a szÃnikritikusok dÃja 1991/92 1 1992. oktÃ³ber - SzÃnhÃ¡z.net

A SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 1991/92 1 

Fodor Géza: NAGYON TŰHEGYRE 

VENNŐK, HA ÍGY VENNŐK? (Hamlettanulmány) 

13 

Koltai Tamás: KAFKALAND 

(Mittelfest Cividaléban) 30 

Peter Becker-Michael Merschmeier: MIÉRT 

MARADTAM AZ NDK-BAN? (Beszélgetés 

Christoph Hein dráma-íróval) 33 

Budai Katalin: TALPON MARADNI 

(Beszélgetés Dobos Ildikóval) 37 

Magyar Judit Katalin: TANULOM 

A MESTERSÉGET 

(Hegedűs D. Géza f. h.) 40 

Szigethy Gábor: NÉMETH ANTAL 

LEVELE 44 

Antal Gábor: A MESEAUTÓTÓL 

A FORGÓSZÍNPADIG 

(Perczel Zita) 47 

Hamlet-tanulmány (13. oldal) 

Kafka-fesztivál (30. oldal) 

XXV. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 

1992. OKTÓBER 

Főszerkesztő: Koltai Tamás 

A szerkesztőség: 

Csáki Judit 

Csomor Mártonné (szerkesztőségi titkár) 

Korniss Péter (képszerkesztő) 

Móricz Gyula (tördelőszerkesztő) 

Nánay István (főszerkesztő-helyettes) 

Sebők Magda (olvasószerkesztő) 

Szántó Judit 

Szerkesztőség: 

Budapest V., Báthory u. 10. H-1054 

Telefon: 131-6308, 111-6650 

Kiadó: Színház Alapítvány 

Budapest V., Báthory utca 10. 1054. 

Telefon: 131-6308 

Felelős kiadó: Koltai Tamás. Terjeszti a Magyar 

Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő 

postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a 

Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 

Budapest XIII., Lehel út 10/A 1900, közvetlenül 

vagy postautalványon, valamint átutalással a 

HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. 

Előfizetési díj egy évre 680 Ft, fél évre 340 Ft. 

Egy példány ára: 68 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra 

Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, 

Pf. 149. 

Szedte a Diamant Kft. 

Felelős vezető: Bede István ügyvezető igazgató 

A nyomtatási és kötészeti munkálatokat 

az Akadémiai Nyomda végezte (92.21410) 

Felelős vezető: Freier László igazgató 

HU ISSN 0039-8136 

A folyóirata Művelődési és Közoktatási Minisztérium, 

a József Attila Alapítvány, a Soros Alapítvány, 

a Pro Renovanda Alapítvány és Budapest 

Főváros Főpolgármesteri Hivatala színházi alapjának 

támogatásával készül 

Megjelenik havonta 

DRÁMAMELLÉKLET: 

Gosztonyi János: A MANÉZS 

Interjú Dobos Ildikóval (37. oldal) 

A címlapon: Sziki Károly mint Hamlet 

(Debreceni Csokonai Színház) 

A hátsó borítón: Mittelfest Cividaléban 

A borítókat Kemény György tervezte

A SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 1991 /92 

A legjobb új magyar dráma: FORGÁCH ANDRÁS: VITELLIUS 

A legjobb rendezés: ASCHER TAMÁS (Moliére: A mizantróp, kaposvári Csiky Gergely Színház és Böll-Bereményi: Katharina Blum elvesztett 

tisztessége, Kamra) 

A legjobb női alakítás: BÁSTI JULI (Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 

A legjobb férfialakítás: SINKÓ LÁSZLÓ (A színházcsináló, Budapesti Kamaraszínház) 

A legjobb női mellékszereplő: LÁZÁR KATI (A kezdet vége, Katona József Színház és Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 

A legjobb férfi mellékszereplő: - 

A legjobb díszlet: KHELL ZSOLT (A mizantróp, Kaposvár, Katharina Blum, Kamra) 

A legjobb jelmez: SZAKÁCS GYÖRGYI (az évadban nyújtott teljesítményéért) 

Különdíj: KORNIS MIHÁLY (Jegyzőkönyv, Kamra) 

Az idei végeredmény húsz kritikus voksai alapján 

alakult ki. Aki végigböngészi az egyes szavazatokat 

s az indoklásokat, két elgondolkodtató jelenséget 

figyelhet meg: egyre szűkül az a merítés, amelyből 

a szavazatok kikerülnek, illetve rendkívüli 

mértékben szóródnak a vélemények. 

Az első egyértelműen a kritika kritikus helyzetére 

utal, a második viszont a színházi átlagteljesítményt 

minősíti. Nem először - s úgy tűnik, nem utoljára - 

tesszük szóvá: csaknem nullára csökkent a színházkritika 

megjelenési lehetősége, valami érthetetlen 

szerkesztői, laptulajdonosi szűklátókörűségből a 

kritika nem kívánatos műfajjá lett. De még azok 

számára is, akik több-kevesebb rendszerességgel 

írhatnak még kritkát, anyagilag megoldhatatlan a vidéki 

színházak teljesítményének folyamatos figyelemmel 

kísérése. A szavazatokból egyértelműen kiderül, 

hogy többen - önhibájukon kívül -- véleményük 

kialakításánál fontos előadásokat voltak kénytelenek 

figyelmen kívül hagyni. Ez a helyzet tarthatatlan, 

mindenekelőtt a színház és a közönség 

szempontjából, s nem utolsó sorban azért is, mert 

ilyen körülmények között a szavazás is hovatovább 

irreális lesz. 

A másik említett jelenség arra utal, hogy a szezonban 

nem volt olyan vitathatatlanul kiemelkedő 

teljesítmény, amelynek megítélésében egyetértettek 

volna a kritikusok. Emiatt több kategóriában is 

éppen csak meglett az a minimális szavazatszám, 

amely a magunk alkotta szabályok szerint szükséges 

ahhoz, hogy kiadjuk a díjakat. (Ez a határa szavazatok 

negyede, de legalább öt szavazat.) 

Mindezeket előrebocsátva az egyes kategóriákban 

a következőképpen alakultak az arányok: 

A legjobb új magyar dráma díját annak ellenére 

kiadjuk, hogy kilenc kritikus nem tudott dönteni. 

Öten azonban a Vitelliusra voksoltak (A szabadság 

vendége kapott még két és fél szavazatot), s úgy 

ítéltük: a magyar dráma mostani, apályos időszakában 

kötelességünk, hogy a szavazatokban is megnyilvánuló 

erkölcsi támogatásban részesítsük a legjobbnak 

tartott drámát, s ezáltal az egész magyar 

drámaírást. (A Vitelliust 1991. januári mellékletünkben 

közöltük.) 

A legjobb rendező díját - elsöprő arányban - 

Ascher Tamásnak ítéltük (A mizantrópra hat, a Katharina 

Blumra három és fél voks jutott). Három szavazatot 

kapott Taub János (A gondnok, Striptease) 

három, Zsámbéki Gábor (Hamlet) kettőt, Ruszt József 

(Dybuk) pedig másfelet. 

A legjobb női alakításnak Básti Juli Katharina 

Blumját tartotta a kritikusgárda öt és fél szavazattal, 

utána Eszenyi Enikő (Dühöngő ifjúság, három) és 

Börcsök Enikő (A mizantróp, kettő) következik. A 

legjobb férfialakítás kategóriájában nem volt versenyhelyzet; 

Sinkó László első díja egyértelmű (tizenhárom 

és fél szavazat). 

A legnehezebb mindig a mellékszereplők kivá 

lasztása. Évadonként olyan sok jelentős színészi 

alakítás születik, hogy nehéz a választás, mindenkinek 

más a favorítja. Ezúttal tizenhárom színésznő 

közül, akire egyáltalán szavaztak, Lázár Kati kapta 

a legtöbb voksot (öt és fél), mellette még Máthé Erzsire 

(Szabad zóna, három) és Molnár Piroskára (A 

mizantróp, kettő) szavaztak többen. A legjobb férfi 

mellékszereplő díját nem tudtuk kiadni, mert tizenhat 

színész között oszlott meg a húsz szavazat. 

Egynél többet Gábor Miklós (Dybuk), Stohl András 

(A kezdet vége), Tóth József (A színházcsináló, Egy 

csepp méz), Vallai Péter (A színházcsináló) és Holl 

István (A szabadság vendége) kapott. 

A legjobb díszlettervezőnek ezúttal Khell Zsolt 

találtatott (hat szavazat), négyen Antal Csabára, 

ketten Horgas Péterre voksoltak. Szakács 

Györgyi megmaradt az örökös legjobb 

jelmeztervezőnek (tizenhárom szavazat), 

számottevő szavazat (három) rajta kívül csak 

Dobre-Kóthay Juditnak jutott. 

Legtöbbször a különdíjat is nehéz kiadni, hiszen 

itt igazán nagy a szubjektivitás szerepe. Ezúttal öten 

gondolták úgy, hogy Kornis Mihály Jegyzőkönyvtolmácsolása 

érdemli meg leginkább az elismerést. 

Ugyancsak Kamra-produkcióra, A kínaira is több 

mint két szavazat jutott, s ha ehhez még a Kamra általános 

tevékenységére adott voksot is hozzászámítjuk, 

akkor a kritikusok csaknem fele ismerte el 

ennek az új színháznak a művészi teljesítményét. 

BARABÁS TAMÁS 

Pesti Hírlap 

A legjobb új magyar dráma: Odze György: Lordok 

háza 

A legjobb rendezés: Taub János (Harold Pinter: A 

gondnok, Pesti Színház) 

A legjobb női alakítás: Eszenyi Enikő (Dühöngő ifjúság 

és Ahogy tetszik, Pesti Színház) 

A legjobb férfialakítás: Eperjes Károly (A gondnok, 

Pesti Színház) 

A legjobb női mellékszereplő: Udvaros Dorottya 

(Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Tóth József (A színházcsináló, 

Sirkő és kakaó, Budapesti Kamaraszínház; 

Egy csepp méz, Merlin Színház) 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt (Katharina Blum, 

Kamra) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (Katharina 

Blum, Kamra) 

Különdíj: Kornis Mihály (Jegyzőkönyv, Kamra) 

Kezdhetném úgy, hogy nehéz szezon volt, ha nem 

az lenne a tapasztalatunk, amióta csak díjakat osztunk 

(és korábban is), hogy minden évad nehéz. 

Mindenesetre ritka az olyan idény, amelyben nagyítóval 

kell keresni új magyar darabot (egyáltalán - 

nemhogy a legjobbat!). Magam Odze György Lordok 

háza című munkájánál jobbat nem találtam, 

igaz, hogy tízéves, de betiltás miatt csak most volt az 

ősbemutatója. 

A legjobb rendezés díját elnyerhette volna Ascher 

Tamás a Katharina Blum elvesztett tisztessége 

nagyszerű ritmusú, lüktető előadásával; esélyes 

volt Verebes István (a Lordok házával), Fodor 

Tamás (a Vadkacsával), Szinetár Miklós (Az 

úrhatnám polgárral, az „elsőbálos" Rudolf Péter (a 

Dühöngő ifjúsággal) és Tolmár Tamás (A 

színházcsinálóval).

KRITIKUSDÍJ 

Aztán fejhosszal győzött A gondnok káprázatos 

színrevitelével Taub János. 

Hogy kiké volt - Eperjesen kívül, aki nálam győzött 

- a számításba jövő legjobb férfialakítás? Madaras 

József (Lordok háza), Haumann Péter (örült 

nők ketrece), Szilágyi Tibor (Az úrhatnám polgár), 

Kállai Ferenc (A profi és Ami kis városunk), Gáspár 

Sándor (A bugyogó), Kaszás Attila (Dühöngő 

ifjúság) és mindenki előtt (csak Eperjes előtt nem): 

Sinkó László (A színházcsináló). 

Rövidebb a hölgyek listája. Eszenyi Enikő versenytársai 

nálam: Básti Juli (Katharina Blum és Cabaret), 

Tolnay Klári (A mi kis városunk), Sztárek 

Andrea (Az utolsó hősszerelmes). 

A legjobb férfi mellékszereplők közül Tóth 

Józsefet mesterhármasa (Egy csepp méz, A 

színházcsináló, Sirkő és kakaó) alapján helyeztem 

az első helyre. De kiválót nyújtott Derzsi János (Egy 

csepp méz), Maros Gábor (Lordok háza), Bodrogi 

Gyula (Torockói menyasszony), Vajda László 

(Hamlet, Polonius), Szarvas József (Dühöngő 

ifjúság) s megint Sinkó László (Katharina Blum) 

meg Máté Gábor (Katharina Blum). 

A legjobb női mellékszereplők közül nálam Udvaros 

Dorottya (Katharina Blum) emelkedik ki, Pap Vera 

(Ahogy tetszik), Psota Irén (Cabaret) és Szilágyi 

Zsuzsa (Sírkő és kakaó) előtt. Fehér Miklós óz, a 

csodák csodája díszlete nagyon leleményes volt, 

Khell Zsolté (Katharina Blum) még inkább, a többi 

nagyjából szokványos. Elég sok jó jelmezt láttunk, a 

legkifejezőbbeket ismét Szakács Györgyi tervezte a 

Katharina Blum számára. 

Az évad egyik legszokatlanabb és legkiválóbb 

produkciója egy novella - Kertész Imre Jegyzőkönyv 

című munkájának - monodrámásítása volt. 

Kornis Mihály író (és diplomás rendező) olyan kiváló 

színészi kvalitásokat csillogtatva adta elő, hogy különdíjat 

érdemel érte. 

BÉRCZES LÁSZLÓ 

Magyar Napló 

A legjobb új magyar dráma: Márton László: A szabadság 

vendége 

A legjobb rendezés: Ivo Krobot (Csehov: Cseresznyéskert, 

Nyíregyháza) 

A legjobb női alakítás: Molnár Erika (Cseresznyéskert, 

Nyíregyháza) 

A legjobb férfialakítás: Barkó György (Halleluja, Pécsi 

Harmadik Színház) 

A legjobb női mellékszereplő : Molnár Piroska (A mizantróp, 

Kaposvár) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Holl István (A szabadság 

vendége, Veszprém) 

A legjobb díszlet: Antal Csaba (Hobo-Márta: József 

Attila-est, Katona József Színház) 

A legjobb jelmez: Dobre-Kóthay Judit (A kopasz 

énekesnő, Kolozsvár) 

Különdíj: Kamra 

Az általam látott különösen fontos előadások, illetve 

alakítások még: A kínai (Kamra), Halleluja, A mizantróp, 

Cseresznyéskert (Nemzeti Színház), Katharina 

Blum (Kamra), Dybuk és Oidipusz király 

(Független Színpad); Sinkó László (A színházcsináló), 

Kaszás Gergő (A kínai), Megyeri Zoltán és 

Ternyák Zoltán (Cseresznyéskert), Kaszás Géza 

(Oidipusz király). 

BOGÁCSI ERZSÉBET 

Népszabadság 

A legjobb új magyar dráma: - 

A legjobb rendezés: Gothár Péter (O'Casey: A kezdet 

vége, Katona József Színház) és Taub János 

(Harold Pinter: A gondnok, Pesti Színház) 

A legjobb női alakítás: - 

A legjobb férfialakítás: Jordán Tamás (Szöveg és 

zene, Merlin Színház) 

A legjobb női mellékszereplő: a Csendzóna öt szereplője 

(Természetes Vészek Kollektíva) 

A legjobb férfi mellékszereplő: R. Kárpáti Péter 

(Sok hűhó semmiért, Zalaegerszeg) 

A legjobb díszlet: Antal Csaba (A kezdet vége, Katona 

József Színház) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi több munkája 

Különdíj: - 

Azt hittük: hullámvölgy. De mélyebb annál. Bár még 

nem kergettek szét társulatokat, a magyar színház 

szertekallódott, romokban tengődik. Persze a magyar 

színibírálat is. Kritikustársaim között pályamódosítók, 

munkanélküliek, szabadon fuldoklók. S 

akik megmaradtunk, mi is hasztalan küszködünk az 

anyagias igénytelenséggel, a bulvárszemlélettel, a 

kritika eredeti rangjáért, s elsatnyuló kulturális oldalakon, 

másfél flekkes recenziókban szorongunk. Ha 

vagyonom lenne, legszívesebben mecenálnám a- 

hova tovább csak szamizdatként terjeszthető - 

rendszeres, életjeleket regisztráló szemlézést, 

amelynek figyelme nem csak a „körúti" szórakoztatásra 

terjed ki. Listámon ezért is bukkannak fel 

vidéki és az intézményes struktúrán kívüli 

színészek. Jó szívvel ajánlom díjra őket. Kevésbé 

nyugodt lelkiismerettel a már inkább profizmust, 

mintsem valódi elmélyülést sejtető előadásokat, 

művészeket. Bár olyanokat, akik besorolhatnának 

abba a válogatott csapatba, amelyik majd - 

majdan? - az új színházért mérkőzhet. Ha 

megérjük... 

CSÁKI JUDIT 

Színház 

A legjobb új magyar dráma: Forgách András: Vitellius 

A legjobb rendezés: Ascher Tamás (Moliére: A mizantróp, 

kaposvári Csiky Gergely Színház) A 

legjobb női alakítás: Básti Juli (Katharina Blum elvesztett 

tisztessége, Kamra) és Eszenyi Enikő (Dühöngő 

ifjúság, Pesti Színház) 

A legjobb férfialakítás: Sinkó László (A színházcsináló, 

Budapesti Kamaraszínház) 

A legjobb női mellékszereplő: Lázár Katalin (A kezdet 

vége és Katharina Blum, Katona József Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Vallai péter (A színházcsináló, 


A legjobb díszlet: Khell Zsolt (A mizantróp, Kaposvár 

és Katharina Blum, Kamra) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (az évad féltucatnyi 

darabjához tervezett jelmezeiért) 

Különdíj: A kínai (Kamra) 

FÖLDES ANNA 

Magyar Nők Lapja 

A legjobb új magyar dráma helyett legjobb adaptáció: 

Márton László: A szabadság vendége, Bereményi 

Géza: Katharina Blum 

A legjobb rendezés: Zsámbéki Gábor (Hamlet, 

Kamra) 

A legjobb női alakítás: Básti Juli (Katharina Blum elvesztett 

tisztessége, Kamra) 



A legjobb női mellékszereplő: Murányi Tünde (Zúzódás, 


A legjobb férfi mellékszereplő: Vajda László (Hamlet, 

Kamra) 

A legjobb díszlet: Fehér Miklós (Óz, a csodák csodája, 

Vígszínház) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (az évad során 

nyújtott egyenletesen magas színvonalú teljesítményéért) 

Különdíj: Kornis Mihály (Kertész Imre Jegyzőkönyvének 

írói empátiával és meglepő színészi képességekkel 

való előadásáért, Kamra) 

Vajon csak bennem, illetve a körülményeimben van 

a hiba, hogy az idén az elmúlt évtizedek átlagához 

képest jóval kevesebb előadást láttam, hogy évad 

végén egyre nehezebben leplezhető módon, minden 

indulat nélkül, kötelességszerűen és fásultan 

töltögetem a szavazólap rubrikáit? Vagy 

egyszerűen arról van szó, hogy a színikritikusok 

díjának jelentőségét, örömét is megfakította, hogy 

megszűnt a demokratikus döntés lehetőségének a 

hivatallal szemben érvényesíthető kivételessége? 

Ha valóban és maradéktalanul így lenne, akár 

élvezhetnénk is a magunk különös szakmai 

veszteségét. Sajnos azonban a választás 

felelősségteljes örömétől nem a demokratikus 

döntés lehetetlenné válása, hanem a választék 

szürkesége foszt meg bennünket. Igaz, láthattunk jó 

néhány, tiszta lelkiismerettel dicsérhető, vagy akár 

díjazható színpadi teljesítményt, élvezetes vagy 

kellemes előadást, kifogástalan, profi színészi 

alakítást - csak éppen egyetlen igazán fontos 

előadás sem született. 

Jellemző az évadra - és nyilván a korszakra is -, 

hogy nem született jelentős új, eredeti magyar 

dráma, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Ács János, 

Taub János nem lettek rosszabb rendezők, 

mint voltak. Ha a kezem a szívemre teszem, be kell 

vallanom, hogy a nevükkel fémjelzett előadások közül 

szinte bármelyikre, Ascher Mizantrópjára vagy 

Taub János Gondnokára is szavazhattam volna. A 

magyar színészi gárda élvonalának tagjai is tucat

KRITIKUSDÍJ 

számra produkáltak hibátlan alakításokat. Csak éppen 

a magyar közéletet és közvéleményt felkavaró, 

megrendítő, a színházszerető értelmiség számára 

„kihagyhatatlan" előadások és teljesítmények hiányoztak. 

Ezért hiányzik belőlem is minden 

lelkesedés és indulat. Őszintén szólva, leadott 

szavazataim közül is csak a Sinkó László alakítását 

honoráló voksomhoz ragaszkodom. 

KÁLLAI KATALIN 

Köztársaság 



Kaposvár) 

A legjobb női alakítás: Börcsök Enikő (A mizantróp, 

Kaposvár) 



A legjobb női mellékszereplő: Szerémi Zoltán 

(Szentivánéji állomás, Arany János Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Schnell Ádám (Légköbméter, 

R.S.9.) 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt (A mizantróp, Kaposvár; 

Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra; A 

két veronai nemes, Merlin Színház) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (A mizantróp, 

Kaposvár; Athéni Timon, Budapesti Karnaraszínház; 

Katharina Blum, Kamra) 

Különdíj: A Merlin Színház Jordán Tamás-Lázár Kati 

rendezte, A két veronai nemes című produkciója 

Férfiak. Az elmúlt évad nagyjából a férfiaké volt. 

Persze mint minden túlzás, ez sem állja meg igazán a 

helyét. De eltekintve néhány kiemelkedő női alakítástól 

(mint Börcsök Enikőé A mizantrópban vagy 

Básti Julié a Katharina Blumban) sok fontos, érdekesés 

izgalmas előadásban a férfiak voltak a jobbak 

- Budapesti Kamara: A színházcsináló; R.S.9.: 

Végnapok; Arany János Színház: Szentivánéji állomás 

- vagy: egyszerűen csak ők voltak ott, mert a 

kizárólag férfiakra írt darabot választó rendező férfiakban 

fogalmazta meg ezt a férfiasan durva, nagyvonalúságában 

oly kicsinyesen szétzilálódó világot 

(A gondnok, Jegyzőkönyv, Szöveg és zene, 

Emigránsok és Mulatság). S hogy mennyire nem a 

női tehetség elapadása, hanem környező világunk 

azok, bizonyíthatja a Szentivánéji állomás című 

színpadi átirat. Kamondi Zoltán 

megfogalmazásában ugyan-is - ellentétben 

tündérhonnal - a nő vagy utcalány külsejű pária 

(Hermia) vagy férfi (Helena) e világon. 

Látvány. Ezzel volt a legnagyobb gondom, mert 

talán soha ennyi mondanivalóra szabott, finoman 

részletező, ugyanakkor látványos színpadkép, mint 

az elmúlt évben. Végül Khell Zsolt vitte el a pálmát a 

Katharina Blum letisztultságában már-már bántó, 

hideg felületeivel riasztó, A mizantróp posztmodernszerűen 

zaklatott és A két veronai nemes szögletesen 

kamaszos, a kimunkálatlanságot kimunkáltsággal 

váltogató díszletével. De minimum említésre 

méltó A színházcsináló (Szirtes János), A kez- 

A legjobb új magyar dráma: Forgách András: 

Vitellius (Bereczky Júlia és Koltai Róbert a 

pécsi előadásban) (MTI-fotó - Kálmándy Ferenc 

felvétele) 

det vége (Antal Csaba), A kínai (Halász Péter), A 

bugyogó és az Ármány és szerelem (Horesnyi Balázs) 

színpadképe, valamint a Légköbméter 

semmiből realitást teremtő térkezelése (Kőváry 

Katalin). 

Papírforma. Ez is bejött. A hagyományos színházi 

formációk között még mindig Kaposvár és a Katona 

teremti a legtöbb lehetőséget az elmélyült szín-padi 

munkára. Imponáló az a korunkat meghazudtoló 

művészi-erkölcsi tisztesség - gondoljunk akár A 

mizantrópra, akár A titkos elragadtatással megkezdett 

vonulatot folytató Katharina Blumra -, 

amely „könyörtelen" velejárója az árnyalt művészi 

megfogalmazásnak. (Csak zárójelben: ha nem 

éreztem volna némileg jelképesnek Szerémi Zoltán 

Helena-alakítását javasolni a legjobb női mellékszereplő 

díjára, akkor bátran válogathattam volna 

Kaposvár és a Katona sikeres produkcióinak mellékszereplői 

közül. Ott valahogy még mindig adnak 

erre.) 

Új formációk. Jönnek az újak. Ez már nem a papírforma, 

de nemis baj. Öröm, hogy ebben az évadban 

izgalmasan újszerű arcot formált magának két 

új színház - a Merlin és az R.S.9. Az előbbi főként a 

színésznevelde érzékeny Shakespeare-produkciójával, 

a Szöveg és zene című Ács-rendezéssel és 

Székely Gábor két stuttgarti munkájának (Tóték, 

Emigránsok) a befogadásával; utóbbi a Végnapok 

és a Légköbméter című előadással. Ide sorolható 

Kamondi Szentivánéji állomása is az Arany János 

Színházban, amely egy hagyományos színház keretein 

belül szintén sajátosan új formációban jött létre: 

néhány előadás, majd filmfelvétel. 

P. S. Elnézést mindazoktól a vidéki színházaktól, 

amelyeket az elmúlt évadban nem tudtam rendszeresen 

látogatni, s ennek folytán teljesítményük nem 

érdemüknek megfelelően van jelen az általam díjazni 

javasolt produkciók között. Tény, hogy vidéki 

színházlátogatásra egyre kevesebb módunk van, 

ez viszont tükröz valamit. És ez egyaránt érvényes 

nőkre és férfiakra. 

KOLTAI TAMÁS 

Színház 

A legjobb új magyardráma: Forgách András: Vitellius 


Kaposvár és Böll-Bereményi: Katharina 

Blum elvesztett tisztessége, Katona József Színház) 

A legjobb női alakítás: Básti Juli (Katharina Blum, 

Katona József Színház) 



A legjobb női mellékszereplő: Lázár Kati (A kezdet 

vége és Katharina Blum, Katona József Színház) A 

legjobb férfi mellékszereplő: Gábor Miklós (Dybuk, 

Független Színpad) 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt (A mizantróp, Kaposvár 

és Katharina Blum, Katona József Színház) A 

legjobb jelmez: - 

Különdíj: Kornis Mihály (Jegyzőkönyv, Kamra) 

Először úgy gondoltam, A mizantrópot és a Katharina 

Blum elvesztett tisztességét jelölöm a legjobb új 

magyar drámáknak; a fenti címekkel fémjelzett produkciók 

mondták el a legtöbbet arról, ami itt és most 

folyamatosan történik. (Velünk? Általunk? Nélkülünk?) 

De nem akarok szemtelenkedni: maradjunk 

annyiban, hogy Moliére és Heinrich Böll (Bereményi 

Géza) kínálták a legjobb alapanyagot ahhoz, hogy

KRITIKUSDÍJ 

A legjobb rendezés: A mizantróp Kaposvárott 

(rendező: Ascher Tamás; Céliméne: Börcsök 

Enikő, Alceste: Lukáts Andor) (Fábián József 

felvétele) 

belőlük készülhessenek a legjobb előadások. Valamelyes 

része Aschernak is van a sikerben. 

Amúgy az évad olyan volt, mint egy évad; nem 

szeretnék a „mindig a legutóbbi a legrosszabb" és 

az „ennél rosszabb csak a következő lesz" 

típushibájába esni. Egyébként nemis igaz; a 

szezon színesebb volt az előzőeknél, a létveszély 

hozott néhány kritikán aluli előadást és tendenciát, 

de bátor(talan) vállalkozásokat (szerűségeket?) is 

elindított. Az utóbbiakról azért fogalmazok olyan 

bizonytalanul, mert még nem különültek el 

egymástól kétséget ki-záróan az érték- és 

üzletorientált kísérletek, nem tudni, hogy a 

vergődés a fennmaradásért hol történik az anyagi 

és hol a szellemi haszon érdekében. 

Az állandó társulatok mint az értékek eredendő 

letéteményesei szinte kivétel nélkül romlottak egy 

kicsit. (Mondjam enyhébben? Keresik önmagukat.) 

Az újak - vagy újabbak - közül nekem Függetlenék 

és Merlinék a legszimpatikusabbak; nekik kifejezetten 

szurkolok. Remélhetően az alternatív lét 

nem azt jelenti, hogy akár meg is szűnhetnek, hanem 

a hasonló tehetséges kezdeményezésekkel 

együtt egzisztenciálisan stabilizálódnak. 

Az egyéni teljesítményekről körülbelül annyi a 

mondanivalóm, amennyi a szavazatomban olvasható. 

(Kicsivel azért több, de nem annyival, hogy a 

róluk szóló egyszeri kritikát megismételjem.) 

KOVÁCS DEZSŐ 

Kritika 

A legjobb új magyar dráma: Kompolthy Zsigmond: 

Egy Cziffra-nap 


Kaposvár) 

A legjobb női alakítás: Básti Juli (Katharina Blum elvesztett 

tisztessége, Kamra) és Eszenyi Enikő 

(Dühöngő ifjúság, Pesti Színház) 

A legjobb férfialakítás: Sinkó László (Katharina 

Blum elvesztett tisztessége, Kamra; A színházcsináló, 


A legjobb női mellékszereplő: Olasz Ági (Oidipusz 

király, Független Színpad) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Stohl András (A 

kezdet vége, Katona József Színház) 

A legjobb díszlet: Horgas Péter (Dühöngő ifjúság, 



Kaposvár; A kezdet vége, Katona József Színház; 

Katharina Blum, Kamra stb.) 

Különdíj: A kínai (Kamra) és a Dühöngő ifjúság 

(Pesti Színház) 

Szerencsére mindig tartogat meglepetéseket az 

évad. Ebben a szezonban is, mint már annyiszor, 

sokáig gondoltam úgy, hogy az évad tulajdonképpen 

a színház kiüresedéséről, válságáról, társadalmi 

érzékenységének katasztrofális csökkenéséről, 

művészi tanácstalanságról és kiúttalanságról, valamint 

az egyre inkább eluralkodó üzleti szellem térhódításáról 

szól. Aztán az évad vége felé, mint már 

annyiszor, árnyaltabb lett az összkép, s néhány, 

más-más szempontból revelatív erejű előadás 

visszamenőlegesen is átértékeltette a látottakat, 

kijelölve a viszonyítási pontokat a mezőnyben. 

Számomra ilyen előadás volt Halász Péternek a 

hazai mezőnyben kétségtelenül nyelvújító és nyelvteremtő 

erejű rendezése (A kínai), Rudolf Péternek 

és alkotótársainak meglepetésszámba menő produkciója 

(Dühöngő ifjúság), amely egy ütőképes és 

magának helyet követelő színházi csapat körvonalait 

engedte kirajzolódni: a Független Színpad 

egyenletesen színvonalas és tiszta gondolati ívű bemutatói 

(Oidipusz király, Dybuk), Ascher Tamás 

Moliére-ből a leghitelesebb kortársi drámát előhívó 

rendezése (A mizantróp) és évad végi, publicisztikus 

fogantatású remeklése, a Katharina Blum elvesztett 

tisztessége, amely a politikai színház lehetőségeit 

villantotta fel roppant drámai erővel, csattanós 

választ kínálva a Katona válságtüneteiről értekezőknek. 

Az ez évi bemutatók számomra rendre arról tanúskodtak, 

hogy hatalmas művészi és társadalmi 

kihívásokkal kerül szembe a rendszerváltás utáni 

magyar színház, s a súlyosodó financiális gondok 

közepette, a struktúrák lassú átépülése közben is, 

minden válságjelenség ellenére, legjobb produkcióiban 

őrizni látszik művészi színvonalát, társadalmi 

relevanciáját: amíg öt-hat ilyen bemutató létrejön 

egy évadban, nem lehet válságról beszélni. 

Voksolni persze sosem könnyű, a szavazás 

gyakran végletes leegyszerűsítés, s összemérhetetlen 

minőségeket szembesít egymással; a bíráló a 

legjobbat keresve gyakran megelégedne a jóval, 

vagy több kiemelkedőt is díjazásra érdemesnek talál. 

Szavazataimmal - ha nem is fedik minden esetben 

hajszálpontosan a díjazandó kategóriákat - 

olyan teljesítményeket igyekeztem kiemelni, amelyek 

művészi színvonalukkal, szellemi irányultságukkal 

vitathatatlanul érdemesek a díjazásra, s egyben 

az adott produkció minőségét is fémjelzik. 

KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR 

Daily News 


A legjobb rendezés: Halász Péter (Halász Péter: A 

kínai, Kamra) 

A legjobb női alakítás: Almási Éva (A férfi, akit szeretek, 

Madách Kamara) 

A legjobb férfialakítás: Sinkó László (A színházcsínáló, 

Budapesti Kamaraszínház)

KRITIKUSDÍJ 

A legjobb rendezés: a Katharina Blum elvesztett 

tisztessége a Kamrában (rendező: Ascher 

Tamás) 

A legjobb női mellékszereplő: Kútvölgyi Erzsébet 

(Két úr szolgája, Vígszínház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Vallai Péter (A színházcsináló, 


A legjobb díszlet: Halász Péter (A kínai, Kamra) és 

Fehér Miklós (Óz, a csodák csodája, Vígszínház) A 

legjobb jelmez: Keresztes Zsuzsa (Zaptunel, Artus 

Táncszínház) 

Különdíj: Márai Sándor naplói (Radnóti Színház) 

METZ KATALIN 

Új Magyarország 



gondnok, Pesti Színház és Mrožek: Striptease, Komédium) 

A legjobb női alakítás: Eszenyi Enikő (Ahogy tetszik, 




A legjobb női mellékszereplő: Máthé Erzsi (Szabad 

zóna, Katona József Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Hollósi Frigyes 

(Mandragóra, Játékszín) 

A legjobb díszlet: - A 

legjobb jelmez: - 


Mintha lassan elszivárogna az élet színházainkból. 

Vagy legalábbis az életerő. Mindaz a lüktető gondolat, 

ami hivatásának betöltésére sarkallja, ami életben 

tartja. Félek, erősen közelítünk a Brook-féle holt 

színházfogalmához. Kifejezőerőben megcsappanva, 

olykor gondolatszegényen, olykor meg épp túlspekulált 

ötletkereséssel, rossz manírokkal vagy 

hajdani leleményeiket koptatva - úgy állnak itt társulataink, 

mintha másképp nem tehetnének. Lehangoló. 

Van ugyan tisztes szándék itt-ott, de még 

több a tisztes középszer. S a legszomorúbb, hogy 

alig akad kitörési kísérlet. Az okok, bizonnyal, bőségesek. 

Egy bizonyos: nem lehet pusztán az anyagi 

lehetőségek beszűkülésével indokolni. (Nemegyszer 

leírtam: csak a templom egere volt szegényebb 

a romániai színházaknál, amikor a szükségből 

erényt kovácsolva - csekély díszlet- és jelmezköltségekkel 

- nagy előadásaikat teremtették.) Tartok 

tőle, egyfajta szellemi kifulladás, gondolati restség, 

a művészek agyonhajszoltsága inkább a ludas. 

Bármint is volna, az eredmény siralmas. Mindenesetre, 

alaposan igénybe vette memóriámat, amikor 

a legjobb jelzővel illethető produkciókat, alakításokat 

stb. kutattam emlékezetemben. Persze azt is 

meg kell vallanom ezúttal, hogy a korábbi évektől 

el-térően, jóval kevesebb vidéki előadásra jutottam 

el zsúfolt munkaprogramom miatt, s első ízben 

fordult elő, hogy az Országos Színházi Találkozón 

sem vehettem részt külföldi tartózkodásomból 

kifolyólag. Így tehát, minden bizonnyal, elestem 

néhány érdemleges vidéki produkciótól. 

Legjobb rendezésnek, a magam mércéje szerint, 

Taub János Pinter-színrevitele, A gondnok minősült. 

Már csak azért is Taubra szavaznék, mert pesti 

színházbeli produkcióján kívül a Komédiumban rendezett 

Striptease-zel is joggal hívta föl magára a figyelmet 

(az egyfelvonásosok szemléjén díjnyertes 

lett). A hajdani romániai rendező szemlátomást ismeri 

a titkát, hogyan lehet a színész testi-szellemi 

kifejezőerejéből a maximálisat kicsiholni, a szövegből 

kiindulva a látványt s a játékot egyenértékűvé 

emelni, a mű szellemének tiszteletben tartásával az 

előadást „stílusban tartani". A pinteri rejtelmes szereplőknek 

elő- és utóéletük van, elmélyült arcvonásaik, 

sajátos mozgáskarakterük. Mindhármat érdemes 

megemlíteni: Eperjes Károly, Hegedűs D. Géza, 

Seress Zoltán. Annál is inkább, mert - ha Sinkó 

László fenomenális Színházcsinálója nem kerül 

színpadra - bízvást Eperjesre voksolnék, ami a 

legjobb férfialakítást illeti (beleérteném Mrožekszerepét 

is). 

Sinkó László Brusconja azonban a Budapesti

KRITIKUSDÍJ 

Kamaraszínház Thomas Bernhard-előadásában 

(Tolmár Tamás rendezése) vitathatatlanul díjazás 

után kiált. Visszafogott és harsány, fanyar és takarékos. 

Hatalmas, groteszk-meditatív monológja 

minden idők színházi Megváltóinak üdvtanát, egeket 

ostromló ambícióit, fantáziaszárnyalását - és a 

valóság nyomorúságos vackában fölmorzsolt álmait, 

keserves tapasztalatait sűríti az osztrák vándorkomédiás 

sorsába. (Egyebek közt az is jelzésértékű, 

hogy az alig kétesztendős Budapesti Kamaraszínház 

egyfolytában díjakat söpör be.) 

A legjobb női alakítás díját Eszenyi Enikőnek 

osztanám szívem szerint; Rosalindája rég nem 

látott, szivárványszínes, sziromfinomságú, lányt 

mímelő nadrágszerepes női alakítás. Szerelmi 

áhitatába játékos önirónia vegyül, mámoros 

pajzánságában ott kísért a szerepjátszás (érzésem 

szerint, a színjátszás mint művészet) tragikus 

sugallata is (Pesti Színház: Ahogy tetszik). 

Kiugró alakításokban nem dúskáltunk az idén. 

Básti Juli Katharina Blumja a Kamra évadvégi bemutató 

előadásában kemény, zárkózott és mérhetetlenül 

sebezhető tragikus hősnővé magasztosult a 

maga - látszólagos - hétköznapiságában. 

Az epizódok közül Hollósi Frigyes álkenetteljes, 

szoknyavadász papi karikatúrája ragadott meg Machiavelli 

Mandragórájának Dan Micu-féle olvasatában 

(Játékszín). Kompozíciója arra utalt, jó lenne 

nagyobb szerepekben is látni ezt a tehetséges színészt. 

Máig elevenen él emlékezetemben Máthé Erzsi 

magában motyogó, meghurcoltatásba szenilisedett, 

elesett, ám öregesen makacskodó, bújkáló 

zsidó öregasszonya a Katona József Színház Szabad 

zónájában. Megítélésem szerint méltó a legjobb 

női epizódalakítás díjára. 

Idén nem jeleskedtek díszlet- és jelmeztervezőink 

sem. Nem tudnék a (rengeteg) látott produkció 

alapján sem jó szívvel voksolni. (Érdekes módon két 

építészeti háttért éreztem lenyűgözőnek- az Athéni 

Timon kiscelli romtemplomának színpadképpé 

kiképzett boltíves falát meg a Mórok gyulai várszínházi 

hátterét -, de ez nem kifejezetten a díszletező 

érdeme.) 

Hogy "miért nem tud lábra kapni" kies honunkban 

a drámairói mesterség, annak latolgatásába újólag 

nem mennék bele. Megtettem e hasábokon egy és 

két esztendővel ezelőtt. Az okok nyilván többrendbéliek 

és változatosak. Tény, hogy elenyésző a választék, 

voksolni sem igen van mire. Részemről idén 

nem is adnám ki a legjobb magyar drámáért járó 

díjat. 

Színházi műhelyeink volnának oly mostohák, 

vagy íróink némultak el ideig-óráig? Új idők Bánk 

bánjai aligha lapulnak fiókok mélyén. 

MIHÁLYI GÁBOR 

Magyar Lettre Internationale 

A legjobb új magyar dráma: Márton László: A szabadság 

vendége 

A legjobb rendezés: Ascher Tamás (Böll-Bereményi: 

Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 


Kamra) 



A legjobb női mellékszereplő: Molnár Piroska (A mizantróp, 

Kaposvár) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Gábor Miklós 

(Dybuk, Független Színpad) 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt (Katharina Blum, 

Kamra) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (Hamlet, Kamra) 

Különdíj: Kornis Mihály (Kertész Mihály Jegyzőkönyvének 

előadásáért, Kamra) 

Színikritikusi pályafutásom során sok csudát láttam 

- remek rendezéseket, nagyszerű alakításokat. 

Volt, nem is egyszer, hogy gyengécske színészek 

között megjelent egy igazi nagyság, s ettől még inkább 

látszott a többiek törpesége. 

De olyat még nem tapasztaltam, mint Ruszt 

Dybuk-rendezésében. Az előadás első részében 

látszott: a társulat nagyon igyekszik, teljes erőbedobással 

játszik, hogy sikerre vigye színházának, társulatának, 

Ruszt újabb vállalkozásának ügyét. 

Csak a nagy igyekezetben mindent túljátszanak, a 

színpadon minden hang hamis, a gesztusok hiteltelenek. 

A második részben színpadra lép Gábor Miklós, 

és személyétől, mint valami szuperkatalizátortól 

minden megváltozik. Igaz, nem meglepetés, hogy 

Gábor a maga sokoldalú eszközeivel életre tudja 

kelteni a csodarabbi alakját, a meglepetést az okozza, 

hogy csodarabbiként valóban csodát tesz. Jelenlététől 

helyrezökken a többiek játéka, igazi, magas 

fokon élvezhető színházat láthatunk. Ahol mindenki 

azt játssza, amit kell. És érteni lehet, hogy 

miképpen válhatott világhírűvé ez a darab 

Vahtangov és más nagyok rendezésében. 

A többi jelölésem - úgy hiszem - nem igényel 

magyarázatot. 

NÁNAY ISTVÁN 

Színház 


A legjobb rendezés: Ascher Tamás (Böll-Bereményi: 

Katharina Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 


Kamra) és Ráckevei Anna (Számkivetettek, Arizona 

Kisszínház) 



A legjobb női mellékszereplő: Csomós Mari (Hamlet, 

Kamra és Roberto Zucco, Katona József Színház) 

és Lázár Kati (A kezdet vége, Katona József 

Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Barkó György (Halleluja, 

Pécsi Harmadik Színház), Holl István (A szabadság 

vendége, Veszprém) és Tóth József (Egy 

csepp méz, Merlin Színház és A színházcsináló, Budapesti 

Kamaraszínház) 

A legjobb díszlet: Horgas Péter (Terecske, Nyíregyháza; 

Dühöngő ifjúság, Pesti Színház; Suryakanta 

király története, Arvisura) 

A legjobb jelmez: Dobre-Kóthay Judit (A kopasz 

énekesnő, Kolozsvár) 

Különdíj: Dybuk (Független Színpad) és A kínai 

(Kamra) 

Sokat vacilláltam, amikor a számba jöhető, bemutatott 

új magyar drámák közül a legjobbat kerestem. 

Nem azért, mert a bőség zavarával küszködtem, 

éppen ellenkezőleg. Mégis volt egy eredeti s vitathatatlanul 

jó dráma, Forgách Vitelliusa, s mellette 

két figyelemre méltó adaptáció: Bereményié (Katharina 

Blum) és Márton Lászlóé (A szabadság vendége). 

Természetesen az eredeti mű mellet voksoltam. 

Az évad előadásai általában ezúttal is - sőt az 

előzőeknél még nagyobb mértékben - szakmailag 

és gondolatilag minősíthetetlenül alacsony színvonalúak 

voltak. Ugyanakkor egyre több jó produkció 

jön létre a helyüket kereső kisszínházakban, és köztük 

néhány kitűnő is akadt, így, rangsorolás nélkül: 

Rudolf Péter Dühöngő ifjúsága a Pesti Színházban, 

Lendvai Zoltán Terecskéje Nyíregyházán és - bizonyos 

megszorításokkal - A nyugati világ bajnoka 

Veszprémben ugyancsak Lendvai rendezésében, 

Hegedűs D. Géza Számkivetettekje az Arizona Kisszínházban, 

Tolmár Tamás Színházcsinálója a Budapesti 

Kamaraszínház stúdiójában, Hegyi Árpád 

Jutocsa Egy csepp méze a Merlinben, Ruszt József 

Dybukja a Független Színpadon, Somogyi István 

Suryakantája a Szkénében, Kaposi László Merlinje 

Gödöllőn, Zsótér Sándor Cyranója Nyíregyházán, 

Vincze János Hallelujája a Pécsi Harmadik Színházban, 

Parászka Miklós Kulcskeresőkje Szatmárnémetiben 

(nálunk is látható volt!), Halász Péter A 

kínaija a Kamrában, Taub János Striptease-e a Komédiumban 

és persze Székely Gábor két rendezése 

- a Tóték és az Emigránsok -, amelyeket a 

stuttgarti Tri-Bühne vendégjátékán láthattunk. S 

mindenekelőtt a Katharina Blum, Ascher Kamrabeli 

remeklése. 

Úgy tűnik, hogy igaz az a vélekedés, amelyet főleg 

külföldiektől hallani: a magyar színház a színészek 

színháza. Örvendetesen sok jó alakítást láthattunk 

ebben a szezonban is. A férfiak közül magasan 

kiemelkedett Sinkó László A színházcsinálóban 

(nem mintha a Katharina Blumban nem lett volna 

jó!), olyannyira, hogy mellette számos szintén kiváló 

alakítás háttérbe szorult, olyan alakítások, 

amelyek-kel más években élre lehetett kerülni: 

Balikó Tamás és Kulka János a Számkivetettekben, 

Földi László a Cyranóban, Újvári Zoltán, Barkó 

György, Héjja Sándor a Hallelujában, Stohl András 

A kezdet végében, Papp Zoltán az Egérlyukban, 

Máté Gábor a Hamlet-ben és a Katharina Blumban, 

Kozák András a szolnoki Cseresznyéskertben, 

Vallai Péter és Tóth József A színházcsinálóban, 

Gábor Miklós a Dybukban, Törköly Levente A 

mizantrópban, Holl István A szabadság 

vendégében, Kaszás Attila és Szarvas

KRITIKUSDÍJ 

József a Dühöngő ifjúságban, A kínai minden egyes 

szereplője... S a nők: két teljesen eltérő stílusú feladatban 

más-más módon nyújtott kitűnő alakítást 

Básti Juli (Katharina Blum) és Ráckevei Anna 

(Számkivetettek) vagy Lázár Kati és Csomós Mari. S 

Töreky Zsuzsa a Hallelujában, Molnár Erika a 

Cyranóban és a Terecskében, Tímár Éva az Egy 

csepp mézben és A színházcsinálóban, Molnár Piroska 

A mizantrópban... 

Az előadások látványvilága évről évre problematikusabb. 

Nem egyszerűen arról van szó, hogy kevesebb 

a pénz, s emiatt szegényesebb a díszlet, a 

jelmez. Gyakran viszonylag sok pénzből készül 

szellemileg igénytelen látványprodukció. Néhány 

kivétel: Khell Zsolt (Katharina Blum...), Antal Csaba 

(A kezdet vége), Horesnyi Balázs (A kék madár, 

Arany János Színház) és Horgas Péter, akinek több 

munkájában - a nem igazán sikerültekben is - 

gondolati igényesség és stílusérzékenység tapasztalható. 

A jelmeztervezők közül egyedül Dobre-Kóthay 

Judit tudott meglepni fantáziájával, egyéni látásmódjával. 

A különdíjat annak a két produkciónak ítéltem, 

amely más-más módon, de egyként hatásosan tágítja 

a megcsontosodott színházi szemlélet kereteit, 

s rúgja fel a bevett normákat. 

Mint látható: minden kategóriában ugyanazok az 

előadáscímek ismétlődnek; ugyanaz a néhány kiemelkedő 

produkció, amely már-már feledteti az 

évad rémségeit. S még nem számítottam a jók közé a 

nyíregyházi Cseresznyéskertet, Ivo Krobot rendezésének 

előbemutatóját. Majd jövőre! 

P. MÜLLER PÉTER 

Janus Egyetem Irodalomelméleti 

Tanszék (Pécs) 



Kaposvár) 

A legjobb női alakítás: Börcsök Enikő (A mizantróp, 

Kaposvár) 

A legjobb férfialakítás: Újvári Zoltán (Halleluja, Pécsi 

Harmadik Színház) 

A legjobb női mellékszereplő: Töreky Zsuzsa (Halleluja, 

Pécsi Harmadik Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Kelemen József 

(Paraszt Hamlet, Kaposvár) 




Kaposvár) 

Különdíj: Stohl András (A kezdet vége, Katona József 

Színház) 

SÁNDOR L. ISTVÁN 


A legjobb rendezés: Ascher Tamás (Moliére: A mi- 

A legjobb női alakítás: Básti Juli a Katharina 

Blumban 

zantróp, Kaposvár) és Ruszt József (Dybuk, Független 

Színpad) 

A legjobb női alakítás: Kiss Andrea (Szeget szeggel, 

Szolnok) és Ráckevei Anna (Számkivetettek, 

Arizona Kisszínház) 

A legjobb fér f ialakítás: Fodor Tamás (Szeget szeggel, 

Szolnok) 

A legjobb női mellékszereplő: Spolarics Andrea (A 

kopasz énekesnő, Kolozsvár) 


(Dybuk, Független Színpad) 

A legjobb díszlet és jelmez: Dobre-Kóthay Judit (A 

kopasz énekesnő, Kolozsvár) 


A gyenge évadban kevés volt a figyelemre méltó teljesítmény. 

Ezek között nehéz rangsorolni. Ezt jelzik 

megosztott szavazataim is.

KRITIKUSDÍJ 

A legjobb férfialakítás: Sinkó László A színházcsinálóban 

A harmadik figyelemre méltó rendezői teljesítmény 

Ivo Krobot munkája, a Cseresznyéskert Nyíregyházán. 

Ősszel azonban talán még kiforrottabb 

produkció születhet majd az előadásból. 

Fontos produkciónak tartom a szolnoki Szeget 

szeggelt, elsősorban a színészi teljesítmények miatt. 

A főszereplők ugyanis jobbak az előadás egészénél. 

Tompa Gábor A kopasz énekesnője nagy műgonddal 

elkészített stílusjáték - a színpad lehetőségeinek 

végigjátszása -, beleértve azt is, hogy mi 

módon képes a színház átfogó világkép közvetítésére 

a fogalmiság megkerülésével. 

Forgách András darabja nemcsak érdekes, de 

színpadképes is. Ám nem nagyon akadt vetélytársa. 

A két legjobb előadás elsősorban rendezői teljesítményként 

figyelemre méltó. Ruszt József érdeme, 

hogy a Dybuk egységes színészi 

csapatmunka 

látszatát kelti - annak ellenére, hogy igencsak eltérő 

kvalitású színészek játszanak benne. Ascher 

előadása - amellett, hogy becsülöm műgondját, 

atmoszférateremtő erejét - személyes élményt is 

jelentett számomra. Nagyon fontos volt, hogy láttam, 

sokáig kísért a hatása. 

STUBER ANDREA 

Népszava 



Kaposvár) 




A legjobb női mellékszereplő: Lázár Kati (Katharina 

Blum elvesztett tisztessége, Kamra; A kezdet vége, 


A legjobb férfi mellékszereplő: Jancsik Ferenc (Kabaré, 

Békéscsaba) 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt (Katharina Blum, Kamra; 

A mizantróp, Kaposvár) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (Katharina 

Blum, Kamra; A mizantróp, Kaposvár) 


Én nem panaszkodom az évadra. Például azért 

nem, mert szerte az országban sok-sok Shakespeare-művet 

játszottak, s ennek akkor is örülök, ha 

nem mindig volt benne köszönet. Azért sem panaszkodom, 

mert láttam egy sor érdekes produkciót. 

Szolnok: Legenda a Varázsfuvoláról (Szikora), 

Zalaegerszeg: Sok hűhó semmiért (Verebes), 

Kamra: A kínai (Halász Péter), Szolnok: Szeget 

szeggel (Csiszár), Nyíregyháza: Cseresznyéskert 

(Krobot). Vélhetően ide sorolnám Zsámbéki Hamletjét 

is, ha láttam volna, de az orrom elől vették le a 

Kamra műsoráról. Egy sor más előadást jónak 

találtam: kaposvári Paraszt Hamlet (Babarczy), 

Pesti Színház: Ahogy tetszik (Valló), Komédium: 

Striptease (Taub), Vígszínház: Pillantás a hídról 

(Kapás), Budapesti Kamaraszínház: A 

színházcsináló (Tol-már), Pesti Színház: A 

gondnok (Taub), Pesti Szín-ház: Dühöngő ifjúság 

(Rudolf Péter). Láttam továbbá egy nagyon jó 

előadást - Arizona Kisszínház: Számkivetettek, 

Hegedűs D. Géza - és két legjobbat: a kaposvári 

Mizantróp (Ascher) és a Kamrában a Katharina 

Blum elvesztett tisztessége (Ascher). Ilyenformán 

könnyen döntöttem Ascher favorizálása mellett.

KRITIKUSDÍJ 

A legjobb férfialakítás vitathatatlanul Sinkó Lászlóé, 

de ha A színházcsináló történetesen nincs, akkor 

nálam Eperjes Károly (A gondnok) és Balikó 

Tamás (Számkivetettek) versengett volna. 

A legjobb női alakítás díjára majdnem jelöltem 

Básti Julit (Katharina Blum), Börcsök Enikőt (A mizantróp) 

és Ráckevei Annát (Számkivetettek). 

A legjobb női mellékszereplő kategóriában Lázár 

Katira voksolok nagy elismeréssel, ugyanakkor picit 

azért is, mert mégse díjazhatom mindig Molnár Piroskát, 

pedig idén is remekelt A mizantrópban és a 

Paraszt Hamletben. 

A legjobb férfi mellékszereplő számomra az a 

Jancsik Ferenc volt, aki egy musicalszerepet nemcsak 

ragyogóan elénekelt, hanem emlékezetesen 

meg is formált. De szívesen honorálnám Tóth Józsefet 

is, pontos-precíz epizódalakításaiért (Egy 

csepp méz, A színházcsináló, Sírkő és kakaó), valamint 

Lukács Sándort a produkciót a hátán elvivő Alfierijéért 

(Pillantás a hídról), Vallai Pétert az előadáshossziglan 

eltátott szájáért (A színházcsináló), 

valamint Szarvas Józsefet, mert tavaly nem fért bele 

a listámba, idén viszont tovább gyarapította érdemeit 

(Dühöngő ifjúság). 

Könnyű szívvel adom a szavazatomat sokadszorra 

Szakács Györgyire, s szintén nem először 

Khell Zsoltra. 

A szezon teljesítményei közül ennyi mindent és 

ennyi mindenkit díjaznék. Lehet, hogy egyszerűen 

jobblábbal keltem fel az évadnyitás hajnalán. 

SZÁNTÓ JUDIT 

Színház 


A legjobb rendezés: Ruszt József (Dybuk, Független 

Színpad) 


A legjobb fért/alakítás: Sinkó László (A színházcsináló, 





(Dybuk, Független Színpad), Máté Gábor (Katharina 

Blum, Katona; Hamlet, Kamra), Tóth József (Egy 

csepp méz, Merlin Színház) 

A legjobb díszlet: Halász Péter (A kínai, Kamra) 


Kaposvár; Katharina Blum, Kamra) 

Különdíj: Kornis Mihály (a Jegyzőkönyv előadásáért, 

Kamra) 

A szezon során megjavítottam saját, amúgyis egyre 

negatívabb rekordomat: 5, azaz ötös darab vidéki 

előadást sikerült látnom, abból is kettőt pesti vendégjátékon. 

A viharos romlás ezúttal főleg a Láttukhallottuk 

című, jó emlékezetű rádióműsor ostoba és 

kétszeresen indokolatlan (=senki nem indokolta, de 

nemis lehetne) megszüntetésének köszönhető; legyen 

e néhány sor legalább a nekrológja. 

No de ennek fényében lehet-e „értékelni"? Legföljebb 

a levegőbe szimatolhatok, netán a sínre fek- 

A legjobb női mellékszereplő: Lázár Kati A 

kezdet végében (Koncz Zsuzsa felvételei) 

tethetem a fülem. És a levegő (avagy a sín) azt zizegi: 

ma mára minisztérium számára se lehetne olyan 

úgynevezett tendenciajelentéseket írni, amilyeneket 

hosszú-hosszú éveken át szakmányban gyártottunk 

a Színházi Intézetben. Igaz - ez talán tiszta haszon 

-, minisztérium sincs, amelyiket ez érdekelne; de 

tendenciák sincsenek. Meg jóformán már színházak 

se, a szó koherens, társulati értelmében. Csak egyes 

előadások maradtak; kevés jó, valamivel több 

középszerű, sok rossz. Minden esetleges, csak a 

hanyatlás látszik egyenletesnek. Igaz, ez is egy 

tendencia. 

Így hát én is osztozom az előttem szólók rosszkedvében. 

A színház se túl érdekes; az almákat 

osztogató kritikusok még kevésbé. És mégse mondanék 

le a rítusról. Csak úgy menthetjük át magunkat 

a művészetre kedvezőbb időkre, ha nem adjuk 

fel a tréninget. Ha helyben járunk is: járni kell, mert a 

használaton kívül helyezett testrész, mint köztudott, 

elsatnyul. 

Mellesleg. Színházba menet, színházból jövet 

hajléktalanok csöveznek a metróban, leírhatatlan 

külsejű koldusok ostromolnak. Visszafele meglopnak 

vagy inzultálnak a villamoson; még megúszom, 

ha csak utálkozom. A végső elkerülhetetlen gyalogos 

szakaszon agresszív vagy elhülyült részegek 

közt szlalomozom, és memorizálom a nyugati biztonsági 

kézikönyvek ajánlotta technikákat. 

Pesten meddig lehet még színházba járni? 

SZŰCS KATALIN 

Vasárnapi Hírek 


A legjobb rendezés: Zsámbéki Gábor (Shakespeare: 

Hamlet, Kamra) 

A legjobb női alakítás: Egri Kati (A hulla férje, Budapesti 

Kamaraszínház) 


Budapesti Kamaraszínház) és Eperjes Károly 

(A gondnok, Pesti Színház) 

A legjobb női mellékszereplő: - 

A legjobb férfi mellékszereplő: Stohl András (A kezdet 

vége, Katona József Színház) 

A legjobb díszlet: Khell Csörsz, valamint Bányai 

Tamás (a Hamlet tér- és fénytervezéséért, Kamra) 

és Valló Péter (Nimwégai Márika, Arany János 

Színház Stúdiója) 

A legjobb jelmez: Bucz Hunor (a Változat Ödipuszra 

maszkjaiért, Térszínház) és Földi Andrea (Nimwégai 

Márika, Arany János Színház Stúdiója) Különdíj: A 

kínai (Kamra) Légköbméter (R.S.9.) Madárka 

(József Attila Színház, stúdió) produkciók létrehozóinak

KRITIKUSDÍJ 

Egyre rosszabb lelkiismerettel szavazok. Az általam 

látott nyolcvanegynéhány előadás csak töredéke az 

évadban bemutatott produkcióknak, amelyek között 

persze akkor is szelektálna az ember, ha módjában 

állna valamennyit megnézni. De mert a választás 

nem a szabadság, hanem kemény anyagi 

(olykor időhiány okozta) kényszerűség következménye, 

nem „előítéletek", hanem kilométerek s az 

ezek megtételéhez szükséges benzinpénz, vonatköltség 

stb. alapján döntök arról, mit nézek meg és 

mit hagyok ki, s ez aligha támogatható meg korábban 

felhalmozódott tapasztalatokkal, szakmai érvekkel. 

Nincs más hátra, mint belehelyezkedni az 

országos színházi találkozó programját összeállító 

mindenkori kurátor szerepébe - nem feledve természetesen 

a különbséget, miszerint őt pusztán az 

emberi teljesítőképesség határai, nem pedig anyagi 

lehetőségek korlátozzák-, s ha nem is büszkén, de 

vállalni - azén esetemben legalábbis - a szubjektivitás 

köntösében jelentkező ismerethiányt. (Jóllehet 

titokban azért persze meg vagyok győződve arról, 

hogy - egy-két kivételtől eltekintve - az igazán 

fontos előadásokat láttam.) 

Ahol egyértelműen és határozottan tudtam dönteni, 

az a legjobb rendezés és a legjobb férfialakítás 

kategóriája. Több kiemelkedően jó vagy fontos előadás 

él az emlékezetemben: a Halász Péter rendezte 

A kínai; Ascher Tamás két rendezése: A mizantróp 

Kaposvárott és a Kamra-béli Katharina 

Blum elvesztett tisztessége; jól éreztem magam - 

jóllehet nem feltétlenül vidámított - A színházcsinálót 

nézve a Budapesti Kamaraszínházban Tolmár 

Tamás rendezésében, a Valló Péter rendezte 

Ahogy tetszik - előadáson a Pesti Színházban s az 

ugyancsak általa színre vitt Nimwégai Márikán az 

A legjobb díszlet: Khell Zsolt színpadképe A 

mizantróphoz (Fábián József felvétele) 

Arany János Színház Stúdiójában vagy Bereményi 

Géza Légköbméterének Kőváry Katalin rendezte 

előadásán az R.S.9.-ben, s a Rink Szegvári Menyhért 

rendezte előadásán; bravúros volt technikailag 

az O'Casey-darab Gothár Péter színpadra állításában 

a Katonában; emlékezetes Taub János Pinterrendezése, 

A gondnok a Pestiben és nem utolsó 

sorban a Madárka című regényadaptáció a József 

Attila Színház stúdiószínpadán a főiskolás Tasnádi 

Csaba rendezésében. Revelatív erejű számomra 

mégis egyedül a Kamra parányi terébe szűkített, ám 

jelentésében a lélektani hitelességtől a lét- és 

történetfilozófiai érvényességig tágított Hamlet volt, 

Zsámbéki Gábor rendezése. 

Látszólagos csupán az ellentmondás, hogy bár 

hasonló határozottsággal szóltam a legjobb férfialakítást 

illetően, ebben a rovatban mégis két név 

szerepel. A színházcsinálót látva nem volt kétséges 

előttem, hogy történjen a továbbiakban bármi az 

évadban, lássak bár csodát, Sinkó Lászlóra szavazok 

ebben a kategóriában. Ez az alakítás ugyanis 

nem valamihez képest, hanem önmagában volt 

olyan lenyűgöző színészi-emberi bravúr, amilyent 

látni nem minden nap adatik. És valami hasonlót 

éreztem Eperjes Károly játékát, pontosabban színpadi 

létezését nézve is. A teljes határozatlanság következménye 

viszont az az űr, amely a legjobb új 

magyar dráma rovatát tölti ki, nem biztos azonban, 

hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy nem is hibáról, 

inkább pozitívumról van szó. Hasonló eredményre 

vezetett, hogy nem maradt meg bennem 

igazán jelentős női epizódalakítás emléke. Annál 

inkább főszereplőé, s itt már korántsem volt könnyű 

a döntés. Hogy mégsem Csomós Mari Gertrudjára 

és/vagy Söptei Andrea Opheliájára szavaztam, annak 

oka talán a koherens előadásban van; a rendező 

munkáját elismerő szavazatban benne az ő alakításuké 

is. (Felvetődött még bennem mint díjra 

ajánlható, a színpadon hihetetlen természetességgel 

létezni tudó Börcsök Enikő Céliméne-je, ám nekem 

kicsit túl „átlátszó" a figura.) Az évad kezdete 

óta a figyelem középpontjából már régen kikerült 

Jókai-melodrámában, A hulla férjében azonban volt 

Egri Katinak egy olyan nagymonológja, amelyet 

egészen kivételes teljesítményként tudott maivá 

tenni, megszólítani vele a nézőt, feledtetve vadromantikát 

és rémtörténetet, kosztümöt és mindent, 

ami eltávolíthatta volna az általa formált asszonyt 

mai sorstársaitól. 

A díszlet és jelmez kategória helyett legszívesebben 

a látványra szavaznék, aminek jobbára - a 

Nimwégai Márika esetében például feltétlenül - a 

jelmez is része, de mert egyelőre külön szerepel a 

két kategória, külön-külön is voksolok, (a Hamlet 

esetében mégis teamre, hiszen mása tér és más a 

fény tervezője). A Térszínház Változat Ödipuszra 

című előadásában viszont kétségtelenül a jelmez, 

a maszkok a látvány legfontosabb elemei, így ha 

összevont lenne a két kategória, már nem biztos, 

hogy így szavaznék. (Szóval nekem semmi se jó.) 

A különdíjra adott voksaim - a többi kategóriával 

összhangban - szerény kompenzációként értelmezhetők, 

amiért is nem juttathatok minden általam 

értékesnek tartott előadásnak díjat. Afelől nincsenek 

kétségeim, hogy szavazataim több ponton el-

KRITIKUSDÍJ 

térnek a „papírformától", s így eredménnyel - díjjal - 

nem kecsegtetnek, ennek ellenére (vagy éppen 

ezért) kíváncsian várom a kollégák értékeléseit. 

TAKÁCS ISTVÁN 

Új Magyarország 



gondnok, Pesti Színház) 

A legjobb női alakítás: Kubik Anna (Sade márkiné, 






A legjobb férfi mellékszereplő: Garas Dezső (Cabaret, 

Madách Színház) 



A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (Sade márkiné, 


Különdíj: Szacsvay László és Stohl András (A kezdet 

vége, Katona József Színház) 

1. Ha Gyurkovics Tibor darabja is színre kerülhetett, 

a legjobb új magyar drámáról nincs mit mondani. 

2. Ha az igazán értékelhető produkciók zöme kamaraelőadás 

volt (mint már a korábbi években is), 

mit lehet mondani a magyar színházművészet egészéről? 

3. Ha a színházaink elkerülhetetlenül haladnak a 

kommercializálódás felé, mi vigasztalót tudunk 

mondani? 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi ruhái a 

Hamlethez (Koncz Zsuzsa felvétele) 

TARJÁN TAMÁS 

ELTE Bölcsészettudományi Kar 

A legjobb új magyar dráma: Ébert Tibor: Esterházy A 

legjobb rendezés: Ascher Tamás (Moliére: A mizantróp, 

Kaposvár) 

A legjobb női alakítás: Lázár Kati (A kezdet vége, 




A legjobb női mellékszereplő : Bodnár Erika (Roberto 

Zucco, Katona József Színház) 

A legjobb férfi mellékszereplő : Jordán Tamás (Szöveg 

és zene, Merlin Színház) 

A legjobb díszlet: Kőváry Latalin (Légköbméter, 

R.S.9.) 


Kaposvár) 

Különdíj: R.S.9. Színház 

Tartva magam a színikritikusi díj odaítélésének tíz 

évnél régebbi tradícióihoz, ezúttal is kitöltöttem a 

kérdőívet, noha díjat valójában és egyértelműen 

csak Sinkó Lászlónak adnék. Ő - „a színházcsináló", 

,,a nagy Bruscon", a dilettáns színpadi mágus 

számomra az évad címerembere, a Thomas 

Bernhard-i hős megformálása pedig (a mellékszereplők, 

különösen Vallai Péter hathatós közreműködésével 

létrehozott figura) a kiemelkedő idei teljesítmény 

mércéje. 

Díjak helyett inkább különdíjakról döntenék jó 

szívvel: figyelemre méltó és reményekre jogosító, 

ám valamiért mégsem „végérvényes" produkciókról. 

Jelenségekről, vállalkozásokról, amelyek csak 

részben pótolhatják a műveket. Így lenne (külön) díjazottam 

mindenekelőtt a Merlin Színház, ahol ebben 

a szezonban a legotthonosabban és - teátrumi 

értelemben - a legfiatalosabban érezhette magát a 

publikum; Kertész Imre és Kornis Mihály Jegyzőkönyve, 

valamint A kínai: a Kamra két produkciója; a 

kapolcsi nyári színi vásár, ahol a szabadság az úr, 

és csodálatos módon önmaga legszemélyesebb 

kérdéseiről is meditálhat a csillagos estében az ember; 

az R.S.9., amelynek levegőtlen pincedobozában 

egyre inkább érdemes verejtékezni (a lehetséges 

egyetlen különdíjnál végül is rájuk esett a választásom); 

és a vendégrendezők egyike-másika 

(főleg Victor-Ioan Frunza, Dan Micu, Robert Dezoteux), 

akik borzadályosan eklektikus előadásokat 

gyártottak, s éppen így keverték meg kissé a színházról 

való gondolkodásunkat. 

A különdíjazási kedv nyilván annak szólna, hogy a 

jelenlegi Magyarország is egyelőre „külön" van lehetséges, 

kialakultabb, barátságosabb önmagától. 

Az átmenetiségről, a „színházváltásról" azonban 

nem kívánok itt értekezni, s azt sem szeretném, ha 

az eddigi pár szó csökkentené a nem különdíjakra 

tett szerény szavazatok értékét. Ebert Tibor drámájának 

komáromi bemutatójától a fatális véletlen távol 

tartott, de a nyomtatott (bővebb) szöveg ismeretében 

merem állítani: egy invenciózus és szabálytalan 

talentum küszködései értek céljukhoz Ébert első 

magyar nyelvű, hivatásos színházi premierjével. 

Ascher Tamás majdnem hibátlanul kidolgozott 

Moliére-jénél közelebb állt hozzám Székely Gábor 

pár év előtti hibátlanul kidolgozott Embergyűlölője.

KRITIKUSDÍJ 

Ennek ellenére szerettem ezt az évadot. Különdíjas 

évad volt. 

Különdíj: Kornis Mihály, a Jegyzőkönyv előadója 

(Sárközi Marianna felvétele) 

Lázár Kati és Bodnár Erika olyan premiereken remekelt, 

amelyeknek egészükben nem volt sem 

tétjük, sem jelentőségük, s ez álla Merlin-beli 

Beckett-re is, amelyből a főszereplőnek is tekinthető 

Jordánt (a mű kicsiny terjedelme okán) az 

epizodisták közé soroltam, az O'Caseyben 

parádézó Stohl András rovására. A tétnélküliség 

díjazását nem mertem azzal fokozni, hogy a 

Radnóti Színház Hajmeresztőjének (például Szlávik 

István díszletének, Dőry Virág jelmezeinek) is 

tépdesek babérlevelet - inkább Szakács Györgyi 

nevével, munkájával igyekeztem 

fémjelezni A mizantróp kétségtelen súlyát, fontosságát. 

A Kőváry Katalin(ék) által színre tett ócska 

szék, asztalka, kempingágy szinte nem is díszlet: 

drámát újjáformáló dramaturgiai lelemény, a teremtő 

rendezői értelemnek a színészgárda által tökéletesen 

birtokba vett játéktere (hány és hány színészi 

„különdíj" mászkál a Légköbméterben!). 

Számomra az 1991/92-es évad szegényesebb, 

érdektelenebb volt a jobb vagy rosszabb előzőeknél. 

Eleven életet csak az első, illetve az utolsó másfél 

hónapjában éreztem benne. Mintha a nyitányon 

ellőtte volna puskaporát az, akinek telik még erre az 

esztétikai portékára - hogy aztán jó fél év teltével 

itt-ott megint a tehetség villanófényeire, torkolattüzeire 

lehessünk figyelmesek. 

ZAPPE LÁSZLÓ 

Népszabadság 


A legjobb rendezés: Ascher Tamás (Katharina 

Blum elvesztett tisztessége, Kamra) 


Kamra) 



A legjobb női mellékszereplő: Lázár Kati (A kezdet 

vége, Katona József Színház, Katharina Blum, 

Kamra) 

A legjobb férfi mellékszereplő: Tóth József (A színházcsináló, 

Budapesti Kamaraszínház; Egy csepp 

méz, Merlin Színház) 

A legjobb díszlet: Horesnyi Balázs (Pisti a vérzivatarban, 

Madách Kamara) 

A legjobb jelmez: Szakács Györgyi (annyi jó jelmezt 

csinált, hogy közte kell legyen a legjobb is) 

Különdíj: Radnóti Színház Nyílt Műhely, illetve akinek 

eszébe jutott a Thomas Bernhard és Kompolthy 

Zsigmond Budapesten című est 

Miközben apránként, lassan, de biztosan fenekestül 

felfordul egész színházi életünk, ez még az előadásokon 

közvetlenül nem látszik meg. Csaknem 

ugyanazok a jók, mint korábban. Néhány tendencia 

persze felerősödött. A nagyszínházak már szinte kivétel 

nélkül nézhetetlenek, minden művészi igény 

és eredmény a mind kisebb játszóhelyekre szorul 

vissza. Jelentékeny új magyar drámát rendületlenül 

nem sikerül színpadra vinni. A vidéki színjátszás ismét 

kezd eljelentéktelenedni. 

Ami a színház szellemét illeti, a legfeltűnőbb A 

színházcsináló és a Katharina Blum sikere. A racionális 

elemzés és a dühödt társadalombírálat együttese. 

S ebben az összefüggésben talán érdemes 

megemlíteni Eörsi saját rendezésében a Sírkő és 

kakót is. Heves reakció érződik ezekben a produkciókban 

mindarra a hiányra, sőt illúzióvesztésre, amit 

a két évvel ezelőtti hatalomváltás keltett. S egyben 

azt is igazolni látszanak ezek az előadások, hogy 

rendületlenül a társadalmi-szellemi folyamatokra 

érzékeny színház tud szélesebb körű érdeklődést 

kiváltani. Csak éppen mélyebbre kell ásnia a napi 

politikai időszerűségnél. 

Színházi állapotainkra azonban a magam részéről 

azt érzem legjellemzőbbnek, hogy számomra 

igazi élményt mégsem szokásos színházi produkció 

nyújtott, hanem a Radnóti felolvasó estje, a Thomas 

Bernhard és Kompolthy Zsigmond Budapesten, ahol 

nagyjából ugyanaz a szellem volt jelen, mint A 

színházcsinálóban vagy a Katharina Blumban, csak 

éppen megtoldva a felolvasáshoz kötődő játékok 

további elidegenítő-ironizáló-önironizáló lehetőségeivel.

F O D O R 

G É Z A 

NAGYON TŰHEGYRE VENNIŐK, HA ÍGY VENNŐK? 

HAMLET -TANU LMÁNY 

Otto Ludwig a Hamlettal kapcsolatban 

rámutat: 

„Shakespeare darabjai között ez az 

egyetlen, amelyben a mozgató ok nem a 

főhős vétsége, hanem valamely másik 

szereplőé."' S egy modern német Hamlettanulmány 

a főhős iránti kivételes érdeklődés 

egyikokát ugyanebben az irányban véli felfedezni: 

nemhogy nem „gonosztevőként" vonja magára 

az érdeklődést, de még a „hamartia" fogalma 

sem érvényes vele kapcsolatban, hiszen „anélkül, 

hogy ehhez hozzájárult volna, belekerül egy 

meghatározott szituációba, amiként az legtöbbünkkel 

is történni szokott". 2 Figyelmet érdemel 

a gondolat eszkalálódása attól a megállapítástól, 

hogy „vétlensége a bemutatott világ romlottságában 

segít megérteni az óriási érdeklődést 

emez alak iránt" 3 , addig az állításig, hogy „a tragikus 

cselekmény okai nem állnak kauzális kapcsolatban 

a főalakkal".' De egyfelől a szituáció, 

amelybe a főhős mintegy belevettetett -- s amely 

legszélesebb értelmében mint „a bemutatott világ 

romlottsága" is felfogható -, másfelől a "tragikus 

cselekmény" a kauzalitás tekintetében 

nem ugyanolyan viszonyban vannak Hamlettal. 

Hamlet problémája, úgy vélem, nem a szituáció, 

hanem a feladat, a tragikus cselekmény pedig, 

úgy vélem, a feladatból, de mint hamleti problémából 

nő és fejlik ki. Goethe Wilhelm IVleisterénekvolna 

hát igaza? „'Kizökkent az idő; ó, kárhozat, 

hogy én születtem helyretolni azt!"' - Úgy 

rémlik nekem, ezekben a szavakban rejlik Hamlet 

viselkedésének kulcsa [...]" Úgy vélem: igen 

is, nem is. Igen, amennyiben tényleg az idézett 

sorpár a Hamlet-tragédia kulcsa - már amenynyire 

egy ilyen komplex tragédia valamely mozzanatát 

egyáltalán kulcsjelentőségűnek lehet kitüntetni. 

De aligha abban az értelemben, hogy 

„nagy tett nehezedik egy tettre nem született lélekre. 

[...] Itt tölgyet ültetnek egy drága edénybe, 

amelynek csak kedves virágokat lett volna szabad 

magába fogadnia [...]" 

A dráma első színe nem más, mint rossz 

ómenek koncentrált kifejezése. Ez persze 

megfelel a reneszánsz dráma sémájának: „A 

világ rendjét valami megzavarja, s egy időre 

eluralkodik a zűr-zavara rendetlenség, legyen az 

a királydrámák politikai anarchiája vagy a 

'tévedések vígjátéka'. A darabok végére azonban 

az eredeti rend, a harmónia mindig hiánytalanul 

helyreáll." 5 S tragédiáról lévén szó, a műfaj 

„fekvésében" felel meg e séma beindításának, 

még nem keltve gyanút bennünk a séma 

problémátlan érvényességével szemben; bár 

talán túlságosan is jól meg-felel neki, 

ártatlannak látszó be- és felvezetés nélkül, 

rögtön egy idegállapotot teremtve meg, majd 

mind sűrűbb és erősebb atmoszférát, egyszersmind 

nagy dimenziót a dráma számára. 

Megjelent az Iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára) 

című tanulmánygyűjteményben (T-Twins, Budapest, 1992. 

szeptember) 

Már itt, az első színben elhangzik két kijelentés, 

amely majd retrospektíve többet jelent, mint 

amennyit a maga helyén mondhat; Francisco 

említi rögtön az elején: „I am sick at heart" [Nem 

jól vagyok], az első szellemjelenés után pedig 

Horatio következtet arra, hogy „This bodes some 

strange eruption to our state" [ez honunkra nagy 

csapást jelent] 5a - vagyis valami belső baj kitörésére. 

A '30-as évektől kibontakozott „imagery"-kutatás 

jóvoltából tudjuk, hogy a Hamletban 

(tehát nemcsak a főhős képzetvilágában, 

hanem az egész drámában) a betegség-, fekély-, 

mérgezés-, rothadás-, egyáltalán: „corruption"-képek 

és -motívumok mintegy a világ 

testévé, állagává, állapotává állnak összes 

Hamlet, első monológjában, pontosan egy 

ilyen világról való vízióját tárja elénk: „O that this 

too too sullied7 flesh would melt, / Thaw and 

resolve itself into a dew, / Or that the Everlasting 

had not fix'd / His canon 'gainst self-slaughter. 0 

God! God! / How weary, stale, flat and unprofitable 

/ Seem to me all the uses of this world! Fie 

on't, ah fie, 'tis an unweeded garden / That grows 

to seed; things rank and gross in nature / Possess 

it merely." [1.2.Ó, hogy nem olvad, nem higul 

s enyész ! Harmattá e nagyon, nagyon merő 

hús! / Vagy mért szegezte az Örökkévaló / Az 

öngyilkosság ellen kánonát?" Ó, Isten! Isten! 

míly unott, üres, / Nyomasztó nékem e világi 

Charles Kean mint Hamlet 

üzlet! / Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, 

/ Hogy magva hulljon; dudva és üszög / Kövértanyája.] 

Nem sok helye van a Hamletnak, amellyel 

kapcsolatban akár csak viszonylagos konszenzus 

is volna - ez a kevés kivétel közé tartozik; 

nagyjából általános az a felfogás, amelyet legutóbb 

Kéry László így fogalmazott meg: „A drámabeli 

kiindulópont kétségtelenül az a világundor, 

amely Hamletban az anya 'gyarlósága' nyomán 

támadt. De szerves összefüggésben van ez 

a királyfinak nagybátyja iránt érzett megvetésével, 

azzal az óriási különbséggel, amely Hamlet 

szerint elhunyt atyja és Claudius között fennáll." 

Persze ha elfogadjuk is a motiváció tényét, 

még nem kell elismernünk művészi sikerét. Ismeretes, 

hogy így járt el Eliot, aki hírhedt esszéjében 

merte az újkori európai kultúra e szent művéről 

a következőt írni: „A darab [...] mindenképp 

művészi fiaskó". 9 Nem kell elfogadni ítéletét, 

de érvelését érdemes komolyan venni, mert 

lényegbevágó: „Az érzelemnek művészi formában 

való kifejezése csakis a 'megfelelő tárgy' 

[objective correlative] megtalálása révén lehetséges: 

vagyis olyan tárgycsoportra, helyzetre, 

eseménysorra lelvén, mely ennek a bizonyos érzelemnek 

a formulája lesz; mégpedig úgy, hogy 

amint a szükségképpen érzéki élményt eredményező 

külső tények adottak, közvetlenül fölkeltik 

az érzelmet. [...] A művészi megformálás 'véglegessége' 

itt a külsőnek és az érzelemnek egymással 

tökéletesen adekvát voltában áll; és pontosan 

ez az, ami a Hamletben fogyatékosan valósul 

meg. Hamlet, az ember olyan érzelem rabja, 

mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a 

megjelenő tényeken. [...] Hamlet azzal küszködik, 

hogy az anyja az oka undorának, de undorának 

nem megfelelő egyenértékese az anyja; 

Hamlet undora körülfolyja őt és túlfolyik rajta. Ennélfogva 

olyan érzés, amelyet képtelen megérteni; 

képtelen tárgyiasítani, s ezért továbbra is 

mérgezi az életet és gátat szab a cselekvésnek. 

A lehetséges cselekvések egyike sem képes kielégíteni 

ezt az érzést; s bármit tegyen is Shakespeare 

a cselekménnyel, az nem fogja Hamletet 

kifejezni. És meg kell jegyeznünk, hogy a 

probléma adott mivolta maga tesz lehetlenné 

bármiféle objektív egyenértékűséget. Ha Gertrud 

bűnösségét felerősítenénk, Hamlet egy egészen 

más érzelem formuláját kapná; éppen jelleme 

negativitásából és jelentéktelenségéből fakad, 

hogy Gertrud olyan érzést ébreszt benne, 

amelyet nem tud képviselni." 10 Sem Eliot „objective 

correlative"-elméletének bírálata, sem pedig 

a historikus Shakespeare-kritikának az a feltételezése 

- meglehet, tárgyi igazsága -, hogy a 

dráma keletkezésének korában a királyné házasságtörését 

és férje halála utáni gyors nászát 

annak öccsével incesztusként fogták fel, sajnos 

egyik sem oldja meg az Eliot által kidomborított 

valódi problémát: motívum és reakció, ok és oko-

• HAMLET • 

Az Egérfogó-jelenet Brockmann alakításában 

(Chodowiecki metszete, 1778) 

zat aránytalanságát. Mert akármilyen nagy lehetett 

is a kor erkölcsi felfogása szerint az anya bűne, 

e bűn nagysága a drámában - szemben az 

apa meggyilkolásával - nélkülözi azt, amit Goethe 

egy helyütt „sinnliche Gegenwart"-nak, érzéki 

jelenlétnek nevezett. A királyné alakját illetően 

Eliot vizsgálódásának végeredménye, úgy 

vélem, támadhatatlan; „jelleme oly negatív és 

jelentéktelen, hogy Gertrud olyan érzést ébreszt 

Hamletban, amelyet ő maga valójában nem tud 

képviselni." A bűn „értéktöbblete", amelynek 

már sajátja az „érzéki jelenlét" is, nyilvánvalóan 

Hamletban jön létre. A dramaturgiai 

függvényben, amelyet Lessing oly érzékletesen 

írt le, a hős a független változó: „Minden 

elhatározásnak, a legjelentéktelenebb 

gondolatok és vélemények minden 

megváltoztatásának indító okait a már egy-szer 

feltételezett jellemhez képest [azén kiemelésem 

- F. G.] pontosan le kell mérni egymással 

szemben, és amazoknak sohasem szabad többet 

létrehozniuk, mint amennyit a legszigorúbb 

igazság szerint létrehozhatnak."" A dramaturgiai 

függvény független változója ez esetben 

Hamlet - nos, ha van drámafigura, amellyel kapcsolatban 

nem merem leírni a „jelleme" szót, úgy 

az övé az, lévén, hogy a Hamlet interpretációtörténetének 

tanúsága szerinte művel kapcsolatban 

aligha van agyonvitatottabb és kérdésesebb, sőt 

neuralgikusabb fogalom, mint éppen a főhős „jelleme". 

Mindenesetre úgy vélem, hogy azt, ami 

Hamletban az anya bűnének „értéktöbbletét" létrehozza, 

nem lehet pszichológiailag, Robertson 

és Eliot módján meghatározni („a darab központi 

érzelmi eleme a fiú érzései a bűnös anya 

iránt"), 12 egyáltalán: az „emotion" és a „feeling" 

fogalmával leírni. A figurának abból a komplexitásából, 

amelyet az első monológ elénk tár, itt és 

most inkább azt kívánom kiemelni, amit Arisztotelész 

tragédiaelmélete a dianoia fogalmával illet: 

azokat az elemeket, amelyekkel a cselekvők 

beszédjük folyamán bizonyítanak valamit vagy 

éppen véleményüket nyilvánítják, 13 a lehetséges 

és a megfelelő dolgok mondásának 

képességét,14 azoknak a hatásoknak az 

összeségét, amelyeket a beszédnek meg kell 

teremtenie - részei: a bizonyítás és a cáfolat, 

továbbá a szenvedélyeknek (részvét, félelem, 

harag stb.), vala-mint a nagyság és kicsinység 

benyomásának megteremtése. 15 A hamleti 

„dianoiát" legegyszerűbben általánosításnak 

nevezhetjük, feltéve, hogy távol tartjuk tőle az 

absztrakció mozzanatát és megtartjuk egy 

olyan dimenzióban, amely egyszerre konkrét és 

vizionárius. Bradley talált rá szerencsés 

kifejezéseket: „általánosító szenvedély", 16 

„imaginatív és általánosító szellemi alkata",17 

„Hamletnak olyan képzelőereje van, amely 

rosszban és jóban egyaránt minden dolgot 

egységben érez és lát.,, 18 Már Caroline Spurgeon 

utalt rá, hogy Hamlet legfilozofikusabb reflexiói 

is mennyire konkrét-mindennapi képek 

révén fogalmazódnak meg, s Mihail Morozov 

egy 1947-es, fontos tanulmányában alaposan 

demonstrálta: „Hamlet hajlamos arra, hogy 

tárgyias és konkrét hasonlatokkal és 

metaforákkal éljen", 19 sőt „Hamlet hasonlatai 

és metaforái az esetek döntő hányadában 

egyszerűek, világosak, mindenki számára 

érthetőek és konkrét-tárgyiasak". 20 Ezzel 

egyidőben - s Morozov 1949-ben angolul is 

megjelent tanulmányát elismerően regisztrálva 

- Wolfgang Clemen jutott a legközelebb a 

hamleti „dianoia" megértéséhez: Hamlet, 

„amikor gondolkodik és beszél, [...] 

egyúttal mindig látó is, aki számára a környezet 

eleven formái közvetlenül szimbolizálják azt, 

amit gondol. [...] kivételes megfigyelőképességgel 

megáldott embernek tűnik, aki élesebb tekintettel 

látja át a valóságot mindenki másnál, s érti a 

módját, hogy a történéseket a maguk szimbolikus 

jelentésében nyelvi képekkel ragadja meg. 

Mindig képes arra, hogy túllásson a pillanaton és 

azt mintegy kettőzötten élje át.... Hamlet nem 

egy-egy általános gondolatot fordít át azt körülíró 

képpé. Inkább az ellenkező utat járja, amennyiben 

a valóság olyan történéseit és dolgait nevezi 

meg, amelyek ilyen kimondatlan általános gondolatra 

utalnak." 21 Érdemben véglegesnek tekinthető 

leszámolás ez azzal az August Wilhelm 

Schlegel és Coleridge által iniciált, egészen századunk 

első feléig domináló, s „gesunkenes Kulturgut" 

gyanánt még ma is hatékony Hamlet-felfogással, 

amelyet talán Madách Luciferének 

szavaival foglalhatni össze a legtömörebben: „A 

tett halála az okoskodás." 22 A hamleti „dianoia" 

sajátos általánosítás: egyfajta paradeigmatikus 

gondolkodás-, pontosabban látásmód. 

A hamleti „dianoia": látás; egyszerűen szólva: 

Hamlet anyja bűnében, mint cseppben a tengert 

látja meg a világ minőségét. Ha így kiált fel, „Frailty, 

thy name is woman" [Gyarlóság, asszony a 

neved!], úgy az asszony neve az ő számára: „the 

uses of this world" is lehetne. Ez a látás szörnyű 

összefüggéseket vesz észre. Hamlet király és 

Claudius, az apa és a nagybátya szembeállításával 

kapcsolatban, ami Hamlet első monológjában 

oly hangsúlyos, Harold Jenkins joggal figyelmeztet: 

„Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, 

hogy fivérek. [...] az isten és az állat az ember 

természetében ugyanahhoz az életfához tartozik." 

23 Sőt: „A helyzet, amelyben Hamlet még azt 

megelőzően találja magát, hogy tudna valamit a 

gyilkosságról, olyan, amelyben az istenhez hasonlatos 

ember halott, és helyét az állatias 

foglalta el. S ami még rosszabb, saját anyja immár 

nem gyászolja Hyperiont, hanem a szatírfivérrel 

helyettesítette, s ezáltal maga is 

rosszabbá válik, mint az állat." 24 Tehát Hamlet 

„önmagát elkerülhetetlenül a részének tudja 

annak, amit gyűlöl. Természete mintegy 

szimbolikus kifejezést nyer szüleiben: hiszen bár 

apja fia, a tökéletesség istenhez hasonlatos 

mintájáé, aki iránt mély tiszte-letet érez, és 

akinek engedelmeskedne, egyúttal azonban 

anyja fia is, aki Hyperiont a szatírral váltotta fel. 

[...] Úgy érzi, hogy beteg fajtához tartozik. S a 

mivolta iránti undora túlmegy a személyesen 

átöröklöttek körén, s kiterjed egy olyan világ minden 

'üzletére', amelyben csak 'dudva és üszög' 

tenyész. Rászakad ennek az életnek minden betegsége 

és szerencsétlensége, s csak a halál 

hozhat számára megkönnyebbülést." 25 (Ebben 

az összefüggésben nyer értelmet és jelentőséget 

a monológ első sorában a „flesh" jelzőjeként a 

kvartók „sallied" s a fólió „solid" változatával


szemben, nem filológiai, hanem interpretatorikus 

ultima ratio eredményeképpen, a „sullied".) 

Az első monológ egyebek között bemutatja a 

hamleti „dianoiát', s annak is egyebek között dimenzióteremtő 

jellegét. Ugyanez és ugyanígy 

működik a Szellem parancsa, pontosabban: a 

feladat meghatározásának esetében is. Melyek 

a tények? Hamlet király öccse elcsábította annak 

feleségét, őt magát megmérgezte és elfoglalta a 

trónját. Milyen parancsot ad Hamlet király szelleme 

a fiatal Hamletnak? Álljon bosszút apja meggyilkolásáért 

és az incesztusért, ölje meg bitorló 

nagybátyját, de az anyja megbüntetését bízza az 

égre. Objektíve ez Hamlet feladata. De hogyan 

fogalmazza meg a történteket és feladatát Hamlet? 

„The time is out of joint. 0 cursed spite, / i h a t 

ever I was born to set it right." [I. 5. Kizökkent az 

idő - ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyretolni 

azt.] Kéry László Saxo Grammaticustól és Belleforest-től 

kezdve a Spanyol tragédián és a 

Titus Andronicuson keresztül a Hamletig és az 

Antonio bosszújáig kimutatja azt az 

alapképletet, hogy a tisztességes hős egy 

romlott világgal áll szemben, 26 s az angol 

reneszánsz drámából jócskán lehet idézni a 

példákat a hősök generalizáló hajlamára, 

melyből kifolyólag az individuumoktól 

elszenvedett gazemberségek alkalmából a világ 

vagy a kor iszonyatos voltáról szólnak pompás 

retorikával és nagy költői erővel. 

De a Hamlet e kulcspontján nem az történik, 

hogy a pathos túlfut az individuális eseten, általános 

formulában csapódik ki, majd visszahúzódik 

a konkrét, egyedi ügy határai közé. Marston Antoniójának 

kifakadása - „Methinks I feel the frame 

of nature shake. / Cracks not the joints of 

earth to bear my woe?" [1.5. Úgy rémlik, érzem, 

hogy reszket a természet alkotmánya. Nem recseg-ropog-e 

a föld eresztéke kínjaim terhétől?] -, 

noha tartalmilag és metaforahasználat tekintetében 

közel áll hozzá, nem csak költői-drámai 

erőben nem állítható Hamleté mellé. A hamleti 

„the time is out of joint" ti. nem egy pillanatnyi élményről 

ad számot és nem stilizálás. Hanem az 

első monológból megismert hamleti „dianoia" 

szerint megjelenő világkép és ténymegállapítás. 

De a Hamlet ugrópontja, ahol a főhős mintegy elrúgja 

maga alól azt a talajt, melyen a korabeli 

bosszútragédiák hősei mozognak, ahol a Hamlet-probléma 

és -tragédia eredetisége manifesztté 

válik - az az eredeti problematika és tragédia, 

amely minden korabeli dramaturgiai megoldás 

felől nézve kontingens, s magában is inkommenzurábilis 

-, ez az ugrópont csak most 

következik. „I was born to set it right' - mondja 

Hamlet. De a Szellemtől nem ezt a parancsot, 

nem ezt a feladatot kapta. A feladatnak ez a 

felfogása - ugyanúgy, minta közvetlen 

előtörténeté - a hamleti „dianoia" eredménye. 

Hamlet maga teremti meg és adja fel magának 

feladatát, amely nemcsak új, hanem 

megoldhatatlan is; 

Josef Kainz Hamlet szerepében 

maga teremti meg sajátos problémáját. A síkváltás, 

a dimenzióváltás, amit véghez visz, kétségtelenül 

nem jellemezhető a „harmatfa" fogalmával, 

de az sem igaz, hogy „a tragikus cselekmény 

okai nem állnak kauzális kapcsolatban a főalakkal". 

A „tragikus cselekmény" minden olyan dimenziója, 

amely a Hamletot európai kultúránk 

egyik legérdekesebb és legvitálisabb, legalapvetőbb 

és leglényegesebb művévé teszi, igenis 

kauzális kapcsolatban van a középponti alakkal, 

mégpedig annak „dianoiájával", világképével, 

problémalátásával, hivatástudatával és feladatvállalásával. 

A Wilhelm Meister tanulóévei ötödik könyvének 

hetedik fejezetében vita folyik a regény és a dráma 

viszonyáról. Konklúziója: „A regénynek főként 

gondolkozásmódokat [Gesinnungen] és 

eseményeket kell rajzolnia; a drámának 

jellemeket és tetteket. A regénynek lassan kell 

folynia, s a főalak gondolkozásmódja 

[Gesinnungen], akárhogyan is, de tartóztassa 

az egésznek a ki-


fejlet felé való törését. A dráma siessen; a főalak 

jellemének a vég felé kell törekednie, s csak tartóztatják. 

A regényhősnek szenvedőnek, legalábbis 

nem nagy mértékben cselekvőnek kell 

lenni; a drámai hőstől hatást és tettet követelünk." 

Nem meglepő, hogy a Hamlet ebből a 

szempontból a következőképpen jelenik meg: a 

hősnek „tulajdonképpen csak a gondolkozásmódját 

[Gesinnungen] látjuk; csak események 

történnek vele, s ezért van a darabban valami a 

regény nyújtottságából [...]" A cselekmény természetes 

tagolódása szerint a darab középső - 

legterjedelmesebb - része a II. felvonás 1. színétől 

a negyedik felvonás 4. színéig terjed, tíz 

színt és 2-8-6-6-3-2-1-1-3-3, tehát összesen 

harmincöt epizódot foglal magában; Holger M. 

Klein találó megfogalmazásával élve: „Olyan 

cselekményszakasz, amelyet mindenekelőtt az 

ellenfelek egymást szondázása határoz meg". 27 

A cselekmény hatalmas középső szakasza „tulajdonképpen 

ellentétes célú kettős puhatolózás, 

drámai idegháború" 28 - de nevezzük nevén: 

intrika. S Adornónak általánosságban igaza 

van: „A színpadi intrika mindig tartalmaz valami 

csenevész idétlenséget. Mintha felülről, a szerző 

és eszméje irányából fejtené ki csak hatását, de 

'alulról', a drámai személyek oldaláról soha nincs 

egészen motiválva. "29 Persze az intrika legfeljebb 

a végtelenségig sematizálhatja-primitivizálhatja, 

de nem számolhatja fel a figurák és a 

cselekmény strukturális interdependenciáját. 

„Így miként a cselekvés fogalma már maga után 

vonja a cselekvő szubjektum fogalmát, s 

megfordítva, a személy és a jellem fogalma 

maga után vonja a cselekvés fogalmát - legyen 

az akár aktív vagy passzív, külső vagy belső 

cselekvés -, úgy a drámában is elképzelhetetlen 

figurát ábrá- 

Hamletek: Beregi Oszkár (Nemzeti Színház, 

1906), Törzs Jenő (Magyar Színház, 1909), ódry 

Árpád (Nemzeti Színház, 1923) 

zolni egy mégoly rudimentális cselekmény nélkül 

és cselekményt ábrázolni egy mégoly redukált figura 

nélkül. Ha a cselekményt egy szituáció 

megváltozásaként, a szituációt pedig figurák 

egymáshoz és egy tárgyi vagy eszmei kontextushoz 

való adott viszonyaként határozzuk meg, 

úgy nyilvánvaló, hogy a figura és a cselekmény 

kategóriái dialektikusan egymásra 

vonatkoztatottak."30 Ám a Hamletban a figurák 

és a cselekmény strukturális 

interdependenciája két okból is kivételes formát 

ölt. 

Először: lévén az intrika itt „ellentétes célú 

kettős puhatolózás", valamennyi résztvevője 

(Hamletot is beleértve) színlel, alakoskodik, taktikázik: 

kísérletezik, sőt játszik a másikkal; bár 

emberi-erkölcsi értékét tekintve különbözőképpen, 

de technikáját tekintve hasonlóan Polonius 

receptjével él: „Your bait of falsehood takes this 

carp of truth; / And thus do we of wisdom and of 

reach, / With windlasses and with assays of bias, 

/ By indirections find directions out." [II.1. Cseled 

csalétke a való csukáját / Megfogja, s így az ildom 

és az ész / Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel, 

/ És görbe úton lel ki egyenest [...] Ezért a 

tettek, a jellem és az akció viszonya, a dráma 

szerkezete éppen ellentétei a klasszikus 

shakespeare-i modellnek, miként ez utóbbit 

Bradley megfogalmazta: „A tettek vagy hiányuk 

messzemenően kifejezik a cselekvőt - jellemző 

tények. Ezért egyaránt mondhatjuk, hogy a tragédia 

középpontja a jellemből fakadó cselekmény 

vagy a cselekménnyé váló jellem." 31 Mivel 

ennek helyébe itta közvetettség, sőt diszkrepancia 

lép, a legtöbb szituáció „mint figurák egymáshoz 

való adott viszonya" mesterséges, kísérleti, 

elidegenedett. Soruk - visszaélve a dürrenmatti 

Play Strindberg példájával - mintegy Shakespeare 

által írt Play Shakespeare-ként fogható fel, 

ahol is egymásutánjuk mesteri tudással van egymásból 

következetessé alakítva, mesterien van 

megkomponálva a drámai motiváció, tempó, ritmus, 

feszültségoldás és hullámzó fokozás, tehát 

a folyamatosság, mégis: egy-egy epizód, szituáció 

voltaképpen egy-egy játszma, „Runde". Az 

intrika nemcsak izgalmas szövedékével hat, hanem 

már-már brechti módon „néhány hangsúlyeltolódást 

mutat a drámai és az epikus színház 

közt, az utóbbi javára". Az előbbi „az embert ismertnek 

tételezi fel", az utóbbiban „az ember a 

vizsgálat tárgya"; az előbbiben „a figyelem tárgya 

a kimenetel", az utóbbiban „a figyelem tárgya 

a menet"; az előbbiben: „egyik jelenet a másikért", 

az utóbbiban: „mindegyik önmagáért". 32 

Kell-e magyarázkodni, hogy nem abszolút ellentétekről, 

csupán hangsúlyeltolódásokról van 

szó? De a drámai szerkezeten belül, s drámailag 

funkcionalizálva is epikus epizodikusságról. „A 

mese részeit gondosan szembe kell állítani egymással, 

mégpedig úgy, hogy megkapják a saját 

struktúrájukat, vagyis kis darabok legyenek a 

darabon belül." 33 És epikus extenzitásról. De ez 

már átvezet a „másodszor"-hoz. 

Tehát másodszor: sokan és sokszor megállapították, 

hogy Hamlet a tragédia abszolút főhőse, 

abszolút középponti figurája, akivel egyetlen 

szereplő sem mérhető össze; „a dráma rendkívüli 

mértékben van e figurára szervezve", 34 

„Hamleté az uralkodó perspektíva is a drámában, 

mások: Gertrud, Ophelia, Laertes, Fortinbras 

rovására". 35 Ez azonban egyáltalán nem azt


jelenti, hogy - miként Walter Raleigh mondja - 

„ a z ő szemével látunk és az ő gondolatait gondoljuk". 

36 „Weary, stale, flat, and unprofitable ... 

uses of this world" [I. 2.], „the time is out of joint" 

[I. 5.], a börtön-világ [II. 2.], „the whips and 

scorns of time [III. 1., a kor gúnycsapási], „the 

corrupted currents of this world" [Ill. 3., e veszett 

világban], „the fatness of these pursy times" [III. 

4., a szűkkeblű idők zsírjában], „the drossy age" 

[V. 2., e seprőjére szállt világ] és „this harsh 

world" [V. 2., e rossz világ] - ezekből és az ehhez 

hasonló elemekből nem egyedül Hamlet épít 

fel egy negatív világképet; egyrészt a dráma 

„imagery"-je révén szinte mint tárgy áll előttünk 

az, másrészt a szembeszökően kívülálló Horatiót 

leszámítva többé-kevésbé minden szereplő 

beigazolja. A király gazember (ha nem is az angol 

reneszánsz dráma legszimplább típusából), s 

miként Klein példás tömörséggel összefoglalja, 

„Polonius, Rosenkrantz és Guildenstern, végül 

pedig Laertes egy ideig kisebb-nagyobb mértékben 

bizalmasai a királynak. Elsődleges funkciójuk 

az, hogy olyan eszközül szolgáljanak, amelyeket 

Claudius egyre erőteljesebb és durvább 

módon vet be Hamlettal szemben (Polonius persze 

maga kínálkozik fel erre a szerepre), ami Polonius 

közvetítésével Opheliára (sőt feltételesen 

Gertrudra is) igaz." 37 S akkor Osrickról még nem 

is esett szó. E figurák között nincsen olyan, amilyet 

E. M. Forster „round character"-nak, plasztikus 

jellemnek nevez; 38 vagy egydimenziósak és 

nagyon is transzparensek, vagy éppenséggel 

talányosak, mint a királyné vagy Polonius, akinek 

figurájában a különböző karaktervonások 

összetalálkozása-együttélése nem szerves, hanem 

zavarbaejtően esetleges és diszparát. A 

„negatív és jelentéktelen" minősítés, amelyet 

Eliot a királynéra alkalmaz, Hamleton és 

Horatión kívül minden szereplőre érvényes, ha 

nem is azonos mértékben. Goethe Wilhelm 

Meisterének értelmezése Rosencrantz és 

Guildenstern szerepét illetően nem éppen 

árnyalt, de valami nagyon lényegesre tapint rá: 

„Ami ez a két ember, s amit tesznek, azt nem 

lehet eggyel kifejez-ni. [...] Ez a lábujjhegyen 

járás, ez a hajbókolás, ez az örökös 

igentmondás, nyalás-falás, fark-csóválás, 

ügyeskedés, ez a mindenség és sem-miség, ez 

a törvénytisztelő gazság, ez a tehetségtelenség 

... hogy is fejezhetné ki mindezt egy ember. 

Legalább egy tucatra volna szükség, ha szert 

lehetne tenni rájuk; mert csak társaságban 

valamik, ők a társadalom, és Shakespeare igen 

szerény és bölcs volt, hogy csak két ilyen képviselőjét 

léptette fel." 

Hamlet világképe és a Hamlet világképe, 

legalábbis a „world", a „time", az „age" 

vonatkozásában, egybeesik. A romlottság az 

emberben vagy paradeigma, vagy szimptóma -- 

nézőpont kérdése. De akár paradeigmatikussá 

emelkedik, akár szimptomatikussá fokozódik le a 

szemünk-ben, mindenképpen csak megjelenése 

az általá- 

Jelenet a berlini Deutsches Theater Hamletjéből 

(rendező: Max Reinhardt, 1909) 

nos romlottságnak, ami túl van az individuumokon 

és az interindividuális viszonyokon. Az angol 

reneszánsz drámák figurái gyakran 

általánositanak egyedi tények alapján, s 

minősítik a világot, a kort - de a világ, a kor 

minősége ezekben a drámákban mindig konkrét 

individuumokban és interindividuális 

viszonyokban lezárva jelenik meg, ezeken túl, 

általános voltában, a drámában nincsen „érzéki 

jelenléte". Hamlet ellenben a figurákban, a 

figurák által, révén, közvetítésével, a figurákon 

keresztül magával a világgal, a korral áll 

szemben, az ő konkrét drámai ellenfele nem 

Claudius és megannyi eszköze, hanem a 

„world", a „time", az „age". Ezek nemcsak benne, 

de túl is vannak a figurákon és az interindividuális 

viszonyokon, általánosak, de mégsem 

absztraktumok, rendelkeznek „érzéki jelenléttel". 

Átvitt értelemben ebben a viszonylatban érvényes 

csak igazán Hamlet kijelentése: „'Tis 

dangerous when the baser nature comes / Between 

the pass and fell incensed points / Of 

mighty opposites." [V. 2., Veszélyes ám, ha két 

hatalmas ellen / Bőszült rohamja s vívó-tőre közzé 

/ Hitvány elem kerül.] E sajátos konfliktusszerkezet 

okán a Hamlet rendhagyó darab az 

angol reneszánsz drámában, és alkalmas rá, 

hogy - az érzéki általánosságot absztraktumba 

átjátszva -. modern drámává értelmeződjék át, 

protomodern drámának, sőt az első modern drámának 

tűnjön föl. 

Akár az intrika, úgy a - Hamlet nézőpontjából 

- kétdimenziós konfliktusszerkezet is szerepet 

játszik abban, hogy a Hamletban a figurák és a 

cselekmény strukturális interdependenciája sajátos 

formát ölt. Ismeretes, és az elemzés kedves 

vadászterülete, hogy a Hamletot körülvevő figurák 

rendszert alkotnak, szinte a térben 

keresztül-kasul kontrapunktikus rendszert, 

analógiák - párhuzamok és kontrasztok -, 

tükörviszonyok bonyolult és finom raszterű 

rendszerét. Ez a rendszer továbbá teljesnek és 

zártnak érződik, mint ami kimeríti a darabban 

tematizált életproblémákkal kapcsolatos 

releváns viselkedési alternatívákat, azaz nem 

lehet elvenni belőle anélkül, hogy a darab meg 

ne roggyanna és ne veszítene értelméből, és 

hozzátenni anélkül, hogy dramaturgiai 

tautológia ne keletkeznék. Ugyanakkor a 

figuráknak az egyetlen középponti hőshöz képest 

viszonylag nagy száma, továbbá Hamlet 

és bizonyos figurák jellegzetes konstellációinak 

és konfigurációinak ismétlődése, egyáltalán: az 

epizódok sokasága, sűrűsége arra utal, hogy 

Hamlettal szemben, Hamlet ellenében a mennyiségnek 

jelentősége van. Amire Goethe Wilhelm 

Meistere Rosencrantz és Guildenstern figurapárjával 

kapcsolatban rátapintott, mutatis mutandis, 

a Hamlettal szembekerülő figurák 

összességére érvényes: ami ebben a világban 

és korban az ember. ami ez a világ és ez a kor, 

azt nem lehet kevéssel kifejezni - akár 

paradeigmatikusnak tekinthetjük, akár csak 

szimptomatikusnak látjuk romlottságukat, 

mindegyikük „negativitásából és 

jelentéktelenségéből fakad", hogy figurák, 

szituációk és epizódok mennyiségére van 

szükség ahhoz, hogy a „world", a „ti-me", az 

„age" minősége „érzéki jelenlétre" tegyen 

szert. Hamlet jelenetről jelenetre „negatív és 

jelentéktelen " figurákkal kerül szembe, akik-nek 

perspektíváját a dráma kevéssé érvényesíti, 

akiknek jelleme redukált, cselekvése rudimentális. 

A szituációk, amelyeket teremtenek 

számára - neki adottságok. Ők maguk neki 

nem partnerok, hanem események. Mindez 

megint eltoló-


stuff], amit a szerző képtelen a nappali fény világosságánál 

szemügyre venni, átgondolni vagy 

művészetté alakítani. Es ha ezt az érzést keressük, 

ráébredünk, hogy - akárcsak a szonettek 

esetében - nagyon nehéz helyhez kötni. Nem 

mondhatjuk, hogy a monológokban található [...] 

Shakespeare Hamletje nem a cselekményben 

mutatkozik meg, nem ebben vagy abban az idézetben, 

amelyet esetleg kiválasztunk, hanem inkább 

abban a félreismerhetetlen alaphangban, 

ami összetéveszthetetlenül hiányzik a korábbi 

darabból." 39 Ha visszagondolunk Eliotnak arra a 

nézetére, miszerint a darabban „vannak megmagyarázatlan 

jelenetek - a Polonius-Laertesés 

a Polonius-Reynaldo-jelenet -, amelyekre 

nemigen találunk mentséget " , 40 akkor okkal 

vélhetjük, hogy a Hamlet művészi megoldottságát 

illető értékítéletünk radikális különbsége 

ama „some stuff" eltérő magyarázatán és értékelésén 

alapul, amellyel a dráma „tele van". Ha 

külön-külön tekintjük a darab egyes tényeit, egy 

kompozícionális - az epikus széttagoltságot 

egyéb dimenziókban kompenzáló összefüggésrendszerben 

betöltött funkciójuk által nyert 

értelmük híján, akkor Eliotnak igaza van: „Hamlet, 

az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, 

ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken." 

De a tények a drámában nem magukban 

jelennek meg, hanem sokrétűen megkomponált 

összefüggésben, összefüggésként, s összességükben 

minta „world", a „time", az „age". Annak, 

amit Eliot Hamlet „emotion"-jának, „feeling"-jének 

nevez, mely fogalmakkal szemben azonban 

én előnyben részesíteném a goethei-Wilhelm 

Meister-i „Gesinnungen"-t, ez az „objective correlative"-ja. 

Paul Scofield Stratfordban (1948) 

dást jelent a drámán belül az epika irányába. Ezzel 

szemben Hamlet figuráját Shakespeare - 

éppen a „puhatolózás" cselekményszakaszában 

- gazdagon és nagyszabásúan kibontja, de nem 

annyira gyakorlati tettek, mint inkább beszédaktusok 

által. Ha Goethe Wilhelm Meisterének 

alapvető műfaji szembeállítása, miszerint „a 

regénynek főként gondolkozásmódokat [Gesinnungen] 

és eseményeket kell rajzolnia; a drámának 

jellemeket és tetteket", helyes, úgy valóban a 

Hamlet egyik leglényegesebb sajátosságára 

világított rá: a hősnek „tulajdonképpen csak 

gondolkozásmódját [Gesinnungen] látjuk; csak 

események történnek vele, s ezért van a darabban 

valami a regény nyújtottságából" - no meg, 

tegyük hozzá, ami a „Gesinnungen" megjelenítését 

illeti, a lírából. A drámán belül, és annak 

kérdésessé tétele nélkül, ellentétes - s egymást 

kiegyensúlyozó - eltolódás megy végbe mind 

az epika, mind a líra irányába. 

S most megint kiderülhet, nem biztos, hogy 

helyes Eliot véleményét könnyedén félresöpörni: 

„Nem csupán az 'anya bűnét' nem lehet úgy 

kezelni, mint ahogy Shakespeare kezelte Othello 

gyanúját, Antonius szerelmi megrészegülését 

vagy Coriolanus gőgjét. [...] A Hamlet- hasonlóan 

a szonettekhez - tele van olyasmivel [some 

De van Eliotnak egy félmondata, amely a Hamlet-probléma 

kellős közepébe talál és roppant 

horderejű; Hamlet érzéséről jegyzi meg, hogy „a 

lehetséges cselekvések egyike sem képes kielégíteni". 

Hamletot feladatának megfogalmazása 

utána második felvonás második színében látjuk 

viszont először. Ez a szín igen terjedelmes; 

hat-száz sor, a teljes darab 1/6-a, hat epizódból 

áll. „A dráma itta témák és érdekirányultságok 

szélesen kiterített gazdagságát mutatja; a 

szélső pontokat a Fortinbras-cselekmény 

ideiglenes le-zárása, valamint a színházelméleti 

fejtegetések képezik. Figyelemre méltó továbbá 

a komikum erős bevonása." 41 Jenkins 

ironikusan érzékelte-ti, hogy a Hamlet miáltal nő 

túl egy típusos bosszútragédia keretein: „Maga 

Hamlet mintha mindig olyan kérdéseket vetne 

föl, amelyek sokkal nagyobb horderejűek és 

sokkal szőrszálhasogatóbbak, mint amilyeneket 

várunk tőle. Amikor annak átgondolását várnánk 

tőle, hogy bosszút áll-e, s miért és hogyan teszi 

ezt, hajlamos létezésünk titkain elmélkedni." 42 

„Bár olykor gyakorlati-


asnak bizonyul, ritkán állnak távol szellemétől a 

nagy erkölcsi és metafizikai kérdések." 43 Jenkins 

azok közé a tudósok közé tartozik, akik hajlandók 

követni Shakespeare kompozíció ját: „Az általa 

fölvetett kérdések - ahogy Shakespeare 

belehelyez bennünket Hamlet szellemébe és saját 

intellektuális kíváncsiságával ruházza föl - 

nem annyira a bosszú természetét, mint inkább 

az ember természetét érintik [...]" 44 „Megfigyelték 

már, hogy Hamlet igen keveset mond feladatának 

természetéről, ahhoz képest, hogy nem 

tudja teljesíteni. Hamlet ábrázolásában [...] a 

bosszúálló figurája háttérbe szorul az emberi 

lény mögött, aminek szimbólumává válik." 45 A 

hamleti szellemi - egyszersmind drámatípus-beli 

- síkváltást, demenzióváltást mint esztétikai 

evidenciát, „érzéki jelenlétet" nagyon pontosan 

írja le Klein is (bár, úgy vélem, éppen ellentétes 

következtetéseket von le belőle, mint természetes 

volna): „Nem problematizálja, hanem megkerüli 

a szellem által ráparancsolt bosszúállás legitimitását. 

Más problémák szorítják ki, úgy mint a 

taedium vitae, a lenni vagy nem lenni, a cselekedni 

vagy elszenvedni, a gyávaság vagy bölcsesség, 

a bosszú arányossága, tehát a szeget 

szeggel, a respice finem stb. Megfogalmazásunknak 

[...] azt kell élesen kiemelnie, hogy éppen 

ez az egy, az anyagban eleve adott etikai 

alapprobléma mint olyan nincs ábrázolva." 46 

Laurence Olivier az Old Vicben (1936) 

Illetőleg: az előbb pontatlanul fogalmaztam; a 

síkváltás, a dimenzióváltás nem most megy végbe, 

hanem már az első felvonás végén megtörtént 

- a felsorolt mozzanatok éppen azt bizonyítják, 

hogy Hamlet túlnyomóan abban a síkban, abban 

a dimenzióban marad, amelyben feladatát (a 

Szellem parancsán túlmenően) önmaga számára 

megfogalmazta. Ha a darabot nem a Hamletprobléma 

(„The time is out of joint. O cursed spite, 

/ That ever I was born to set it right";, hanem a 

primer bosszúprobléma felől közelítjük meg, akkor 

a második felvonásvégi Hecuba-monológnál 

úgy tűnhet, hogy sínen vagyunk ---,- mármint egy 

típusos bosszútragédia pályáján. Ám a kisvártatva 

(az új felvonás utólagos, 18. századi tagolás 

eredménye, a virtuális objektív időmúlásnak pedig 

- másnap van - nincs esztétikai valósága), 

egyetlen ötvenöt soros jelenet után rácsapó negyedik, 

„To be or not to be"-monológ rendkívüli 

jelentősége éppen abban áll, hogy Hamlet a 

pragmatikus bosszúproblémától újra felemelkedik 

a saját kérdésfeltevésének a síkjára: problémáját 

nem egy királygyilkos, vérfertőző, trónbitorló 

gazember viszonylatában fogalmazza meg, 

hanem „the slings and arrows of oulrageous 

fortune" [a balsors minden nyűge és nyila], „a sea 

of troubles" [tenger fájdalma], ,the heartache 

and the thousand natural shocks that flesh is heir 

to" [a szív keserve, a test eredendő természetes 

rázkódtatásai], „the whips and scorns of time" [a 

kor gúny-csapási] - s mint „az igazságtalan 

bántalmak és szenvedések részletező felsorolása" 

47 is mutatja -, a totalitás dimenziójában. 

A „nemesb" megoldás keresése során a 

passzív elszenvedés és az öngyilkosság révén 

elnyert „quietus" elvettetik, ugyanakkor a „to take 

arms against a sea of troubles" [kiszáll tenger 

fájdalma ellen, fegyvert ragadva] heroikus 

vállalkozása nemcsak hogy - mint Jenkins 

találóan mondja - „elkerülhetetlenül vezet nemléthez, 

hiszen így paradox módon bajaink nem 

azáltal érnek véget, hogy felszámolnánk őket, 

hanem azáltal, hogy azok számolnak fel 

bennünket " , 4a 

de inadekvát is, mint barbár népeknek az a szokása, 

hogy fegyvert ragadva rohannak a tenger 

hullámaiba, mintha meg akarnának küzdeni az 

árral. 49 Lehetségesek-e hát olyan „enterprises of 

great pitch and moment" [nagyszerű, fontos merény], 

amelyek egyfelől atotalitás dimenziójában 

vannak és „objective correlative " -ot jelentenek e 

totalitáshoz, másfelől megilleti őket a „tett neve"? 

(Kell-e mondani, hogy a Szellem által megparancsolt 

bosszú nem ilyen?) Aligha lehetségesek. 

Eliotnak a lényeget tekintve igaza van, 

bár magam nem a „feeling", hanem akkor már inkább 

a goethei^Wilhelm Meister-i „Gesinnung", 

de leginkább természetesen saját kiindulásomhoz 

visszatérve a hamleti „dianoia" vonatkozá-


sában fogalmaznám meg: „a lehetséges cselekvések 

egyike sem képes kielégíteni". 

Ennek a szellemi tényállásnak teljesen megfelel, 

hogy Hamlet valamennyi gyakorlati tette, 

amelyet megillet a „tett neve" - inadekvát. 

Ophelia földbetaposása (az ún. „nunnery scene"), 

Polonius leszúrása, Rosencrantz és Guildenstem 

halálba küldése, Laertes letámadása 

Ungvári László, Básti Lajos és Major Tamás, a 

Nemzeti Színház 1952-es előadásának Hamletjei 

Ophelia temetésekor - mindezek a mozzanatok 

riasztó pályát jelölnek ki. Polonius megölése, úgy 

vélem, igazi fordulópontja a drámának. Noha villámgyorsan 

történik, menete hajszálpontosan 

van kidolgozva. Hamlet és anyja dulakodnak, 

mindketten izgatottak, a királyné félreérti, halálos 

fenyegetésnek véli fia erőszakos fizikai cselekvéseit 

és képes beszédét („see the inmost 

part of you" [tükröm... megmutatja szíved bensejét]), 

segítségért kiált, Polonius visszhangozza 

segélykérését, Hamlet ezt meghallja, s „erős 

felindulásban", gondolkodás nélkül kardot ránt 

és átszúr a kárpiton, észleli, hogy talált, és vad 

örömöt érez, hogy sikerült elégtételt vennie az 

alattomos hallgatózásért. Mindez szinte ösztönszerű, 

a vak indulat műve. Csak anyja kétségbeesett 

felkiáltására kezd magához térni, kijózanodni; 

először is elismeri, hogy nem volt tudatában, 

mit cselekszik, s csak ezután merül fel benne 

a lehetőség: talán a király az? Felemeli a kárpitot 

és felfedezi a halott Poloniust. Ha nem 

tesszük a magunkévá Hamlet közvetlen 

reagálását, beláthatjuk, hogy nagy horderejű 

esemény történt. Bárhogy vélekedjünk is a 

Claudiuson állandó bosszúról, annyi bizonyos, 

hogy Polonius megölése - különösen az ún. 

„prayer scene" után - csak idétlen paródiája 

annak. Polonius valóságos hibáihoz és vétkeihez 

képest viszont 

Gábor Miklós (Greguss Zoltánnal és Simor Erzsivel) 

a Madách Színház 1962-es Hamletjében


aránytalanul nagy megtorlás. Akármelyik irányból 

nézzük is, inadekvát. Ráadásul: immár maga 

Hamlet is gyilkossá vált, „felfogjuk Hamlet bűnös 

tettének jelentőségét - apjának bosszulója 

megölte valaki más apját". 50 

A szín hátralevő részének legalább három 

mozzanatára kívánom itt felhívni a figyelmet. 

Először: Eleanor Prosser felvetett egy fontos 

kérdést: „A darabot olvasva gyakran elfelejtjük, 

hogy Polonius holtteste jól látható végig a szobajelenetben. 

A színházban ülve és folyamatosan 

érzékelve az összeroskadt testet Hamlet lábánál, 

miközben ez folytatja Gertrud korholását és 

hangoztatja saját erényességét, vajon miként is 

fogadjuk azt a kijelentését, hogy őt választotta az 

ég, hogy legyen 'szolgája, ostora'?"'51 Alan C. 

Dessen meg is mutatta néhány lehetséges, sőt 

valószínű következményét annak, ha a szín hátralevő 

részében ott látható a színpadon Polonius 

holtteste. 52 Sohasem fogjuk megtudni, hogy a - 

velünk, szakrálissá vált szövegének olvasóival 

és elemzőivel szemben - „vizuális jelentésben" 53 

gondolkodó Shakespeare elképzelése szerint 

Polonius holttestének felfedése után Hamlet 

visszaereszti-e a kárpitot, újra. eltakarva a 

tetemet, vagy előbbre húzza azt, s így mindvégig 

látható. Ha végig a képben van (az előadás 

nappali világosságban zajlott, még nem lehetett 

világítással kiemelni vagy sötétbe utalni semmit), 

akkor nagyon erős ellenpont, „Verfremdungseffekt", 

elidegenítő hatás, amely a következő jeleneteknek 

nemcsak egyes mozzanatait teszi kérdésessé, 

ironizálja, hanem egész diszpozícióját 

radikálisan megváltoztatja. 

Másodszor figyelemre méltófordulat következik 

be Hamlet gondolkodásában. Ismeretes, 

hogy a kor világképében, s így drámájában is, 

jelentős szerepet játszik a „Fortune/fortune"- 

képzet, mint mitológiai vagy allegorikus alak, mint 

a sors ideologikus vagy a szerencse mindennapi 

fogalma. A III. felvonás 4. színe előtt 

tizenháromszor került szóba, hétszer Hamlet 

által. Össze-kapcsolódik vele a kerék képe, a 

körforgás, a forgandóság, az „egyszer fent, 

egyszer lent", a vakság, a szeszély, a 

kiszámíthatatlanság, s mind-ezek okán az 

emberi kiszolgáltatottság képzete. Másfelől 

viszont, mivel nem töretlen és unilineáris 

determináció, összeegyeztethető vele az emberi 

mozgástér, aktivitás, autonómia. Szituációtól, 

hangulattól, kontextustól, mondanivalótól függ, 

hogy ki mikor melyik oldalt hangsúlyozza. De 

vallomásos komolyságuk jóvoltából különösen 

emlékezetesek Hamlet Horatiónak mondott 

szavai: „for thou hast been / As one, in suff'reing 

all, that suffers nothing, / A man that Fortune's 

buffets and rewards / Hast ta'en with equal 

thanks; and blest are those / Whose blood and 

judgement are so well commeddled / That they 

are not a pipe for Fortune's finger i Ta sound 

Hamlet: David Warner (1965) 

what stop she please." [III. 2....mert te, bár / 

Szenvedve mindent, úgy től, mint aki / Semmit se 

szenved; férfi vagy, ki a / Sors öklözését vagy jutalmait 

/ Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek / 

Vérével úgy vegyült ítélete, / Hogy nem merő síp 

e sors ujja közt, / Olyan hangot adni, milyent billeget.] 

Hogy mindenfajta kiszolgáltatottság és kiszolgálás 

ellenében az autonómia, az eszközlétnek 

az elutasítása mennyire fontos gondolata az 

ő problémavilágának, azt világossá teszi, hogy 

néhány jelenettel később fuvolát hozat, s a hangszert 

kezében tartva így beszél az őt kifürkészni 

akaró Rosencrantznak és Guildensternnek: 

„Why, look you now, how unworthy a thing you 

make of me. You would play upon me, you would 

seem to know my stops, you would pluck out the 

heart of my mystery, you would sound me from 

my lowest note to the top of my compass; and 

there is much music, excellent voice, in this little 

organ, yet cannot you make it speak. 'Sblood, do 

you think I am easier to be played on than a pipe? 

Call me what instrument you will, though you fret 

me, you cannot play upon me." [Ill. 2. No lám, mily 

becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani 

akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni 

rejtelmem szívét; hanglétrám minden 

hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig 

e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, 

mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, 

könnyebb énrajtam játszani, mint egy 

rossz sípon? 'Gondoljatok bármi hangszernek: 

rám lehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani 

rajtam.] Hamlet első reakciója Polonius halálára 

még ebben a képzetkörben mozog, és máris tartalmazza 

a felelősség áthárításának mozza-


Jelenet az R.S.C. 1967-es előadásából (Hamlet: 

Roger Rees) 

natát: „Take thy fortune: / Thou find's to be too 

busy in some danger." [III.4.... magad kerested: 

/ Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom.] De érdemes 

felfigyelni rá, hogy a darab hátralevő részében 

(e hosszú szín javarésze és két felvonás van 

még hátra) mindössze háromszor kerül szóba a 

„fortune" fogalma, egyszer a királyné, egyszer 

Fortinbras hivatkozik rá, s egyszer Hamlet is említi 

még, éppen az előbbivel kapcsolatban: 

„Whose spirit, with divine ambition puff'd, / 

Makes mouths at the invisible event, / Exposing 

what is 

Az 1970-es stratfordi Hamlet címszereplője: 

Alan Howard 

mortal and unsure / To all that fortune, death, and 

danger dare, / Even for an eggshell." [IV. 4. Kinek 

becsvágytól duzzadó erélye / A vak jövőre nyelvet 

öltöget, / Kitéve azt, mi nem biztos, halandó, / 

Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy / Üres 

tojásért.] Egyszersmind arra is érdemes felfi - 

gyelni, hogy a Polonius megölését követő jelenetsor 

végén Hamlet gondolkodásában egy 

egészen új „pattern" jelenik meg: „For this same 

lord / I do repent; but heaven hath pleas'd it so, / 

To punish me with this and this with me, / That I 

must be their scourge and minister." [III. 4. Ezt a 

jó urat/ Sajnálom; de ha így tetszett az égnek/- 

Büntetve őt velem, s engem vele - / Hogy én legyek 

szolgája, ostora.] 

Hamlet itt Fortuna felől a gondviselés felé fordul, 

s nemcsak hogy mintegy „nagyban" ismétli 

meg a felelősség áthárítását - az „I [...] will answer 

well / The death I gave him" [Kezem miatti / 

Haláláért felelni én fogok] ígérete a drámában 

puszta szó marad -, de a Horatiónak, illetve Rosencrantznak 

és Guildensternnek mondottak 

háttere előtt eléggé feltűnő, sőt meglepő módon 

egyszerre csak vállalja az eszközszerepet. Mintha 

az apja halála által megrendített, az apja szellemével 

találkozó, s állandóan a halál problémájával 

foglalatoskodó Hamlet immár okozójaként 

egészen más közelségbe, viszonyba került volna 

a halállal; Fortuna kerekének, a „fortune" 

forgandóságának képzetét mindinkább egy 

másik, nagyobb körforgás élménye helyettesíti 

gondolatvilágában: „Your worm is your only 

emperor for diet: we fat all creatures else to fat 

us, and we fat ourselves for maggots. Your fat 

king and your 

lean beggar is but variable service - two dishes, 

but to one table. [...] A man may fish with the 

worm that hath eat of a king, and eat of the fish 

that fed of that worm. [...] a king may go a 

progress through the guts of a beggar." [IV. 3. 

Mert hát életrendünk egyedüli hatalmassága a 

féreg: mi minden egyéb teremtményt 

meghizlalunk, hogy magunkat hizlalhassuk; 

magunkat pedig a pondrónak hizlaljuk. A kövér 

király meg a sovány koldus, csak más-más fogat 

étel [...]. Azonegy ember halászhat a féreggel, 

mely egy királyból evett; s ehetik a halból mely 

ama férgen hízott. [... így] tehet egy király körutat 

a koldus bendőjén által.] Majd később, a 

temetőben: „To what base uses we may return, 

Horatio! Why, may not imagination trace the 

noble dust of Alexander till a find it stopping a 

bung-hole? [...] Alexander died, Alexander was 

buried, Alexander returneth to dust, the dust is 

earth, of earth we make loam, and why of that 

loam whereto he was converted might they not 

stop a beer-barrel? [V. 1. Minő aljas célokra 

használhatnak még bennünket, Horatio! Nem 

nyomozhatja-e képzeletünk a Sándor nemes 

porát, míg végre a hordóakna tapaszát leli 

meg? [...] Sándor meghalt; Sándort eltemették; 

porrá vált; a por föld; földből sárt csinálnak; és 

így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne 

dughatnák be a sörös hordót?] 

Harmadszor: hogy Polonius megölése igazi 

fordulópont, mind Hamlet, mind a király megérezni 

látszik. Hamlet - óh, az ő próféta lelke! - 

kimondja: „This bad begins, and worse remains 

behind." [III. 4. Rossz kezdetnek rosszabb lesz 

vége majd.] De a király sem csak a Hamlet felől rá 

leselkedő közvetlen veszélyt érzi; az olyan konklúziók, 

mint ,,My soul is full of discord and dismay" 

[IV. 1. Lelkem zavarral és búval tele] és „diseases 

desperate grown / By desperate appliance


are relieved; / Or not at all" [IV. 3.... mert kétségb' 

esett / Nyavalyán kétségb' esett gyógyszer 

segít, / Vagy éppen semmi.] sokkal általánosabb 

megérzésről tanúskodnak, mely a bajok 

láncreakciója által mindinkább beigazolódik és 

alakot ölt: „this, I Like to a murd' ring-piece in 

many places / Gives me superfluous death." [IV. 

5. ... ez, mint gyilkoló pokolgép, / Több helyen üt 

fölösleges halált.] Hamlet és a király egyaránt azt 

sejtik meg, hogy Polonius megölése valóságos 

földindulás kezdetét jelenti, melynek során el 

fogják veszíteni irányításukat az események fölött, 

s azok beláthatatlanok, és magukkal sodorják 

őket. 

Polonius megölésének végletesen inadekvát 

volta, a nagy körforgás, a halál egyenlősítő és 

egyetemes „progress" [IV. 3.], „fine revolution" 

[V. 1.] és „base uses" [V. 1.] gyanánt való meglátása 

és a földindulás előérzete olyan új szellemi 

szituációt teremt, amelyben az „enterprises of 

great pitch and moment" számára végképp nem 

látszik hely. 

Már a harmadik felvonás negyedik színének 

végén, s a negyedik felvonás harmadik színével 

kapcsolatban is fel lehet vetni a kérdést: miért 

nyugszik bele Hamlet minden további nélkül, 

hogy elhagyja Helsingőrt. És a negyedik felvonás 

negyedik színében a hetedik Hamlet-monológ 

(„How all occasions do inform against me" 

[Hogy vádol engem minden alkalom...]) gondolatmenetének 

és az egész szín „vizuális jelentésének" 

az ellentmondása igen különös. Igaz, 

Hamlet fellépése e színben mind az első kvartóból, 

mind a fólióból hiányzik, csak a második 

kvartóban van meg, s egyáltalán nem biztos, 

hogy eredetileg szerepelt az előadásban. A szín 

egyébként erős cezúra a darab térkompozíciójában, 

mert az első, amelyik nem a helsingőri kastélyban, 

tehát falak között, hanem attól egy 

bizonyos távolságra és a szabadban játszódik. 

Ha sor kerül Hamlet fellépésére, akkorbejövetele 

az egyik oldalon és kimenetele a másikon az 

„útköz-ben", pontosabban az út, a valahonnan 

valahová, a Helsingőrtől való távolodás „vizuális 

jelentését" reprezentálja. A monológ 

gondolatmenetének konklúziója: „0 , from this 

time forth I My thoughts be bloody or be nothing 

worth" [Ó, vért kívánj / Hát, gondolat! vagy 

értéked silány]. Ebből egyetlen természetes 

akció következnék: sarkon fordulni, visszatérni 

Helsingőrbe és meg-ölni a királyt. Hamlet 

azonban ez után az önmagához intézett, és 

nagyon is jelen idejű felszólítás után - megy 

tovább Anglia felé. Erre a jelenet-végre még a 

„prayer scene"-nél is jobban illik Peter Alexander 

megállapítása: „Shakespeare itt csaknem 

teljességgel vizuális kifejezésbe foglal-ta Hamlet 

problémájának egészét." 54 A „vizuális jelentés" 

egy olyan figura benyomását kelti, aki nemcsak 

Helsingőrtől, hanem a saját maga által 

megteremtett feladatától is távolodik. 

August Wilhelm Schlegel azt mondja, hogy 

„úgy látszik, mintha afőcselekmény az utolsó felvonásokban 

elakadna, sőt már-már visszafelé 

folyna". 55 De valóban csak „úgy látszik". Ha a 

Hamletot bosszú- és jellemtragédiának tekintjük. 

Az például, hogy a negyedik felvonás ötödik, 

hatodik és hetedik színe a röviden „Poloniuscselekménynek" 

nevezhető mellékszálat, 56 illetve 

a „második bosszúcselekményt" 57 hozza az 

előtérbe, nemcsak kauzálisan indokolt, lévén 

Ophelia tragédiája és Laertes bosszúja Hamlet 

cselekedeteinek („nunnery scene", Polonius 

megölése) okozata, s nem is csak abban az általános 

dramaturgiai értelemben, hogy Shakespeare 

„a mellékcselekményt rendszerint nem a 

főtémától függetlenül alkalmazza, hanem annak 

megvilágítására használja". 58 A Polonius család 

tragédiájának (hiszen nem tragédia-e az eredetileg 

átlagos, de nem romlott Laertesnek az „unworthy 

a thing" [becstelen eszköz] szintjére züllése 

is?) Hamlet távollétében egyetlen nagy 

tömbként való előtérbe kerülése nemcsak a 

mondott módokon, s önsúlyánál fogva jelentős, 

hanem egy figyelemre méltó drámaírói fogás révén 

is. Ahhoz képest, hogy majd az ötödik felvo- 

Vlagyimir Viszockij, a Taganka Hamletje (1971) 

násban mennyire feltűnő lesz: Shakespeare 

egyáltalán nem tartotta szükségesnek Hamletot 

reagáltatni Ophelia tragédiájában való tulajdon 

részességére, itt, a lány k é t - a 19. századi olasz 

romantikus operák egyik kedvelt jelenettípusának 

elnevezésével élve - .,őrülési jelenetében" 

és a királyné beszámolójában haláláról, erőteljesen 

stilizálta-poetizálta a figurát és tragédiáját. 

Ophelia már első fellépésekor, Laertes intelmeiben 

veszélyeztetett virágként jelenik meg - „The 

canker galls the infants of the spring I Too oft 

before their buttons be disclos'd" [I. 3. Üszög 

senyveszti a tavasz szülöttit / Gyakran előbb, 

mint bimbajok fesel] -, s a két „őrülési jelenetben" 

a lánya szó szoros értelmében virág-, egyszersmind 

dallamszférába emelkedik. Nincs 

okunk kételkedni Laertes szavainak igazságában: 

„Thought and affliction, passion, heIl itself / 

She turns to favour and to prettyness." [IV. 5. 

Bánat, levertség, a pokol maga / Őnála mind 

kellemre változik], Amikor pedig a királyné 

beszámol vízbefúlásáról, virág- és dallamkörben 

lebegő sellőként tűnik el a szemünk elől. S ha a 

temetéskor Laertes szavait: „from her fair and 

unpolluted flesh / May violets spring" [V. 1. 

Szeplőtelen szűz testéből violák / Fakadjanak!], 

már a „bravery" [V. 2. dagályos] stílusszintjéhez 

számítanánk is, a sírba virágot hintó királyné 

búcsú-szavai - „Sweets to the sweet. [...] I 

thought thy


Hamlet: Daniel Olbrychski (Varsói Nemzeti 

Színház, 1973) 

bride-bed to have deck'd, sweet maid, And not 

have strew'd thy grave" [Kedvest a kedvesnek... 

Azt gondolám, nászágyadat vetem meg, / Nem 

sírodat hintem, kedves leány.] - egy konzekvens 

stilizálási-poetizálási folyamatot zárnak le. 

Ophelia a dráma legszerencsétlenebb, legerősebb 

részvétet keltő szereplője, s figurájánaktragédiájának 

ez a költői megemelése, mely 

nagy érzelmi hatást hivatott kiváltani, ugyanúgy 

ellenpontozza, kérdésessé teszi, elidegeníti, sőt 

diszkreditálja az „enterprises of great pitch and 

moment" hamleti eszményét-feladatát, mint Polonius 

értelmetlen leszúrása. 

S a Rosencrantzcal és Guildensternnel való 

elbánás nemkülönben. Mára harmadik felvonás 

negyedik színéből tudjuk, hogy Hamlet hidegen 

készül a leszámolásra: „They bear the mandate, 

they must sweep my way / And marshal me to 

knavery [az én kiemelésem - E. G.]. Let it work; / 

For'tis the sport to have enginer / Hoist with his 

own petard, and't shall go hard / But I will delve 

one yard below their mines /And blow them at the 

moon. 0, 'tis most sweet / When in one line two 

crafts directly meet." [... Útam ők seperjék, / Lévén 

vezérim a gazságra. Hagyján! / Hisz oly derék 

a tűzmestert saját / Aknája által vetni föl; s 

ügyetlen / Volnék, ha nálok egy öllel aláb / Nem 

ások és a holdba nem rőpítem. / Ó, oly derék, az, 

ha két oldalon / Így összevág két csel, egy vonalon."] 

Noha később „gyorsan" cselekszik, arra 

azért van gondja, hogy „rögtön halál" legyen a részük: 

,,not shriving-time allow'd" [V. 2. Még 

gyónniuk sem engedvén időt]. Ha meggondoljuk, 

hogy Hamlet apjának halálát különösen tragikussá 

teszi, hogy „unhousel'd, disappointed, 

unanel'd" [I.5. Nem gyónva, kenve, nem áldozva 

meg] következett be, s Hamlet azért nem szúrja le 

az imádkozó királyt, mert „in the purging of his 

soul" [midőn tisztálja lelkét] találja, úgy megint 

felmérhetjük szándékának és cselekedetének 

súlyát, egyszersmind aránytalanságát, s fennakadhatunk 

azon a hidegségen is, amellyel még 

a darab utolsó színében is beszámol róla Horatiónak. 

Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a temetőjelenetben 

alighanem a darab legabszurdabb 

mondatát halljuk tőle: „Dost thou come here to 

whine? / To outface me with leaping in her grave?" 

[V. 1. Hát ríni jössz ide? S hogy sírba ugrálj, 

engem azzal ölj?] Ezt annak az embernek mondja, 

akinek apját megölte, húgát pusztulásba döntötte, 

s annál a sírnál, mely ez utóbbi áldozatát 

fogadja be. 

A „nunnery scene", majd Polonius leszúrásától 

Hamlet valamennyi gyakorlati tette az „enterprises 

of great pitch and moment" eklatáns 

megcsúfolása. 

Közhely, hogy az ötödik felvonás első színében, 

a temetőjelenetben Hamlet más emberként 

tér vissza, mint amilyenként távozott. Magam 

úgy vélem, hogy a belső átalakulás Polonius értelmetlen 

megölése után kezdődik, s a harmadik 

felvonás negyedik színének végétől követhető. 

De való igaz, hogy a másság itt válik teljessé, s 

azzal a felismeréssel befejezetté, amelyet az 

utolsó szín elején fogalmaz meg: „But I am very 

sorry, good Horatio, / That to Laertes I forgot 

myself; / For by the image of my cause I see / The 

portraiture of his." [V. 2. Azt bánom, hogy felejtém 

magamat, / Horatio, Laertes ellenében: / 

Ügyem szakasztott mása az övé.] Az új Hamlet 

fatalista, egyfelől elfogadja a gondviselést, másfelől 

az ad hoc, „erős felindulásban elkövetett", 

hirtelen kis tetteket (annál is inkább, mert e kis 

tettek tárgya mindig „baser nature" [hitvány 

elem]: „let us know / Our indiscretion sometime 

serves us weIl / When our deep plots do pall; and 

should learn us / There's a divinity that shapes 

our endes, / Rough-hew them how we will". [V. 2. 

Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan / Tett 

néha jól segít, midőn derék / Tervünk hanyatlik; s 

ez tanítson arra: / Van egy istenség, aki céljaink / 

Formálja végre, bármiképp nagyoltuk.] Polonius


megölése óta mindinkább s az utolsó felvonásban 

látványosan e két pólus között hányódik. Ez 

azonban a maga teremtette, par excellence 

hamleti feladat - „to set it right"! -, az „enterprises 

of great pitch and moment" ideáljának végleges 

feladását jelenti - de immár nem a feladat 

kitűzése, hanem a feladatról való lemondás értelmében. 

Ám bizonykodik, hogy bosszút áll a királyon 

és azt mondja: „a man's life's no more 

than to say ,one"' [V. 2. S az ember élte annyi, 

mint ez: „egy"!] Ha ezt az „enterprises of great 

pitch and moment" dimenziójában fogjuk fel, úgy 

az egész dráma bizonyítja, hogy nem igaz. Ha viszont 

a szimpla bosszúállás praktikus dimenziójában, 

nem kevesebbet jelent, mint hogy Hamlet 

feladta legsajátabb célját. S a sokat vitatott és 

sokféleképpen értelmezett „abgang" a temetőjelenetben, 

ez a valóban „rejtélyes mondás" 59 , 

hogy ti. „Let Hercules himself do what he may, / 

The cat will mew, and dog will have his day" [V. 1. 

Bár Hercules, amit bír, tegye meg: / A macska 

nyávog, és megvész az eb] számomra pontosan 

ezt jelenti. 

A fatalizmus és az ad hoc, „erős felindulásban 

elkövetett", hirtelen kis tettek polaritása, a közöttük 

való hányódás a dráma utolsó színében a 

legnyilvánvalóbb. Egyfelől ott van a híres részlet 

a „there is a special providence" [a gondviselés 

akaratja] és „the readiness is all" [készen kell rá 

lenni] meggyőződésével, másfelől a végül mégiscsak 

beteljesített bosszú, amellyel kapcsolatban 

azonban Schlegelnek, úgy vélern, igaza 

van: „A bűnösöket végül is eléri a büntetés, de 

mintha csak valamiféle véletlen csapás következtében, 

nem pedig azon a kívánatos módon, 

hogy a világ ünnepélyesen intő példát kapjon az 

igazságosságról " . 60 Vagy mint Klein mondja: „A 

crimen végül is mintha rá volna erőszakolva a 

hősre, a szó szoros értelmében a körülmények 

nyomják a kezébe a fegyvert", 61 illetve: „A tett 

mintha valóban rá volna erőszakolva, az eszközt 

pedig úgyszólván a kezébe nyomták volna..." 62 

A haldokló Hamlet háromszor rugaszkodik 

neki, hogy megfogalmazza Horatiónak, mit kellene 

elmondania róla, hogyne maradjon utána „a 

wounded name", ne maradjon sérelem a nevén: 

„Report me and my cause aright/To the unsatistied"; 

„in this harsh world draw thy breath in pain / 

To teli my story"; „So teli him, with th'occurents 

more and less / Which have solicitecl - the rest is 

silence." [V. 2. Győzd meg felőlem és igaz 

ügyemről / A kétkedőket.... Szídd még e rossz 

világ kinos lehét, / Hogy elmondd esetem. ... Beszéd 

el ezt neki, s minden körülményt, / Mi okozá 

- - A többi, néma csend.] Maga is érzi, tudja, 

hogy ami elmondható, az a sztori. S Horatio későbbi 

szavai alapján biztosak is lehetünk benne, 

hogy azt el fogja mondani. De a komplex és bonyolult 

összefüggéseknek azt az egész tömegét, 

amelyet a Hamlet-probléma kifejezéssel próbál- 

„Mezítlábas" Hamlet Kecskeméten, 1972 

(Székhelyi József és Stefanik Irén) (Ikládi 

László felvétele) 

tam jelezni, nemhogy Horatio, de maga Hamlet 

sem tudná elmondani, mivel nem hozható absztrakt 

formára. Azt, hogy a hamleti tapasztalatok 

és a sztori megérthetősége között micsoda 

szintkülönbség van, érzékletesen fejezi ki, hogy 

a „the rest is silence" kijelentés után hangképzetek 

és -effektusok halmozásával ér véget a 

darab. Horatio rögtön így búcsúzik Hamlettól: 

„flights of angels sing thee to they rest" [Nyugosszon 

angyal éneklő sereg]. Aztán dobszó 

hallatszik. Végül Fortinbras zárszava: „The soldier's 

music and the rite of war / Speak loudly for 

him. [...] Go, bid the soldiers shoot." [Útján kövesse 

harci tisztelet. / Harsogjon a zene. [...] 

Menj, lőjenek sort!] Tüzérségi sortűz. 

Persze a darab vége, a világot megmérgező 

bűn megbüntetésétől, azaz a király megölésétől 

kezdve Hamlet Fortinbrasra adott szavazatán s 

ennek hatalomátvételén keresztül egészen a katonai 

tiszteletadás apoteózisáig a reneszánsz 

dráma világrendet visszaállító sémáját valósítja 

meg, teljesíti be. Ezúttal mégsem mondhatjuk, 

hogy a „harmónia hiánytalanul helyreáll". Egy-


Huszti Péter a Madách Színház Hamletjében, 

1977 

részt, mert a „world", a „time", az „age" zűrzavara, 

rendetlensége, romlottsága mint „érzéki jelenlét" 

túl egyetemes és erős ahhoz, hogy csupán 

a dráma végével ellensúlyozható, sőt megszüntethető 

volna, másrészt, mert a Hamletprobléma 

oly sokat jelent számunkra, hogy 

„szellemi és érzelmi reakciónk [...] továbbra is 

Hamletra koncentrálódik", 63 és: „Nyomasztó 

üresség marad hátra, amelyet Fortinbras csak 

Heiner Müller: Hamlet-Maschine (1979) 

részlegesen tölt be". 64 A formailag korrekt megoldás 

és lezárás ellenére a Hamlet, a darabot 

mindmáig éltető és számunkra is legfontosabb 

dimenziói tekintetében, nyitva marad. Mert a 

Hamlet-probléma megoldatlan és megoldhatatlan. 

„The rest is silence" - a darabnak azok közé a 

megfogalmazásai közé tartozik ez, amelyeket 

nagy átéléssel, jelentőségteljesen, a művészi és 

életfilozófiai mélység élményéhez méltónak vélt 

kultúrájulattal szokás idézni. Mert ugyebár, a lényeg 

kimondhatatlan. De vajon Hamlet s a 

Hamlet horizontja e tekintetben is egybeesik? 

Hamlet problémája - tudom, brutálisan fogom itt 

össze tartalmát - az, hogy olyan feladatot vél 

magára hárulni („The time is out of joint" - „to 

set it right"), amely teljesíthetetlen. A hamleti 

„dianoia", ez a radikális, totalizáló, 

univerzalizáló gondolkodás- és látásmód olyan 

„enterprises of great pitch and moment" igényét 

teremti meg, melyek egyfelől a „world", a „time", 

az „age" dimenziójában vannak, másfelől 

megilleti őket a „tett neve". Ez az igény irreális - 

„a lehetséges cselekvések egyike sem képes 

kielégíteni". De ott van még a darab abszolút 

középponti jelene-te, amelyet mindeddig 

megkerültem, s amellyel kapcsolatban Klein 

nagyon lényeges mozzanat-ra világít rá: „A játék 

a játékban Hamlet egyetlen konkrét 

iniciatívája". 65 A Gonzago-darab előadatása a 

király előtt a bosszútragédia szintjén, mint 

„egérfogó" „plauzibilisan van motiválva azáltal, 

hogy Hamlet úgy gondolja, a Szellem csalárd lélek 

is lehet." 66 Ám Hamlet nyomatékosan nemcsak 

ezen a praktikus síkon fogja fel és értékeli a 

színjátékot. A színészekről mondja: „they are the 

abstract and brief chronicles of the time" [II.2. ... 

mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái]. S kevés 

olyan agyonidézett passzusa van a Shakespeare-életműnek, 

mint Hamlet szavai a színjátékról, 

„whose end, both at the first and now was 

and is to hold as'twere the mirror up to nature; to 

show virtue her feature, scorn her own image, 

and the very age and body of the time his form 

and pressure". [III. 2.... melynek föladata most 

és eleitől fogva az volt és marad, hogy tükröt tartson 

mintegy a természetnek; hogy felmutassa 

az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, 

és maga az idő, a század testének tulajdon 

alakját és lenyomatát.] A színjáték nemcsak 

hogy „Hamlet egyetlen konkrét iniciatívája", hanem 

egyetlen olyan iniciatívája is, amely a 

„world", a „time", az „age" dimenziójában van. 

Tehát az „enterprises of great pitch and moment" 

legalább egyik kritériumának megfelel. Meglehet, 

az olyan kivételes esettől eltekintve, mint az 

„egérfogóként" való felhasználása, nem illeti 

meg a „tett neve". A képletes tükör haszna nem 

közvetlenül gyakorlati. Hamlet és a királyné jelenete, 

amelyben Hamlet majd gyakorlati eredményt 

vár törekvésétől - „You go not till I set you


Michael Pennington Hamletje (Stratford, 1981) 

up a glass / Where you may see the inmost part 

of you" [III. 4. Tapot se innen, míg tükrömbe 

nem nézsz, / Mely megmutatja szíved belsejét.] 

-, éppen ezt mutatja; semmi jel sincs rá, hogy 

az „önismeret tükre" 67 a bűnösség belátásán túl 

a továbbiakban is bármiféle konzekvenciával 

jár-na a királynénál. A tükröt tartásnak ez a 

privát szférában megismételt és eredménytelen 

jelenete ellenpont a Gonzago-színjáték 

nyilvánosságához és frappáns hatásához, 

egyáltalán: centrális jelentőségéhez - 

kontrasztként csak fokozza azt. A játék a 

játékban gyakorlati eredménye - hogy ti. Hamlet 

megbizonyosodik a Szellem tudósításának 

igazságáról - feltűnően nem áll arányban azzal a 

jelentőséggel, amelyet a színjáték mint olyan e 

bosszútragédiában 

kompozícionálisan, 

eszmeileg és „érzéki jelenlét" tekintetében kap. 

Nemcsak gyakorlati eredménye jóvoltából 

érezzük Hamlet egyetlen adekvát és sikeres 

vállalkozásának. Hamlet egyetlen konkrét 

iniciatívája, s egyetlen adekvát és sikeres vállalkozása 

túlmutat közvetlen, pragmatikus dramaturgiai 

funkcióján - az egész dráma önreflexiója. 

Roland Mushat Frye, aki alaposan kutatta 

az Erzsébet-kori tükörszimbolikát, lényeges következtetésre 

jut: „A művészet tükrét azért hozták 

létre, hogy a természet hihető utánzását alkossák 

meg, nem pedig betű szerinti átírását, de 

még fontosabb volt az, hogy lényeges megértést 

érjenek el esztétikailag kielégítő formában [az én 

kiemelésem - F. G.]. Ez az a kontextus, amelyben 

Hamlet szavait Shakespeare korában értették. 

Hamlet általános és széles körben elfogadott 

elveket alkalmazva levonja a konzekvenciákat 

általában a színházművészetre és az egyes 

darabok előadására nézve, beleértve mind a játékot 

a játékban, ,Az egérforgó'-t, mind magát a 

Tragedy of Hamlet-et." 68 A színjátékot iniciáló 

Hamlet horizontja tágabb, mint a haldokló Hamleté; 

s a Shakespeare-dráma horizontja az előbbiével 

esik egybe. A „the rest is silence" formula 

valamiféle belső végtelenbe látszik ugyan távlatot 

nyitni, de az egész dráma, a dráma egésze 

rá-cáfol. Az a bizonyos „többi" ti. nem más, mint 

„maga a Tragedy of Hamlet". „Lényeges megértés 

esztétikailag kielégítő formában." 

Nekünk persze szabadságunkban áll tovább 

is folytatnia gondolatsort. A Hamlet-probléma - 

a hamleti „dianoia" problémája. A radikális-univerzalisztikus 

látás- és gondolkodásmódé. Nem 

nélkülöz minden alapot, ha a Hamletot az első 

par excellence értelmiségi drámának, sőt a para- 

Máté Gábor (Hamlet) és Básti Juli (Ophelia) 

Kaposvár, 1984 (Fábián József felvétele)


A Footbarn Theatre Hamletje, 1980 (Keleti Éva 

felvétele) 

digmatikus értelmiségi drámának érezzük. S valószínűleg 

csakugyan a művészet az a terület, 

ahol a radikális-univerzalisztikus látás- és gondolkodásmód 

termékenyebb lehet, mint amilyen 

veszélyes. 

1991. december 

Jegyzetek 

1. Ludwigs Werke. Herausgegeben von Arthur 

Eloesser. Berlin-Leipzig-Wien-Stuttgart, é. n. 

Viertel Teil, 137. (A bibliográfiai adatok az általam 

használt kiadványokra vonatkoznak, amelyek 

nem okvetlenül azonosak a standard kiadásokkal.) 

2. H. M. Ktein: Zur Einführung in das Drama. In: 

Shakespeare: Hamlet. Herausgegeben, übersetzt 

und kommentiert von H. M. Klein. Stuttgart, 

1984.1. 18. 

3. I. m. 19. 

4. I. m. 20. 

5. Szőnyi György Endre: Új föld, új ég. Budapest, 

1984. 125. 

5a. Arany János sok szempontból is csodálatra méltó 

fordítása a műfordítás természetébőt következően 

nem alkalmas az eredeti dráma szoros szövegértelmezésére. 

Zárójelben megadott helyei 

gyakran éppen azt a mozzanatot nem tartalmazzák, 

amelyet az idézet demonstrálni hivatott - általában 

csak hozzávetőleges utalásul, eligazításul 

szolgálnak. 

6. Az idevágó reprezentatív - egymással részben 

szembenálló, de egymást mégis jól kiegészítő - 

munkák: C. Spurgeon: Shakespeare's Imagery. 

Cambridge, 1958 2 ; W. H. Clemen: The Development 

of Shakespeare's Imagery. Cambridge- 

Massachusetts, 1951; Kenneth Muir: Shakespeare 

the Professional and related studies. London, 

1973. 

7. A dráma szövegét a The Arden Shakespeare-sorozat 

kötete, H. Jenkins kiadása szerint idézem 

(London-New York, 1982), s ez természetesen 

interpretatorikus döntés is egyszersmind. 

8. Kéry László: Talán álmodni. Budapest, 1989. 178. 

9. T. S. Eliot: Káosza rendben. Budapest, 1981. 76. 

10.I. m. 77-78. 

11.Lessing: Laokoón - Hamburgi dramaturgia. Budapest, 

1963.214-215. 

12.Eliot: I. m. 77. 

13.Arisztotelész: Poétika. (Ritoók Zsigmond kéziratos 

fordítása alapján) 1450a. 

14.I. m. 1450b. 

15.I. m. 1456a. 

Kulka János (Hamlet) és Ujlaky László (Horatio) a 

pécsi Hamletben, 1983 (Tér István felvétele)


Hamlet (Héjja Sándor) Rosencrantz Guildensternnel 

(Nagy Dezső és Jancsó Miklós) Kolozsvár, 

1986 (Kántor László felvétele) 

16. A. C. Bradley: Shakespearen Tragedy. New 

York, 1986. 99. 

17. I. m. 1 0 0 -1 0 1 . 

18. I. m. 103. 

19. Mihail Morozov: Metafory Shekspira kak vyrazhenie 

kharakterov dejjstvujushhikh lic. In: Morozov: 

lzbrannoe. Moszkva, 1979. 271. 

20. I. m. 274. 

21. Mivel a szerző 1936-ban németül megjelent 

könyvét 1951-ben angolul jelentősen átdolgozta, 

majd a Hamlet-fejezetet 1975-ben - némileg ismét 

át-dolgozva - visszafordította anyanyelvére, e legkiérleltebb, 

végső változatból idézek. W. Clemen: 

Die Bildersprache im Hamlet. In: Hamletlnterpretationen. 

Herausgegeben von Willi 

Erzgräber. Darmstadt, 1977. 1 2 8 -1 2 9 . 

22. Clemen e felfogás téves voltát éppen a Madáchsor 

hátterében álló Hamlet-hely („And thus the native 

hue of resolution / Is sicled o'er with the pale 

cast of thought" [Ill. 1.1 S az elszántság természetes 

színét / A gondolat halványra betegíti) példáján 

demonstrálja a legérzékletesebben. I. m. 132-133. 

23. Jenkins: lntroduction. In: Id. 7. jegyzet. 129. 

24. I. m. 130. 

25. I. m. 1 4 7 -1 4 8 . 

26. Kéry: I. m. 1 5 0 - 1 6 7 . 

27. Klein: I. m. 42. 

28. Országh László: Shakespeare. Budapest, 1944. 

50. 

29. Th. W. Adomo: Zene, filozófia, társadalom. 

Buda-pest, 1970. 54. 

30. M. Pfister: Das Drama. München, 1982. 3 220. 

31. Bradley: I. m. 20. 

32. B. Brecht: Színházi tanulmányok. Budapest, 

1969. 89. 

33. I. m. 438. 

34. Klein: I. m. 17. 

35. I. m. 21. 

36. W. Raleigh: Shakespeare. Budapest, 1909. 216. 

37. Klein: I. m. 46. 

38. E. M. Forster: Aspects of the Nove l and related 

writings. London, 1974. 4 6 - 5 3 . 

39. Eliot: I. m. 77. 

40. I. m. 75. 

41. Klein: I. m. II. 173. 

42. Jenkins: I. m. 125. 

43. I. m. 126. 

44. I. m. 147. 

45. I. m. 153. 

46. Klein: I. m. I.30. 

47. Kéry: I. m. 27. 

48. Jenkins: I. m. 490. 

49. A múlt század vége óta Arisztotelészig, Sztrabónig 

és Aelianusig visszavezetett allúzió. 

50. Jenkins: I. m. 145. 

51. E. Prosser: Hamlet and Revenge. Stanford, 

1971. 2 201. 

52. A. C. Dessen: Elisabethan Drama and the V/ewer's 

Eye. Chapel Hill, 1977. 9 6 - 1 0 1 . 

Szilágyi Maya és Nagy Feró az Universitas 

Együttes Hamletjében (1987) (Szilágyi Lenke 

felvétele) 

53. N. Coghill: Shakespeare's Professional Skills. 

Cambridge, 1964. 1 - 3 1 . 

54. Idézi Jenkins: I. m. 140. 

55. A. W. v. Schlegel: Vorlesungen über 

dramatische Kunst und Literatur, Bonn-Leipzig, 

1923. II. 176. 

56. Klein: I. m. I. 38. 

57. Jenkins: I. m. 142. 

58. I. m. 152. 

59. I. m. 393. 

60. Schlegel: I. m. 178. 

61. Klein: I. m. I. 34. 

62. I. m. II. 604. 

63. I. m. I. 35. 

64. I. m. II. 605. 

65. I. m. I. 31. 

66. Jekins: I. m. 125. 

67. R. M. Frye: The Renaissance Hamlet. 

Princeton, 1984. 152. 68.1 m. 291.

K O L T A I TAMÁS 

KAFKALAND 

MITTELFEST CIVIDALÉBAN 

ranz Kafka portréját akasztani emblémaként 

egy közép-európai színházi fesztivál 

F 

fölé - az ötlet, amilyen abszurdnak, bizarrnak, 

hogy ne mondjam, kafkainak látszik 

első pillantásra, közelebbről nézve 

éppoly megható, valósággal metaforikus. Egy 

cseh-zsidó közösség tagjaként, a német nyelvű 

polgárság környezetében világirodalmi remekműveket 

írni az Osztrák-Magyar Monarchia 

Prágájában németül: lehet-e ennél szorongatóbb 

és felemelőbb jelképe a közép-európai egymásra 

utaltságnak, amit manapság oly sokan 

nem hajlandók tudomásul venni és az együttélés 

kiindulópontjának tekinteni? Tábori György mint 

az észak-olasz Cividale del Friuliban másodízben 

megrendezett Mittelfest soros igazgatótanácsi 

kurátora megérdemelné, hogy lovaggá üssék 

az ötletért. Egyébként is úgy festett - szalmakalapjában, 

ősz borostájával, törékeny fizikumával 

és töretlen kedélyével - a Julius Caesar 

alapította kisváros utcáin, terein vagyis a fesztivál 

helyszínein, mint Cervantes igazságért hadakozó 

bús képű lovagja, aki visszajött a nyugdíjból, 

hogy a színház mágiájával vívjon szélmalomharcot 

az ostobaság és rosszindulat Európa 

közepe fölött terpeszkedő erői ellen. 

Cividale tizennégy napig meghazudtolta az 

európai status quót. Miközben a résztvevő országok 

egynémelyike állami szinten fegyvereit 

dörgette egymásra (önmagára?), vagy elhatárolódási 

kísérletekkel foglalatoskodott, addig szín- 

Némethy Ferenc és Bálint András Franz Kafka 

A kriptaőr című drámatorzójában 

házi képviselői sikeresen demonstrálták az emberi 

lényegnek ellentmondó - nemzeti, nyelvi, 

etnikai, faji - elhatárolódások abszurditását. 

Mennyivel osztrákabb és olaszabb a két, Budapesten 

született György - George Tabori és 

igazgatótanácsi kollégája, Giorgio Pressburger - 

, mint amilyen magyar? (Vagy fordítva.) És Jozef 

Nadj, azaz a Bácskából (Jugoszláviából? 

Szerbiából?) való Nagy József, aki hírneves Jel 

Színházával a franciaországi Orléans-ban dolgozik? 

És hová soroljam az erdélyi születésű, 

Budapesten élő, izraeli állampolgárságú Taub 

Jánost, A kriptaőr című Kafka-töredék rendezőjét? 

Más értelemben besorolhatatlanok az országhatárokat 

átlépő közös produkciók, amelyek 

a Mittelfestre készültek, például a bécsi 

Burgtheater és egy udinei társulat kétnyelvű 

Trakl-bemutatója, a Kékszakáll... és így tovább. 

Ha a határokat (a földrajziakat és a tudatunkban 

mesterségesen emelteket) át is tudta lépni 

Tábori György, a közép-európai valóság fenyegető 

árnyékát, amely időnként rávetült a találkozóra, 

nem mindig. A világpolgár-fenegyerek Ljubisa 

Ristić - Haris Pasovićtyal közös - szabadkai-szarajevói 

Amerika-adaptációja nem jöhetett 

el, nem tudni pontosan, miért. Talán a háború 

miatt, talán mert a résztvevő országok közül a 

„benevezett" Jugoszláviát végül Horvátország 

és Szlovénia képviselte mint utódállam, s Szerbiát 

bojkott sújtotta? Könnyen lehet, hiszen Jovan 

Ćirilovot, aki igazgatótanácsi tag - Tábori, 

Pressburger, Ascher Tamás és Jiři Menzel mellett 

- hivatalosan már meg sem hívták, holott jövőre 

ő lenne a soros kurátor; helyette Menzel 

lesz. Tábori és Ascher ejnye-bejnyézett emiatt. 

Comédia Tempio - az orléans-i Jel Színház 

előadása 

Ćirilovot, a belgrádi BITEF atyamesterét aligha 

lovagias leszerbezni - de háta döntésnél, úgy 

látszik, nem csak lovagok voltak jelen. 

Menzel egyébként mint eljövendő ötletgazda 

és szervező tett egy lekicsinylő megjegyzést 

Kafkára, illetve a Kafka-fesztiválra, ami nem volt 

elég elegáns ahhoz, hogy ízléstelennek ne tűnjék. 

Ráadásul elég volt Cividaléban tölteni három 

napot - Menzel, azt hiszem, nem is töltött ennél 

többet -, hogy érezhetővé váljék, milyen otthonos 

lett itt Kafka, mennyire belakta a várost. Kétség 

sem férhetett hozzá, hogy a hétköznapok 

realista részleteiből bontakoznak ki a kafkai félelmek, 

szorongások és víziók - az áttekinthetetlen 

valóság abszurditásai. Hasonlóak a boszniai 

háborúhoz vagy Menzel reagálásához Tábori 

Kafkájára és a Ćirilov-ügyre. 

Igazi kaland volt Kafkaland, azaz Cividale állampolgárává 

válni két hétre. Kafka szelleme áthatotta 

a várost. A könyvesboltok és üzletek kirakataiból 

is szelíd portréja tekintgetett ránk, az utcák 

labirintusait járva esténként újabb és újabb 

Kafka-helyszíneket kerestünk. A müncheni Theaterlaboratorium 

a középkori városkapunál rendezkedett 

be egy sokablakos házban. A térre 

nyíló ablakokban és az utcán folyt az előadás. 

Max Brod egy pizzéria tulajdonosaként jelent 

meg, Karl (Kafka) az esőcsatornán fölmászva tekintgetett 

be a lakásokba. Egy bizarr kukkoló, Le 

Sage Sánta Ördögének modern mása húzta el 

tudatunk redőnyét, hogy titkolt világunkba 

tekintsen. Mindehhez naplószövegek 

szolgáltattak textúrát. 

Egy bécsi társulat (Jura-Soyfer Theater) Martin 

Kusej rendezésében a várost átszelő folyó, a 

Natisone partjára képzelte el hosszú, lefordíthatatlan 

című előadását (Franz-Falsch, 

Falsch, Dein-Fal sch; Nichts mehr - Stille - 

Tiefer - Wald). Egy váratlan vihar még a próbák 

idején elsodorta a vízre ácsolt díszletet, ezért 

anélkül játszottak, a jéghideg folyóban állva, olykor 

teljesen alámerülve. A rögtönzésről nehéz 

esztétikai ítéletet mondani, mindenesetre túlságosan 

forszírozottnak tűnt az egész, mind fizikailag, 

mind gondolatilag. Vad, elkeseredett gesztusok, 

harc a vízzel mint ellenséges lételemmel, a 

filozofikusan töprengő Kafka-szövegek (levelek, 

próza) kissé agresszív kiordítása, a háttér-ben 

néhány csöndesen esztétikus élőképpel - az 

egész inkább különös volt, mint találó. 

A várost használta díszletként Giorgio Barberio 

Corsetti is, az Amerika-regény Ramses felé 

című adaptációjának készítője és rendezője. Ez 

amolyan sétáló előadás volt, különböző helyszí- 

Álom Kafkáról - Szegedi Balett

• KAFKALAND •

• KAFKALAND • 

Peter Radtke a Jelentés az Akadémiának című 

Kafka-monológban (bécsi Burgtheater) 

neken - a közönségnek követnie kellett útjukon a 

színészeket. A produkció a vasútállomáson 

kezdődött - a New York-i kikötő helyett ide érkezett 

Karl Grossmann. Ez még nem lett volna különösebb 

baj, ha a játék színvonala nem a hatvanas 

évek úttörő amatörizmusát idézte volna, 

meglehetősen hosszadalmasan. A város bejátszása 

nem bizonyult szerves ötletnek. Az állomás 

elhagyása után még spontán működtek az 

utcák, terek, kirakatok, de a második helyszín, 

egy köztéren épült szabadtéri színpad már elakasztotta 

az előadásfolyamatot, megvárakoztatta 

a szabályos széksorokban helyet foglaló s 

továbbra is amatörizmusnak kitett közönséget. 

A kastélyt egy lengyel együttes játszotta; ezt 

sajnos nem láthattam. Láttam viszont „eredeti 

helyszínen", egy kastély előtt játszani A kriptaőr 

című Kafka-torzót, amelyet a Radnóti Színház 

produkciójában Taub János rendezett. A meglehetősen 

enigmatikus mű a címszereplő kísértetlátó 

vízióiról szól - Némethy Ferenc kiváló beleérző 

képességgel játszotta -, amely érdeklődő 

együttérzést vált ki a kastély ezoterikus, művészlélek 

urából (Bálint András). A végén azután 

úgy tűnik, hogy a transzcendencia iránt kevésbé 

érdeklődő, új emberek veszik át a hatalmat, ami 

a szorongásos, múltba forduló, „életidegen" régi 

emberek megsemmisítésével jár. A bizarr pszichodráma, 

a Taub inspirálta feszült csöndekkel, 

lelassított dialógusokkal valószínűleg jobban 

érezné magát a „félrebillent valóság" négy fala 

közt, minta figyelmet szerteszóró, bár kétségkívül 

impozáns és kellemes szabadtéren. 

A kafkai belső világ kivetítésére alkalmasnak 

bizonyultak a balettprodukciók, táncszínházi 

előadások. A Dóm mellett fölépített szabadtéri 

színpadon lépett föl többek között a Szegedi Balett. 

Kétrészes műsoruk első részét (Álom Kafkáról) 

Imre Zoltán, a másodikat (A képzelet órája) 

Juronics Tamás koreografálta. Imre narratív balettelemeket 

is tartalmazó munkája életrajzi 

részleteket dolgoz föl a tánc eszközeivel, elsősorban 

az író prágai környezetének figuráira 

építve. A darab poétikus és drámai időjáték. Juronics 

groteszk víziója a szorongás lelkiállapotát 

idézi föl, a modern, elidegenedett életforma rémképeivel. 

A tehetséges kompozícióban határozott 

Pina Bausch-hatást vélek fölfedezni. 

Először láttam Nagy József Jel Színházát, 

amelynek híre korábban már eljutott hozzánk. 

Igazi reveláció volt; az ihlet forrásaként Csáth Gézára 

hivatkozó Comedia Tempio fantasztikus 

mozgásszínház. Sem balettnak, sem táncnak 

nem nevezhetem az akrobatika hihetetlen teljesítményét, 

amely az emberi fizikum korlátait és a 

nehézkedés törvényeit legyőzve az álomszerű le 

begés transzcendens érzetét kelti. S mindez nem 

csupán mutatvány, hanem költészet és filozófia, 

a mindennapi élet burleszkjének tragikomikus, 

átszellemített, fájdalmasan mulatságos transzfigurációja, 

ami engem leginkább Chagallra emlékeztet. 

Totális színház - a deszkalapokból készült, 

bűvös átváltozásokra képes díszlet, a 

hangulathoz simuló zene s elsősorban a 

színészek (szándékosan nem táncosokat 

mondok) erős személyisége a ritka élmény 

együttes forrása. 

Az említettek csak töredékei a teátrális érdekességeknek. 

Kilenc, Cividaléban töltött nap 

nem volt elég ahhoz, hogy láthassam Tábori 

György két Burgtheater-beli rendezését - az 

egyik a Jelentés az Akadémiának című monológ 

volt a filmes rögzítésből megismert fantasztikus 

gnóm, Peter Radtke előadásában -, a Pressburger-produkciót, 

a krakkói Stary Teatr előadását, 

nem beszélve a zenei események tömkelegéről. 

A hiányérzetet enyhíti, hogy Cividaléban 

nem az egyenkénti produkciók domináltak; az 

esemény több volt mint előadások egymásutánja. 

Az egész együtt, a város és a színház összjátéka, 

az élettel összeszövődött Kafka-szellem és 

hangulat adta meg a találkozó fanyar báját. 

„Halála óta szerintem semmi lényeges nem 

történt az utcákon, a nappalikban, a táborokban, 

az ágyakban, amit ő már le ne írt volna" - állítja 

Kafkáról Tábori György. Vajon nincs-e így, csakugyan?

PETER BECKER-MICHAEL MERSCHMEIER 

MIÉRT MARADTAM AZ NDK -BAN? 

BESZÉLGETÉS CHRISTOPH HEINNEL 

Christoph Hein - Heiner Müller és Volker 

Braun mellett - az egykori NDK egyik vezető, 

vitatott-támadott, de egyszersmind elismert, 

NDK-ban-NSZK-ban egyaránt sűrűn játszott 

színpadi szerzője volt. Ah Q igaz története című 

pszeudo-kínai paraboladrámájából Alexander 

Lang rendezett legendás hírű előadást 

a Deutsches Theaterben, A kerekasztal 

lovagjai pedig - melyben Arthus király 

elaggott, impotens, de a hatalomhoz 

rögeszmésen ragaszkodó garnitúrája 

egyértelműen az egykorú PB-t képezte le - 

fontos szerepet játszott az 1989-es fordulat 

szellemi előkészítésében 

- Hogyan látja a jelen pillanatban a német-német 

értelmiségi terepet? 

Hát létezik még ilyen egyáltalán? 

- Létezik, csak hasadozott állapotban. A keletnémet 

értelmiségiek arroganciát és államférfiúi 

mentalitást vetnek a nyugatiak szemére, a 

nyugatiak siránkozással és a múltnak a tudat alá 

szorításával vádolják a keletieket. Ön talán spárgapozíciót 

foglal el siránkozás és harciasság között? 

Ha egyáltalán, akkora munkám és a 

fordulat óta beköszöntött politikai hétköznapok 

kötelezettségei között spárgázom. 

Az egykori NDK elszigeteltsége után nem 

izgalmas dolog-e, hogy az ember ne csak író, 

hanem cselekvő kortárs is legyen? 

Számomra nem. Én inkább afféle szerzetes 

vagyok, aki nagyon jól elboldogul a cellájában. 

Sok mindent csak kelletlenül vállaltam, és 

egyre inkább úgy érzem, nem annyira fel-, mint 

inkább kihasználtak. Én krónikásnak vallom magam, 

és krónikát legjobban a cellában lehet írni. 

Voltaképpen ez az írói munka lényege. 

No de a krónikás nemcsak befelé néz, hanem 

a társadalmat is figyeli! 

Ez természetes. A krónikás is kortárs - de 

nem tettestárs. 

Nos, megfigyelőként is bizonyára látja, 

hogy az újraegyesítéssel a különállás is felerősödött. 

Talán valamilyen értelmiségi polgárháború 

dúl? 

Én ezt nem szűkíteném az értelmiségre. 

Az értelmiség csak mindenkinél hangosabban 

szólal meg a médiában, mert övé a nyilvános 

meg-szólalás kiváltsága. De általában mindkét 

országrész lakosságát áthatja a tudat, hogy itt 

mésalliance történt. Ami voltaképpen teljesen 

érthető. Csupán az egyesülés lázában 

felledkezhettek meg arról, amit hosszú éveken át 

minden-ki pontosan tudott: arról ugyanis, hogy 

semmi vagy legalábbis nagyon kevés közünk 

van egy-máshoz. Tudták ezt a nyugatnémetek, 

legalább-is azaz elenyésző kisebbség, amelyik 

egyáltalán átjött, és itt iszonyatosan unta magát, 

és inkább Olaszországba ment nyaralni - az 

NDK-beli barátokat 

és rokonokat úgy látogatták, mintha kórházba 

mennének... Virágot hoztak és bátorító 

szavakat, és búcsúzóul azt mondták: „Fel a fejjel, 

nemis olyan nagy a baj!" Ezen az oldalon pedig 

az emberek nagyon jól tudták, hogy az NSZK 

egy másik ország, ahová csak ritkán vagy egyáltalán 

nem lehet eljutni, s aki átmehet, az valami 

egzotikus helyen érzi magát, ahol ráadásul még 

a nyelv is más. Mindez 1989 előtt mindkét oldalon 

köztudott volt. És akkor durrantak a pezsgőspalackok, 

a politikusok csudákat ígértek - és 

most, hogy elkezdődtek a hétköznapok, mindenki 

újra rájön arra, amit már rég tudott. Két idegen 

nem egészen szabad akaratából, elsietve házasságot 

kötött, és most szagolgatják egymást. 

Megfordított Leonce és Léna-helyzet... 

A nász eufóriája általában tovább 

szokott tartani... 

- Ez igaz. De mert más megoldás nincs, mert 

harmadik személy nem áll rendelkezésre, és válásról 

szó sem lehet, hát, ahogy Kant mondja, 

előbb-utóbb eljutnak majd „a nemi szerszámok 

kölcsönös használatáig", vagyis elfogadják a 

természet vagy a gazdaság normális követelményeit. 

Túl a szerelmi csalódáson és a talán 

kissé felstilizált idegenségen: önmaga 

idegenségét nem éli meg? Itt van például a 

Stasi. Mindenki tudta, hogy létezik, de hogy 

hány karja van a polipnak és hogyan működik, 

azt már nem. 

Először is nem hiszem, hogy az 

idegenség érzetét felstilizálnák; az létezik. Ami a 

Stasit illeti: a nyugatnémetek számára ez maga a 

rejtély, bár való igaz, hogy a tájékozottabb és 

sokáig közvetlenül érintett keletnémeteket is 

szörnyű meglepetések érték. 

Melyik életrajzot dobjuk el? 

- Stefan Heym a maga számára igy foglalta 

össze az alapkérdést: „Dobjam most el az 

egész életrajzomat?" 

Ezt nem nagyon értem. Nem tudom, mit 

kellene éppen Stefan Heymnek a maga különféle 

életrajzaiból eldobnia. 

Nos, elvégre kiderült, hogy a 

szocializmus bukása nem holmi üzemi baleset, 

amit több szakértelemmel el lehetett volna 

kerülni; az eredendő bűn már az októberi 

forradalomban meg-született. S ha ez így van, 

akkor le kell számolni sok, az ember szívéhez 

nőtt utópiával is, egészen az annyit emlegetett 

következetes antifasizmusig, amelyben az NDK 

politikusai és a belső ellenzék például 

egyetértettek. Valójában egy egész rendszer 

erkölcsi csődjével kell szembe-nézni. 

De hiszen ez már 1989 előtt is 

nyilvánvaló volt, ha nyilvánosan nemis lehetett 

beszélni róla. De legkésőbb a helsinki értekezlet 

óta igenis vitatkoztak 

erről; nézzék csak meg a nyolcvanas 

évek irodalmát, a színházi előadásokat... 

Nos, ha tudta, hogy az NDK rendszere 

alapvetően elhibázott, és nem sejtette, hogy 

életében még megéri felbomlását, miért maradt 

mégis ott? Mi tarthatott meg egy írót, aki mindennel 

tisztában volt? 

- Ahogy az evangélikus egyház tanításában 

áll: az embernek volt egyfajta küldetése. Elmenni 

nem volt olyan egyszerű, és aki elment, fájdalmak 

és furcsa rángások közepette tette. Az eltávozottak, 

de még az állampolgárságuktól megfosztottak 

is - például Kunert vagy Biermann 

vagy Thomas Brasch - Nyugaton is felelősséget 

éreztek ezért a kis országért. 

Tizenegy végjáték 

- Egyfelől tehát az ember látja a fenyegető rombolást, 

amelyen nem tud változtatni, s maga is 

bebörtönzött áldozat; másfelől érez egyfajta felelősséget, 

amelynek tényleges felvállalását a 

hatóság nem engedélyezi. Nem volt egy kicsit 

fárasztó ez az ellentmondás? 

Csakhogy az ember igenis úgy érezte, 

hogy egyet-mást módja van megváltoztatni. Épp 

ezért maradt otthon annyi művész, annyi polgárjogi 

harcos. Ha nem így lett volna, most nem ülnénk 

itt egymással szemben. Hát azt gondolja, 

belső nyomás nélkül sor került volna '89 októberére 

és novemberére? 

Soha nem volt olyan érzése, hogy a pártés 

állami vezetés csak felhasználja önt, mint levezető 

szelepet, és engedélyezi, hogy erkölcsipolitikai 

vitába bonyolódjék, amelynek azonban 

a gazdasági nyomás nélkül semmi következménye 

nem lett volna? 

Lehet, hogy egyeseket kihasználtak, mások 

meg úgy érezték, hogy kihasználják őket. Én 

nem tartoztam ezek közé. Elvégre addig is nyilvánvaló 

volt, hogy a lakosság nyolcvan százaléka 

elutasítja az NDK államát. Különben mire lett 

volna jó a fal, minek hamisították volna meg a választási 

eredményeket? 

De ha mindezt átlátta, miért vállalta 

magára a szekatúrát, a cenzúrától az utazási 

szabadság korlátozásáig? Hiszen a Biermannügy 

után sok művésztársával együtt ön is 

elmehetett volna! 

A krónikásnak vannak kellemetlen 

kötelességei is; például harci cselekményekről is 

kell tudósítania. Amellett igenis azzal 

büszkélkedem, hogy az 1974-ben írt Cromwelltől 

A kerekasztal lovagjaiig, amely 1989-ben 

keletkezett - tizen-egy alkalommal írtam meg az 

NDK végét, sőt a Cromwellben még Honecker 

végét is: a címszereplőt a győztes király kivéteti a 

sírból, és félig el-rothadva akasztatja fel a 

nyilvánosság előtt Londonban. London helyett 

éppen csak Moszkvát meg Bonnt kell olvasni. 

Ami engem illet, oly kime-

CHRISTOPH HEIN 

rítően írtam le az NDK-t, hogy ma már nincs is 

kedvem hozzá, hogy újból megtegyem. A Stasitémáról 

sincs több mondanivalóm; amit tudtam, 

már 1987-ben megírtam a Tangójátékosban. 

Nem volt mindebben valami írói 

mazochizmus is? 

Talán igen. De azt is láttam - és velem 

együtt bizonyára más írók és színházi emberek is 

-, hogy a lakosságnak is szüksége van ránk. 

Nekünk kellett pótolnunk számára a hiányzó nyilvánosságot. 

Ezért intettem már egy 1987-es írókongresszuson 

is a kollégákat, hogy ne 

tévesszék össze a pótlékot az irodalommal. 

A bátor írás nem mindig jó írás 

- Növelte a művészi önbecsülést ez a sajátos 

szerepvállalás? 

Az enyémet semmiképpen. Inkább kimerített. 

Emberfölötti feladat volt, tehát embertelen. 

És ráadásul művészietlen... 

Ez igaz. A bátor írás nem feltétlenül jó is. 

A ránk maradt adatok szerint Shakespeare 

gyáva ember volt. 

Vajon öntés kollégáit nem azért juttatták-e 

társadalmi presztízshez és rendszeres, ha nem 

is ragyogó jövedelemhez, hogy a legjobb esetben 

valamiféle nemzeti lelkiismeretként működjenek? 

Ön például dramaturgként kapott állást, 

és ez tette lehetővé, hogy írjon... 

Ámbár a Frankfurter Allgemeine Zeitung 

azt állítja, hogy az NDK-beli írók mind húztak fizetést 

valahonnan, attól ez még nem igaz. Honoráriumból 

éltünk, és néha anélkül kellett elboldogulnunk. 

Én nem húztam jövedelmet az államtól; 

dramaturgnak öt évre Benno Besson szerződtetett; 

ezt a gyakorlatot Brecht hozta divatba, hogy 

a drámaírók nehéz anyagi helyzetét valamivel ellensúlyozza. 

De számomra nem a pénz volt a 

döntő; az NDK-ban a legszerényebb jövedelemből 

is meg lehetett élni. Én elsősorban a színházi 

gyakorlathoz akartam közel kerülni, hogy ne 

csak az íróasztal mellett próbáljam kitapogatni. 

Mi több, egy éven át fizetés nélkül dolgoztam 

Besson mellett asszisztensként, csak ez az 

NDK-ban problematikus volt; ilyenkor az embert 

munkakerülőnek kiáltották ki, és fennállt a veszély, 

hogy behívják. 

Ezért volt annyi fűtő az NDK írói között! 

Pontosan. Akinek nem volt munkája, az 

állandó veszélyben élt. Egyébként aztán 

Bessonnal együtt engem is kirúgtak. 

- Az ám, de mint dramaturg az író hosszú 

éveket átvészelhetett, anélkül, hogy egy sort is 

írjon a színházának... 

Miféle írókról beszél? Ez a kiváltság csak 

egy-két híres írónak járt ki, akinek a neve díszére 

vált a színháznak; a fiatal írók nem jutottak ilyen 

esélyhez. Én, hála Bessonnak, kivétel voltam; a 

Christoph Hein 

többi színház mind Heiner Müllerre pályázott. No 

de ez Nyugaton éppen ugyanígy van. 

Író és cenzúra 

Önnek mind színdarabjaiért, mind prózai 

írásaiért mindig meg kellett küzdenie a 

cenzúrával. Szárnyakat adott-e ez 

kreativitásának, vagy ellenkezőleg, 

megbénította? 

Mindkettő igaz. Amellett az én kapcsolatom 

a cenzúrával sokkal régibb keletű volt. Az 

apám lelkész volt, és a bölcsőtől fogva rám tapadt 

a „papgyerek" bélyeg. Később évekig eltiltottak 

a főiskolai tanulmányoktól. És csak ezután 

következtek az írói nehézségek; de akkorra már 

volt bizonyos gyakorlatom a cenzorok kezelésében. 

De azt is tudom, milyen árat fizettem ezért, 

például ami a spontaneitást illeti. Ha az embernek 

ravaszul, taktikusan kell dolgoznia, a spontaneitás 

veszendőbe megy. A ravaszság feltétlenül 

erény, csak éppen megvan az ára. 

Úgy érti: túl sok felvilágosítás, túl sok 

pedagógia - és túl kevés játékosság, 

bolondozás? 

Ezek csak feltételezések. Éppúgy 

lehetséges, hogy az a másik életrajz, amely 

más körülmények között kibontakozhatott volna, 

mégsem jön létre. Lehet, hogy a spontaneitás 

bizonyos hiánya a jellememből is fakad.


- Ha az ember ír, azt meg is akarja jelentetni. 

És akkor szól közbe a cenzúra. 

Én soha nem engedtem oda a cenzúrát 

az íróasztalomhoz. Soha nem engedtem az 

agyamba férkőzni a meggondolást, hogy mit és 

hogyan lehetne kiadni. Ez egyszerűen gerinc 

kérdése. Nincs egyetlen olyan írásom, amelyből 

mai véleményem szerint hiányzik egy mondat, 

vagy amelybe egy sort még bele kellene írni. 

Igaz, hogy a megjelenésre vagy épp az 

előadásra időnként évekig kellett várni; sok 

rendező nagyrabecsülését élveztem, csak épp a 

darabjaim nem kerültek színre. Volt két év, 

amikor tizenöt bemutatóm volt a műsortervben - 

és egy sem jött létre. 

Lehetséges-e, a legfényesebb jellembeli 

integritás mellett is, csak úgy elhatározni, hogy a 

cenzúrát nem engedem közel magamhoz? 

Írás közben feltétlenül. 

De hát nem bukkan-e fel már egy korai 

stádiumban valamilyen korlát, például hogy az 

anarchikus hang vagy az obszcenitás lehetőleg 

kerülendő? 

Erre is csak nemmel felelhetek. Ezért tettem 

különbséget írás és megjelenés között. Azt 

írtam, amit akartam - és nem minden jelent 

meg. Ha egy fiatalembernek feltett szándéka, 

hogy második Shakespeare legyen belőle, aligha 

engedi, hogy a cenzúra megfélemlítse, és 

meggátolja abban, hogy zseni legyen! A tehetséges 

ember nem valamiféle kormány mellett vagy 

ellen ír. Ehhez nekem az NDK túl kicsike volt! 

Egyáltalán lehetett az NDK-ban zseniként 

vagy mondjuk így: egy kicsit bohémesen létezni? 

Miért ne? Én már huszonöt évvel ezelőtt 

is így próbáltam élni. 

Az „NDK-identitás'" 

- Létezett egyfajta sajátos NDK-identitás? 

Létezett, és úgy érzem, jó néhány 

írásomban fel is lelhető. Szorosan kötődöm a 

városok-hoz, vidékekhez, tájakhoz, ahol éltem, 

az emberekhez, akikkel ott találkoztam. A kis 

NDK „hazának" épp elég nagy volt. 

De hát pusztán a tájakból még nem születik 

igazi identitás. Vajon, ellentétben az NSZKval, 

az NDK-ban nem létezett egyfajta életérzés, 

amely a társadalmi magatartásban -- vagy épp 

kényszermagatartásban nyilvánult meg? 

Nem vagyok benne biztos, hogy az identitást 

és az életérzést elsősorban nem a táj szüli-e. 

Ön az imént azt mondta, hogy az NDK túl 

kicsi volt. Milyen szerepet játszott piacként a nagyobbik 

német állam? Tudott-e ennek révén lazítani 

a cenzúra kötöttségein? 

Voltak időszakok, amikor a nyugatnémet 

piac nélkül nem tudtam volna talpon maradni. 

Jelenet A kerekasztal lovagjaiból 

(Halle, 1990) 

Nem is anyagilag volt ez olyan fontos, hiszen én 

egyetlen nyugatnémet márkát sem kaptam kézhez. 

De ha nincs visszhang, ha az író teljesen 

magára van utalva, akkor könnyen téved hamis 

utakra. És az NDK-ban voltaképpen nem volt 

szamizdat irodalom; amit annak lehet nevezni, 

az is a Stasi ellenőrzése alatt állt, legföljebb 

pár-száz példányban jelent meg, finom, drága 

papíron, és olyan árakon, hogy csak gyűjtők, 

fogorvosok és néhány művész vehette meg; 

szóba sem jöhetett, hogy, minta Szovjetunióban, 

a nép egy-más kezéből tépje ki az ilyen 

írásokat. 

Hogyan festettek az ön konkrét, 

személyes tapasztalatai a Stasival? 

A hatvanas évek végén Lipcsében 

beidéztek egy állítólagos tanácsi hatóság elé; a 

meghívás olyan furcsa és furcsán homályos 

volt, hogy azonnal át lehetett látni rajta. Ott 

aztán burkoltan megfenyegettek, hogy kicsapnak 

az egyetemről. És akkor öntudatlanul is a helyes 

megoldást választottam. Azt akartam, hogy 

diáktársaim tudják, miért rúgnak ki, és közhírré 

tettem a zsarolást. Így aztán nem is történt 

semmi. De mindezt megírtam már a 

Tangójátékosban. 

Manapság előszeretettel démonizálják 

az NDK-múltat, egyenlőségjelet téve a 

szocialista és a náci múlt közé. Ha ezt mellőzzük 

is - nem indokolt-e azért bizonyos 

szégyenkezés? 

Kinek kellene itt szégyellnie magát? Hiszen 

a normális munkás mindig pártellenes volt, 

és ha módja volt rá, „a lábával szavazott". 

De épp a sokat emlegetett munkás 

vélekedik 

ma úgy, hogy jó néhány értelmiségit és művészt 

bizonyos felelősség terhel, amiért 

elvállalta a pártállam cégérének szerepét. 

Ez igen vakmerő tézis, és bár a nyugatnémet 

lapok előszeretettel hangoztatják, NDK-beli 

munkástól én efféle szemrehányást még nem 

hallottam. Annál többet olvastam viszont 1989 

előtt az NDK hivatalos sajtójában, hogy a 

munkások, sőt az egész munkásosztály, 

elítélnek írásaimért. Az ember hozzászokik az 

ilyesmihez... 

Mi a véleménye az NDK egykori kulturális 

hatalmasságainak, például Vera Oelschlegelnek 

vagy Hermann Kantnak az emlékiratairól? 

Ezt maga Kant fogalmazta meg a legtalálóbban: 

vágyéletrajzok... 

Mit ír ez idő szerint? 

Szép dolgokat. 

Prózát? 

Prózát. 

Igaz-e, hogy az egykori NDK 

lakosságának kulturális tudata - amely mármár 

polgárinak volt nevezhető - az utóbbi 

időben összetört? A színházak üresek, a 

könyvesboltokban csak az útikönyvek és az 

adótanácsadók fogynak... 

A közönség megváltozott. Az újgazdagok 

reprezentatív kiadásokat vásárolnak, és nem 

olvasnak. A régi olvasók legföljebb csak 

zsebkiadásokat vesznek; a munkanélkülieknek 

takarékoskodniok kell. Nyugaton az árak időben 

szét-húzva és a jövedelmek folyamatos 

emelkedésével párhuzamosan nőttek; itt egyik 

napról a másikra ugrottak a négy- vagy 

ötszörösükre. Az NSZK-ban például nem 

fordulhatott volna elő, hogy egy vászonkötésű 

regény ára egyszerre ugorjon harminc márkáról 

százötvenre. Es nem csak az anyagi ínségről 

van szó. Az emberek


meg is vannak zavarodva. Elvesztették az 

identitásukat. Igaz, senki sem rajongott ezért az 

identitásért, kivált ha külföldön, például 

Magyarországon vagy Bulgáriában az értéktelen 

pénzük miatt csak másodosztályú németként 

bántak velük, de mégiscsak: ismerős, 

megszokott identitás volt. És nemis lett belőlük 

egyik napról a másikra „igazi" német - csak 

amolyan hatvanszázalékos, mint a bérek 

területén. Veszteséget szenvedtek - és lelki, 

szellemi vagy érzelmi kompenzációban még 

nem részesültek. 

Még húsz év az igazi egységig 

Mit ajánlana, ha politikus volna? 

A konkrét problémákra természetesen 

nem tudok megoldást. De ha a problémákat valamikor 

meg akarják oldani, akkor először néven 

kell nevezni őket. Vagyis meg kell mondani az 

igazat, még ha nem könnyű is az egykori ellentétes 

tartalmú ígéretekkel szemben beismerni, 

hogy a kiegyenlítődés folyamata nem három 

vagy öt, hanem húsz évig vagy még tovább fog 

tartani. 

Úgy érti: mind gazdasági téren, mind a 

mentalitás szempontjából? 

Igen, de a legfontosabb a gazdaság. Hiszen 

ha nincsenek gazdasági problémák, az 

NDK nem omlott volna össze. A cenzúrát és a 

szellemi elnyomást az emberek még tovább is elviselték 

volna. 

És ebben a helyzetben nem elsősorban 

az írókra vár-e a feladat, hogy erkölcsi 

lelkiismeretként világosan meghatározzák az 

egyelőre meg-oldhatatlan kérdéseket? Példának 

okáért meg kellene magyarázniok, hogy ez egy 

komplex helyzet, amely sokak számára 

felszabadulást jelent, de mások számára 

tragédiát; ahelyett, hogy Heiner Müllerrel együtt 

kijelentenék, hogy hiába, a piacgazdaság 

kegyetlenül bánik új ügyfeleivel. 

A morálra szeretne kilyukadni? Én azt reméltem, 

hogy az NDK bukásával nekem sem kell 

többé ilyen dolgokkal törődnöm, hanem, mint a 

világon minden normális író, végre csak irodalommal 

foglalkozhatom. Ebben reménykedem 

továbbra is, és véghez is viszem. A politikai szerepvállalás 

soha nem érdekelt, és eszemben 

sincs beletörődni, hogy egy életre rám tukmálják. 

Én egy kis szigeten is el tudom végezni a magam 

feladatát. 

Költő számára ez könnyebb, minta 

dráma-írónak... 

Még a drámaíró is megteheti; hadd emlékeztessem 

csak A viharra. És szerencsére én 

prózát is írok, amiben épp az a szép, hogy az első 

sortól az utolsóig magam rendezhetem meg. 

PÁLYÁZATI KIÍRÁS 

KÖLNI EGYETEMI SZÍNHÁZI HÉT 1993 

A STUDIOBÜHNE KÖLN 1982 óta rendezi meg a hagyományos 

KÖLNI EGYETEMI SZÍNHÁZI HETET. Eredetileg szövetségi 

találkozónak indult, de 1987 óta a német színházi csoportok mellett 

minden évben egy vendégország csoportjainak is lehetőséget nyújtunk 

a részvételre. Eddigi és tervezett partnereink: 

Lengyelország (1987) 

Belgium (1988) 

Svájc (1989) 

NDK (1990) 

Franciaország (1991) 

Ausztria (1992) 

Magyarország (1993) 

Anglia (1994) 

A magyar-német fesztivál 1993. március 12-től 19-ig tart. 

Minta múlt években is, mindenekelőtt a nézőknek akarjuk az egyetemi 

színjátszás egy minél szélesebb spektrumát bemutatni. Másfelől a 

résztvevő csoportok tagjainak akarunk lehetőséget nyújtani a gyakorlati 

tapasztalatcserére. A fesztivál struktúrája minden résztvevőnek 

megadja arra a lehetőséget, hogy a többiek munkáját megnézze, és 

közös workshopokon, eszmecseréken, vitákon a nézőkkel stb., a frissen 

nyert benyomásokat elmélyítse. 

Tapasztalatból tudjuk, hogy az intenzív foglalkozás egy más csoport alkotó 

munkájával fontos lendületet adhat a résztvevők saját tevékenységéhez 

és tartós kapcsolatokhoz vezethet. 

Ezt elősegíti, ha a résztvevők nemcsak megfigyelhetik, hanem meg is 

vitathatják, hogyan és milyen körülmények között folyik a színházi 

tevékenység egy másik országban. Ezért fontos, hogy minden 

résztvevő csoport a fesztivál egész ideje alatt Kölnben legyen. 

Keresünk 3-4 magyar egyetemi színicsoportot (az „egyetemi" jelző tágabb 

érelmében is érthető), akik szeretnének részt venni a fesztiválon. 

A pályázatok, részletes tájékoztatással a csoportról és az előadásokról, 

lehetőleg kritikákkal és az előadások időpontjával, 1992. október 

15-ig a következő címre küldendők: 

STUDIOBÜHNE KÖLN, UNIVERSITÄT, 5000 KÖLN 41. 

Theater heute, 1992. április 

Fordította: Szántó Judit

BUDAI KATALIN 

TALPON MARADNI 

BESZÉLGETÉSDOBOSILDIKÓVAL 

Az alábbi interjú rendhagyó módon., másfél éven át készült. Nem lehetett lezárni, pontot tenni a 

végére, újabb és újabb események görgették tovább a dialógust, nem juthatott nyugvópontra 

Dobos Ildikó színészi létezése, az tehát, amiről végső soron folyamatosan beszéltünk. 

Egy nagy szerep kapcsán két évtizedes művészi pálya áttekintésének kezdtünk neki 1991 

februárjában, de már egy-két hónappal később szertefoszlott az idill, lehetetlenné vált egy kerekded 

írás közlése, hiszen heves szakmai-várospolitikai küzdelmek lángoltak fel Veszprémben, 

melyek Dobos Ildikó útját is másfelé fordították. Akkor megpróbáltam követni a senki földje 

felé vivő, lehangoló menetelésben, majd egy újabb nagy nekirugaszkodás során a reménykedésben. 

A továbbiakat pedig egy hatalmas erejű dramaturg: a sors szervezte, de végül is engedte, 

hogy a pontot mi tegyük a - remélhetőleg, most lezárható - írás végére. 

Dobos Ildikó húsz veszprémi évéről sokat 

beszélhetnénk; periodizálhatnánk, előnyeit és 

hátrányait példaértékkel elemezhetnénk. De 

most mégse ezzel kezdjük - induljunk ki 

február 15-éből, Örkény István 

Macskajátékának bemutatójából, ebből az 

immár országos hírű sikerből. 

Vágytál-e Orbánnéra egyáltalán? Egy 

több, mint tíz évvel ezelőtt írott kritikában, a Vonó 

Ignácban nyújtott alakításod után majdhogynem 

megjósolták már neked ezt a figurát. 

Nekem eszembe se jutott, hogy Orbánné 

lehessek. Ha megkérdezték volna, talán meg is 

mondom: korainak tartom. Aztán meg olyan 

nagy színésznők játszották el, hogy nem is láttam 

szükségét, hogy én is kísérletet tegyek vele. 

Már a darab elolvasásakor kezdtem ráébredni, 

hogy való nekem a szerep. Kezdett nem zavarni, 

hogy kik játszották előttem, s hogy én nem 

vagyok hatvanöt éves. Az ragadott meg, hogy 

mennyire aktuális a mű. Sokkalta inkább az, mint 

megírásakor vagy bármelyik színpadra vitelekor 

volt. Mennyivel több körülöttünk most az elesett, 

magányos, elhagyatott ember! Valódivá, élővé 

lett minden, amiről Örkény írt. 

Ez a Macskajáték, a Mácsai Pál dirigálta 

előadás hatalmas lendületű. Ennek az életteli, 

egyszerre tragikus és groteszk öregasszonynak 

a megmutatása nagy színpadi erőkifejtést kíván: 

végig rohangálsz, öltözöl, bútorokat mozgatsz, 

főzöl, cipekedsz, ráadásul a mű majdnem fele a 

te monológod. Biztosan kilókat fogysz egy-egy 

estén, s zúzódások tarkítanak a macskák játékának 

csak látszólag puha puffanásaitól. Hogyan 

bírod, hogyan készülsz? 

Ha már talán „elkorcsosultabban", de akkor 

is a szívós, sovány, inas Dobos paraszti 

ősöknek, édesapám, nagyapám fajtájának örököse 

vagyok. Meg működik egy mechanizmus, a 

szervezet tanulása: ha már harmincötször felemeltem 

az asztalt, harminchatodszorra nem érzem 

a súlyát. 

Hatalmas tempóban, húzás nélkül játsszuk a 

darabot, igaz. De itt van a közösség, a teljes azonosulás 

Orbánné és az én személyiségem között. 

Meg akartam mutatni, milyen elpusztíthatatlan 

energiái vannak ennek a leírt embernek, 

I 

aki újra és újra talpra áll. Nekem nem volt könnyű 

szakmai életem. Többször is megpróbáltak beletaposni 

a földbe. Ezért értettem ezt az újra és újra 

felállást. 

A legnagyobb megterhelés a próbák időszakában 

ért. Amikor minden egyes hangsúly kialakult. 

S a nagy szellemi-fizikai megpróbáltatáson 

túl ott volt még az idegi. Tartottam attól, hogy a 

harmincéves Mácsai mit tudhat az öregségről, 

mi újat mondhat róla „a korának". Aztán szinte 

másodpercek alatt megnyugodtam: annyira érzékenyen 

élte meg ez a fiatalember azt, amiről 

én is szólni akartam: az életben maradás akarását. 

Így félszavakból is megértettük egymást, teljesen 

harmonikus volt ez a nehéz próbafolyamat. 

- Így, hogy a szerep érdekében ennyi plusz 

évet válla/tál, látsz-e igazságot abban, amit egy 

színésznő kolléganődtől hallottam egyszer: a 

színésznő harmincötön túl kezdődik. Ha nem 

negyvenen túl... 

Tánczos Tiborral Németh László Mathias penziójában 

(Veszprém, 1975) (MTI-fotó, Jászai 

Csaba felvétele)

▼ INTERJÚ ▼ 

A Macskajátékban (Veszprém, 1991) (Ilovszky 

Béla felvétele) 

Olyan alkatom van, amivel sokáig kellett 

várni, hogy szerepkörömbe, a drámai-tragikai 

színészi létmódba belenőjek. De egyáltalán nem 

telt tétlenül ez a várakozás. Amit „élő színésznőnek" 

el lehet játszani, azt én megkaptam, Miskolctól 

idáig. Igaz, hogy nekem viszont sokkal 

több munkát jelentettek ezek a változatos, szubrettől 

vígjátékiig húzódó szerepek, mint az olyanok, 

amelyek fedik az alkatomat, a gondolkodásmódomat. 

De ez ismét csak javamra vált, hiszen a 

mássággal való megbirkózás szakmailag rengeteget 

adott. Lehet azt mondani tehát, hogy 

harmincöt évesen az embernek már szakmailag 

kötelessége felvérteződni. A tehetség többé már 

nem mentség. Alap persze, amire aztán nagyon 

sokat kell építeni. Én félve mondom el mindezeket, 

hiszen úgy érzem, az én tanulási folyamatom 

sem zárult még le, sőt. 

A fiataloktól a saját, életbeli koromhoz közelebb 

eső, a személyiségemet jobban tükröző 

szerepek felé a váltás drasztikus, de elodázhatatlan 

volt. Tizenkét évvel ezelőtt történt, hogy tavasszal 

még egy lengyel darabban tizenhat éves 

fruska voltam, őszre pedig Horvai István nekem 

adta a Mathiász panzió kortalan tisztaságú, ám 

negyvenkilenc éves Ágnes mamáját. 

Egyébként azt vallom: érdemes mindent kipróbálni. 

S ez színészi jólneveltség kérdése is. 

Vállaltam olyat, amit segédszínésznők is visszaadtak. 

Kíváncsi voltam, mit kezd az ember tizennégy 

mondattal. Egyik legközelebb álló szerepem 

a Vitéz lélekben a sánta lány lett. Némán is 

lehettem valaki. 

- Filmnél egy kicsit másképp működik ez. Az 

arcot fürkésző kamera előtt nehezebb a másság 

illúzióját fenntartani. Ezzel hogy állsz? 

Másodéves főiskolásként - s ez akkor is, ma 

is főbenjáró vétség - visszaadtam egy szerepet. 

Aztán pedig egy félig már elkészült filmből 

hagytak ki. S aztán hiába oldódott a bojkott, hívott 

többször például Grunwalsky Ferenc, Elek Judit s 

volt a Majd holnap című filmnek kedvező 

visszhangja: a fiatalkori görcs, a sokk nehezen 

oldódott csak fel. Továbbra sem tudtam megszeretni 

azt a hideg, szenvtelen, embertelen világot. 

Jó lenne, persze: általa nagyobb az ismertség, 

a népszerűség. De mindenáron nem kell. Én 

már megszenvedtem a színházért: ott jól érzem 

magam. Csak a játék öröméért tudok dolgozni - s 

még az az öröm is micsoda idegfeszültséggel jár! 

Nem Veszprémben beszélgetünk. A nagy 

Jelenet az Utazás az éjszakában című előadásból 

(Jármay György felvétele)


lakótelep tövében, a dombra húzódó ős-Békásmegyer 

emberi léptékű, kedves falucskájának 

fehérre meszelt, öreg házában, ame l y szüleid, 

gyermekeid otthona is, s ahol az utóbbi húsz esztendőben 

nyilván kevesebb éjt s napot töltöttél 

el, mint Veszprém városában. Ennyi idő után feltehetően 

másféle hangsúlyokat kap az ott és az 

itt. Ezt a még vidéki színészi viszonylatban is érdekes 

állapotot, hogy ilyen régen élsz kétlaki életet, 

ám ennyire stabil pontok között, most hogyan 

látod? 

Tényleg összefolyik bennem a haza és 

haza. Mindkettőre mondom. Két külön életem 

van, különválasztottam a szakmát és a családot. 

Ez egy másfajta munkametódust is kialakított. 

Mikor dolgozom, egyedül vagyok. A család 

segítsége, de terhei nélkül is. Nyilván van, aki 

ezt egészségesen, egyazon városban élve, 

együttesen is ki tudja alakítani. Nekem már 

nehezen menne. Szeptemberben Pesten 

próbáltuk a Bűn és bűnhődést, viszonylag lazán. 

S még így is fárasztott; munka közben az 

otthoniakra gondoltam, otthon meg a másnapi 

készülés nyomasztott. Viszont mikor itthon 

vagyok a nagy családommal, testestül-lelkestül 

az övék vagyok. Csak és kizárólag családanya. 

Rosszmájúan kérdezhetnék: ebben a 

nagyhűségben nem volt-e kényelmesség, a változtatástól 

való ódzkodás? 

Nem. Hiszen eddig Veszprémben nyitott 

szellemű színház volt. Ki sem kellett tennem a 

lábamat, s így is a legnagyszerűbb 

rendezőkkel, színésztársakkal találkozhattam. 

Melyik másik magyar színházban dolgozhattam 

volna együtt Latinovitscsal, Tabakovval, 

Horvaival, Dan Micuval, Kerényivel, Andoraival, 

Dörnerrel, Tordyval - s ez tényleg a teljesség 

igénye nélküli fel-sorolás. Egy Vígszínházi tagtól 

miért nem kérdik soha, mitől nem mozdul? 

Szakmailag, művészileg jól érzem magam. 

Tudnom kell, mert e tudatosság munkafeltétel, 

hogy jó formában vagyok. Ám a disszonanciát, a 

meghasonlottságot nem tudnám elviselni. En tehetséges 

emberek között érzem jól magamat, 

akiktől kaphatok valamit. Kicsinyes, méltatlan, 

megosztó törekvésekkel nem tudok mit kezdeni. 

Maradni sem félek, de továbblépni sem. 

II 

Idáig tartott a beszélgetésünk 1991 márciusában. 

S bár egyetlen sora sem vált érvénytelenné, 

meglódult vagy inkább „kifordult" az Idő: a mára 

már múlttá váló, lassanként az egykori „napi botránykrónikák" 

elfeledett lapjaira kerülő események 

azon a tavaszon átformálták Dobos Ildikó 

életét. Pályázat, vezetőváltás, a szakma tiltakozása, 

az önkormányzat ellenállása: legalább 

nyolc-tíz hétig az egyik vezető kulturális hír volt 

ez a veszprémi színházi belügy. Rendszerváltási 

Gyógyultan (Koncz Zsuzsa felvétele) 

történet? Az erősbödő városi önkormányzat öntudatos 

gesztusa? A szakma látványos összefogása 

valaki, valami mellett, valaki, valami ellen? 

Ez 1992 nyarán már nem érdekes: kultúrhistóriai 

kuriózum csupán. Dobos Ildikónak azonban több 

volt munkahelyi hajcihőnél: sorskérdés, aztán 

pedig - élet-halál kérdés. De míg odáig eljutunk, 

még vannak stációk: elsőül a vezetőválasztási 

csetepaté idején, április-májusban, 

amikor ismét találkoztunk. 

Most mi lesz? A pályázat alapján végül is 

Vándorfi Lászlót nevezték ki igazgató-főrendezővé, 

azt tehát, akivel szemben te Kapás Dezső 

kinevezését támogattad. Ez milyen helyzet? 

Sokaknak nem okozott ez megrázkódtatást. 

Meghalt a király - éljen a király. Eddig 

ennek a vállát veregettük, most annak. Ő oszt 

szerepet, tőle függ a kenyerünk - akár fel is 

menthető ezzel ez a magatartás. De engem más 

fából faragtak. Én mondtam valamit, 

képviseltem valamit -- nem teszek úgy, mintha 

ez nem történt volna meg. Hovatovább úgy álla 

helyzet - és ez nagyon paradox -, hogy nem is 

Vándorfival van


bajom, ő még a maradást is fölkínálta, s végül is ő 

csak a maga álláspontját, gondolatait védte, 

azokért harcolt: inkább a városban, helyesebben 

a város vezetésében csalódtam, s ezt már 

nem lehet jóvátenni. Ők azok, akik nem hallgatták 

meg a józan szakmai érveket, akik 

összevissza ígérgettek. Ezt nem bírom elviselni, 

s ezért mondtam föl véglegesen és 

visszavonhatatlanul. 

Megtette ezt rajtad kívül a protestálók közül 

még valaki? 

Nyugdíjba mentek kollégák, de így, anélkül, 

hogy máshová szerződtek volna, egyikük 

sem kérte ki a munkakönyvét. 

Azért nem tartom illetlennek, mert korábban 

már volt róla szó: a te korodban hová tudsz 

fordulni, merre próbálkozhatsz? 

Alkatilag egyszerűen képtelen vagyok kilincselni: 

senkihez nem fordultam eddig, és nem 

is fogok. Egy filmes felkérés érkezett, még beszélünk 

róla, és egyetlenegy emberi-művészi 

gesztus: Galgóczy Judittól, a miskolci színház 

főrendezőjétől, aki egy fontos szerepre kért fel, 

velem akarja játszatni Mary Tyrone-t, a Hosszú 

út az éjszakába női főszerepét, így hivatalosan is 

Miskolchoz tartozhatom. 

III 

Ehhez nem volt mit hozzáfűzni: kinek, hová írjam, 

mondjam, hogy micsoda luxus, micsoda 

vétkes pazarlás egy művészi ereje teljében lévő, 

egyedülálló színt képviselő színésznőt tétlenségre 

kárhoztatni, egzisztenciális vészhelyzetnek 

kitenni? S hogy ez a nagyszerű szerep megnyugtató 

ugyan, de mégiscsak egyedülvaló... 

Eljött 1992 márciusa. Természetesen ott voltam, 

ha nem is a premieren, de néhány előadással 

később, Gödöllőn, ahol színre került Lukáts 

Andor vendégrendezésében az O'Neill-dráma: 

mélyreható, értő, intenzív kamaraelőadásban, s 

ahol Dobos Ildikó megint hatalmasat alakított, 

megint sajdíthatta azok szívét, akik pályafutása 

miatt aggódtak: hiszen csúcsról csúcsra lépeget, 

de közben ott tátong alatta a mélység, s őt 

nem oltalmazza védőháló. Szereptől szerepig is 

élni kell, színészként, alkotóként is. 

És itt akad el megint a beszélgetés: Dobos Ildikó 

ugyanis majdnem nem élt. Akik az idei nyári 

Szolnoki Színházi Fesztiválon várták ezt az előadást, 

tudják, hogy hirtelen jött, súlyos műtétje, 

még ott, a városban, akadályozta meg, hogy a 

rangos seregszemle főként szakmai közönsége 

ismét láthassa: ki ő. 

Most olvasom el az eredeti beszélgetés címét. 

Döbbenetes. Tökéletesen illik a mostani állapotra, 

pedig másfél micsoda év telt el! És most újra 

itt ülünk, immár negyedszer. 

IV 

Megint az otthon, megint a békásmegyeri kis vidéki 

ház. Kipihent, kisimult arc, nevetős szemek, 

gyors mozgás, ahogy térül-fordul, süteményt, 

kávét hoz. És a figyelmeztető, bár inkább egyéni 

divatötletnek tűnő turbán a fején. Orvosi szupereredmény? 

Vagy emberi akaraterő? Nem fogjuk 

megfejteni, mint ahogy az agyban keletkezett 

vérömleny eredetét is csak a lelki-idegi túlfeszítettségben 

lehet sejteni, hiszen racionális biológiai 

magyarázata nincs. Hét héttel a műtét után 

teljesen gyógyultnak nyilvánítva, nagyszerű 

röntgenleleteket mutatva, újra folytatásra készen 

áll. 

Csak már nem vagyok teljesen ugyanaz. 

Többet tudok. Már másképp tudnám játszania fi- 

- Furcsa látni, hogy a színlapon ismét a 

„főiskolai hallgató" jelzés álla neve mellett. Miért 

érezte szükségét annak, hogy majd'két 

évtizednyi szín-házi tapasztalat birtokában 

beiratkozzék a Szin-művészeti Főiskola 

rendezői szakára, hiszen ,,papír" nélkül is 

rendezett már? 

Igen, a Kőműves Kelement és A padlást 

állítottam színpadra. De úgy éreztem, hogy 

megfelelő szellemi vértezet nélkül ez nem megy. 

Igényem volt arra, hogy nyugodtan 

olvashassak, hogy új emberekkel 

találkozhassam, akikkel beszélgetni, vitatkozni 

lehet. 

Jó néhány színészkollégája rendez diploma 

nélkül. 

Nem vagyunk egyformák. Az én alkatomhoz 

ez az elmélyültebb felkészülés áll közelebb. 

Nagyon sok örömem telik a tanulmányaimban. 

Anyaszínházában hogyan fogadták elhatározását, 

miképp ismerik el rendezőként? 

Nagyon kedvesen. Lehetőséget kaptam 

arra is, hogy ha akarok, akkor rendezzek a Vígben 

is valamit. Persze örülök ennek a gesztusnak. 

Én nagyon sokat köszönhetek a Vígszínháznak. 

Horvai István, Kapás Dezső, Marton 

László voltak a mestereim. Ők vettek fel a főiskolára, 

ha úgy tetszik, megláttak bennem valamit, 

megszabadítottak sok-sok gátlásomtól, formálták 

a gondolkodásomat. Szerencsésnek tartom 

magam, hogy éppen ide kerültem, talán másutt 

MAGYAR JUDIT KATALIN 

gurákat, mert a halálközeli tapasztalás az életben 

is segít kiválasztani, mi az, ami igazán fontos, 

amiért érdemes tenni, tűrni vagy kockáztatni. 

Lesz hely és mód, ahol ezt a 

többlettudást hasznosíthatod? 

Még tavasszal, a miskolci 

igazgatópályáz-tatás után hívott Árkosi Árpád 

Szegedre, együtt az egész O'Neill-produkcióval. 

Ez a nyári szenvedéstörténet nyilvánvalóan őt is 

elbizonytalanította, hiszen senki nem láthatta 

előre, vajon fogok-e tudni beszélni és járni. De 

már jelentkeztem, teljes jogú tagja vagyok a 

színháznak, s ha bíznak bennem, Maryn kívül 

biztosan még többet is elbírnék. De most már 

készülök a társulati ülésre, a felújító próbákra, 

egyszóval, a talán nemis egyszer majdnem 

elveszített színészi életem folytatására. 

TANULOM A MESTERSÉGET 

HEGEDŰS D. GÉZA F. H. 

nem részesülhettem volna ilyen gazdag szellemi 

hatásban - a Vígben olyan írókkal találkozhattam, 

mint Déry Tibor, Örkény István, a fiatalabbak 

közül pedig Kornis Mihály, Spiró György, Nádas 

Péter, akiktől sokat tanultam. 

1975., a főiskola elvégzése óta egyetlen 

helyen dolgozik. Ennyire monogám? Nem is kísértették 

meg máshonnan? 

Ó, dehogynem. Hívtak, álltam választás 

előtt, de mindig úgy döntöttem: maradok. 

Nem kényelmesíti el az állandóság? Nagyon 

jó társulatok esnek szét azért, mert a tagok 

megunják egymást, elviselhetetlen számukra a 

hosszú összezártság. 

Tudatosan épített társulata miénk; Várkonyi 

Zoltán művészeti vezetőként kezdte a munkát, 

amely újabb és újabb nemzedékek bevonásával, 

egymásra hatásával tart ma is. Ugyanakkor 

sokféle kívülről jövő impulzus is ér minket; kiváló 

vendégrendezőkkel dolgozhattam együtt 

személy szerint is: Ljubimovval, Valló Péterrel, 

Szikora Jánossal, Ruszt Józseffel, Ascher 

Tamással, Gothár Péterrel, Szinetár Miklóssal, 

Babarczy Lászlóval, Taub Jánossal. Ezek a 

találkozások sem múlnak el nyomtalanul, mert 

sokféle színházi ideált hordoznak magukban; az 

említettek mindegyike másképpen gyakorolja a 

rendezői mesterséget. 

Nekem úgy tűnik, hogy színészi pályáján


Hegedűs D. Géza (Koncz Zsuzsa felvétele) 

éppen ezek a kívülről jövő impulzusok segítették 

leginkább. Ascher Ördögök-rendezésének, de 

már korábban Nádas Péter Találkozás című 

darabjának hatására is valamiféle 

fordulatkövetkezettbe színészi játékában. 

Higgadtabb, az érzelmeket sokkal inkább belülről 

megmutató alakítások voltak ezek. 

- Azt hiszem, ez azért nem ennyire egyszerű. 

Nyilván emberileg, színészileg is el kellett jutnom 

egy olyan érettségi fokra, hogy egy tiszta érintés 

hatni tudjon rám, s újraformáljon bennem is egy 

csomó dolgot. A Találkozás valóban minőségi 

fordulópontot jelentett életemben. Nádas 

Péterrel való megismerkedésem sok tekintetben 

meghatározó élmény; ő nyomta a kezembe 

Freud Pszichoanalízisét, ami akkoriban még 

csak antikváriumokban volt hozzáférhető. Sokat 

beszélgettünk, próba után mindig beültünk valahova 

ebédelni; nagyon intenzív együttlétek voltak 

ezek. Ő mondta nekem, hogy amíg az ember 

nem fogadja el önmagát olyannak, amilyen, addig 

csak menekül saját maga elől. És maga a Nádasdarab 

is olyan... kitárulkozós, nehéz munka volt. 

Azt mondta, sokféle görcstől kellett megszabadulnia. 

Ekkortájt kezdett biztossá válni önmagában? 

Én még most sem vagyok igazán biztos 

magamban. Küzdő, kínlódó típus vagyok, kezdetben 

minden szerepem bizonytalansággal, 

szorongással tölt el. Sokat keresgélek, kísérletezem. 

Inkább a gondolkodásmódom változott 

meg: már nem vagyok olyan fontos saját magamnak... 

- ...amiről Nádas azt írta, hogy Hegedűs D. 

Géza „akkor lesz igazi színész, ha már felcsúfult 

önmagához. Most azonban még szép, és örül 

ennek... Tökéletesen akarja megvalósítani azt a 

pózt, amit kérnek tőle..."? 

Ezt 1976-ban írta rólam, de csak jóval ké - 

sőbb, a Nézőtér című kötetében fedeztem fel, és 

meg is döbbentett. 

Milyen érzés volt? Dühösen fogadta a 

bírálatot? 

Dehogyis. Sok mindenre rá kell jönnie az 

embernek, el kell jutnia odáig, hogy rálásson önmagára, 

vállalja esendőségeit, sőt mosolyogni is 

tudjon ezeken - szóval ne vegye olyan komolyan 

magát. 

Visszatérve a különböző rendezői magatartásokra: 

mit tudott ezekből hasznosítani? 

- Nagyon kíváncsi természetű vagyok, szeretek 

minél többet megtudni a szerepeimről meg 

Ruttkai Évával Nádas Péter Találkozás című 

előadásában (Pesti Színház, 1985) (MTI-fotó)


Hegedűs D. Géza és Ujvári Zoltán a Gyilkosság 

a székesegyházban című előadásban (Kamra, 

1992) 

azoknak az embereknek a személyiségéről 

akikkel együtt dolgozom. Azon vagyok, hogy 

el-lessem a titkaikat. Még a Találkozás előtt 

csináltuk Csizmadia Tiborral a Rémségek 

kicsiny boltját, 

amiben vagy nyolcféle figurát kellett fölfölvillantanom. 

Érdekes feladat volt, mert addig 

még nem játszottam ilyen fregoliszerepben. 

Önfeledt, játékos, bolondos próbák folytak végig, 

s ez na- 

gyon jót tett nekem, mert annyi mindent ki lehetett 

próbálni, kicsit felelőtlenül. 

Hogy hogyan dolgoztunk? Hát mindenkivel 

másképpen: volt, aki hagyta, hogy egyedül küszködjem, 

másnak nagyon határozott elképzelése 

volt, ám akadt, aki nagy elődökre hivatkozott, 

vagy éppen arra, hogy ezt még így senki sem 

csinálta. Ascherral például egyszer próba előtt 

leültünk beszélgetni, és olyan fontos dolgokat 

mondott nekem, amitől a szöveghez való 

viszonyom egyszeriben megváltozott, és sínen 

voltunk. Elő-fordult az is, hogy valaki 

észrevétlenül olyan személyes dolgokat hívott 

elő belőlem, mintha gyóntam volna neki. Utána 

jöttem rá, azért volt az egész, hogy meglássam 

magam, és meglássam a szerepet. 

Az elmúlt évadban Taub Jánossal is dolgozott 

Pinter A gondnok című darabjában. Az 

előadásból úgy tűnik, hogy ez szeretetteljes 

munka lehetett. 

- Az volt. Nagyon finoman, tapintatosan dolgozott. 

Sokat beszélgetett velünk, fontos volt neki, 

hogy oldottan legyünk együtt. Rendkívül barátságos, 

színészszerető ember. Tudja, hogy mit 

akar, magasra állítja a mércét, amit teljesíteni 

kell, és addig terelgeti az embert, amíg ezt el nem 

éri. 

Három különböző színészi alkat, játékstílus 

találkozik ebben az előadásban, és mégis 

összhangban vannak. 

A rendezőnél alapvető, hogy legyen minőségérzéke, 

hogy jól válasszon színészt. Mind a 

két kollégám - Eperjes Károly és Seress Zoltán 

- tisztalelkű, nagyszerű ember. Nincs bennük 

gonoszság, jó belenézni a szemükbe. Nekünk 

nem kell taktikáznunk egymás előtt, és ezt Taub 

valahogy pontosan megérezte. Nem volt nehéz 

közös útra terelnie bennünket. Jánosnak az a képessége 

is megvan, hogy az előadások nem hullanak 

szét az idő folyamán. Persze mi is odafigyelünk 

egymásra, s ha a legkisebb elcsúszást 

érzékeljük, azt rögtön szóvá tesszük. Ennyire 

őszinte a kapcsolatunk. Erre az előadásra nemis 

lehet csak úgy, lazán „beesni", komoly idegi koncentrációt 

igényel valamennyiünktől. 

Van egy hosszú, tízperces monológja, 

amelyből kiderül, hogy Aston valamikor elektrosokk-kezelésen 

esett át. Sokat kínlódott vele, 

hogy ezt a megrendítő vallomást ilyen 

egyszerűen mondhassa el? 

Irgalmatlanul nehéz egyetlen gesztus nélkül 

ülni, csupán az arcom eleven. Hogy ez létrejöjjön, 

nagyon sokat segített Taub tapintata: azt 

mondta, szóljak, amikor belül úgy érzem, hogy 

elkészültem a szereppel. Nem sürgetett,


nem volt erőszakos. Körülbelül a bemutató előtt 

két héttel próbáltam először elmondani a szöveget. 

Eleinte még sokat gesztikuláltam közben, de 

ő azt mondta: tedd le a kezed, csak ülj és mondd. 

Valami ilyesféle intenzitást, koncentrációt 

és csapatmunkát érezni a Gyilkosság a katedrálisban 

előadásán is, amelyet Mészáros Tamás 

rendezett, s amelyben Becket Tamás szerepét 

játssza. 

Ezt az előadást is nagyon fontosnak érzem. 

Valóban csapatmunka, itt nem ehet szólózni: 

minden mondatnak, rezdülésnek, gesztusnak 

jelentése van. Még a világítást is együtt 

találtuk ki. Már egy órával előadás előtt bemegyünk, 

összemondjuk a szöveget, másképp nem 

lehet nekiindulni. Sok mindenért szeretem ezt az 

előadást: örülök, hogy a Kamrában játszhatunk, 

mert ideális játéktér. Hihetetlenül szép és pontos 

a fordítás, sajnálom, hogy Vas István nem érhette 

meg a bemutatót. És szeretem a darab végén 

Eliot szemtelen fricskáját, ahogy az érsek gyilkosaival 

cinikusan elmagyaráztatja tettük okát, s 

ezáltal a mába helyezi a történetet. Különösen 

fontos akusztikája van ma ennek a befejezésnek. 

- Két „vizsgarendezése" is volt az elmúlt 

évadban. Azért teszem idézőjelbe a szót, mert 

önt távolról sem lehet csetlőbotló kezdőként kezelni 

- Joyce Számkivetettekjét az Arizona Kisszínházban, 

az Akutagava-novellák alapján készült 

darabot pedig az ódry Színpadon mutatták 

be. Két különböző stílusú előadás, de a férfi-nő 

kapcsolat törékenysége, a féltékenység pokla, 

az összetartozás és hűtlenség egyénenként különböző 

módon megélt szépsége és szenvedése 

tematikailag összekapcsolja őket. 

A hasonlóság nem véletlen. Mint ahogy a 

következő darab, amit meg akarok rendezni, 

Füst Milán A néma barát című drámája is egy 

rendkívüli szenvedélyű férfi-nő viszony, a donjuanizmus 

sajátos megfogalmazódása: csodálatos 

költői, misztikus világ. 

Látta a Számkivetettek 1985-ös, pécsi 

elő-adását? 

Nem, de tudatosan hívtam az akkori előadás 

két főszereplőjét - Kulka Jánost és Balikó 

T a m á s t - , hogy játsszák el újra. Amikor elolvastam 

a darabot, akkor nyilallt belém, hogy most 

való nekik, most értek meg rá. Akkor még 

gyerekek lehettek hozzá. 

Nem tartja kissé nehézkesnek stúdiószínpadon 

a precízen realista díszletet? Kétszer is át 

kell rendezni a teret. 

Mivel most tanulom ezt a mesterséget, 

stúdiumnak tekintettem a darabot. Nem 

gondoltam, hogy ilyen sorsa lesz, és a színházi 

találkozóra is meghívják Szolnokra. Úgy 

döntöttem, tisztelet-ben tartom a szerző 

kívánalmait; így minden díszletelem olyan, 

amilyennek Joyce megírta; ott van, és olyan 

színű, ahogy ő elképzelte. A szö- 

Kulka János és Ráckevei Anna a Számkivetettekben 

(rendező: Hegedűs D. Géza) (Koncz 

Zsuzsa felvételei) 

vegből nem húztam egyetlen szót sem, bár minden 

bizonnyal jót tenne az előadásnak, ha mondjuk, 

húsz perccel rövidebb lenne. Tisztában vagyok 

ezzel, de próbára akartam tenni magamat, 

a kollégáimat és a nézőket is. Kíváncsi voltam rá, 

hogy mi hogyan hat. Ha alkalmam nyílik rá, miért 

ne tanuljak, miért próbáljak lekerekítetten megúszni 

mindent? Vagy vaskosan vállal az ember 

valamit, vagy sehogy. 

A vihar kapujában viszont tökéletes ellentéte 

a másik előadásnak. Mozgásában, játékmódjában 

nagyon stilizált világ: nincsenek ferdére 

festett szemek, hiányoznak a kellékek is, az 

egyetlen valóságos tőr kivételével. 

Az a tőr hitelesíti visszamenőleg az egészet, 

hogy mégis volt történet, Hogy történet 

volt. Kezdettől fogva nem akartam semmiféle 

„japánkodást". Nekünk ez úgysem menne. 

Legfeljebb, ha rászánnánk egy esztendőt arra, 

hogy szakértők segítségével teremtsük meg a 

hiteles miliőt. De ez egy másik út. Nekünk olyan 

nyelvet kellett találnunk, amilyen nincs, nem 

létezik. Egy sajátos formanyelvet, keskeny 

pallót, amelyen végig lehet menni. A színpad 

szinte üres, itt nincs semmi, csak az emberi 

jelenlét. 

Ebben a szereposztásban is van valami 

különlegesség. 

Két színész-rendező kollégámat, Balikó 

Tamást és Mácsai Pált hívtam meg. Ez is tudatos 

volt. Takács Kati pedig egykori osztálytársam, 

örültem a közös munka lehetőségének. Nem tudom, 

hogy mennyire észrevehető, de nekem a 

nő nagyon fontos ezekben a darabokban, iszonyú 

pontosan kell kiosztani ezeket a szerepeket: 

Ráckevei Annára és Takács Katira nagy teher 

hárul. (Ráckevei Anna elnyerte az Országos 

Színházi Találkozó legjobb női alakítás-díját ebben 

a szerepében. A szerk.) 

Színészként „kínlódó" típus; és hogyan 

rendez? 

Lépésről lépésre elemezve, együtt dolgozom 

a kollégákkal. Mondvacsinált dolognak érzem, 

hogy van egy barikád az egyik oldalán a 

rendezővel, a másikon pedig a színésszel. Persze 

minden munka más: a Számkivetettek olyan 

volt, mint egy pszichológiai analízis, az Akutagava-mű 

egészen másfajta koncentrációt kíván. 

Azt a kettősséget kell megjeleníteni, ami a vallomásokban 

és a történetekben benne rejlik, hogy 

mindenki elmondja a maga történetét, amit a saját 

szemszögéből igaznak tart - ez az ő mítosza, 

amelyben ilyennek vagy olyannak látja önmagát 

és a másikat. A másik nézőpontjából azonban 

mindez másképp hat. Ez pedig az ő igaza. Ezt a 

sokféle variációt kell újra és újra eljátszani, hogy 

közben a kapcsolatok pszichológiailag is plasztikusak, 

hitelesek legyenek. 

És ez a munka három előadás után megsemmisül? 

Nincs valahol egy hely, ahol tovább 

lehetne játszani? 

- Talán lesz. Jordán Tamás felhívott, hogy ha 

sikerülne pénzt szerezni hozzá, akkor játszhatnánk 

a Merlinben. Nagyon örülnék neki, mert 

igazán alkalmas hely. Így minden azon múlik, 

hogy találunk-e támogatót. Most kalapozunk.

SZIGETHY GÁBOR 

NÉMETH ANTAL LEVELE 

Sólyom Emma pici volt, csúnya és 

szemüveges. Rozzant öregasszony korában 

büszkén hangoztatta, hogy szűz (néha 

úgy mondta: ártatlan és hajadon), pedig 

egész életében színházban dolgozott. 

Évtizedekig a Nemzeti Színház öltöztetőnője 

volt, 

közel, a Népszínház utca tájékán, félhomályos 

szoba-konyhában lakott, villamosra ritkán ült, 

utazni talán soha nem utazott. Öreg színházi 

bútordarab 

volt egész életében. 

Azután is, hogy felépült az új Erzsébet híd, 

csak a Margit hídon ment át Budára: biztos volt 

benne, hogy ez a pillérek nélküli dróttákolmány 

hamarost leszakad, és nagyon féltette az életét. 

Németh Antal 

Fulladjon más a Dunába, ne én - mondogatta 

eltökélt öntudattal. Kellemetlen öregasszony 

volt, de ő nem tudott róla. (Az esküvőm után néhány 

héttel a Népszínház utca és a Körút sarkán 

találkoztunk, megfogta a kezem és jó hangosan 

gratulált: már két hete volt az esküvőd?, nagyszerű, 

akkor te most már férfi vagy!) 

A hatvanas években már kikopott a színházból, 

a régi Nemzetit földig rombolták, az építészeti 

torzszülött új színházba be nem tette a lábát, 

a lakásától amúgy is messze volt. Olykor elballagott 

Somogyi Erzsihez, ő még néha-néha 

elviselte hajdani öltöztetőnője körmönfont locsogását. 

Amikor meghalt Sólyom Emma, a hetvenes 

évek elején, házbeli szegényemberek gyorsan 

széthordták még használhatónak gondolt lim 

lomjait. Egy láda papírt - ami a házbeliek közül 

senkinek sem kellett - távoli, tanult rokonától 

kaptam örökül. Régi fényképek, színházi papírok, 

műsorfüzetek, nagy színészek aláírásai 

(Hetvenedik évfordulóm emlékéül 1920. szeptember 

5. Blaha Lujza; Emmának szíves emlékül, 

szeretettel Környei Paula 1927.; Azén hűséges 

Emmámnak Vízváry Mariska; Emmuskának, 

az öltöztetőnők gyöngyének sok szeretettel Szép 

Ilonka. 1944.; Emmának Somogyi Bogyó. 

1926.), újságok, képeslapok: poros-koszos 

Nemzeti Színház-maradékok. 

Valamikor a húszas évek elején készült, kopott 

fotó: a Nemzeti Színház homlokzata előtt a 

színház teljes műszaki gárdája, öltöztetők, szabók, 

portások, gépészek, takarítónők, díszítők, 

vagy száz illedelmesen öltözött hölgy és úr alkot a 

korabeli fényképészmester masinája előtt ünnepi 

csoportozatot. 

Rang volt akkoriban a Nemzeti Színházban 

akárminek lenni. 

Amikor 1960-1961-ben mint díszítőmunkás 

dolgoztam a Vígszínházban, három hétig sem 

volt soha állandó a díszletépítő csapat. Emberek 

jöttek, mentek, körülnéztek, odébbálltak, miért is 

jutott volna bárkinek eszébe csoportképen megörökíteni 

a színház nem művész tagjait, dolgózóit. 

A színészekről sem készült közös fotó, s csak az 

idősebb színházi emberektől lehetett olyasmi-ről 

hallani, mi volt hajdan a színházi évkönyv, amely 

a színház egy-egy évadjának fontosabb 

történéseit, adatait, eseményeit összegyűjtve, 

értően megrostálva a jelen időt az utókorra testálta. 

Valószínűleg ma már kideríthetetlen. kik 

dolgoztak a Nemzeti Színházban 1952-ben a nézőtéren, 

az alagsorban, a gépházban, a díszletraktárban. 

De a Sólyom Emma hagyatékában talált 

nyomtatványok alapján én is bármikor meg 

tudom mondani, hogy hívták a Nemzeti Színház 

segédruhatárosát 1924-ben, hogy Szöllősi Gergely 

1922-ben már fűtő volt a színházban, s 

1935. szeptember 1-jén ment nyugdíjba (nyugdíjának 

évi összege 1936-ban 1319 pengő 69 fillér), 

hogy 1933-ban Árvay Pálné 636 pengő özvegyi 

segélyt kapott férje, Árvay Pál öltöztetőszabó 

után, aki az előző évben még a színház 

tagja volt. 

Akkora Nemzeti Színházban mindezt fontosnak 

tartották följegyezni, kinyomtatni. 

Gyerekkoromban minden középület falán ott 

díszelgett a vörös betűs hivalkodó felirat: Nálunk 

legfőbb érték az ember! S a kis kopasz gazember 

ezt épp akkor tartotta fontosnak úton-útfélen 

kiíratni, amikor az emberek egy részét otthonukból, 

életükből kitelepítették, olykor állati sorban 

tartották, amikor kommunisták naponta végeztek 

ki kommunistákat (is!), s amikor az átlagember 

Magyarországon gyakran ennivalóhoz is aligalig 

jutott. 

És Tímár Józsefet, az ország egyik legna-

O LÁDAFIA O 

gyobb élő színészét, a lába nem érte a földet, úgy 

rúgták ki a Nemzeti Színházból, mert nem a kis 

kopasz gazember ízlésének megfelelően mondta 

el a Szózatot. Büntetésből fényképügynök-ként 

kellett mindennapi kenyerét Tímár József-nek 

megkeresnie. Napjában többször bekopogott 

olyan intézmények ajtaján, melyekben a falon 

ott virított az arcpirító hazugság: Nálunk legfőbb 

érték az ember! 

A kis kopasz gazember logikája szerint tehát 

Tímár József nem volt ember, s nem volt az a néhány 

millió magyar sem, akitől ő és keretlegényei 

elrabolták az emberi életet. 

Sólyom Emma akkor már nyugdíjas volt, azt a 

Nemzeti Színházat - vircsaft, nem színház, 

mondogatta - már nem ismerte, amelyben minden 

gyűlésen, sajtófélórán, fegyelmi tárgyaláson, 

pártaktíván fennen hirdette valaki a kötelezően 

böfögött jelszót: Nálunk legfőbb érték az 

ember. 

Sólyom Emma akkortájt volt a Nemzeti Színház 

szürke tagja, amikor senki, soha nem 

mondta, hogy a legfőbb érték az ember a 

Nemzeti Színházban. 

Nem kellett mondani. 

Sólyom Emma haláláig őrizgetett egy megsárgult, 

gyűrött, szakadt, többször összeragasztott 

papírlapot, egy fejléces papíron, neki címzett, 

aláírt levelet. 

Tekintetes Sólyom Emma úrnőnek 

Budapest 

A Nemzeti Színház igazgatósága az Internationale 

Theaterkongress megtisztelő meghívására 

folyó évi szeptember hó 8-án a wieni Deutsches 

Volkstheater színpadán előadja Kállay Miklós: 

„Roninok kincse" című művét. 

Azt hiszem, mindenki, aki az előadásban részt 

vesz, átérzi ennek a külföldi vendégjátéknak óriási 

jelentőségét. A világ minden tájáról összesereglett 

színházi szakemberek előtt, francia, holland, 

német színészekkel felvenni a versenyt, 

kell, hogy minden nemzeti színházi művészt és 

műszaki alkalmazottat arra ösztökéljen, hogy 

munkateljesítménye maximumát produkálja. 

Kell, hogy ezen a kulturális olimpiászon is 

helyt álljunk és becsületet szerezzünk a magyar 

színjátszásnak. 

Reflektorfényben élünk, minden gesztusunkat, 

minden lépésünket erősen megvilágítva 

szemléli a közönség, most pedig egy világváros 

színpadán az egész színházi világ. 

Ezért minden egyes művésznek, műszaki alkalmazottnak 

és színházunknál vendégként működő 

minden személynek külön szeretném emlékezetébe 

vésni, hogy bécsi tartózkodása alatt 

színpadi és magánéletében sohase feledkezzék 

meg arról, hogy mivel tartozik önmagának és a 

színháznak azzal, hogy magyar és művész. 

Major Tamás és Somogyi Erzsi a Roninok kincsében 

(Nemzeti Színház, 1936) 

A bécsi vendégjáték minden résztvevőjét 

őszinte nagyrabecsüléssel és meleg szeretettel 

köszöntöm. 

Budapest, 1936. augusztus 27. 

Németh Antal 

igazgató 

Hivatalos irat, igazgatói körlevél; számtalan 

példányát talán napokig gépelte a titkárság 

fehér blúzos, vastag szemüveges gépíró 

kisasszonya. Körlevél: a Nemzeti Színház 

minden tagja, aki részt vett a bécsi 

vendégjátékon, utazás előtt ezt a levelet kapta 

kézhez. Minden tagja: az ünnepelt sztár és az 

ünnepelt sztárt öltöztető öltözte-tőnő egyaránt. 

Mindegyik levelet külön legépelték (Sólyom 

Emma példányában egy melléütés is díszeleg), 

Németh Antal nevét nem gépelték a szöveg alá, 

mindegyik levelet csak kézzel írta alá a nagy 

tekintélyű, nagy hatalmú színházigazgató. 

Sólyom Emma szürke veréb volt a Nemzeti 

Színházban, de amikor felbontotta s elolvasta 

Németh Antal igazgató úr neki - Tekintetes Sólyom 

Emma úrnőnek - írott levelét, bizonyára 

boldog melegség futotta át a szívét. S őrizgette a 

szakadozott papírlapot évtizedeken át. 

Pedig ami ebben a levélben a legfontosabb, 

azt valószínűleg nem is értette. 

De megélte mindennapi életében. 

Színpadi és magánéletében - fogalmaz az 

igazgató úr, ebben a sorrendben, mert munkánk 

dönti el, mennyit érünk, mik vagyunk s csak másodsorban 

az, magánéletünkben milyenek vagyunk 

s hogyan viselkedünk. (Szegény lehet, de 

vacak életet ritkán él, aki a munkáját szereti.) A 

következő félmondatban fordul a sorrend: mivel 

tartozik magának és a színháznak - értse mindenki 

pontosan: önmagunkkal kell békében élnünk 

elsősorban, hogy mások javára tudjunk élni, 

ha -- fejeződik be a m o n d a t - : magyar és 

művész valaki. 

Megint a sorrend: valóban művész, igazi művész 

csak az, aki a mindennapi élete, munkája 

meghatározta körön túli tágabb horizontú világban 

is otthon van. 

Házamat fölépíteni csak a hazámban érdemes.

O LÁDAFIA O 

is elképzelhető, hogy ennek az igazgatói körlevélnek 

sem egyetlen változata készült 1936. 

augusztus 27-én. 

De vajon a Nemzeti Színházban 1952-ben a 

nézőtéren, az alagsorban, a gépházban vagy a 

díszletraktárakban dolgozott hajdani tagok valamelyikének 

birtokában vagy hagyatékában található-e 

olyan igazgatói körlevél, amelynek címzésén, 

mondatain, kézzel írott aláírásán érdemes 

egy pillanatra ma elmerengeni, s a szöveg 

mondatait morzsolgatva nem csak arra gondolni: 

szörnyű kor volt, s szomorú élete lehetett 

azoknak, akiknek akkor kellett Magyarországon 

élni. 

Sólyom Emma pici volt, csúnya és szemüveges. 

Utálta a lovas tengerészt. De mindig boldogan 

emlékezett a Nemzeti Színházban eltöltött 

évtizedekre és tekintetes Németh Antal igazgató 

úrra. 

Vajon mire s hogyan emlékezik ma az, aki 

1952-ben - a kis kopasz gazember országlása 

idején - volt öltöztetőnő a Nemzeti Színházban? 

Kállay Miklós: Roninok kincse (Somogyi Erzsi 

és Tímár József) 

A félhomályos Népszínház utca környéki szoba-konyha 

is csak akkor otthon, ha naponta onnan 

becsoszoghatok a Nemzeti Színházba dolgozni, 

s este a színházból térhetek oda haza. 

Sólyom Emma nem elemezte-értelmezte Németh 

Antal levelének mondatait. Csak örült 

annak, hogy a tekintetes igazgató úr kézzel 

aláírt, 

neki címzett levéllel tisztelte meg őt, az öltöztetőnőt. 

És a következő napon, a következő évben, a 

következő évtizedben mindig boldogan ballagott 

be a Nemzeti Színházba dolgozni, veszekedni, 

pletykálni, gonoszkodni, irígykedni, bámészkodni, 

gyönyörködni - élni. 

Lehet, hogy majd egyszer vaskos könyvbe, 

tudományos kiadványba gyűjtve megjelennek a 

Nemzeti Színház két világháború közötti iratai. 

Lehet, hogy a szerteszét hordott iratok közül 

előkerül e levél eredeti fogalmazványa, s még az 

A Nappali ház 1992/3. számának 

tartalmából: 

Iszaak Babel naplója 

Simon Makris: Babel és az oroszzsidó 

irodalom 

Kocziszky Eva és Vidrányi Katalin 

vitája a keresésről és a találásról 

Balassa Péter hozzászólása a vitához 

Andrási Gábor tanulmánya Kállai 

Ernőről és a magyarországi 

 

avantgárdról 

Darvasi László, Jónás Csaba, Kun 

Árpád, Rácz Péter, Térey János 

versei 

Forgách Zsuzsa, Galántai Zoltán, 

Kukorelly Endre, Marno János, 

Márton László prózája 

A Nappali ház a könyvesboltokban és a 

galériákban kapható. Előfizetési cím: 

1399 Bp. Pf. 701/330. A régebbi 

számokat az Írók Boltja (Bp. VI., Andrássy 

út 45.) árusítja.

ANTAL GÁBOR 

A MESEAUTÓTÓL A FORGÓSZÍNPADIG 

PERCZEL ZITA 

B 

obó igazi római bambínó, srác a 

javából. Hétéves fiú, gyönyörű, sötét 

szeme van, barna fürtjei, és nem ismeri 

a gátlást, a fél-szegséget, a tilalmakat. 

Pedig csak az apja született római, a 

mamája amerikai, a nagymamája pedig - akit 

tegez és terrorizál, de imádja, mert egyedül csak 

rá bízza Gonzillát, a nemrégiben az utcán talált, 

játékos, fekete kutyát - magyar. Bobó (csak most 

először kapott) bizonyítványában áll az, hogy 

»Alessandro« nem tudja elképzelni, hogy a 

felnőttek ne legyenek kedvesek hozzá, s hogy 

valamiféle illetlenség-nek minősülhet az, ha 

lekapja a halat egy olyan nagyfülű, pocakos, 

kissé már kopaszodó bácsi horgáról, aki órákig 

állt a Tevere partján, hogy végre megérje a 

halfogás szent pillanatát. 

A »Gonzilla« szó magyarul szörnyet jelent. 

Bobó kutyája - ezt hangsúlyozni kell, hogy a Bobóé, 

mert a családnak négy ebe van -- valóban 

szörny, hiszen nem elégedett meg amúgy is 

rosszul vasalt nadrágom szárainak 

szétmarcangolásával: Gonzilla, a rém 

belerágott szép, viszonylag új cipőmbe is. Egy új 

cipő Itáliában pedig tízezer líra. És kinek van 

tízezer lírája...?" 

Ez a - ma már - teljesen érdektelen szöveg 

tollamból jelent meg a Magyar Nemzet 1973. július 

23-i számában Filmkockák cím alatt. Lengyel 

Menyhért, akkor már nagyon idős és beteg 

magyar író hívott meg Rómába, hogy rendezzem 

a század elejétől összegyűjtött Naplóját, amely 

később meg is jelent (ha nem is a nevem alatt!). 

Ugyanakkor a Magyar Nemzetben, Jellemek és 

maszkok címmel látott napvilágot 1973. június 

30-án egy beszámolóm, amelyben elmondom, 

hogy az akkor már egy ideje ott élő Perczel Zita 

vitt el Róma egyik épségben maradt városfalához, 

ahol egy bizonyos Belisario Randone lakott, 

a klasszika-filológia doktora, és egyben a hírneves 

- akkor már halott - Marotta szerzőtársa. 

Ugyancsak Perczel Zita volt az, aki elintézte, 

hogy Lengyel Menyhértet, e kiváló magyar írót - 

amikor már a felesége is meghalt - végre elfogadja 

a magyar állam. (Ebben nagy része volt 

Hubay Miklósnak is!) És Perczel Zita volt az, aki 

- bár nem volt sohasem gazdag - nemcsak 

minden Rómába látogató jelesebb magyart 

meghívott, hanem e sorok íróját például bemutatta 

az éppen Rómában tartózkodó Giorgio 

Strehlernek, aki ott milánói társulatával a Julius 

Caesart játszotta, sajnos akkor még nem nagy 

sikerrel. És e sorok szerény - mert Strehler jelentőségét 

fel nem ismerő - szerzője beszámolt 

erről régi ismerősének, Major Tamásnak, aki 

rögtön felkapta a fejét. (Később sokat gondolkodtam 

azon, hogy két olyan régi és nagytudású 

színházi ember, mint Major és Perczel Zita, vagy 

akár Gobbi Hilda és Perczel Zita miért nem tart 

kapcsolatot egymással. De ezt itt most hagyjuk!) 

A lényeg az, hogy e sorok szerzője később is, 

amikor a hetvenes években többször járt Rómá- 

Perczel Zita a Dunaparti randevú című filmben 

(1936) 

ban és Nápolyban, mindig találkozott Perczel 

Zitával, aki egy percre sem tagadta meg 

magyarságát. Sem Párizsban, sem Londonban, 

sem Hollywoodban, sem Rómában. A legkülönbözőbb 

magyar kiválóságok vendégeskedtek 

nála. (De Budapesten is, mintegy tíz éve, amikor 

is végiglátogatta a magyar színházakat, de régi 

ismerősei közül csak kevéssel találkozott.) 

Ez év elején a Kálvária téren lévő Budapesti 

Kamaraszínház meghívta őt, hogy játssza el az 

egyik fontos szerepet az angol Noël Coward 

Waiting in the R i n g - magyarul: Forgószínpadcímű 

„komoly vígjátékában". A kitűnő jellemszínészből 

lett rendező, Petrik József hívta meg 

Perczel Zitát e nagyon is testére szabott szerepre. 

Az előadás, ha kevésszer játszották is, de végig 

telt házakat vonzott. 

E sorok szerzőjének módja volt később is találkozni 

Pesten Perczel Zitával. (Mint ahogy aztán 

a színésznő is írt neki Rómából.) Az volta vágya, 

hogy mint segélyezési ügyekben élete során 

nagyon is „képzett" személyiség, bekapcsolódhasson 

a magyar segélyezési ellátásba. És 

amellett keressenek neki olyan, néhány személyes 

darabot, amelyben régen ki nem élt színészi 

képességeit ismét bizonyíthatja. Olyan, néhány 

idősebb nőt szerepeltető műre gondol, amelyben 

bemutathatja az emberség és a hazatalálás 

szépségét. Perczel Zita, aki keresztnevét az 

utolsó magyar királynéról kapta, ég a vágytól, 

hogy gazdag ismeretségi körét ne csak a magyar 

színházi kultúra, hanem a legszélesebb értelembe 

vett magyar közönség szolgálatába állítsa. 

Példátlan műveltsége és embersége sok mindenre 

alkalmassá teszi. (Többek között személyesen 

ismerte századunk egyik nagy magyar 

íróját, Márai Sándort is!) E sorok írója, aki sokáig 

volt „hivatásos" színházi bíráló, sokszor tévedett 

a színészi alakításokat illetően. De emberismerete 

azért volt, és meri állítani, hogy ilyen rendkívül 

felkészült ember - aki egyszerre tudja, hogy 

ki volt Törzs Jenő, és hogy milyen ember volt 

például Greta Garbo vagy Marlene Dietrich - 

nem sok van az országban. Perczel Zita jól 

ismerte Major Tamást és például Tolnai Gábort; 

benső barátja volt Huszárik Zoltánnak és 

Jancsó Mik-lósnak. Személyesen ismerte 

Molnár Ferencet és Ernst Lubitschot. 

Bensőséges barátságban volt olyan orosz 

herceggel, aki Budapest felszabadulásáért 

harcolt a német fasizmus ellen, és akinek 

édesanyját mégis elvitték az 1951-es kitelepítéskor... 

És - miközben élete java részét 

külföldön töltötte - többet tud a hazai belviszonyok 

utolsó hatvan évéről, mint akármelyikünk. 

(Miközben -- ismétlem - életkora ellenére ma is 

szépen beszélő, értékes színésznő is.) 

Elképesztően nehéz élete volt, de nem akadt 

olyan helyzet, amelyben ne találta volna fel magát. 

Meseautó? Jelentéktelen művecske, amely a 

maga idejében kedves volt. Perczel Zita élete az 

igazi „meseautó"! Elindult annak idején Budáról 

egy „úrilány", hogy színésznő - s egyszersmind 

a szó legnemesebb értelmében vett világ-polgár 

- legyen. Hogy barátságba kerüljön mindennel, 

ami érték, ami szép, ami nemes. „Bobó", azaz 

Alessandro azóta nyilván komoly fiatalemberré 

vált; sajnos őt nem láttam mostanában. De 

tudom, hogy miközben egy új Rómáért küzd - 

hiszen a „maffia" elleni harc mostanában szinte 

minden olasz intézményben zajlik (erre már ré-

SUMMARY 

This year too we publish the prizes Hungarian 

theatre critics meted out to the outstanding 

achievements of the past season. Categories remained 

unchanged: distinctions went to the best 

new Hungarian play, best director, best actresses 

and actors in featured and supporting 

roles, best set and costume designer and the 

socalled special achievement. 

We publish a voluminous essay by dramaturg 

and esthetician Géza Fodor on Shakespeare's 

Hamlet, Tamás Koltai's account of this year's 

Mittelfest festival-centred this time on Franz 

Kafka-in Cividale, Italy, an interview with German 

playwright Christoph Hein and interviews 

with Hungarian actress Ildikó Dobos and actordirector 

Géza D. Hegedűs. 

In his series on recent Hungarian theatre history 

Gábor Szigethy publishes an interesting letter 

of Antal Németh, one-time manager of Buda - 

pest's National Theatre to a faithful old dresser of 

the house. Finally one can read Gábor Antal's 

personal notes on the life and art of Hungarian 

actress Zita Perczel who, after decades spent 

abroad, recently had a comeback on the 

Hungarian stage. 

Our playtext of the month is The Ring by 

János Gosztonyi. 

Pártos Erzsi, Barta Mária és Perczel Zita a Forgószínpadban 

(Ilovszky Béla felvétele) 

gebben szükség lett volna!) -, egyben büszkén 

vallja magát magyar származásúnak. (Szűkebb 

családja egyébként sokáig nem is tudta, 

 

 

 

 

 

 

 

FORDULATOK 

hogy Perczel Zita kitűnő színésznő is. Sokat 

tudtak Magyarországról és a magyar kultúráról, 

de az abban vitt szerepével nem dicsekedett.) 

Ennyit kívántam csak itt most elmondani - a 

régi ismerős jogán - arról a Perczel Zitáról, 

aki-nek életét a magyar közönségnek, és nem 

csak a rendszeresen színházba járóknak 

érdemes len-ne jobban megismernie... 

Hungarian Theatres 1992 

Műhelybeszélgetések Székely Gáborral, Fodor Tamással, Jordán Ta-mással, 

Somogyi Ístvánnal, Demény Attilával 

Esszék és vallomások a Jel Színházról 

Tompa Gábor, Taub János, Jeles András rendezéseiről 

Írások a Sofa Trióról, az Artusról, a Berger-együttesről, Méhes Csabáról, a 

Házszínházról, A Közép-Európa Táncszínházról, az R. S. 9-ről, Sárvári Józsefről 

Rényi András, Gyenge Zoltán, Bécsy Tamás elméleti írásai 

Három évad a kritikák tükrében 

Nemhivatásos társulatok adattára 

A könyv kapható a nagyobb könyvesboltokban, a Szkéné Színházban, a Mertinben, a Lágymányosi 

Közösségi Házban, a Petőfi Csarnokban, valamint a színházakban. Utánvéttel 

megrendelhető: 5100 Jászberény 

Szent István körút 35. 

Kiegészítés szeptemberi számunk 19. oldalán 

levő, 6. lábjegyzetéhez: 

Molnár Ferenc és Jób Dániel levelezésében 

felbukkant Jellinek Aurél neve, amelyet valóban 

nem őrzött meg kultúrtörténetünk. 

Néhány visszaemlékezés, újságcikk 

azonban igen. Az Otthon Írók és Hírlapírók 

Körének pártoló tagja, 1917-ben háznagya 

volt. 

Remek elbeszélő, művelt, elegáns, lassú 

járású örökifjú, híres kártyás - egy szóval 

igazi „vivőr" volt. 

Fotógaléria: Perczel Zita a Dunaparti randevú 

című filmben

a szÃ­nikritikusok dÃ­ja 1991/92 1 1992. oktÃ³ber - SzÃ­nhÃ¡z.net

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?

a szÃnikritikusok dÃja 1991/92 1 1992. oktÃ³ber - SzÃnhÃ¡z.net