Magyarok a kultúráért

PAUL DE MONTFORT: EGY HÁBORÚS
INTERNÁLT ÉLMÉNYEI MAGYARORSZÁGON
z 1914. év augusztusának első napjaiban érkeztem Budapestre.
Néhány nappal előbb történt meg a szerb
hadüzenet és a magyar főváros népe, amely régen
elfelejtette, vagy nem is tanulta meg, hogy mi a háború,
izgalmas örömmel tolongott az utcákon. Nem is
sejtették akkor még azokat a szenvedéseket, amelyeket
ez a háború úgy az egyénekre, mint az egész
országra zúdítandó volt. Az orosz határon hagyott
„Bozsé cárja chranyi” helyett az utcák a „Kossuth
Lajos azt üzente” dallamát visszhangozták. Ekkor
még nem futottak be Budapestre a Drina és a Száva mentéről az első
sebesültszállító vonatok, amelyeknek megjelenése mihamar lelohasztotta
a főhadiszállás utasításai szerint működő sajtó által mesterségesen szított
lelkesedést.
Jelentkeztem a Platzkommandón továbbutazási engedélyem végett,
ahol azonban közölték velem, hogy katonai és közbiztonsági okok miatt
nem folytathatom utamat és hogy egyelőre internálnak. Megvallom, e
szó „internálás” igen rosszul csengett fülemnek. Nagyon keveset tudtam
Magyarországról és e keveset is Tissot úrnak Magyarországon méltán
hírhedt könyvéből merítettem, úgy hogy ez ismereteim semmiképpen
sem voltak megnyugtatásomra alkalmasak. Charles Rivet-nek Oroszországgal
kapcsolatban mondott szavai pontosan jellemzik akkori ismereteimet
Magyarországról (amelyeknél alaposabbakra sok honfitársam,
sajnos, még máig sem tett szert): „A franciák e népről előre megalkotott
ítéletek könnyű podgyászával voltak csupán felszerelve, amely ítéletek
egyébként tévesek voltak és tág teret engedtek a fantáziának és a legendáknak.”
Képzeletben már láttam magam, mint internáltat, honfitár-