parancsa szerint, és ezzel a tanítványokat bízza meg: 

1. Gondot kell viselniük az egyházban található nyájról (probata), pásztorolni 

kell azoknak gyámoltalan juhait a Mester által bemutatott minta szerint, és 

a képzés után bevonni őket is a pásztori munkába. 

2. Az egész világra el kell juttatniuk az evangéliumot azokhoz, akik pásztor 

nélkül a pusztulás felé tartanak, vagyis mindenkihez. 

Ez a kettős kihívás – a pásztori szolgálatra és az evangelizációra – jellemezte 

a tanítványok munkáját az ősgyülekezetben. Voltak és vannak próbálkozások a 

két terület szétválasztására, de a gyakorlat bizonyítja, hogy a két munka szerves 

összefonódása elengedhetetlen az evangélium terjedése érdekében. A kül- és a 

belmisszió nem választható el egymástól a lelkész munkájában sem. 

Szolgálat és szerepkonfliktus a tanítványoknál 

A gyülekezet növekedésével a közösség szembesült a pásztori szolgálat kihívásaival. 

Jézus mintája alapján a tagok elvárták a gondoskodást, a problémák kezelését 

és a személyes törődést. Erről szól az Apostolok cselekedetei 6. fejezetében 

leírt konfl iktus. A görög zsidók háttérbe szorultak a gondoskodás terén a héberekkel 

szemben, és ennek következtében feszültség támadt a gyülekezetben. 

Az özvegyasszonyok nem részesültek megfelelő napi gondoskodásban, „pásztorolásban”, 

és emiatt panasszal éltek az apostoloknál. A probléma megoldását tőlük 

várták, azonban ez rögtön feszültséget ébreszt szolgálatuk két fontos területe 

között: pásztorolják az özvegyeket, és hagyják a missziói terveket, vagy pedig 

fordítva? Ez az első eset, ahol mérlegre kerül tanítványi felkészültségük. Vajon 

készek és képesek-e a jézusi példa nyomán a növekedésnek indult gyülekezetről 

pásztorként gondoskodni, de egyben azt a fejlődés és növekedés útján vezetni? 

A tanítványok összegyűjtötték a közösséget, és lépéseket tettek a megoldás 

felé. „Nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk, és asztalok körül szolgáljunk.” 

16 

A „nem helyes” eredeti, görög arestos szó jelentése ’tetsző, kedves valakinek’, 

17 e kifejezés negatív formája utal Jézus szavaira is, amikor János 8:29-ben 

kijelenti „ami neki tetsző (arestos), azt teszem mindig”. Ez a szó az LXX szövege 

szerint azt is jelenti, amit Isten elfogad, ami számára kedves. 18 A tanítványok 



tehát megtanulták Jézustól, hogy mi a helyes és mi nem kedves Isten számára. 

Még ekkor is a Mesterre tekintettek, az Ő példáját igyekeztek követni annak érdekében, 

hogy csak azt cselekedjék, ami kedves Isten előtt. Még a gyülekezet 

nyomására sem tértek el ettől, de nem is volt rá szükség. Bölcsen szemléltetik a 

Jézustól tanultakat a probléma megoldásában: 

1. Az apostolok felismerték a szükséghelyzetet, komolyan vették azt, és elsőként 

lépéseket tettek annak megoldására. 

2. Nem tértek ki a megoldás elől, de nem is követték a tömeg feléjük irányuló elvárását. 

Van látásuk a megoldásra. 

3. Elhárítják azt az elvárást, hogy szolgálatukat limitálják a helyi szükségletek 

miatt, és eltérjenek attól, ami kedves az Úrnak. 

4. Így arra utalnak, hogy a Krisztustól tanult modellt kívánják követni, ez fontosabb, 

mint a tömeg hangja. „Nem helyes, hogy mi az asztalok körül szolgáljunk!” 

– ez azt jelenti, mintha azt mondanák: „Ez nem a mi feladatunk!” Van 

bátorságuk kimondani, hogy ez nem az ő feladatuk, de ezzel együtt kezdeményezik 

a közösségben, hogy lépéseket tegyenek a probléma megoldása felé. 

De nemcsak azt mondják ki, ami nem az ő feladatuk, hanem azt is, amit készek 

vállalni, amire megbízást kaptak. Az ő feladatuk az imádság és az igetanulmányozás, 

hisz ez alapján pontosan tudták, mit kell tenniük, látást kaptak 

arra, ami megoldást hoz. Az ige és az ima felkészíti őket a gyülekezet vezetésére, 

a problémák megoldására, Isten akaratának felismerésére, de ezen túl az 

elveszett bárányok keresésére is a misszióparancs útmutatása szerint. 

5. Javaslatot tesznek a gyülekezetnek a megoldásra. 

6. Nem cselekszenek a közösség nélkül! Javasolják a tagoknak, hogy válasszanak 

ki hét személyt a diakóniai szolgálatra. 19 Van tervük, és azt a gyülekezet 

elé terjesztik. A megoldás átgondolt, jónak látszik, és Krisztusra irányítja 

az emberek fi gyelmét, hisz Jézus tettekben kifejezett szolgálata a leghatékonyabb 

igehirdetés volt egyben. Diakóniája ugyanis egy jel, nem ezen a Földön 

akarja Isten országát felállítani, 20 hanem egyrészt segítség a nyomorban, másrészt 

pedig Isten országának beteljesedését vetíti előre, amikor az Úr az egész 

világot helyreállítja majd. A diakóniai szolgálat tehát Isten győztes szeretetének 

a jele, ami a végső megváltást hozó jövőt már most érezhetővé, ünnepelhetővé 

teszi. Krisztus diakóniája tehát kettős jelleggel bír: 

a) Az ember felé fordul, felismeri a valós szükségletet, és annak megfelelően 

szolgál. 

b) Küldöttként üzenetet közvetít, amivel felhívja az emberek fi gyelmét Isten 

mindent helyreállító szolgálatának közelségére. 

Így Krisztus szolgálata szociális és eszkatologikus is egyben. Ez teljesül a 

gondoskodó, pásztori tevékenységet kísérő igehirdetés által, amit az apostolok 

nem kívánnak elhanyagolni. A megoldás tehát mind a kettőre választ ad. 

Jézus példája alapján felhatalmaznak másokat a szolgálat végzésére, velük 

megosztják a szolgálat terheit csakúgy, mint ahogyan Krisztus is megosztotta 

a tizenkettővel, kiküldvén őket prédikálni az Isten országát és törődni az 

emberi szükségletekkel. Így nem csoda, hogy az Újszövetségben a diakónia 

jellegű szolgálat kerül az előtérbe, vagyis a mások megsegítése érdekében 

végzett szolgálatra helyezett hangsúly által minőségi változást és új kezdetet 

jelez. 21 Ha ez a jótékony szolgálat szervezetten a gyülekezet által vagy a 

gyülekezetben történik, akkor az is diakoneó� �� Egy példa erre Apostolok 

cselekedetei 6:1–7. 23 A szó jelentése egyes helyeken még tovább bővül. 



A Zsidókhoz írt levél 6:10-ben a gyülekezet minden szolgálata diakoneó. 

Még az igehirdetés szolgálata is ebbe a kategóriába tartozik. A tizenkét 

apostol szolgálata, 24 valamint Pál apostol igehirdetése is diakónia. 25 Ez a 

tény mélyen elgondolkodtató és irányadó a gyülekezeteknek és a lelkészeknek. 

Ha az egész gyülekezeti élet és a szolgálat az igehirdetéssel együtt 

diakónia jellegű, akkor ez csak úgy teljesülhet, ha a kiindulási pont a felebarát 

szükséglete. 

7. Mindaz, amit az apostolok javasoltak, az egész az evangélium terjedését és 

a gyülekezet jólétét szolgálta. Az apostolok pontosan teljesítik feladatukat! 

S még imára és igetanulmányozásra is marad idejük bőven. 

8. Egy azonban világos: nem csak az imára és igetanulmányozásra volt gondjuk 

az apostoloknak: 

a) Felismerik a szükséghelyzeteket. 

b) Elfogadható, megalapozott javaslatot tesznek a megoldásra. 

c) Bevonják a gyülekezetet a döntésbe. 

d) Cselekvésre motiválják a közösséget. 

e) Rábízák a gyülekezetre a szolgálatot, de nem visszahúzódva, hanem a saját 

szolgálat felé fordulva. 

Az apostolok a gyülekezet vezetői voltak, mégpedig lelki vezetői: az ige és az 

ima emberei. Isten kérdése a lelkész felé a következő: „Hogyan áll a kapcsolatod 

velem?” Ha a lelkész lelki élete rendben van, akkor a Szentlélektől jönnek a javaslatok. 

Ha a lelkész az asztalnál szolgál, akkor emberi találékonyságra van ráutalva. 

A javaslatok az asztaltól jönnek. Mennyire fontos ma az ima a lelkésznek? 

Időre van szükség, hogy Isten hangját meghallja. Szombati nyugalomra, de 

hétközbeni hallgatásra is. Ha az Úrral való kapcsolatát elveszíti a vezető, akkor 

vakká válik, és a szerepkonfl iktus útvesztőiben bolyongva a kiégés és a céltalanság 

felé tart. A tanítványok azt a feladatot kapták a mennytől, hogy a gyülekezetet 

vezessék, de Istennel való jó kapcsolat nélkül nem tudták volna, hova vezessék 

azt! 

Az ősgyülekezet elfogadta az imádság és az igetanulmányozás legfontosabb 

voltát. A tanítványok Jézustól tanultak imádkozni. Éjjel és nappal tanította őket 

Krisztus. Hol tanul ma egy lelkész imádkozni? 26 

A vezetői munka oldalai – avagy hányféle 

lelkész létezik? 

A gyülekezet növekedésével egyre összetettebb feladatok hárultak a vezetést ellátó 

apostolokra és tanítványaikra. Pál bemutatja Efézus 4:11–13-ban, hogy Isten 

gondoskodott a különböző szolgálatokra megfelelő képességekről és az emberek 

felkészítéséről azok betöltésére: 

„És ő »adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat 

evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket 

a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan 

a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus 

teljességét elérő nagykorúságra…” (a Magyar Bibliatanács fordítása) 

Itt öt vezetői szolgálat van felsorolva, amelyekre Isten embereket hív el azzal 

a céllal, hogy a gyülekezet életében és növekedésében jelentkező kihívások 

és feladatok teljesítésében a gyülekezetet vezessék. Ezek az adományok a hitnek 



egységéig megmaradnak, mai tendenciák mellett ez azt jelenti, hogy Krisztus eljöveteléig. 

Vizsgáljuk meg ezeket a szolgálatokat! 

1. Apostol – apostolos 

A szó két részből tevődik össze. Az apo előtag jelentése ’ki, kifelé’, a stelló jelentése 

’küld, megbíz, felkészül, útnak indul’. A kettő együtt az apostol szóban 

egy adott megbízatással rendelkező küldöttet jelent. 27 Más, a küldetésre vonatkozó 

görög szavaktól (mint pempó) eltérően az apostelló magában hordozza a 

kiküldetést adó személy (pl. királyok, uralkodók) és a küldött szoros kapcsolatát, 

hisz a küldött a küldő által kapott megbízás alapján vált küldötté, és annak 

képviseletére, helyettesítésére kapott megbízást. 28 Minden más kifejezésnél 

gyakrabban alkalmazza ezt a szót az Újszövetség a gyülekezetben betöltött vezetői 

szolgálatra. Ez a szó kétség nélkül kifejezi, hogy a missziós küldetés kezdetben 

az apostoli hivatással volt összekötve. Az azonban valószínűtlen, hogy 

Jézus Krisztus visszavonhatatlan és egyedülálló hivatali tekintéllyel kívánta 

volna tanítványait felruházni azzal, hogy apostoloknak nevezte őket. „Aligha 

gondolható, hogy egy személyesen az Úrtól kapott tekintéllyel rendelkező tanítványi 

kör az elsőségét legkésőbb az apostoli konzílium idejére elveszítette volna, 

s ráadásul nem sokkal később már arra sem emlékeztek, hogy ki is volt a tizenkét 

apostol.” 29 

Megoszlik a kommentátorok véleménye arról, hogy ez a kifejezés csak a 12 tanítványra 

vonatkozik-e, vagy pedig szélesebb körben is használták. Pál és János 

apostol kijelentéseit tanulmányozva azonban egyértelműen látható, hogy nem 

csak a tizenkettőt hívták apostolnak. Pál inti a gyülekezetet, vigyázzon a „hamis 

apostolokra”, akik tévútra akarják a gyülekezetet vezetni. 30 Jelenések 2:2-ben az 

efézusi gyülekezetet dicséret illeti, mert próbára tette azokat, akik apostoloknak 

mondták magukat, de nem voltak azok. Ha csak a tizenkettő lehetett volna apostol, 

akkor nem lett volna szükség a fi gyelmeztetésre, hisz őket mindenki ismerhette. 

Efézus 4:11–13 pedig meg is erősíti, hogy az apostoli tiszt folyamatos lesz, 

nem szűnik meg a tizenkét apostol halálával. 

Ennek a szónak az újszövetségi használata egyértelműen jelzi a gyülekezet 

missziós küldetését: az apostelló 131-szer fordul elő, az aposztolosz pedig 

79-szer az Újszövetségben. Már nem „papnak” nevezi a tanítványokat az Újszövetség, 

hisz ez arra utalna, hogy feladatuk elsősorban a meglévő gyülekezetek 

szolgálata. Az ószövetségi papokhoz hasonlóan a hűségesek gondozása lenne 

a feladatuk. Jézus apostoloknak nevezi tanítványait, mert missziós célra hívta 

el őket. Ahogyan szolgálatát az Atyával mint küldővel való kapcsolata határozta 

meg, úgy a tanítványok kiküldetését Krisztussal mint kiküldővel való közösség 

indítja el. 31 Kiküldte őket, hogy hozzá hasonlóan szolgáljanak, és az evangéliumot 

vigyék el minden emberhez. Az Efézus 4. fejezetében található többi 

szolgálattal szemben itt a hangsúly a kiküldetésen van, a földrajzi elmozduláson 

is. Apostol az, aki Krisztushoz hasonlóan útra kel, hogy az evangélium jó hírét 

azokhoz vigye, akik földrajzi, kulturális távolság miatt azt még nem tudták megismerni, 

elfogadni. 

2. Próféta 

Az Újszövetségben 144 helyen találkozhatunk a prophétés kifejezéssel. A főnév 

az isteni kinyilatkoztatás hirdetőjére, magyarázójára vonatkozik, de így nevezi 

az Újszövetség Keresztelő Jánost, Jézust, azt, aki Isten országára vagy Krisztusra 



hívja fel az emberek fi gyelmét, vagy azt a keresztényt, aki a prófétálás ajándékával 

rendelkezik. 32 Abból indulhatunk ki, hogy a prófétai adományt nagyon korán 

felismerték és elismerték az őskeresztények mint lelki vezetői szolgálatot, 

és egy szintre emelték az apostoli szolgálattal és a tanítással. 33 Nem feltétlenül a 

jövő kijelentésére korlátozódott a próféta szolgálata. Pál szerint a prófétálás a következőt 

jelenti: „Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra.” 

34 

A prófétálás igei formában 19-szer fordul elő, és vagy az ószövetségi próféták 

szavára, vagy pedig a keresztény próféták szolgálatára vonatkozik. 

3. Evangélista 

Azt a személyt hívták euaggelistésnek az újszövetségi időkben, aki az evangéliumot, 

vagyis a jó hírt hirdette. Jézus Isten országának elérkezését, 35 ami tettekben 

és szavakban jelent meg általa, mint örömüzenetet mutatta be kétség nélkül, 

és ezzel az euaggelistés görög szó használatát az apostolok igehirdetésében megalapozta, 

hisz ennek a szónak a jelentése ’örömüzenet, jó hír’. Az evangélista kifejezés 

nagyon ritkán fordul elő a nem keresztény irodalomban, de annál gyakrabban 

használták azt keresztények az I. században. Az Újszövetségben három 

helyen találkozunk vele: 

„Másnap pedig elmenvén Pál és mi, kik ővele voltunk, érkeztünk Cezáreába; 

és bemenvén a Filep evangélista házába, ki ama hét közül való volt, 

őnála maradtunk.” (Csel 21:8) 

„De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját 

cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd.” (2Tim 4:5) 

A harmadik hely az általunk vizsgált igeszakasz Efézus 4. fejezetében. Ezen 

a három helyen az evangélista szó az apostoltól való megkülönböztetést szolgálja. 

Különösen igaz ez Filepre, akinek a szolgálatát Péter és János apostolok erősítik 

meg (Csel 8:14). Evangélista tehát az, aki az apostol munkatársaként annak 

szolgálatát folytatja, misszionáriusként (Filep), gyülekezetvezetőként (Timótheus) 

az evangéliumot hirdeti, azt elérhetővé teszi az emberek számára. 36 

4. Pásztor 

Feltűnő, hogy Jézus korának pásztorokkal szembeni előítéletei nem jelennek 

meg az újszövetségi iratokban. „Sokkal inkább előtérbe kerül a szolgálati hűsége 

a pásztornak. A kortársak által elítélt pásztor képével Jézus dicséri Isten bűnösök 

iránti szeretetét, és szembeállítja, leleplezi a farizeusok bűnösöket elítélő 

magatartását.” 37 A Megváltó messiási szolgálata azzal kezdődik, hogy Izrael 

házának eltévedt juhait próbálja összegyűjteni. 38 Küldetése azonban nem marad 

meg Izrael népének keretein belül, hisz más akolban levő juhait is hívni akarja. 

Előbb azonban életét adja a saját nyájáért. A jó pásztor vigyázó fi gyelme őrzi 

a nyájat, ellenáll a tolvajoknak, idegeneknek, biztonságban tartja a nyájat éjjel 

és nappal. 

A gyülekezet a hasonlatban nem más, mint a nyáj, és ezt megerősíti Csel 20:28, 

ahol a két fogalom egymás mellett áll. Pál efézusi búcsúzásakor felszólítja a gyülekezet 

véneit, hogy ahogyan Krisztus szerette az egyházat, ápolta és gondozta 

azt, úgy viseljenek ők is gondot a nyájról, amit Jézus vérével szerzett. Mint ahogy 

már az előzőekben láthattuk, a pásztor a gondoskodó vezetői tevékenységet jelenti 

a gyülekezetben, amivel a szükségletekre reagálva érzelmi, közösségi, teológiai 

biztonságot nyújt a nyáj minden tagjának. 



5. Tanító 

A didaskalos kifejezés a görögöknél a tanítás tevékenységét jelentette. Az Újszövetség 

vonatkoztatja Jézusra, Keresztelő Jánosra, 39 a templomban ülő papokra, 

40 de a tévtanítókra 41 is. Önmagában a szó tehát sem pozitív, sem negatív jelentéssel 

nem bír, egyszerűen a tevékenységet írja le. Amikor Nikodémus Jézushoz 

jön éjjel, Izrael tanítójának, görögül didaskalosnak szólítja Őt. Ezzel 

elismeri, hogy hozzá vonul ki a nép, mert kitűnő ismerője Isten szavának és akaratának, 

amint az a próféták által és a törvényben megírattak. 42 Ez egyben azt is 

jelzi, hogy Jézus korának tanítói hagyományába beilleszkedett, tanításának formája 

és tartalma egyértelműen utalt arra, hogy Ő tanító. Annak érdekében, hogy 

tanítása ne csak alkalmankénti igehirdetés legyen, egy igazi tanítónak szüksége 

volt tanítványokra, akik a didaskalos köré gyűltek, és tanítását állandó fi gyelmükkel, 

jelenlétükkel folyamatossá tették. Nem csak tanítványai fordultak felé 

tanítónak kijáró tisztelettel, hanem a nép is aszerint kezelte Őt. A tanító az írás 

ismerete és értése révén nem csupán a nép fölött áll, hanem saját szülei és családja 

fölött is. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a tanító tudásban előtte jár az 

édesapjának, hanem abban a korban azt is jelentette, hogy az apa fi a megjelenésekor 

fel is állt tiszteletére, és nem fordítva. 43 Az írástudók is elismerték Jézust 

tanítónak, megerősítették, hogy az igazságot hirdeti. 44 Nem ebből származott a 

konfl iktus, hanem szolgálatának egy különleges vonásából, ami a későbbiekre 

nézve jellemezte követőit és a tanítói hivatalt. Jézus alapíthatott volna iskolát, 

mint Hillel és Sammai rabbik, kezdeményezhette volna tanításának az elfogadtatását, 

ami nem ment volna zökkenőmentesen, de végül a megméretés után 

bölcsességénél és tudásánál fogva megkaphatta volna több más rabbi elismerését, 

és ezzel legálissá válhatott volna tevékenysége és írásértelmezése. Krisztus 

azonban nem ezt tette, mert nem is tehette. „Jézus nem akarta és nem is vitathatta 

volna meg tanításait, mert azzal a tökéletesség igényét fel kellett volna adni, 

azt a tekintélyt, amit képviselt fellépésekor, ami benyomást tett a hallgatókra, 

és ami alól nem tudták kivonni magukat. Ez a tekintélyigény jellemezte személyét. 

Ezért nem is engedi, hogy tanítását tőle különválasszák.” 45 Hangsúlyozta, 

hogy amit mond, Istentől vette, és ezzel arra utal, hogy tanítása fölött embereknek 

nincs joga vitatkozni. 

„Én azt beszélem, amit az én Atyámnál láttam; ti is azt cselekszitek azért, 

amit a ti atyátoknál láttatok.” 46 

Az ószövetségi próféták sorát folytatja, de rajtuk túlmutat akkor, amikor Isten 

akaratát új és közvetlen módon hirdeti. Több mint próféta, ezt azzal jelzi, hogy 

hirdeti: „én pedig azt mondom néktek”, és ezzel „közvetlenül Istennel egy szintre 

lép, nem mint Isten szócsöve, hanem mint Istennel eggyé vált felelős hordozója 

akaratának. Ebben az értelemben önmagát jogosan mutatja be úgy, mint aki az 

Úr közvetlen kinyilatkoztatásaként a menny akaratát a törvényben betölti azáltal, 

hogy azt annak teljes nagyságában kinyilatkoztatja, de még ezen túl az utat is 

önmagában biztosítja, ami a törvény betöltéséhez vezet. Mivel Ő a Fiú, mint János 

apostol azt mondja, ezért Jézus tanítása más, mint az írástudók tanítása valaha 

is lehetne, annak ellenére, hogy a forma és a tartalom közösnek tűnik.” 47 Ezért 

Jézus tanítói személye rendkívül nagy súlyt kap, nagyobbat, mint ez a szó valaha 

is kapott. Kittel szerint ez a szó „úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, 

aki a törvényt Izrael nemzeti korlátaitól megszabadítva minden embernek felkínálja, 

és ezzel együtt saját teljhatalmát és méltóságát is bemutatja.” 48 Pontosan 

ezért nem is részletezik, milyen oknál fogva nevezik a Mestert tanítónak, hanem 



egysze rűen csak a Tanítóként jelenítik meg. Ezzel Krisztus bemutatja saját életében 

a tanítói szolgálatot, amire korok vágyakoztak, tömegek áhítottak. Isten akaratának 

kompromisszummentes hirdetése és a hozzá vezető út bemutatása egykor 

és ma égető szükséglete minden hívőnek, minden gyülekezetnek és „pogánynak” 

is. Pontosan ezért adja az Úr Efézus 4. fejezete szerint a tanítás adományát a 

gyülekezet egyes tagjainak, vezetőinek, hogy Krisztus példája alapján ők is magasra 

emeljék Isten akaratát, és mutassák a hozzá vezető utat. 

Az efézusi gondolatokból még egy dolgot fontos megérteni. Öt különböző lelki 

adomány és szolgálat jelenik meg ebben a szakaszban, ami fontos a gyülekezet 

építése szempontjából. Ezek különbözőek, és egymástól függetlenül is megvalósulhatnak 

a gyülekezetben. A lelkészeknek is különbözhetnek a lelki adományaik. 

Nem mindenki apostol, nem mindenki pásztor. El kell végre hagyni azt a 

téveszmét, hogy a lelkész egy „mindentudó”! A lelkésznek meg kell találni azt 

az adományt, amit Isten az Úr a gyülekezet szolgálatra való felkészítésére adott. 

Isten az adományozó, Ő gondoskodik minden gyülekezetben arról, hogy jelen legyen 

a megfelelő adomány. A gyülekezet és a vezető hivatása, hogy ezeket felfedezze, 

erősítse és használja. 

Milyen céllal adta Isten ezeket az adományokat? 

A görög szöveg vizsgálatából ez is kiderül. „Hogy felkészítse a szenteket…” (katartismon 

– katartidzó). A szó profán jelentése:’rendbehoz, helyreállít, megfelelő 

állapotba hoz’. 49 Az LXX ezt a szót az exil után használja akkor, amikor a templomot 

és a város falait építik újjá. Az eltört csont helyreillesztését is jelenti a szó. 

Máté 4:21 és Márk 1:9 egy másik jelentésére világít rá a szónak: ’a halászháló kötözése, 

ismét használhatóvá tétele’. 50 

A halászháló ideális állapotában elég erős a halfogásra. Nem szakad szét. 

A szétszakadt hálóval nem lehet semmit sem kezdeni, mert kicsúsznak a halak 

belőle. (Átvitt értelemben talán ezért veszítünk el olyan sok tagot a gyülekezetekből, 

különösen újonnan keresztelteket.) Csak a megjavított hálót tudja a halász 

ismét halfogásra használni. A katartidzó azt jelenti, hogy a halász nekilát, 

és összeköti a háló egyes részeit, egységbe fogja, a szétszakadt szemeket ismét 

összefoltozza, megerősíti a gyenge pontokat, hogy eredményes legyen a későbbi 

munkája. Ez megfelel annak, amire az efézusi szöveg utal. A szétszakadtság 

állapotában a gyülekezet nem tudja a feladatát betölteni. A lelkész (apostol, 

próféta, evangélista, tanító, pásztor) feladata a szétszakadt háló, vagyis a 

gyülekezet rendbehozása, hogy azzal halászni lehessen. Ez a lelkész feladata, 

ahogy azt Ellen White is találóan megfogalmazza: „Ha a lelkész olyan területeken 

dolgozik, ahol már vannak hívők, akkor elsősorban ne új emberekért dolgozzon, 

hanem tanítsa meg a gyülekezet tagjait elfogadható együttes munkára.” 

51 

Ma a lelkészben főképp a lelkigondozót és az igehirdetőt látják. Itt azonban 

egyértelmű, hogy saját lelkiadományának megfelelően elsősorban ő a felkészítő, 

a kiképző személy a gyülekezetben, célja a tagokat munkába állítani, hogy 

képzést kapjanak a gyülekezeti élethez kapcsolódó tevékenységek végzéséhez. 

„A lelkész több időt szenteljen a tagok képzésének mint a prédikálásnak. Tanítsa 

meg az embereket arra, hogyan adhatják át megszerzett tudásukat másoknak 

is.” 52 



Ennek következtében a lelkésznek a szolgálatában előrehaladva időről időre 

újra kell értelmeznie saját szolgálatát. Ez annak természetes következménye, 

hogy az általa bemutatott szolgálatokra munkába álltak az emberek, így szinte 

„fölöslegessé” tette önmagát, rá kell bízni az adott munkaterületet az általa 

kiképzett személyekre. A képzés munkába állítás nélkül komolytalanná válik. 

Csakúgy, mint ahogy Pál apostol Titust vagy Timótheust munkába állítva indult 

tovább, a lelkésznek is új munkaterület után kell néznie a biblikusan működő 

gyülekezetben. Ez vagy azt jelenti, hogy a meglévő közösségben új szolgálatok 

elindítását kezdeményezi, vagy új népcsoport felé fordul saját városában, de 

azt is jelentheti, hogy Pálhoz hasonlóan elindul a környezetében új gyülekezeket 

alapítani, a meglévőt pedig a felmerülő szükségletek szerint pásztorolja tovább. 

Amennyiben munkáját úgy végzi, hogy senki nem kapcsolódik be a szolgálatba, 

nem kerül felkészítésre, akkor hibát követ el. Ennek következtében alakulnak 

ki a haldolkó gyülekezetek, amelyek nem képesek ellátni alapvető szolgálatokat 

sem, minden tekintetben a lelkésztől függnek. Így sem a tagság, sem a lelkész 

nem végzi a biblikus szolgálatát. Az apostolok példája jól mutatja, hogyan valósították 

meg a jézusi modellt az I. században. A jeruzsálemi gyülekezet problémájánál 

gondoskodnak a gyülekezet pásztorolásáról, nem maguk állnak be az 

asztal mellé szolgálni, mert akkor ki végezné az ige és az ima szolgálatát? Felszentelik 

és felkészítik a hét diakónust, és a gyülekezetben az adott helyre állítják 

őket. Elindítják később Filepet, az evangelistát útjára, Pált, Timótheust és 

még sorolhatnánk más tanítványokat. Az apostolok személyes jelenlétükkel, később 

levelek útján pásztorolták a gyülekezetet, ha szükséges volt, vissza-visszatértek 

azokhoz a fenn álló problémák megoldásához, mint jól példázza ezt Pál 

apostolnak Korinthussal való kapcsolata is. A jó lelki vezetőnek megvannak az 

egyértelmű ismérvei. 

Milyen egy jó lelki vezető a Biblia szerint? 

1. A vezetés akkor lelki, ha az igetanulmányozáson és az imádságon nyugszik. 

2. Vezetésnek nevezhetjük tevékenységét akkor, ha apostoli, pásztori, tanítói, 

evangelizátori vagy prófétai tevékenységet végezve vezetőket és szolgálókat 

fedez fel, motiválja és kiképzi őket a szolgálatra, majd munkába állítva fi - 

gyelemmel kíséri tevékenységüket, és vezeti őket. Gondoskodik a szükségben 

levőkről, hogy ne legyen senki sem elhanyagolva. Vezetése által sokkal 

több emberről gondoskodik, mintha maga végezné a szolgálatok jelentős részét. 

3. A keresztény vezetés szolgálat is egyben. A lelkész nem azért van a gyülekezetben, 

hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon. A jó lelki vezető át 

tudja hidalni a szolgálat és a vezetés okozta feszültséget. Munkája által másokat 

segít eredményhez, támogatása mások teljesítményét, hatékonyságát növeli. 

4. A jó vezető nemet tud mondani az elvárásokra, a kérésekre, amelyek akadályozzák 

valódi szolgálata végzésében. Jézus erre is példát adott, hisz nem a 

népszerűséget kereste, hanem meghatározott terv szerint dolgozott: „Nagyon 

korán, a hajnali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és 

ott imádkozott. Simon és a vele levők azonban utána siettek, és amikor megtalálták, 

így szóltak hozzá: Mindenki téged keres. Ő pedig ezt mondta nekik: 



Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, 

mert azért jöttem.” 53 A jó vezető Jézus példája alapján tudja, hogy mi a feladata. 

A szolgálatra is lehet nemet mondani, de tudni kell azt is, hogy miért! 

A gyülekezet szeretné megérteni a döntést. Erre az erőre és bölcsességre 

csak az Istennel való kapcsolat képesíti a vezetőt. „Mindenki téged keres! 

Mindenki rád vár!” Nem vonzó a lelkész számára, ha ezt hallja? Van ereje 

Isten útján járni akkor is, ha nem lesz népszerű, mert az elvárásokkal ellentétes 

döntéseket hoz? Ma elég érvet hallhatunk arra, hogy a lelkész az asztalnál 

szolgáljon. „Jézus is megmosta a tanítványok lábait! Nem ezért fi zetjük 

a lelkészt?” Szükséges azonban, hogy a lelkész visszatérjen a biblikus 

feladatához, a pásztorolás és a misszió jegyében felkészíteni a szenteket a 

szolgálat munkájára. 

5. A jó lelki vezető munkája nyomán a gyülekezet lelkiekben és számban gyarapszik. 

A hét diakónus megválasztása és munkája áldásul szolgált az egész 

keresztény mozgalomnak, és biztosította nemcsak a gyülekezet fejlődését, 

hanem maguk a diakónusok is idővel túlnőttek a feladatukon, és szinte apostoli 

munkát végeztek. 

A lelkész vagy kiszolgálója a gyülekezet szükségleteinek, vagy pedig Efézus 

4. fejezete alapján felkészíti a szenteket arra, hogy ők végezzék a szolgálatot, 

és ezzel eléri, hogy az egész „test” dolgozzon. A két stílus merőben eltér egymástól: 

A kiszolgáló típusú lelkész A lelkész mint vezető és felkészítő 

• A szükségben levőkre fi gyel, 

és szolgál nekik 

• Alig kezdeményez, inkább csak 

„reagál” 

• A szükségletek határozzák meg 

szolgálatát 

• Stabilitásra törekszik 

• Szüksége van a gyülekezet 

érzelmi támogatására, 

ezért annak kedvét keresi 

• Népszerűségre, elfogadásra 

törekszik, mert ez a feltétele 

tevékenységének 

• A lelkész szolgál, a gyülekezet 

támogatja a munkáját 

• Feladatok teljesítésében látja 

szolgálata értelmét 

• Lelkigondozó típus 

• A vezetőkre fi gyel, és szolgálni 

tanítja őket 

• Tevékenységre készteti 

az embereket 

• Rendelkezik céllal, látással, és ez 

határozza meg tevékenységét 

• Számol a változásokkal 

• Tisztában van Istentől kapott 

feladatával, és azt áldozatok árán 

is vállalja 

• Növekedésre törekszik, mert Isten 

terve alapján akarja építeni 

a közösséget 

• A gyülekezet végzi a szolgálatot, 

a lelkész támogatja a gyülekezet 

munkáját 

• Mások képzésében találja meg 

szolgálata értelmét 

• Vezető egyéniség 

Az apostolok megtanították a gyülekezetek tagjait a személyes szolgálatra. 

Mivel a tagok egymásnak szolgáltak, és a misszióban aktívan kivették a részüket, 

az evangélium úgy életformában, mint igehirdetésben rendkívül gyorsan 



terjedt. Figyelembe kell még azt is vennünk, hogy akkor még nem voltak nagy 

gyülekezetek. Kis közösségeket alkottak a hívők házaknál, ahol egymásnak szolgáltak, 

az igét közösen tanulmányozták. Ezek a házi kis csoportok voltak a III. 

századig a gyülekezet lételemei. Szolgáló gyülekezetek voltak, erős pásztorális, 

kiképző 54 vezetés alatt. A templomok építésével azonban a közösségek felbomlottak, 

lelkészközpontúak lettek a gyülekezetek. Ez elhidegülést, a szolgálat 

szakrálissá válását hozta a gyülekezetekbe, ami radikálisan megváltoztatta a lelkész 

és a papság szerepét a keresztény egyházakban. 

A lelkészkép változása az adventista egyház 

kezdeti szakaszában 

Az adventista lelkészkép változásainak megértése érdekében szükséges visszapillantanunk 

a millerita eredetre. William Miller prédikációi és Biblia-magyarázata 

kihívta maga ellen az egyházak haragját. Követőit kizárták. Millerék erre 

válaszul a magukat elhatároló egyházakat Babilon részének tekintették. 1844 

után az adventisták tudatosan kerültek minden szervezeti hasonlóságot a babiloninak 

vélt egyházakkal. Ez komoly szervezési gondokat okozott úgy a vezetőknek, 

mint a gyülekezeteknek az 1850-es években. 

1) Nem volt lehetőség a lelkészek hitelesítésére. 

2) A gyülekezetek ki voltak szolgáltatva az időnként azonosítatlan, ellenőrizhetetlen 

vándorprédikátoroknak, akik állítólag a szombatünneplőkhöz tartoztak. 

3) Megoldatlan volt a lelkészek anyagi támogatása is. Ez 1856-ban csaknem az 

összeomláshoz vezetett. 

1853-ban szentelték fel az első két lelkészt. Ezen kívül a „vezető testvérek” 

igazolványt adtak az „utazó testvéreknek”, hogy így véget vessenek az el nem ismert 

igehirdetők munkájának. 

Első lelkészkrízis a gyülekezetben 

1856-ban válság bontakozott ki a lelkészek között. Különösen a tehetséges fi atal 

lelkészek voltak veszélyben, akik túl sokat dolgoztak, ezzel szemben túl kevés 

fi zetést kaptak. John Nevins Andrews egészsége is ráment a munkára. A túlzott 

munka és a nélkülözés már a húszas évei közepén nyugállományba kényszerítette 

őt. 1858-ban fejlesztették ki az első tervet a lelkészek fenntartására Syster Betsy 

néven. 55 Ha a lelkészek szolgálatára vonatkozó kijelentéseket vizsgáljuk, akkor 

látható, hogy milyen elvárások voltak a szolgálat terén a lelkészekkel szemben 

1858-ban. A lelkészek gyülekezetekhez rendelését az egyház veszélyesnek 

tartotta. James White így ír erről: 

„Ha a lelkész megtette kötelességét, hagyja a lelkeket a jó angyalok és a 

Szentlélek gondoskodására, akiknek az a feladatuk, hogy a keresztény élet részleteire 

megtanítsák őket, és tapasztalatokat adjanak nekik az Úr dolgaiban… Jézus 

szolgái, prédikáljátok az igét. Irányítsátok fi gyelmüket a Megváltóra… majd 

hagyjátok őket, hogy élő tapasztalatot szerezzenek, és a menny formálja jellemüket, 

mialatt ti a megváltás üzenetét másoknak hirdetitek. Ha testvéreitek érdekében 

minden szolgálatot elláttok, a szolgáló angyalok útját álljátok el, és kiveszitek 

a munkát a kezükből. Ennek az a következménye, hogy a gyülekezet 

rátok fog tekinteni, ahelyett, hogy az Úrra nézne, és nem fognak szert tenni saját 



tapasztalatokra. Erőtlen emberek véleménye fogja őket irányítani, aminek zavarodottság 

és viszály lesz a következménye.” 56 

A lelkész elsődleges feladatai voltak: a napi egy óra evangelizációs prédikáció, 

az érdeklődők missziós látogatása és a felkészülési idő. Gyülekezeti tagokat 

csak betegség esetén látogattak. 57 Ennek következtében állandóan utaztak, nem 

fordítottak fi gyelmet a tagok képzésére. 

Második lelkészkrízis az egyházban 

1865-ben ugyanakkor a lelkészek egészsége miatt majdnem tönkrement a mű. Betegesek 

és gyengék voltak a túlhajszolt és egészségtelen életmód következtében. 

Azonban pontosan ekkor (1863-ban) adták fel az adventisták a zárt ajtó teológiáját, 

és fordultak teljes erővel a misszió felé. 1874 a tengerentúli misszió elindításának 

éve volt. Andrews az egyház első hivatalos misszionáriusaként Európába 

utazott. Még ugyanebben az évben megalakult a Battle Creek-i iskola, 

amelynek fő célja a hazai és külföldi misszióra való misszionáriusképzés. Az 

evangelizáció volt a legfontosabb, hisz Krisztus közeli eljövetelének várásában 

éltek. A lelkészek elsősorban evangélisták voltak, akik jól tudtak teológiai vitákat 

folytatni, de nem értek el olyan nagy eredményeket a gyülekezetek gondozásában 

és fejlesztésében. 58 Pár évvel később már felismerték, hogy szükség 

van a változásra . Az adventista lelkészkép átalakulására két dolog volt nagy 

hatással. 

Az egyház vezetése felismerte a nagy veszélyt, ami a gyülekezetek elhanyagolásában 

rejlett. James White ezt írja 1881-ben: „Szemmel láthatóan majdnem 

annyit veszítünk a munka régi területein, mint amennyit nyerünk az új területeken.” 

59 A meglévő gyülekezetek kiképzésének elhanyagolása súlyos veszteségeket 

okozott. A gyülekezetek tagjai nem voltak felkészítve az önálló szolgálatra, 

a lelkészek azonban máris új területekre indultak tovább. Ez eredményes volt az 

új területek elérése terén, így ebben az időszakban az adventista egyházat az intenzív 

misszió hatására a növekedés jellemezte. Sokan a mai napig abban látják 

a siker titkát, hogy a lelkészek nem maradtak meg a gyülekezetekben, hanem tovább 

indultak új területekre. A megtartásban és gondozásban azonban nehézségek 

mutatkoztak, erre utal James White kijelentése. 

Egy másik tényező is jelentős szerepet játszott az egyház szolgálatának, így 

a lelkészek munkájának átalakulásában. Krisztus egyre jobban a hívők fi gyelmének 

középpontjába került Waggoner és Jones munkássága nyomán, és ebben 

Ellen White támogatását is élvezték. Jézus, a nagy példakép egyben orvos is 

volt. Ez szanatóriumok építésére késztette az adventistákat. Krisztus nagy tanítóként 

példát adott az emberek képzésére, oktatására, és ez iskolák építésére 

késztette az egyházat. A lelkészek számára azonban az Úrnak egy fontos szolgálata 

vált különösen jelentőssé. Ő a jó Pásztor, aki gondoskodik a juhokról. Ez 

arra késztette a lelkészeket, hogy kövessék példáját, és többet törődjenek a pásztori 

munkával a gyülekezetekben. Ebben Ellen White-nak úttörő szerepe volt. 

Azt írja 1871-ben: „A lelkész munkája nem csak az, hogy a szószékre álljon. Ez 

csak a kezdet. Látogassa a családokat, Krisztust vigye magával és igehirdetését, 

melyeket tetteivel és szavaival valósítson meg. Amint meglátogat egy családot, 

érdeklődjön lelkiállapotuk felől. Ő a nyáj pásztora. A lelkipásztor munkája 

nem fejeződik be a szószéken. A nyáj minden egyes tagjával beszélnie kellene. 

A szülőkkel, hogy tudja, hogyan állnak; a gyermekekkel, hogy az ő lelkiállapotukat 

is megismerje. A lelkipásztornak táplálnia kéne a nyájat, melynek 



felügyelőjévé Isten tette.” 60 (Ekkor még kevesebb, mint száz tag jutott egy lelkészre.) 

1883-ban, a Generálkonferencia előkészítésekor nyomást gyakorolt a lelkészekre, 

hogy szolgálatukat tegyék hasonlóbbá Krisztus szolgálatához: „Ha kevesebbet 

prédikálnátok, és több személyes munkát végeznétek a tagokért együtt 

imádkozva velük, akkor szolgálatotok jobban hasonlítana Jézus szolgálatához.” 61 

Az ilyen irányú kijelentéseivel James White az ellen érvelt, hogy a lelkészek 

elhagyva a gyülekezeteket, a már meglévő tagokkal nem törődve csak a gyülekezetalapítással 

foglalkozzanak. Ne értsük őt félre, nem a misszió ellen beszélt, hanem 

a misszió egy jobb, biblikusabb gyakorlatát kívánta bevezetni. Jézus példájához 

hasonlóan az újszövetségi modell megvalósítására ösztönözte az egyházat. 

Mindenkinek szüksége van pásztorolásra, gondoskodásra, és ezt el kell indítani a 

lelkésznek a létrejött gyülekezetben, fel kell készíteni a tagságot ennek a szolgálatnak 

az ellátására. Miután ezt a szolgálatát elvégezte, indulhat tovább új területekre, 

olyanokhoz, akik még nem ismerik az evangéliumot. Egyesek azt gondolhatnák, 

hogy amennyiben a gyülekezet nem áll munkába, ez akadályozza a lelkészt 

további gyülekezetek alapításában, hisz a passzív tagság a lelkészt készteti 

aktív tevékenységre. Erre nézve is egyértelműen és az újszövetségi képnek megfelelően 

nyilatkozik a Review and Heraldban: „A keresztények Krisztus lelkületével 

rendelkeznek, és munkatársai lesznek. Mindenkire munkarész lett kiszabva, 

és senki sem helyettesítheti a másikat abban. Mindenkinek csodálatos fontosságú 

küldetése van, amit nem lehet elhanyagolni, elhalasztani, mint aminek 

teljesítése a lelkek boldogságát munkálja, és egynek elhanyagolása csapás azok 

közül, akikért Krisztus meghalt.” 62 

Tehát James White hangsúlyozza, hogy mindenkinek, nem csak a lelkésznek 

kell kivenni a részét a munkából, a lélekmentés munkájából. A lelkészek feladatát 

1907-ben részletesen leírja: „Isten ügyének vezetői mint bölcs generálisok 

fektessenek le tervet, hogy a mű minden területén haladás történjen. Terveikben 

külön tanulmányozniuk kell azt, hogy mit tehetnek a laikusok barátaikért és 

szomszédjaikért. Isten műve soha nem fejeződhet be addig, amíg férfi ak és nők, 

gyülekezeteink tagjai nem gyülekeznek a munkára, és egyesítik erőfeszítéseiket 

a lelkészekkel és a tisztségviselőkkel.” 63 

„Amint egy gyülekezet megszerveződött, állítsa a lelkész a tagokat munkába. 

Szenteljen a lelkész több időt a tanításra, mint a prédikálásra. Tanítsa meg az embereknek, 

hogyan adhatják tovább azt a világosságot, amit nyertek. Mialatt az 

újonnan megtérteket megtanítjuk arra, hogy a tapasztaltaktól kérjenek tanácsot, 

azt is meg kell tanítani nekik, hogy ne helyezzék a lelkészt Isten helyére.” 64 

Itt egyértelműen kidomborodik a lelkész felkészítő szerepe, valamint a tagság 

kötelessége. 

„Ha a lelkész olyan területeken dolgozik, ahol már vannak hívők, akkor elsősorban 

ne a hitetlenek megtéréséért dolgozzon, hanem tanítsa meg a gyülekezet 

tagjait elfogadható együttes munkára. Dolgozzon a tagokért egyenként és 

személyesen. Próbálja meg felébreszteni bennük a vágyat a mélyebb tapasztalat 

megszerzésére és a másokért való munkára. Ha készek támogatni a lelkészt 

imádságban és személyes munkájuk által, eredményesebb lesz a lelkész szolgálata.” 

65 

A gyülekezeti életre és a missziói munkára nézve konkrét tanácsokat adott, 

hogy milyen formában valósítsák meg a gyülekezetek, hogy akár lelkész nélkül 

is tudják végezni azt. 



Hogyan néz ki ez az együttes munka? 

„Az előadótermek közelében lakó hívők osszák meg a munka terhét. Érezzék 

kötelességüknek és kiváltságuknak, hogy előmozdíthatják az előadások sikerét. 

Istennek kedves, ha a tagok munkálkodnak, s ha őket munkába állítják. Az Úr 

azt kívánja, hogy minden egyes gyülekezeti tag az Ő jobb kezeként munkálkodjon, 

és törekedjen szeretetteljes szolgálattal lelkeket nyerni Krisztusnak.” 66 

„A kis csoportok létrehozását mint a mű bázisát számomra az a valaki jelentette 

ki, aki soha nem téved. Ha a gyülekezet nagy létszámú, hagyd, hogy a tagok 

kis csoportokat alkossanak, és ne csak a gyülekezeti tagokért munkálkodjanak, 

hanem a hitetlenekért is.” 67 

A gyülekezeti élet a kiképzett gyülekezetekben más volt, mint a képzendőkben. 

Nem volt szükség a szoros lelkészi felügyeletre. A közösségi alkalmak (social 

meetings) biztosították a közvetlen légkört, a közösségi életet, a Biblia-tanulmányozási 

lehetőséget, párbeszédet, így nem függtek a gyülekezetek a lelkész állandó 

jelenlététől. 

Miután a gyülekezetek kiképzést kaptak, a lelkész feladata az új munkaterület 

keresése lett, és azokért dolgozzon, akik még nem ismerik az evangéliumot. Ez 

nagyon nehéz kihívás elé állította a gyülekezetet és annak pásztorát. A közösen 

eltöltött idő kötődést eredményezett, és a lelkészek megmaradtak a gyülekezetek 

gondozásánál, így egyrészt nem tudtak a tagok kibontakozni, másrészt a lelkésznek 

nem volt ideje és lehetősége a misszió felé fordulni. Ellen White megrendítő 

szavakkal inti a közösséget már 1901-ben ennek elkerülésére. „A lelkészek ráültek 

az igazságot már jól ismerő gyülekezetekre, mialatt ezrek vesznek el Krisztus 

nélkül. Ha helyes útmutatást adtak volna, és alkalmas módszereket követtek 

volna, akkor minden gyülekezeti tag végezné a munkáját, mint a testnek a tagja. 

Keresztény missziószolgálatot végezne. A gyülekezetek azonban haldoklanak, 

és azt akarják, hogy legyen egy lelkészük, aki nekik prédikál. Meg kell tanítani 

a tagokat a hűséges tizedfi zetésre, hogy Isten megerősítse és megáldja őket. Munkarendbe 

kell állniuk, hogy Isten Lelke vezetését elnyerjék. Tanítsátok meg arra 

őket, hogy ha nem tudnak lelkész nélkül megállni, akkor újra meg kell térniük, 

és újból meg kell keresztelkedniük. Újjá kell születniük.” 68 

Egészen 1920-ig a gyülekezet meg is tartotta azt az irányvonalat, hogy ne legyenek 

állandó, gyülekezeteken ülő lelkészek a helyi gyülekezetekben. A. G. 

Daniells 1912-ben következőt mondta: „Remélem, hogy gyülekezeteinknek soha 

nem lesz szükségük helyi pásztorokra.” 

1920 után a gyülekezetek elérték az állandó lelkészi jelenlétet. Egy lelkésznek 

kevesebb gyülekezete lett, azokat gyakran látogatta, és intenzívebb felügyeletet 

gyakorolt. Ez ahhoz vezetett, hogy egyre több munkát vett át a lelkész, és egyre 

csökkent a tagok munkába állításának eredményessége. Ellen G. White erre az 

esetre egy példát mondott: 

A lelkész munkája egyes vonatkozásokban hasonlít a munkásbrigád előmunkásának 

vagy a hajólegénység kapitányának a munkájához. Azt várják el tőle, 

hogy a rá bízott emberek pontosan és haladéktalanul teljesítsék a feladatukat, és 

csak szükséghelyzetekben dolgozzon egyedül a részleteken. Egyszer egy nagy 

malomnak a tulajdonosa az előmunkását egy kerékaknában találta, amint egyszerű 

javítást végzett, mialatt fél tucat munkás tétlenül leste őt. A tulajdonos, miután 

kivizsgálta a helyzetet, nehogy igazságtalanságot cselekedjen, behívta az 

előmunkását az irodába, és kezébe nyomta a felmondását a fi zetésével együtt. 

Az előmunkás csodálkozva kért magyarázatot. A válasz a következő volt: „Azért 



alkalmaztalak, hogy 6 embert dolgoztass. A hatot tétlenül találtam, de te egyedül 

végezted a munkát. A hat közül bármelyik elvégezte volna a munkát helyetted. 

Nem fi zethetek hét embernek fi zetést csak azért, hogy megtanítsak hat embert 

tétlenkedni.” 

„Az eset alkalmazható egyes esetekre, másokra viszont nem. Azonban sok 

lelkész hibázik, mert nem tudja vagy nem próbálja a teljes gyülekezeti tagságot a 

mű különböző részeiben munkába állítani. Ha a lelkészek több fi gyelmet fordítanának 

arra, hogy a nyájat munkára bírják és foglalkoztassák, akkor sokkal több 

jót tehetnének, és több idejük maradna a tanulásra és látogatásra, és sokkal kevesebb 

lenne a súrlódás.” 69 

A fenti idézetekből jól látható az adventmozgalom küzdelme és útkeresése 

a lelkészi szolgálat tartamának meghatározása terén. Már az egyház kezdeti szakaszában 

folyamatos küzdelmet jelentett a szerepkonfl iktus, a különböző elvárások 

sokasága, ami a lelkész felé irányult. Az erre adott válasz alapvetően meghatározta 

a gyülekezetek életét, növekedését, de az egyház fejlődését is. 

Nagy szükség van a lelkészi szolgálat kialakításában az általános és nyitott 

párbeszédre, az egyeztetésre az érintett felek között. Annak meghatározásánál a 

kiinduló pont Jézus szolgálata legyen, az a kettős tevékenység, amit tanítványainak 

is átadott. Pásztorolásra van szüksége mindenkinek, még a lelkésznek is, 

és erről gondoskodni kell. Nem lehet csak a gyülekezet érdekeit szem előtt tartva 

a lelkész és családja kárára meghatározni a szolgálat tartalmát, de a gyülekezet 

szükségleteit is fi gyelembe kell venni, mert ez a szolgálat értük van. A pásztorolás 

végzésébe azonban be kell kapcsolódnia az egész gyülekezetnek, a lelkész 

vezetése alatt álljanak újabb és újabb személyek munkába, így a pásztorolás 

az apostolok példájához hasonlóan biztos hátteret nyújt az egyház missziói tevékenységének, 

hisz Jézus misszióparancsából egyértelműen kitűnik, hogy ez a 

másik szolgálat sem hanyagolható el. A közösséget és a lelkészt nem lehet egymástól 

elszakítani, Pál példája alapján kijelenthetjük, hogy akkor sem, ha a lelkész 

új gyülekezet alapítása érdekében új területekre költözik. Az együttes, jól 

megtervezett közös munka az alapja az eredményes gyülekezeti életnek és lelkészi 

szolgálatnak. Ha valamikor szükség volt erre, akkor az most van, a XXI. században, 

ebben a széteső világban, ahol még a gyülekezetek fennmaradása is komoly 

próbára van téve. 

JEGYZETEK 

1 Például a Márk 1:34–39 által leírt történetben is látható Jézus tekintélye és saját terveinek 

meghatározó volta. A Megváltó egyedül visszavonul imádkozni. A tanítványok hívják 

vissza őt a tömeghez, hogy ismét az igét hirdesse nekik, Ő azonban indul tovább a közel 

való városokba, hogy ott is prédikáljon. A tömeg és a tanítványok vagy követik, vagy 

elszakad tőlük. 

2 Jn 19:30. 

3 Mt 28:19. 

4 Russell BURRILL: A Study of the Biblical Terms for Clergy and Their Historical Development 

in Chrisitanity and Adventism, Berrien Springs, NAD, 1994, 3. 

5 A 2003-ban készült felmérésben minden adventista lelkészt megkérdeztünk, 26 küldte 

vissza a kitöltött kérdőívet. Összesen 82 körzetváltásról számoltak be. Átlagosan 3,9 évet 

szolgáltak a lelkészek egy körzetben folyamatosan. Elgondolkodtató, hogy 48 körzetváltás 

volt hároméves vagy annál rövidebb szolgálati időn belül és csak 6 körzetváltás volt 



9 évnél hosszabb szolgálati periódus után a 82 költözésből. Két szolgálati periódus tartott 

9 évig, három 8 évig, kettő 7 évig, három 6 évig, így látható, hogy ezek emelik meg a 

statisztika értékét. 

6 Jelenleg is ismerek olyan átlag felett látogató, evangelizáló és keresztelő körzeti lelkészt, 

aki igen intenzív gyülekezeti munkát végez, foglalkozik a testvérek gondjaival, és legalább 

félévente végiglátogatja a gyülekezet tagjait. Más körzetek folyamatosan hívják 

szolgálatra, kedvelt előadó. Ennek ellenére rendszeresen tiltakozó levelet írnak ellene az 

egyházterülethez, keresve a „fogást” rajta eltávolítása érdekében. 

7 Lk 15:4. 

8 Russell Burrill rámutat arra, hogy bár a pásztor fogalma a gondoskodást is tartalmazza, 

az ószövetségi vizsgálat alapján egyértelműen kimutatható, hogy olyan vezetőkre is alkalmazták, 

akik a nép életét meghatározták, irányították. Így a pásztor szó Jézus korában 

is a vezetés szimbóluma és egyben a nagy Vezető, a Messiásra mutató kép is. Az Újszövetségben 

a pásztor fogalma mindig egyben Krisztusra is utal vagy vele kapcsolatban áll, 

így kimondható, hogy senki más, csakis Ő az, aki pásztorolhatja a gyülekezetet. Efézus 

4:11 az egyetlen hely, ahol emberre vonatkozik a szó, ezt érdemes külön is megvizsgálni. 

– Russell BURRILL: A Study of the Biblical Terms for Clergy and Their Historical 

Development in Chrisitanity and Adventism, Berrien Springs, NAD, 1994, 40–44. 

9 Mt 9:36. 

10 Mt 10:16. 

11 Jn 10:14. 

12 Lásd még: „A békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, 

örök szövetség vére által, a mi Urunkat, Jézust…” (Zsid 13:20) 

13 Mt 10:6. 

14 „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell 

hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lesz egy akol és egy pásztor.” (Jn 10:16) 

15 „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, 

a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” (Mt 28:19) 

„És mondta nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” 

(Mk 16:15) 

„És prédikáltatni az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok 

között, Jeruzsálemtől elkezdve.” (Lk 24:47) 

16 Csel 6:2. 

17 VARGA Zsigmond: Görög-magyar szótár, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 

1992, 103. 


W. Kohlhammer, 1932, 456. 

19 A diakoneó eredete – A szociális munkával ellentétben a diakónia nem az idők folyamán 

fejlődött ki a társadalmi változások által előidézett szükségletekre való reakcióként. 

A diakónia eredete az Újszövetségre vezethető vissza. A felebaráti szolgálat 

már ismert volt az Ószövetségben is, de a szolgálat diakóniajellegének tartalmát egyértelműen 

az Újszövetség határozta meg a Christos Diakonos által. A hétköznapi szóhasználatnak 

megfelelően a diakoneó �alapvetően az asztal körüli szolgálatot jelenti, 

de ebből kiindulva a szó jelentése egyre szélesedik. Így Máté 25:44-ben etetni, itatni, 

látogatni, ápolni, öltöztetni Jézus szerint mind a diakoneó �szolgálathoz tartozik. 

A szó jelentése itt a gondoskodó segítségnyújtás, szükségletek felismerése és kielégítése. 

Ha ez a jótékony szolgálat szervezetten a gyülekezet által vagy a gyülekezetben történik, 

akkor az is diakoneó� Példa erre Csel 6:1–7. 

20 Lásd: Albert Schweitzer teológiája 



21 Horst Robert BALZ–Gerhard SCHNEIDER: Exegetisches Wörterbuch zum Neuen Testament, 

Stuttgart, Berlin, Köln, Mainz, Kohlhammer, 1980, 727. 

22 Bár nem nevezi a szakasz a megválasztottakat diakónusnak, egyértelműen az asztal körüli 

szolgálatra nyertek elhívást, és diakóniai értelemben tették azt, vagyis mások szükséglete 

állt a középpontban. A későbbiekben tevékenységük, különösen István szolgálata 

inkább az apostolok munkájához hasonlít, mintha tanítványként „kiképzői” követésében 

hozzájuk hasonlóan túlnőtte volna tevékenységi köre az asztal körüli szolgálatot. 

23 Lásd még: Rm 12:7; 1Pt 4:11; Csel 11:29. 

24 Csel 1:17, 25; 6:4. 

25 Csel 20:24; 21:19; Rm 11:13; 1Kor 3:5; Ef 6:21; Kol 1:7. 

26 Ef 6:18–19. „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor 

a Lélek által. Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az 

összes szentekért és énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, 

hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát.” 


1992, 95–96. 

28 Ed Lothar COENEN: Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament. Hrsg. von Lothar 

Coenen [u.a.], Wuppertal, Brockhaus, [1967, 1965–1971], PG. 

29 I. m., 37. 

30 2Kor 11:13 

31 Lásd Jn 20:21: „Ismét mondta azért nékik Jézus: Békesség néktek! Amiként engem küldött 

az Atya, én is akképpen küldelek titeket.” 


Coenen [u.a.], Wuppertal, Brockhaus, [1967, 1965–1971], 1020. 

33 1Kor 12:28. 

34 1Kor 14:3. 

35 Mk 1:14. 


Coenen [u.a.], Wuppertal, Brockhaus, [1967, 1965–1971], 297–301. 

37 I. m., 669. 

38 Mt 15:24; 10:6; Lk 19:10. 

39 Lk 3:12. 

40 Lk 2:46. 

41 2Tim 4:3. 


W. Kohlhammer, II/166. 

43 I. m., 158. 

44 Mt 22:16. 


W. Kohlhammer, 158. 

46 Jn 8:38. 


W. Kohlhammer, 159. 


W. Kohlhammer. 


1992, 521. 



50 Mt 4:21. „Miután továbbment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, a Zebedeus 

fi át és testvérét, Jánost, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal együtt rendezték 

(katartidzó) hálóikat, és őket is elhívta.” 

Mk 1:19. „Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, a Zebedeus fi át és Jánost, 

a testvérét, amint a hálóikat rendezgették (katartidzó) a hajóban.” 

51 Ellen G. WHITE: Gospel Workers: Instruction for All Who Are „Laborers Together with 

God”, Washington, Review and Herald Pub. Association, 1915, 196. 

52 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, IX, Mountain View, Pacifi c Press, 1948, 

PG. 

53 Mk 1:35–38. 

54 Pál szavaiból is egyértelműen kitűnik ez: „És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, 

azokat bízzad hű emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek.” (2Tim 

2:2) Pál apostol tanítja Timótheust, aki továbbadja hű embereknek, és kiképezi őket, 

hogy másokat is tanítani tudjanak. Így a képzés négy szintjét fi gyelhetjük meg Pál szolgálatában. 

55 Syster Betsy – rendszeres gondviselést jelent 

56 Ellen G. WHITE, Review and Herald, 11/20, 156. 

57 Pastoral Roles in Adventis’m First Century, In: Ministry, 1997. június, 10. 

58 Lásd i. m. 

59 James WHITE: The Cause at Large, In: Review and Herald, 1881. július 5. 

60 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, II, 618. 

61 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, IX, II/618. 

62 Ellen WHITE, In: Review and Herald, 1893. december, 12. 

63 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, IX, 116. 

64 Ellen G. WHITE: Testimonies for the Church, IX, 20. 

65 Ellen G. WHITE: Gospel Workers: Instruction for All Who Are „Laborers Together with 

God”, 196. 

66 Ellen G. WHITE: Evangelism, Washington, DC, Review and Herald, 1946, 112. 

67 I. m., 115, 1902-ben írta. 

68 Ellen G. WHITE: Adventist Review. General Conference Bulletins, General Conference of 

Seventh-Day Adventists, 1901, 21. 

69 Ellen G. WHITE: Instruction for Effective Christian Service: A Compilation, Hagerstown, 

MD, Review and Herald Pub. Association, 1946, 70. 


Szeretnél egészségesebben élni? 

Szeretnél másokon segíteni, akik támaszra vágynak, 

lelki-testi harmóniát keresnek? 

Az Adventista Teológiai Főiskola háromféléves 

szakirányú továbbképzést indít 2009. szeptemberében. 

• 1. félév: teológiai ismeretek 

• 

2-3. félév: általános biológiai és egészségügyi ismeretek, 

prevenciós és egészségmegőrzésre felkészítő 

modulok, gyakorlati ismeretek 

Diplomások jelentkezését várjuk; bármely felsőfokú 

(BA, MA) végzettséggel lehet jelentkezni. 

A háromféléves továbbképzés életmód-tanácsadó lelkigondozó 

szakképzettséget tanúsító szakirányú főiskolai 

oklevél kiadásával zárul, illetve ezen cím viselésére 

jogosít. 

Akik hitéleti képzésben kaptak diplomát, azoknak 

csak a 2-3. félévre kell jelentkezniük. A továbbképzés 

életmód-tanácsadó teológus szakképzettséget tanúsító 

szakirányú főiskolai oklevél kiadásával zárul, illetve 

ezen cím viselésére jogosít. 

Költségek: 

1. félév 70.000 Ft 

2. félév 90.000 Ft 

3. félév 90.000 Ft 

A költségtérítés a tankönyvek árát nem tartalmazza. 

A Jelentkezési lap és a Mintatanterv a Főiskola honlapjáról 

(www.atf.adventista.hu) letölthető, vagy az alábbi 

címen igényelhető: 

Adventista Teológiai Főiskola, Tanulmányi Hivatal, 

2119 Pécel, Ráday u. 12. 

Telefon: (06-28) 547-295, fax: (06-28) 547-285 

E-mail: atf@adventista.hu 

Jelentkezési határidő: 

2009. augusztus 16. (Életmód-tanácsadó lelkigondozó) 

2009. augusztus 16. (Életmód-tanácsadó teológus) 

LÉGY VIDÁM! 

A VIDÁM ELME JÓ ORVOSSÁGUL SZOLGÁL!

ATF SZEMLE - Adventista Teológiai Főiskola - Hetednapi Adventista ...

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?