bree despain

– Hát, kösz – feleltem. Azok után, hogy a régebbi legjobb barátom
szóba sem állt velem, mindig meglepett, ha a tanáraimon
vagy Danielen kívül bárki más megszólított. – Te szuperül nézel
ki, mint mindig.
Tényleg jól nézett ki.
Katie egyike volt azoknak a természetes szépségeknek, akik még
akkor is lenyűgözően szépek, ha kékfestős krumpliszsákból varrt
ruhát húznak magukra az iskolai piknik alkalmából – ahogy Katie
szeptemberben meg is tette.
– Nagyon kedves vagy – mondta Katie, és sötétkék szemét Danielre
fordította. – Hali! – mondta. – Köszi, hogy kölcsönadtad a
múlt héten a szénceruzádat. E nélkül nem tudtam volna időben
befejezni a projektemet. – Ezzel Daniel felé nyújtotta a ceruzacsomagot.
Kezén megcsillant a számtalan gyűrű. – Ezt neked hoztam.
– Tényleg? Kösz, Katie – pirult el Daniel, és megpróbálta úgy
megfogni a csomagot, hogy a melltartópántszerű masnit ne érintse
meg. – De hát te alig rajzoltál a ceruzámmal! Nem kellett volna
ennyit adnod cserébe.
– Bármit a megmentőmnek! – mondta Katie, és rámosolygott
Danielre.
Kedveltem Katie-t, de tényleg. Az utóbbi időkben ő volt az egyetlen
ember a suliban, aki nem kezelt úgy, mintha leprás lennék. És
egyszer sem hallottam, hogy a hátam mögött kibeszélt volna. De
az egyáltalán nem tetszett, ahogy Danielre nézett. Arról nem is
szólva, ahogy a véleményét kikérte a legutóbbi projektjeiről – amelyek
ugyanolyan nagyszerűek voltak, mint ő maga. A szülei a nyáron
Rose Crestbe költöztek, hogy a lányuk részt vehessen a Szent-
háromság Akadémia haladó művészeti programjában.
Daniel még mélyebben elvörösödött.
• 48 •