bree despain

– Olyan vagy, mint a Scooby Dooban szereplő kölykök – jegyezte
meg. – Ne reménykedj! A vásárlók mindig elhagynak valamit, a
hivatalban egy teljes doboz van tele elhagyott holmikkal, de szinte
soha senki nem jön értük. A helyedben egyszerűen rádobnám valamelyik
szemétkupacra.
Újra megfordítottam a kezemben tartott kártyát. Rose Cresten
nagyon sok bolt volt, de egyiket sem hívták Raktárnak. Valószínűleg
tényleg csak szemét, gondoltam, de azért mégsem dobtam el,
inkább a dzsekim zsebébe tettem.
Daniel vetett rám egy kérdő pillantást, de nem szólt semmit.
öT pErCCEl kÉSőbb
Daniel a boltnál hagyta a motorját, és beült mellém a Corollába.
A kocsi egész úton zörgött és morgott, bár csupán pár háztömbnyire
voltunk a sulitól. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy
nem hajlandó még egy telet kihúzni. Daniel remélhetőleg képes
lesz megbütykölni valahogy, mivel mostanában, hogy anya nem
dolgozott, és házvezetőnőnk is volt, igencsak szűkösen álltunk
anyagilag. Azt sem tudtam, apa meddig lesz még képes Debbie-t
kifizetni, nemhogy egy új autót vegyünk.
A szokásos helyen parkoltam, a parókiához közel, aztán közösen
átvágtunk az iskola parkolóján. Daniel beleivott a kávéjába, és elégedett
morgással jelezte, hogy jólesik neki az ital. Arca nyúzottabb
volt, mint az utóbbi időben, és a haja is kócosabb volt, mint általában.
A fahéjas muffint, amit a kezébe nyomtam, három harapással
eltüntette, aztán megköszörülte a torkát.
– Van valami abban, amit Mr. Day mondott – jegyezte meg aztán.
– Csak jó néhány különleges tulajdonsággal bíró ember lehetett
rá képes ilyen rövid idő alatt. Mondjuk egy szupererős tizenéves?
• 40 •