bree despain

vérfarkas-átkot, nem volt már meg az az emberfeletti tulajdonsága,
hogy meggyógyítsa magát. Bár heteken keresztül mankózott, és
fizikoterápiás gyakorlatok garmadáját csinálta végig, a térde még
mindig nem működött rendesen. – Elgáncsolni a bénát… Mit
mondana erre apukád?
– Haha – fintorogtam.
– Komolyra fordítva a szót: jól haladsz. – Újra felnyögött, majd
visszafeküdt a fűbe, és a karjait a feje alá tette.
– Nem elég jól.
Majdnem egy egész órányi edzésbe került, hogy a képességeim
felbukkanjanak, és akkor is alig fél percig tartottak. Ez volt a fő
baj velük. Akkor törtek elő, amikor nekik tetszett, én tökéletesen
képtelen voltam uralkodni rajtuk. A sebesüléseim ugyan gyorsabban
gyógyultak, mint az átlagemberé, de még mindig nem voltam
képes úgy használni az erőt, ahogy azt Daniel tette. Nem tudtam
meggyógyítani magamat, amikor akartam. Néha ugyan gyorsabb
voltam, vagy ügyesebb, mintha a testem saját életet élne – például
most, amikor megrúgtam Danielt –, de általában nem tudtam
befolyásolni, mikor történjen. Miután Daniel gyógytornásza engedélyt
adott arra, hogy újra aktívan mozogjon, heti három alkalommal
együtt edzettünk – már ha nem voltam éppen szobafogságra
ítélve. Ilyenkor futottunk, parkouroztunk vagy bokszoltunk, mint
ma este, és gyakoroltuk, hogyan halljak és lássak el nagy távolságokra.
És bár most már érzékelhetően gyorsabb és erősebb voltam,
mint néhány hónappal ezelőtt, egyre inkább úgy éreztem,
bármennyire is akarom, sosem leszek képes úgy használni az erőmet,
ahogy szeretném – inkább mintha ő használt volna engem.
Daniel felsóhajtott, és az égre mutatott.
• 12 •