Tarján Tamás - Színház.net

Shakespeare: Coriolanus (Katona József Színház). A címszerepben:Cserhalmi GyörgyAufidius szerepében: Eperjes Károlyrómai vezér immár ötödször bírja le avolszkot, s megadhatná a kegyelemdöfést,a párbajozás a viszonylag azonos fizikumotés készültséget hangsúlyozzaugyan, de a silány jellem, a sunyiság márközben is vereségre ítéli, húzza le a földreAufidiust. A lovagias - és undorodó -Coriolanus futni hagyja nemtelenellenfelét; hiszen, ha kell, legközelebbmegint ő kerekedik fölül. Eperjes Károlykitűnően ért ahhoz, hogy kis pillantásokkal,aprózott mozdulatokkal, lesipuskásmódon keresse Coriolanus (azazakkor még csak Cajus Marcius) esetlegesgyengéit, s mivel ilyet nem talál, azt abelső reménytelenséget is kivetíti arcára,ami a katonaember végső csődje: tudom,hogy becsületes csatában mindig énhúzom a rövidebbet! Amikor később aszáműzöttet megjátszott barátsággalmagához vonja, ugyanez az alárendeltségérződik, s mert ki is mondatik, szintebedőlünk a mézesmázos Aufidiusármányának. Eperjes, aki általában„behozza" a figurát, és egy sebességgel,egy lendülettel végig is csinálja, de - mertszerepei sem nagyon kívánták - nemszokott váltani, most még a „félre " -szövegeiben is a derék és a hitvány, abölcselgő és a bosszuló között hintáztatjaaz alak lelkületét. Csak hang-erejévelgazdálkodik rosszul: nem mindig érteni,mit mond, pedig ide a „koncepciózussuttogás" sem vezethet.A Coriolanus végső visszakozása miattnagyhatalmi, egyeduralmi reményei-benkeserűen csalatkozó - vagyis tulajdonképp hatodszor is alulmaradó Aufidiusa vérszomjas összeesküdtek kezére adjaörök legyőzőjét. De alig vonszolják elő atetemet, Eperjes megint az álnok kettősjáték hangján tud meg-szólalni: „Elmultharagom, / S bú száll reám. Emeljétek felőt, / Három legjobb vitézem; a negyedik /Magam leszek . . . / Csak tisztelettelemlegessük őt. / Segítsetek. "Természetesen Székely Gábor számáraevidencia volt, hogy ez a befejezés szinteszó szerint azonos a Hamletéval. „Négyszázados / Emelje Hamletet, mint katonát,/ A ravatalra: mert belőle, ha / Megéri,nagy király vált volna még. / Útjánkövesse harci tisztelet " - hangzik AranyJános magyarításában. A Katona JózsefSzínház előadásának záróképemesszemenően kihasználja a párhuzamot.Aufidius annyival jobb - rosszabb? -Fortinbrasnál, hogy ő részt is vállal avégtisztesség megadásából. Megbántavétkeit - vagy van pofája hozzá. A sírbacsúsztatás pillanata mint a Hamletbemutatókállandósult metaforája jelenikmeg, de itt nem az előzmények,összefüggések a lényegesek, hanem az,hogy a látvány és a szöveg a jóvalellentmondásosabb egyéniségűCoriolanust Hamlet-szerűvé magasztosítja.Székely ezzel az átjátszatással isnyomatékosítja, hogy szerinte Coriolanusmonumentális figura, akiben a hibákkalszemben a nagy értékek dominálnak.(Az iménti és a későbbi CoriolanusidézetekPetőfi Sándor fordításából valók,noha „az előadás szövege Eörsi Istvánfordításának felhasználásával készült " .Eörsié pedig Petőfiének a felhasználásával;hogy még nem egészenvéglegesre, azt a Brecht-féle Coriolanustfordító Vas István egyes passzusainakátvétele jelzi. Ez a keveredés igenelőnytelen, annál is inkább, mert Székelyhatározottan nem Brecht átiratát vette elő:annak alapján nehéz lett volna ilyenCoriolanust mintázni.A fedve maradó műhelyproblémákon túla mostani tolmácsolás az újrafordításokegyik döntő nehézségével szembesítismét. Klasszikus költőink Shakespeareátültetéseima már nem teljes egészükbenalkalmasak a színpad számára - ami nemazt jelenti, hogy teljes egészükbenalkalmatlanok! Így van ez már évtizedekóta, s a rendező, a színész, a dramaturg -ha suba alatt is - mindig elvégeztebeiktattaa több-kevesebb szükségesjavítást. Gondolom, érzékenyebb lelkű sirodalmunk fordításkincseit féltőliterátorok sem elleneznék, ha a régiekmellé merőben újak is készülnének.Csakhogy Petőfi, Arany, Vörösmarty nagyonsok részletben olyan megoldásokralelt rá, amelyeket nem kezdett ki s tánnem is fog kikezdeni az idő.Milyen utak járhatók tehát ? Legkézenfekvőbba „mozaikos " megoldás, vagyismegőrizni a megőrizhetőt, s ahhoz hangoltanújrafordítani, ami avult vagypontatlan. Igaz, az őrzendőben is menynyia pontatlanság ... ! Ennek az eljá-

megrendítőnek szánja is Williams a BigDaddy lábai előtt tett hazug vallomástterhességéről, Maggie pontosan tudja, hogye vallomással nemcsak megédesíti ahaldokló végnapjait, de a birtokot ismaguknak szerzi meg. Arról már nem isszólva, hogy Big Daddy alakjának elérzékenyültmonumentalizálása sem éppenmeggyőző - az, hogy a család többitagjával szemben egyedül Gooperék viszikel a kapitalizmus minden balhéját, lírailaghiteles ugyan, de drámaíróiállásfoglalásként aligha fogadható el.Zárójelben: nem kívánnék holmi vulgármarxizmusgyanújába esni, tudom,mindez nem elsőrendűen fontos és minősítőerejű, hiszen a szereplők egy zárt,számukra magától értetődő világban élnek,s a vagyon épp olyan természetesjárandóság szemükben, mint ashakespeare-i királydrámák rokonszenvesés kevésbé rokonszenves hősei számáraegyaránt a hatalom. Az írói véleményezésazonban mindenestül hiányzik, és ezszükségképp kihat a mindenkorielőadásokra is. Az az impozáns humanizálóművelet, melyet A vágy villamosakaposvári előadásán Ács János végrehajthatott,itt alighanem megismételhetetlen,mert - a két dráma részleteinek számoskülönbségén túl - a rendező hiába foglalnael a szöveghez képest egy külsőnézőpontot: az író rokonszenvének ten-Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn (Várszínház).Trokán Péter (Brick) és Esztergályos Cecilia (Maggie)getik, sőt, egy esetben Speakert - azazSzpíkert - is hallottam), Brick lelkiösszeomlásának és alkoholizmusának okát- nem csekély joggal úgy érzik, ez amozzanat érdektelen, esetleges, ezt ispótolhatná bármi más, akár Brickdekadenciája egymagában, minden külsőindok nélkül is. A homoszexuális Williamsszámára azonban, mint annyi másművében, itt is döntően fontos volt ez akomplexus (Brick ugyanazt a tragédiát élimeg Skipperrel, mint Blanche a fér-jével);a maga számára, a maga érdekében akart ittvalamit kiírni magából, valamirőlmeggyőzni közönségét és ön-magát. És eza háromszög-konstelláció Maggie, Brick ésa halott Skipper között fontosabb számáraaz egész ültetvényesmiliőnél, BigDaddystül-Big Ma-mástul; a líraiságelszívja a teret az igazi dráma elől.Néhány kritikuskollégám kárhoztat-ta azelőadást azért is, mert a két harmadikfelvonás közül a későbbit választotta: azt,amelyet Williams, kedve ellenéremegalkudva, az ősbemutató rendezőjének,Elia Kazannak kívánságára írt, s amelyállítólag radikális visszalépést jelentene azeredeti koncepcióhoz képest. Nos,kétségtelen, hogy az eredeti hangvételét maelfogadhatóbbnak érezzük, s a mostanirepríz rendezőjének ízlését mindenképpjellemzi, hogy a második verzió mellettdöntött: a halálos beteg Big Daddylátványos comebackje és az előtte térdreborulva kegyeset hazudó Maggie fölösenmegrendítő drámai pillanatai erősenhollywoodi ízűek - de alapvetően,koncepcionálisan a két verzió között nincskülönbség. Igaz, az elsőben Brick nemhatódik meg annyira felesége hazugságán,és a záró-jelenetre több fanyarságot őrizmeg, de itt sem kétséges, hogy még maéjjel beadja derekát (hogy eufemizmussaléljek), és Maggie itt is ugyanolyan joggalmondhatja el a hírer zárómonológot a„gyönge, szép emberekről " , akik „csakmegadni tudják magukat", ami pontosanannyit jelent, mint a második változatban a„milyen elegánsan tudjátok föladni aharcot" kifejezés. A két változat közöttiválasztás tehát csak az előadásra hat ki;magának a műnek a megítélését akülönbség nem érinti. (Egyébként amásodik változatból merítette a rendezőSzurdi Miklós az egyes felvonásokélőképes átkötésének ötletét, vagyis azt,hogy az előző zárómozzanatát a szünetután a következő meg-ismétli. AmiWilliamsnek csak másoddenciózusés végső soron elfogadhatatlanmegoszlása minduntalan megakadályoznászemléleténekkövetkezetesérvényesítésében.Es végül, de nem utolsósorban: a néződolga sem kevés, ha azonosulni akar -márpedig a Tennessee Williams-féledramaturgia ezt igényli tőle, s ha e céljátnem éri el, akkor szép, nagy, egzotikusvirágként menet közben hervad el.Azonosulni itt csak egyvalamivel lehet:egy makacs, szívós, erőszakos asszonyharcával, melyet a kiszemelt hímmeghódításáért folytat. Ez önmagábannem feltétlenül rokonszenves; ezért anőnek szépnek és fiatalnak kell lennie, ésa szerepet persze megejtő szuggesztivitássalkell eljátszani; s az sem árt, ha akiszemelt hím nemcsak az ő számáraértékes zsákmány. És a többi? Hovatovábbkiderül, hogy az egész ültetvényesmiliő,a család valamennyi többi tagjaesetleges; ezt a szexuális támadó-háborútők is végigasszisztálhatják, de épp úgymegtennék egészen más személyek is.Holott ez elvben nem lenne szükségszerű,a kapcsolódási láncolat lehetne szerves is;Williams szemléleté-nek lazasága,ítélkezésének puhasága állja csak útját.Figyelemre méltó részlet: a drámakritikusai általában meg se említik aSkipper-vonalat (őt a szereplők egyébkéntSkeepernek, azaz Szkípernek emle-

jára, egy hígabb változatban jutott eszébe,az előadásnak is fölöslegesen teátrálistehertétele.)A priori ugyanis nem állítható - mintahogy soha semmilyen érdemleges művelkapcsolatban sem -, hogy a Macskából nekészülhetne izgalmas, újszerű, a drámarejtett lehetőségeit kiaknázó előadás. Bevallom,ez esetben ugyan fogalmam sincs,hogy ez miféle előadás lehetne; afelőlviszont bizonyos vagyok, hogy a szóhagyományosabb értelmében vett hatásos,feszült és - nem utolsósorban - nagyszerűszínészi alakításokkal ékeskedő előadás ittés most is születhetnék Williamsdarabjából. Szurdi Miklós azonbannemcsak hogy nem véleményezte a művet,nemcsak hogy alkotó módon nem lépett felvele szemben, de a jó szórakoztatószínházzal is adós maradt. Az alapállás azlehetett, hogy ez a mű nem jelentproblémát; a közönség megfogásáraelegendő, ha szöveg- és instrukcióhíven,minél teátrálisabban, az egyes mozzanatokközmegegyezésesle-jelzésévelvégigmennek rajta.Némi gyanút kelt már a díszlet, CsikósAttila munkája is. Tudom, Williams írtaelő, hogy a bútorzat középpontjában az ágyés a bárszekrény legyen - így illik ez egyolyan darabhoz, melyben a hős alkoholista,a hősnő pedig a mondott alkoholistát ágybaakarja terel-ni. Am az ötvenes évekszimbolista-naturalista jelzésrendszeréheznemcsak azért nem kéne ragaszkodni, mertnincs divatban; azért nincs divatban, mertma másképp látunk. Közvetettebben, bonyolultabban,a meglepő, váratlanasszociációk iránt érzékenyebben, és aszájbarágós helyettünk-értelmezéstidegesítően gyermetegnek érezzük.De ha már Williamshez hűek vagyunk:miért nem adja vissza a színpadkép awilliamsi koncepció lírai titokzatossá-gátis? „A színpadi kép azonban a világért selegyen oly naturalista, mint amilyet ez aleírás sugalmaz. Úgy gondolom, a falakmennyezet helyett olvadjanak áttitokzatosan a levegőbe, az ég boltozza beaz egész színpadot, s a csillagokat és holdatcsak opálos, sápadt fény jelezze, mintharosszul be-állított távcső lencséjén keresztülrendezés viszont egy rózsadombi kisiparos-vállánakse válnék becsületére.Amely elgondolást respektálni lehetne, haaz előadás szellemisége netán maivalóságunkhoz akarná közelíteni a drámát.Igaz, ez a művelet nehezen lennevégrehajtható, de ilyen szándékot egyebekbenaz előadás nem is mutat. Így hátbele kell nyugodnunk: a díszlet naturalistaés érdektelen. Egyébként meg-lepőenunalmas és elmosódott a kísérő-zene is(összeállítóját nem jelzi a plakát), pedig ekorszakhoz és miliőhöz aztán bőven álltvolna rendelkezésre atmoszférateremtőerőben gazdag zenei anyag.Marad a jó és hatásos előadás lehetősége- s ezt aztán., ismerjük el, a drámabőkezűen kínálja. Hogy Szurdi Miklósezzel (is) adós maradt, az már nemművészi., hanem egyszerűen szakmai-mesterségbeliproblémákat vet fel. A cselekménynagy, átfogó ívét (amihez perszeértelmezés szükségeltetett volna) egyvisszatérő monoton séma pótolja: pár- éscsoportos jelenetek egyaránt csendesen,kedélyesen indulnak, aztán morajlanikezdenek az indulatok, hogy végül egycsúcsponti hisztériáig fokozzák magukat,aztán váltás - és minden kezdődik elölről.Mindig ugyanúgy, minden szereplőrevonatkoztatva ugyanúgy. A négyfőszereplő alakítását Szurdi szinteegyformán építi fel, oly azonos módszerekkel,hogy az indulatmozgás mégTrokán Péter (Brick) és Kállai Ferenc (Big Daddy) a Williams-színműbenlátnánk. " Ennek az instrukciónak -- pontosabbanszellemének - figyelembevételévela helyszín, az atmoszféra a különösségrégióiba idegenedhetett volna, ami perszenem az egyedül üdvözítő, de mindenesetrevalamilyen megoldás; a most láthatószokványos, fantáziátlan be- és elajellemkülönbségeket is elfedi. Úgy tűnik,ezen túlmenően a színészek nem soksegítséget kaptak a rendezőtől, s így esik,hogy olyan kiváló színészek, mint TáboriNóra és Kállai Ferenc, nézőemlékezetemóta legrosszabb munkájukat nyújtják.Tábori Nóra a legüresebb és legharsogóbbkomikai ripacsériákkal játszik meg egyközönséges, idegesítő és mélységesenszerencsét-len idős asszonyt, akihezkulcsot is lehetett volna találni; ha BigMama csak nevetséges és csak idegesítő,akkor egy-szerűen kilökődik a drámaerőteréből. Kállai Ferenc rutinjából,színészi eszközeinek gazdag tartalékábólsok mindent megold, egyes mozzanataiönazonosak, csak épp egységesjellemportrét nem tud még ő sem egymagaösszerakni. Nincs eldöntve, hogy azelőadás, a rendezés, a színész azellenszenves nagy-ragadozót, a brutálismagánembert, a szánandó haldoklót, a jóhumorú, eszes, a többieknél messzebb látószellemet, avagy a gyengéd, szerető apáttartja-e meghatározónak, így aztán Kállaiegymás után, nem egyszer mondatonkéntváltva játssza el hol ezt, hol azt, a hiányzókohéziót és belső meggyőződést hangerővel,széles mozgásokkal, semleges ésismerős töltelékeszközökkel pótolva; a lI.felvonás nagy párjelenete helyenként, márcsak némi szövegzavarok okán is,kifejezetten kínos volt. (Mellesleg az előadásbizonytalanságát mutatja, hogy e

KOVÁCS DEZSŐA láthatatlan RejtőBemutató a VígszínházbanRövid darab, rövid taps. Előadás után szépcsendben elsomfordálunk a színházból.Valaki azt mondja kifele menet: rövidebbvolt, mint egy mozi. Meg-rövidítettekbennünket? No nem, ebből a színházbólmásfél óra épp elég. A néző perszefizetett, a hetedik sor zsöllyeszékéértnyolcvanhat forintot. Ketten fizettekszázhetvenkettőt. A kritikus megkaptatiszteletjegyét, de azért, biztos, ami biztos,tőle is kértek a pénztárban öt (azaz, öt)forintot. Talán azért, nehogy elbízzamagát.Szóval Rejtő a Vígszínházban,ráadásképpen nemcsak e színház, hanemaz évad legelső bemutatóján. Gyermekkorunkmitologikus alakjai, a P. Howard-ifigurák szépen átmasíroztak a „vidámkönyvek " lapjairól a körút legnagyobbszínházába. Az ötlet egyáltalán nemelvetendő, sőt szinte kínálta magát: milliókronggyá olvasott kedvencei, ezek alegendás hősök miért is ne jelenhetnénekmeg a színpadon?Amilyen kézenfekvő volt az ötlet, olyankeserves lehetett a színpadi adaptációkivitelezése. Ezzel persze nem SchwajdaGyörgy egyébként már sokszor bizonyítottdrámaírói-dramaturgiai tehetségétkívánom kétségbe vonni. Nem: a prózaiművek színpadra állítása a dologtermészetéből következően mindigtartalmaz némi kockázatot. A legbriliánsabbepika is nyögvenyelős, üresdeklamálássá válhat a színpadon, ha a leírtszituációkból nem szikráztatják föl avalódi, érzéki cselekvéseket. S persze - ezis közhely - alapvetően különbözik aprózai szerkesztésmód a drámakívánalmaitól: az epika lassú hömpölygéseaz epizodikus kitérőkkel ellenállni látszika színpadi tempónak, a drámai ívkibontásának. Jól tudhatta ezt azátdolgozást végző író, mikor úgy döntött,hogy bár egy mű, A lát-hatatlan légióalaptörténete köré építi föl a darabcselekményét, a színpadi szituációkat,figurákat a Rejtő-oeuvre egészéből vagylegalábbis nagyobb részéből meríti. Aláthatatlan légióból végül is megmaradtmaga a láthatóan láthatatlan légió, a magateljes, éjszín valójaban,amint ott masíroz a homokbuckákközt, fekete uniformisban, Presser Gáborindulóját számtalanszor elharsogva. Akatonákról aztán a játék vége felé kiderül,hogy nem is azok valójában, akikneklátszanak; a harapós, szüntelenül ordítóőrmester visszavedlik cirkuszi artistanővé,a marsall beijedt tambur-majorrá, a lakájmarsallá stb. A játék mozgatói régi kedvesismerőseink, Vanek úr (Kern András) ésGorcsev Iván (Szakácsi Sándor) lennének,ha ugyan lenne megírt szerepük, snemcsak téblábolnának a sivatagibohózatban, szüntelenül belebotolva azépp arra vonuló kísértethadtestbe. Anna, atöbb nevű nő (Hernádi Judit) is az eredetiregényből pottyant valahogy ide, detalálkozása a két „jövevénnyel " márvégképp kuszára sikeredett. A többifiguráról érdemben alig lehet szólni:legtöbbjük karaktere nincs kitalálva, snincs drámai „személyazonosságuk " , mégmaga a hírhedett kapitány, Piszkos Fred(Bárdy György) is alig találja föl itt magáta neki juttatott epizódban. Nagyobb baj,hogy nemcsak a figurák elnagyoltak, hanemmaga a drámai cselekmény is vázlatos,a különböző helyekről egybemontírozottcselekménytöredékek nem áll-nakössze egésszé, erős sodrású drámai ívvé.Bár kitűnő, szellemes és pergő dialógusokathallunk (e ponton él a rejtőiszöveg leginkább), a történet olykorannyira túlbonyolított, hogy maguk aszereplők sem értik, mit keresnek ben-ne.(Gorcsev Iván és a több nevű nő egymásratalálása például végképp össze-kuszálja aszálakat.) Az alkotók amaszándéka, hogy e totális zűrzavarból, asorozatos félreértések hálójából förgetegesbohózatot hozzanak létre, visz-szájárafordul: egymás után robbannak föl agondosan előkészített, szellemes gagpetárdák,de egy idő után már ezek semkötik le a figyelmet, föllobbannak éskialszanak. Hiába, drámaimegkomponáltság híján a bohózat isunalmassá válik, visszasüllyed a kabaréba.Marton László, az előadás rendezőjeelfogadta játékalapul ezt a vázlatos Rejtőegyveleget,s szinte mindent a színészekrehagyott: karakterteremtő képességükrebízta, hogy a lazán fölskiccelt szerepekbőlhús-vér embereket gyúrjon. Meg is teszikezt néhányan a társulatból, de ettől aszerepek még mindig csak - legjobbesetben is - színészi szólók maradnak, snem egy vérbő bohózat figurái. (A játékszerkezetét ők persze nem tudják rendbehozni.) A rendezés hangsúlyai, a rejtőiszövegből kihüvelyezhető abszurdmozzanatok (ki-köttetés, a szerepcserékmögött meghúzó-dó azonossághiány stb.)pedig nem-egyszer didaktikussá válnak,vagy nem kapcsolódnak szervesen a játékáramába. Az olykor már-már burleszkbecsúszó betétek sem tudják felforrósítani ajátékot: a bohózat íve nem rajzolódik ki, sbár számos nevettető epizód, jópofáskodóbemondás fűszerezi az elő-adást, azötletek külön-külön elhalnak, nem állnakössze játékegésszé.Kern András Vanek B. Eduárdjakétségkívül az előadás legjobbja. Nemcsaka könnyű humor, a pesti, kávé-Kern András (Vanek B. Eduárd) és Szakácsi Sándor (Gorcsev Iván) A láthatatlan légió vígszínházielőadásában (Keleti Éva felv.)

házi szellemesség rejtői stílusát találja el,hanem a csetlő-botló kispolgárét is, aki azabszurd viszonyok között is kiismerniigyekszik magát. Groteszk és esendő is tudlenni, bár alakítása olykor kilép ahevenyészett szerep korlátai közül:sziporkázó magánszámmá válik, amipersze megint csak leválik az elő-adásról(gondoljunk csak az orosz nép-daléneklésijelenetére). Anna, a több nevű nő a regénylapjain még szélhámos-nőkéntkormányozta Sir Yolland szedett-vedetthadfiait, a színpadra lépve jelentősenmegszelídült: Hernádi Judit piros ruhásnője kétségbeesetten keresi az apukáját,miközben szüntelen magyarázkodnikényszerül, származását illetően, s nem isérti az egészet, azt sem, mit akar tőleGorcsev Iván; gyakran hanyatt veti magáta színpadon, széttárt karokkal huppan le ahomok-dűnékre. Hernádi, Kernhezhasonlóan, szemmel láthatólag ki akarbújni a szerepből, hogy figurájának önállóéletet adhasson; alakításából ezúttal semhiányzik ama fanyar báj, amit tőle márhosszú ideje megszokhattunk. A többi szereplőknekmég ennyi sem jut. SzakácsiSándor, Harkányi Endre, Miklósy György,Bárdy György, Szombathy Gyulakaraktert igyekszik rajzolni, ami erőteljesszituációk nélkül igencsak nehezensikerülhet.Kékes diszkófényben vonul a légió azéjszaka sötétjében, villognak a fehér övek,lábszárvédők (jelmez: Szakács Györgyi), aruhazsákszerű homokbuckákon eltikkadvaheverészik Vanek úr és Gorcsev Iván, aláthatatlan légió megjelenésére s némiitalra várva.Az előadás paradoxona, hogy - f ö l -vállaltan - szórakoztatni akar, nemegyszerkönnyű kézzel odavetett tréfálkozás, alpáriviccelődés szintjén, ám a nevettetőbuzgalom legtöbbször elbágyasztja anézőt. A rejtői könnyed szellemességhiánya nehezedik a produkcióra.Rejtő Jenő-Schwajda György: A láthatatlanlégió (Vígszínház)Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Díszlet: FehérMiklós. Jelmez: Szakács Györgyi. Mozgás:Pintér Tamás és Kramer György. Rendező:Marton László.Szereplők: Kern András, Szakácsi Sándor,Hernádi Judit, Harkányi Endre, SzerémiZoltán, Miklósy György, Reviczky Gábor,Szatmári István, Szombathy Gyula, SörösSándor, Rácz Géza, Balázs Péter, KocsisGyörgy f. h., Farkas Antal, Bárdy György,Mollek Gabriella.SZŰCS KATALINPapírforma szerintA Tizenkét dühös ember aNemzeti SzínházbanAz egykori filmélmény halványuló, demaradandó emlékének fényében, viszontlátvaa Tizenkét dühös embert a NemzetiSzínház színpadán, az első benyomás: nemörökzöld Reginald Rose darabja.Legfeljebb abban az értelemben, ahogyanaz újszülöttnek új a vicc. Nem minthakevésbé volna gondolkodásunkelőítéletekkel terhes, mint tíz-egynéhányévvel ezelőtt. Vagy kevésbé fenyegetné azembert a felelőtlenségnek valókiszolgáltatottság, a borítékolt ítéletekkel,a skatulyázó szemlélettel szembenivédtelenség. Még ha a mindennapokelhamarkodott döntései nem is a villamosszék,„legfeljebb " a szívinfarktus, agyomorfekély árnyékában születnek, snem halálról, „csak " életről van szóbennük.De bárha a bírósági tárgyalás ható-köréntúl is érvényes társadalmi dráma a Tizenkétdühös ember, Reginald Rose a krimidramaturgiájával kacérkodik, ennek pedigóhatatlanul van-nak bizonyoskövetkezményei a mű hatását tekintve.Nem a bíróság előtt álló fiú bűnösségénekvagy ártatlanságának megállapítása ugyana darab tétje (jóllehet végig erről folyik aszó), ha-nem azoknak az indítékoknak,motivációknak,döntésimechanizmusoknak a feltárása, amelyekérvényesülésétől függ a vád szerintapagyilkos fiú élete. Mégis, lévén szóbűncselekményről, bizonyítási eljárásról,a darab hatásába bele van kalkulálva anéző krimiken csiszolódott oknyomozószenvedélye és drukkertermészete is,amellyel a fiú bűnösségében egyedülkétkedő 8. esküdttel rokonszenvez. Az afeszültség, amivel az esküdtekmérkőzésének alakulását figyeli a 11:i-esbűnös: ártatlan aránytól az egyhangúdöntésig: nem megnyugtatóan bizonyította fiú bűnössége, tehát ártatlan. S akriminéző reflexek akkor is továbbműködnek, ha az első újraszavazásnál -ahol a 8. esküdt vállalja, hogy változatlaneredmény esetén alá-veti magát a többségakaratának, és be-leegyezik a halálosítéletbe - nyilván-való, hogy kell lennievalakinek, akimellé áll, mert ellenkező esetben vége adarabnak, jöhet a függöny (ha van), vagykezdődhet valami más. Ez majdnem olyandramaturgiai szükségszerűség, mint az,hogy minden tisztességes krimi végén adetektívnek le kell lepleznie a gyilkost. Ekrimiszerűségnek mindenesetre megvanaz a veszélye, hogy a darabbal nemelőször találkozó nézőnek olyan érzésetámad, mint ami-kor kétszer egymás utánolvas el egy detektívregényt. A Tizenkétdühös ember persze csak „kvázi " -krimi.Maga a bűntény s a bizonyítási eljáráscsak ürügy az ítélkezés módjánakdemonstrálására. Olyannyira, hogy ha azelhangzó tényekből, ellentmondásokbólkiindulva megkísérelnénk egy valódi bűnügyitörténetet konstruálni (vagy rekonstruálni),nem biztos, hogy sikerül-ne.Így az említett érzés is csak „kvázi " ; átütőerejű előadás feledtetni képes abizonyosságot: a 8. esküdt úgyis meggyőzmindenkit. Annál is inkább, mertvalójában az esküdteket nem annyira atények, az érvek győzik meg, mint inkábbsok esetben egy-más viselkedése, a másiktartása vagy éppen irritáló, ellenkezésreösztönző elfogultsága. S e bizonyosságegyéb-ként sem jelent tökéletes megnyugvást.Inkább fokozza a veszélyérzetet,nemigen van ugyanis az életben garanciaarra, hogy minden helyzetben talál azember egy 8. esküdtet, hogy mindig az őmentalitásával tud dönteni kritikuspillanatokban, s róla is ekképpendöntenek.De van ennél még konkrétabb aktualitásais a nemzeti színházi előadás-nak.(Azon túl, hogy kitűnő szereplehetőségeketkínál a színészeknek, s ez egyjó színházvezetés számára minden-korelégséges ok lehet a darab bemutatására.)Nem tudom, hogy a darabválasztásbanszerepet játszott-e mű és valóság olyan„drámai" egymásra rímelése, amit csakegészen kivételesen produkál az élet.(Különösen ilyen fordított sor-rendben.) Aműsorfüzet arra enged következtetni, hogyigen. Ebben is idéztetik ugyanis a néhányhónapja óriási publicitást és közfigyelmetkapott bíró-sági eljárás, amely „a szakértőivélemények bizonytalansága és abüntetőeljárás során több esetbenfelületesen levont következtetések" miatt agyilkosságért halálra ítélt vádlottfelmentésével zárult. Mintha csak adarabból idézne a pert kommentálóNépszabadság-cikk, avagy a mű aNépszabadságból: „A

törvényességnek pedig egyik alapvetőkövetelménye, hogy csak azt ítéljék el,akinek bűnössége minden kétséget kizáróanbebizonyosodott." A darabot konkrét,elsődleges jelentésében is súlyossá,naprakész érvényűvé teszi e megfelelés.De nem feltétlenül az előadást. Mertvégzetessé válható előítéletekről megrendítőerővel, hitelesen és aktuálisan csakakkor lehet szólni a színpadon, hamegformálásában az előítéletek kormányoztaszemélyiségnek is megvan amaga megérthető előtörténete, szemléleténekigazságmagva. Ha tehát nem„előítéletekkel " , eleve „negatívra véve "játssza el a színész, hanem esélyt teremtvearra, hogy az általa formált figura is valóstársadalmi ellentmondásokat jelezhessen.Ennek hiányában jobban érvényesül a„papírforma " , több a színpadon a séma,mint az egyéniség, az eleven karakter.Igaz, a szerző maga jegyzi meg darabjáról,hogy éppen az „egyénítés kedvéért " írottpárbeszédek estek áldozatul sajáthúzásainak, és ennek következtében„inkább típusok születtek " , ám a BékésAndrás vendég-rendezte előadásbannemcsak ezért (és nem is csak ebben azértelemben) érvényesül jobbára apapírforma. Adva van ugyanis egy kitűnő,sokat ígérő szereposztás - a 8. esküdttestreszabott szerepében Gábor Miklóssal -, amely eleve garantálni látszik az előadásszín-vonalát, s e várakozásában a néző nemis csalódik. (Apróbb pontatlanságok,néhány nem túl szerencsés megoldás azértakad. Szembeszökő szereposztásifigyelmetlenség következtében beszélhetpéldául 3. esküdtként Sinkovits Imre a 9.esküdtet alakító Agárdi Gáborról mint azöregről. Ha másként nem, legalábbsminkkel el lehetett volna tüntetni akorhasonlóságot. És el kellett volnatüntetni a meglehetősen jellegtelenszerepében egyébként tőle meg-szokottmódon jó Raksányi Gellért egyetlen ripacs,bohózatba illő villanását, ahogyanduzzogva penderül székén háttal atöbbieknek.) Vannak ugyan-akkor akiegyensúlyozottan jó előadásban kitűnőmegmozdulások is. Oszter Sándornak a"maga nem szokott izzadni?" kérdésre adottválasza - „Soha! " - például, amiben bennevan az alak egész nyársatnyeltszemélyisége, a természetet is megregulázómagabiztossága; vagy amikor GáborMiklós nem szól, csak ránéz azokvetetlenkedőre; ilyen az AgárdiGáborból sugárzó tartás, Horkai Jánosbevándorlójának zavart kis gesztu-Jelenet Reginald Rose Tizenkét dühös ember című színművéből (Nemzeti Színház)Raksányi Gellért, Sinkovits Imre és Gábor Miklós a Tizenkét dühös emberben (lklády László felv.)

sai, ahogyan az idegeneknek szólópocskondiázást tűri. Es még sorolhatnánk.De hogy mindezek ellenére az előbbiértelemben is „bejön" a papír-forma, azaza tizenkét szerep nem válik tizenkét igazikarakterré, hogy az alakok többnyire nemhárom-, csak két-dimenziósak, az aszerepek említett váz-latossága mellett iselgondolkodtató. Azt hiszem, ebből aszempontból az előadás egyik legfőbb,előremutató tanulsága Téri Sándoralakítása. Az ő személyében volt bátorságaa rendezőnek kockáztatni, a hebegő,félszeg z. esküdt szerepét olyan színészreosztani, aki nem ilyen feladatokat szokottkapni, aki alkatilag sokkal inkább ajelentéktelen szépfiú szerepkörérepredesztinált, s aki éppen ezért itt színészlehet igazán, azt teheti, ami tanultmestersége, kedvére játszhat. Téri él is alehetőséggel, eddigi pályafutásának talánlegjobb teljesítményét nyújtja. Mindenízében ki van találva a figura. A félénk,vissza-fogott, suta mozdulatok, ahogyanfél fenékkel meghúzza magát a széken; arebbenés, amit az első durva, hangos szóvált ki belőle; a nekibuzdulások ésvisszahőkölések; a tétova testtartás, hanghordozás;a sután nett filoszalkat. Esmindemögött a rejtett, elfojtott, delassanként ágaskodni kezdő öntudat.Csetlés-botlása éppen csak súrolja a komikumhatárát. Remekül fölépített alakításaigazolta a rendezői merészségét, amiazonban Harsányi Gábor esetében példáulmár sajnálatos módon tova-tűnt. Azt a kitudja hányadik üres-fejű, rágógumitmajszoló vagányt osztotta rá BékésAndrás, amilyent számtalan változatbanláttunk már tőle, s amit éppen ezért taláncsak rá nem lett volna szabad osztani.Nyilvánvalóan van-nak a színész egyénikarakterének is átléphetetlen határai, deHarsányi számára, azt hiszem, kínálkozottvolna a darabban nagyobb erőpróbátjelentő feladat. Ahogyan a többiekszámára is, egy kevésbé „bombabiztos"szerep-osztásban.Reginald Rose: Tizenkét dühön ember (NemzetiSzínház)Átdolgozta: André Obey. Fordította: GeraGyörgy. Dramaturg: Bereczky Erzsébet.Díszlettervező: Bakó József. Jelmeztervező:Schaffer Judit. Rendező: Békés András.Szereplők: Raksányi Gellért, Téri Sándor,Sinkovits Imre, Oszter Sándor, KertészPéter, Czibulás Péter, Harsányi Gábor,Gábor Miklós, Agárdi Gábor, Fülöp Zsigmond,Horkai János, Pathó István, VersényiLászló.CSÁKI JUDIT„Mit hoz a múlt?"A Táncdalfesztivál "66 SzolnokonEz a színielőadás már évekkel ezelőtt „belett ígérve " . Azután - hol ezért, hol azért -nem került rá sor. A várakozás - ahogymondani szokás - fokozódott, s legendákkaptak szárnyra.Az előadás elején Takács Marikák jönnekbe a színpadra. Jobbról be, majd el asüllyesztőben, középen. Legalább ötTakács Marika. Amikor már nem isnevetünk, bejön újabb három - két nő ésegy nőnek öltözött férfi -, és dicséretesegyüttmozgással és együttbeszélésselprezentálják Takács Marikát. Nemparodizálnak bántóan - épp csak annyira,hogy eszünkbe idézzék az eredetit. Ezfinom színházi gag .. .De nem is ez az eleje. Hanem az, hogy aminiatürizált pesti utcán miniatürizáltjárművek - a hatvanas évek „luxusautói " :Pobeda, Trabant, Moszkvics meg Csajka(ez utóbbi csak később mutatkozik) -mennek körbe-körbe. A piros lámpánálmegállnak, ellentétben a minduntalanszabályt sértő igazi gyalogosokkal, akiketle is fütyül a szintén kicsinyített rendőr. Ő- a bábu - egyéb-ként egy percre semtávozik a színpadról; s róla se távozik afejfény. Kezében kis füzet és írásra emelttoll. Jelen van.Tehát Takács Marikák. Bemutatják afesztivál zenekarát - felemelkedik a pestiutcát, a házakat mutató függöny, a színpadazzá lesz, ami, a Táncdalfesztiválszínpadává. Bemutatják a zsürit,bekonferálják az első számot, bejön azelőadó - és Nagy Sándor Tamás néhánymozdulattal, kevés, de jellegzetes mimikávalpontosan imitálja Vámosi Jánost, ésszépen, tisztán elénekli a dalt elejétőlvégig: „Mit hoz a jövő, ki tudja még, írjáka sorsnak könyvét ..." A közönségegyelőre még nem tudja, ez csak a keretjátékvagy maga a darab, de szívesenhallgatja újra a dalt, díjazza a teljesítményt:tapsol. A produkció vége átfordulaz Angyal-sorozat paródiájába - ez márfricska ugyan, de " ehető": lehet ne-vetni.A zsüriről egy régi kormány jut aszerzők eszébe: Apponyi gróf szólítjaszavazásra társait, Jászi Oszkárt, HarrerPált s másokat. Kis fejtörés árán világossáválik: egyfajta totális értékzavart tesznekitt nevetségessé, amely a táncdalfesztiválbanöltött testet valamikor ahatvanas évek közepén.Az ötletek ismétlődnek. A másodikszámot Koós János énekli: „Annyi emberél a Földön ..." Ez Stirlitz-paródiábafordul, a zsüri szavazása a jaltaikonferenciát idézi .. .Fenyeget a veszély: nincs annyi emlékezetestévésorozat s történelmi megállapodás,mint amennyi dal a fesztiválon Svalóban: a játék fordul. A helyszín. isméta pesti utca, a maga pontos és korhűkellékeivel: a járdasziget oszlopa, a villamosmegállótáblája és a járművek -köztük a „faros " ikarusz - eltéveszthetetlenüla hatvanas évek rekvizitumai.„Ne vigyük szociális otthonba a nagyit "- nyafog egy kisfiú a nagypapa kezétrángatva. A nagyi persze be-vonul aszociális otthonba, hiszen akkoribanrészben e körül kulmináltak a társadalmiindulatok. Részben meg a körül, hogysokat kell várni a villamosra.Természetesen senki nem veszi észre,hogy mikor végül bedöcög az öreg villamos- Szabó István szép álmainak egyikhőse -, a fent szárnyaló szputnyikkalfolytat párbeszédet. A nézősereg -miközben a villamos szépen elszunnyad avárakozók ölében - szembenézhet hajdaniprovinciális önmagával.Mert hát tény, hogy akkor, 1966-ban mitáncdalfesztivált rendeztünk. Ez volt az azössznépi esemény, amely feledtetni tudtavelünk, hogy körülöttünk világ van, sőt,világhelyzet. Mi viszont a húszasharmincasévekhez képest alig modernizáltdalszövegekre andalodtunk el:„Bizony így van ez, szívem, szeptembertáján . . . nincsen olyan ember, ki neérezné egyszer, hogy sírni kell . . . mi fáj,gyere, mesélj . . . még fáj minden csók .. .mennyi kaland, mennyi szerelem, más eza szerelem . . . úgy élvezem én a strandot..." Kérdés ugyan, hogy ez mennyivelmélyebb jellemzés a kor emberéről, mintaz, hogy orkánkabátot hordott.Tévét néztünk a hatvanas években,Angyalt és a Tenkes kapitányát; agyerekek sablonszöveget tanultak az iskolában.Országnyi háború tombolt Szörényiékhosszú haja és a „fájfájfájfáj "miatt; nemzedékek ágyúztak egymásra,miközben a háttérben egyre erősebbentombolt a „She loves you, yeah, yeah,yeah".

Még a Himnusz is felidézhető. Igaz, aközönségnek eszébe sem jut - nem isjuthat - felállni, hiszen egy guberálóöregasszony kezében szól a magnós rádió, sa Himnuszt focimeccs követi. Egy-korijelenségeink közé belefér a „talpra,magyar " is - és egyáltalán : beleférnemajdnem minden, miközben mind határozottabbhiányérzetünk támad. Egy-korikellékeink és divatjaink között nemtaláljuk egykori önmagunkat.Schwajda György és Szikora János - aszínpadi alapanyag szerzői - szemmelláthatóan az ötletek szaporításáratörekedtek. Ha már se hőse, se történetenincsen a Táncdalfesztivál '66-nak, legalábbaz kiderül belőle - kétségtelenül színháziformát öltve -, milyen zenét szerettünk,hogyan öltözködtünk, meddig szárnyaltak- vagy süllyedtek - álmaink. Némisegítséggel arra is rájövünk, hogy ma csaka kellékek, a tárgyak változtak, atévésorozatok nem, a dalszövegek alig.„Zümmögőkórus " vagyunk ma is, kihosszú hajjal, ki farmerban. Nem kérdés,hogy szociális otthonba adjuk-e a nagyitmertadjuk -, ennyivel kevesebbet adunkerre a látszatra.De nem derül ki: ki hordta az orkánkabátotannak idején, ki állt csatasorbaa hosszú hajért, és ki ellene, kinyafogott farmernadrágért, és ki nem engedte.Kikből is áll a „zümmögő-kórus", ski akasztja föl magát közülük, s miért. Kia rendőr, és kit ír fel. S még kevésbé derülki: kik álmodtákA Táncdalfesztivál '66 Szolnokonpapírra - körülbelül épp ekkor - az újgazdasági mechanizmust; kikben rejtőzika kétely, ami megrázkódtatássá nehezülkét évvel később. Aki a szolnoki színpadralép - nincs arca. Az énekeseknekpersze van, de az a legkevésbé fontos.Az előadás stílusvilága kissé zavaros.Nem a korhűséggel, az atmoszférateremtésselvan baj, hanem eszközeivel:hol „egyenesben " , csúsztatás nélkül, holpedig az irónia távolságteremtő jellegévelelevenednek meg - még a külsőségekis. Az alapanyagból lehetne más-ként:egységesen - de akkor bizonyosközönségrétegek szimpátiájáról le kellenemondani.Pedig a direkt tetszés, az egykori daloksikere fogja éltetni a produkciót. A kellemesotthonosság, az andalító langymeleg.Színházi értelemben természetesenez is „tiszta " eszköz -- ha mellette, alattaegyértelműen ott húzódik a múl-tatelőhívók mai arca.Az előadás persze működik. Abszolútpraktikusan dirigálja Szikora János ven-Réz Judit, Mucsi Zoltán és Roczkó Zsuzsa a Táncdalfesztivál '66-ban (Szoboszlai Gábor felvételei)dégrendező - és csak úgy. Lábas Zoltándíszlete többet ígérő játéktér, de az elsőjelenetsor után túlságosan is kiszámíthatóanfunkcionál. Békés Rozi jelmezeipusztán a kor külsőségeit lennének hivatvafelidézni - nem is elsősorban ajelmeztervező tehet arról, hogy egy-egyvillámtréfa, jelenet főszereplőjévé válik afecske, a bikini, a bugyi.A színészek arca, egyénisége eltűnik ehőstelen játékban; a töredékekbőlszerkesztett előadásban színészi mivoltukbannincsenek jelen. Kellékek vagykellékek hordozói, tipikusnak vélt szövegekelőadói.Mire valóban belefáradnánk az alkotókötleteibe -- véget ér a táncdalfesztivál ésaz előadás. A korábban látott „koremberei " megvették az orkánkabátot,megverték a gyerekeiket, meg-nézték atévét, kivitatkoztak magukból mindenenergiát a táncdalfesztivál ürügyén -nyugovóra térnek. Hálóruhában,párnával, paplannal a hónuk alattvonulnak színpadra ők meg a fesztiválénekesei, hogy - mielőtt álomba zuhannának- még meghallgassák az „esti mesét" : az eredményhirdetést.Az 1966-os táncdalfesztivál győztesdala a „Nem leszek sohasem a játékszered" volt. Ki gondolta akkoriban,milyen hatásos finálé válik belőle húszévvel később?Schwajda György-Szikora János: Táncdalfesztivál' 66 (szolnoki Szigligeti Színház)Dramaturg: Morcsányi Géza. Zenei vezető:Nádor László. Zenei munkatársak: DarvasFerenc m. v. és Mártha István m. v.Díszlet: Lábas Zoltán. Jelmez: Békés Rozim. v. Koreográfus: Farkas Katalin m. v. Arendező munkatársa: Harsányi László.Rendező: Szikora János m. v .Szereplők: Árdeleán László, Árva László,Bajcsay Mária, Fekete András, LeviczkiKlára, Mucsi Zoltán, Nagy Sándor Tamás,Réz Judit, Roczkó Zsuzsa, Somody Kálmán,Sebestyén Eva, Takács Gyula, Télitárta, Tóth József, Tóth Tamás, TurzaIrén, Váry Károly, Zala Márk, HorváthGábor, Mészáros István, Zelei Gábor, GombosJudit, Szecsó Griselda,

NÁDRA VALÉRIATündöklő JeromosA veszprémi Petőfi SzínházbanTamási Áron is azok közé a szerzők közétartozik (kívüle még legpregnánsabbpéldaként Remenyik Zsigmondot lehetneemlíteni), akikkel szemben a magyarszínházkultúrának meg-megújulólelkifurdalása van. Drámáikat olvasvaugyanis szembeötlik e kiváló képességűírók minden sorában a jól érzékelhetőfajsúlyosság, szavaik mögé odavetítődik ateljes életmű minden értéke. Nosza, felbuzdula jó szándék, újólag színpadrakerül ezeknek a „méltatlanul elfeledett " -nek vagy „érthetetlenül ritkán játszott"-naktitulált drámai életműveknek egy-egydarabja, és - ne kerülgessük a szót - hatisztesen is, de megbukik. Előadva ugyanisvalamiképpen elpárolog e drámákból azolvasás közben még világosan érzettfeszítőerő, haloványnak bizonyul amívesség, kevésnek a felfedezni véltérdekesség és így tovább. Ilyenkor illiksajnálkozni azon, hogy a szerzőfelélesztése már megint nem sikerült,elmarasztalni a bemutatásra vállalkozószínházat, amiért nem nyúlt eléggé avatottkézzel a műhöz, és kifejeznibizakodásunkat, hogy talán majdlegközelebb, hiszen, ha másra nem is, arratalán jó volt a próbálkozás, hogy felhívja afigyelmet egy méltatlanul el-feledettdrámaírói életmű lappangó értékeire stb.Ülünk például a Magyar NéphadseregMűvelődési Házának nemcsak szép, deakusztikailag, kényelmileg is mindenszempontból remek nézőterén, nézzük aveszprémi Petőfi Színház vendégjátékát,és minél tovább nézzük, annál hihetetlenebbnektűnik föl, hogy Tamási Áron1936-os darabja, a Tündöklő Jeromosannak idején valóságos vihart kavarhatott.Pedig kavart, és nem is akár-milyet. Márakkor is, amikor első díjat nyert az erdélyiHelikon és a kolozsvári Magyar Színházdrámapályázatán, majd - másfélét ugyan -akkor is, amikor 1939-ben Németh Antalrendezésében a Nemzeti Színházbemutatta. A korabeli irodalmi és színházidokumentumok bár-melyikéhez nyúlunkis, indulatok, szenvedélyek csapnak fel azemlékezésekből,levelekből,színikritikákból, bíráló bizottsági jelentésekből. Nem a paradoxonkedvéért mondom, de a mai tájékozódószámára több drámaiság árad ezekből akorfestő háttéranyagokból, mint magábóla drámából. Talán nem járunk egészentéves nyomon, ha fel-tesszük, hogy egyébszempontok mellett ennek aművelődéstörténeti háttér-nek asokrétűsége, ellentmondásossága, a darabkörüli viharok legendája, a régóta színrenem kerülés glóriája együttesen mindmindhozzájárult ahhoz, hogy ezt akedves, hamvas bájú, Csipkerózsika-álmátháborítatlanul alvó mesejátékot 1985-benmég félébreszthető, életre kelthető,színházi izgalmakat kiváltó eseményforrásának vélhesse valaki. Pedig azősbemutató óta eltelt egy év híján félévszázad éppen arra volt jó, hogy ártatlan,jámbor, sőt n a i v mesejátékká fokozza leezt a maga idejében mindenki számáranyilvánvalóan politikai töltésű darabot,Amúgy, színházi szempontoktóleltekintve, ez a tény örvendetes. Annak azelőadásnak viszont, amely mégiscsakazzal próbálkozik, hogy három óráralekösse nézőjét, nem válik a javára.Szabó József rendezése mindent kitalált,ami a szerepeket megjelenítő színészeketsegíthette. Kinek-kinek rendre megvan azelőadás minden pontján a maga kisjellegzetes játéka, kiszínezhető,fölragyogtatható pillanata. Mentes a produkcióa Tamási-bemutatókat általábanfenyegető ízlésbeli ficamoktól is. Nincs itterőszakolt „székelyeskedés " , semvalamiféle spekulatív „lorcás " népi szürrealizmusmesterkélt erőltetése. Nem szövegtőlidegen bohózati ötletek keltik avidámságot, hanem a Tamási-darabbanvalóban meglévő derű szerez jóízűmulatságot egy-egy pillanatra. Mértéknek,ízlésnek, stílusnak biztonságával dolgoziktehát Szabó József, és az egyszerűség-nek,a tiszta tónusú megjelenítésnekmestereként mutatkozik be ezúttal is. Nemtalálta és valószínűleg nem is találhatta kiazonban, hogy miről szóljon a TündöklőJeromos itt Magyarországon, 198 5-ben.Az előadás végén azzal a benyomássaltávozunk, hogy nem szól semmiről.Mintha egy dramatizált nép-mesét láttunkvolna, amely - kicsiknek és nagyoknak, deazért mégis inkább a kicsiknek - arrólbeszél, hogy a jók minden megpróbáltatásellenére győz-nek, a rossz pedigmegbűnhődik. A nép egészséges lelkű ésromolhatatlan, az idegen romlott észüllött. Ennyi és nem több a mesetanulsága - ez azonbanmég nem az, amiről egy dráma szólhat.Vajon a rendezői koncepció marasztalhatóel ebben? Mielőtt a választ egyértelművétennénk, szenteljük figyelmünketnéhány gyanús jelnek, amely legalább-isfenntartásra késztethet bennünket arendezői elképzelés megítélését illetően.Németh László például, aki Tamási népijátékainak szenvedélyes híve volt, ráadásul1939-ben, a budapesti bemutatóidején pedig politikai fegyvertársként isharciasan védelmezte a feltételezett támadásokellen, hibátlan minőségérzékkelmégis tesz egy különös megjegyzést,amely elragadtatott érvei szomszédságábaneddig árnyékba került: „A TündöklőJeromos fő hibája: talán maga a hős.Tamási székelyei mindig túl könnyentáncoltak az ördög hátán. Egy ilyen butaördög azonban kérdés, megér-e egy színdarabot."(Kiemelés tőlem.) A darabmegítélésében más véleményen levő IllésEndre korabeli bírálata szerint Jeromos„fejezi ki, amit Tamási el akart mondani, sezért a figuráért él a darab". Tanulságoslehet meghallgatnunk még két 1939-esvéleményt. Schöpflin Aladár a Nyugatbanszintén Jeromos alakja körül keresi adarab gyöngéinek forrását: ,,... Nincsszilárd, állandó jelleme, folyton kétségbenvagyunk, mi ez az ember. Mesebeligonosz? Mefisztó a székely parasztokközött? Egyszerű hitvány bujtogató, rejtettcélok demagógja? Mindebből valami ésmégis egyik sem. Nem élő ember. Ezértnem is érthető. " A kortárs (és részbenvetélytárs) baloldali erdélyi író, NagyIstván, szemtanúként jegyzi meg az 1936-os kolozsvári előadás kapcsán: „Bárhogyerőltettem is az eszemet, sehogyan semértettem, miről is van szó a színpadon. Adarab végén csak annyi derengett bennem,hogy a szűzmáriás „tiszta " székely falukiveti magából az ördöngös népámítókat.Egyszerű, de nagyon varázslatosráolvasásra eltűnnek, mint a tömjénfüsttőlfulladozó Sátán, csak meg bűzöskénkőszag marad utánuk. Ám, hogy kikámítják a népet, az már nem derült ki. "Nos, ezek az idézetek talán jelzik: alegkülönbfélébb ízlésű, pártállású, felfogásúvélemények már fél évszázaddalezelőtt is lényegében ugyanott tapogatóztak,amikor a darab hibáját keresték.Akkor, 1936-ban, illetve 39-ben, a politikaitöltés elfedte a mű szerves, dramaturgiaiproblémáit, a cselekmény mögé„odaérzett" indulatok, a darab ürügyénfölszikrázó aktuális polémiák sodra fel-

kapta és vitte a művet így is. A maielőadásban azonban önmagáért kellenehelytállnia a darabnak, s bizony, az elsőfelvonás végére nagyjából kifogy belőle aszusz, és az előadás minden kulturáltságaellenére az kezd terjengeni a néző-téren,ami a színi hatás legsúlyosabb ellensége:az unalom. Ez a Tamási-darab ugyanisannyiban mégsem mese, hogy valóbancsak a kedves és együgyű figurák sorsánakkacskaringóit, annak csodás fordulatait,hihetetlen, de egy kacsintással mégiselhihető kalandjait kívánná ábrázolni. Akor, amelyben született, s amely a magapolitikumát mesejátéki köntösbe bújtatta,annyiból rajta hagyta lenyomatát afigurákon és a szituációkon, hogy némielvontság érződik megformálásukon -sorsuk nem is lehet igazán egyéni, mertegy előre betervezett mondandót kellcélba juttatnia. A tréfák, mókák, kitérőkburjánzásának, a képzelet csapongásánakitt erősen határt szab az eltökélten keresztülhajtotterkölcsi-politikai tanulság, anépmese bizonyos mértékig népies tanmesévékénytelen laposodni.A darab egészének feltűnő elhalványodásaazonban néhány színészi teljesítménytfel is ragyogtat egyúttal.Kovács Lajos, mint Jeromos, éppen nemaz a „buta ördög", akit Németh Lászlóaposztrofál, hanem nagyon is démonikus,szuggesztív figura, amely éppen akkorválik némiképp hamissá, amikor a darabharmadik harmadában írói erőszak tétetikaz alakon. Le kell fokozódnia, kisszerűvé,majdnem bugyutává kell változnia. Amifelépül Jeromos meg-érkezésével,térhódításával, ami színészileg hitelesíti,hogy rövid idő alatt képes ujja körécsavarni a falut, az márvisszacsinálhatatlanná válik a továbbiakban,s valósággal felborítja a színpadiegyensúlyt. Jeromosnak ugyanis adarabban nincs igazi drámai ellenlábasa, serről végképp nem a Bajna Gábor eszményítettfigurájának megformálásávaltisztesen küszködő Lukács József tehet.Schöpflin Aladár egykori kritikájának tanúságaszerint ezzel az alakkal olyan nagyszínésznek, mint Tímár Józsefnek semvolt szerencséje, hiszen „Bajna Gáborszerepe csak elv, a jó elve " , illetőleg magaa „székely harisnyában járó morál". Annálsikerültebbek a Tamási eredendőkvalitásairól leginkább árulkodó szerepekmegformálásai. Sáska Mihály kocsmárosSzélyes Imre alakításában sokszínű,nagyformátumú, érdekes egyéniségnekmutatkozik. Az előadáslegélvezetesebb perceit a Gáspár fiátalakító Palásthy Beával közös jeleneteikadják, aki a hazai sablonnal éppenellentétes fejlődési ívet fut be: affektáltgyerekszínészi múlt után őszinte hangú,valódi egyéniségű, biztató tehetségűfelnőtt színésznek ígérkezik.Alig vélhető, hogy a Tündöklő Jeromosveszprémi előadása véghezvitte volna azt,ami az eddigi feltámasztási kísérleteknekmég egyszer sem sikerült: Tamásimesejátéka ezúttal sem lépett át azértékeit őrző könyvlapokról végérvényesena színpadra. A kísérlet talánmégsem haszontalan. Egyértelműen jelzi,hogy nálunk visszafordíthatatlanul eljártaz idő a fél évszázadnyi közelmúlt némelyproblémája fölött.Tamási Á r o n : Tündöklő Jeromos (veszprémi PetőfiSzínház)Díszlet: Csányi Árpád. Jelmez: Füzy Sári,Koreográ f us: Kovács József. Rendez ő: SzabóJózsef.Szereplők: Kovács Lajos, Szélyes Imre,Palásthy Bea, Lukács József, Antal Olga,Várhelyi Dénes, Várnagy Zoltán, DemjénGyöngyvér, Kőmíves Sándor, Koszta Gabriella,Háromszéki Péter, Kiss László, SashalmiJózsef, Almási Albert, Jászai Jolánm. v., Berki Antal, Szücs József, Kiss 'I',István, Horváth György,Tamási Áron: Tündöklő Jeromos (veszprémi Petőfi Színház). Antal Olga és Kovács Lajos (MTI FotoIlovszky Béla felvétele)

PÓR ANNALátomásokFodor Antal új balettjeaz Erkel SzínházbanVolf Katalin és Erdélyi Sándor a Látomásokban (Erkel Színház)Az alkotóművészek világában van, akiegész életében mindvégig „ugyanazt" azegy szimfóniát, regényt írja számtalanújabb átváltozásban, vagy koreográfusróllévén szó, egyazon sajátos mozgás-képet,témát, mondandót bont ki más-máshangszerelésben. Fodor Antal alkotóiegyénisége éppen az ellenkező típushozsorolható. Az egymástól szélsőségeseneltérő téma-, stílus- és formamegoldásokkalkísérletező művész mindig újatkereső, mindent merészen kipróbáló,megízlelgető koreográfus. Indulásánál aPécsi Balett táncosa- és koreográfusakéntfinom arányérzékkel, muzikalitássalmegformált szimfonikus felépítésű művel(Vivaldi: Balla concertante 1966) hívta felmagára a figyelmet. Majd később,operaházi munkássága során, 1974-benBach E-dúr hegedűversenyére készítettkoreográfiájával a modern táncstílusbankomponált magyar szimfonikus balettektalán legszebb darabját teremtette meg.Harmonikus forma-világa, sallangtalanegyszerűsége, a zenévelegybehangzó biztos szerkesztésemindmáig emlékezetes marad. (Igaz, azilyen művek nem keltenek szenzációt, éstalán vastapsot sem vonzanak feltét-lenül .. .) 1976-ban a Ravel Bokra-koreográfiamonoton, statikus (táncost próbáló)csípőlökésekre épített motivikája márjelezte a különleges, meglepőmozgásformákkal való kísérletezést. Mígaz első önálló Viva la vita című esté-jén(1979) bemutatott Rossiniána már akönnyebb műfajban, a vígopera stílusábanis rutinosan mozgó koreográfustvillantotta fel. Ugyanakkor az atom-felhőt,a „világvéget" sejtető Polymorfia(Penderecki zenéjére, 1973) és a V I I I .Ecloga (1979, Székely Iván zenéjére) amai szorongásos életérzés mellett a határozottdrámai véna és a színpadi hatáselemekmegjelenését is jelezte Fodoralkotásaiban. Neoklasszikusokon alapulómozgásnyelve rendszerint modern elemekkelis ötvöződik. A lobogó mécsesekközött előadott melodramatikushangvételű Mahler Gyermekgyászdalokbanmár egyértelmű az erős drámai-szcenikaihatásokhoz, a teatralitáshoz valóvonzódása. Míg végül első egész estétbetöltő táncjátékával, A próba címűrockbalettel (1982) a szakma és a kritikaerős fenntartásai és a közönség tapsaiközepette hozta létre a maga „totális "színházát Fodor Antal. A Kazantzakiszregényének nyomán, Presser Gáborzenei közreműködésével, nagy szcenikaiapparátussal megszületett táncdráma teljesnyitottsággal fogadta be a korszellem és adivat új áramlatait, színpadi eszköztárát.Magába olvasztotta a Jézus KrisztusSzupersztár színpadi inspirációit, mozgássalés zenével egyenrangúvá emelt látvánnyalegyütt felhasználta a prózai szöveget, a„színház a színház-ban" és a nézőtérbevonásának sokirányú rendezői hatásait.Ne essék most szó a hazai és külhonikritikának a mű szerkezetét, táncnyelvét ésa hatáskeltés mikéntjét ért bírálatok jogosvagy jogosulatlan voltára. Ma, két évelmúltával egy dolog vitathatatlan: FodorAntal alapjában véve elérte kitűzött célját.„Katartikus hatású élményt " kívántteremteni, amellyel „nem kizárólag abalettkedvelőkhöz, hanem a széles értelembenvett közönséghez" akart szólni -vallotta a mű akkori bemutatója előtt. Ésez a „széles értelemben vett közönség"csakugyan lelkesülten fogadta „ajogtalanul üldözöttekért" szóló „rekviemet"az Erkel Színháztól Edinbourgh-ig,Bregenzig és Lodzig. (Egy külhoni szaklapMultimedia-show és Broadwaymusicalszerűműfajként tesz említést Apróba sikereiről.)A Látomások az Erkel Színházban bemutatottegész estét betöltő kétfelvonásostáncdráma - alcíme Elő- és utójáték Acsodálatos mandarinhoz tovább halad alátványszínház útján. Ezúttal meghatározottirodalmi tárgytól és szcenáriótólfüggetlenedve, csupán laza eszmei-gondolatifonálra felfűzött „látomás"-sorozattalkíván szólni a koreográfus azemberi lét legmélyebb mozgatórúgóiról, avágy, a szerelem, a megtermékenyítés,folytatódás és halál misztériumánakdetermináltságáról napjaink világában. Asejtelmes álomképsort csak a fő-hős, aFérfi és a Nő, a sok átváltozásbanmegjelenő vágyott, keresett Ideál alakjafűzi össze.Fodor Antal a maga táncban fogalmazott„tragédiájában" nem a madáchi„küzdésben", hanem az „újjászületés-ben "látja az élet lényegét. „Szexuális létünkfenséges misztériuma, a titokzatos titok",vallja Fodor, napjainkra hét-köznapiszintre süllyedt. E „vulgarizálódás" ellenvaló tiltakozás a „szent misztérium "„méltó " átéléséért, felmutatásáért valókiáltás hőfoka teszi egyenlőt-lenségeivelegyetemben is magával ragadóvá anagyvonalú vállalkozást.

Az alcímben jelzett A csodálatos mandarin,Bartók és Lengyel Menyhérttáncdrámája, Fodor kétfelvonásos balettjéneka közepén, a szünetet követő indításbanhelyezkedik el. A Látomásoktizenegy képének szünet előtti része így az„előjátékot " , a Mandarint követő képek az„utójátékot " alkotják. Ezek-ben a sejtelmes,álomszerű képekben szabad asszociációsrendszer segítségével próbálja megidézni akoreográfus a „fenséges titkot " , az„elveszett rítust " . A tizenegy kép soránfantáziadús szcenikai látványhatásokkal,olykor emelkedett szépségű ihlettetkoreográfiai meg-oldásokkal, szürrealistalátomásokkal tárja elénk elképzeléseit.Máskor viszont a mozaikosan hatóálomtöredékek egy-másba torlódása vagyvázlatosabb ki-munkálatlansága időnkéntfelszínesebb hatáselemeket is sodormagával.A táncnyelvben, stílusban egymástóleltérő részekből építkező táncjáték arrólvall, hogy alkotója érzékenyen reagál amai életérzés változásaira, magáévá teszi aszínházi és koreográfiai világban feltűnő újtörekvéseket is. A sokfelől magába szívotthatások látomáscserepeit, élményeit holmontázstechnikával, hol filmszerűenfelvillanó képekkel, a táncvilágban ismertszimbólumokkal tárja elénk. A Mandarintmegelőző szünet előtti első felvonás hétképe szinte teljes egyfelvonásos balettetalkot. A sokkolóan hatásos indításexponálja az egész mű alapgondolatát,lényegében előrevetíti az egész látomássorstílusát. A titokzatos vörös fényben„vérben és mocsokban megszülető" ember(kissé túl-hajtott hosszúsággal felhangzónaturális nyöszörgő hangok közepette)meztelenül, védtelenül tárt karokkal pattanki a világba, s a mennyezetről leereszkedőarctalan fabábok erdeje fogadja. A továbbisorsát előrevetítő a legvégső „lágerképben "majd arctalan „élő " emberként visszatérőfabábok eltűnésével a színpadot elborítófelhők, az álmok ködéből ide-oda suhanófátylas menyasszonyok költői lebegésébenfel-tűnik a női eszménykép, az elérhető-elérhetetlenIdeál.Fodor totális színházában a látvány és aszcenikai hatás ugyanolyan lényeges, mint amozgás, a koreográfia vagy a zenei éshanghatás. Mégis azok a részek tudnakigazán megragadni, amelyekben valóbankimunkált, végiggondolt a koreográfiaötlet,mint a negyedik képerőteljes groteszk menyegzője, a kiöltözöttharsány, durva násznép között azJelenet a Látomások című balettből (MTI Fotó - Földi Imre felv.)Ideált kereső, kiszolgáltatott Férfival.Kevesebb leleményt rejt a kagylóbólrevüszerűen kilépő Vénusz és aTannhauser Vénusz-barlangjának, azantik mítosz és a középkori erotikus szorongáseltérő szimbólumainak keveredése.Tökéletesen kifejező - mindent el-mondnekünk Csajkovszkij hattyú-lányának, abalettirodalom legszebb szimbólumánakbizarr megidézése. A hattyúk tavábólidézett „pas de deux " e meglepő változata,a mai szmokingos férfi és a romantikushattyúlány kettősé-nek brutálismegszakadása akár az egész első felvonásmottója is lehetne. Talányosanszürrealisztikus képből, fekete ballonosférfiárnyak és a földből ki-nyúló kezekközül emelkedik ki a földből a hattyúlány.A romantikus szerelmi kettős előszörharmonikusan indul Csajkovszkijnak abeteljesületlen szerelem végzetéről szólófájdalmas zenéjével, majd egyreszaggatottabbá, szorongatottabbá válik atánckettős, mígnem dob-hártyát repesztőberregéssel, fülsiketítő motorzajjal, anézőre irányuló elviselhetetlenül vakítóreflektorfénnyel a szín-padra törőmotorkerékpárosok elszakítják egymástóla párt, magukkal hurcolva a lányt.A második felvonás A csodálatos mandarinnalindul, és itt érkezik el az előadásaz egész balettből toronymagasan kiemelkedőcsúcsához. Am éppen ebben ahatáselemben, a dolog természetéből fakadóaneleve áthidalhatatlan óriási szintkülönbségbenrejlik a nagyigényű művészikaland alapvető problémája. Az alcímben(Elő- és utójáték, A csodálatosmandarinhoz) megfogalmazott, a szerkezetifelépítést és dramaturgiát meghatározókiindulási pontból adódnak a továbbigondok. Ez az egységes gránittömbbőlfaragott bartóki remekműugyanis -- érzésünk szerint -- nem visel elsem elő, sem utójátékot. Az öntörvényűalkotás nem építhető bele másfajtaközegbe, szétfeszíti, „lesöpri" a köréjeszerkesztett kompozíciót Annál is inkább,mert Fodor Antal nagyszerű, egyénihangvételű Mandarint teremtett.Nyilvánvalóan hosszú évek során ki-érleltkoncepció szülötte ez a tömören,sallangmentesen megfogalmazott tánckép.A mesterien megszerkesztett koreográfiávalFodor nem másítja meg a Bartókelképzelése szerinti eredeti forgatókönyvet,ám hű marad a hazai előadásokhagyományához is. Ugyanakkor tökéletesenmai világot, környezetet, életérzéstsugároz. Az előző felvonásban azakós hős és a hattyúlány szerelmi táncátbrutálisan megszakító berobogómotorkerékpárok a színen maradtak, ésezek vezetnek át a mába, ezek képezikszemetes kukákkal társítva a Mandarinjellegzetesen sivár, piszkos, külvárosikörnyezetét, a motorkerékpárokhoz tartozómeztelen felsőtestű vagányokkal,csavargókkal és a motorkerékpárongubbasztó manikűröző, unatkozó, kispöttyös ruhás tinédzser utcalánnyal (HágaiKatalin). Ebbe a környezetbe robbanbe habfehéren a mai fiatalember (DózsaImre), a tisztaság jelképe, a maimandarin: a mai Csoda. Eddig sohasemlátott nagyszerű rendezői trouvaille, hogy anézőtér negyedik sorából emelkedik kiváratlanul éles fehér reflektorfényben, ésáll rezzenéstelenül; így a leány felénk, aközönség felé táncolja csábtáncát. Azeddig mindenkor a vele együtt szereplőmandarin felé járt, profilban lát-ható táncígy sokkal hatásosabb. A moz-

dulatlan mandarint hátulról látjuk, nemvonja el figyelmünket, és a lány egyreizgatottabb, türelmetlenebb reagálásánaktükrében érezzük, hogy csábtánca nem ériel a várt hatást. Míg végre el-keseredetttombolással lerohan a szín-padról, ésvelünk szemben ütlegelni, rángatni kezdi anekünk háttal álló fér-fit. Annáldöbbenetesebb a hatás, ami-kor afeszültség csúcsán a mandarin hirtelen,vulkánszerűen kitör, és egyetlen ugrássalváratlanul a színpadon terem. Nagyszerű atér bejátszása. A leány döbbenten hátrál aszínpad mélye felé, és el-indul a zenéveltökéletes összhangban, az egész színpadonkeresztül-kasul, a színfalak mögé és onnétvissza; ellen-állhatatlan félelmetes ahajsza. Dózsa Imre elementáris erejű, minta prédát űző felbőszült vad. Remek, amintmenet közben rohanásában ledobja akabát-ját. A zenét ilyen nagyszerűen,térben-látványban kivetítő „hajszát" talánmég egyetlen Mandarin-koreográfiábansem láttunk. A reá hajított szemetes kukákellódítása szimbolikus erejűvé válik.Dózsa Imre sok Mandarin-alkotásánkeresztül most megteremtette élete legemberibb,legmonumentálisabb Mandarinját.Itt nem az egzotikum szüli acsodát, nem vonja el a figyelmünket akülső megjelenés idegensége, puritán,lényegretörő tömörséggel tárul fel az igazicsoda, a fekete-szürke kukák között tisztánmaradt nagy érzés, a megtisztító szerelemfehér lángja. Dinamikus, meg-győző akompozíció. Felemelő a befejezés, afelakasztott, magasba emelkedőmandarinnal együtt felemelkedő leányszimbolikus képe. (Az sem zavar, hogy ezta képet: a keresztre feszített hőst vagyhősnőt követő, vele együtt emelkedőszerelmest már másutt is láttuk. Itt, ebbena közegben tökéletesen helyén van,szimbolikus erejű cselekvéssé válik.)A Mandarin-dráma meggyőző hatásaelválaszthatatlan az előadóktól. DózsaImre az első pillanattól, a megszületőember megjelenésétől kezdve, mindenszíneváltozásában ámulatba ejtő, lenyűgöző,de igazán ebben a szerepbentudja kifejteni legerőteljesebben a képességeit.Míg a többi képben a koreográfiaiadottságok folytán többnyire passzívantűri a vele történteket, a rázuhanó sorsot,addig itt végre aktívan, heroikusan küzd abeteljesülésért. Itt van elemé-ben. Itt tudkibontakozni nagyszerű dinamikája,kifejezőereje.Hágai Katalin minden átváltozásbantökéletesen a helyén van: megindító,leheletfinom a vibrálóan izgatotthattyúlányban, odaadóan nőies a befejező„lágerkép " szép neoklasszikus kettősé-ben.Sokrétű szerepkörében fényesenbizonyítja, hogy sokoldalú, kitűnőenfelkészült balerina, művészegyéniség. Azigazi felfedezést mégis A csodálatosmandarin utcalányának szerepében hoztameg. Ez óriási próbatétel: a legnagyszerűbbelődök, Lakatos Gabriella, PártayLilla, Pongor Ildikó merőben egymástóleltérő felejthetetlen alakításai után a fiataltáncosnő egyéni hangvételű, újszerű éshiteles, gyermekien öntudatlanromlottságú, feltámadásra, megrázkódtatásraképes leányalakot, tinédzserttudott teremteni.A háromszor meggyilkolt, felakasztottmandarin megdicsőülése után azonban anéző már nem vár semmit. A mű idegentestként elválik a későbbi más stílusú,fajsúlyú környezettől. Itt ugyanis nemarról van szó, hogy mint valamilyen, a műindításakor exponált főtémabeleolvadhatna egy esetleg VariációkMandarin témára című koreográfiai alkotásba,hanem ezúttal a teljes mű zártegésze jelenik meg olvaszthatatlan nemesfémkénta kompozíció középpontjában. Atöbbi, a koreográfus által komponálthosszabb-rövidebb „látomástöredék " alazán összefüggő mozaikokkal, a magatudatosan vállalt eklekticizmusával, egymástkeresztező szimbólumaival mégisbizonyos egységes eszköztár alkalmazásáróltanúskodik, amely, ha ráállunk ésmegtanulunk Fodor nyelvén olvasni, az őelképzeléseit megközelítő képzettársításokatébreszt a nézőben. A Mandarinviszont más kategória, és a remekműöntörvényű sugárzása, a színpadi dramaturgiatörvényeinek kegyetlen hatásafolytán óhatatlanul súlytalanná teszi,valódi értékük alá csökkenti az előtte ésutána felhalmozott látványokat. Kiváltképpenez a sorsa a Bartók-pantomimetkövető „utójátéknak " . Pedig kár,mert ez a rész számos értékes szcenikai,koreográfiai megoldást tartogat számunkra.Lírai és sokkoló hatás váltakozik „aföldöntúli álmok gyönyörkertjében "ölelkező párok szép színpadképével, majdaz ezt megszakító bizarr, agresszívargentin tangóval, amelyet a „kívül-állók " ,a frakkos urak és az általuk addigtolókocsiban tolt merev, lárvaszerűasszonyok váratlanul ránk zúdítanak.Mindenekelőtt megindító szépségű koreográfiátteremtett Fodor Antal a nyomasztó „lágerkép" arctalan vegetálólényei közepette kivirágzó tiszta szerelemábrázolásával. Az Albinoni-zenérealkotott neoklasszikus tánckettőssel FodorAntal pályája egyik legmegrázóbb,kiforrott alkotását hozta létre. Záróakkordjaaz egymástól elszakított emberpárnaka szögesdróton keresztül összekulcsolódókezét a ráboruló sötétségbenmegvilágító reflektorsugár. Ezutánvisszatér az első kép: az ember születése -a fabábok övezte közöny világába.Az új balett szerkezetét illetően ki-fejtettaggodalmainkkal korántsem állítjuk, hogyne értenénk Fodor nagyvonalúkompozíciós freskójának gondolati fonalát.A Bartók-műben megjelenő embertelenvilágban, az apacstanyában megfeszítetttiszta ember szimbólumában márfelsejlenek a későbbi, az akkor mégelképzelhetetlen holocaustok borzalmai. Azseniális zeneszerző legmélyebb borzongásábanvalóban benne rejlik a majdaniinfernók szörnyű előérzete és a halálbanis lebírhatatlan humánum végső reménye,amit Fodor Antal a lágerképben kivirágzószép szerelemmel és az egybefonódókezeket követő újjászületés képével hatásosanmeg is fogalmaz. Ám a vonzóalapgondolat és a szép megoldások pátoszaellenére is elfogadhatatlannak tűnikszámunkra ez a szerkezeti, dramaturgiaiösszekapcsolás.Fodor Antal merészen sokoldalú koreográfiai-rendezőielképzeléseit kitűnőenösszehangolt munkatársi gárda segíti. Atánckart betanító és biztosan össze-fogóFajth Blanka asszisztens, a zenét Bartók,Muszorgszkij, Csajkovszkij és Albinoniműveiből, konkrét hangokból, sikolyok,zörejek, sokkoló hatások montázsábólbiztos kézzel összeállító Mártha István,valamint a képzeletdús színpadi látványtmegvalósító szcenikusgárda: HorváthLászló, Szekulesz Judit, Romwalter Bélaés Sommer Katalin a nagy-szabásúelőadás részesei.

CSÍK ISTVÁNBrecht és Jarryaz Állami BábszínházműsoránEmberszabású bábok,bábbá vált emberekJarry Übü királya a BábszínházbanMindazoknak, akik szeretnek szigorúanelhatárolt, sarkos kategóriákban gondolkozni,es áthághatatlan demarkációsvonalat húznak - elvágólag! - az egyesművészeti területek között; mindazok-nak,akiket megzavar, sőt, bosszant, haolyasmivel találkoznak, amit nem lehetmutatós címkével beilleszteni egy elméletszülte skatulyarendszer megfelelőpolcaira; mindazoknak, akik a „bábszínház" szóban a színházat afféle másodrendűtoldaléknak tekintik a gyermekeknekvaló bábu, baba mellett - azoknakajánlom figyelmébe az Állami Bábszínházegy műsorba szerkesztett két előadását.Remélem, meglepődnek. . .Azoknak viszont, akik előítéletektőlmentesen, minden újra fogékonyan aszínház varázsát keresik az elsötétítettnézőtereken, akik élményre várnak, azthiszem, nem kell külön ajánlanom BrechtA kispolgár hét főbűnét és Jarry Übü királyát.Alighanem maguktól is eljutnakide. Remélem, nem csalódnak.Bízom benne, hogy nem csalódnak, bára két produkció korántsem egyen-értékű,egyáltalán nem hibátlan. Sőt, né-hol, azelmulasztott lehetőségek láttán,kifejezetten bosszankodtam is. De mindaz,ami a színpadon történik - színház! Ésékesszólóan bizonyítja, hogy a demarkációsvonalak huzigálása velejéig hamistéveszméken alapul. Hogy nincs külön„csak " bábszínház, meg ilyen színház, megolyan színház... Színház van, ha úgytetszik, „a " színház, amelynek esz-közeit,módszereit, hatásmechanizmusát nemvalamiféle skatulyák határozzák meg,hanem a mű, amit bemutat, és mindenekelőtta szándék, amely a bemutatótlétrehozta. Minél erősebb a mű, minéltisztább, tisztázottabb a szándék, annálkönnyebben, annál többet vehet birtokba,annál szervesebben épülnek bele azelőadásba a színházművészet afféle „interdiszciplináris" területei...De még valami kiderül ezekből az előadásokból.Egy kicsit talán furcsa is, hogyéppen két bábszínpadi produkció késztetiarra a nézőt, hogy újra megfogalmazzonegy gyakran feledésbe merülő axiómát: aszínházban - bármiféle színházban,akkor is, ha a színpad egy paraván,és fölötte elsősorban a színek és formákjátszanak -- meghatározó, és legfontosabbtársalkotó a színész. Ezt az előadáserényei, magávalragadóan szép pillanataiugyanúgy bizonyítják, mint abosszantó hibák. Ez utóbbiak talán mégszembeszökőbben!Paradox állítás? Lehet. De nem ez azegyetlen furcsa paradoxon ezzel a színháziestével kapcsolatban.Alfred Jarry műve alighanem egyedijelenség a világirodalomban. Pamflet éspersziflázs, szatíra és paródia; keserűenfekete humorát a bohóctréfák felszabadultgátlástalansága hatja át. Aki színpadraállítására vállalkozik, bátran nyúlhatbármiféle eszközhöz; a senkit és semmitnem tisztelő darabba minden belefér.Helyet kaphatnak a legképtelenebb ötletekis. Egyetlen mérce - mint általábanmindig - az, hogy a színpadon igazoljákönmagukat.A Jarry teremtette groteszk világ emberalattianemberi szereplői, az ürességtőlkongó fejű királyok, a koszlottancsámcsogó, idülten gonosz Shakespearehős-imitátorok,a szélkakasként forgó,arctalan tömegek és a jámbor birkanyájkénthulló áldozatok, akiknek egyetlenbűne, hogy ügyetlenül helyeseltek -- bábbástilizálva ugyanúgy vagy még jobbankifejezhetik teremtőjük mindent elsöprőutálatát a hazug világ iránt. Ebben a közegbena báb emberré, az ember bábbáváltozásához nem kell külön magyarázat.Az tehát, hogy az Übü király és a szerzősaját kezű bábszínpadi változata egységesdarabbá formálódik az előadásban,dramaturgiai telitalálat, Balogh Gézarendező telitalálata.Ugyanígy telitalálat az a látványvilágis, amelyet a szereplők köré Koós Ivánmegfogalmazott. A torz törpéből félelmetesóriássá emelkedő ordináré Übüpapa és a vele együtt növekvő Übü mama,majd eltörpülésük a hatalom csúcsárólvaló zuhanásban úgy vált képi kifejezőeszközzé,hogy - bár a benne rejlő lehetőségeketkorántsem használták ki teljesen- az egész előadást nyugodt szívvelreá lehetett építeni. A különböző figuráknem csak anyagukban, faktúrájukban,formájukban válnak öntörvényű színpadilényekké; a beléjük épített groteszkmozgási-mozgatási lehetőségek a színészés rendező számára egyaránt tágmozgásteret biztosítanak.Ha mindezt még kiegészítjük azzal,hogy Czipott Gábor meggyőző Übü papa,és Turcsányi Erzsébet félelmetesenközönséges, nagyszerű Übü mama, „papírforma" szerint az előadásnak valahol alegmagasabb csúcsok körül kellenemozognia. Mozoghatna is. Mégsem többkorrekt, becsületes, jó előadásnál. Természetesenez sem kevés; de a kihagyottlehetőségek - akárcsak a futballban amellélőtt, óriási helyzetek - jobbanbosszantják az embert, mint a fantázianélküli, szürke korrektség.A lehetőségek elszürkülése részben azelőadás itt-ott megtörő, lelassuló ritmusávalmagyarázható. Legyünk igazságosak:ez részben technikai adottságokbólis fakadt. Egy-két jó ötlet például,annak következtében, hogy a megvalósításideje hosszabbra nyúlott, mintamennyit a dramaturgiai helyzet megengedhet,önmagát ütötte ki. De éppennéhány kitűnő technikai megoldás hívjafel a figyelmet arra, hogy talán még ezsem volt szükségszerű. ..Mégsem ezek a ritmushibákbosszantják igazán a nézőt. Ennélsokkalta problematikusabb, zavaró néha aszínészi játék. Ebben a kegyetlenülgroteszk, gonosz világban, ahol azáldozatok csak peches bűnösök, és ajóhiszeműség legjobb esetben is csakostobaság, Rozamunda királyné semlehet megrendítő „mater dolorosa".Bármennyire furcsaez is az előadás egyik paradoxona -éppen az őszinte, tragikus hang válik itthamissá: olyan érzelmeket ébreszt a nézőben,amelyek ellentmondásba kerülnek azelőadás összhatásával. Bizonyos vagyok

Brecht: A kispolgár hét főbűne (Bábszínház). Csajághy Béla. Gyurkó Henrik, Kozáry Eszter, KássaMelinda és Elekes Pálbenne, hogy mindez nem a színészen,nemcsak a színészen múlik; SimándiAnna rendezői instrukciókat valósít meg.Az azonban tény, hogy hangjánakmeggyőző, drámai ereje önmaga ellenfordul; a tévesen értelmezett helyzet nemcsak a nézőt zavarja, de hozzájárul a máremlített ritmustörésekhez is.Hasonló értelmezésbeli tévedés Bugrislávkirályfi hangja, szerepfelfogása.Borszéki Márta egy igazi mesebeli királyfitszólaltat meg, azt a bizonyos legkisebbfiút, aki elindul a nagyobbak utánszerencsét próbálni, és a többiekkel ellentétben,sikerrel veszi az akadályokat.A bábszínház gyermekelőadásaiból ismerősa figura, ismerősek még a hangsúlyok,a hangszín is. Ha valaki olyan előadásbanformálja meg így a figurát, aholnincsenek bábszereplők, az ötlet helyénvan, sőt, remek, hiszen ez a hang magábanhordja az idézőjelet. Az adott esetbenazonban egy bábszereplő hangjávaltalálkozunk! Ráadásul olyan közegben,ahol egy hasonszőrű figurától - direktben- éppen ezt a stílust várnánk, ez atermészetes ! Eltűnnek a képzeletbeliidézőjelek, és Bugrisláv királyfi olyanmesebeli herceggé lép elő, akinek életéért,győzelméért nekünk, nézőknek szurkolni,szorítani kell. . . Talán felesleges ismegjegyeznem, hogy a darabtól ez ismeglehetősen idegen.Mindez talán kellőképpen alátámasztja,amit a bevezetőben írtam: a színházbanlegfontosabb a színész. Meghatározó,hiszen a rendező félreértései, apró tévedéseiis az ő munkájában fogalmazódnakmeg, teljesednek ki - ha éppen negatívértelemben is. De ugyancsak a színész,a játék fontosságát bizonyítják azoka jelenetek, amelyekben a nagyszerűlehetőségeket rejtő, jobbnál jobb bábokmozgatásában a sztereotípiák érvényesülnek,és csak néha, egy-egy villanásjelzi, hogy több színészi invencióval mimindent ki lehetett volna hozni belőlük.Hiszen a báb, legyen bár önmagábannagyszerű képzőművészeti alkotás, elsősorbaneszköz a színész kezében, önmagakifejezésének eszköze; miként a hangszer,ő is másként szólal meg a különbözőművészek kezében.Az Übü király esetében egy fésületlenülzseniális mű saját lehetőségei alattmaradó, „csak " jó és korrekt előadásátláthattuk; olyan színházi produkciót,amelyben a szép pillanatok, nagyszerűfelvillanások nem tudtak magávalragadóegésszé szerveződni. A nagyszerű ötleteknekcsak az árnyéka jött át a rivaldán. Akispolgár hét főbűne előadásában éppenfordítva áll a helyzet.Ez a darab nem tartozik Bertolt Brechtfőművei közé. Sőt! Még a hasonló felépítésű,direkt módon politizáló, oktató,tanító drámák között sem a legjobbakközött tarthatjuk számon. Mégis, mint azíró csaknem minden munkája, ez is jóalkalmat kínál az igazi színházhoz, és azÁllami Bábszínház művészei ez alkalommalhiánytalanul éltek is a lehetőséggel.Őszintén szólva csak ez igazolja utólagosanis a darabválasztás merészségét,még akkor is, ha a társulat nem előszörbirkózik Brechttel.Urbán Gyula, az előadás rendezője jóérzékkel kerülte ki azt a buktatót, amit azilyen, közvetlenül agitáló műveknél amúló idő jelent. Tisztában volt azzal, hogyaz az igazság, amelynek kimondásavalamikor már önmagában is merész,megdöbbentő, felháborító lépésnek tűnt,ma már többé-kevésbé közhellyé kopott;de tisztában volt azzal is, hogy aközhelyek mögött szunnyadó igazság maújra s tán minden másnál aktuálisabb.Tudja, hogy az az ironikus fintor, amellyelBrecht és Kurt Weill bizonyítja, hogy azérvényesülésre törekvő kispolgár torzértékrendjében a hajdan volt büszkepolgári morál a feje tetejére állt, hogy ahétköznapok gyakorlatában az erénybűnné minősült, a bűn erénnyémagasztosult, s az általuk rajzolt kép amai valóságnak is hűséges - torz - képe, ésmegtalálja az ennek tettenéréséhez alkalmaseszközöket.A kispolgár kötelező skizofréniáját, ahirdetett és a gyakorlat diktálta moráltudathasító ellentmondását jelképező,megkettőzött Anna - az okos, hideg, számítóés a tehetséges, szertelen, emberi --történetéhez napjaink újsághírei, apróhirdetéseiközül válogatott illusztrációkat.Megdöbbentőket és jellemzőket. És amígAnna I., Kozáry Eszter nagyszerű,mindvégig hibátlan megformálásábanénekhangjáról, Weill zenéjének tökéletesismeretéről tanúskodó remek előadás-

világszínházmódjáról külön is lehetne beszélni , apolgárlét követelte karrier önfeladórendszerébe kényszeríti Anna II. emberigesztusait, második énjét, akarva-akaratlanultudomásul kell vennünk - e feliratokszuggerálják -, hogy ez a kancsal morál mais eleven, napjainkban is hat. Hogy ez afonák erkölcs, divatos szakszóval élve, mais „elvárás " a társadalom nem is kicsinyrétegeiben.Alighanem ennek köszönhető, hogy azelőadás át tudja hidalni a darabból adódóegyenetlenségeket. Mert akárhogyan isnézzük, a hét főbűn kispolgáriértelmezése korántsem azonos színvonalonhiteles, meggyőző és igaz. Nem is beszélvearról, hogy művészi intenzitásuksem azonos... Érthető azonban az alkotókényszerhelyzete is: azok közül a„főbűnök" közül a legtöbb, a feje tetejéreállítva, olyannyira rímelt a polgári hétköznapokkövetendő viselkedésformái-ra,hogy kedvükért - hogy teljes, kerek legyena kép - megérte néhány másikon kisebbnagyobberőszakot tenni. Éppen ez azelőadás bizonyítja, hogy mennyire; akülönböző erősségű pilléreken ugyanisa feszesre húzott ritmus, a zene diktáltatempó és nem utolsósorban a színészijáték jóvoltából - töretlenül feszül a műszerkezeti íve, és a hírek, hirdetéseknyújtotta fénytörésben gondolatisága is újdimenziót kapott.A Koós Iván tervezte látványvilág, afőbűnök démonainak maszkrendszere,Anna II. és a körülötte megelevenedőbábuk sora az élő színészek jelmezeivelharmonizál, és ugyanakkor élesen el iskülönül tőlük. Az alighanem tudatosanvállalt panoptikumhatás jól rímel az elmondott-elénekelttörténetet szemléltetőjátékra; a díszlet lehetőséget adott arra is,hogy egyes képek között kivetített hírekés hirdetések a színpad két oldalánvizuálisan is kötődjenek az előadás egészéhez.A produkció sorsa itt is a színészek vállánnyugszik, bár itt, éppen abból adódóan,hogy összehangolt, szinte hibátlancsapatmunkával járulnak hozzá a sikerhez,ez talán kevésbé nyilvánvaló. Pedigegyetlen hamis gesztus, félresikerültmozdulat az egész előadás igazságát veszélyeztethetné...Éppen ezért sorolomfel, értékrend nélkül, ahogy a színlaponkövetkeznek, neveiket: Szakály Márta,Sallai Virág, Erdős István, Kássa Melinda,Gyurkó Henrik, Elekes Pál, CsajághyBéla, Kárpáti ,Gitta, Gruber Hugó, PatakiImre és Ősi János.KOLTAI TAMÁSMesterség és mítoszJegyzetek az aarhusi fesztiválrólAzzal a föltett szándékkal érkeztem azaarhusi fesztiválra, hogy kimazsolázzambelőle a színházi eseményeket; a választékláttán azután - legalábbis részben -módosítottam eredeti elhatározásomon.A kínálat ugyanis olyan bőségesnek bizonyult,hogy nem vitt rá a lélek az egyoldalútáplálkozásra. Egy dúsan terített,minden jóval megrakott asztalnál semjutna eszébe senkinek, bármennyire szeretiis az édességet, hogy - mondjuk -kizárólag kedvenc pudingjábólfogyasszon. Nem beszélve arról, hogymanapság a színházat már nem feltétlenüljellemzik azok a formai kötöttségek, amelyeknéhány évtizeddel ezelőtt. A teát-rumgyakran kiköltözik a színházteremből,néha az utcára, néha a cirkuszporondra;más alkalommal a társművészetekhatárterületeire merészkedik. Bizonyostörténésekről előkelőbben nevezhetjükhappeningnek is - nehéz eldönteni, hogymég a színház kategóriájába tartoznak-evagy már nem.Hogy csak egy-két példát mondjak azaarhusi választékból: a legrégibb ja-pánhangszeres zene, az ezerháromszáz évesgagaku önmagában nem teátrális műfaj.Am ha a zenészek játékához tánc iskapcsolódik, akkor már a japán szín-házősformájáról beszélhetünk, aminek a nevebugaku. Ugyanígy modern példa iskínálkozik. A fiatal Janusz Wisniewski,akinek Európa kaputt című előadása hangosnemzetközi sikert aratott az elmúltévekben, a maga dobozszínpadra állított,olykor báb-, olykor szoborszerűenviselkedő szereplőivel, erős képzőművészetihatást mutat: a színész, mint valami„eleven tárgy " - vagy ahogy a szakzsargonmondja: objet - kerül kapcsolatba velünk, aközönséggel. S nincs-e szolidszínháziasság a karmester mozdulataibanis, nem áll-e Daniel Barenboim a drámaitér középpontjában, közvetítőként lépveföl ama viszonyban alkotó és befogadóközött, amely Bruckner zenéjét hivatottközösségi élményünkké avatni?Ebben az értelemben kerestem a teátrumimozzanatokat - a színházat az aarhusifesztivál eseményein. Volt mibőlválogatnom. Dánia második legnagyobb,mintegy kétszázötvenezres lélekszámúvárosa minden ősszel gazdag fesztiválprogramotkínál a legkülönfélébb műfajokbanimmár huszonegyedik éve. Aváros és közvetlen környéke hazai művészeinektalálkozójaként indult rendezvényaz idő folyamán nemzetközivé vált,és egyre terebélyesedett. Az idén már esténkéntöt-hat zenei, színházi, operai,ránc-, illetve balettprogram között lehetettválasztani. Olyan hírességek mutatkoztakbe, mint az Orchestre de Paris, azoperaénekesnő Teresa Berganza, a színésznőFranca Rame vagy a dán színházművészetetreprezentáló Odin Teatret.A fesztivál angol származású igazgatója,David Griffith szerint a jövőben inkábbszűkíteni akarják a programot, vagylegalább tematikai rendet próbál-nakérvényesíteni. Erre már most is vallottnéhány jel. Például „A másik Amerika "címszóval tíz „vidéki " amerikai társulatothívtak meg, jobbára kisebb létszámú,különböző etnikai, kulturális és földrajzihátteret képviselő, félprofesszionistacsoportokat, elsősorban a lokálistársadalmi kérdések iránt elkötelezett,szociologikus vagy folklorisztikusprodukciókkal.A szó jó értelmében vett teatralitásmondjuk inkább így: játékosság - afesztivál külsőségeire is rányomta abélyegét. Az óváros - valójában másfélévszázad dán építészetét egyetlen helyenbemutató skanzenfalu - a megnyitásnapján vásári mulatság színterévé vált.Korabeli jelmezbe öltözött polgárok sétáltaka macskaköves utcákon, örömlány állt anyilvánosház ajtajában, lovas postakocsihajtott végig hangos csattogással a szűksikátoron, bakján kürtöt fújó, pofaszakállaspostamesterrel. Időnként egy-egysarkon vagy térszerű kiszögellésben különféletánccsoportok, zenészek és artistáktűntek föl, evezős csónakok járták akis műtavat, egyikükben a Kék Dunakeringőt játszották jókedvű muzsikusok, amásikban a város polgármestere evezett adán kulturális ügyek miniszterével, egynegyven év alatti, könnyed modorú ésfölöttébb csinos hölggyel, akit mindenkicsak keresztnevén, Miminek szólított.Egyébként korábban ő mondott beszédeta három éve épült üveg-beton csodában,a hangversenyek és operaelőadásoktartására egyaránt alkalmas KoncertHallban rendezett meg-nyitó ünnepségen.Beszéde végén rá-ütött a színpad közepénálló két jókora dobra: az első döngveszólt, a második nagy robbantássalbeszakadt, és hatalmas

Oxyrhincus evangéliuma (Odin Színház, aarhusi fesztivál)füst kíséretében konfetti-tűzijátékot okádott.Így nyílt meg a fesztivál.Mindezt azért mondom el, hogy érzékeltessemaz aarhusi hangulatot, oldottságés fölszabadultság játékos légkörét.Ezt a bohém, amatőr szemléletet azonnalfölváltotta a hivatásszerű profi szellem,mihelyt a produkciókra került sor.Az előadások közös jellemzője a szakmaipontosság, az aggályos, cizellált kidolgozás,a magasfokú mesterségbelitudás. Ebben nem volt különbség sem aműfajok, sem a nemzeti színek között. Ajapán bugakuegyüttes hagyományosfegyelme, a táncosok mozdulatainak jelentéstartalmathordozó gesztikusságaéppúgy magától értetődő volt, mint az,hogy az aarhusi színház dán nyelvűChorus Line musicalje hibátlanul összecsiszoltaa prózát, az éneket és a táncot.Az Odin Színház rítusának lélegzetelállítóakrobatikussága senkinek semmeglepetés, aki valaha is látta EugenioBarba társulatát. De a poznaniak cirkuszt,kabarét, pantomimot és bábszínházategyesítő tragikus burleszkje semszülethetett volna meg a próbafolyamatizzadságos heteibe fektetett energiák nélkül.Az eddigi példák - s majd a továbbiakis - még egy tanulságot kínálnak. Nincsvagy alig van tiszta műfaj. Próza, zene éstánc kiegészíti egymást, olykor egymásbais olvad. Egyre kevesebb a verbalitás,s nem tudni, hogy ez csak a nemzetközifesztiválok sajátossága-e vagy általánosszínházi tendencia; mindenesetre aszavak szerepét részben átveszik a gesztusok,a történetet fölváltja az esemény,az elmondható mesét a rituális cselekvés- még ha csak a mindennapok banálisrítusa is.A ceremoniális külsőségek a hagyományosjapán színjátékformánál, a bugakunála legtermészetesebbek. Európai nézőszámára a ceremónia jelentése megfejthetetlen.Tudós könyvben olvasom meglepődve,hogy ez az ezerháromszáz évesszínház is tartalmazott eredetileg párbeszédet,de egyetlen dialógus sem maradtránk. Az avatatlan szemlélő ma már csaklefordíthatatlan kódjeleket regisztrálhat aszertartásban. Nyilvánvaló, hogy itt mindena bevett tradíció szerint működik, adíszes bokszringre emlékeztetőemelvénytől kezdve a zenészek éstáncosok bevonulásáig s a szigorú„partitúra" szerint lezajló előadásig. Amuzsikusok rezzenéstelen arccal,libasorban érkeznek, tekintetük sztoikusnyugalma a játék során végig változatlan.A gagaku-zene európai fülnekmeglehetősen érdes ; zavarba ejtő, hogyegy 1970-ből származó modernkompozíció sokkal élvezhetőbb a többszáz éves dallamoknál. A szakirodalombanleírt, hipnotikus bűvöletetokozó muzsika, mi tagadás, önmagábanegyre idegesítőbb a percek múlásával. Atáncosok megjelenése enyhít a kellemetlenfeszültségen, ettől kezdve kedvünkrelegeltethetjük szemünket a pompásruhákon és az ijesztő álarcokon. Időnkbőven van. A tánc lassú, a koreográfiaazonos mozdulatokat ismétel. A táncosfölemeli a lábát, leengedi, elcsusszantja,majd fél fordulatot tesz, és kezdi elölről.Lábemelés, csusszantás, fordulat. Közbenmegfigyelhetjük, ahogy a jobb kezébentartott pálcát időnként hozzáérinti balkezének két kinyújtott ujjá-hoz. Nyilvánmegkülönböztetett jelen-tősége van annak,hogy a bal csuklójára és ujjai köré tekert,kis bojtban végződő zsinór a kéz melyrészeit érinti, illetve köti át. Későbbugyanezt látom a többi táncosnál is. Atáncosok száma és ruhájukszínösszeállítása változik, a koreográfiaalig. Álarc helyett néha sisak fedi a fejet.Olykor nincs bot a kezükben, de tekintetükkelilyenkor is követik karjuk lassúmozgását. Ugyanolyan szertartásos merevséggel,egymástól kis távolságot tartvavonulnak le, ahogy bejöttek. Utólag az azérzésem, hogy ismerve európai türelmetlenségünket,kímélőre fogtak bennünket.A három gagaku-szám és a n é g ybugaku-tánc összesen alig két órát tartott.Szünettel együtt.A japán együttes napokkal később újraeszembe jutott. Nem honfitársaik, azOndekoza nevű csoport viharos sikerűföllépte láttán, noha a kizárólag dobokbólálló zenekar látványos akrobatikájában isvolt valami szertartásosság. Hígított,népszerű formában. Zenészeik inkábbsportolóknak látszottak hatalmasbicepszeikkel. Kellett is az erő a kisebbnagyobbdobok megszólaltatásához. Olykormagasra emelt karral sújtottak le rájuk,olykor szinte alájuk feküdtek, és testükethátrafeszítve ütötték a bőrt. Méte-

es óriásdobok és normál méretűek ritmusafelelgetett egymásnak, meglehetőshangerővel. Megszólaltatóik úgy rohantakki-be, hangszereiket cserélgetve, mint egycirkuszi ugrócsoport tagjai, épp csak a„hep! " kiáltás hiányzott. Mindebbenkétségkívül volt valami bombasztikusteatralitás, ami a hatalmas KoncertHallban nem tévesztette el hatását.Jellemző ellentét, hogy a gagaku-együtteskorábban a Zeneakadémia intim termébenjátszott.Ismétlem, nem is honfitársaik dobszínházáróljutott pár nappal később újraeszembe a bugaku-tánc, hanem EugenioBarba rituális előadásáról. Az Odin-társulatprodukciója közben ugyanazt éreztem,mint az ősi japán színjátékformaláttán. Hogy olyan szertartás zajlik,amelyben minden mozzanatnak megvan amaga jelentése, s én mégis beavatatlanmaradok, mert nem ismerem a kódjeleket.Elbűvöl a ceremónia pontossága ésesztétikai szépsége, nem kevésbé a tökéleteskivitelezés - de csak homályosantudom, miről van szó. Inkább érzem, minttudom. S ez bármennyire a színház javáraválik is, hiszen érzéki élménnyelajándékoz meg, egyszersmind zavarral töltel, hogy eszmetörténeti művelet-lenségemmiatt gondolatilag nem tudom követni aszínpadi történéseket.Az előadás, amelynek címe Oxyrhincusevangéliuma, októberben Budapesten isvendégszerepelt, tehát látszólag könnyebbvolna beszélni róla. Nehéz elkerülniviszont a csapdát, hogy a produkcióhozkiadott műsorfüzet alapján elemezzük alátottakat. Nyilván Barba is érezte, hogyenélkül a legalapvetőbb összefüggésekkelsem lehetnénk tisztában, hiszen alighavalószínű, hogy a nézőtéren ülők többségeismeri - és a színpadon fölismeri - azidőszámításunk utáni első századokban élőgnosztikusok megtestesítőjét, a hászidzsidót, a brazil cangaceirókat, akik újJeruzsálemet akartak fölépíteni asivatagban, vagy akár a mitikus alakkéntföllépő Antigonét és Jeanne d ' Arcot. Barbamindannyiunkat egy misztériumszereplőivé avat, amely-ben egymásbaolvasztja a korai kereszténységEgyiptomban föllelt írásbeli emlékeit, aBibliát, az ógörög mitológiát, a zsidóirodalmat, az európai középkort, agnosztikus miszticizmust és a szegénységés igazságtalanság ellen lázadó brazilszámkivetettek legendáriumát. Legtöbbjüketeredeti nyelvükön s még inkább aszínházi metakommunikáció pszichofizikaigesztusainak nyelvén. Eszmetörténészlegyen a talpán, aki követni tudja atörténést - ha egyáltalán van történés.Valószínű, hogy az előadás Jó és Rosszmetafizikai harcát, a hamis megváltókkárhozatát és az új messiások eljöveteléneklehetőségét (vagy lehetetlenségét)jeleníti meg, napjaink vulgáris erőszaktombolásairais emlékeztető szándékkal.Minden cselekvésbeli mozzanat, a gazdagszimbólumrendszer és a pazarul működőszcenika konkrét jelentéstartalomra utal,amelynek szálai azonban - legalább-isszámomra - fölfejthetetlenek maradtak.A játék evokatív ereje azonban így islenyűgöző. Ha hajlandók vagyunk pusztána megjelenítés esztétikumát értékel-ni -ami bármilyen képtelenség is, gyakorlatilagelkerülhetetlen teljes élménybenlehet részünk. Sokkoló meglepetésselkezdődik az előadás. Térmanipulációámuló áldozatai vagyunk. A nézőtéremelkedő padsorai egy valószínűt-lenülszéles kukucskaszínpadra néznek, és csaka függöny váratlan lezuhanása ébreszt rá,hogy a mögötte levő, játék-tér gyanántszolgáló keskeny dobogó másik oldalánugyanolyan emelkedő nézőtér belyezkedikel, mint a mi oldalunkon. Szemünkkáprázásának első pillanatában holmitükörre gyanakszunk, és csak pármásodperc elteltével realizáljuk avalóságot. A két fél nézőtér közönséA Chorus Line az aarhusi színház előadásábangét, persze, úgy kellett beengedni, hogy netudjanak egymásról; ez a profi trükkazonban csekélység ahhoz képest, amit avérvörös drapériával kibélelt küzdő-térenátélünk az elkövetkező egy és ne-gyedórában. A drapériák mögül olykor előbújókellékek rafinált rendszere épp-olypontosan működik, mint a - nem találok rájobb szót - „színészi gépezet " . A fizikai ésszellemi készenlét alkalmassá teszi aszereplőket a legváratlanabb éslegbonyolultabb attrakciók végrehajtására.Időnként olyan az egész, mint valamimechanikus panoptikum. Komputerizálteffektusok kápráztatnak el, de a masinérianem külsőségekben, hanem magában aszínészben működik, tévedhetetlenpontossággal.Panoptikumra emlékeztet a poznaniakelőadása, az Európa kaputt is - a címetszívesebben fordítom így, mint úgy, hogyEurópa vége -, és a műsorfüzet ugyancsak aBibliából idéz, akár az Odin Színházé. Ez,persze, másfajta panoptikum - és másfajtamisztérium. Történelmi és lengyel. JanuszWisniewski, az előadás író-ja, rendezőjeés díszlettervezője ideák és álmokpanoptikumát varázsolja elénk egy kisszínpadi dobozban - s egyúttal összeomlásukatis. Történet vagy cselekményitt sincs. Két bohóc vezeti elő a szereplőketa bábuszerűen viselkedő élők éséletszerűen viselkedő bábuk tömbjéből,

NÁNAY ISTVÁNFiatalok műhelyeSzínházi találkozó SchwerinbenLeif Roar (Vándor) és Jorgen Klint (Alberich) a Siegfriedbenhogy egy-egy rövid marionettjelenet utánvisszafalazza őket a kifejezéstelen arcúcsoportképbe, amely az iskolai osztálytablókbeállítását idézi. (Erről mindjárteszünkbe juthat Wisniewski mesterének,Tadeusz Kantornak Halott osztálycímű, stílusiskolát teremtő produkciója.)Nincs új a nap alatt, mondhatnánkironikusan, nemcsak arra gondolva, hogy aTeatr Nowy előadását már az 1983-asBITEF és az 1984-es Nemzetek Színházaközönsége is láthatta Belgrádban, illetveNancyban, hanem arra is, hogy a stílusokönállósultak, függetlenedtek „kitalálójuktól",miközben tartalmilag nemtudtak túllépni a létrejöttük idején revelatívszínházi kommunikáció keretein.A Grotowski-rítust Barba folytatja, Kantoreszközeit átveszi Wisniewski, a köznyelvvévált forma azonban egyik esetbensem teremt új gondolati revelációt. Aminden tekintetben mesterien kidolgozottEurópa kaputt ugyanarról az atomizáltságról,az értékek devalvációs folyamatáról,az általános széthullás groteszktragédiájáról szól, mint Kantor megelőzőopuszai. Mindez semmit sem von le szakmaierényeiből, s a fogyaszthatóvá tettavantgardizmus térnyeréséről tanúskodik.Az Európa kaputt előadását, bárholjátsszák, mindenhol megértik, mert nincsmit megérteni rajta. Elég nézni a kacsázókonferansziébohócokat, az exhibicionistatörpét, a néma ordításba merevedettkatonabábukkal körbemasírozófrontkatonákat, elég hallgatni a kuplészerűénekszámokat, hogy az európai történelemtragikomikus music hall-hangulatábaringassuk magunkat, és fölismernivéljük saját sorsunk karikatúráját.Ez a félig feszélyezett, félig elengedettnézői állapot a realizmus visszavonásánakjellegzetes következménye. A bugaku-színházban,Barbánál vagy akár aTeatr Nowy előadásában nem tudjukpontosan, hogy mit látunk, de az erősélmény azt tudatosítja bennünk, hogyvalami fontosat. És nem is tévedünk: azagyunkba épített vevőkészülék, bár nemmindig tudja dekódolni a látottakat, tudomásunkrahozza, hogy a színpadi jelrendszer„üzenetet" tartalmaz. A mesterségebben az esetben a mítoszt szolgálja.A hagyományos színháznál nincs szükségilyen bonyolult mechanizmusra.Természetesen erre is volt példa Aarhusban.A Chorus Line „üzenete" merő tautológia.Elismerően figyeljük a musical énekelni,táncolni, „alakítani " egyformánmagas színvonalon tudó szereplőit, akikarról játszanak el egy darabot, hogy milyenmagas színvonalon kell tudniuk énekelni,táncolni és „alakítani" egy musicalszereplőinek. A színház itt önmagárólszól, éppúgy, mint a helyi operaházSiegfried-előadásában, amelynek címszereplőjeátgázol a Wotan által kreált kulisszavilágon,hogy végül elérje az egyetlenrealitást: Brünnhildét. Ha a ChorusLine a mesterség mítoszát teremtette meg,a Wagner-zenedráma szokatlan rendezőifölfogása éppen ezt a mítoszt akar-jalerombolni. Ebből a szempontból az azelőadás volt a legparadoxabb, amelyetegy százhatvan évvel ezelőtt, Helsingőrbenépült, majd a második világháborúután Aarhusba áthozott és újra föl-építettszínházban játszottak. Az ódon hangulatú,miniatűr teátrum egy vadonatúj operánakadott szerepet. A művet szerzője - YngveJan Trede - Goldoni Mirandolinájábólírta, tökéletesen hagyományos zeneiformában. Így aztán egy „modern "operával visszarévedhettünk arekonstruált színháztörténeti múltba.Megkülönböztetett figyelem kíséri a NémetDemokratikus Köztársaságban - segyre inkább Európa színházi fesztiváljainis - a Keleti-tengerhez közel fekvőSchwerin tartományi színházának előadásait.1974 óta Christoph Schroth irányítja aLandestheatert, amely az ő és munkatársaiáltal kidolgozott program s alkotó módszeralapján rövid idő alatt egy átlag színvonalúvidéki színházból az egyik legérdekesebb,sajátos arculatú és stílusú színháziműhelyévé vált.A hajdani hercegi székhely az utolsóévtizedekben végbement iparosodás következtébenrohamosan terjeszkedett, alakosság lélekszáma ugrásszerűen megnőtt.Zömmel fiatalok élnek Schwerinben,a lakosok többsége a mezőgazdaságimunkát váltotta fel iparira. Olyan színházatkellett tehát itt teremteni, amely alakóhelyi és munkahelyi mobilitás terheivelküszködő embereket képes mozgósítaniés maga mellé állítani. A Landestheaterbenolyan előadásokat igyekezteklétrehozni, amelyek népszerűek, közérthetőek,de mindenfajta művészi engedménynélkül képesek szólni a mindenkoriaktuális problémákról. A schwerini színháznyitott intézmény, nemcsak az előadásokidejére várja az embereket, ha-nemeste hattól éjfélig különböző, azelőadásokat kiegészítő programok közül isválogathat a néző.Az előadásokban a következetes gondolatmeneterős effektusokkal párosul.Gyakoriak a meghökkentő vagy annaktűnő, ám mindig igazolható vállalkozások,művészi megoldások. A Faust két részétpéldául úgy játszották nem-régiben, hogyaz Ős-Faust hagyományos feldolgozásátkövetően a darab második, nagyobbfelének egyes jeleneteiben vagyösszefüggő epizódsoraiban Mephisztoszerepét más-más színész alakította, olyanszínészek, akik az NDK-ban vagy másutt -például Finnországban- a maguk színházábanjátszották vagy játsszák a szerepet.Egy másik vállalkozásuk - három különbözőgörög klasszikus darab egyetlen előadássákomponálása - ugyanúgy nagy sikertaratott az NDK-ban, mint a BécsiÜnnepi Játékokon vagy Epidauroszban.

Ez a kísérletező, fiatalos színház volt aházigazdája június végén a fiatal szín-házialkotók első találkozójának, amelyen azország színház- és filmművésze-tifőiskoláinak hallgatói, az NDK-banműködő közel hatvan színház fiatal művészei,valamint félhivatásos társulatokvettek részt, mintegy ötven produkcióval.Hagyományos színdarab-előadások,adaptációk, térszínházi produkciók, zenésösszeállítások, egyszemélyes műsorok,báb- és táncszínházi bemutatók egyarántszerepeltek a programban. Egyszer-re héthelyen játszottak a csoportok, s azelőadásokat délelőttönként viták, bemutatófoglalkozások, workshopok egészítettékki. A találkozó szervezését a házi-gazdaszínház mellett az NDK SzínházművészetiSzövetsége - egy színháziintézet és egy társadalmi szövetség együttesfunkcióit látja el - és az ország kommunistaifjúsági szövetsége, az FDJvégezte. Klaus Pfütznernek, a színházművészetiszövetség első titkárának tájékoztatásaszerint a találkozó megrendezésétaz indokolta, hogy a pályakezdővagy a pályájuk elején lévő művészekegyre nehezebben találják meg a helyüketa meglévő színházi struktúrában, s egyretöbb helyen igénylik és harcolják ki annaka lehetőségét, hogy a maguk színházielképzeléseit a színházak mű-sortervikötelezettségén túl vagy abba beleágyazvamegvalósítsák. A főiskolákon a tantervifeladatok mellett a hallgatókkorosztályának problémáit kifejező,formailag gyakran újszerű előadásokszületnek, s mind több olyan félhivatásosegyüttes jön létre, amelynek produkcióijelentős művészi értékeket hordoznak, s aszínházi alkotásnak a hivatásos színházitólnémileg eltérő módjait reprezentálják.Ezek az új jelenségek ki-követelték azt,hogy a fiatal alkotók és csoportokmegmutathassák a szakmának ésegymásnak produktumaikat, s ezáltalkonfrontálódjanak a különböző művészi,stiláris, formai útkeresések, elképzelések, sközösen tegyenek kísérletet arra, hogy alátottak alapján felvetődő elméleti ésesztétikai kérdéseket megfogalmazzák,tisztázzák.Hogy a párhuzamosan futó előadásokközül melyeket néztem meg, az természetesenkényszerű és esetleges válogatáseredménye. De a produkciók nyomán kirajzolódóösszkép alighanem így isszimptomatikus.A stendali Theater der Altmark kétfiatal színésze (Peter Kurth és UdoKroschwald) az NDK-ban - s más euShakespeare: Troilus és Cressida („Színházi kocka csoport " , Volksbühne)rópai országokban is - igen népszerű, ámnálunk alig ismert, s egyáltalán nemjátszott dél-afrikai születésű fehér szerző,Athol Fugard Sziget című darabját mutattabe. A darab egy börtönszigetenjátszódik, s két rabnak az emberi létezésért,a fennmaradásért, a túlélésért vívottmindennapos apró küzdelmeit ábrázolja.Olyan helyzetgyakorlatok füzérea mű, amelyben naturalista-reális, képzeletbeliés játékban megélt jeleneteképülnek egymásra. A két rab úgy igyekszikúrrá lenni kiszolgáltatott helyzetén,hogy próbálni kezdenek: Antigoné drámájátakarják betanulni. Hol az egyik, hola másik ember kerül pszichikai és fizikaimélypontra, de a sokszor vadösszecsapásokat is elviselő bajtársiasságés a maguk elé tűzött, mégoly abszurdnakis tűnő feladat mindig megoldja válságaikat.Rendkívül intenzív fizikai munkát,színészi jelenlétet követel meg magaa darab is, s különösen a rendező, GeraldGluth. A színészek maradéktalanul elegettesznek a megerőltető követelményeknek.Nem virtuóz szerepjátszások sorátláthatja a néző - amire a darablehetőséget adna -, hanem kemény ésbrutális drámát, amelyet csak itt-ott -talán a kelleténél és a lehetségesnél kevesebbszer- old a groteszk humor.Fiatal berlini színészek Színházi kockaelnevezésű csoportja, amely a Volksbühneégisze alatt dolgozik, ShakespeareTroilus és Cressidáját dolgozta fel. Az előadás- ahogy az alcíme is jelzi - próbálkozások,kísérletek Shakespeare drámájánakalapján. A shakespeare-i szövegetés szituációkat főleg a darab másodikfelében - meglehetősen szabadon kezeltea csoport, s a lényegükig lecsupaszítottszituációkban a színészek a mejerholdibrechtiszínészi munka magasiskolájátmutatták be. A fekete körfüggöny hát-térelőtt erős színkontrasztot jelentett anéhány belógatott, térosztó textília, illetvea hangsúlyozottan mai szabású jelmezekfehérsége. Horst Hawemann rendezőnem folyamatokat dolgoztatott ki aszínészeivel, hanem a jelenetek különállóságát,a shakespeare-i dramaturgialényegét hangsúlyozta. A színészek egyszerreéreztették a figurák érzelmeit ésindulatait, valamint azt, hogy mi ezekrőlaz indulatokról és érzelmekről a színészvéleménye, s ezáltal valóban létrejött -nem csupán a brechti elméletben -- az adistancia, amely a nézőt is állásfoglalás-rakészteti. Az előadás második felében arendező felgyorsította a cselekményt, ittérvényesültek igazán a jelenet- és szerepösszevonások,s a darab befejezésétnémileg átalakítva egy háborúellenesnémajelenettel - mint kódával - zárta le aprodukciót.Két előadást láttam a berlini ErnstBusch főiskola hallgatóinak interpretálásában.A Koldusopera arról győzhettemeg a nézőt, hogy a főiskolások kitűnőenértik és érzik Brecht stílusát, nagyszerűentudnak stilizálni, énekelni és hangszerekenjátszani. Hét színész alakította azösszes szerepet, s amikor valamelyikükneképpen nem volt jelenése, a zenekartagjaként dobolt, zongorázott vagy különbözőfúvós hangszereket szólaltatottmeg. Az előadás visszaadta a darab cselekményét,de a jeleneteket igen erősentömörítették, viszont a songok csaknemmind és teljes terjedelmükben elhangzottak.A sodró tempó, a gyors stílus-,jelmez- és ritmusváltások, a zenei és a ja-

Berlini főiskolások Philoktet-előadásatékbeli elrajzoltság, az erős effektusokalapján arra lehet következtetni, hogyezen a főiskolán egyrészt igen erős fizikaimegterhelésre készítik fel a hallgatókat,másrészt sokféle stílusban való jártasságra.Ezt igazolta a főiskolások másik bemutatójais: Heiner Müller Philoktetje. Azíró a görög mitológia ismert történetét -Odüsszeusz felbujtja Neoptolemoszt,hogy csellel szerezze meg a Lemnoszszigetére száműzött és kígyó marta sebeitőlbűzlő Philoktétésztől csodás erejűnyilát, hogy e fegyver segítségével vehessékbe Tróját - dolgozta fel. A hatalmasmonológokból építkező költői szövegalapján a mű gondolati drámánaktűnik, ám Peter Schroth és Peter Kleinertrendezése erős és mozgalmas elő-adástteremtett a filozofikus-parabolisztikustextusból. A dráma középpontjábanOdüsszeusz manipulációja áll, amelyneka darab másik két szereplője más-másmódon, de egyaránt áldozata lesz. Ajátszma tétje az, hogy ki kit győz meg ésle, a háborút folytatók vagy a harcokbabelefásultak, belefáradtak, anyerészkedők vagy a békére, megnyugvásraáhítozók, a gyújtó szavú taktikázókvagy a becsületük maradékát menteniigyekvők. A darab és az előadás kínáltafelelet nem valami optimista. A játéktérenkét olyan felül nyitott kocka áll, amilyenekaz egymásba csúsztatható gyerekjátékkockák:egy pici a színpad bal elejénés egy ember magasságú a színpadközepén. A kicsiből bábuk, babák lógnakki, a nagy a játék színtere. A nagy dobozbólúgy pattan elő az Odüsszeuszt játszószínész, mint egy rugós baba, s felugrik adoboz élére, azon egy kötéltáncosügyességével és biztonságával mozog,létezik. Hasonló módon bravúrosan használjaa különleges játékterepet a másikkét szereplő. Hol úgy lógnak kiterítve adoboz élén, mint a használaton kívül lévőkesztyűbábok, hol életre-halálraküzdenek egymással a doboz élein, hol adoboz fölött csüngő trapézt is bevonják ajáték körébe. A szüntelen dinamikusmozgás közben is plasztikusan éspontosan értelmezve szólal meg Müllerbonyolult szövege. Lenyűgöző, amitCristoph Hohman (Philoktet), ThomasStecher (Neoptolemosz) és főleg SewanLatchinian (Odüsszeusz) negyedéveshallgatók produkáltak.A vendéglátó schwerini színház színészeinekegy csoportja stúdióelőadáskéntvitte színre Wolfgang Borchert A zajtón kívül című drámáját. A háborúból és ahadifogságból visszatért és akonszolidálódó társadalomban helyét nemtaláló férfi parabolisztikus drámájátMagyarországon is játszották - főlegamatőrök, például az Universitas Együttes1964-es előadása az egyetemisták egyiklegemlékezetesebb produkciója volt -,Balassa Sándor pedig operát komponáltbelőle. A darabnak az az aktualitása,amely a megíráskor és számos országbelisikerszériája idején élő volt - akonszolidálódó társadalomnak nincsszüksége a háború és a hadifogságviszontagságait a zsigereiben hordó s éppenezért az üzletiesedő, felejteni akaróvilágba nehezen beilleszkedő emberekre -,illetve a dráma „formabontó" újszerűségemára elhalványult. Ezt felismerte aschwerini társulat, és előadásukban adarab általánosabb, áttételesebb rétegeitigyekeztek kibontani. Rudolf Koloc, atársulat fiatal színésze rendezte az előadást,amely térszínházi közegben játszódott.Az egymással szemközt elhelyezettnézőtérfelek közötti játéktér két ellen-tétespontját az Elba hídját jelképező emelkedőplató, illetve a régi otthon ajtaja jelölte ki.E két pont között zajlott Beckmann-nak azalteregója, a másik énje által inspirált, újraés újra megismétlődő, de állandókudarccal végződő kísérlete arra, hogyújrakezdhesse az éle-tét. Az elvont térbenjátszódó szikár cselekmény - amelybőlminden fölösleges szereplőt és részletetelhagytak - egy ember olyan helykeresésidrámájává változott át, amelynél nemelsősorban a háború utáni szituáció váltmeghatározó vá, hanem a kényszerűtársadalmon kívül rekesztődésé. Ezt a mais érvényes drámát Axel Werner,Beckmann alakítója megrendítőegyszerűséggel és erővel, mindenmesterkélt színészi eszközt szám-űzve élte,mutatta meg. Kemény, érzelgősségmentes,világos, aktuális és nagy hatású előadásszületett Borchert darabjából.Ahogyan kemény, aktuális és nagy hatásúelőadás volt az is, amelyet a Károlyunokái (Karls Enkel) nevű félhivatásosegyüttes adott elő. Előadásuk címe: LouisBonaparte Brumaire tizennyolcadikájánakkomiko-tragédiája, avagy a tőrdöféseknélfájdalmasabbak a pofonok. Mint a címbőlkitűnik, Marx egyik jól ismert, az 1848-aspárizsi februári forradalom ese-

ményeiről, a proletariátus és a burzsoáziaforradalomban játszott szerepéről, a „forradalomfelfalja gyermekeit " -elv érvényesüléséről,a proletárdiktatúra szükségességérőlírt műve alapján készült adal-színházi előadás. Marx-, Heine- ésHölderlin-szövegeket montíroztak össze észenésítettek meg a csoport tagjai. Ot férfiés egy nő jelenik meg az összegyűrt, tépettmai újságokkal vastagon beborítottjátéktéren. Koszos-rongyos farmert, maiszabású nadrágot, hozzá frakk- vagyszmokingkabátot és gyűrt, szakadt keménykalapotvagy cilindert viselnek aszereplők. Arcuk hamuszürkére van festve.Az újságszőnyeg alól hangszerek kerülnekelő, s kezdődik a forradalom eseményeitkövető, megelevenítő, kommentálóharminckét dalból álló kacagtató éskönnyeztető produkció. A játékosok rezzenéstelenarccal, látszólag szenvtelenülzenélnek, énekelnek, báboznak, komédiáznak,ám előadásuk határozott állásfoglalásegy máig élő történelmi-politikaikérdéskörről. Minden szereplő többhangszeren játszik, hol énekelnek, holszínészkednek, báboznak, táncolnak.Használati tárgyakból - például üvegekből- lesznek a bábok, újságokból csákók,napóleoni kalapok, rendjelek készülnek, aforradalmi jelszavakkal teli transzparensekszolgálnak a bábozás paravánjául. Azelőadás egyik leglényegesebb eleme az akontraszthatás, amely a szöveg és a zene, aszöveg és a játék stílusa között kialakul. Azenei humor és a játék komikumaellenpontozza az elvontnak tűnő szöveget,s ez a kontraszt teszi mélységesenaktuálissá, felkavaróvá éselgondolkodtatóvá a montázst. Azegyüttesnek több ehhez hason-lóigényességű műsora van, talán érdemeslenne velük Magyarországon is megismerkedni.A fiatal színházi alkotók schweriniműhelytalálkozóján látottak alapján egyértelműenmegállapítható, hogy sok-színű,tematikailag, stilárisan, műfajilagváltozatos az ifjú alkotók érdeklődése. Úgytűnik, sokkal nagyobb fizikai megterhelésre,sokszínűbb feladatokra van-nakfelkészítve a német színészek, mint példáula mieink. A rendezői munka viszontkevésbé invenciózus; pontos, de nem túlötletgazdag. A találkozó képet adott azNDK színházaiban folyó belső művészimegújulás egy érdekes mozzanatáról, s eztalán fontosabb tanulsága volt ennek azeseménynek, mint külön-külön az egyeselőadásokban felfedezhető értékekregisztrálása.TATÁR ESZTEROslo, Bergen,StavangerSzínházi estek NorvégiábanOslóba, vagy ahogyan itt ejtik, Usluba,alighogy megérkeztem, s végigmegyek asétálóutcán, a Karl Johangatenen, már-isott vagyok a téren, ahol szép szökő-kutakmögött, kavicsokat hajigáló kisfiúszobrocskák,tarka pavilonok közülkiemelkedik a Nasjonal Teatret. MinthaYbl Miklós tervezte volna. Hasonlít a mirégi, lebontott Nemzeti Színházunk-ra,még abban a tekintetben is, hogy most ittis a földalatti építkezései folynak. De aszínházat azért nem robbantják fel, sőtátépítik, modernizálják a magyar ÖlvetczkyMiklós mérnök kivitelezésé-ben.Sürgősen a színház műsornaptáráhozlépek. Mit játszanak ? Angol, amerikai ésfrancia darabot. Nemzeti Színház,amelyikben most éppen nincs nemzetidráma. Tanulmányutam végén azutánszomorúan tapasztalom, hogy egészNorvégiában hiánycikk, a modern norvégszínmű, de még a híres hármas, Holberg,Ibsen és Björnson sincs éppen műsoron.Este ünnepi díszbe öltözöm, mint kiderült,nem feltétlenül szükségesen. Ittugyanis a nézők kedvük szerinti öltözékbenjelennek meg az előadásokon.Szóval „nem öltöznek fel" színházra, csaképpen elmennek, és megtöltik a nézőtereket.Színházi konjunktúra van. Mégazok az előadások is telt nézőházak előttfutnak, amelyeket az unalom leng körül.Az oslói Nye Teatret Revizor-előadásárakaptam jegyet. Már kezdés előtt fél órávalgyülekezik a közönség. Mindenkiműsorfüzeteket, cukorkákat, süteménytvásárol. Itt törvény, hogy Norvégiábannem engedik be a későn jövőt, csak aszünetben. A ruhatárakban nincs tumultus.Minden színházjegyen van egy ruhatárifogasszóm. A nagyérdemű erre a számrafüggeszti fel felesleges ruhadarabjait, sőtcipőjét, cókmókját. Kezdés előtt ajegyszedők egy függönnyel letakarják,több helyen le is zárják a ruhatárt. Szünetbena jegyfelmutatásra készségesen kinyitják,ha kell, de előadás vége előtt márszabadon vár minden kabát gazdájára.Pillanatok alatt mindenki holmijáhozjut, és nem várakozik. Szokás és neveltetéskérdése! Kíváncsi vagyok, milenne ebből itthonMilyen volt a Revizor?Ízlésesen tálalt. Rendezőileg és színészilega groteszk realizmus jellemzi,mégsem lelkesített fel különösebben,semmiképp sem feledtetheti azokat azelőadásokat, amelyekben Pécsi Sándort,Kállai Ferencet láthattam, ahol a polgármesterolyan zsarnok, akit rettegnek. s akivégül maga is rettegni kényszerül. AKirster Sörli által rendezett előadás aszórakoztatást tűzte ki célul. Ezt ötletekkel,lendületes játékkal el is éti. Az előadásjátékideje a tizenöt perces szünetet isbeleszámítva két óra tíz perc! A szövegbőlnem húztak, a szereplők számátnem csökkentették. ( \ teljes kereskedőkupecjelenetet - amit nálunk gyakrankihúznak - is eljátsszák.)Minden felvonás előjátékkal kezdődikés „utó " -játékkal záródik. Nincsenekúgynevezett lélektani szünetek, nehézkesátdíszítések, görcsös játékigyekezet. Akezdés „oroszos " hangulatú. Szól a balalajkaés a harmonika (kitűnő sztereóberendezéseksegítségével). Rendetlen,hanyag, spórolós polgármesteri ebédlőtlátunk, ahol nagy muri van. Szolga éspolgármesterné demokratikus kacérkodássalkergetőznek, slampos pongyolásleányzó ül egy lusta ifjú ölében. Kártyáznak,vodkáznak a helybéli hivatalviselők,és a polgármester bizony csal ajátékban, Zemljanyika veri a blattot, arendőrfőnök pedig a csicskását. A díszletcsupa groteszk rusztikusság és mű-vészikosz. Mindenfelé felgöngyölt szőnyegekés sáros lábnyomok láthatók, kótyagostyúk szaladgál a színen, és piszkít(!). Acserépkályhából egy kis vas-kályhakukucskál ki, hogy kevesebb tüzelőfogyjon. Soha ki nem nyitott könyvespolcokonsavanyított hagymás ésuborkás üvegek terpeszkednek. Rengetegikon mindenütt. A falról le nem vetthegedűk és fokhagymakoszorúk dekorációjábantáncolnak, énekelnek a szereplők.Jól érzik magukat ezen a szemétdombon,amíg a postamester be nemrobban a hírrel: revizor érkezik! Leáll azene, és kezdődik a játék. Az idősebb,nagy gyakorlattal rendelkező színészekLeif Junter, Gard Öyen, Arne Aas, FinnSchau - igen jók az iskolamester, arendőrfőnök, a járásbíró és a kórházigondnok szerepében, olyannyira, hogyKnut Hansson manírjai a polgármesteralakításában erősen kitűnnek, de még az

Oszipot játszó Ulf Wengard is elszürkül.Filmes eszközei nem érvényesülnek abbana torz tükörben, amelyet Gogolszándékának szolgálatában a rendezőfelvázol. Dobcsinszkij és Bobcsinszkijmulatságos ikerpár. Egy hajszál választjael őket a bohózati stigmáktól. A rendezőimunka aprólékos kidolgozottságátjellemzi az igen alaposan végigvitt fizikaicselekvések sora és leleményes végrehajtása.Nagyon tetszett például az, ahogyanszínészei a kezükkel, az ujjaikkal bán-nak.A rendőrfőnök, ha ideges, ropogtat-jaujjait, az iskolamester koszos körmeitrágja, majd dugdossa. A kórházi gondnokállandóan keresgél valamit zsebei-ben, ajárásbíró barkóját, szemöldökétcsavargatja ujjaival. Van, aki fülét, orrátpiszkálja elmélyülten, a szolgák vakaróznak.Az „ikrek" vagy egyszerrebeszélnek, vagy ha ezt egyikük nem teheti,akkor az ujjaival gesztikulálva kíséri amásik szövegét, mintegy gesztusszinkronizációként.A jelmezek vidám kopottsága, színekbenvisszafogottsága a jelmeztervezőitehetség bizonyítéka. Az iskolamesterfelemás zokniban jár, a postamester cipőjea legkínosabb pillanatokban nyikorog-nikezd, Hlesztakov használt eleganciájátegy váratlan pillanatban a nyomorleleplezi, ugyanis kiderül, hogy a redingote-jaalatti ingnek csak kézelője és ingelejevan, s a két mandzsettát spárga köti anyakhoz. A polgármestertől egy vadonatújháziköntöst kap a részeg ebéd-jelenetután. Ez a köntös annyira új, hogymolyirtószaga van, hiszen kíméletből nemviselték, és az elején, hátán éles vonaljelzi, hogyan volt gondosanösszehajtogatva a szekrényben.A díszlet Lubos Hruza munkája.Évekkel ezelőtt már ennek egy változatábanjátszották a darabot Trondheimben. IttOslóban a Nye Teatretben főleg adíszletváltozás szellemessége hatott új-nak.Az első felvonás után az egész polgármesteriebédlő a nyílt színen eltűnik azsinórpadláson, hogy páternoszterszerűenazonnal felbukkanjon a zenekari ároksüllyedőjéből a második felvonás fogadója.Ezt a mechanikai változást ötletesnémajátékkal és zenével fűszerezi arendező. A szünet utáni harmadik felvonásismét sürgés-forgás képét mutatja.Előjáték, amelyben az eddig ismert rendetlen,koszos helyiség viszonylagos dekorativitástkap. A cserépkályhából kukucskálóvaskályha eltűnik, a padlásróllehozzák az eddig huzatokkal takart ripszszalongarnitúrát, felkerülnek a szőnyegek, minekelőtte hatalmas porfel-hőtkavarva mindenki sepreget a színen. Ahagymás savanyúságok és fokhagymák,ikonok helyére elképesztő mennyiségű ésméretű cári fotó kerül, különbözőkeretben. A legnagyobb a tükör keretébekerül, még függönyrojtokkal is feldíszítve.A hegedűk eltűnnek a falakról, helyüketpiszkos tapétanyom kör-vonalazza. Asarokba egy hatalmas kínai váza kerül,amiben azonnal eltűnik a csenevész,valahonnan előkerült dísznövény, amelysehogy sem illik a képbe. Finom éskevésbé finom rendezői ötletekhalmazából két példa: a nagyzoló Hlesztakovpétervári sikereivel hencegve holtrészegreissza magát. Ezt úgy éri el, hogy(ismét a kézjáték) addig gesztikulál, amígészrevétlenül össze nem téveszti saját ürespoharát társa teli poharával. Részegálmából magához térve visszajön az üresebédlőbe, és azt a „bizonyos helyet" keresitétován és egyre reménytelenebbül. Akkorfedezi fel a kínai vázát. A többi mármagától értetődő. Díszes köpenye leplealatt diszkrét ám jól hallható csurgatássalkönnyít magán, a norvégok nagy örömére.Per Jansen profibiztonsággal és igen nagyvitalitással éli Hlesztakovot. Láthatólagfürdik a szerepben, néha tán szabadabbanis, mint kellene.Dobcsinszkij és Bobcsinszkij mindenlében kanál. Az egyik a szó szoros értelmébenbeüti az orrát, de annyira, hogy azorra hosszasan vérezni kezd. Ettől kezdvea darab folyamán előbb vastag gézbebugyolált orral játszik, majd egy kis ragtapasszal,a végén pedig varasodó seb-bel.Legvégén kap egy nagy frászt, és az orraismét vérezni kezd. Megérdemlik, hogymegemlítsem nevüket: OddbjörnHesjevoll és Morten Röhrt.A közönség csak az előadás végén tapsoljameg az együttesként meghajló szereplőgárdát.Nincs egyénenkénti meghajlás.Nincs ünneplés.Színészképzés,munkaviszonyokOslóban működik az egyetlen hivatalosnorvég színész- és rendezőképző iskola,mintegy harminc éve. Háromévesidőtartamot igényel az oktatás, és évihúsz-huszonöt új növendéket vesznek fel.Az oktatás alapja a Sztanyiszlavszkijmódszer,de természetesen másfajta metódusokatis igénybe vesznek, hogy aszínészjelölt egyéniségét mindjobbankibontsák. Egy évben harminchat hétenkeresztül heti öt napon át tíz óráttanítanak. Tantárgyak? Beszédképzés,vers és próza. Beszédtechnika és művészibeszéd. Egyéni és kóruséneklés. Tánc ésakrobatika. Művészettörténet és színháztörténet,dramaturgia, modern szín-padiirányzatok, maszk- és jelmezismeret.Vívás, tájszólások ismerete! Tévé- ésrádiójáték. Elég zsúfolt az anyag. A legtöbbgondot természetesen a színészimesterség oktatására fordítják. Az évfolyamoknakmegfelelő fokon először tizennyolchétig rögtönzések, helyzetgyakorlatok,egyéni és csoportos gyakorlatoktanítása a cél, majd a drámai helyzetekfelfedezése. Következő hat-nyolc hét adarabok és szerepek elemzésével te-lik el,főleg Ibsen, Csehov és Strindbergdrámáinak tanulmányozása révén. Cél akarakterek belső pszichológiai konfliktusainakfeltárása. Ekkor már magukszerkesztette drámai térben, partner segítségévelpróbálkoznak a jelenetek lényegétmegismerni, megtudni, milyenhangsúlyokat kaphat egy-egy szó, pillantásvagy szünet. Az utolsó kilenc-tíz hét-benviszonylagosan egyszerűbb, mai moderndarabokból választott jeleneteketpróbálnak, amelyeket azután tanáraik ésosztálytársaik előtt „vizsgán" mutatnak be.Nincs rosta. Mindig annyi növendéketvesznek fel, amennyit az elkövetkezendőhárom év színházi gyakorlata igényelhet,számítva önkéntes lemorzsolódásra is.A másodévesek klasszikus szerzők(görögök, Shakespeare, Moliére) darabjaivalfoglalkoznak. Mindegyikkel körülbelülnyolc hétig. Itt a fő cél, hogy anövendék megismerkedjen a színpadiművészet forrásműveivel, stílussal és ajellemábrázolással. Itt már a kornak megfelelődíszletben, bútorban és jelmezbengyakorolnak. Cél a korhűség. A produkciókatháromszor-négyszer bemutatjákegy kis speciális szakmai közösség-ben, ésott alaposan elemezve tanulják meg,hogyan kell hasznosítani a kritikaitanácsokat és észrevételeket.Az utolsó, a harmadik évben háromegész estet betöltő darabot próbálnak. Ezekfőleg egy Brecht, valami musical és egylegfrissebb mai dráma. Ezeket játsszák elnyilvánosan, ingyenes bemenettel.Rendezőképzés csak hat éve folyik ebbenaz iskolában. A rendezők a színészekkelegyütt tanulnak, de számuk-ra a harmadikév már a rendezői gyakorlat megszerzéséreirányul. Ok a negyedik évben sajátítják el arendezői szakma gyakorlati (díszlet,technika stb.) ismereteit.Az iskola elvégzése után a legtöbbenazonnal kapnak szerződést, Oslóban és

a kevés, önálló társulattal rendelkezővárosban, mint amilyen például Bergen,Stavanger, Trondheim, Tromsö. Másokat arádió, a tévé foglalkoztatja saját szín-háziprodukcióiban. De vannak (főleg lányok),akiknek várniuk kell, nem ritkán egy-kétszezont is, hogy elhelyezkedje-nek.A színházak délelőtt tizenegytől délutánháromig tartanak próbákat. Az estielőadások fél nyolc, illetve nyolc órakorkezdődnek. Szombaton egy előadás vaneste hatkor. Vasárnap nincs színház.Gyermekelőadások és ifjúsági előadások isvannak, az életkornak megfelelő időpontban,a színházak valamelyik kamaraszínpadánvagy stúdiójában. Alig akadolyan színház, amelynek anyaépületénbelül ne lenne még egy, akár csak száz főtis befogadó színpadi helyisége, előadásokcéljaira. Valamennyi színház remek technikaifelkészültségű, mint érdekes módonvalamennyi skandináv színház. Különösena reflektorok száma és minősége bámulatos.Nagyon jó a hangosítás. A díszletelemekkönnyűek és praktikusak. Atűzoltói impregnálás nem csúfítja el adíszletvásznakat. Itt már eleve olyananyagokkal dolgoznak, amelyeket nem kelltűzoltósággal engedélyeztetni. A próbákszáma a darabtól függ. Az egyik rendezőnőpanaszkodva jegyezte meg, hogy ahétszereplős darabjára mindössze nyolchetimunka állt rendelkezésre. Bemutató előttitt is éjjel-nappal próbál-nak. Nincs olyanrepertoárjuk, mint nekünk, a legtöbbszínház csak egy vagy két darabot tartműsorán. Az oslói Nemzetiben háromlátható, egy hónapon belüli felosztásban.FizetésA színészek fizetése, beleértve a kezdőkétis, évi kilencven-százötvenezer korona.Ebből az adó automatikusan harmincharmincötszázalék. Kéthetente kapnakfizetést. A végzett színésznövendéknek aziskoláztatás költségeit vagy az előrefelvett ösztöndíjhitelt az államnak visszakell törleszteni. Tehát, bár az oktatásingyenes, nem olcsó mulatság színiiskolásnaklenni, hacsak valami otthoni anyagisegítség nem könnyíti meg a tanulóhelyzetét. A színészek a havi fizetésenfelül részesülhetnek még prémiumban,egy-egy sikeres alakítás vagy sikeresszezon után. Ez elérheti alkalmanként afizetés huszonöt százalékát is. Azon-kívültájelőadásokért, különösen nehéz maszkelkészítéséért (fekete bőr, sok arc-szőrstb.) külön fizetség jár. SzínházA Gyermekszínház Maugli című előadásamellett csak ritkán van lehetőség fílmezésre,tekintve, hogy a norvég filmgyártáskevés filmet forgalmaz. A Rádiónaktöbbnyire állandó a stábja, szinkronizálásnincs. Minden filmet felirattal vagy sajátnyelven játszanak.KözönségnevelésDerűs élményem, hogy az oslói SzínháziMúzeumban járva, egyszer csak tizenötpöttömnyi kis óvodás gyerek, jelmezekben,maszkokban négy vidám óvónénifelügyelete mellett a múzeum kis kamaraszínpadánszínházasdit kezdett játszani.Apró kis mesés jeleneteket, versikéket,dalocskákat adtak elő, ki-ki kedve és félénkségeszerint. Az óvónénik is jelmezben,parókásan jelentek meg s vettek részta játékban. A kicsik szemmel láthatólagnem először jártak a régi, több mintháromszáz éves tanácsháza - ma étteremés múzeum - színpadán. Nem nyúltak akiállított tárgyakhoz, nem tapogattákvégig a jelmezes babákat, kellékeket, bútorokat.A múzeumnak külön ilyen célralétrehozott ruhatára van, ahol ezek akicsik játékosan megtanulják, megszokjáka színházat. Ok a jövő közönsége.Hozzátartozik majd az életükhöz a színház.Az egyik kis „kalóz " fekete szemkötéssel,kackiás kis ceruzabajuszkával,fején Wallenstein-kalappal, méreténekmegfelelő csizmácskában dalolt valamikis katicabogárról. Követésre való példa.A közönségnevelés egy másik módjátStavangerben a Rogeland Teatret úgynevezettpinceszínházi részlegében láttam.Ott létezik ugyanis Norvégia egyedülállószínháza, az „Anni" néven köz-ismertB A R N E T E A T R E T (gyermek-színpad),amelyben iskolás gyerekek a szüleikkelegyütt játszanak gyerekeknek. Itt csupán aszínházi szerkezet profi, :: rendező, atechnika és a szervezés. A többi mindcsaládi alapon működik. A StavangeriVárosi Tanács finanszírozza a „profi "részét a dolognak, de a társulat önkéntesés igen nagy létszámú. Az igazgatónőnek,Elsa Nordvangnak legnagyobb gondja,hogy olyan darabot találjon, amelyben alegtöbb családot foglalkoztatni tudja. Apróbák délután, tanítás-idő utánkezdődnek, s a szülők elfoglaltságánakmegfelelően folytatódnak. Ehhez tudnikell, hogy hivatalos intézményekbendélután négytől már nem lehet ügyintézni.Az üzletek java része is zárva, tehát aszülő is jobban ráér. A gyermekszínházvarázslatosan szép műsorfüzeteibenlapozgatva nézem az eddig játszottakat,Maugli, avagy a dzsungel könyve, Emil és adetektívek, Hófehérke és a hét törpe,Hókirálynő, Robin Hood, Pinocchió. Mostmúlt huszonöt éves ez a remek intézmény.Ottlétemkor éppen egy Dickens-történetetpróbálgattak.Ifjúsági Színház mint ilyen nincsen, de alegtöbb színháznak van olyan produk-

ciója, amelyet egy-egy alkalommal főlegfiataloknak tart. Egy ilyen előadáson vettemrészt a Nemzeti Színház egyetlenműködőképes játékterén, a padlásszínpadon,vagy ahogyan ők nevezik, az„amphiscénán".National TeatretA főbejáratnál egymás mellett a háromnorvég drámaíró áll. Baloldalt Ibsen, középenelöl Holberg két kedves figurájával,Henrikkel és Pernille-vel, tőle jobbraBjörnson, kissé szigorúan.A Fekete Hold című Harris Richardsonáltal írt amerikai, zenés, balladába oltotttündérmesét, afféle negatív Csongor ésTündét láthattam, ifjúsági közönség körében.Borzasztóan közepes előadás, groteszkszcenírozásban. Nos, a fiatalok kegyetlenek.Itt is, abban a pillanatban,ahogy sötét lesz a körszínpad felett, ki-töra vihogás. Fejem felett átrepül egycsokoládés papír, a csendesen induló zenétnem hallani a kis tapsok és kuncogásokmiatt. Aztán kivilágosodik, s amikor kétindiánnak öltözött boszorkaszülő jelenikmeg a színen, és fejem felett egydrótkötélpályán jobbról és balról görgőkön,hason repülve két szellemtündérközelíti meg a játékteret, hogy ott egydrótkötélháló-égbolton keresztül akrobatikusügyességgel a színre pattanja-nak,ellenállhatatlanul kitör a nevetés. Aszínészek arca sem rebben, játszanak tovább.Később a dolog már nem ilyenéletveszélyes, a gyerekek megszokják azeffajta trükköket, de sem a mese, sem aszínrevitel nem köti le őket túlságosan.Csak akkor élénkülnek fel, amikor azamerikai falu népe táncos, zenés ünnepséggelelözönli a színt, és pajkos dalokaténekelnek. A történet a következő : egyvarázsló szülőpár fiúgyermeke beleszeretegy amerikai tanyasi lányba. Hiába intik őta szülők és a szellemlányok, a tenger és amadarak, ő emberré akar válni, hogyszerelmeséhez jusson. Ezt a célt el is éri.Mulatságos jelenetekben derül ki, milyencsoda erővel rendelkezik, amikorvetélytársaival kezd küzdeni, sfokozatosan hogyan ügyetlenedik el,ahogyan az emberré válási folyamatlegyőzi benne a varázslófiút. Így aztánbekövetkezik a tragédia. Felesége olyanfiút szül, aki félig ember, félig varázsmanó(ezt szerencsére nem látjuk, csak aszülést). A falu közössége nem fogadja beaz újszülöttet, és a feleségnek meg kelltagadnia férjét ahhoz, hogy falujábanmaradhasson. Erre nem hajlandó, így tragikusvéget ér, a tengerbe vész. A szerencsétlenszerelmes férj felett pedig ismétúrrá lesznek a gonosz varázserők, s ő isvisszatér eredeti otthonába.Persze nemcsak ilyen darabokat játszanakaz iskolásoknak, akiket mindigigen sok nevelő kísér a színházakba. Fegyelmezikés óvják őket, nem bízva ezt agondot a nézőtéri személyzetre.A Nemzeti Színház legutóbbi szezonjaittekintve nem különösebben specializált.Mindenfélét játszanak, illetve játszottak.Amíg az épület nagyszínpada is működött,1899-től 198z-ig, leszámítva néhányvilágháborús hónapot, minden olyandrámát bemutattak, amely-re a nézőérdeklődéssel tekinthet. Ibseneket,Strindbergeket, Holberget, Björnsont,Shaw-t, O ' Neillt, Gorkijt és Brechtet.Albee-darabokat és Peter Weisset,Shakespeare-t és Moliére-t, szóvalmindent. Szerencsétlen helyzet a mostani,hogy csak a háromszázötven főt befogadópadlásszínpad áll rendelkezésükre méglegalább két évig, s ez természetesenmeghatározza műsortervüket is. Mostéppen Tom Stoppard The real thing ( A 7igazi) című drámáját mutatják be.Thorsov TeatretA leginkább érdekes színházi estet itttöltöttem el, nézve Claire LuckhamTrafford Tanzi című rock-játékát.Néhány mondatban a társulatról: Oslomunkásnegyedében, egy nagy mozimelletti épületszárny padlásterében alakult1977-ben. A nagy Nemzeti Szín-házbólkivált társulat tagjai a leszegzett fejűspanyol bikát választották emblémául.Félig egyéni és közönségtámogatásból,félig állami és az anyaintézet segítségévelműködő, most már virágzó művészitársulás ez. Az ügyintéző Margaret Aabyelmondásából tudom, hogy ez a csoportmegunta azt az „aranykeretet " , amelyben aNemzeti Színházban játszottak, ésszerettek volna valami mást, újat,érdekeset, emberközelibbet nyújtani aközönségnek, és egyúttal eszközeikbenmegújulni az új, eddig még be nemmutatott darabok kapcsán. Csak norvégiaiősbemutatókkal foglalkoznak. Ezértmutattak nagy érdeklődést a magyardrámák iránt. Jelenleg Gorkij Nyaralókcímű darabjának próbái folynak.Esténként pedig Trafford Tanzi történetétjátsszák. Lelkesek, megszállottak, nagyonnépszerűek. A nézők „ölik " egymást ajegyekért. Pótszékes házak előtt játszanak.Mit is ? Szombat lévén, a hatkor kezdődőelőadásra már jókor elindultam, ígykorán érkeztem. Felbaktatva a harmadikemeletre, egy furcsa várakozó-helyiségbejutottam, mely büfé, kellék-és bútortár is,s ahol a jegyárus már csakprogramfüzeteket és a darab hanglemezétárulhatta, no meg a következőhavi jegyeket. Mindenfelé színházi bútorokonüldögélő embereket láttam. Igazánkellemes, színházi bennfentes a lég-kör,valahonnan halk zene szól, és egyrenövekszik a tömeg. Egyszer csak égzendülés,mennydörgés hangjai és földrengésszerűmozgás. A színészek éppen bemelegítenekaz előadásra. Közben előkerülaz ügyeletes színházvezető, és nyitáselőtt megmutatja a színház nézőterét és aszínpadot. A nézőtér félemeletes nyitottamfiteátrum. Középen egy igazinégyszegletes birkózóring, annak mindenhivatásos kellékével. Egyik sarok piros, amásik kék. Törülközők, frissítők asarokban, szájöblítő tölcsérfélék, vas-tagvédőtalaj stb. Aztán beözönlik aközönség, szabadon választva helyet.Megkezdődik az „évszázad birkózóversenye"tizenöt menetben. Björn Skagestada vezetőbíró. Egy punknakmaszkírozott zenész csuda hangszerével -amely egy triciklire szerelt elektronikusorgona, dob, csinnek és szájharmonikakombinációjából áll - bebiciklizik azegyik sarokba. Skagestad be-vezeti ameccs résztvevőit, a játékosokat.Birkózáshoz öltözötten, köpönyeg-ben;kilépnek az ellenfelek. A bíró fogadásokraösztönzi a nézőket. A zenefülsiketítő. Szenzáció ígérkezik. Neonbetűk, számok futkosnak a fejünk felett.Pásztázó színes fények hozzák még közelebba bemelegítő, fecsegő versenyzőket.Minden olyan, mintha valódi lenne.Elkezdődik a meccs, a tizenöt menet,Tanzi Trafford életének egy-egy stációja:hogyan lesz egy nőnemű csecsemőből,kislányból, diáklányból, pincérnőből, feleségbőlönálló személyiség. Mindezténekszámokkal, táncokkal dúsítva adjákelő. Megtudjuk, hogyan kell a szülők,nevelők, pszichológusok udvarlók, nőivetélytársak s végül a férj kiszolgáltatottságábangúzsba kötve küzdeni a jogért,hogy bebizonyíthassa Tanzi: semmivelsem alsóbbrendű emberi lény.Egyenlő értékű a férfival. Mondanomsem kell, hogy világbajnok lesz, aki a férjévelfolyó döntő küzdelemben, a nézőtérönfeledt közbeszólásaira rögtönözveválaszolgatva, nehéz, de sportszerű győzelmetarat.

A néző „igazi " birkózóversenyt lát.Gondosan kidolgozott pontos fogásokkal,dobásokkal, hidalással. Hónapokigtreníroztak egy hivatásos birkózóedzősegítségével, erre a darabra készülve. Anői főszerepet mindenesetre lekettőzték.A nézők - ki-ki nemének megfelelően -természetesen két pártra szakadvabiztatják a végső menetben kedvenceiket.Bizony, a bírót játszó remek BjörnSkagestadnak van dolga velünk.A rendező Björn Saeter szerencsérenem elégszik meg azzal, hogy úgynevezett„mutatós" előadást rendezzen, jómuzsikával és egészen rendkívüli fizikaiteljesítményekkel. Gondot fordított aszituációk tiszta értelmezésére és az átéltszínészi játékra is. Nehéz este ez aszínészgárdának. Kondicionálisan bírni arengeteg mozgást és küzdelmet,hangerővel a középhangokat, s amellettmég tisztán kell énekelni és táncolni is. Deez a lelkes csapat, amely eddigi fennállásasorán Shakespeare Othellóját és a II.Richárdot, Brecht Kurázsi mamáját, Ibsen Atenger asszonyát, Jarry Ubu királyát, aFöldnélküli Jánost és musicaleket,Mrozeket és Gogolt, Büchnert és DarioFót játszott, sőt egy kevéssé is-mertnorvég munkás drámaíró Oscar Braatenmunkáit vitte színpadra, most ezzel azangol darabba] is oly sikerrel birkózik,hogy az írónő, Claire Luckham szerintdarabjának ez az eddigi legjobb előadása.A társulat ezenkívül Andersen ésHolberg gyermekek számára alkalmasdarabjaival is foglalkozik, utazik nagyobbvidéki városokba.Jelenet a Top Girls című musicalből (Central Teatret)Nőkről, nőknek, nőkkela Central TeatretbanAlig néhány lépésnyire a mostanábanmegnyíló csodálatos új Norske Teatrétől, aCentral hívja nézőit egy új be-mutatóra,Caryl Churchill, Top Girlsére. Sajnos abemutatón nem vehettem részt, éppenStavangerben voltam, így csak egybemutató előtti mozgás- és technikai javítópróbára engedett be Anne Karen Hytten, arendezőnő. Nagyon sok női rendeződolgozik a skandináv országokban.Jobbnál jobb női szereplői vannak a majátszódó darabnak. Egy étteremben együttvigadoznak különböző foglalkozású nők,akik a játék során átváltoznak. Azegyikből például Johanna pápa lesz, amásikból egy harcos katonaamazon, abarmadikból japán gésa, a negyedikbőlIsabella Bird, a korai nőmozgalom jelentősalakja, aki a viktoriánus Angliábólbeutazta Ausztráliát, Hawaiit, Japánt,Kínát, Koreát, Tibetet és Marokkót. Afurcsa „fekete humorral" átszőtt történéssorán megbeszélik a világ sorát. Asztalrakerülnek kényes témák, mint a szex, aférfiuralom, a szerelem, az anyaság stb. Apróba rendkívül fegyelmezett. Nagyfigyelemmel és türelemmel hallgatják arendezőnő utolsó pillanatok-ra tartalékoltkívánságait, változtatásait. Átszerveznekmozgásokat, dialógritmusokat, játékokat.Nem tiltakoznak, hogy miért most és nemelőbb került erre sor. Nem kedvetlenek,fáradtak vagy fásultak. Előbb megkísérlikmeg-oldani az instrukciókat, és csakaztán mondják el észrevételeiket. Csendvan a próbán, és csend van az épületben.Mindenki a munkájára összpontosít.Irigylés-re méltó munkalégkör, Későbbaz újságokbanolvasom, hogy nagy kritikusi ésközönségsikert arattak. Különben ez adarab jelenleg majd minden angol nyelvterületenkasszasikerként vonzza a nézőket.(Nálunk is látható volt a darab: azEgyetemi Színpadon játszotta a londoniGoldsmiths ' College együttese ez évtavaszán.)A rendezőnő kezében egy hangjáték.Próba után megy a Rádióba, ahol VésziEndre Sufni című hangjátékát rendezi.Látogatás az Új Norvég Színházban(Det Norske Teatret)Norvégia most megnyíló legmodernebbszínházi létesítményében kalauzol a színpadmester,András Vidéki. Négy évvelezelőtt a mai színházi „csoda " helyénmég két lakóépület állt. Most, számomraszokatlan gyorsasággal átrendeztek kétutcát, és felállítottak egy háromemeletnyimagas, föld alatti garázsokkal ellá-

tott olyan épületet, amelyről egy szín-háziszakember manapság csak álmodhat.Közepes méretű, emelkedő sorú néző-terekörülbelül nyolcszáz főt fogad be.Színpada emelkedik vagy süllyed, a díszletekettolószínpadi szerkezetek hozhatjákbe és ki, igény szerint. Forgószínpada,hatalmas hátsó színpada van, és két-oldalta színpad mellett raktárak várják afelesleges díszleteket. Két próbaterem van,egy kamaraszínpad, egy kis „házi-színpad " .Maszkműterem, fodrásztár, hatalmasvarroda. Impozáns méretű jel-mezraktár,ahol a szellőztetés a legizgalmasabb. Afehérneműket, ingeket, alsókat stb.rácsszerkezetű szekrényekben tárolják, ígysemmi nem fülled be, nem penészedik.Több bútortár van, külön szállítóliftekkel.Kelléktárak, asztalos-, festő- éslakatosműhely, elektronikai, világítási éshangtechnikai műhely, luxus-öltözők és -társalgók, művészeknek, mű-szakiaknakegyaránt, minden emeleten. Folyosókvégén külön hely a dohányzásra(Norvégiában meglepően sok a „nemdohányos " ). Könyvtár, tévé- és videoszobaés még tudja isten mik vannak azépületben. A hosszú, tekervényesfolyosókon és lifteken maga az„idegenvezető", Vidéki András is nehezenigazodik el, annyira új még az épület. Csakmost kezdik el belakni, kezdenekbeköltözni. Az első szezon bemutatóterverégen kész, a szerepeket már kiadták, arendezők felkészültek. Ősszel az„újnorvégra" lefordított Romeo és Júliávalnyitnak, majd ezt követi Liv Ullmann-nal afőszerepben a Kurázsi mama, majd egy maispanyol szerző ifjúsági darabja, Kolumbuszidejéből. A díszletek, jelmezek,bútorok, kellékek már most készek. Aszínészek tehát nem „jelzésekben "próbálnak, hanem az „eredetiben " . Eddigcsak a filmgyárak és tévék rendelkeztekezzel a helyzeti előnnyel. Kívül-ről a DetNorske Teatret betonból tégladíszítéssel,üvegből, bronzból és fenyőfábóllétrehozott nagyon szép épület. A tervezőkazokat az anyagokat használták fel,amelyek Norvégiát jellemzik. Ebben azépületben a nézők igen jól és otthonosanérezhetik magukat, az előcsarnokokhalványlila tónusában kényelmestársalgók, büfék, belső télikertek éshalastavak kedveznek a látogatóknak. Amegnyitásra elkészülnek az ideszántszobrok és festmények is. Azelőcsarnokokban - mint később megtudtam- koncerteket és kiállításokat is rendeznekmajd. Úgy hiszem, én voltam az elsőmagyar turista, aki idebeléphetett, persze protekcióval. A színházépítkezésének kivitelezése ÖlvetczkyMiklós kezében van, a vezető dramaturgpedig a felesége, Cecília Ölvetczky; aszínpadmester és az egyik rendezőasszisztens- Kovács Kati - szinténmagyar.Cecíliától megtudom, hogy a legnagyobbgond az „újnorvég" nyelven valójátszás, illetve a drámáknak erre a nyelvrevaló újrafordítása. A Det Norske Teatretugyanis alapításától, 191 3-tól fogva ezena nyelven játszik, amely a fővárosirodalmi nyelvének és a vidéki tájszólásoknakaz összesítése. A társulatrengeteget turnézik. Norvégiában többnyelvjárás van, és ennek az utazó színháznakmeg kell értetnie magát mindenütt.Ezért hozták létre az újnorvég nyelvet,amelynek meghonosítása ennek aszínháznak egyik legfontosabb feladata.Egyes újságok, sőt a tévé is használja márezt a nyelvet, amelynek bevezetése előbbutóbbelkerülhetetlenül kötelezővé válik.„Jóccakát, mamaAmíg a Det Norske Teatret új épülete nemkész, addig két helyen játszik a társulat. Arégi épületben, amely a NemzetiSzínházhoz közel van és igen el-avult,valamint a belvárosban egy kapu-aljbólnyíló valamikori színházi műszakihelyiségben, egy igazi „szobaszínházban " .Ebben láttam százötven embertársaságában Marsha Norman kétszereplősdrámáját.Naturalista előadás. Igazi hűvösség csapki a jégszekrényből. A villanytűz-helyenidőben forr fel a kakaó. A konyhai órapontosan jelzi az időt. A tévé-ben egyamerikai filmburleszk megy. A színészekpillantásától kezdve a szomszédomleheletéig, a színpadi ételek szagáigminden igazi, reális. Mégis hiányérzetemvan. Feszült vagyok, de nem a drámától,amelynek igazsága nekem amúgy ishamis, hanem zavar, hogy annyira közelvan hozzám a játéktér. Mintha nem nézőlennék, hanem szereplő, kíméletlenültárgyilagos és ezáltal kegyetlen szereplő,aki sorsukra hagyja azt a kettőt ott, tőlemegy-méternyire, holott annyira elönt akétség-beesésük, hogy nem meremkeresztbe rakni a lábaimat. De közönyösmaradok, mintha kirakaton keresztüllátnám a világot. Felmerül bennem akérdés: meddig hasznos az ilyen közelségea nézőtérnek, illetve csakugyan ez az adarab, amelyet ilyen közelségben kell játszani?A színészi játék egyébként színvonalas.Különösen Jessie szerepébenfigyelmet keltő a sallangtalan GretheRyen. A rendező itt is nő: Thea Stabell.Ez a „szobaszínház" méretének megfelelődarabok kutatása során majdmindent eljátszott már, amit például mi isa Madách Kamarában vagy a PestiSzínházban vagy a József Attilában.„Jacques és Mestere"A Det Norske Teatret eredeti régi épületében,amelyet az új elkészülte utánátalakítanak kamaraszínháznak, láttam aFranciaországban élő cseh drámaíró, MilanKundera Diderot modorában írt filozofikuskomédiáját. A XVIII. században játszódómű sok áthallással a mai emberikapcsolatok morális és társa-dalmiproblémáira igyekszik analógiát vonni.Egy keretjáték cselekményében Jacquesoktatja Mesterét. Tanmeséket, anekdotákatmesél, amelyek a színpadon élőképekbőlkibontakozva megelevenednek. Hősünk ésgazdája hol ki-, hol belépnek ebbe amellékcselekménybe, amely a darabtulajdonképpeni meséje. Különösebbújdonságot nem adott ez az este.Megtudtam, hogy nem mind arany, amifénylik. A barátról sokszor kiderül, hogyrosszabb, mint az ellenség, a szeretőktöbbnyire hűtlenek, és csak az érdekvezérli szerelmüket, a szüzek csakelméletben ártatlanok, az inas pedigokosabb, mint Mestere. A gazdag kihasználjaa szegényt, a ravasz pedig ajóhiszeműt.Na és? Ezt már tapasztaltuk más,izgalmasabb drámák során. Ezzel egyetértettaz a tucatnyi néző is, aki az első részután „angolosan" távozott. A szcenírozásnagyon szép volt. Németalföldikismesterek modorában megfestett kulisszákés hátterek. Gondosan kiválasztottszínpadi bútorok és kellékek tettékmagától értetődővé a fizikai cselekvéseketés mozgásokat. A jelmezek színbenvisszafogottak, jó ízlésűek. Legjobban agobelin háttérfestmény tetszett és az igenszínvonalas műsorfüzet, amely elnyerte akritikusok díját is.CarmenAz Operaházban is becsülete van a magyarszónak, Róna Viktor jóvoltából, aki sokéve balettmestere az itteni táncegyüttesnek.Számos koreográfiája növelia magyar balettművészek rangját.

Zsúfolt nézőtér előtt a bemutatót követőmásodik előadáson láttam Bizet Carmenjét.Nagyszerű előadás, remek énekesek,eredeti rendezői koncepció, egy-szóvalmaradandó élmény.Eddigi tapasztalataim szerint a nyitánytmindig zárt függöny előtt a zene-karművészetére összpontosított fény-nyel,karmesteri produkcióként láttam. Ittazonnal felgördül a függöny, és mögötteegy beállított tömegjelenet mármeglepetésekre készített fel. A háttér előtthatalmas plakáton rohamsisakos katona,egy hitlerbajuszos, szuronyos férfi ordítvamutat előre, fenyegetést és erőszakotsugallva. A felirat „Sevilla, 1936-37.július " . Tehát a cselekmény a Francodiktatúraelső évében játszódik.A nyitány alatti első pillanatokbanmozdulatlanul, felemelt karral, a nézőknekháttal álló néma alakok megfordul-niok. Fantasztikus, hogy a történetmennyire megáll a lábán. A rendező,nak, és fáradt, szürke ruhás, szürke betonépületekközött élő emberekké válnak.Frank Corsaro munkája elsőrangú.Nemcsak a koncepció eredetisége miatt,Olcsó piactéren vagyunk, a kaszárnya és ahanem mert igen jól játszó, remek hangúdohánygyár közelében, tehát aénekeseket láthattam az oslói operakülvárosban. Jól táplált vidám falangistaszínpadán. Mondanom sem kell, hogy ittkatonák beretválkoznak, isznak,Carmen nem a karmestert leső énekesnő,kártyáznak, asszonyok silány cikkekaki csak beállva tud énekelni. Remekülközött válogatnak, kopott áruskocsikon.tán-col, például a II. felvonásban egy elhanyagoltvendéglőben, amely a partizá-Mozgásuk ismét megmered. Egy újabbzenei motívumra ismét megmozdulnak.nok illegális főhadiszállása. A szó szorosMozgásuk fásult, szögletes. A rivaldaértelmében hason fekve énekel, ami-korelején egy képzeletbeli folyóparton elnyűttmosónők mossák foszlott rongyaikat.megkötözik a dohánygyári botrány miatt.Mi, nézők már tudjuk, hogy ez a botrányA dohánygyár kapuja előtt ütött sátrat ais előre kiszámított csel, mert ennek azfalangisták sorozóirodája. Komorürügye alatt a keletkezett fel-fordulásbanmunkások állnak sort, kezükben atudják megszöktetni a katonaibehívóval, Don José előtt. A színpadteherautókba gyömöszölt foglyokat.mélyén nyitott katonai teherautó áll, várvaA II. felvonás nyitánya ropogó puskatűzben,aknák és bombák süvöltésé-bena regrutákat. Összekötözött kezű foglyokérkeznek a színre, és ekkor elkezdődik amegy le. A színpad füst- és láng-tenger, ajáték. A történet azonos az ismerttel, aszínhely egy szétlőtt vasútikülönbség csak az, hogy itt ateherpályaudvar. Innen akadályozzák megfegyvercsempészek partizánok, akik aa partizánok a francóista katonaifalangisták ellen úgy szereznek fegyvert,szállítmányok befutását a városba. Sebesültek,elsősegélyt nyújtó idős mun-ahogy tudnak. Carmen nem egy-szerűenegy szerelmes, csapodár, kacér teremtés,kásasszonyok harcolnak. Érthető, hogyhanem az ellenállási mozgalom egyikCarmennek sem kedve, sem ideje nincsvezéregyénisége, aki mindent elkövetahhoz, hogy José szerelmes szavairaazért, hogy társait segítse. Don Josét nemfigyeljen. Arról nem is beszélve, hogy ahitegeti, a férfi kezdettől reménytelenDon Josét alakító művész alkatilagszerelmet táplál Carmen iránt, aki Josétközéptermetű, nem túl jelentékeny testifelhasználja a fegyverek megszerzésére.adottságokkal rendelkező férfi, míg Escamillomajd kétméteres férfiszépség.Escamillo itt külföldről hazatért sztár, akittestőrök védenek a tömeg rajongásától, sSzembeötlő a különbség, és teljesen érthetőCarmen párválasztása.akinek fellépését a falangista rendszer arraakarja felhasznál-ni, hogy az egy helyenAz opera III. felvonása a franeóistaösszegyűlt munkás-tömeget aplakátokat ragasztó katonák és az illegálissportstadionban lemészárolja. Ezt kell apartizánoknak megakadályoz . tiltakozó feliratot ragasztó munkásokpárviadalával kezdődik, majd aA Carmen címszereplője: Torill Eriksen (oslói Operaház)stadion felé özönlő munkások és a les-benálló besúgók, spiclik és rendőrökküzdelmével folytatódik, hogy egy hatalmasfegyveres felkelésbe torkolljék,amelynek során a partizánok kiszabadítjáka stadionba zárt foglyokat, és menekülésrekésztetik a Franco-katonaságot.A részeg Don josé semmit nem ért azeseményekből, csak saját, a történelemmellett eltörpülő bánatával foglalkozik.Carmen nem is veszi komolyan afenyegetéseket, és ő csodálkozik a legjobban,amikor a férfi végül mégiscsakleszúrja. Miért? - kérdezi egész testévelés tekintetével az asszony, miközbenmeghal. Don Josét is eléri a vég, mertfőhadnagya, akiről azt hitte, hogy halott,most fegyvert ránt, és a függöny legördülésejelzi számunkra a fegyver eldördülését,vagyis josé halálát.Ilyen robbanó nagy sikert még nemtapasztaltam Norvégiában. Az emberekfelállva bravóztak az est végén, és mindentapsrendet felborított a siker. Megérdemelten.A műsorfüzetben elmélyedve megtudtam,hogy az énekesek java része Budapestentanult énekelni, illetve folytatotténektanulmányokat. Így a pompásEscamillo: Terje Stensvold; Michaela:Torill Carlsen. Fontos megemlíteni ateljesen szokatlan Carment: Torill Eriksentés a karakteralakításban is jót nyújtóDon Josét: Harald Eket.A vágy villamosaNorvégia negyedik legnagyobb lélekszámúvárosa a konzerviparáról és halfeldolgozásárólismert Stavanger. Furcsaösszhangban létezik itt egymás mellettegy régi hajózó-kereskedő kisváros és azegyre növekvő modern világ-

városi légkört árasztó olajipari központ. Aváros nagyon szép, százéves színházzalrendelkezik. Alagsorában pinceszín-ház isvan. Itt játszanak az amatőrgyermekszínészek, szüleikkel és barátaikkal,ahogyan erről már beszámoltam.A Rogeland Teater a városi színház, igennépszerű a színésztársadalomban. Aligakad olyan neves norvég színész vagyrendező, aki ne fordult volna meg aszínpadán.Itt kezdte színészi pályafutását a tizenévesLiv Ullmann az Anna Frank naplójával.Eljönnek ide neves francia, német éslengyel rendezők is. Rendszeresen résztvesznek a BITEF-en. Évenként négy-ötbemutatót tartanak a nagyszín-padon, éshárom-négyet a stúdióban. Ezenkívülegyszer-kétszer gyermekelőadásokatrendeznek. Érthető, hogy a társulat, amelyjelenleg harmincöt főt számlál, igenelfoglalt.Tennessee Williams A vágy villamosacímű drámájának előadása viszont nemkülönösebben jelentős. Egy fiatal, kezdőrendező, Kim Dambaek munkája nem sokeredetiséget mutat. A díszlet kifejezettenrossz. Leszűkíti, helyenként lehetetlennéteszi a játékot. Emberek jönnek-mennek,veszekednek, kínlódnak, és nem lehettudni, miért. Nincsenek hangsúlyos pontjaiaz előadásnak. Nem tudom, kinek a sorsaa legfontosabb.Bergeni Nemzeti SzínházGrieg és Olle Bull, a híres norvég hegedűművészvárosa Bergen, ahol BjörstjerneBjörnson, a drámaíró volt színigazgató.A város kultúrájának központja aNemzeti Színház. A Nagy Színház 1876-ban épült, de belül mégis igen kényelmes,sőt mondhatom, hogy derűs. Talán arengeteg színes élő virágtól, amelyekhatalmas padlóvázákban minden folyosószegletbenköszöntik a nézőt. De lehet,hogy a sok ablaktól és erkélytől, amelyenát még késő este is besüt a nap, és ahonnankitekintve csodálatos panoráma nyílik.Kezdés előtt másfél órával már nagy aforgalom a színházban (van hely!), büfébentáplálkoznak, folyosókon sétálnak. Nagy ajövés-menés a mosdókban, ahova nem csak„azért " járnak, de átöltöznek, és rendbeteszik magukat. Igazuk van. Olyan nagy éskényelmes a toalett előcsarnoka, hogy eztmeg lehet tenni, nem úgy, mint nálunk,ahol csak egymásnak szorulva lehetálldogálni kényszeredett mosollyal. Itt mégle is lehet ülni, és illatszeres automatábóllehet kölnivizet spriccelnia zsebkendőkre stb., szóval ez a helyvalóban „illemhely". A folyosókonrengeteg a fotó a színház előző darabjaiból.Tragédiákat és musicaleket egyarántjátszanak, de operettet is. A vígözvegy, A csárdáskirálynő és A mosoly országaitt is állandó műsordarab. Éventemegrendezik a Bergeni Fesztivált. Ekkor aváros csak úgy hemzseg a látnivalóktól.Klasszikus és popzene, képzőművészet,balett és jazztánc, irodalmi estek ésszíndarabok; amatőr és hivatásosszínjátszók lépnek fel a város legkülönbözőbbpontjain.Ma este Irving Berlin Anni get your gun(Anni, fogd a fegyvered!) című musicaljemegy immár ki tudja hányadikfelújításban, oslói vendégszereplővel,Kjersti Holmennel a főszerepben. Azörökzöld slágertömeg, a mulatságos história,a vadnyugati céllövő bajnoknő ésszerelmének, Franknek viadala hatalmassikert arat. Ami új, az a szcenírozás. Arendező kitalált valamit, hogy ez azelőadás ne hasonlítson az eddigiekhez,ezért cirkuszi környezetbe helyezte atörténetet. Miután maga a darab tele vancirkuszi utalásokkal, ez az ötlet remekülműködik. Nagyon jó a nyitány bemutatása.Ekkor a társulat artista- és táncosrészlegeárasztja el a szín-padot, és bohóctréfákkal,kötéltánccal, akrobatikával adják elő aslágereket. Utána elkezdődik a vadnyugatitörténet, a közönség hallatlanul jól mulat.Az igazi érdekességet a stúdiószín-padjelentette számomra. Itt a színházpadlásteréből alakítottak ki egy százötvenfőt befogadó színházi helyiséget. Most azOidipusz-trilógiát készítik elő, olyanformán,hogy az egész helyiséget beépítették, mintegy görög agórát. A nézők ott foglalnakhelyet, ahol tudnak. Úgy viselkednekmajd, mint a város lakói. Köztük járnakkelneka színészek és a kórus. Sajnos, csaka bemutatót meg-előző próbákból láttamegy részletet, így csak annyit tudokmondani, hogy egy hagyományos görögklasszikus elő-adás készül, érdekessége aközönség be-vonása lesz.A Bergeni Nemzeti Színház tagjairendszeresen fellépnek a városi óvodákbanés gyermekotthonokban, valamint anagyszínpadon délutánonként a hattizennégyéveseknek tartanak speciálisgyermekelőadásokat.Skandináviában ez a társulat mutatta beelőször a Hairt, ők játszották el először aFaust első és második részét. Elsőnekjátszották Mrozek Emigránsokját,közvetlenül a lengyelországi bemutatóután.Majdnem a teljes Brecht-drámairodalmatműsorukra tűzték. A BerlinerEnsemble többször járt náluk vendégszerepléseken,valamint tartottak egy„Hogyan játsszunk Brechtet?" szemináriumotis, amelyen az egész társulat résztvett. Sok a meghívott külföldi rendező.Majdnem minden évben van egy olyanelőadásuk, amelyet egy jelen-tős külföldivendégrendező hoz létre. JelenlegStrehlerrel folytatnak tárgyalásokat.A Kis Színpadon David Storey Nő-vérekcímű drámája fut, a Gyermek-színpadonpedig A dzsungel könyve.Búcsú OslótólUtolsó estémen jegyem van az oslóiNemzeti Színházba, az egyetlen norvégszíndarabra, amely látogatásom alatt azország négy városában is látható, és ez aTrost is taklampa (Mint a fény a pillangót).Érdekelt, merthogy ez is örökzöld darab.Szezonvégi anyagi gondok vagydarabhiányok megoldásának biztos módja.A szerző, Alf Prőysen, előszörregénynek írta meg még 1950-ben. Az-tánfilm lett belőle 1959-ben, majd zenésvígjáték.Miért olyan népszerű ez a történet, felnem foghatom. A darab cselekménye akövetkező: falusi lány városba kerül. Ottdolgozik, csalódások érik, de ezekről nemtudósítja az otthon maradottakat, sőtlevelei alapján azt hiteti el, hogy vittevalamire. Aztán múlnak az évek, és a lány ,egyre kiábrándultabb, magányosabb. Úgydönt, hogy haza-megy. Ott a kisvárosifalusikörnyezet változatlanul korlátolt éskicsinyes. Most mindenki körülrajongja.Hősnőnk nem tehet mást, igyekszik azelvárásnak megfelelni, vonzza maga köré aférfiakat, mint a fény a pillangókat, éshiába gondolt arra, hogy otthon marad,már nem teheti, már nem lehet olyan, mintvalaha, mert akkor kiderülne a turpisság.Ismét elindul a városba. Oda, ahonnanelmenekült. Ettől a történettől még jó islehetne az előadás, meg vonzó is, de nemaz. Helyenként mulatságos, legtöbbszörazonban nagyon unalmas, ritmustalan. Azene sem túl színes, de talán az egészsokkal kellemesebb lett volna, ha afőszereplő egy kicsit vonzóbb egyéniség.Így az egész este egy kissé kopott, kifakultlett.

színháztudományBÉCSY TAMÁSAz avantgarde drámakét változatáról II.Megfigyelhető azonban az avantgardedrámák között egy másik trend is. Azehhez tartozó művek másként válaszol-naka társadalmi-történelmi helyzetre. Ezt alehetőséget talán Jarry Übü királya nyitja, sennek változatait képviselik avilágnézetileg olyan különböző szerzők ésművek, mint Maeterlinck A vakokja,Brecht Baalja vagy Pirandello Hat szerepszerzőt keres című drámája.Az elemzésre választott műnek, FedericoGarcía Lorca Öt év múlva címűdrámájának egyetlen olyan alakja sincs,akinek személyneve lenne. Szereplői:Fiatalember, Öreg, Első barát, Gépíró-nő,Menyasszony, Lány, Arlequin, Inas, Elsőjátékos stb.A fogalmakban elmondható eseménysora következő. A Gépírónő szerelmes aFiatalemberbe, ő azonban a Menyasszonytszereti, akivel öt évvel ezelőttjegyezték el egymást. Az esküvőnek mostkellene megtörténnie, de elmarad, mivel aMenyasszony időközben beleszeretett aRögbijátékosba, s elszökik vele. AFiatalember ekkor a Gépírónőhöz fordul,és most, azonnal akarja szeretni.Időközben azonban a Gépírónő megérez-tea szerelem beteljesülésére való várakozásörömét, s most már ő kíván még öt évigvárni. A Fiatalemberből azonban kiégettaz életerő, s három kártyajátékossal valójátszma során meghal.Ez az „eseménysor " semmit nem árul ela drámáról. Közelebb kerülünk alényeghez, ha először a Lorca által leírtszínhelyeket és a dialógusokban vagy azinstrukciókban közölt időpontokat vesszüksorra. Az I. felvonás a könyv-társzobábanjátszódik, az események kezdetén és végénegyaránt hat óra van. Az előbb vázoltesemények közül itt azt láthatjuk, hogy aGépírónő szereti a Fiatalembert, akiazonban a Meny-asszonyra, az esküvőre, aszerelem be-teljesedésére vágyakozik. AII. felvonás eseményei egy hálószobábantörténnek; megtudjuk, a Menyasszony aRögbijátékost szereti, akivel megszökik. A111. felvonás i. képe erdőbe, nagyfatörzsek közé visz, közöttük függönnyelletakartkis barokk színpad áll. Amikor ezen felmegya függöny, az I. felvonás könyvtárszobájalátható kicsiben. A Fiatalemberitt fordul a Gépírónő felé, akiazonban most már öt évig kíván várniszerelmük beteljesedéséig. Ebben a képbenfurcsa módon történik utalás az időre.A Gépírónő egyszer csak azt mond-ja,föltehetően a Fiatalemberre vonatkozóan,de nem neki, hogy „Öt éve vár márénreám ...". (A drámarészletek AndrásLászló fordításában olvashatók.) A III.felvonás 2. képében ismét a könyvtárszobalátható, ahol most a haláloskimenetelű kártyajátszma történik. A képelején az inas egyik kérdése összefüggésbenvan az időtartammal. Ezt kérdezi aFiatalembertől: „Eléggé kipihente magátaz utazás után ?" A kérdés magábanhordja azt a jelentést, hogy az utazás miatt- amelyet természetesen nem látunk -hosszabb időnek kellett eltelnie. A művégén azonban a szerzői instrukcióban eztolvashatjuk: „Az óra tizenkettőt üt. "A mű alcíme: „Az idő legendája. " Ezráirányítja a figyelmet arra, hogy az időproblémáját lássuk a műben. Az említettekenkívül még sokszor történikutalás az időre, de mindegyikből az derülki, hogy az első felvonásban nem múlik; amásodikban mintha már öt év telt volna el;a harmadikban viszont, a Fiatalemberhalálakor - ugyanebben akönyvtárszobában, ahol az eseménysorelindult - éjfél van. Vagyis minthaösszesen hat óra telt volna el, de úgy,hogy az első vagy akár az első két felvonásbanlegfeljebb egy másodperc. Tudjuk,a század első felében az idővelkapcsolatban igen súlyos kérdéseket tettföl a fizika, a filozófia és a pszichológiaegyaránt. Az idő relativitása itt is érezhető,ám az eseménysorban a szerelem-revaló várakozás-vágyakozás és annak benem teljesülése jelenik meg; azaz Lorcadrámáinak szinte állandó témája. A. műbenső világának végső soron mozdulatlanideje pedig abban a tekintetben el-igazító,hogy itt a benső világban lejátszódó vagyinkább egy álló időpillanatban kibomlóbenső tartalom drámai műbe valóobjektivációjáról van szó. Ha az idő, aszerelemre való várakozás és a bensővilágban való megtörténés hármasságátegybeépítjük, talán megkapjuk a műlényeget: az idő és a szerelem bizonyosproblémaköréről való élménytárgyiasulása ez a mű.Az idő három létmódja -- a múlt, jelenés a jövő - összekapcsolódik aszerelem különböző fázisaival, s az I.felvonásban - a már említett eseménymozzanatokmellett -- az egész problematikaelvi-gondolati megjelenítése történik.A jelen idő a nyers szexualitással,beteljesülésének azonnaliságával vanösszefüggésben; a szexuális vágy feltámadásapillanatában kívánja önmaga beteljesítését-megvalósítását.Ha viszont avágy azonnal teljesül, annyira összezsúfolódika jelen idő, hogy semmire sincsidő. Ezt az aspektust először az Első barátjeleníti meg. „Tegnap három lánythódítottam meg - mondja -, és miveltegnapelőtt kettőt, ma meg egyet, így hát .. . az eredmény . . . hogy egyet se, mertnincs időm. (...) Nincs időm, nincs időmsemmire, minden összezsúfolódik. " Így azElső barát a jelen időnek és az azonnalmegvalósulni, beteljesülni akarószexualitásnak az egyben-levőségéthordozza, annak a megjelenítője. Deugyanezt láthatjuk a Gépírónő alakjávalkapcsolatban is. Ő szerelmes aFiatalemberbe, s mivel az ezt nem viszonozza,hanem várakozásra buzdítja, elakar menni a háztól, mert „én nem várok.Mi az, hogy várni ?". A választ erre azÖreg adja meg; vagyis a jövő, lévén azadott ember számára a jövő mindig„öreg " . Ő ezt mondja: „merjünk ... nemmoccanni ... vagyis várni. Mert ha nem,az tüstént a halál". Az Öreg tehát aszerelem beteljesülésére valóvágyakozást, a jövőre való várakozástsugallja. Az I. felvonásban meg-jelenikmég a Második barát, aki gyerek-korárólbeszél, vagyis a múltról. Szavai szerint alegjobb a gyerekkorban, a múltbanmegmaradni, mert „nem akarom, hogycsupa ránc és fájdalom le g yek .Az Öreg, vagyis aki a jelen és a jövőközötti várakozás boldogságát hirdeti,elárul még egy jelentős dolgot a mű egészvilágára vonatkozóan: „Elevenebben élneka dolgok idebent, mint odakünt,kitéve a szélnek és a halálnak. " Ez utalarra, hogy a mű megtörténései esetlegteljes egészében a benső világban élnek.Erre még a Második barát egyikmegjegyzése is céloz: „De az én arcom azenyém (...) és akkor most jön egy ember,egy úr (az Öreghez), mint maga, akielkezd bennem járkálni, két vagy háromelőre gyártott álarccal. " Az emberbentehát ott jár jelen idő és a mindig távolijövő idő, mint két álarcos. Mindezek talánarra utalnak, hogy a mű megtörténéseiteljes egészében a benső világmegtörténései.

Az Öreg kétszer is említette a halált adolgok azonnali bekövetkezésével és azodakünt való léttel összefüggésben. Vagyisa szerelem addig él, amíg várakozunkbeteljesülésére; amint megvalósul - és ezmindig egy jelen időben következik be, ésa szexualitáshoz kötődik -, már meg ishalt. A bensőben a várakozás-vágyakozásél; odakünt, mivel megvalósult a dolog,annak a halála következik be.Azonban sem a Fiatalember és aMenyasszony, sem a Fiatalember és aGépírónő szerelme nem teljesül be. A jelenidőben a Menyasszony már nem szere-ti aFiatalembert, s ugyancsak a nyers, azazonnaliságot követelő szexualitásból aRögbijátékossal szökik meg. Amikor aFiatalember ezután a Gépírónőhöz fordul,a Gépírónő igényli már a várakozás feszítőboldogságát, ő akar öt évig várni.Mindezek talán új tartalmat és jelentésttesznek hozzá az előzőkhöz - Hegelig vagymég távolabbra vissza-vezethetőgondolatot - a megszületés-kibomláselmúláshárom fejlődési fázisát. Akifejezendő tartalom így igen-igenösszetetté válik. Ha az idő három létmódjakülsőleg mindenki számára azonosis, vagyis az egyszerre élő emberekösszességének a számára ugyanaz apillanat a jelen, és ugyanaz az ehhez viszonyítottmúlt és jövő, a három fejlődésfázistartalmát tekintve nem létezünkegyszerre ugyanabban a fázisban. AFiatalemberben nem akkor érkezik el aGépírónő iránti szerelem érzése a kibomlásfázisába, amikor a Gépírónőben érte elugyanezt a fázist; amikor a Fiatalemberbenérkezett el a szerelem a kibomlás fázisábaa Menyasszonnyal kapcsolatban, őbennemár , meghalt az érzés a Fiatalember iránt.Így a mű - konnotációk révén - azt ajelentést is sugallja, miszerint az emberitalálkozásokban éppen az okoz szenvedést,hogy az adott problémakör - itt a szerelmiérzés - fejlődési fázisait tekintve nemélünk szükségképpen ugyanazon fázisban.Ez az összetett tartalom nyilvánvalóannem jeleníthető meg objektív megtörténésekben,objektíve is elképzelhetőeseménysorokban. Elsősorban azért nem,mert ez a problémakör a maga létformájátés létmódját tekintve a primér valóságbanis az ember benső világában létezhet. Aprimér valóságban is elképzelhetőeseménysorokban, vagy a primérvalóságban élő emberek közöttiviszonyokban ennek az összetett tartalomnak csak a következményei jelenhet-nekmeg; nem pedig az a tartalom maga, amiitt kifejezésre jut. Ezért te-hát az, ami ittaz író műalkotásában tárgyiasul, nemkarakterekről és történetükről kapottélmény, hanem lírai, költői élmény. Ha azélmény lírai, megjelenítésmódjának isalkalmazkodnia kell ehhez.Közismert, hogy a lírai művek fel-építőelemei a szóképek. Másik néző-pontbólazt mondhatjuk, hogy a költői élmény -hogy ezzel a kifejezéssel éljünk -„technikailag " is a szóképekben tárgyiasul.A szóképek természetének - elsősorban amost tárgyalandó kérdéskörszempontjából - az az egyik legfontosabbjellemzője, hogy egymásba áthatolhatnak,egymásra ráhangolódhatnak, egyiküktartalma beépülhet a másikba. Ezáltalegymást struktúrájukban értelmezik; sőtazt is mondhatjuk, hogy a struktúra általléteznek. Egy egészben lévő összetevőegység akkor kap a struktúra által létet, haönmaga létét első-sorban nem önmagatartalmai teremtik meg, hanem a többiösszetevő egységhez való viszonyai,illetve ezen viszonyainak a minéműségei.A lírai művek minden egyes szóképe atöbbi szóképhez - illetve más összetevőegységekhez - való viszonya által kapspeciális létet is, jelentést is. Ahhoz, hogyegy összetevő egység egy műalkotásbanvalóban létező legyen, jelentése kell hogylegyen; jelentése létének alaptartozéka,elengedhetetlen ismérve. Jelentés nélkülegy mű-alkotásban semmiféle összetevőrész nem létezhet.E mű alakjairól már az eddig elmondottakvalószínűleg igazolhatják, hogysemmiképpen nem jellemek, de nem isszociológiai státusok kibeszélői. Milyenekhát ?A szerelem igazi boldogságát az a jelenidő adja vagy adná, amelybe hosszúvárakozás és vágyakozás után érkeznemeg az ember. Ez azonban a Fiatal-emberszámára elmarad, ami végtelen fájdalmatés keserűséget okoz neki. Ennek akifejezésére Lorca nem azt az egyszerűmegoldást választja, hogy a Fiatalemberrelmondatja ki, monológban. A Menyasszonyaz ötévnyi várakozás utáni nászraa szerelem beteljesedésének idejéreesküvői ruhát kapott a Fiatalembertől,amit a Próbababára terítettek. Miután aMenyasszony megszökött aRögbijátékossal, a Próbababa ebben aruhában lép be a dráma erőterébe.Szövegei,a Fiatalemberrel váltott dialógusai szerinta Próbababa azonosul azzal, akivel aFiatalember násza lett volna. Nem egyértelműena Menyasszonnyal azonosul; őelhagyta a Fiatalembert. Annak a nő-nek afájdalmával azonosul, akinek el-maradt anásza. De a Próbababa a Fiatalemberelmaradt nászával és az ő erre valóvágyával is azonosul. Mivel azonban anász elmaradt, azonosul a Fiatal-emberfájdalmának azon aspektusával is, amelyeta szerelem be nem teljesedése váltott kibelőle. De a Fiatalember és a Próbababaközti dialógusokban, ezekben a gyönyörűversekben még más is tárgyiasul. APróbababa szavaiban egyszer csak amenyasszonyi ruha is megszólal: „Daltmondok én / soha nem volt halálomra, /használatlan fátylam kín-ját / selyem- éstoll-könnyem mossa." A nászmegvalósulásakor, a szerelem beteljesedésekora menyasszonyi „ruha "meghal, elhasználódik a fátyol - ami aszüzesség elvesztésére, a lányság meghalásárais megteremti az asszociációt -,de mivel ez nem következett be, a ruhafátyol- és selyem- és tolldíszei sírnak. Dea Próbababa további tartalmakat iskimond, olyanokat, amelyek a Menyasszonytartalmai voltak. A Menyasszonymég ezen jelenet előtt több olyan mondatotelmond, amelyből az derül ki, hogy aFiatalember nem gyakorolt rá szexuálisvonzóerőt. Vén ömlengőnek nevezi, aztánezzel jellemzi: „A vőlegényem foga olyanvolt, mint a jég; megcsókolt, és minthahirtelen száraz kis szirmok borítottákvolna az ajkait . . ." A Próba-baba pedigezt mondja a Fiatalember-nek: „Nehéz ónéstajték-csikó / lehettél volna számomra (.. .) Nyerítés lehettél volna, / s nem lettél,mert alvó tó vagy . . ." Szavaiban azonbana szerelmi érzés különböző fázisban levőségéneka problémája is megjelenik, smintha a Menyasszony tartalmai lennénekezek is: „Mondd, miért nem jöttélelőbb? / Meztelenül várta, hol vagy, /pőrén, mint a szél kígyója, / csak kéthegyén elomolva. " Ezek a szavak azt ajelentést is hordozzák, hogy a Menyasszonyés a Fiatalember közötti szerelemazért nem teljesedett be, mert ők ketten ajelen időben mindig a szerelmi érzésfejlődésének különböző fázisaiban éltek.Ezt az igen összetett jelentést nemlehetett volna drámai műben adekvátankifejezni a Fiatalember monológjaiban;még akkor sem, ha ez a monológ gyönyörűlírai versben formálódott volna

meg. A Próbababa ezt az igen össze-tettjelentést csak azáltal kaphatta meg, hogybenne megjelenhettek a Menyasszonynak,a Fiatalembernek és azon lány-nak atartalmai, akinek elmaradt a násza. Vagyisakkor, ha ő nem jellem, nem szociológiaistátus és/vagy funkció, ha-nem tárgyiasult,dialógusokat mondó költői képmás.Jelentéseit és így műbeli létét pontosanazon a módon kapta meg, ahogyan a líraiversben a szó-képek.De ezt látjuk az Első, a Második barátés az Öreg esetében is. Mivel ők nem aFiatalember múltjával, jelenével ésjövőjével azonosak, nem allegorikusalakok, hanem a problémakör elvi aspektusánakköltői képmásként való kibeszélői.Egymásba áthatolt tartalmak képmásapéldául a Kisfiú is. Ő egyszerre aFiatalember házmesterének meghalt kisfia,a Fiatalember nászának elmaradásamiatt az ő soha meg nem született kis-fia,továbbá halála és a Macskával való, halálautáni beszélgetése révén a Fiatal-embermű végi halálának előképe, mint-egyelőképmása. A Rögbijátékos egyet-lenszót sem szól a műben. A Menyasszonynaka hozzá való viszonya következtében- egyetlen, általa elmondott szónélkül - a vad, nyers szexuális erőthordozó képmássá lesz; s nem például avad, a rettenthetetlen, mindenkit legázolótörtetőé vagy karrieristáé, akivé-amivé egymásik tartalmú képmással való viszonyakövetkeztében - és csak foglalkozásának amegnevezésével - válhatna. A IlI. felvonás2. képében megjelenő játékosoknak márnincs kapcsolatuk az idő és a szerelemproblematikájával A kapucsengőmegszólalása után az Inas ezt mondjaróluk: „A fiatalurak, akik játszani jöttek. "Belépésük urán egy időre magukramaradnak. Egymással váltottdialógusaikból meg-tudjuk, hogy mindigéletre-halálra játszanak; ellenfeleik sajátszívüket és vérüket is felteszik tétként. Okmindig nyernek, „de micsoda munkánkbakerül. A kártyák dús vért isznak a kézből,és nagyon nehéz elvágni a kötőszálat" -mondja az Első játékos. A szív és a vér azéleterőt jelölik, s a vér kiömlése az életerőelapadását. A tét most is a Fiatalemberszíve, amely kártyalapként akönyvszekrény egyik falán jelenik meg.Az Első játékos pisztollyal nyilat lő be-lé;a Harmadik játékos pedig felszólít-ja azElsőt: „Vágd el. Jól vágd el " ; s azinstrukcióban ezt olvashatjuk: „Az Elsőjátékos ollóval néhányszor belevága levegőbe. " Látható, a játékosok semjellemek, nyilván a három Párka modernköltői képmásai.De az is teljesen világos, hogy mi-ként amű alakjai nem értelmezhetőkjellemeknek, akként a mű egyetlen részletesem értelmezhető az objektív valóságbanmegtörténő esetként. Az eseményekés az alakok nem a natura naturataegyik alakját vagy eseménysorát idézikvagy tükrözik, hanem a natura naturansformálódik meg. A mű a lírai élmény-nekaz a rögzítődése, ahogyan és amiképpenaz élmény születik, kibomlik és lineárisanegymást követő egységekbe rendeződik. Alineáris elrendezésben okvetlenül meg kellhogy jelenjen az idő még akkor is, ha -miként ebben a műben - maga az élmény,mindegyik összetevőjével együttegyszerre, egy idő-pillanatban létezik is. Adrámává formálásban szerepet játszó líraimegoldások azt is szolgálják, hogy az időegymás-utánisága ne csak a gondolatiszinten szűnjön meg. Az alakok költőiképmásokká válnak, egymást áthatvaértelmeződnek és kapnak jelentést, amiáltal a műbeli megtörténések egyenesvonalú ideje az egymásba áthatolótartalmak miatt megáll, és a közvetlenérzéke-lésben is - vagyis: nemcsakgondolatilag - egybenlevőnek mutatkozikés érzékelődik.De miként formálódik drámává az a költőiélmény, amelynek összetevői dialógusokatmondó költői képmásokká váltak?A mű költői képmásokként megformálódóalakjai között éppúgy viszonyváltozásokvannak, mint a natura naturatavilágát idéző, tükröző drámák jellemei,karakterei között. Az ezekkel valóösszehasonlításban a viszonyváltozásminéműségének módosulása annyi,amennyit az kíván meg, miszerint itt abenső tartalmak közötti viszonyok változnak.Mivel benső tartalmak rögzítődnekköltői képmásokként, a közöttüklévő viszonyokként lehetséges azegymásra való ráhangolódottság, az egymásbavaló áthatoltság, a másikkal valóegybemosódottság, ami a natura naturavilágában létező alakok számára teljesenlehetetlen. A főalak, a Fiatal-ember nemminősíthető az íróban ki-bomló élményegyik összetevőjének; ő az, aki az íróélményének tárgyiasulása-kor az élményhordozója, a mű világszerűségénekaz a középpontja, akiben ésakin az élmény formálódása, a naturanaturans világa megjelenik. Ő természetesennem úgy azonos az író művésziénjével, mint ahogyan a lírai versekmögött lévő művészi én azonos a költőművészi énjével. Ha az író a líraiminéműségű élményét drámai műformábantárgyiasítja, a dialógust mondóalakok tőle objektiválódnak, hozzá viszonyítvamindenképpen objektív alakokkáválnak. Így a mű világszerűségenem mint az író, hanem mint a Fiatalemberélménye jelenik meg; a mű világszerűségeígy az ő élményének az alakokbaés a megtörténésekbe való „szétterítése".A Fiatalember és saját élményénekösszetevői között lévő viszonyrendszerezért akként alakul ki, hogy adrámává formálás egyik ősi eljárásrendszereszerint a Fiatalember saját bensővilágában a benső világ középpontja,akihez ugyancsak saját benső világánakkomplex egységei - költői képmások-kéntmegjelenítve - alakítanak ki, hoz-nak létrekülönböző tartalmú viszonyokat.Az én értelmezésemben értett szituáció isa Fiatalember benső világában megtörténtakkumuláció révén alakult ki. Ezt azakkumulációt mintha még objektív helyzeteredményezné: elérkezett az ekkor vagy azígy még objektívnak minősíthetőFiatalember házasságának az ideje,menyasszonyával való szerelmének abeteljesülése. Ez a helyzet ébreszti felbenne az idő és a szerelem, valamint afejlődési fázisok problémaköreivel kapcsolatosgondolatokat, érzéseket, asszociációkatstb.; vagyis a Fiatalemberben azehhez a kérdéskomplexumhoz tartozóbenső tartalmak benne akkumulálódnak, sezzel aktivizálódnak, s a benső tartalmakközött alakul ki szituáció. (Akkumulációrévén kialakuló szituációt a naturanaturata világát idéző drámákban is bőventalálunk.) A Fiatalember bensejébenkialakuló szituációt nem-csak ő maga, aMenyasszony és a Gép-írónő építi föl,hanem az összes képmás. A három fő alakközötti szituáció - vagyis viszonyuknak aváltozás szükség-szerűségét tartalmazópillanata - elsősorban a mű eseménysorátrejti magában. Az Öreg, az Első és aMásodik barát viszont akérdéskomplexum elvi aspektusát jelenítikmeg, de egyben azt is, hogy az idő háromfázisa közül, és így a szerelem fejlődésifázisai közül, melyikben él a Fiatalembera Menyasszonnyal, illetve a Gépírónővelvaló

szerelmében. A Fiatalember életét éppenaz teszi gyötrelmessé, hogy a Menyasszonyabban a régi jelen időben akartavolna vele a szerelem kibomlását, amelyaz ő számára még a születés fázisa volt, samikor ő érkezett a jelenlegi jelen időben akibomlás fázisába, a Menyasszony velekapcsolatos érzései már az elmúlásfázisában voltak, s a ki-bomláséban aRögbijátékossal kapcsolatos vágyai.Amikor a Gépírónőhöz fűződő érzelmebenne lépett a kibomlás fázisába, aGépírónő már a kibomlásra valóvárakozás-vágyakozás fázisába jutott.A fejlődési fázisok különbözősége aszerelem beteljesütletlenségének az oka; aszerelem elmaradása pedig az életerőelapadását eredményezi. Ez voltaképp aIII. felvonás í. képének lírai verskéntmegkomponált álom-megjelenítésébenrögzítődik, noha maga a jelentés csak a 2.képben válik egyértelművé. Az I. felvonásvégén a Második barát - a gyerekkortidéző képmás - elalszik, ami aFiatalember elalvását is jelentheti. Azálom mint az ő egyik gyerekkori ésjelenbeni álmának összemosódása jelenikmeg. A Menyasszonnyal és a Próbababávalvaló II. felvonás után kerül sorennek az álomnak a tárgyiasítására. Itt azArlequin és a halálfejes Bohóc mellettmegjelenik egy Lány, akinek el-veszett apártája - elmaradt a násza -, s aki aztreméli, hogy a tenger mélyén, a szívemélyén találhatja meg a szerelmet. A Lányújabb tárgyiasítása a szerelemelmaradásának és keresésének. A végén őta halálfejes Bohóc „arra " küldi, „amerre " ahalál „helye " van. A Fiatalember álmába aGépírónő lép be, akit most akar szeretni:„Csak gyere (. . .) Percet sem szabadvesztenem." Fölmennek a könyvtárszobátjelölő kicsiny színpadra, ahol megjelenikaz Öreg - „nagy vérfoltos zsebkendőt tart akezében " , olvassuk az instrukcióban -, ésaz ő hatására a Gépírónő öt évig kívánvárni a szerelem beteljesüléséig. AFiatalember sürgető vágyát, valamint aszerelem újbóli elmaradását nemcsak az őszövegeik tárgyiasítják, hanem a halottKisfiú is, kiről a Fiatalember megjegyzi:„Igen, a fiam. Bennem futkároz, mint egyhangya..."; azaz akként is, mint a nászravágyó, fiút nemző vágy. Mivel a szerelema Gép-írónővel sem valósult meg, aFiatalemberben kezd elapadni az életerő, sa halálfejes Bohóc őt is „arra " küldi,„amerre " a halál „helye " van. Az életerőelapadását nyilván még költői képmásalakokbansem lehet tárgyiasítani, csakfinom utalásokban. Ezért csak a III. felvonás2. képében tudjuk meg fogalmakbanis, hogy itt az életerő elapadásárólvan szó. Először szerzői instrukcióból: „AFiatalemberen a reménytelen kétségbeesésés a testi legyöngültség jeleimutatkoznak." Azután a három játé-kosszavaiból értesülünk arról, hogy ők csakolyanokkal játszanak, akiknek elfogyott avére - itt asszociálódik az Öreg, ajövőképmás vérfoltos zsebkendője -, s ígyelapadt az életereje.A III. felvonás 1. képének képmásalakjai- Arlequin, Bohóc, Lány és aMaszk, akinek jelentésére most nem térhetünkki - nem konkréten szolgálják azalakok közötti viszonyváltozásokat, hanema szerelem elmaradásának a következményeit,az életerő elapadását jelenítikmeg gyönyörű lírai versekbe rejtettutalásokkal. Ezt az utalást nemcsak ahalálfejes Bohóc hordozza, hanem aKisfiú másik aspektusa is. Róla, mostanimegjelenésekor már tudjuk, hogy halott.Ezek a képmások a mű alakjai közöttiviszonyváltozások olyan aspektusát nyilvánítjákki, amely semmiképp nem tárgyiasíthatómég képmásalakokban sem;asszociációk, utalások szükségesek a jelentéskibontakozásához. Tartalmaik ésjelentéseik szerint azonban mégis aviszonyváltozások konkrét probléma-köréthordozzák.Így tehát ez a mű is dráma, nohakétségkívül: lírai dráma. A drámai műnemtörvényszerűségeit tehát nem azérthatják át itt a lírára jellemző megoldások,mert az alakok gyönyörű prózaszövegekbenés versekben nyilatkoznakmeg. Egy dráma nemcsak ezen jellegzetességmiatt úgynevezett lírai dráma; alírai szövegektől még egyetlen dráma semlesz lírai dráma. Ezt a művet az teszi líraidrámává, hogy az alakok dialógusokatmondó képmásokká formálódtak,magukra véve aurai művek szó-képeinekfunkcióit, jellegzetességeit, is-mérveit;elsősorban az egymásba való át-hatolásképességét. Lírai drámává teszi aszerkezet is. A natura naturata világátidéző drámák egyes jelenetei közöttoksági összefüggés, így az okság elvealapján történő átmenet van. Itt az I.felvonásból a Fiatalember asszociációirévén jutunk a II. felvonás eseményeiközé, a Menyasszonnyal való jelenetbe. AFiatalember egyik benső tartalmának, aszomorúságnak-fájdalomnak azeluralkodása bomlik ki ezután a Próbababávalvaló jelenetben. A Második barát- és így a Fiatalember - első fel-vonás végielalvása ezután tárgyiasul a III. felvonás 1.képének álomerdejében, és ide nem a II.felvonás valamely eseményéből jutunk elokozatként.Arra is utalni kell, hogy ez a mű nemazért maradt meg mégis a dráma műnemébenlétező műnek - a lírában valólétezés helyett -, mert a művilág egészedialógusban formálódott meg. Az a műsemmiképpen nem dráma, amelynekvilágszerűsége nem dialógusokból épülföl; ám a drámához még viszonyváltozásokis szükségesek. És ez a mű éppenazért dráma, mert viszonyváltozásokatláthatunk, noha a benső világot, a naturanaturans világát idéző képmás-alakokközött. S ezek a viszonyváltozásokeredményezik a Fiatalember halálát.Nyilvánvalóan Lorca is olyan történelmitársadalmihelyzetben élt, amelyben astátuscselekvések és -viselkedések dominánsakkáváltak. Talán a mű vázlatoselemzéséből is látható, hogy Lorca iskérdéskört és/vagy problémakört formáltdrámává, és ugyancsak jellemek, karaktereknélkül. Ez azonban filozófiai és/vagy lélektani kérdéskör, amelynek benső,lírai mineműségű élménye az, ami aműben voltaképpen kifejezésre jut. A művilágszerűsége a lírai élmény kifejezéséhezteljesen adekvát: az alakok nemszociológiai státusok, hanem az élményösszetevőknekköltői képmásokbanvaló megformálódásai. Az, hogy a kifejezettvilágszerűség a benső világban él, ésa natura naturans világaként prezentálódik,szervesen ad lehetőséget anem klisékben, nem sloganekben valószóbeli megnyilvánulásokra; éppen ellenkezőleg:a gyönyörű lírai versekben valómegnyilatkozásmódra.Az ember benső világának témakéntvaló megjelenése már akkor megfigyelhetőa drámairodalomban, amikor a státusokbanés funkciókban való lét mégcsak kibontakozóban volt. (Ismét HebbelMária Magdolnájára utalhatunk.) És ezszükségszerű is. Hiszen az ember akkor isspeciális, egyedi-egyszeri egyéniségmarad, amikor a társadalmi szerkezetbenkerékként és csavarként él. Es éppen ez akettősség teremt nagy feszültséget:jogosan és vitathatatlanul érzi saját,mindenkiétől különböző egyéniségét, deezzel együtt azt is, hogy erre a társadalmiszerkezetben nincs

szükség. Ez a helyzet egyrészt nagyonnagyonfontossá teszi az egyed számáraönmaga egyszeriségét, saját személyiségét,másrészt a bensőnek ez a felfokozottfontosságérzete teremt lehetőséget avalóság nem oksági törvények alapjánműködő részeinek felderítésére, elsősorbana benső világ működésére - ám ebbena korszakban, a tudományok kibontakozásánakkorszakában már nem amiszticizmus irányába. Talán ezt jelzi máraz impresszionista és a szimbolistaművészet is. Ezen az úton új és új kérdésköröktárulnak fel; például az időrelativitásának, valamint a fejlődés háromfázisának problémaköre csakúgy, mint -ugyancsak egy példaként - a tudattalannaka megléte, összetevői, működése. Egymásik kérdéskör, hogy a benső világbanfeltámadó és élő diabolikus erőkkövetkeztében az egyed kívül helyeziönmagát a nyárspolgáriságon, nohaidőnként nagy bűntudattal, amint eztBrecht korai művében, a Baalban látjuk.Itt is feltehető a kérdés: a bensővilágban játszódó vagy ezt témakéntmegjelenítő drámák képmásalakjai olyantípusok-e, amelyekben valamely társadalmierővonal egyéni megnyilvánulásformákbanprezentálódik? Noha a társadalmi-történelmivalóság minden erővonalaaz emberi bensőkből támad felvagy azokon „halad át " , nyilván meg lehetjeleníteni az ezekre való bensőreagálásokat is. A benső világot a mű témájávátevő avantgarde drámák azonban -kivétel persze van - sokkal inkábbfilozófiai, morális, lélektani, vallásikérdéskört avagy speciálisan egyedi bensőproblémát formálnak művé, mint-semtársadalmi erővonalakra való reagálásokat.De akármit is, ha az alakok a bensővilágnak - különösképpen ha egyélménynek - költői képmásai, akkorsemmiképp nem lehetnek társadalmitípusok. Társadalmi típusok csak a naturanaturata világát idéző és tükrözőművekben jelenhetnek meg.A kérdés ezek után az, hogy típusokkéntértelmezhetők-e abban a tekintetben,hogy a benső világ mindenkibenmeglevő dinamizmusainak a típusaie?- ha a típusra vonatkozó kérdés ígyegyáltalán feltehető. A válasz erre is az,hogy nem lehetnek típusok. Hiszen egyalak csak akkor nevezhető „költőiképmásnak " , ennek a fogalom-nak csakakkor felel meg teljesen, ha mintképmásalak oly módon egyedi ésspeciális, ahogyan a drámaírónak vagyfőalakjának az egész benső világa egyszeriés speciális. És ilyen egyszeri,egyedi és speciális lesz minden esetbenmaga a téma is: ami következménykéntrejti magában, hogy az adott speciális éskonkrét témáról már csak egyetlenegydrámát lehet írni. (Ez - mutatis mutandis -a regényirodalomra is vonatkozik.)Meggyőződésem, hogy már Jarry Übükirálya a benső világ drámába valóobjektivációja: a kamaszé, aki mindenkit,elsősorban a kamaszpszichére jellemzőszavakkal és a kamaszra jellemző„kegyetlenkedésekkel " akar megbotránkoztatni.És ebből a témábóléppúgy csak egyetlenegy drámát lehetettírni, mint Brecht azon témájából, amely aBaalban látható, vagy akár mint abból atémából, amely Lorca ezen drámájábanjelenik meg.Azonban, ha az ily művek alakjai nem islehetnek típusok, egyáltalán nem jelentiazt, hogy a mű egésze nem jeleníthet megtársadalmilag-történelmileg hiteles vagyakár annak a lényegéhez tartozóproblémakört. A kamasz belvilágatársadalmi értelemben is hite-les, miként abenső diabolikus erői, vagy akár az időfilozófiai, lélektani stb. aspektusa. Ésnemcsak azért, mert a valósághoz azember benső világa is hozzátartozik vagybeletartozik. Egyrészt a valóság ezenrészének a művészi meg-mutatása,feltárása stb. éppúgy valóság-ábrázolásvagy valóságmegjelenítés, mint a szószoros értelmében vett társadalmikérdésköröké; másrészt viszont a bensővilág dinamizmusai a külső világba iskihatolnak, ott is hatékony erők. Mégakkor is, ha az ehhez a trendhez tartozóavantgarde drámák a benső erőknek akülső világba való kihatolását nem, vagycsak részben jelenítik meg. (Ez utóbbira ispélda Brecht Baalja.) Ha a mű a bensővilág össze-tevőit tárgyiasítja, a kérdés„csak " az - noha alapvető! -, hogy a bensővilág egyszeri-egyedi tartalmai egészenegyedi-egyszeri képmásokban jelennek-emeg, méghozzá akként, hogy a képmásjelentése nem deríthető ki a művilágból - scsak akkor tudható a jelentése, ha a szerzőezt elárulja -, vagy legalább végső soronáltalánosan tapasztalható benső tartalmakformálódnak meg, a képmások-nak aművilágon belül kideríthető jelentésével?(A mai magyar drámairoda-lomban sajnostöbb példa van az egészen egyedi-egyszeriképmások ra, amelyek jelentése nemderíthető ki a mű-világon belül.) Mertcsak az a drámaválhat jelentőssé, amely képmásalakjainakjelentései általánosan is érvényesek,vagyis nemcsak az író tudhatja-ismerhetijelentéseiket.A képmásalakok cselekvéseit, akcióitnem minősíthetjük autonóm cselekvéseknek.Mégis minősíthetjük egyénicselekvéseknek, noha mint egyéni cselekvéseknem jellemet, nem karaktertépítenek föl. Ezek az alakok is kérdés-körtés/vagy problémakört beszélnek ki, nohaaz adott kérdéskörnek speciálisan egyénimegjelenítői. Ezáltal a drámairodalomnak,az avantgarde drámáknak ebben atrendjében is olyan kérdésköre és/vagyproblémakör a mű témája, amely nemkarakterekből, nem jellemekbőlbontakozik ki. (Köztudott: márArisztotelész megállapította, hogy jellemeknélkül lehetséges dráma.) Ezért végsősoron az ehhez a trendhez tartozó drámákesetében is ez a kérdés: az adott problémaés/vagykérdéskör hiteles-e, tényeges-e azadott történelmi társadalmi helyzetben?Természetesen hiteles és a lényegethordozó-kifejező lehet az is, hogy atársadalmi valóságban élő ember szenveda szerelem be-teljesülésének elmaradásamiatt.A történelmi-társadalmi valóságotsemmiképpen, semmiféle műben nemlehet figyelmen kívül hagyni, miként nemlehet a dráma műneménektörvényszerűségeit sem. Mert mindezek adrámák - szükségszerűen - megtartják adráma műnemi törvényszerűségeit ésműfajai valamelyikének törvényszerűségeit.A műnem és a műfaj -miként utaltunk rá - ontológiai és nemismeretelméleti törvényszerűségekhalmazának az összefoglaló elnevezése: amű világszerűségének a megformálói,amely megformáltság révén a mű objektíve,tapasztalhatóan létező világszerűséggé,műalkotássá válik. A műnemi törvényszerűségeksehol, semmiféle másnyelvi formációban nem léteznek, csakazokban, amelyeknek objektíve tapasztalhatólétet adtak: a művészi munkákban.Így ezek állandóak minden drámai műben.A művek ismeretelméleti tartalmaazonban nagy egészében az úgy-nevezetttrendekben változik; részletei-ben éskonkrétan pedig műről műre változik. És aműnemprobléma akkor megoldható, haontológiai megközelítésből határozzukmeg, és nem ismeret-elméletiszempontból. A mű így lesz egyszerreállandóan és állandónak meg-maradótörvényszerűségek és mindig változótartalmak egysége.

színháztörténetKERÉNYI FERENCAz első magyar„rendezői dráma"?A Katona József Színház Coriolanuselőadásaújra végiggondoltatja - nézővel,kritikussal egyaránt - a klasszikus szövegrendezői értelmezésének lehetősokféleségét. A színháztörténésszel pedigfelidézteti a legelső magyar interpretációhistóriáját: a Coriolanus volt ugyanis - amától kölcsönzött szó-használattal -- azegyik első „rendezői dráma"Magyarországon, persze a szó XIX.századi, romantikus értelmében.Mindenesetre az első, melyet a korabelinézők és kritikusok értelmezése okánvitattak, tehát nem irodalmi aspektusból.Ahogyan a romantika (Victor Hugoszerint: a szabadelvűség a művészetben)diadalmaskodott színpadainkon is, kiszorítvaa drámaszöveg jó-rossz felmondásárakorlátozódott „síró-éneklő iskolát " , úgykerült előtérbe a dráma és az előadásolvasatának kérdése, mint az alkotószemélyiség eredetiségének markánsmegnyilatkozása. A cél a színház számáravilágos és meglehetősen egy-értelmű volt:a valóság megnemesített ábrázolásávalnevelni, irányítani, mozgósítani aközönséget a nemzeti-polgári feladatokvégrehajtása érdekében. A Shakespearedrámákpéldázatos értékelése pedig azértkerülhetett az érdeklődés homlokterébe,mert a Pesti Magyar Színház, a későbbiNemzeti 1837-ben megnyílt ugyan, de amiaz önálló magyar műsort illeti, még előttevoltak (hogy csak a klasszikussá vált, mais emlegetett, sőt játszott sikereket említsük)a Hunyadi László-opera, a Tiszt-újítás,az első népszínművek hullámának.A rendező feladatköre ekkor még nemkülönült el a színészétől: a vándorszínészetörökségének megfelelően a vezetőszínész alakítása köré komponálódottaz előadás, ő határozta meg annakértelmezését és stílusát, nemritkán aszínpadról, jelmezben, előadás közbendirigálva halk szóval társait. EgressyGábor, a magyar romantika legképzettebb,legtudatosabb színész-rendezője volt az,aki túllépett a liberálisok erkölcsnemesítőszínházeszményén, és aklasszikus szövegeket elsőként használtaradikális politikai példázat céljaira. Abemutató 1842. január 25-én zajlott leEgressy Gábor jutalomjátéka gyanánt apesti Nemzeti Színházban.Egressy a korabeli viszonyokhoz mértenrendkívüli gonddal készült szerepé-re, azegész alkotói folyamatot kézben tartva.Kezdve a darabválasztással: a Coriolanusugyanis nem szerepelt azon a gazdagajánlólistán, amelyet a Magyar TudósTársaság a színházi műfordításfellendítése érdekében még 1831-benközzétett. Maga készítette (németből ésprózában) eszmetársával, Dobrossy Istvánnala fordítást. Tollát már a színpadigénye és lehetősége igazgatta. A díszletváltozásokszámát jelentősen csökkentenikellett, hogy minél kisebb költséggelminél gördülékenyebb produkcióthozhasson létre, a meglevő készletbőlgazdálkodva. Négy évvel a bemutató után,1846 júniusában, amikor Egressy volt azügyeletes rendező, bosszankodva jegyeztefel naplójába: „Coriolán szobájának nemvoltam képes fejemből egy függönyttalálni, s egy sírboltot kelle használnom.Mikor lesz már díszítményeinknek éskosztümeinknek teljes albuma, melyannyira szükséges . . . ?" 1847-benHenszlmann Imre, a neves műtörténészjavasolta, hogy vagy térjenek visszaShakespeare színpadához, vagykészüljenek olyan típusdíszletek és -jelmezek,amelyeknek római változata használhatólenne a Coriolanus mellett a JuliusCaesarhoz, Teleki László Kegyencéhez,Hugó Károly Brutus és Lucretiájához is. Eza nem elhanyagolható gyakorlati szemponthagyatta ki Egressyvel az I. felvonásCorioliban és Corioli előtt játszódójeleneteit, egyszerűsítette a nagystatisztériát igénylő diadalkapusdíszmenetet a lehető legegyszerűbbre,iktattatott be a IV. felvonásba egysemleges színhelyet („Aufidius házánakelőcsarnokában") és húzattatta ki - többekközött - az V. felvonás 4. színét teljesegészében.A bemutató előtt néhány nappal, 1842.január 16-án és 18-án Egressy tanulmánytjelentetett meg (Coriolan Shakspear-tőlcímen) az Athenaeum, a legjelentősebbliberális folyóirat hasábjain. Erre szükségis volt: a drámát a pesti Német Színházsem játszotta korábban. Egressy már ittösszegezte rendezői értelmezését:„Shakspear hatalmas szellemével sikerülte két heterogén elemet, a politicát ésművészetet, egymással eljegyezni,hihetetlen közelbehozni, sőt bizonyos pontokban egybeolvasztani."A romantika személyiség-,sőt zsenikultuszának szellemében kutatjaEgressy a címszerep motívumait. A figurakulcsának a szenvedélyes hazaszeretetettartja, amely a „kevély ön-érzet ésnépgyűlölet" révén csaphat át sajátellentétébe. A reformkor minden-napigyakorlatának szól intelmül a gondolatmenetvégső megállapítása: „És mivelmotiválta e szörnyű ellentmondástShakspear? Felelet: az érzékiség, a vértúlnyomóságával státusférfinál az elvekfelett!" A többi szerepről tett elemzőmegállapítások már előlegezték a drámaromantikus szerepkörök szerinti kiosztását:Volumniát a Nemzeti Színházfiatal tragikája, Laborfalvi Róza játszotta,aki a szerepét pályája végéig megtartotta;az Egressytől „genialis satiricus " -nak minősített Menenius Agrippát akedélyes atya szerepkörében jeleskedőSzentpétery Zsigmond kapta. Ha hozzávesszük,hogy Virgiliát Lendvayné,Aufidiust a színház hősszerelmese,Lendvay Márton adta, és hogy Titus LartiusMegyeri Károly egyik pályazáróalakítása lett - a szereposztást valóbanparádésnak, sőt optimálisnak nevezhetjük.Egressy a címszerepben a népévelszembekerülő arisztokrata politikus-zsenitragédiáját játszotta el. (A látványosjelenetek megkurtítása miatt Coriolanusvitézsége egyébként is a színpadon kívülrekedt.) A drámát már fordítóként komorabbátette az eredetinél - kritikusai azelőadásban is hiányolták néhány jelenetshakespeare-i humorát. Coriolanusellenében Egressy azonban a népet semidealizálta: ismertető tanulmányban„bárgyú népegyéniség " -ről beszélt, amelyetMenenius Agrippa szarkasztikusegyénisége volt hivatva ellensúlyozni. (Akét néptribunust Fáncsy Lajos, a társulatintrikusa és László József, a szokott„szeles gavallér " játszotta.) Hogymennyire fontosnak tartotta Egressy eztaz ellenpontozást, ismét a rendezői naplóbizonyítja 1846-ból: ügyeletes rendezőkénta műsoron tartott dráma tömegjeleneteitújra próbáltatta - amikor egyolyan új produkcióhoz, mint SchillerStuart Máriája is mindössze négy próbaállt rendelkezésre!A színész Egressy a címszereplőt -drámaértelmezése és szerepfelfogásamegvalósításaként - egyértelműen ellenszenvesnekjátszotta: megfosztotta őt hősivonásaitól, gesztusait pózokká fokozta.Az alakítást rosszalló, mert az

eszményítést hiányoló Bajza Józsefnekköszönhető a részletek megörökítése:.. valóságos kisvárosi Coriolan volt, telehetykeséggel és ízetlen hetvenkedéseivelegy izmos, pergő nyelvű suhancznak ...hányta, vetette magát, szökdelt előre éshátra, palástját vállai-ra kapkodá ésrángatta."Az előadás mérsékelt érdeklődést keltett,a páholyok és a zártszékek (az-az azarisztokrácia és a polgárság ki-tüntetetthelyei a régi Nemzeti Színház-ban)nagyrészt üresen maradtak. Abbanazonban minden bíráló egyetértett, hogy aközönség megértette Egressy szándékát.Bajza ezt meg is fogalmazta:.. tetszéssel fogadtatott, ami igen örvendetesjelenet, habár a tetszésnek egyrészét azon politicai szellemnek kell istulajdonítanunk, mely e drámát keresztüllengi." Nemcsak Pesten lett világnézetivízválasztó a szerepértelmezés, ha-nemmég inkább a hagyományosan konzervatívabbízlésű Kolozsvárott, aholEgressy 1842 márciusában vendégszerepelt:„Coriolanus e szavaira: »sepredéknép, csőcselék nép sat! « - páholyainknémelyike tapsra méltóztatá tenyerét, aparterre hatalmasan pisszegetett. " Abban aszínházban történt mindez, ahol korábban,az 1820-as években (Dérynétől tudjuk), atapsot senki nem merte elkezdeni akormányzói pár vagy távollétükben alegmagasabb rangú látogatóktetszésnyilvánítása nélkül.És a történelmi zárópasszus: Egressy ésDobrossy fordítása 1870-ig szerepelt aNemzeti Színház színpadán. A következőfordító pedig nem kisebb költő volt, mintPetőfi Sándor, akinek szövege 1848.május 10-én jelent meg nyomtatásban -személyiség és nép viszonyát újrapróbálóhistóriai környezetben, már nem arevolúciót előkészítő radikálisműértelmezés távoli érdekű dokumentumaként.Hiszen a magyarrá tett CoriolanusPetőfi életművében már közvetlenülAz . apostol Szilveszterét előlegezi.BŐGEL JÓZSEFMagyar szcenográfiaa felszabadulás utánElső részAz indulásAz 1945-49 közötti időszak nem voltkönnyű, hiszen a szcenográfia kibontakozásáhozmindenütt legalább háromintézményhálózat szükséges: színházak,műhelyek és oktatási fórumok rendszere.Mindezek - elsősorban a fővárosban -olyan sebeket kaptak, hogy a teljes magyarszínházi struktúra fejlődését évtizedekrenehezítették, befolyásolták. A nehézségeketsúlyosbították a koalíciós időkegész színházművészetünkre kiható irányításbeli-művelődéspolitikaizavarai, aminőséget is alaposan háttérbe szorítópénzügyi bizonytalanságai, a tőkeszegényséd(több értelemben is).Egyeseknek a világégés közepette mégbujdosás vagy a mentés is osztályrészüküljutott. Nagyajtay Teréz példáulBajor Gizi otthonában húzódott meg férjévelegyütt, s maguk is részt vettek avédelmet adó férjének mentésében.Ugyanakkor a magyar szcenográfia előzőkorszakban elért nagykorúsodásának, kivételesképességeinek és minden bizonnyalhelytállásának kétségtelen bizonyságakéntOláh Gusztáv már otttalálható az 1945 februárjában megalakultúgynevezett színházi Ötös Bizottságban,amely a felszabadult ország elsőszínházi reformtervezetét teszi le a NemzetiBizottság asztalára. A mérhetetlennehézségekre jellemző, hogy a nagytervezőtriász (Oláh, Fülöp, Varga) tagjaiközül az utóbbi, igazgatója (Major Tamás)egyik októberi (1945) nyilatkozata szerintmaga festette a kuliszszákat az ország elsőszínházában. Az elvárások pedig nemvoltak kicsik, összefüggésben az új világ -minden nehézség és zűrzavar ellenére -rendet és minőséget kívánó legjobbtörekvéseivel. Staud Géza a Dramaturgiaivázlatok című, rögtön 1945-benmegjelente-tett alapvetésének A díszletdramaturgiája jelzésű fejezetébenleszögezi: „A díszlet nem öncélú kép,hanem a dráma és a színház céljaitszolgáló eszköz .. . csak a színészenkeresztül kaphat életet. " Évtizedekjelmeztervező-reprezentánsa, NagyajtayTeréz egyik 1945-ös nyilatkozatában ígyfogalmaz a maga éspályatársai feladatairól: „Nekünk a produkcióegységén belül egy-egy szerep belsőegységét, de ugyanakkor egymástól valókülönbözőségét kell szemléltetnünk .. .A jelmeztervezésnek alapja az írott szerep,a kivitelezés a színészi alakítást egészítiki ..." Mindketten - egy elméleti és egygyakorlati szakember - a szcenográfiaszigorú dráma- és színész(ember)-középpontúságáthangsúlyozták a magamutogatás,az öncélú festőiség helyett.A vezető szerepet az előző korszakbanfeltűnt, kinevelődött, egyik-másikesetben már a pálya (egyik) csúcsára iselén tervezőművészek Oláh Gusztáv,Fülöp Zoltán, Varga Mátyás, NagyajtayTeréz és Márk Tivadar - játszották, akikaz indulás nagy ászai is egyúttal:anyaszínházaikon kívül másutt is„bevetik őket " , mindig ott, ahol aminőség és a kassza érdekében a lehetőlegjobbat kell produkálni. Ekkor alapozódikmeg szinte monopolisztikus helyzetük,amelynek (korszakokon át) parexcellence tervezőművész jellegük, nagymesterségbeli tudásuk, stílusérzékenységükés stílusegységre való törekvésük,egyfajta, talán emelt realizmusnaknevezhető tervezési módszerük az okai ésaz összetevői. Oláh Gusztáv márkorábban kivívta magának az uomouniversale, a tervezőnek, rendezőnek, muzsikusnakegyaránt kiváló művészemberrangját, méghozzá bel- és külföldön egyformán.Nagyszerű társakkal (Nádasdy,Ferencsik, Cieplinski, Harangozó) valótársulási képességének, tanítványokat nevelőműhelymunkájának termékei - Mozart-,Verdi-, Puccini-, Erkel-, Kodály-,Bartók-operák, -balettek kifejezőerejű,tagolt terű, élő vonal- és színkultúrájú,összegező jelentőségű színpadképeiátjönnek az új korszakba is, és mégsokáig maradnak az Operaház színpadán.Az indulás különböző nehézségei miattkevés új keletkezik (Pique Dame, 1945,Mandarin, 1945, Sakuntala, 1946, újmagyar művek), de alkotótárs a NemzetiSzínház (Antonius és Cleopatra, 1946,Szentivánéji álom, 1948) és a sok gonddalküszködő Vígszínház (Mozart, 1946)egyik-másik fontos produkciójánál. Atriász második tagja, Fülöp Zoltán isilyen „átjövő " művész. Kiváló szcenikaitudással rendelkezik, német klasszikusvagy romantikus, olasz, orosz és magyarművekhez készített játékterei-re a nagylépcsőzetek, monumentális terekjellemzők. Az induláskor egy-kétmodernebb mű szcenírozásával is próbálkozik(Amerikai rapszódia, 1946), s még

szélesebb ívben kezdi meg (vagy tovább)hódítani a prózai vagy egyéb színházakjátéktereit (Vígszínház, Belvárosi Színház,Magyar Színház, Fővárosi Operettszínház).Közöttük egy „mentőakció", aVígszínház számára Márk Tivadarralközösen „feltupírozott" A nők összeesküvése(1947) szcenográfiai tűzijátéka.A triász harmadik tagja, a legsokoldalúbbnakmondható Varga Mátyásigazában második virágzását éli a NemzetiSzínházban. Vállalkozókedve a MadáchSzínházhoz és a Magyar Színház-hoz iselvezeti, de mindenütt meg-nyilvánulhiggadt ragaszkodása az egyéni formákhozéletpályáján belül és az egyes interpretáltművek viszonylatában. Későbbi (szűkebbvagy tágabb értelem-ben vett) realistakorszakaihoz képest ekkor még bővebbenkirándul a konstruktív vagy az expresszív(izmus nélkül) játéktéralkotás területére,így például az 1947-es Tragédia-előadásegyes képeit tekintve. Ő is ott van főalkotótársként az újjászülető és szintén soknehézséggel küszködő Nemzeti nagyShakespeare-előadásainál (Vízkereszt,1947, Lear, 1948). Vele együtt éli - igengyakran alkotótársként - újabb virágzását anagy rajztudással rendelkező, stilizáltságra,költőiségre törekvő, hallatlanvonalgazdagsággal dolgozó jelmeztervezőművész, Nagyajtay Teréz. Ő a tervezője aNemzeti szinte valamennyi Shakespeareprodukciójának,s ő tanítja meg az újnézőközönséget a ruha-költeményekbenmegnyilvánuló kifejező-erő, érzelem- ésgondolatgazdagság, a jellemfestéscsodáinak befogadására. A realistakarakterformálás sziporkázó gazdagságaöltött testet a Madách, a Víg, a Belvárosi, aMagyar és a Fővárosi Operettszínházegyes előadásaihoz készített jelmezeiben.Még arra is képes - miközben szintemindenütt utat mutat, igényt és ízléstfejleszt -, hogy olyan kollektív alkotásikísérletekben is részt vegyen, mint aMadách Színház emlékezetes Zsugoriuramjának (1948) színrevitele, s feltegye akoronát valóságban is a Magyar Színházatés Bajor Gizit egyaránt mentő NavarraiMargit (Scribe) (1947) főszereplőjére, deáltalános értelemben a többi színpompásalakra is. Mindezen pályafutásokhoz hasonlóanalakul az indulás korszakábanMárk Tivadar jelmeztervezési művészete:alaposság, tárgyi felkészültség, pompásanyag- (kelme)- ismeret, nagy képzelőerő,arányérzék jellemző most is s egyre jobbanrá, miközben bővíti operaházi repertoárját(Pique Dame, Amerikai rapszódia), s ő iskirándul a Vígszínházba (Három nővér,1947), a Belvárosi Színházba (Új istenThébában, 1946), valamint a Magyar Színházba,hogy ezekkel is bizonyítsa kísérletező-,sőt olykor karikírozókedvét.Más kiváló szakembereket is örököltmég az indulás kora az előző időszakból.A nagy szcenikai tudású, mindig találékonyanépítkező-berendező Upor Ti-boris többször betölti az ászszerepet(Vígszínház, Éjjeli menedékhely, 1945 ;Belvárosi Színház, Új isten Thébában,1946; Magyar Színház, A néma levente,1945). A korábban Kassát, Pozsonyt,Prágát és Bécset megjárt, tehát legalábbháromfajta iskola eredményeit is hozóBercsényi Tibor azonnal és gyakran azösszes nagy fővárosi színházban dolgozik,kamatoztatva európai horizontú szcenikaiés színházépítészeti tudását is. Újra indult(Belvárosi Színház) az építészként isjelentős, bécsi szcenikai iskolázottságúGara Zoltán. Szembetűnő a rendezőkéntindult Fábri Zoltán nagy érdeklődése aszcenográfia iránt. A Nemzetin (Itthon,1948), a Pesti Színházon (Liliom, 1948) ésa Magyar Színházon (több szórakoztatómű) kívül mindenekelőtt a MűvészSzínházban, Várkonyi Zoltánalkotótársaként bontakozik kitervezőművészete a művek ( A makrancoshölgy, 1946, Euridike, 1946, Trójában nemlesz háború, 1946, Temetetlen holtak, 1947,Hedda Gabler, 1948) nagy dramaturgiaiérzékenységgel, pontos térbehelyezéséveltörtént szcenikai tálalása révén. Talán alegnagyobb tervezői sikere ekkor az Édesfiaim (1948) játék-terének kialakítása,ilyen kortársi-kritikusi dicséretekkel:„...pontosan követi a szerzői utasítást, dead hozzá pluszt is .. . jól bejátszható teretalkot... nyíltszíni tapsot kapott a törékenyBulla mint anya és a hatalmas nyárfakontrasztja. " Szembetűnő az is, hogy akorszak egyik legizgalmasabb színháziműhelye, a Madách Színház soktervezővel kísérletezik, mindenekelőttpedig festőkkel (Háy Károly, PekáryIstván, Barta László, Hincz Gyula). Azutóbbi a tüneményes Egerek és emberekdíszlettervezőjeként működött közreabban, hogy ez az előadás (1947) „arealizmus diadalát " , „az értelem és aszellem, a művészet felszabadulását "tanúsítsa.Az államosítás utánA színházak államosítása utáni első korszak(1949-56) jellemzői közé a valóságáhítatos (gyakran erőszakolt, kisszerűenkivitelezett, fontos stílusirányzatokatháttérbe szorító vagy a magyar színháziéletbe be se engedő) szolgálata, a korhűség,a színpadi valóság és az élet, a társadalom,a természet valóságának egybemosása,a mesterség, a szakma tiszteletének,megbecsülésének növekedése, atechnikai, a műhelyi tényező szokatlanmérvű előretörése tartozott. A színházakállamosítása után kezdett igazán modernértelemben kifejlődni a hazai díszlet- ésjelmeztervezés, emez időszak mindenellentmondásossága mellett. Az ötvenesévek elejétől megteremtődtek a korszerűképzés feltételei is az IparművészetiFőiskolán: 1954-ben kapott diplomát azelső csoport.A tervezői triász életműve, súlya továbbterebélyesedett, a kor színházpolitikai ésesztétikai követelményeibe illeszkedve, degyakran csatázva is azokkal, túllépve amerev, iskolás szabályokon. Oláh Gusztávigazában folytatta előző korszakainaknagy eredményeit, csak színpadi vízióilettek némiképpen „realistábbak".Operaelőadásokhoz készített tervei mellettmindenekelőtt több balettprodukcióhoz(ezek mint művek, koreográfiák is akorszak legjellegzetesebb termékei voltak)alkotott olyan színpadképeket, amelyeknemesen artisztikus voltukkal együtt anézők tízezrei számára teremtették meg amese és a valóság egységét (Diótörő, 1950,A hattyúk tava, 1951, Bihari nótája, 1954).Közben „kirándult " a Nemzeti Színházba,s a Bánk bán (1951) megtervezése után A zember tragédiája 195 5-ös híres felújításáhozkészített úttörő terveivel döntöttmeg addigi Tragédia-interpretálási és akkoriszínházesztétikai normákat: „. .. kitűnődíszletei... elsősorban stílusukkaljellemzik a kort, s egyetlen esetben semigyekeznek önálló létjogosultságot nyerni,valóban színterei a drámai cselekmnynek." (Molnár Gál Péter: Rendelkezőpróba.)Fülöp Zoltán a felújításokon kívülolyan produkciókban valósította meg alegjobban (Oláhhoz hasonlóan) a kortervezési kötelezettségeit, amelyek a leginkábba tömegekhez szóltak volna (Párizslángfai, 1950, Csínom Palkó, 1951, Halka,1952). A nemzeti színházbeli Csongor ésTünde (1952) tervei ugyan-úgy ekorszakának jellegzetes termékei. VargaMátyásnak nagy szerencséje volt, hogyekkor bontakozott ki a Nemzeti Színházújabb aranykora. A gondos, el-mélyültrendezésű, nagy színészgárdávalmegvalósított klasszikussorozatok-hoz,mindenekelőtt a Shakespeare-cik-

lushoz (Macbeth, 1950, Hamlet, 1952, III.Richárd, 1955) valósággal szállította a jótérépítkezésű, korhűségre törekvőszínpadképeket, s közben arra is voltmódja, hogy tervezőművészete nagyszerűúj színházi gondolatokkal, törekvésekkelpárosuljon. Ez történt például a Figaroházassága 1950-es bemutatásakor, aholMajor „keze alatt plebejus komédia lett adarabból, sok színnel és zsivajgással,mozgalmasan és pontosan beléhelyezkedőna francia forradalmat megelőzőéletbe... Díszlet és játékmód hitet tettamellett, hogy e színmű a szolgák és akonyhaszemélyzet darabja és igazsága... ".(Molnár Gál Péter i. m.) Tervezési bravúrthajtott végre az akkori színházpolitikát is„megrendítő",szatirikusdrámairodalmunkat felélénkítő Ubarkafá(1953) bemutatójakor, az ezzel arendezéssel mintegy élre vágó MartonEndre elképzeléseit szolgálva: „A darabplein air díszlete olyan volt, mintha aTűzkeresztséget játszanák (korábbi Urbándarab).Egy édeskés magyar falu látszott. .. fehér falú paraszti házakkal, tornác,előtte kispad... Mindez a kor realistastílusát, naturalista díszletezését idéz-te,mégis valami eltagadhatatlan gúnyosságvonta be. " (Molnár Gál Péter i. m.) Jeladásvolt tehát e díszlet egy másfajta, ironikusgroteszkdrámaitér-képzésre.A jelmeztervezés legnagyobbjai - MárkTivadar és Nagyajtay Teréz - valósággaltobzódhattak a korhűségben és ajellemfestésben. Az előbbinél a Párizslángjai, a Csínom Palkó, A keszkenő (195 i),A hattyúk tava, a Bihari nótája (operaházibemutatók), valamint a III. Richárd(Nemzeti Színház), az utóbbinál pedigfőleg a Bánk bán, a Hamlet, a Csongor éstünde, a Tragédia és a Fáklyaláng (1952), aBernarda háza (1955, Katona JózsefSzínház) ruhái, jelmezei bizonyítják bealegjobban, hogy ez a számukra is ellentmondásoskorszak mégiscsak lehetővé tettegy tüneményes, gazdag koloritú,igazában emelt realizmusú ruhaköltemény-sorozatot,amely például szolgáltegy egész ország színházművészete számára.Márk Tivadar is tudott olykor„szökni". A Pomádé király (195 3) alighaneme korszak és az új magyar operairodalomegyik éke, legbátrabb művészitetteinek egyike, s Márk jelmezei nagyszerűenkövetik ezt a groteszk történetet észenét: egykorú terveit nézve elcsodálkozunkkarikírozókészségén, finom,szellemes jellemfestő ötletein, a humor, azirónia és a groteszk festés ötvözetén.Az államosítás szilárd(abb) bázist, kereteket(művészeti, műszaki, műhelyi,pénzügyi) teremtett a színházak számára,s létrehozott sajátos profilú (vagyfunkciójú) teátrumokat is. Ez azzal is járt,hogy - növekedvén a tervezés becsülete is- kezdtek a korábbinál jobban kialakulniegyes színházaknál a tervező-körök. AMagyar Néphadsereg Színházánál példáula kiváló szcenikai tudású Bozó Gyula, afestői jelmezeket tervező Láng Rudolf ésa különböző korszakokban többszínháznál is emlékezetes drámai tereketkomponáló Upor Tibor „gyülekeztek " .Upor még a Nemzeti Színháznak isdolgozott ekkor, s ott Csepurin Tavasziáradásának bemutatója (1956) atervezőművész számára is " ki-ugrás": „Azegész színpadot egyetlen hatalmasselyemlepellel fedte be, és ez kezdetthullámzani a második részben, fény-játékkísérettel... meghökkentő módon stilizálvaa nézők elé egy valóságos természeticsapás mindent és mindenkit tisztára mosóözönvizét... Távoli köze volt ennek azárvíznek a kínai színjátszás-hoz... "(Molnár Gál Péter i. m.) Az újjászervezettMadáchnál most már Gara Zoltán uralja ateret; a négy és fél órás Romeo és Júlia(195 3) aprólékos gonddal, korhűséggel,sok-sok valóságelemmel felépítettdíszleteire a felejthetetlen játékkal együttnemzedékek emlékeznek. Ekkor ésigazában innen indul a pályájaMialkovszky Erzsébetnek, a Hős falu(1952), a Romeo, a Három nővér (1954) ésaz Éjjeli menedékhely (1965) jelmezeinekfestői színekben, textúrákban gazdag, ajellemzést szolgáló tervezésével. Az IfjúságiSzínház (és csatolt részei) valósággalszcenográfiai tűzijátékot szervez évekenkeresztül a közművelődési, a művészettörténetiés főleg színház- és drámatörténeticélok érdekében. Fülöp Zoltán, VargaMátyás, Upor Tibor, Nagyajtay Te-réz ésMárk Tivadar terveznek ide, folytatva azelőző korszak gyakorlatát, s a jó ízlés, agondos kor-, szituáció- és jellem-festés jópéldáinak sorozatát teremtik meg, azifjabb korosztályok igényét meg-alapozva.Saját tervezők is csoportosulnak itt,közülük Köpeczi Bócz István ekkor végzi„előgyakorlatait " a későbbi Madáchszínházi felfutás előtt: a Szépek szépében(195 5) és a Don Carlosban (1956) márismegnyilvánulnak grafikus-művésziinvenciói, pontosságot és játé-kosságotötvöző képességei. A FővárosiOperettszínház nagy ambícióval fog hozzáa műfaj leporolásához; e színház újabbaranykorszakához: a tervezőművész nagyászok szolgáltatják a csillogó, az ízléses,a kifejezőerővel is bíró látványelemeket(Fülöp, Varga, Márk, Nagyajtay). Akorábbi Mesebarlangból Állami Bábszínházzáminősített-változott bábművészetiműhelyben először többnyire naturalisztikusrészletezésű bábfigurák, díszletekkészültek, emberarányokkal, a bábuk adtatipizálási lehetőségek kihasználatlanságával.Később a szovjet bábművészethatására (Obrazcovék) a színpadtechnikagazdagodott, a képi kifejezőerő váltfontosabbá. A kabaré- (felnőtt-) előadásokmellé felfejlődtek a friss, színes gyermekelőadások.A grafikusként indult GáborÉva változatosságával tűnt ki, s kezdtékbontogatni szárnyaikat Bródy Vera ésLévai Sándor, miközben olyanok kirándultake sajátos színházművészeti területre,mint Varga Mátyás, Köpeczi BóczIstván, Szűr-Szabó József és Pán József.Az államosítás döntő fordulatot hozott alegtöbb vidéki színházban is a szak-mamegbecsülése, a műhelyek alapjainak többértelemben történő lerakása, egykorszerűbben tevékenykedő tervezőgárdafoglalkoztatása terén. A legigényesebbebben a tekintetben Szeged, majd Debrecenés Miskolc színháza. Figyelemreméltó a fővárosiak (Varga, Oláh, Fülöp,Márk, Nagyajtay, a főiskolai tanárként ésa Nemzeti Színház jelmeztervezőjekéntrealista kismesternek bizonyult LaczkovichPiroska, Bozó, Bercsényi stb.) fokozottfoglalkoztatása, továbbá egyes vidékiekkölcsönös alkalmazása (a szegediSándorok, Kerényi Lajos, Básthy István,Ütő Endre, Tarr Béla). Érdekes, hogyVámos László Debrecenben két ízben ismegtervezi az általa rendezett Moliérebemutatókdíszleteit és jelmezeit. Feltűniknéhány színlapon Csányi Árpád, ForrayGábor és Köpeczi Bócz neve. Szomorúviszont, hogy saját jelmeztervezőt(rangosat, képzettet) egyelőre sehol semalkalmaznak, s csak 1952-54 között tüntetikfel először és egyáltalában a vidékiszínházak színlapjai a jelmeztervezők nevét.Nyitottabb színházpolitikaA gyakran csak színpadi naturalizmusnak,a „betondíszleteknek " , a jelmez-(sőtruha-) történeti kollekcióknak, egy újfajta,szocialista realista címkével is el-látottmeiningenizmusnak a kultusza után -amelyben voltak jeles kiugrások is atehetség, az ízlés, a tágabb értelemben vettrealizmus diadala következtében, s közbenlerakódtak, kibontakoztak egy szakmaitechnikaértelemben modern-

(ebbnek) tűnő tervezőművészet alapjai is -a következő periódus (1957-1970) aszélesebb értelmezésű konszolidáció, aszínházpolitika nyitottabbá válásának, egykésőbbi fejlődés előkészítésének akorszaka. Ez utóbbi tendenciák talajánkibontakozott szcenográfiai „szabadulásnak"egy időközben felnőtt, sokoldalúanképzett tervezőnemzedék volt az élharcosaaz ötvenes évek második felétől. Nemmindenben tisztázódott ekkor a tervezőszerepe és felelőssége a színház komplexmunkájában. A társművészetekkel vívotthatásköri viták mellett nehézségeketokozott a szakkritika, az elméleti ésszaktörténeti kutatások hiánya. E másfélévtized alatt mégis szolgáltatótevékenységből magasrendű művészetté,alkotótárssá kezdett válni a díszlet- és jelmeztervezés.Annak ellenére, hogy amagyar tervezőművészet a legtöbb európaiországhoz képest később és nehezebbkörülmények között indult virágzásnak, eza fellendülés szcenográfiánkat a hazaiképzőművészetek színvonalára is emelte,másrészt a világ (kiváltképpen az ebbenélen járó egyes szocialista országok) díszlet-és jelmeztervezésének áramkörébekapcsolta. Hazai és nemzetközi kiállításokmegrendezése, illetve az ezeken történtrészvétel, a korszak végére kibontakozóelméleti-szakkritikai tevékenység,kiadványok is jelzik e felfutást. Megnőtt abecsülete a minden vonatkozásban jólmegkomponált terveknek, s ezek alapján istapinthatók voltak a különböző (stílus)törekvésekjellegzetességei. Az egyesszínházak köré csoportosuló tervezőművészeketmost már nemcsak egy bizonyostechnikai-szakmai tudás kezdte öszszekapcsolni,hanem olykor az eszközbeli,kifejezésbeli hasonlóság is.SIVÓ EMILNyitott szemmelHosszú időt, több mint negyvenhat évettöltöttem el a színházak világában. MindigJób Dánielnek, a Vígszínház egy-korinagyszerű igazgatójának az elvétvallottam, mely szerint a színház nem lebuj,hanem előkelő hely, a művészettemploma. Jób ilyen szellemben vezet-teszínházát, és ennek megfelelő magatartástvárt el művészeitől is. Ezért volt az,hogy a legnagyobbak egyike, SomlayArtúr, valahányszor elment a Vígszínházépülete előtt, megemelte a kalapját. Tetteezt akkor is, amikor már régen nem voltannak a színháznak a tagja. Az énéletembe 1934-ben tört be a színház. Ez aszínház elsősorban a Vígszínház volt, ígynem véletlen, hogy rabja maradtam egyegész életen át. Csodálatos légkör áradtabból az épületből, elegáns közönség,nagyszerű gárda, magas művészi törekvésjellemezte; egyszóval európai színvonalatképviselt ez a színház a harmincasnegyvenesévekben. Társulata kiválóművészek gyülekezete volt: Jávor Pál(örök kedvencem), Rajnay Gábor, GóthSándorék, Tőkés Anna, Makay Margit,Darvas Lili, Muráti Lili, Kabos Gyula,Somló István, Szerémy Zoltán, AjtayAndor, Ráday Imre, Mály Gerő, GárdonyiLajos, Makláry Zoltán, Peti Sándor,Bihari József, az egészen fiatal PártosErzsi és Tolnay Klári. És mindezeknek aművészeknek az élén az óriás: SomlayArtúr.Felejthetetlen élményem az 1934-benlátott A tanítónő, Bródy Sándor műve,amelyben öreg Nagyot Somlay, ifjú Nagyotjávor, a címszerepet Tőkés Anna, atanítót Makláry Zoltán játszotta. A többiszerepben Szerémy, Mály, Kovács Károly,Peti és Pártos Erzsi lépett fel. Azótatöbb előadásban is módom volt látni ezt akitűnő darabot, többségében jók voltakezek is, de a Hegedűs Tibor rendeztevígszínházi előadáshoz foghatót soha nemláttam.Akkori élményeim között említhetnémmég G. Hauptmann Naplemente előtt és T.Wilder A mi kis városunk elő-adásait is,mindkettőben Somlay volt a főszereplő.Természetesen más színházakba is eljártam,megfordultam mindenütt, aholvalami érdekes, izgalmas művészi élménytreméltem. Így a Magyar Színház-ban is,ahol abban az időben Hevesi Sándor volt afőrendező. Itt láttam Törzs Jenővel aszereplők élén a III. Richárdot, Az Úrkatonáit, a Ragalom című darabokat.Mindezt betetőzte 1936-ban a hatalmassikerű A néma levente előadása. Az ittdolgozó társulat sem volt akármilyen:Beregi Oszkár, Földényi László, BilicsiTivadar, Szakáts Zoltán, a méltatlanulteljesen elfeledett Baló Elemér. Nagyszerűelőadásban láttam ebben a színházbanZilahy Lajos A szűz és a gödölye címűdarabját is, ugyancsak Törzs Jenővel afőszerepben. Ebben a darabban ismerkedetta színpaddal a később jelentősművésszé érett kedves barátom, a koránelhunyt Somogyvári Rudolf.De elmentem a Belvárosi Színházba is,ahol akkoriban Bulla Elma bontogattaszárnyait Shaw Szent Johannájában ésMeller Rózsi Vallomásában, partnereiPáger Antal és az ifjú Básti Lajos voltak.Emlékeim között a Németh Antal vezetésealatt álló Nemzeti Színház előadásai-naknémelyikére is mint nagy élményregondolok vissza. Ilyen volt Az embertragédiája centenáris előadása LehotayÁrpáddal, Tőkés Annával és CsortosGyulával, az Amerikai Elektra Csortossal,Bajor Gizivel, Makay Margittal, TimárJózseffel, a Peer Gynt Jávorral, HerczegFerenc Bizánca Táray Ferenccel, AbonyiGézával, Tőkés Annával, Berky Lilivel,Somogyi Erzsivel, Kiss Ferenccel,Lehotay Árpáddal, Gál Gyulával, TimárJózseffel, Ungvári Lászlóval; KállayMiklós darabja, A roninok kincse, Timárral,Somogyi Erzsivel, Sugár Károllyal ésPethes Sándorral; Zilahy Lajos Süt a napjaJávorral, Abonyival, Szörényi Évával,Olty Magdával, Kürti Józseffel, Pethessel,Gózon Gyulával a főbb szerepekben.Ezeknek az előadásoknak, ezeknek aművészeknek köszönhetem, hogy örökreeljegyeztem magam a színházzal. Ekkorhatároztam el, hogy a szakma mindenágát, minden fortélyát, már ami megtanulható,megtanulom, mert a színházhozelsősorban érzék kell, és aztán nagy-nagygyakorlat. Az érzékkel születni kell, agyakorlatot meg lehet az évek során szerezni,csak nyitott szemmel kell dolgozni.1938-ban érettségiztem a Szent Istvánreálgimnáziumban. A SzínművészetiAkadémiára nem mehettem, ezért PatakyJenő, az akkor már neves színpadi ésfilmszínész, a Nemzeti Színház tagja aján-

Iására felvettek statisztának a NemzetiSzínházba. Ma már nehéz elképzelni, dejóvágású, kisportolt fiatalember voltam,nagyon hasonlítottam Pataky Jenő barátomra,úgy, hogy a Kadétszerelem címűfilmben, ahol ő kettős szerepet alakított,én voltam az alteregója. A Nemzetibenszívesen foglalkoztattak, mert látták, hogyimádom a színházat, egész napomat benttöltöttem a próbákon és az elő-adásokon,mindent és mindenkit meg-figyeltem, ésállíthatom, hogy nem volt olyan ember aszínházban, akitől akkor ne tanulhattamvolna valamit. Akiktől tanulhattam:Csortos, Bajor, Makay, Olty, Gobbi,Lukács Margit, Tőkés Anna, SomogyiErzsi, Rápolthy Anna, Kürti József, KissFerenc, Uray Tivadar, Abonyi Géza,Bartos Gyula, Táray Ferenc, Timár, Jávor,Kovács Károly, Gózon Gyula; detanulhattam az akkor még egészenfiataloktól: Ungvári Lászlótól, Majortól,Várkonyitól, Pataky Jenőtől, SzabóSándortól, hogy csak azokat említsem,akik hirtelen az eszembe jutottak.Ekkor a Nemzetiben két nagyon hasznosévadot töltöttem el, majd jött a háború,én is bevonultam, először Galántára ésRimaszombatba munkaszolgálat-ra, majdkatona lettem Gyöngyösön (igen, ebben aszokatlan fordított sor-rendben). 1944szeptemberében a tordai nagy harcokbanharminc aknaszilánktól megsebesültem, ésa betegszabadságomról már nem mentemvissza a frontra, így novembertől SeresEndre néven bujkálnom kellett. Ez LénártIstván segítségével, aki ma a tévémegbecsült munkatársa, sikerült is.Megértem a felszabadulást,Első utam a Nemzetibe vezetett, ekkormár február közepe volt. Major irodájában,ő volt ugyanis az igazgató, már javábanpróbáltak, a titkárságon ki más,mint Gobbi szervezkedett. Megkérdezte,mit akarok csinálni. Bármit, volt a válaszom.Gobbinak, úgy látszik, ez a választetszett, így ügyelő lettem Sándor Jenőfőügyelő mellett, aki első mesterem éstanítóm lett, és akitől rengeteget tanultam.Baráti hálával gondolok rá holtában is.Gobbival a kapcsolatom igen furán alakult.Ő nem az, aki az érzelmeit palástol-niszokta, mindig tudja az ember, hánya-dánáll vele. Minden nagyszerű vállalkozásábanrészt vettem, csodálatos voltmaradandót létrehozni, és úgy érzem,hogy mindenkor szeretett, élveztem abizalmát. Egész életre szóló barátságotkötöttünk, mely hol szorosabb, hol lazabb,de mindenkor igazi barátság maradt. Igenbüszke vagyok arra, ahogyan nekem akönyvét dedikálta: „Hát Nekedmagyarázzam? Drága barátomnak, SivóEmilnek igaz szeretettel: Hilda. "Ő volt az, aki végig bízott bennem. Akiegyáltalán tudomást vett arról, hogyrendező szerettem volna lenni, és megbízotta Jászai Mari-otthon javára 1947-ben megtartott matiné rendezésével. Ki isírta a hatalmas plakátra „A matinét rendezte:Sivó Emil " . De mit kellett ottrendezni, ahol mindenki fellépett a Nemzetinagyjai közül, és a már játszott szerepébőladott elő jelenetet vagy részletet?Rendeznivaló nem volt ott, össze kelletthoznom a matinét. De én boldog voltam,mint ahogy akkor is, amikor Hildameghívott, hogy az OrszágosSzínészegyesület Színészképző Iskolájavizsgaelőadásán legyek a tanársegéde,asszisztense. Példáját követte RáczGyörgy barátom is, aki szintén igénybevette munkámat az általa rendezett vizsgán.Gyönyörű munka volt, örök hálanekik ezért.Rendező mégsem lettem. Miért? Kitudja? Pedig elvégeztem egy rendezőitanfolyamot is, a Hont Ferenc vezetteSzínművészeti Akadémián, kértem is,hogy segédrendező lehessek kevesebbfizetésért, mint amennyit éppen akkorkaptam, de ez a vágyam soha nem teljesült.Ennek okát csak a Nemzeti Szín-házakkori igazgatója tudná megmondani, dema már ő sem. Pedig ugyancsak ő aKeszey-féle híres vendéglő asztalánálfelkínált titkárságot, sőt gazdaságiigazgatóságot, nekem, a huszonhét évesfiatalembernek. Egyiket sem vállaltam el,mert még reménykedtem asegédrendezőségben.1948-ban magasabb helyről jött utasításrakineveztek a Nemzeti Színház titkárává.Ekkor már minden reményemetelveszítvén a valamikori rendezőségemetilletően, vállaltam a tulajdonképpenmegtisztelő feladatot. Rövidesen a NemzetiKamaraszínház titkára lettem, melyakkor a Magyar Színház épületében működött.Az épületet akkor kaptuk meg,igen rossz állapotban, fel kellett újítanunk.Az ehhez szükséges pénz megszerzésevolt az első komoly megbízatásom. Azakkori időkben elég jelentős összeget VasZoltántól, a Gazdasági Főtanácsvezetőjétől szinte pillanatok alatt sikerültmegkapnom. Vas elvtárs, későbbi kedvesZoltán barátom, olyan nagyvonalúanintézte a z ügyet, amilyenhez foghatóvalazóta sem találkoztam.A kamaraszínházi titkárság számomranem volt kielégítő. Minden érdemlegesesemény, intézkedés a központban, aNemzetiben történt, mindenből ki voltamrekesztve, azonkívül az akkori vezetésigen sok ténykedésével nem értettemegyet. Így - mivel a bekövetkezőállamosításról tudtam, hiszen részt vettemannak előkészítésében - kértem azilletékeseket, hogy bármelyik 1949 n y a -rán államosítandó színházhoz helyezzenekát.1949 nyarán egyik este szokásomhozhíven ültem magyar színházi irodámban,megszólalt a telefonom. Egri István jelentkezetta következőkkel: „Itt Egri.Üdvözlöm Önt, mint az Ifjúsági Színházelső tagját. " Ezek után vegyes érzésekkeldolgoztam végig az évadot. Imádtam aNemzetit, de azt is éreztem, hogy a kamaraszínházbannem tudok fejlődni, nemtudok tanulni; egész egyszerűen nem volttennivalóm. Ez az állás idősebb korbanigen kellemes lehet valakinek, de nekem,a huszonnyolc éves, ambiciózus, tanulnivágyó jövő színházi emberének nem feleltmeg, kevés volt.Így lettem a mai Thália Színház helyénlétesített Ifjúsági Színház titkára, és mintaz előzőekből kiderült, Egri lett az igazgatóm.Kettőnk barátsága nem volt újkeletű:1945-ben kezdődött, amikor Egrimegjött az auschwitzi táborból, megszámozottan,soványan, és tartott egészenaz 1980. július 10-én bekövetkezettszomorú haláláig. Furcsa, kedves művészvolt, nem lehetett éppenséggel könnyűembernek mondani, de azért, ha valakimegtalálta hozzá a „kulcsot " , akkor kiderült,hogy szeretetre méltó jó barát, tisztességesember, és ami nem utolsó egyművésznél, nagyszerű színházi ember ésrendező. Teli Vilmos, Cyrano, Topaze, SzentJohanna és A bolond lány rendezései voltakéletének kiemelkedő állomásai.Végtelenül szerettem, és hetekre kedélybeteggétett értelmetlen, szomorú, tapintatlanhalála.Még a Magyar Színházban kerültembaráti kapcsolatba a Neményi Lili-UporTibor párral. A Magyar Színház akkorborzasztóan rosszul ment, sikertelenségeksorozata volt az évad jelentős része, mígvégre az első szovjet operettet, aDahányon vett kapitányt be nem mutattuk.1949 tavaszán csodálatos szereposztásbankezdtük el a próbákat. Játszott benneSomlay, Rátkai, Dajka, Ferrari, RuttkaiÉva, Kállai Ferenc, Rozsos Ist-

ván, Gózon, Varga András, Mányai Lajos,Tompa Sándor, Tapolczai Gyula, LadomerszkyMargit és egy énekesnő főszereplő,aki sehogy sem illett ebbe a nagycsapatba. Amikor összeállt a darab, ez kiis derült, és a bemutató előtt Major kénytelenvolt más főszereplő után nézni. Ígyjutott el az Operaházig, ahol akkor TóthAladár igazgatott. Felhívta telefonon, ésmegkérdezte, hogy nem engedné-evendégként fellépni a Magyar-országonszínre kerülő első szovjet operettbenNeményi Lilit, aki prózában és énekbenegyaránt kitűnő a szerepre. Tóth Aladárazonnal lehívatta a Faust Margit szerepétpróbáló Neményit, és megkérdezte tőle,vállalná-e egy operett főszerepét.Neményi azt felelte, „ha Maga elenged,vállalom " . Ezt Tóth Aladár azonnalbemondta a válaszra izgatottan váróMajornak. Neményi ezután indult is visszaa próbájára, de azért még visszafordult ésmegkérdezte, hogy mikor is van ennek azoperettnek a bemutatója. Mire TóthAladár: „Holnapután." Neményi ennekellenére is vállalta, noha tudta, hogy eközbenmég előtte állt a feladat: bemutatkozásaa Faustban. Ezután Neményi páratlanbravúrral, szinte egyetlen összpróbanélkül játszotta el az operett főszerepét,melyben hatalmas sikert aratott. Ilyenművészi teljesítményre csakis egy többévet vidéken eltöltött, nagyszerű tehetségűművész képes, aki egyaránt otthon volt anagy operettekben, A néma levente Ziliaszerepében és a kávéházak, munkásotthonokpódiumain is.A Neményi-Upor párral való barátságomhosszú életű, sajnos ma már csakLilivel tarthat, mert az előadások stílusát,sőt néha a rendezéseit is meghatározó,művészi ereje teljében levő díszlettervező,Upor Tibor 1960 nyarán csomagokkalmegrakottan igyekezett haza Lilihez, aNyugatinál fel akart szállni egy villamosra,amikor összeesett, és egy Bajcsy-Zsilinszky úti ház kapualjában meghalt.Az Ifjúsági Színháznál négy évadottöltöttem el. Az utolsó két évben márüzemigazgatóként Szendrő Ferenc igazgatásamellett. Aztán, mint nem kívánatoselemet eltávolítottak a színházi területről.Ezt azzal indokolták, hogy barátikapcsolatokat építettem ki működé-semsorán. Ez igaz is volt. Csak azt nemértettem, miért volt ez bűn. De hát akkoribanolyan időket éltünk, ne feledjük,már 1953-at írtunk.Ekkor még elhelyeztek a Központi jelmez-Bútorkölcsönzőés JelmezkészítőVállalatnál műszaki igazgatónak, 1955-ben, az akkor divatos racionalizálásoksorán egyik percről a másikra innen iskitettek. De akkor már az utcára. Állástalanlettem. Az esethez szorosan hozzátartozik,hogy végleges elbocsátásom előttnéhány nappal tízéves kiemelkedőpártmunkámért egy Rákosi Mátyás általaláírt elismerő oklevelet kaptam.Néhány hónapos állástalanságom alattszínjátszó csoportok oktatásából éltem,míg egy napon az a megtiszteltetés ért,hogy jelentkezett nálam a MagyarNéphadsereg Színházának a képviselője,hogy leszerződtessen főtitkárnak. Mintmondták, nagy feladat vár rám. Valóban,akkor naponta négy előadást tartottunk,vasárnap pedig nyolc előadásról kellettgondoskodnom. Akkor ugyanis hozzánktartozott a József Attila Színház háromrészlege, mely közül kettő tájolórészlegvolt. Feladatomat hibátlanul láttam el, eztnyugodtan mondhatom, mert az igen nagymunka során tévedés, hiba egyszer semfordult elő. Külön öröm volt számomra,hogy az imádott, csodált Víg-színházépületében dolgozhattam, és aztcsinálhattam, amit szerettem. Boldogságomazonban nem soká tartott. Már azelső évad végefelé közölte velem az igazgató,hogy jövő évadra nincs státusom aszínházban, ezért nem tud megtartani. Avalóság az volt, hogy útjában álltam. Enazt feleltem, hogy várom a felmondólevelet,melyet azonban soha nem kaptammeg. Néhány hónapig munka nélkülvettem fel a fizetésemet, azonban ezt azállapotot meguntam, és kértem felsőbbhatóságomat, hogy munkavégzésre helyezzenekel valahová, de ahhoz ragaszkodtam,hogy a Magyar NéphadseregSzínházának az állományában maradjak.Így lettem 1956-han a Magyar Cirkusz ésVarieté Vállalat titkárságának a vezetője,ahol kedves barátom, Balogh László, aTutó volt az igazgató. Innen 1957. januári-től meghívott a Petőfi Színház, melytulajdonképpen az Ifjúsági Színház utódakéntalakult.Azóta lényegében nyugdíjba menetelemigott dolgoztam, először mint titkár,majd gazdasági igazgató és ügyvezetőigazgató. Az idők folyamán a színházépülete és neve változott ugyan, míg végülis több mint húsz éve Tháliaként működik.Ebben a színházban leltem hosszas,viszontagságos vándorlás után nyugalomra,és pályám felét ennél a színháználtöltöttem el. Köszönhető ez az időkmegváltozásának és annak, hogyigazgatója Kazimir Károly lett, akinekművészi törekvéseit több mint két évtizeden át becsületesen igyekeztem támogatni.Zavartalan együttműködésünk abizonysága annak, hogy ez sikerült.Álmom, a rendezés, nem valósult meg,de az idők során ez a vágyam elhalványult.A mindig új és új feladatok elnyomták.Végül is a Nemzetiben játszottamkis szerepeket, ügyelő, tanársegéd,titkár, főtitkár, gazdasági, majd ügyvezetőigazgató voltam, tehát azt a célomat, hogymegtanuljam a színházi szakmát, elértem.Ma már, ennyi dolgos évtized után úgylátom, hogy egy színházrajongó számáratulajdonképpen mindegy, miképp tudjaszolgálni a színházat. Boldogság az, hogya pályán töltött hosszú évek soráncsodálatos művészekkel kerülhettemkapcsolatba, kivel úgy, hogy barátság lettbelőle, mint például a már említett Egrinés Gobbin kívül Somogyvári Rudolf,Rozsos István, Básti Lajos, Olty Magda,Pártos Erzsi, a szerencsétlen sorsú RajczyLajos, Gellért Lajos, Keleti László, PetiSándor, Kállai Ferenc, Verebes Károly,vagy úgy, hogy sorsuk, életük egy-egyrövidebb-hosszabb szakaszábanösszefonódott az én sorsommal. Így szereztem1945-ben Törzs Jenőnek lakást aDamjanich utca 37-ben, ahol házmegbízottvoltam, így vittem Csortosnak életeutolsó szerepét: Csehov A medve címűdarabját. Így kerülhettem napikapcsolatba a világhírű karmesterrel, OttoKlempererrel, aki hároméves pestiműködése alatt nálunk, a Nemzetiben vezényelteA szentivánéji álom előadásánakzenéjét, és alkalmam volt ennek a „világoroszlánnak" (ez Somlay meghatározása)a közelében eltölteni időm egy jelentősrészét. A Nemzetiben eltöltött négy évemalatt a legbüszkébb Somlay Artúrral valókapcsolatomra vagyok. Ő tudta, tudniakellett, hogy fenntartás nélkül tisztelem,szeretem, becsülöm emberi és művészinagyságáért egyaránt. Kérkedés nélkülállíthatom, hogy ő is szeretett engem,érezvén azt a mér-hetetlen tiszteletet,melyet tanúsítottam iránta. Többszörmeghívott Keszey Vince éttermébesörözni, és ilyenkor büszkén és ámulvahallgattam a színházról és mindenegyébről vallott nézeteit. Ilyenkorszerettem volna, ha az egész világ láttavolna: Somlayval ülök együtt. És ez aremek ember és hatalmas művésztisztességének esett áldozatul. 1951-benaz embertelen kitelepítések ellen Lobbivalegyütt szerkesztett egy tiltakozófolyamodványt, melyet elutasítottak.Emiatt lett öngyilkos.

szemleVégtelenül szerettem a szilaj jávor Páltis, akivel élete utolsó két esztendejébenkerültem baráti kapcsolatba. Talán énvoltam az utolsók egyike, akinek érthetőszavakat suttogott a fülébe. Amikor egyklinikai látogatás után búcsút vennilehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, akövetkezőket mondta: „Jól játszunk, mi? " ,és olyan jávorosan, kacsintott is egyethozzá. Szomorú, félreérthetetlen szavakvoltak ezek.Most joggal merül fel a kérdés: miértmentem nyugdíjba, amikor senki semküldött? Ezen eddig mélyebben nemgondolkodtam el, csak azt éreztem bizonyosan,hogy elég volt. Miért? Most jutotteszembe, noha soha senkivel, semszínésszel, sem rendezővel, sem szerzővel,sem a műszakiakkal nem volt konf -liktusom, hogy talán azért, mert egyhosszú életen át tulajdonképpen nem aztcsináltam, amit szerettem volna.Lehetséges, hogy most, e sorok írásaközben jutott eszembe a valódi ok, ami-értnyugdíjba mentem?E számunk szerzői:ANTAL GÁBOR újságíró,a Magyar Nemzet munkatársaBÉCSY TAMÁSaz E L T E Világirodalom Tanszékénekegyetemi tanáraB Ő G E L J Ó Z S E Fa Művelődési Minisztérium főmunkatársaCSÁKI JUDIT újságíró,a SZÍNHÁZ. munkatársaCSÍK ISTVÁN újságíró,az Ipari Minisztérium Sajtóés Propaganda Osztályának csoportvezetőjeGÁLL ISTVÁN íróKERÉNYI FERENCa Színházi Intézet igazgatójaKOLTAI TAMÁS újságíró,a SZÍNHÁZ munkatársaKOVÁCS DEZSŐ újságíró,a Kritika munkatársaNÁDRA VALÉRIA újságíró,a Magyar Televízió munkatársaNÁNAY ISTVÁN újságíró, a SZÍNHÁZmunkatársaPÓR ANNA irodalomtörténészSIVÓ E M I Lnyugalmazott ügyvezető igazgatóSZÁNTÓ JUDIT dramaturg,a Magyar Színházi Intézet osztályvezetőjeSZŰCS KATALIN újságíró,a Kritika munkatársaTARJÁN TAMÁSaz ELTE XX. századi Magyar TanszékadjunktusaTATÁR ESZTERa Nemzeti Színház rendezőjeAN T AL G ÁB O RMagyar Bálint:A Magyar Színháztörténete„Amíg a főváros népe a különbözőmasszákból nagyjából azonos színűvégyúródott, a veretes irodalmi nyelv és anagyvárosi tolvajnyelv közötti árnyalatokraérzékennyé vált, a színház is - és eztalán legjobban a sajtóján látszik -lassacskán elvesztette régimódian pejoratív,parlagi, »vidéki« jellegét és vált fővárosivá."Ha egyáltalán lehet kiemelni egy majdfélezer oldalas könyvből egyetlenmondatot, akkor Magyar Bálint új munkájából,A Magyar Színház történetéből azidézett kívánkozik mintegy „kulcsmondat" -nak. Igaz, nem „szabályos "monográfiáról, adatok légióját halmozófilológiai műről vagy többé-kevésbé sterilesztétizálásról van szó. De még a citáltszavak is csak Magyar Bálint eddigi,„szabályosabb " - bár szintén nemunalmasan filologizáló és elvontan elmélkedő-- színháztörténeti könyveivel. ANemzeti Színház történetével és A Iszínház történetével együtt adódik ki amondat teljes „szövegkörnyezet " -e. Hiszenmíg az előbbiben egy országos - haúgy tetszik, a nagy iramban épülőfővárosban is még több vonatkozásban„vidéki " színház, az utóbbi könyvbenpedig egy budapesti („franciás-lipótvárosi" vagy „lipótvárosi-franciás " ) rétegszínházhistóriájáról esik, legalábbiskezdeteiket illetően, szó, a Magyar Színházés „csatolt részei " -nek története egyolyan szellemi és anyagi vállalkozásra vetfényt, ahol éppen a maga eklektikus homogenitásábanvan jelen az egész századvégiszázadelejiBudapest. Legalábbis Pest, aKeleti pályaudvartól a Nyugatiig.A „csatolt részek " a Rákos Jenő-ÉvaLajos-féle Népszínház utolsó - immárcsak részben népszínműves évei, a KirálySzínház, majd a Beöthy László vezetteSzínházi Unio, egyáltalán: az egész Beöthyvilág.,amit csak eddig a Bal négyespáholyból, Kellér Andor lírai riportregényébőlkissé felstilizálva ismerhettünkmeg. (Nem is szólva az azonoscímű színdarabról, ami a sz á mos csípősmegfigyelést is tartalmazó könyv - Kellérhalála után készült - érzelmes adaptációja.)Kétségtelen, hogy Magyar Bálint munkájábanis szerep jut a lírának, sőtszemélyes emlékeknek. Mint KürthyEmil, hajdani színházi újságíró unokája,Kürthy György színész unokaöccse és egyneves - bár nem kifejezetten színháziszerkesztő fia, aki maga is hosszú évekettöltött gyakorló „színházi ember-ként " , amost hetvenöt éves Magyart sok szál fűziBeöthy színházaihoz és környezetéhez is.Már hároméves korában közöltek róla egy„gyerekszáj " -sztorit az első világháborúelőtti Szín-házi Életben, amelynekfejlődését az ordináré reklámozástól ésegyéb sutaságoktól a vetélytársait joggallegyűrő és 1938-as betiltása után háromhasonló lappal sem pótolható„összbudapésti" népszerűségig különösfigyelemmel kíséri a szerző. HiszenBeöthy már akkor a Színházi Élet általmegálmodott színházi menedzser volt,amikor a különben Kolozsvárt alapítottképes heti-lap még meg sem született.Eddigi „szokásá " -tól eltérően, MagyarBálint sokszor „kikacsint " a szövegből,anekdotákat is mesél - mindez mégsemválik a szépirodalmi munkákat és memoárokatkiegészítő monografikus igény rovására.Családi és személyes emlékei nagyonis jól illenek könyve tulajdonképpenitárgyához: hogyan integrálja amillennium " táján metropolissá növőBudapest a vidéket - parlagi szokásokat újértékké változtatva, de egyúttal nemeshagyományokat parlagiasítva. Aszubjektív betétek majdnem mindig szembesítődnekolyan tényekkel, adatokkal,amelyek megóvnak a honi színház-(éskultúr-) történetben is dívó egyszempontúságtól.Itt van rögtön maga a színházalapítás. AMagyar Színházat a nevezetes „Rákosicsalád " két - akkor - legaktívabb tagja,Jenő és Szidi építtette 1896-ban. A maiBlaha Lujza tér kör-nyékén lévő„birodalmuk " -at - Budapesti Hírlapszerkesztősége, Népszínház, Szidiasszony már akkor rossz hírű színiiskolája- kívánták részben gyarapítani, részbenátmenteni egy másik, de közeli, fejlődnilátszó kerületbe. Beöthy „Laci " a „szentcsalád " kényeztetett gyermeke volt,elsietett és pályáján bizonyos értelembentörést is okozó nemzeti színháziigazgatóságát is „Jenő atya " intézte,hatalmi manipulációi be-vetésével. Afamília anyagilag mindig is Beöthymellett állt, amíg csak állhatott, de aKirály Színház, majd az 1907 után máráltala „vezényelt " Magyar már jel-

legzetesen Beöthy stílusú kezdemények;ehhez már szellemileg nincs köze sem anemesi konzervativizmusnak (BeöthyZsolt), sem a „modern" - polgárineokonzervativizmusnak(Rákosi Jenő), deannak a kuporgató purger-mentalitásnaksem, ami a család többi tagját is annyirajellemezte. A maga valódi közegébe kerültBeöthy magyar-amerikai, Király utcaidzsentri, tehetséges és hazardőr, pesti„okosgyerek" - Krúdy-hős és MolnárFerenc-hős egy személyben. (Ezért tartjukhamisításnak a Bal négyes páholy címűszíndarabot, mert Rákosi Jenő és BeöthyLászló, Fedák Sári és Molnár Ferencvilágát azonos nevezőre hozta, izgalmasellentmondásaikat - egy már Beöthyhanyatló korszakában produkált operettmodorában - édeskésen elkeni.) MagyarBálintnak sokféle társadalmimondanivalója van az összetetten egyedi„Beöthy-jelenség " -nek csupán a terézvárosibankettek és a kártya meg rulett asztalainál„feloldható", belső ellentéteiről.Ami a Beöthy által különösen „sztárolt " ,híres színészeket illeti, nem éri különösebbmeglepetés e könyv olvasóját. Hiszentudtuk eddig is, hogy a hamar megszűnt„Thália " több nagy tehetségét, Törzs Jenőt,Forrai Rózsit, Forgács Rózsit, de SomlayArtúrt is ő vitte át a „Magyar"-ba. Tudtuk,hogy ő indította el Fedák Sárit, RátkaiMártont, Gombaszögi Fridát, KürtiJózsefet, Honthy Hannát, vagy hogyCsortos Gyula „vándormadár"-pályájánnemcsak pihenőállomások, de fontosszereplések alkalmai is voltak azok,amiket Beöthy nyújtott neki. (Legfeljebbaz nóvum, hogy Rátkai már fiatalon isjátszott drámai szerepeket, és nemcsak aMagyar Színház egyik „háziszerzőjé"-nek,a fiatal Földes Imrének bátor darabjában, aHivatalnok urakban. Es hogy SebestyénGéza, a későbbi „legendás" színigazgatóifjan kitűnő - ám rossz lélegzéstechnikájamiatt a színpadon nem maradható -jellemszínész volt.) Az igazi meglepetésaz, hogy e korszak hány kitűnően,legalábbis látványosan induló színésznőjéveltalálkozott a már gyermekkorábanszínházba járó szerző nem is sok év múlva,mint ruhatárossal, jegyszedővel, jobbesetben, mint a színházi varroda fő- vagyalfelügyelőjével. Forgács Rózsi - az elsőpesti Éjjeli menedékhely Násztyája, aRosmersholm Rebekája, a ki-váló Nóra -még „bukásá " -ban is drámaibb atöbbieknél, amennyiben mellőztetésétolyanok kérték számon, mint Kosztolányivagy Karinthy. (Ami gyakorlatilag nem segített rajta, 1944-es öngyilkosságárólpedig nem írhattak a korigazi írói.) De például Turchányi Olga, azelső Glavári Hanna, aki ugyan nemszerény színházi „segédszemélyzet",hanem trafikosnő lett, viszonylagfiatalon?! Vagy Vlád Gizella, aki a Gésáknői főszereplőjeként már Fedák fellépéseelőtt „lejátszotta " Küry Klárát és vele azt a„grüberlis-édeskés" primadonnatípust,amely évekig uralta a zenés játékokat?(Maga Küry Klára - ellentétben külföldidiadalmenetekről regélő legendákkal, sőtlexikoncímszavakkal - a KirálySzínházból való ki-kerülése után avárosligeti Feld-színházban találta magát.)És mi lett például Ledofski Gizellával,akit szép hangja - legalábbis rövid időre -az Operaházba is átemelt az operettekközegéből? De Medgyaszay Vilmának, alegnagyobb „Beöthy-siker " , a János vitézelső Iluskájának pályája is hányatottabbvolt, mint - szerencsére - fennmaradt hírenevealapján képzelnénk. (Viszont aligismerik már a mai magyar nemzedékek apályáját ugyancsak a János vitézben második Iluskaként - kezdő GyengeAnna nevét, aki a New York-i Metropolitanneklett elismert tagja.)Figyelemre méltó, hogy a mai - vagyakár csak tegnapi - értelemben vettrendezésnek nincs különösebben figyelemreméltó szerepe a század első két, kétés fél évtizedében, és éppen azokban aszínházakban, ahol a legnépszerűbbelőadásokat a legnépszerűbb színészekjátsszák. Maga Beöthy elsősorban előadás-(és siker-) szervező volt, kitűnőhelyzetfelismerő színészeket, zeneszerzőketés („neki való " ) darabokat illetően.Nem sajnálta a pénzt - vagy másokét -technikai újdonságokra sem. Külön rendezőivilága azonban nemigen volt, sállandó rendezői főleg játékmesterek vagyhivatalnokok voltak. A Magyar Színházlegnagyobb rendezői egyénisége legalábbis a „Beöthy-korszak " -ban, hiszenHevesi Sándor majd csak a harmincasévekben, miután leváltották aNemzeti „éléről " , került a „Magyar " -ba Márkus László. Ő rendezte ott - újszerűenés sikerrel - a Hamletet, a .Faustot,Földes Imre nagy vihart kiváltott darabját,A császár katonáit, és a tízes évek talánlegnagyobb sikerét a „Magyar " -ban, Asasfiókot. Azt a produkciót, amelymegalapozta Törzs Jenőnek a színházbanhárom évtizedig tartó, „mindent játszó " ,főszínészi szereplését is. Hevesiről -különösen nemzetiszínházi igazgatói működéséről - vannéhány „szentségtörő" megállapítása is aszerzőnek. Nincs módunk „bele-menni" arészletekbe, ám azt már eddig issejthettük, hogy Hevesi színház-vezetőipályája ellentmondásosabb, mint aztegyes apologetikus írások állítják.(Másrészt Magyar mintha túlságosan isszembeállítaná a - kiváló - teoretikust a -kompromisszumokra hajló - gyakorlatiszínházi emberrel.)Ami a Beöthy-féle Magyar Színház újmagyar drámaíróit illeti, valóban furcsa,hogy a már említett, kitűnő Földes Imrétsok évtizeden át nem „fedeztük fel" újra.Még furcsább, hogy Drégely Gábornak -igaz, hogy valójában csak egy darabjával,a Szerencse fiával - nem-csak aközönségnél, a kritikánál is nagy sikerelehetett. Molnár Ferenc - Beöthy belsőbarátja, dramaturgja a „Király"-ban - aVígszínház „háziszerzője" lett, BródySándor csak gyengébb színpadimunkáival - többek mellett A szeretővel -szerepelt a Magyar Színházban. LengyelMenyhértet vagy a színpadnak író BiróLajost ugyan nem Beöthy indította útnak,de nívós sikereik fűződtekmenedzseléséhez. Viszont ő volt a bábájaFodor László szerzői pályájának - a DoktorSzabó Juci a maga korában nem volt alegrosszabb színjáték - de Bús FeketeLászlóénak is. (Eddig azt hittük, hogyDarvas Lili tüneményes pályája SzomoryII. Lajos királyának Máriájaként indult.Most kiderül, hogy előtte már a BúsFekete írta Búzavirág című darabban -„rémálom " -ban, mint Magyar joggal írja -aratott finom játékával sikert.)Ahogy a Magyar Színház története nemBeöthy Lászlóval kezdődik, nem isvégződik a „Beöthy-korszak " bukásával.Magyar Bálint elmond minden olyan eseményt,ami e színház történetében - ésannak társadalmi-kulturális hátterében -fontos és jellemző. (Ahol szükségesnekvéli, mélyebb elemzésekkel is szolgál.)Mégis, könyve igazi „főszerep-lője "Beöthy László, de nem főleg mint a„szent család " tartozéka, és nem is mintkártyaklubok eleinte mindig nyerő, aztánfolyton vesztő vendége. Inkább mint a túlgyorsan metropolissá lett Budapest - az„éhes város" - jellegzetes, Gorkij-drámaés Jacobi-operett, ha úgy tetszik, „veretesirodalmi nyelv " és „nagyvárositolvajnyelv " között ingadozó, jellegzetesfia. Mint a „különböző masszákbólgyúrt" új közönség fölényes menedzsereés önsorsvesztő menedzseltje is egyben.(Szépirodalmi Kiadó)