2008. június - Színház.net

F ÓRUMAnger ZsoltAládúcoltfüggôkertKoncz Zsuzsa felvételeAz idén pont húsz éve, hogy elôször hallottam azta kijelentést: hamarosan el kellene gondolkodnunka színházi struktúra átalakításáról. Abban azévben, 1988-ban szerzôdtem elôször egy színtársulathoz,a kaposvári Csiky Gergely Színházéhoz. Má mo -ros év volt – jó pár év amatôr színházi „tapasztalattal”és egy elhibázott, emiatt el is bukott színmûvészetisfelvételi után segédszínésznek, úgynevezett csoportosszereplônek, azaz „csopinak” szegôdtem. Új lapok jelentekmeg, például a Reform, éreztük, közel a változás,a szabadság, egyre merészebben nyilatkozott a politikaiellenzék, mindezt a napisajtó egyre bátrabban közölte,zabáltuk a híreket, komolyan vettük az akkoriszlogent: „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!”,és elolvastuk, és büszkék és boldogok voltunk, hogysok évtized után pont mi megérhettük, hogy véget érez az idiótaság, amit népköztársaságnak neveznek.Eltûnnek az elvtársak, és velük a mûveletlen tuskók,akiktôl így vagy úgy, de mindnyájan függtünk. (Akkormég nem tudtuk, hogy velük együtt mi minden tûnikmég el.) A világ legjobb színészei, a világ legjobb rendezôi,a világ legjobb elôadásai. Ezt jelentette nekemakkor Kaposvár. És ezzel nem voltam egyedül. Nemértettem, miért kellene változtatni. Minden a színpadrólés a munkáról szólt. Minden beszélgetés, mindenkapcsolat, barátság vagy szerelem, minden ellentét,minden vita a munkáról szólt. Nem tartottam elképzelhetôneksemmilyen változást. Aztán az 1989/90-esévadban Ascher Tamás rendezésében bemutattukOrwell Állatfarm címû regényének zenés színpadiadaptációját. A regény 1945-ben (!) íródott, és igen szórakoztatóés rendkívül elgondolkodtató karikatúrája asztálini Szovjetuniónak és a kommunista eszménytorzulásának, hazugságainak. Valamelyik esti próbaszünetében a színészbüfében a tévét nézve a kollégákkalegyütt örömkönnyeztük végig, ahogy a mámortóltúlmozgásos, zokogó németek lerombolják a berlinifalat. És akkor megéreztük, hogy véget ért egy korszak,véget értek a zarándokutak, melyek tömött sorokbanvezettek a kaposvári színházba, szabadságra, igazságravágyó, gondolkodó és gondolkodni vágyó honfitársainkel-elmaradoztak, szabad választásokat írtak ki,Szûrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Cseh ország -ban egy ellenzékisége miatt bebörtönzött író, Len gyel -országban egy forradalmár hajógyári munkás, nálunkmeg egy egykori MSZMP KB-tag lett az új köztársaságelnöke. 1991-ben felvettek a színész szakra, és levéljött egykori középiskolámból, hogy megtisztelve éreznékmagukat, ha az ´56-os forradalom tiszteletére rendezettiskolai ünnepségen fellépnék „valami szép szavalattal”(sic!). A levelet ugyanaz a két igazgatóhelyettesírta alá, akiknek az irodájában 1984-ben hosszúórákig álltunk a szônyeg szélén egy diákszínpados társammal,miközben egészen közelrôl üvöltötték a pofánkba,hogy tönkreteszik az életünket, de még aszüleinkét is, amiért október 23-án kokárdával mentünkiskolába.Ezeket a kis anekdotákat csak bevezetésül szánomannak érzékeltetésére, hogy mi mindent nem tisztáztunkazóta sem. És hogy mi minden történt azóta.Az évtizedeken át mesterségesen eldugaszolt kommunikációscsatornákon özönleni kezdett az információ.Ám ez a rendkívüli áradat felkavarta és felszínre hoztaaz üledéket (majdnem ürüléket írtam), és sajnos mamár túlnyomó többségben ez záporoz ránk. A világösszezsugorodott, gyakorlatilag fékezés nélkül elautózhatunkPárizsig, Rómáig vagy Stockholmig, mindenfelgyorsult, eltûntek a nyugodt, csendes nyári va -sár napok, mikor minden lakásból a panírozott karajsercegése meg a Jó ebédhez szól a nóta hallatszott.A szabadságunkkal azonban nem tudtunk mit kezdeni,mert soha nem voltunk ôszinték, az elmúlt kor arranevelt, hogyan igyekezzünk érdekeinket kerülô utakonérvényesíteni, kinek csúsztassunk egy kis pénzt, kineknyaljunk, kit hívjunk meg egy bográcsozásra. Márameg kellett volna értenünk, hogy a világ nem így mû -ködik, hanem nagyon is igaz a régi mondás: a tudáshatalom. De mi nem látunk tovább az orrunknál, nemfogtuk fel, mi az, hogy Európa nyitva áll elôttünk, befogadtak,nekünk még mindig csak Pest létezik (igen,Buda nélkül), még mindig a saját kis húsosfazekunkkörül tolongunk. Identitászavaros, hajszolt, türelmetlen,érzéketlen, ideges, rohanó, beteg, elöregedô, elfogyó,agresszív, hosszú távon gondolkodni képtelennép lettünk, amelynek istene, bálványa a pénz. De sajnosebbôl nem sok van, és nem is értünk hozzá, hogyantehetnénk szert többre. Biztos vagyok benne,hogy nem hôzöngéssel, egymás köpködésével. Mi köz -ben tízmillió orvos (hisz ha eltüsszented magad, vagyha a térdedet fájlalod, mindenki azonnal mond rá egybiztos, kipróbált gyógymódot) és tízmillió fociszakértô(kivéve Dávid Ibolyát) szerintem meg tudna menteni2008. június 2 XLI. évfolyam 6.

F ÓRUMcsözôbb feladat, hogy megpróbáljuk újra felébresztenia nézôk fantáziáját és érzelmeit. Megszüntetni a szórakoztatásés a gondolkodtatás között húzódó vasfüggönyt.Semmi nem kell hozzá, csak Brook üres tere,egy színész, némi mondanivaló vagy némi kérdésfelvetés,humor, szenvedély, kíváncsiság, intuíció, hit,meg persze némi tehetség. Ennél több nem kell ahhoz,hogy legyen nézô is. Mert az ember kíváncsi, ésaz embernél nincs semmi csodálatosabb.Ha pedig monstre produkciókra is igény van – mintahogy van –, akkor azt tudnia kell alkotónak és nézônekegyaránt, hogy az ilyen elôadás akkora anyagi ráfordítástigényel, amely nincs arányban az ilyesfajtaberuházásokon alapult kulturális szint emelkedésével,így nem járja, hogy ezt is a kultúrára összeadott adóforintjainkbólfinanszírozzuk. Ezt a Lajtán túl úgy hívják,hogy showbusiness, azaz szórakoztatóipar, egészennyersen: látványüzlet. A szórakoztatóipari befektetôk,producerek kiszámolják, hogy milyen ráfordítás mellettmilyen megtérüléssel, haszonnal számolhatnak.A kultúra ezzel szemben valóban nem(csak) üzlet,hanem közügy. És nem takarózhatunk azzal, hogy azimént említett hatalmas magyarországi nézôszámEurópában, sôt tán az egész világon egyedülálló. A meny -nyiség, mint tudjuk, soha nem csap át minôségbe.Rengeteg színházi elôadás látható minden este hazánkban,túlnyomórészt a fôvárosban, de szerte a vidékinagyvárosokban is, nem beszélve az alternatív ésamatôr színházakról, egyetemi, középiskolai diákszínpadokról.Nyilván mert igény van rá. Az ember szeretia színházat. (Komoly személyiségformáló hatása miatttalán a lehetô legfiatalabb korosztály nevelésének is elismertés komolyan támogatott szegmense lehetne.)Azonban sok év vidéki színházakban eltöltött tapasztalataialapján az a véleményem, hogy például a bérletrendszera tudatos színházlátogatás egyik komoly akadálya.Milyen nap van ma, a hónap elsô csütörtökje?Este színház, ne felejtsd el felhívni a bébiszittert. Mitadnak? Majd megtudjuk, ha ott leszünk. És persze utána:nekem ne jöjjenek ilyen szomorú izékkel, én szórakoznijövök a színházba. A nézôknek meg kelleneérteniük, hogy a színház nem valamiféle narkó, amiminden hó elsô csütörtökjén jár nekik, hanem olyantársadalmi fórum, ahol színes és érzékeny alkotók –persze a nélkülözhetetlen humorral – kérdéseket tesznekfel a minket körülvevô világról, amelyekre vagymagunkban, vagy a mellettünk ülô másik ötszáz nézôvelközösen keresgélhetjük válaszainkat. De ehhez élôszínház kell. Amely érzékeny a társadalom változásaira– manapság inkább a torzulás a legjobb kifejezés –,szenvedélyes és tehetséges. Sajnos azonban a mai magyarszínházi palettán túlnyomórészt a Brook által Azüres térben „holt” színházként aposztrofált elôadásokláthatók: „...jó színészek játszanak – ami önmagábanhelyénvalónak látszik –, látszatra élénkek és színesekezek a produkciók, szól a zene, és minden szereplô jelmezbeöltözik, úgy, ahogy azt a legjobb klasszikusszínháztól elvárjuk. Titokban pedig kegyetlenül unalmasnaktartjuk az egészet, és lelkünk mélyénShakespeare-t szidjuk, vagy az ilyenfajta színházat, sôtnetán önmagunkat. (...) Végül is arra gondol az ember,hogy a kultúra bizonyos kötelezettségérzettel járegyütt, a történelmi kosztümök és hosszú tirádák azunalom érzésével; tehát: valamirevaló »esemény« kizárólagosbiztosítéka a megfelelô fokú unalom.”Bár a színházmûvészek alapmûként emlegetik ezt akis könyvecskét, nem ártana egyszer figyelmesen el isolvasni és elgondolkodni rajta. Kiabáljuk már ki végre,hogy a király meztelen! Elefántcsonttornyainktól nemlátni az eget. Még gratulálni sem tudunk egymásnak,mert azt is kényszerbôl tesszük. Nem merjük elmondaniigazi véleményünket, inkább egymás háta mögöttszapuljuk egymást. Hazudozunk, titkolózunk, féltékenykedünk,óvjuk a kis szemétdombunkat, pontolyan röhejesek vagyunk, mint a bennünket körülvevôvilág. Gogol-év jön. Mutassuk meg, hogy röhöghetünkmagunkon – és röhögjünk magunkon. És vegyünkegy nagy levegôt, fogjunk össze, kezdjünk el kommunikálniegymással, és tegyük olyanná a világot, amilyenneklátni szeretnénk. Nagy hatalom van a kezünkben:a Színház. Ne várjunk tovább, nincs mire várni.Legyenek viták.Néhány vitaindító kérdés:Kikbôl áll a színházi szakma?Ki és milyen eszközökkel védhetné a jelenleginél hatékonyabbanérdekeinket?Hogyan lehet a (jobb- és baloldali) politikai érdekekkörébôl kiszakítani a színházmûvészetet?Hogyan lehet csökkenteni a bürokráciát a színházakban,hogy ne azt érezd a színpadon, hogy egy nagyirodaház amatôr színpadán állsz?Miképpen lehetne racionalizálni az épülettel rendelkezôtársulatok költségvetését, hogy maga a mûködtetésne eméssze fel az összeg gyakran több mint kétharmadát?Az épület nélkül mûködô társulatok hogyan részesülhetnénekarányaiban méltányosabb támogatásban?Hogyan kutassunk fel olyan szakembereket, akikmegtalálhatnák az uniós források bevonásának módjáta magyar színházba?Megoldás lehet-e a hazai prózai színészképzés gondjaira,hogy kimarad egy évfolyam az egyetemen, igaz -sá gos lenne-e ez az éppen most érettségizô fiatalokkalszemben, akik talán gyerekkoruk óta erre a mesterség rekészülnek, és tucatjával van köztük kivételes tehetség?Megoldás lehet-e a Totális Színház, amelyben olyanmódon tanulnák a szakmát a fiatalok, hogy kellékeznek,díszítenek, kisebb-nagyobb szerepet játszanak,kórusban énekelnek, táncolnak, majd két-három évmúlva felvételiznek egy rövidebb, mondjuk, kétévesképzésre az egyetemre? Ezáltal érzékeny színházi embereketnevelhetnénk, és az államilag támogatott oktatásideje és anyagi igénye a felére csökkenne.Csak néhány téma, amelyrôl beszélni kell. Nyilvánsokunknak kényelmesebb lenne, ha minden így maradna,ahogy van. Kinek hiányzik ez a rengeteg macera?De, jelentem, ez a huszonnegyedik óra. Megvárhatjuk,hogy az állam egyszer csak azt mondja: kész, mosttényleg nincs több pénz, de jobban járnánk, ha eztmegelôzve elôállnánk valami megoldással. Már sülylyeda hajó, de a zenekar még játszik. Már jön a tatár,de még mindig majszoljuk a sült kappant. Én aztmondom, talpra! A politikától nem várhatunk megoldást,hisz láthatólag egyik oldalon sem értenek a színházhoz,meg aztán úgy gondolják, kisebb gondjuk isnagyobb ennél. Talán ezért is nem hangzik el soha2008. június 4 XLI. évfolyam 6.

F ÓRUMegyetlen politikus szájából sem a „kultúra” szó. Pedigha kulturált emberek lennénk, akkor eltûnnének az utcákróla nácik, a kölykök nem rúgnák seggbe a tanáraikat,nem bámulnánk ki egykedvûen a villamos ablakán,miközben egy részeg tahó a mellettünk ülô terhesanyát molesztálja, irányjelzô használatával tudatnánkkanyarodási szándékunkat, és rájönnénk, hogy étkezésközben nem urizálásból kell megtörölni a szánkat,mikor két falat között belekortyolunk a borospohárba,hanem azért, hogy ne legyen zsírfoltos a pohár széle.Ne várjuk meg, míg valamelyik hangadó kiböki,hogy, mondjuk, például a benzin vagy a cigaretta jövedékiadójából lehetne átcsoportosítani a kultúrára,ahogy már az az ötlet is felmerült, hogy a szerencsejátékokbólszármazó bevételekbôl kéne felvirágoztatniaz egészségügyet. Szegény Örkény, ha élne... vagyinkább talán Hofi: „Támogassa az egészségügyet!Legyen ön is szenvedélybeteg!”Limpek LászlóJegyzetEgy olyan színház, amely mögött négymillió nézôsorakozik fel évente, elvileg bármit megengedhetmagának. Egy olyan színház, mely négymillió emberszimpátiáját élvezi, akkora hatalom birtokosa, amelymessze meghaladja bármilyen politikai tábor erejét.Az ilyen színháznak a politika elvileg a kegyeit keresi,az ilyen színház megtehetné akár még azt is, hogy rácsapjaaz ajtót a polgármesterre, a miniszterre, az atyaúristenre.Sôt, akár még azt is megengedhetné magának,hogy elvei legyenek. Jó, nem feltétlenül olyan igaziak,de, teszem azt, lehetne ennek a nagy hatalmúszínháznak egy olyan elve, hogy csak szakmai szempontokalapján értékel. Lehetne, mondjuk, egy olyaníratlan szabály, hogy – például a négymillió nézô szimpátiájátmegôrzendô – nem megy bele aljas kis hatalmicsatározásokba, hogy minden körülmények közötta minôségre törekszik, vagy hogy például ha egy igazgatójelöltretizenhatezren szavaznak, egy másikra megkilencvenheten, akkor az elôbbit választja, mert a közönségszava szent. Beleférne ebbe az elvi állásfoglalásbaakár az is, hogy ha valamilyen felettébb visszataszítóhatalmi játék következtében valamely külsô erômégis az utóbbi jelöltet támogatná, sôt kényszerítenérá a színházra, akkor a színház – igen, bizony, elvbôl –visszautasítja a jelöltet. Még talán az is beleférne, hogyha egy hasonlóan aljas hatalmi játszma következtébenegy másik színházban egy másik igazgatót szintén aközönség által támogatott jelölt ellenében neveznek ki,akkor a színház felszólal, visszautasít, kikéri magának.Nem azért, mert a kinevezett igazgató nem tud helyes -írni, nem is azért, mert végtelenül megalázó módon aközönséget nem tartja méltónak arra, hogy beavassaaz általa a jövôben képviselni óhajtott szakmai szempontokba.Egyszerûen azért, mert a közönség egyértelmûena színház tudtára adta, hogy mit szeretne.Az olyan színház viszont, amely egy egészen kiemelkedôfontosságú döntés alkalmából nem tudja,akarja vagy meri képviselni a saját közönségét, nos, eza színház nem méltó a négymillió nézô bizalmára.Az ilyen színház ugyanis arról tesz tanúbizonyságot,hogy a közönséget semmibe lehet venni, de legalábbishogy véleménye a „szakmai” döntéseknél felesleges,lényegtelen, ignorálható szempont.Tavaly kétszázezer nézô pártolt el a színháztól Ma -gyar országon. Minden jel arra utal, hogy ez nem pech,hanem tendencia. Ha számításba vesszük, hogy milyenmértékben öregszik a magyar színházjáró közönség,valószínûsíthetô, hogy – utánpótlás hiányában –egy évtizeden belül számottevô közönség nélkül marada magyar színház. Ezt egyféleképpen lehet elkerülni:nagyon komoly szakmai programmal, nagyon komolymunkával és megvesztegethetetlen szakmaiszempontrendszerrel. Az utóbbi idôben a „színháziszakma” elôszeretettel hivatkozik arra, hogy azért nemszabad változtatni a magyar színházon, mert azt a bizonyosnégymilliót tisztelni kell, meg kell tartani.Remek bizonyíték ez arra, hogy az ilyen álláspont nemtöbb, mint képmutatás. Nincs komoly szakmai program,nincsenek szakmai szempontok, és munka sincsannyi, amennyi kellene. És akkor kiderül, hogy a közönségtisztelete is elfogyott. Ugyan mit vár ez a színháza jövôtôl? Ugyan milyen alapon gondolja, hogy atizen-huszonévesek, akik már a televíziót is unják,majd egyszer csak rászoknak a színházba járásra (amikormindenki tudhatja, hogy aki huszonöt éves koráignem szokott rá, az már nem is fog)?El fog párologni az a négymillió, észre sem vesszük,olyan gyorsan. Igaza is lesz egyébként. Mi maradmajd a terepen? Egy korrupt, a hatalom kegyeit keresô,elvtelen szakma, egyre kevesebb térrel, egyre kevesebbhatalommal, egyre kevesebb támogatottsággal,egyre kevesebb pénzzel. Kiknek marad majd akkorvalami kis hatalmuk és mozgásterük? Azoknak,akik a hatalmat kívülrôl kapják, akik gondolkodás nélkülugranak, ha a politika csettint. Ôk lesznek a fônökök,csak ôk lesznek igazgatók. Csupa öröm lesz majdakkor színházat csinálni, csupa öröm lesz a szakmáhoztartozni.Tóth Balázs felvétele2008. június 5 www.szinhaz.net

F ÓRUMSzabó GyörgyA Nemzeti SzínházpályázatkapcsánKoncz Zsuzsa felvételeAz igazat megvallva elgondolkodtatott, és jeleztea színházi életben érezhetô tanácstalanságot,hogy a komoly presztízs ellenére mindössze négy pályázószámára volt csalogató az ország elsô számúszínházának igazgatói széke. Tény, hogy a NemzetiSzínház XIX. században kialakult, a nemzetté válás folyamatábanfontos és pontosan körülírható társadalmi-politikaifunkciót betöltô szerepe a globalizációkorszakában nem értelmezhetô a régi módon. A határainkontúli mûvészvilágtól hosszú évtizedeken át elzárvaélô magyar polgár számára – akiben a jelen társadalmifolyamatai mindinkább megkérdôjelezik aglobalizáció glóriáját – e fogalom új, érvényes tartalommalvaló megtöltése nem könnyû, pontosabbannehezen megoldható feladat. Aki ma Budapesten élôNemzeti Színházat akar megteremteni, annak programjávalerre a kérdésre választ kell tudnia adni.Megítélésem szerint két pályázat próbált felelôsenszembenézni e problémával. Mindkettô a NemzetiSzínház fogalmának dinamikusabb felfogása felé törutat. Az egyik koncepció (Alföldi Róberté) a kortársmûvészet új eredményeit szeretné integrálni, és ezzela Nemzetit a jelenleginél sokkal szélesebb kontextusúés progresszívabb kánonba helyezni, míg a másik(Hudi László és Imre Zoltán pályázata) egy rendkívülradikális, lüktetô, szerkezeti változásokat generáló, nagyonis ambiciózus és provokatív elképzelés megvalósításátcélozza meg a mobilitás drasztikus fokozásával.Számomra mindkét pályázat szimpatikus, mert hasonlóirányban keresik a megoldást, mindkettô oldanikívánja a merev kereteket. Közös alapjuk a változásigénye, ezzel együtt a változtatásból fakadó türelmetlenség.A nyertesre küzdelmes feladat vár, mert megkell mozgatnia a mozdíthatatlannak tûnôt.Hudi László és Imre Zoltán pályamûve igazi kamikazekoncepció, mert visszafordíthatatlan folyamatokatindítana el. Elképzelésük olyannyira beláthatatlanhatású, hogy nincs az a hazai fenntartó, amelyik mellettemert volna dönteni. A rizikó túl nagy, ráadásulesztétikailag nehezen értelmezhetô, mert szemléletegyökeresen eltér az érvényes kánontól. Hudi és Imrekezdettôl fogva tudatában volt esélytelenségének.Radikális megfogalmazásukkal az volt a céljuk, hogyválaszreakciókat provokáljanak ki a szakmából. Jelen -tôs részénél ki is vágták a biztosítékot. Dolgozatukkalszisztematikus kísérletet tettek arra, hogy a fenntartóés a szakma végre egyszer végiggondolja, mi lenne, havalaki a rendszer gyökereihez nyúlna hozzá.Alföldi Róbert dolgozata ezzel szemben sokkal szervesebbés megfontoltabb, rengeteg terve és ötlete van,ötvözi a realitást a változtatás igényével. Szemembenkülönösen fontos, hogy több külföldi rendezôt szeretnemeghívni jövendôbeli társulatához. Képesnek is,esélyesnek is tartom arra, hogy a fenntartó számáratalán lehetôvé teszi tervei megvalósítását.Mégis szóvá kell tennem azt a kétségemet, hogy afelsorolt számtalan aktivitáshoz, a profil ilyen sokirányúbôvítéséhez elég lesz-e a mostani támogatás mértéke(láthattuk, elôdje is csak céljainak törtrészét tudtamegvalósítani). A másik alapvetô probléma magánaka pályázónak a személye. Kétségtelenül sikeres, a nyil -vánosságot keresô személyiség. Ám vajon képes lesz-eösszeegyeztetni a hiperaktív celeb és a speciális vezetôifeladatra koncentráló, visszafogottabb színházigazgatóeltérô karakterû szerepét? A kérdésre a választmajd a gyakorlat adja meg. Drukkolok Alföldinek,hogy sikerüljön egy új igazgatói imázs kialakításátmegalapoznia.Látva azonban az elôadó-mûvészeti törvény nehézkesszületését, a színházi rendszer megváltoztatásátfojtogató tehetetlenséget, a Nemzeti megreformálásakapcsán is itt látom a legnagyobb nehézséget. Aki maváltozást akar elérni, annak roppant terhekkel kellmegbirkóznia. Többnyire egyedül marad, sem a szakma,sem a fenntartó nem áll ki mellette, vállalkozásamagában rejti sikertelenségét.A Nemzeti Színház esetében túl sok pénzrôl és túlnagy presztízsrôl van szó, így érthetôen sokat nyom alatban az átláthatatlan kapcsolatok rendszere. Az újszemlélet meghonosítása nemcsak a Nemzeti falainbelül dôl el. A konzervatív környezet mechanizmusa –gyakran láthatatlanul – képes mindent felülírni.MINDEN PÉNTEKEN!KERESSE A HÍRLAPÁRUSOKNÁLVAGY FIZESSEN ELÔ!Kedvezményes éves elôfizetési díj 15.500 FtMegrendelhetô a szerkesztôségben:1089 Budapest, Rezsô tér 15.Tel: 06–1 210– 5149, 210–5159,Fax: 303–9241 • e-mail: lapterjesztes@es.hu2008. június 6 XLI. évfolyam 6.

POSZTKukorelly EndreBravó, Sylva!V ÁLOGAT Á SKoncz Zsuzsa felvételeOHamis, a csontom velejéig hamis(Alföldi Róbert/Trigorin a Sirályban)lykor hamis, amit hallasz. Hamis, hamis. Aztánnem. Sírsz is, mindenképp meg kell törölnöd aszemed, ez sokszor van így. Sír, nevet, mosolyog és elkalandozik,az elsô rész vége felé heveny álmosság törrá, gyakorta behal unalmában, soknak találja, mert sokis, sok és végeérhetetlen, aztán meg szívbôl sajnálja,hogy vége, az, aki részt vesz. Tisztára, mint az élet. Ma -gyar (meg)való(sult)ság, való világ, habzó éggel a tetején.És benne én. 2007. május 23. és 2008. április 1. között183 színházi elôadást láttam. Néztem meg. A kiírásszerint válogatható 144 darabból válogattam ki –mennyit is? Többet, meglepôen sokat. Az Elektrát(Richard Strauss, Opera, Kovalik Balázs) mindenképp.Elsônek. Elsôsorban, persze a zene mellett, Rálik Szil -via miatt, akirôl – most nem szeretném, hogy eszembejusson hasonló élmény – egyszerûen nem bírtam levennia szemem. A Kovalikék kialakította tér pontosanúgy kezd velem mûködni, ahogy kell: belépek oda, ésezzel egyúttal ki is léptet. Hamburgban találom magam.Berlinben, Párizsban, Budapesten, igazán Pesten találommagamat, abban a városban, amelyikben szeretném.Amit szeretnék. Nem beválogatható. A kolozsváriVánya bácsi (Andrei Şerban) sem, úgynevezett technikaiokokból, ehhez végképp nem értek, nem szólokbele. A körüllelkesedett „román színház” amúgy nekemnemigen jön be, sok a kellék-dagonya, sok azegész, ebben az elôadásban is egyesek jelenléte, KézdiImola, Pethô Anikó, Bíró József, Hatházi András,Bogdán Zsolt, a meg nem fejthetô emberi jelenlét, amaga-magát-közlés érdekelt, nem a színház(i hóbelevanc),mert a helyzet az, hogy, ôszintén szólva, szaroka színházra.Nem színházat nézek, ha színházba megyek.Színházat nézek ha (már 1x) (1x?) színházba megyek,mert mi mást, ám a szakmaiság, megannyi szakkritérium,profizmus meg szolgálat, hagyomány(osszínészet) és újítás, tehetséges színészek/rendezôk/súgók/díszlet-jelmez, aktualizálás, nézônépnevelés,kényszerszórakoztatás és -mondanivaló, hogy eleve ekkoramondanivaló-lólábak lógnak kifele, ötletparádé éslegkorszerûbb színpadtechnikák, mindez, Weöresselszólva, fogadja ásításomat. Süllyesztô. Kísérletezés,nene! Miért pont rajtam! Miért, nem minden kísérlet?Arra, hogy aki beszél, valamiképp, de hogy a csudába?,beengedje, magához engedje, akihez beszél, hogy azaddig ne pusztán azt lássa, amit ô, hanem úgy is lássa?Közlés–befogadás, egy bot két vége. Pár tucat jólrosszul(félre)ismert dolgot és ügyet közlünk folyvástegymással, mondandóval teli a padlás, egyként vagyunkellátva vele, a világon a legtöbb mondanivalója,ahogy tapasztalom, amúgy is a Kovács néninek van, azelsô emeletrôl, hatker, Szondy utca 40. Ki is áll vele agangra, ráadásul akad mindig hallgatója, mert az ismondaná szegény a magáét, ha egyszer má’ végre hozzáférne,és nyomatja is, csak úgy zeng olyankor a ház.Pokolian szeretjük megmondani másoknak, mi van,mert hát persze hozzánk képest dunsztja sincs a sokfajankónak, ez a megmondóember-gép szocializációstermék. Így tanultuk, lestük el azoktól, akik így tanítottak.Az jár jól (szerintem, mert most én is megmondom),aki nem mondja meg.Mondja, de nem meg, és inkább kérdez, mint nem,így valahogy. Az (képes, tud mit) közöl(ni), aki befogad(ó),nem az én írja elô a nem-énnek, merre hány alépés, hanem arra reagál és arról referál: a nem-én építföl éngem. A közlés–befogadás mechanizmusa állítjaössze azt, aki közöl és befogad, a magam megismeréséhez,az énképhez pedig nincs királyibb út az alkotásnál.Ha visszanézem, és az visszajelez, engem jelez:az és olyan vagyok. És ehhez nem kell semmi.Semmi különös. Az ôszinte ottlét, ôszinte beszéd teremtimeg, és bármifajta szakma, mesterségbeli tudás,hozzáértés, tapasztalat, mûveltség, éca, eszköztár, ideák-ideológiák,ilyesmi inkább bezavar. Vagy bezavarhat,amennyiben pótol. Nulla póthaj, kellék, rutin, zsinórpadlás,nem kell a festék, semmi púder: a – mûvészetrôlvan szó – mûvileg, hidegen-pénzért elôállítottautentikus kell.De nagyon. Falat kenyér stb., az élet iksz (99) százalékaaz inautentikusban telik-múlik, ki vagyunk éhezve,oké, ki vagyok éhezve az autentikusra. Ter mé sze -2008. június 7 www.szinhaz.net

1. 2.6. 7. 8.11.tesre és mesterségesre, a csillagos égtôl Arany Jánosrímkényszeres megoldásaiig, anyai húslevestôl tökéletescsípôk íveléséig, egy tökéletesen elrúgott labda ívéig,na jól van.Nem (élet)korfüggô, nem a viszonyainktól függ.Noha nem is bír nem ezekre a viszonylatokra reflektálni.(Annyiban) nem attól függ, mi vesz körül minket,amennyiben mi nem függünk attól: és persze mindenki,a legszabadabb is, függ a körülményeitôl, ahogya betokosodottak is bírnak valamiféle kollektív tudatalattival,ahová, na ez a kunszt, el lehet hatolni. Le.V. föl, mit tudom én, mi az irány. Az autentikusszélsôséges, halálközeli, haláli helyzetekben legkockafejûbbeknélis megérintôdik. Telibe trafálódik. Ez teccik.Ezt tessék célozni, semmi mást. Na meg a szeretet.A helyzet az ugyanis, hogy közben megszerettemsok, addig számomra vadidegen embert. Közülük némelyikkelalig beszéltem pár szót, másokkal talán egyszót sem, de, és ez számomra igazából a színház, másnem mûködik így, itt nem csupán látod és átlátszazon, aki ennyire kiteszi magát, de még meg is szereted,ha.Igen vagy nem, attól függ, konkrétan tôled. Talánezért járunk színházba. Én nagyon, amennyire csak bírok,ahogy megengedi nekem valami, amilyen szerencsémvan, be megyek, ha írok, oké, de mégsem muszájföltétlen ott lennem, mások orra elôtt. Kiállni és pirul-2008. június 8 XLI. évfolyam 6.

3. 4. 5.10.9.14.12. 13.1. A Démon gyermekei (Pintér Béla Társulat) Koncz Zsuzsa felvétele2. A nagyratörô (Eger) Gál Gábor felvétele3. Ivanov (Pécs) Tóth László felvétele4. Asztalizene (Radnóti Színház) Koncz Zsuzsa felvétele5. Vihar (Bárka) Koncz Zsuzsa felvétele6. Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház) Koncz Zsuzsa felvétele7. Hullámtörés (Magyar Színház) Schiller Kata felvétele8. Urbi et Orbi (Szabadka) Molnár Edvárd felvétele9. Yvonne, burgundi hercegnô (Sepsiszentgyörgy) Barabás Zsolt felvétele10. Úri muri (Debrecen) Máthé András felvétele11. Szabad az Á! (Kaposvár) Klencsár Gábor felvétele12. Love & Money (Székelyudvarhely) Magyari Hunor felvétele15.13. Plazma (KoMa Társulat) Koncz Zsuzsa felvétele14. Fotel (Nyíregyháza) Nagy Erzsébet felvétele15. Frankenstein-terv (Bárka) Schiller Kata felvétele2008. június 9 www.szinhaz.net

POSZTegész oktávval lejjebb... Így ni (mély basszus hangon):bravó, Sylva!... Az egész színház kôvé meredt. Szünet.Írta Csehov. Mármint azt, hogy szünet. No, én kôvészeretek merevedni.Kis kôvé meredést, nem? És szün.Csehov amúgy kedvenc szerzôm. A Peer Gynt is jódarab, és igazán sok Nagy Sztárt, megannyi Sylvát voltszerencsém látni, ámde teljes oktávval mélyebben igazánnem ôk, az „operaénekesek”, hanem a „csak egyszerûtemplomi karénekesek” énekeltek: Urbán András szabadkaiUrbi et Orbija, Pintér Béla A Démon gyermekeijeés Az Ôrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördöge,Mundruczó–Bíró Frankenstein-terve, Dömötör TamásCzukor show-ja, a KoMa társulat Garaczi-Plazmája,Guelmino Sándor Hullámtörése, Göttinger–Kelly Love& Moneyja, Vinnai–Bodó nyíregyházi Fotelje, RéthlyAttila kaposvári Szabad az Á-ja.Vagy Dunai Ferenc–Simon Balázs Van Gogh szerelme,Pelsôczy Réka Én egy szemüveges kisfiú vagyokja,Jones–Milenković Emésztô tüze, Száger Zsuzsa–Ur -banovits Krisztina Fürdôszobája. Mert, noha (többnyirejó) darabokat láttam, embereket néztem.Bámultam. Tucatjával engem mindenképp lenyûgözôembereket, most csak pár fiatal nô nevét fogom felsorolni:Mezei Kinga, Soltész Bözse, Bacskó Tünde,Balsai Mónika, Szabó Márta, Láng Annamária, Mé -száros Sára, Herczeg Adrienn, Tompos Kátya, BartschKata, Sipos Vera, Péter Hilda, Péterfy Bori, KézdiImola, Szina Kinga, Fodor Annamária, Pethô Anikó,Nagy-Abonyi Sarolta, Sárosdi Lilla, Pálfi Kata,remélem, valakit csak-csak kifelejtek,Jordán Adél, Fátyol Kamilla, Kovács Patrícia, KovácsMimi, Béres Márta, Erdély Andrea, Elor Emina, WéberKata, Simkó Katalin, Fátyol Hermina, Egres Katinka,Kicsid Gizella, Losonczi Katalin, Szalontay Tünde, Érsek-ObádovicsMercédesz, Péter Kata, Gidró Katalin,Dobra Mária, Kovács Martina. Remélem, nem hagyjákabba. Remélem, nemcsak castingra rángatják el ôket.Remélem, nem fáradnak el. Én nem fáradtam el.Ha eddig nem derült ki, most ideírom, a színház(bajárás, nézés, ottlét), hiszik vagy nem, még ilyen menynyiségbensem fárasztott. Az utazás igen, egyik napSepsiszentgyörgy, másik nap Sopron, ha csak a naptárambanéztem, kiment az összes energiám. Belenézela naptáradba, és nyomban lefekszel, ez milyen?Érdekes.Érdekes volt. Töreky Zsuzsát és Balsai Mónikát hozomhaza Gyôrbôl. Irtó helyesek. Irtó jók voltak Azüvegcipôben. Nem tudom, miért kell játszani Az üvegcipôt.Egyébként jó darab Az üvegcipô. Ismerik ôket?Ismerik egymást?Apropó, és mennyi fizetést kap egy templomi karénekes?Kérdezi Medvegyenko.GYULAI VÁRSZÍNHÁZGyula Castle Theatre / Gyula BurgtheaterIV. Shakespeare Fesztivál Gyula 2008. június 30–július 12.Június 30-tól – Shakespeare Fesztivál 2008július 12-ig Magyar és külföldi színházi elôadások, film,zene, tánc, szakmai konferencia, Shakespearekonyhája – Corvin és a Kisködmön étteremben.Részletes program: júniusbanInformáció: www.shakespearefesztival.hu• Június 30. A IV. Shakespeare Fesztivál megnyitása• Június 30. hamlet.ws20.30 óra Szereplôk: Gyabronka József, Nagy Zsolt,Rába RolandRendezô: Schilling ÁrpádA Krétakör Színház elôadása• Július 1. Vigyétek ki az éjjelit! –18.00 óra Összeállítás Shakespeare királydrámáibólRendezô: Zsámbéki GáborA Színház- és Filmmûvészeti Egyetem elôadása• Július 1. Sok hûhó Shakespeare-ért20.30 óra avagy L’art pour l’art, vagy amit akartokA L’art pour l’art Társulat elôadása• Július 2. W. Shakespeare: Szeget szeggel20.30 óra Rendezô: S. PurcăreteA Craiovai Nemzeti Színház elôadása• Július 3. W. Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én20.30 óra Rendezô: Telihay PéterA Szabadkai Népszínház Magyar Társulat elôadása• Július 4. A shakespeare-i tér10.30 óra Szakmai konferencia• Július 4. Shakespeare a plakátokon16.00 óra Színházi plakátkiállítás• Július 5–8. W. Shakespeare: III. Richárd20.30 óra Rendezô: Tompa GáborA Gyulai Várszínház és a Kolozsvári MagyarNemzeti Színház közös bemutatója• Júius 8. W. Shakespeare: Romeo és Júlia18.00 óra Rendezô: Edward DickA londoni Shakespeare’s Globe Theatre elôadása• Július 9. W. Shakespeare: Hamlet, a dán királyfi –18.00 óra bábelôadás gyermekeknek és felnôtteknekRendezô: Szloboda TiborA Szabadkai Gyermekszínház elôadása• Július 9. Allison Williams: Mmmbeth – komédia20.30 óra A Berze csoport elôadásaA Budapesti Fringe 2008 különdíjas produkciója• Július 10. W. Shakespeare: Macbeth20.30 óra Rendezô: E. NekrošiusA litván Meno Fortas világhírû elôadása• Július 11. Csajkovszkij: Hamlet – balett20.30 óra Rendezô-koreográfus: Svebor SečakA zágrábi Ballet Troupe Croatia elôadása• Július 12. W. Shakespeare: Téli rege20.30 óra A japán Ryutopia Noh Theater elôadásaInfó, jegyrendelés:A Gyulai Várszínház Igazgatósága , 5700 Gyula, Kossuth u. 13.Tel.: 66/463–148; 30/639-9062; fax: 66/362-860Online jegyrendelés: www.gyulaivarszinhaz.hu; www.jegy.huE-mail: casteatr@t-online.hu; gyulaivarszinhaz@t-online.huHonlap: www.shakespearefesztival.hu2008. június 11 www.szinhaz.net

MACB E T HPiotr GruszczynskiNem a sors a bûnösB E SZÉLGET É S K R Z Y SZTO F W ARLIK O W SKI V ALKrzysztofWarlikowskiStefan OkolowiczfelvételeGRUSZCZYNSKI: Honnan ered a világban a rossz?Az ember okozza? Vagy az, ami az emberek között történik?Avagy egy természetfölötti világ, amelyet Shakespeareaz emberek, az emberi cselekvések lehetséges alibijeként ábrázolt?WARLIKOWSKI: A természetfölötti világ mindigbiztonsági szelep; arra utal, hogy a dolgok máshonnanerednek, és az embert egy távoli világ determinálja.G.: Macbeth megtér a háborúból. Adott volna az alkalom,hogy elfelejtse a háborút, és lám, a bûnök mégis ekkorkezdôdnek.W.: Igen, így kellene hogy legyen. Az emberek túlvannak a háborún, a katonák hazatérnek, végre eljött abéke, az ember megbékélhet. Mégis az üresség az erôsebb:az ûr, amely a háború után maradt, a dekadencia,a hitetlenség. Vajon miféle ember az, aki a háborúután még mindig ölni akar? Talán önmagának szeretnebebizonyítani valamit?Vége a háborúnak. És felmerül a kérdés: mi legyenezután? Ki legyek én magam? Megmaradt az energia,bizonyos háborús energiafölösleg. Fel lehetne használniaz élet folytatására vagy bármi másra. És mégis:megjelenik a depresszió, a dekadencia. Ebben a helyzetbennagyon könnyû rossz irányba billenteni a világot,a tétlenség, az önpusztítás felé. Minél mûvészibbalkat Macbeth, minél fogékonyabb, minél szenvedélyesebb,minél több az útján a valószínûtlenség, annál* Krzysztof Warlikowski lengyel rendezô az idén Európa-díjat kapott.erôsebb lesz benne – már a háború folyamán is –sorsánakelôérzete, a sokféle determinizmus. Ezért kell azembernek bizonyos idô, hogy a háborút lemossa magáról.Csak így állhat ki újra civilként az élet elé, ígydöntheti el, miféle életet válasszon; ez a választás melleslegkorántsem abszolút szabad. Macbeth motiváltságatehát összefügg az érzékenységével. Ezt különösena második részben láthatjuk, az elsôt inkább a cselekvéstölti ki. Nem tudjuk, milyen árat fizetettrendíthetetlenségéért, azért, hogy ô legyen a legbátrabb,a legjobb katona, a legkétségbeesettebben elszánt, az,aki a legtöbb ellenséggel végez. Macbeth már a kezdettôloutsider, halála nem eichmanni halál. Itt másfajtaemberrôl van szó.A Macbeth rendezése közben Ceauşescura gondoltam,és arra, ahogy elbántak vele: öljük meg az öreget,mert ki tudja, mit forral a feleségével együtt. Féltektôle, még akkor is, amikor megölték. Az emberiségmindig tehetetlen volt a szörnyetegekkel szemben; azirracionalitás aspektusa kerekedett felül, a helyzetetvalamiféle démonizmus határozta meg. Ugyanez történikMacbeth esetében is.G.: Mennyi idô telik el a háborúból való visszatérés és adráma vége között?W.: Nem tudom. Úgy gondolom, sok-sok év, talánegy negyedszázad is.G.: A gyilkosságok eszerint hosszú idôszakot fognak át.W.: Úgy van. Nem egymás után elkövetett bûnökrôlvan szó, amelyek könnyen leleplezhetnék. Elôször egyférfi, aztán egy nô, aztán másvalaki; valaki elárulja,másvalaki elmenekül. Mindez lassan megy végbe,nem egyetlen éjszaka alatt. Nem gyilkosságsorozatrólvan szó, hanem magukban álló vállalkozásokról.G.: Nagyon fontos, amit mondasz. A színház ritmusábanugyanis mindez nagyon rövid idô alatt megy végbe, ezértaztán úgy képzeljük, hogy a gyilkosságok egymás után,nagyon gyorsan esnek meg. Ha szétterítjük ôket az idôben,még nehezebb megérteni ôket, mivel nem számolhatunk agyilkosságra való hajlam, a gyilkolási láz mozzanatával.W.: Az idô elôször rövid, a háború sietôs, aztán egyszercsak leáll az egész, az ember kezd hozzászokni,öregedni kezd. Elôadásom végén Lady Macbeth kiszik -kadt öregasszony. A gyilkosságok hosszú éveket vettekigénybe. Macbethnek idôre volt szüksége, hogy beletanuljonszerepébe, és királyként uralkodjon.G.: Tehát hosszú életû volt.W.: A drámának ilyenek az arányai. Nem a háborút,nem ezt a hisztérikus gépezetet ábrázolja, hanem2008. június 12 XLI. évfolyam 6.

MACB E T Hegyedi hôsök lassú megfigyelésébôl rakódik össze.Shakespeare szempontjából Macbeth vagy Hamletpontosan meghatározott személyiségek, királyok, anagy, a leghíresebb királyok közül valók, és a drámaazért érdekes, mert feltárja polgári arculatukat.Lehettek-e ezeknek a nagy drámáknak a hôsei közönségesátlagemberek? A konvenció szerves része volt,hogy a dráma, ha rólunk volt mondanivalója, királyokrólszóljon. A kortársaknak tehát az a feladatuk, hogyleemeljék ezeket az alakokat a talapzatukról, kiemeljékôket a nyeregbôl.G.: Nem ellentétes ez Shakespeare szándékával?W.: Nem tudom. Az ô korában a legfontosabb nézôa király volt; saját páholya volt, a játék egy meghatározottszemélynek szólt, és talán ez volt benne a legpikánsabb,hiszen így a játszók közvetlenül a rendszerrelütköztek. Ma viszont sokkal jobban érdekel bennünket,mire képes egy közönséges ember ebben a helyzetben.Akármelyikünk lehet Hamlet vagy Macbeth.G.: Mi tölti ki Macbeth életét a nagyszámú gyilkosságon ésa tanúk eltakarításán kívül? Van más is, ami foglalkoztatja?W.: Igen – a magány halmozódása. A fokozódó elszigetelôdésLady Macbethtôl. Figyeld meg, hogy mégaz egymással való kontaktust is elvesztik. A magánynôttön-nô, az élet az elkövetett bûnök miatti lidércnyomásés a figurára csukódó semmi között hányódik.Ne felejtsük el, hogy Macbeth gyilkosságait már elejétôlfogva állandó reflexió, a vég kezdetének elôérzetekíséri. Az elôadáshoz sok filmet használtam fel, FritzLang A Nibelungokját, Billy Wilder Sunset Boulevardját,mert úgy éreztem, a történteket csak olyan emberviselheti el, aki át meg át van itatva mûvészettel.Macbeth halála, az általa elkövetett öngyilkosság szerintemkreatív aktus. Kezdettôl nem tudhatjuk, hogy ajóslat milyen mértékben vetíti ki a saját képzeteit;Macbeth halála ezért gyökerezik az alkotás szférájában.Egy adott pillanatban függôvé vált a jóslattól,szük sége volt valakire, aki mindent megmond, mindentmegnevez; nem akart bizonytalanságban lebegni.Az egymást követô jóslatok biztonságot, néhány évreszóló garanciát adtak neki.G.: Na és a boszorkányok? Ôk természetfölötti lényekvolnának?W.: Semmiképpen. Ha így tekintenék rájuk, elismernémegy másik világ létezését; én pedig semmiilyet nem akartam állítani, azt akartam, hogy ez a hitirracionális legyen. Mert az irracionális hit hatásáraharcolnak a keresztényekkel az arabok, emiatt állítjákszembe egymással a civilizációkat. Nincs itt semmi objektívenlétezô.G.: De a te Macbethed hitt a természetfölötti világ létezésében,teátrálisan kihasználta, biztosra vette, hogy betud avatkozni az ember életébe.W.: Ha a színházban megmutatom a természetfölöttivilágot, az vakmerô, de egyszersmind kényelmesmegoldás. Beszélhetek róla, a létezô benyomását kelthetem.Csakhogy ezt a világot nem jelenéseken, hanemembereken át kell megmutatni, máskülönben siralmasanhatna.A Bakkhánsnôkben például az istenek emberi alakotöltöttek, a nézô embereket látott. Krisztus parabolájábanis az embert látjuk, és Istennek, az isteni természetneka lényegét egyes-egyedül Krisztus metaforikus cselekvéseinát kell megértenünk. Én mindig arra törekszem,hogy az istenit mindenekelôtt emberileg mutassam meg.A boszorkányok a háború gyermekei voltak, a holttestekkelborított utakon kóborló prostituáltak. A jelenségegyszerre volt objektív és szubjektív, a háborúból hazatérôkatonák valóban találkozhattak vele. Továbbá az avéleményem, hogy Macbethnek a boszorkányokkal valótalálkozásai tökéletesen elütnek egy más tól. A másodiktalálkozást az iránytûjét vesztett Macbeth élénkebbenképzeli el és éli át. Most már hisz benne, hogy van bizonyoshatalma, és hiszi, hogy létezik valahol egy világ,amely üzenni akar neki. Az elsô találkozás talán mégreális; talán még igazi, kimaszkírozott, ijesztô lányokkaltalálkozik, esetleg a háború áldozataival…G.: De mi az, ami ekkor mozgatja?W.: Felvetôdik bennem, hogy talán éppen a háborúpusztítása. Nem tudom, mi a háború. A forrásmunkákolyan rengeteg számadatot és dátumot sorolnak fel.De lehetetlen, hogy az egymás életére törô emberekösszecsapása, a találkozás egy élô emberrel, akibôl kikell vágnunk egy darab húst, el ne fojtsa a világról valónormális gondolkodást. Egyébként miért a férfinakkell katonáskodnia? A katonaság természetesebb állapotaa férfinak, mint a nônek? És hogyan csomagolhatjuka háborút filozófiába? Hogyan teremthetünk agyilkos küzdelemhez elveket, becsületkódexet? Mirôlvan itt szó? Ezeket a szabályokat állítólag még a másodikvilágháborúban is tiszteletben tartották: a Vö rös -kereszt és bizottságai mindenütt megfordultak, és jóváhagytákaz egyes nemzetek harci módszereit. Hon -nan ez az egész képtelenség? Honnan ez az elmélet,amely fölment bennünket, és módot ad rá, hogy neminôsüljünk puszta barbároknak, akik örökös kielégületlenségükbenfolytonosan a hódítás, a terjeszkedésállapotában vannak?G.: Macbethet tehát a külsô körülmények determináltákvolna?W.: Úgy gondolom, ez lehetséges. A kommunistarendszerben tizenkilenc évesen be kellett vonulnom.Nem akartam két évet elvesztegetni az életembôl, ezelképzelhetetlen volt számomra. És Macbethnek hadbakellett vonulnia.G.: Macbeth tehát nem hordja önmagában a rosszat.Eszerint a külsô körülmények – a háború, a hadsereg – fel -mentik?W.: Azt nem. Talán eleve megvannak a hajlamai.De vajon elmondható, hogy az egyik ember rosszabbnakszületik, mint a másik? Ez túl olcsó magyarázatvolna. Azok, akik meg akarják könnyíteni maguknakaz életet, gyakran mondják: én a rossz démona vagyok,nem cselekedhetem másként. Macbethben is él egyfajtadestruktivitás. Nézd csak meg az amerikai filmekbena Vietnamból való hazatérést. Csupa sérültember, harci akarat nélküli, destruktív, öngyilkos hajlamú.A háborúból hazatérô ember hiheti, hogy ura amaga akaratának, hogy valamiért küzd, hogy a dolgoknakvan valami értelmük, de tudat alatt már nincs erejea konstruktív élethez.G.: Lady Macbeth nem járt a háborúban, nem soroztákbe, mégis rossz. Személyisége a békét teremtô nô képénekemblematikus tagadása.W.: Igaz. De képzeljük el, hogy egy férfi azt mondjaszeretô feleségének: „Ide figyelj, komoly esélyem van2008. június 13 www.szinhaz.net

Jelenetek Warlikowski Macbeth-rendezésébôl(Schauspielhaus Hannover)rá, hogy sokra vigyem, segítened kell!” Lehet, hogy azasszony elôször nemet mond, de utána átgondolja adolgot, és úgy dönt, lojális lesz a férjéhez, és nemfosztja meg reményeitôl. Különös függôség ez. Az aszszonynakvigyázatosan kell eljárnia; úgy kell a cél felétörekednie, hogy közben meggyôzôdéssel hiszi: ha nemetmond, vége kettôs létezésüknek, az együttélésüknek.Amellett ha valakinek eláruljuk a gondolatainkat,az hatásában olyan, mintha az egész világ elôtt kiáltanánkki. Ha egyszer belekóstoltunk ebbe az ôszinteségbe,és nem ütköztünk ellenállásba, akkor a gondolatelveszíti a maga démoniságát, és köznapivá válik.Az én szememben a Macbeth egy tízéves háborúrólszól, amelybôl a hôs úgy tér haza, mint Odüsszeusz.Az asszony már túl idôs ahhoz, hogy gyermekeketszüljön (vagy talán voltak gyermekei, de meghaltak?),és egyszer csak megpróbálkozik vele, hogy megemeljea házasság adrenalinszintjét. Macbeth a háború neveltje,aki megnyerte a maga háborúját, függetlenül azutána elkövetett gyilkosságtól. A Lady, úgy lehet, aztgondolja: meddô vagyok, nem szültem neki gyerekeket,így hát a társa, a barátnôje leszek. A Macbeth-elôadásokgyakran egy házaspárról szólnak: egy férfiról és egybecsvágyó asszonyról. De akkor miért Macbeth a darabcíme? Shakespeare Lady Macbethnek is nevezhette volna.A figura nem egyértelmû. Nem egy ambíció fûtötte,mindenre kész megéráról van szó. Nincs ellenállóereje. Azt mondja, a meggyilkolt áldozat az apjára emlékezteti.Nem viseli el a terhet, és összeroppan.G.: De ha az egész vállalkozásuk igazolható, honnanered a rossz?W.: A háborút követô dekadens idôszakból, a háborúegyik áldozatából, egy egyensúlyát vesztett emberbôl,a puszta tehetetlenségbôl és tétlenségbôl.2008. június 14 XLI. évfolyam 6.

MACB E T HG.: Más szóval Macbeth sodorja bele a feleségét a gyilkosságmechanizmusába?W.: Nem, nem errôl van szó. A Lady szerelembôlcse lekszik, hogy megmentse kettôsüket, hogy magamellett tartsa a férfit, és hogy legalább ezen a téren kielégítse,ha már nem képes arra, ami a férfinak a legfontosabb.Mert Macbeth szenvedélyesen szeretett volnagyermeket. Ezért van az, hogy a jóslatokban már azMatthias Horn felvételeielsô perctôl jelen van Banquo és a fia. Ez Macbeth tudatalattijábangyökerezik.G.: Végsô soron igencsak komor családi história ez.W.: Ha környezetünkben megfigyelünk ilyen párokatakár még mûvészkörökben is, ha látjuk, hogyan segítikegymást, hogyan mûködik bennük a becsvágy,valóban rábólinthatunk, hogy itt egy családi históriárólvan szó.G.: Te is hasonló, kölcsönös ösztönzésen nyugvó mûvészikapcsolatban élsz?W.: Azt gondolom, hogy az ilyen kapcsolat bizonyosértelemben elvakít. Nagyon sok erôt és energiát ad,másfelôl azonban veszélyes lehet; annak ellenére,hogy mindig azt remélem, tisztességes úton közelítemmeg a célt. Az ember megérzi, mely pontig tisztességes,és mikor kezd el hazudni. Ha a becsvágy fontosabbmozgatóerô lesz, mint az emberi fájdalom, amelyetki kell fejeznünk, akkor hazudni kezdünk. Ez a különbséga forma és a tartalom közt. A rendezô a tartalomértküzd, véleményt akar mondani a világról, ésnem az a célja, hogy képet fessen a világról. Ezért jótékonyaka megsokszorozott energiák: felhalmozódnak,és átragadnak a színészekre. Hollywoodban újra párosokalakulnak ki: a rendezô és az ô színésznôje.G.: Ezért vetítettél a Macbethben részleteket a SunsetBoulevard-ból, ebbôl a hollywoodi gyilkossági történetbôl?W.: Úgy éreztem, Lady Macbeth tébolya Gloria Swan -sonénak felel meg. Amikor letartóztatják, úgy érzi: végremár nem kiöregedett, elfelejtett sztár többé, hanemúj filmet forgat. Ô is hitt a szerelemben, a párhuzamossorsokban. Macbeth is egy sokkal idôsebb asszonnyalkötötte össze sorsát, és ez meghatározza érzelmeit.Sokkal jobban szeretem, ha a dolgok az em berekbôlindulnak ki, és nem a sorsból, a predesztinációból.G.: Ha egy rossz elôadás a természetfölötti világot elevenítimeg, Shakespeare ódon boszorkány- és kísértetmesékszerzôjévé válik. Holott maguk a szövegek és saját kulturálisismereteink is arról vallanak, hogy az emberi tudatötszáz évvel ezelôtt sem különbözött túlságosan a maitól.W.: Ez igaz. Senki sem mondhatja tehát, hogy aMacbeth színrevivôinek hinniük kell a boszorkányokban.Számomra ez megemészthetetlen. A legkevésbésem érdekel, hogy rémséges varázsformulákon át vagya fantázia függvényében mutassam be ôket.G.: Akkor egyáltalán mire jók ezek a boszorkányok?Nem lehet, hogy konvencióról van szó, a Shakespeare korabelinézôk igényérôl?W.: Talán idegborzolónak szánták ôket? Bizonyosrendezôk mind a mai napig így fogják fel a kérdést, akövetkezmények nem izgatják ôket. Engem a legjobbanaz bosszant, amikor csak úgy feltálalják nekemezeket a jóságos vagy gonosz boszorkányokat, és nemmondják meg, mirôl van szó. Vajon a rendezô egymásfajta rendnek veti alá magát, abban a hitben, hogyennek a rendnek a mi világunkban is jelen kell lennie– avagy csak gúnyolódik, ironizál? Az én szemembena boszorkányok Macbeth bensejében mûködnek.G.: A fejében?W.: A fejében és részben a valóságban, meg abban aszellemi állapotban, amelybe a háború juttatta. Mint alegjobb háborús filmekben, például Francis FordCoppola Apokalipszis mostjában, amelyben az emberekmagáig a pokolig, a félelem kvintesszenciájáig jutnakel, belebódulnak a bálványokba, az áldozati szertartásokba,a primitív, rítusokkal kísért törzsi viselkedésbe.(Ugyanez egyébként megtalálható Goldingnál, A LegyekUrában is.) Brando jelenetére gondolok a borjúval azApokalipszis mostban. Nagyon közel kerülünk a boszorkányokhoz,a jelenésekhez, a jövôbe látó istenekhez.Annál is inkább, mert ez felment a felelôsség alól,és a bûnt a jóslatra hárítja.G.: Macbeth azt hallotta, amit hallani akart. És nekedmi az álláspontod a természetfölötti világgal és annak metafizikaititkaival kapcsolatban? Léteznek boszorkányokés szellemek?W.: Nem tudom, de inkább szkeptikus vagyok.Szívesen hinnék egy bizonyos energiában vagy a holtaklelkében. Nem tudom. Lehet, hogy ezt a kérdést késôbbretologatom, nehogy azonnal válaszra vagy döntésrekényszerüljek.2008. június 15 www.szinhaz.net

MACB E T HG.: Soha nem ért olyan élmény, amely hívôvé tett volna?W.: Szeretnék mindent, ami az életemben történik,bizonyos rend és szükségszerûség alapján látni. Igen.Szeretném, ha a világon harmónia lenne.G.: Bizonyítékod nincs rá?W.: Csupán egyetlenegy, ami az emberek között jönlétre: valamiféle irracionalitás, valamilyen emberiségegyház,valamilyen isten megszületése.G.: Amit most mondasz, nem vonatkoztatható A dibukra.Azt mondod, nem érzed a holtak jelenlétét, nemhiszel bennük. Akkor hogyan hozhattál létre egy olyan elô -adást, amely a szellemek bûvhatásáról szól?W.: A kettô nem egészen ugyanaz. A dibukban egybizonyos létezés elôtti állapot vonzott, az a gondolat,hogy a szerelmesek egyetlen testben találkoznak.Vannak lelkek, amelyek már a születés elôtt ismerikegymást, és találkozásuk aztán az életben is megismétlôdik.A lélekvándorlás, az már más téma. Nemrégvalaki azt mondta nekem, hogy valamelyik korábbiéletemben nô voltam. Mellesleg kicsit aggaszt, hogymi mind, akik ismerjük egymást, egy elôzô életbenennyire közel álltunk egymáshoz. Lehetséges ez? Demagam különbözô helyeken különbözô energiákat érzek,egy-egy személy jelenlétét vagy távollétét. Miféleteret alkotnak a lengyelországi zsidó temetôk? Vajonsenki sincs ott, mert senki sincs, aki élne?G.: És mi a helyzet Istennel?W.: Keresem a bizonyítékokat, amelyek a létezésemellett szólnak.G.: Valóban ezt keresed?W.: Ezt, de nem rögeszmésen.G.: És találtál már valamit?W.: Nem tudom.G.: A lengyel katolikusok útját jártad: hitoktatásban részesültél,áldoztál stb. Mikor támadtak kétségeid?W.: Tizennyolc éves koromban. Világos volt a fejem,és faggatni kezdtem magam. Találkoztam protestánsokkal,majd buddhistákkal. Az egyházat nagyongyöngének éreztem, a nagyon egyszerû emberek vallásának,amely kizárólag arra törekszik, hogy az embereketaz engedelmesség állapotában tartsa, fôképp tilalmakrévén. Az én szememben az egyház kompromittáltamagát, és úgy éreztem, a kereszténység minda filozófia, mind a teológia szempontjából kidolgozatlan.Nemrég egy barátom esküvôje alkalmából tizenötév óta elôször jártam templomban, és megtapasztaltam,hogy a mûvelt ember az egyház ellensége.Minden bizonnyal azért, mert sokkal többet sejt, mintamennyit egy paptól megtudhat.G.: A temetésekkel is ugyanúgy vagy, mint az esküvôkkel?W.: Temetésen nem jártam.G.: Teszel-e különbséget az egyház mint intézmény és avallás között?W.: Protestáns szempontból az egész egyház nevûelmeszülemény kompromittálva van.G.: És mi a helyzet az evangéliumokkal?W.: Valaha olvastam, de ma már nem olvasom ôket.Valamilyen már-már reformátori tiltakozás ébredtbennem. Mire való ez a sok kép, ez a töméntelen szent,ezek a hozzátoldások, amelyek már-már a láthatatlanságigkompromittálják a Legfelsô Lényt? Ez a Lény ahívôk többsége számára nem létezik. A vallásosság veszélyes,mert alibit ad az élethez. Az élet elég rövid, ésmindig van valami ilyenféle alibink: a munka, a színház,a küldetés. Itt mûvész vagyok, ott meg hívô.Csupa alibi. Veszélyeknek kellene kitenni magunkat,fenyegetéseknek, legalább idôrôl idôre. Nekem is voltegy örök alibim: a munka. A színházi munka személyeskérdések, kétségek, állásfoglalások láncolata.Egyre több távolságtartással gondolok bizonyosfajtaalibikre, köztük a vallásra.2005FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ JUDITKrzysztof Warlikowski: Théâtre écorché. Actes Sud, 2007. Piotr Gru sz -czyn ski interjúsorozata Warlikowski Shakespeare-rendezéseirôl.Tarján TamásCinteremW ILLIAM S HAK E S PEARE: MACB E T HAz utolsó jelenetek egyikétôl gondolatban visszapergetvea Katona József Színház elôadása hívebbenmutatja magát, mint kopársága folytán néhaegészen az érvelés, átvezetés hiányáig lecsupaszított,szaggatott linearitásában. A Macbethet játszó HajdukKároly és a Macduffot alakító Lengyel Ferenc térdig,derékig egy veremben állva ütlegeli egymást. Tompánpuffanó cséphadaróval. A trónját gyilkosságsorozat áránmegszerzô, mostanáig bitorló király és a becsületes, desorsa uralásában gyenge, rosszul számító skót nemesnem érdemli ki, hogy vitézekhez méltóan karddalvívja végsô párharcát. A vékonypénzû, szálkásan inasMacbeth (aki már hisztérikus felajzottsággal átláttavesztét) és a bajnoki termetû, igaza tudatában tántorít-2008. június 16 XLI. évfolyam 6.

MACB E T Herôsíti a képzetet, hogy cinteremben: határtalan temetôkerthullákra éhes televényén játszódik a darab.A nagy, rusztikus színfoltokkal dolgozó SzakácsGyörgyi metálfényû és tompán fémes felületû, alig archaizálóhosszított ruhákkal járul hozzá a bemutatószíndramaturgiájához, függélyes formavilágához, tárgyilagosankeserû látásmódjához. Szabó Lôrinc fordításábanfémesen verôdnek össze a sorok. Ha egy-egynyelvi megoldás évtizedek múltán nehézkesebbnekhat, nem rozsda: patina lepi a textust.Nagyvonalú, de nem egyenletes Zsámbéki perpendikulárisMacbethje. Bezerédi Zoltán roskadozó betegségébenis tekintélyes figuraként, jellemként hozza színrea magát már nehezen összeszedô Duncan királyt.Csapzott Lear, aki nem tartományokat osztogat, ésnem a lányainak, hanem címeket és jussokat a gyôzteshadvezéreknek. Ô sem sejti elôre, hogy akiket kebléreMészáros Piroska(Másodikboszorkány),Hajduk Károly(Macbeth) ésMészáros Béla(Banquo)hatatlanul bosszúszomjas Macduff viadala nincs elôrelefutva. Hosszan, alélva, erôre kapva sújtanak egymásfelé. Még ekkor sem bizonyos, melyikük dôl az elôremegásott sírba. Meglehet: mindkettejüket elnyeli a gödör.Kísérteties világításban vetíti magát a történelemboltozatára az iszonyú viaskodás.A Macbeth a hatalmi evidenciák drámája – és az evidenciáksemmibevételéé. A negatív evidenciáké. A világosbeszéd mint nem értett vagy félreértett beszédfogalmazódik meg benne. Zsámbéki Gábor rendezésemindkét szólamot roppant pontosan elemzi. Ezért bírmindvégig téttel valamennyi esemény, amelyhez acímszereplônek köze van. Mintha marólúgban áztattákvolna a szöveget, úgy roncsolt szét (nem elsôsorbanrövidítéssel, hanem értelmezéssel és hangsúlyokkal)minden fölöslegeset az interpretáció. A radikáliskémia eredménye, hogy nem a rozsda válik le a monumentálisshakespeare-i fémvázról, hanem a moráliskorrózió, a társadalmi és egyéni szétmartság maradvissza tartalomként.Khell Csörsz rozsdabarna díszlete csupán néhány táruló-zárulóegyszerû falat helyezett a térbe. A talajt kissírdombok teszik egyenetlenné. Az udvari, katonai segéderôkalkalomadtán rutinosan süllyesztik a felnyitottsírüregekbe a könnyû, bábszerû, jelzett tetemeket.A halálukat lelô szereplôket ugyanígy. Holtak buknakki nyughelyükrôl, testet öltô lélek jár vissza tudatot, lelkiismeretetfeltépni. Ebben a birodalomban régótatarthat a háború, mindennapos tennivaló az elföldelés.Hatalmas temetôn inog az ország. A jobb felôl álló harangláb(nem különösebben sikerült építmény) csakvon, azok taszítják félre az útból. Macbeth a türelmetlenülvágyott koronáért gyilkol, Banquo (MészárosBéla figyelmes, de nem elég óvatos értelmiségit léptetide-oda) utódai majd trónra kerülnek. Mindez elôremeg van írva a sors, azaz a vészbanyák könyvében(a tragédia az, hogy a Macbeth házaspár szabad akaratábólés a jóslatnak csupán az ígérvényeit felfogva cselekszik).A boszorkányok arcát három fénykör vágja kia kezdés sötétjébôl. Jordán Adél, Mészáros Piroska,Pálmai Anna: három útszéli nô, három kábult lápvirág.Egymásra viháncolt és a jövendölésbe izzított erotikájukkissé öncélú, mivel a szíjas, ideges, önmagávaldialogizáló Macbeth körül nincs szexuális aura, s LadyMacbeth is elhasználtabb meg praktikusabb, semhogy2008. június 17 www.szinhaz.net

Hajduk Károly,Keresztes Tamás(Donalbain) ésFullajtár Andrea(Lady Macbeth)Koncz Zsuzsafelvételeitényleges testiség motiválná férj és feleség összetalálkozó(de interferáló) leigázásvágyát, Duncan véréneksietôs kiontását. Utóbb ezért stílusidegen a már megbomlottelméjû Lady holdkóros mezítelensége. Zsám -béki olykor önkényes bizonyos megoldásokkal: a boszorkányoklakta senki földjén például váratlanul kerüla falra Macbeth Wanted!-szerû plakátmása (az eláztatottpapír foszlányos lekapargatása: a bûnös király mágikusmegsemmisítése ugyanakkor erôs és szép színháziimpulzus).Az elôadás egyenetlenségei, önkényességei közé sorolhatónéhány kettôs, hármas szerepkiosztás. Gyárt -ható persze teória (ésszerû társulati és elfogadhatólélektani indoklás), miért játszik Keresztes Tamás hû -vösen élveteg mindenmindegy Második gyilkost ésellen szenves, enervált királyfit (Donalbain), sôt angoltábornokot (Siward) is, de ez még sincs rendjén. E terhetmás is viseli. Kun Vilmos (Öreg, Orvos) esetében viszontönmagáért beszél az alakduplázás. A saját árnyává töpörödôKun (a bemutató estéjén, március 15-én ünnepeltenyolcvankettedik születésnapját) tapintható rettegésselvészeli át a gonoszság és önmarcangolás különöserôfölényét: a tébolyodottsága miatt (is) nem e világilénynek érzékelt Lady mérgezô kisugárzását. Az Or vosszájába tömi a papírlapot, melyre az asszony öntudatlanszavait jegyezte: lenyeli a tanújelet, hogy nyoma semaradjon, mit látott-hallott. A másik tanún, Olsa v sz kyÉván (Udvarhölgy) látszik: hallgatni fog, mint a sír.Kovács Lehel talányosan bújik a mozgékonyabb királyisarj, a jövôvel szembekötôsdit játszó Malcolm bôrébe,Takátsy Péter a teljes közömbösségig alacsonyodottpária Elsô gyilkosként, Haumann Péter borisszaKapusa kicentizett alakítással, legyintô népi bölcselkedésselbilleg a drámai populáció felsô (királyi, úri, katonai)és alsó (földönfutó, lumpen, bûnözô) szintje között.Alaposan kimunkált a színészvezetés, a gyerekszereplôk,Szôke Árpád (Banquo fia) és BezerédiBendegúz (Macduff kisfia) is derekasan teljesítenek.Lengyel Ferenc fokozatosan érleli harmadik fôszereppéaz ólmos, elkínzott, tanácstalan Macduffot. Az islerí róla, hogy a királynak alkalmatlan számos figuraközött miért nem trónra termett férfi ô, az igazságosztósem. (Egyelôre Kovács Lehel sunyi nyikhaj Mal colmjalesz a felkent, aki ugyanúgy osztogatja a plecsniket, ésüresíti ki a jövôt, mint atyja tette.) Fullajtár Andrea korbácskéntcsap a történet indítására, nem a kezdésben,hanem a végzésben árnyalja a Ladyt. Sze rep formálásaszûkebb tartományban mozog, rekedtesebben szól,mint Zsámbéki Médeiájában vitt korábbi címszerepe(a 2004-es Euripidész-elôadás részint elôzménye volta Shakespeare-premiernek). Fullajtár és Hajduk összjátékanemes, mert a gyilkos kettôs részegültség hintájábanhol az egyik, hol a másik nemtelent repíti elô -re. Hajduk Károly az elvetemedett, hatalomvágyó,III. Richárdéra emlékeztetô intellektus erejével hitetiel Macbeth hadvezéri kvalitásait. Akkor is monologizál,amikor másokhoz szól. Hôsnek – egy közkeletû meghatározásszerint – azt tekintjük, aki középpontjábólkimozdíthatatlan. Zsámbéki Gábor Macbethje Hajdukjátékában olyan férfi, akinek – a világrend megcsúfolásakéntés önmaga szégyenére – vág az esze, ámnincs, sosem volt, nem is lehet jellemcentruma.WILLIAM SHAKESPEARE: MACBETH(Katona József Színház)Fordította: Szabó Lôrinc. Díszlet: Khell Csörsz.Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Fodor Géza.Zene: Sáry László. Rendezô: Zsámbéki Gábor.Szereplôk: Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, KeresztesTamás, Hajduk Károly, Mészáros Béla, Lengyel Fe -renc, Dankó István e. h., Szôke Árpád, Kocsis Ger -gely, Bezerédi Bendegúz, Kun Vilmos, HaumannPéter, Fullajtár Andrea, Rezes Judit, Olsavszky Éva,Jordán Adél, Mészáros Piroska e. h., Pálmai Anna,Takátsy Péter, László Géza Attila e. h.2008. június 18 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRKolozsi LászlóHat mezô, az egyik:HerminaF I S HERMAN’ S F RIENDS – HALÁSZ PÉT ER DOK UMENT UMSZÍNHÁZAjátéktér hat egyenlô mezôre oszlik. Játéktérnekmondom a színpadot, mert nemcsak színészeketlátunk, nemcsak jeleneteket, nemcsak HalászPéter-darabok egy-egy érdekesebb, többnyire az álomhoz,egy álmodóhoz kapcsolódó epizódját, hanem tévéinterjúkrészleteit is, egy szakadt szélekkel kitépettdarabot a Herminamezô werkfilmjébôl, kultikus elôadásokrögzített foszlányait. Játékteret célszerûbbmondani, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy amia színpadon történik, az színházi elôadás.Ha a színházi elôadás közösségi élmény, akkor semmiképpensem az. Ha a színház azt jelenti, hogyugyanazon nevetünk, ugyanazon csodálkozunk (mi,nézôk) – hiszen ugyanazt a darabot nézzük –, és nevetésreingerel bennünket a másik kacagása, akkornem mondhatom, hogy Vajdai Vilmosék kísérleteszínházi élménnyel ajándékozza meg Halász Péteregykori rajongóit és tisztelôit. De ha nem ragaszkodunkahhoz, hogy a színház zárt tér, ahhoz, hogy fontosrésze a színháznak a másik, a másik nézô megnyilvánulásais, akkor nyugodtan mondható a Fisherman’sFriends legalább olyan erôteljes színháznak,legalább olyan erôs élménynek, mint a Halász Péterdarabok,-elôadások jelentôs része. És arról is szól –még ha másképpen is –, mint a Halász-darabok többsége.A szabadságról. Történetesen azért, mert a darabközponti, sôt abszolút figurája Halász Péter: egy szabadember. Egy olyan ember – ez bontakozik ki a hatrészletbôl –, akinek leglényege volt a szabadság.Vajdai Vilmos álomjeleneteket húzott elô a Halászrepertoárból,mind a hat részletre rá lehetne fogni,hogy egy álom részei. Tulajdonképpen nem lényeges.Halász oeuvre-je olyan összetett és sokrétû, hogy másapropót is elô lehetett volna csalogatni az egyébként azéletmûvéhez képest (annak súlyához képest) csekélyanyagból. A Katona József Színház Kamrája szûk hely:bal szélen Halász Péter Önbizalom címû darabjából adelô Juristovszky Sosa és a világ legkisebb színházában(vagyis egy, a fejére applikált színpadban) TakátsyPéter. Krízis, krízis, ismételgeti Takátsy, mint aki legszívesebbenmár csak ezt mondaná, semmi mást.Mellettük, balra, mûgyepen, mûszituációban, mûfutásközben beszélget Adorjáni Bálint és KrasznahorkaiÁgnes arról, hogy a menedzser (Adorjáni) beszáll-eharmadiknak. Lesz szív alakú kád, szív alakú ágy, ésjön egy csinos barátnô is. Ez a részlet is az Önbizalombólvan. És eldönthetetlen: nevetni kell-e rajta. Ez akomikum, Halász komikuma, sötét. Olyan sûrû, minta kínai levesek; és olyan erôs.A játéktér közepén vetítés. A képek nem túl élesek,olykor nem kivehetô, mit is látunk éppen. Bal szélen,alul, interjúk mennek. Halász Péter a szép emlékûStúdiónak (a 90-nek, majd a 94-nek) nyilatkozik, többekközt a lakásszínházról: elmeséli, hogy a szomszédnéni panaszkodott, hogy besúgók garmadája lepi el alakását, és az egyik fülét a falhoz tapasztva hallgatja,mi folyik a szomszédban. De pechje volt, azon az esténépp egy néma elôadás ment.Nem mellesleg: elképesztô, hogy Halász milyen felszabadultantudott nevetni minden pöffeszkedô hatalmaskodónés magán a hatalmon is – észleli, hogy azmilyen dühvel, milyen kétségbeesetten akarja tönkretenni,eltüntetni, nyomát is befedni, de azzal is tisztábanvan, hogy úgy tud túljárni az eszén, úgy tudja igazánfelpiszkálni, ha nem változtatva a mentalitásán,egy percre el nem felhôsödô ábrázattal, csak derül rajta.A vetítéseken megjelenô Halász Péter mindigderûs. Derûs feljebb is, a Gyerekünk címû új színházielôadás részletében. Egy nézô ölébe ül: hogy az elôadásemlékezetesebb legyen. Hihetünk neki. A geg tulajdonképpenpontosan mutat rá, miért maradtak (másegyéb okok miatt is, persze) Halász elôadásai emlékezetesek.A bátorsága is maradandó. Jobbra fent a Herminamezôwerkfilmje pereg. Ez az a film, amely a legtöbbetmondja ´56-ról – pedig rengeteg film születetta nagy esemény nagy évfordulójára. Ez az, amely nemcsakötvenhatos film – hiszen a többi, a lényegtelenebbekcsak azok, és legfeljebb csak az évfordulókonkerülnek majd elô. Pedig a fôhôs, ha jobban megnézzük:Ken, vagyis Barbie párja. A Herminamezô alattegy dal megy: a Mr. Dead és Mrs. Free. A Squat Színházelôadásának részlete. Háborús funky.A kivetítés mellett a Kínaiból játszik egy nyúlfarknyitTenki Réka és Dankó István. Tenki Réka felébred, éselmeséli egy színes, szélesvásznú álmát. Mellettük egyremek részlet megy ugyanebbôl a darabból: a meghallgatás,Bánki Gergely és Gosztonyi Csaba elôadásában.Minden színész, ha jól számoltam, tizenötszörjátssza el ugyanazt a nyúlfarknyi részletet újra és újra.A legjobban, a legátéltebben Bánki Gergelyék produ-2008. június 19 www.szinhaz.net

Juristovszky Sosa,Takátsy Péter,Adorjáni Bálint ésKrasznahorkai Ágneskálják a Kínai részletét, de színjátékról beszélni aFisherman’s Friends esetében botorság lenne. Ha valamitdicsérni lehet, az egyrészt a színészek kitartása,másrészt az alázata: hogy nem változtatnak, legfeljebbcsak apróságokat, nüanszokat, egy-egy megjelenítésben,de egyébként ugyanazt mondják, újra és újra, tehát:körülbelül ugyanúgy.Ugyanis – és ezért nem közösségi élmény, nem anézôk együttes élménye ez az elôadás – amit hallunk,azt egy tizenkét sávos füles (vagyis tolmácsgép) egyiksávján halljuk. Mi rendezzük, mi, nézôk, el és be, eztaz elôadást.Nem tudom, kinek mikor esik (esett) le, hogy mindensávban ugyanazt halljuk, sokszor – és ha tekergetünk,a tizenegy sáv egyikén (egy sáv üres: ez lehet akár jelképesis) az egyik epizódhoz kapjuk a hangot –, énelég hamar érzékeltem, hiszen az egyik felolvasó a hátammögött ült. A látottak ugyanis kiegészülnek négyhangsávval. A Tesla és Edison hangjáték mulatságosrészletéhez ugyanúgy nincs kép, mint az interjúrészletekhez,a hangos levelekhez (ezekbôl olvasott fel mögöttemPálmai Anna), a dalokhoz (itt is fel-felsejlikVáradi Gábor, Tenki Réka és Dankó IstvánKoncz Zsuzsa felvételei2008. június 20 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRegy-egy baljós vagy a valóságos helyzeteket komikusanlehetetlenné keverô álom) és az utolsó, a ravatalozónelmondott beszédhez. Mi, nézôk határozzuk meg,mennyit akarunk hallani egy-egy jelenetbôl. Mihezmilyen képet nézünk. Ha nem bírjuk, nem tetszik,amit hallunk, továbbkapcsolhatunk. A másik nevetésétcsak sejthetjük, megpróbálhatjuk kitalálni, hogy ki,hol, miért mordult fel, kacagott, bôdült el. Ez nem közösségiélmény; a másik nézô reakciója: adalékanyag.Nem feltétlenül az a tisztességes nézôi (vagyis hallgatói)magatartás, ha minden képet szépen végigveszünk,mint egy nyelvleckében. Úgy éreztem, frappánsmegoldás lett volna, ha az elôadás akkor ér véget,amikor már mindenki elment: ha mindenki akkormegy el, amikor már mindent látott, mindent megértett,ha már biztos benne, hogy a munkát – ami jelenesetben nemcsak befogadást, a nézô szokásos munkáját,hanem gyászmunkát is jelent – maradéktalanul elvégezte.De a zárlat egy vers. A Herminamezôben is elhangzó,argóban írt vers. A szabad emberrôl.„A belsô szabadság állapota – írta abban az idôben,amikor Halász Péter Nyugatra kényszerült, EörsiIstván – csak fokonként érhetô el. Elôször az igény támadfel, hogy saját törvényeinket kövessük. A szabadságelsô stádiumában az ember valódi szükségleteitkutatja, megpróbál eltávolodni a konvencionális elvárásoktól.Azután, amikor megindul valódi szükségleteiútján, rendszerint agresszíven és provokatívan próbáljaérvényre juttatni magát. A harmadik stádiumban jutel az ember oda, hogy a pátosztalanság pátoszával teszi,amit énje sugall, viselkedés helyett létezést nyújt.”Ez – a pátosztalanság pátosza – jellemezte a leginkábbVajdai Vilmosék méltó megemlékezésnek is nevezhetôelôadását. A Fisherman’s Friends erôs hatású,akárcsak a megfázottaknak ajánlott cukorka, a fisherman’sfriend. A szabadság harmadik fázisa adott hírtmagáról. Egy jelentôs színházi ember. Valaki, akinemcsak álmában volt szabad.FISHERMAN’S FRIENDS –HALÁSZ PÉTER DOKUMENTUMSZÍNHÁZ(A TÁP Színház és a Katona József Színházközös elôadása, Kamra)Rendezô: Vajdai VilmosJászay TamásCsináljunk Wagramot!EDMOND ROSTAND: A S A SFIÓK1809. július 5–6.: a Bécshez közel esô Wagram falumellett nagyjából kiegyenlített erôviszonyok mellettösszecsaptak a Károly fôherceg vezette osztrák seregekés Napóleon csapatai. Az ötödik franciaellenes koalíciósorsát megpecsételô ütközet, majd az osztrákok vereségétkimondó schönbrunni béke látszólag Bonapartedicsôséges pályafutásának újabb állomása. A történészekazonban megjegyzik, hogy Napó le on nak ezúttalkorántsem volt könnyû dolga: a „kis káplár” hadvezetésistílusát akkor már évek óta tanulmányozta félEurópa, s így kezdtek rajta eligazodni, ráadásul a franciahadfiak lelkesedése is apadóban volt az egyre megerôltetôbbhadjáratok miatt. Napóleon wagrami gyôzelmétha túlzás volna is pirrhuszinak nevezni, krónikásaimégis a császár hamarosan bekövetkezôbukásának egyik intô elôjeleként emlegették a csatát.A történelmet persze mindig a gyôztesek írják.Rostand A sasfiókjában ma éppen ez (is) lehet érdekes:a darab nagy ügybuzgalommal, ám nem kevés túlzássalmegrajzolt panorámakép egy olyan korról, melybenkülönös felelôsséget hordozó pillanatnak, a történelemmint identitásteremtô erô kanonizálásának lehetünkszem- és fültanúi. Meg annak, hogyan írja felülés szét egymást, máskor meg hogyan fér meg egymássala központilag terjesztett és a suttogva terjedôtörténelem; annak, hogy halála után több mint egy évtizeddelmicsoda áhítattal ejtik ki Bonaparte Napóleonnevét még azok is, akik hivatalból megvetették ôt. Éspersze ebbôl következôen azt is látjuk, ahogy egy egészgeneráció igyekszik kétségbeesetten életben tartani,újraolvasni és értelmezni Napóleon idôvel nem halványulóalakját. A dráma tétje a sokszor ellentétes érdekekés olvasatok metszéspontjában álló, emiatt (is)szenvedô és szenvelgô Sasfiók, Mária Lujza és Na pó le -on tüdôbajos, kevély kölykének a megváltása, az ô személyesviszonyának tisztázása apja monstruózus fantomalakjához.Merthogy az 1830–1832 között játszódó, hatfelvonásos,a romantika túlzó stílusjegyeinek bôkezû alkalmazásamiatt levegôért kapkodó Rostand-opusnak aszínpadon egy ízben sem megjelenô I. Napóleon császáraz egyik fôszereplôje. Víg özvegye, a legfeljebbmegszökött papagája és elrontott frizurája miatt bánkódóMária Lujza; a vérfagylaló nyugalmat magára2008. június 21 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRerôltetô, az egykori bálványnak még az emlékét is eltiporniakaró Metternich; a valóság csontos ujjú kísérteteielôl a szenilitás derûjébe menekülô Ferenc császárés a többi szereplô egytôl egyig saját, Napóleonhozfûzôdô viszonyát próbálja tisztázni és megfogalmazni,nem kevésszer önterápiás célzattal.Vidnyánszky Attila csupa líra, szemet és fület gyönyörködtetô,nagy ívû debreceni rendezésében a császárgyôzedelmes alakja is megjelenik – egy festményen.A schönbrunni helyszín hátterében dominálóóriási tükör túloldalán Jacques-Louis David jól ismert,heroizáló portréja Napóleonról, ahogy pompás paripájahátáról az Alpokon való átkelésre buzdítja katonáit.Alekszandr Belozub artisztikus minimáldíszletében akép elhelyezése túlmutat önmagán:sokáig a portré túloldalátlátjuk, a hatalmas, foncsorozott,szemet vakító, tükrös felületet.Metternich egyik dühödt távozásakormegbillenti a tükröt, ekkorvillan fel elôször a titkosportré. Napóleon feltûnése váratlanmeglepetés, ám pontosanérzékelteti az osztrák udvar viszonyátegykori félelmetes ellenfeléhez:hiába titkolnák, vagytennék meg nem történtté mindenlehetséges eszközzel az egykorieseményeket (lásd a Sasfióktörténelemóráját, a rendôrfônökSedlinsky túltengését stb.), azokidôvel úgyis felszínre törnek.Hervatag arisztokratizmussaluralja a színpadot a sok fehér ésarany – igaz, a gyászév réges-régletelt, de mintha szorgos kezekkülönös figyelmet fordítanánakarra, hogy véletlenül se emlé -kez tessen semmi a kimúlt rezsimre.Oldalt és hátul fehéres,ferdén levágott tetejû falak, amagasból a „léggömb alakú empirekristálycsillár” helyett óriási,gyönyörû, sárga és fehér virá -gokkal borított lomb ereszkedikle. Belozub fantáziáját di csérik aszínpadra begördített, többfunkciós,kifinomult bájjal megálmodottmasinák: a nyitó képbenszereplô diadalszekér és a multifunkcióspianínó, melyen jut hely székeknek, titkosrekeszeknek egyaránt. A különös, dekoratív járgányokaz osztrák udvar mesterkélt, modoros légkörének háromdimenzióskivetülései. A jelmezeken szintúgy afehér és a csontszín uralkodik – emiatt válik hangsúlyossá,ha valaki vagy valami megtöri a monokróm világot,mint például Flambeau Séraphin (Varga Józsefjózan, fontos alakítása), Napóleon egykori katonája,amikor libériáját lecseréli gránátos-egyenruhájára, deemlíthetjük Napóleon háromszögletû, fekete kalapjátis (a maszkabálos felvonás másképp ellenpont: a színpompáskosztümök közül éppen a Sasfiók egyszerûkatonaruhája lóg majd ki). A látvány mellett a hangzóélmény is alapvetô fontosságú: Vidnyánszky elôadásábanszinte végig szól a zene, a versben elhangzó szövegmellé és alá erôs, hatásos alapot biztosítva. A rendezôzeneválasztása a színpadi események hangulatábólkövetkezik, békésen fér meg egymás mellettBerlioz és Beethoven, Schnitt ke és a Kronos Quartett.Az osztrák udvart a saját nagyszerûségükbe beleszerelmesedettpojácák töltik meg: koncentrikus, hangosanrajongó és manírosan deklamáló körökbengyûlnek a névleg irányító Ferenc császár és a valójábandiktáló Metternich köré (emeljük itt ki Tóth Lászlót ésAndrássy Mátét). Az udvar valóban altat és kábít, mintelhangzik a darabban: a kedélyes mosoly valójában azarcra erôltetett torz vigyor, hiszen itt mindenki színlelés alakoskodik (az álarcosbál – Vidnyánszky által máskoris nagy kedvvel használt – színház a színházban jelenetsoraennek pandanja). Metternich folyton fortyogó,kitörni kész vulkán: Trill Zsolt alakításában vékonyhatárvonal választja el a vadászkutya éberségét a paranoidönkényúrtól. Jobbkeze, Sedlinsky rendôrfônökalakjában Mészáros Tibor egyszerre tud fenyegetô ésnevetséges lenni: a kisemberrel magas lóról beszélô,agresszív akarnok és az ügyefogyott hivatalnok ügyeskeveréke (a Ferenc császár szakszerû köszöntéséreminket, nézôket buzdító, részben improvizált jelenetea tháliabeli vendégjátékon ugyan kissé hosszúra nyúlt,de a meglepetés erejével és a kivitelezés profizmusával2008. június 22 XLI. évfolyam 6.

Rádai AndreaDolgozni, enni,pénzt keresniARNOLD W E SKER: A K ONYHAAz egri Gárdonyi Géza Színház A konyha címûelôadása nem elégszik meg a homlokukrólizzadságcsöppöket törölgetô, a belüket is kidolgozókonyhai munkások sanyarú sorsának bemutatásával.Máté Gábor rendezése – az aprólékos kidolgozottság,a társulat csapatmunkája és az egyéniszínészi teljesítmények – túljut a naturalistabíbe lô d ésen, és Arnold Wesker drámájánakmetafizikai ré tegét is megjeleníti: az örök emberirenyitogat kapu kat a moslékot nagyüzembentermelô, olajszagú konyhából.A konyha egy nap története, a munkahelyek világánakkeresztmetszete: a színpadon tesz-vesz, zsibongközel harminc szereplô, a hierarchia tagjai (a mosogatófiútóla tulajdonosig), akik tüzetes részletességgelmutatják be a különbözô munkafolyamatokat (a nyersanyagfeldolgozásától a felszolgálásig) és a munkahelyieseményeket (a konfliktusoktól a baleseteken és alopáson át a szerelmek szövôdéséig). A rendezésen ésa színészi teljesítményen múlik, hogy az enciklopédikusaprólékosság nem válik-e unalmassá, és hogy adráma értelmezési lehetôségeinek rétegzettségére felfigyel-ea nézô.Az elôadás naturalisztikus rétegének alapja a színpadonvégzett konyhai tevékenységek kidolgozottsága,a díszlet (Cziegler Balázs) és a jelmezek (Izsák Lili),melyekben realisztikus és stilizált elemek keverednek.A szereplôk a munkát konyhai eszközök segítségévelimitálják, rendkívül profi módon: mintha némafilmbenfôznének, melybôl kimontírozták a karikákra hullósárgarépát és a sercegô olajat. A két cukrász még a felverttojásfehérje keménységét is ellenôrzi, amikor a felfordítotttálat egymás feje fölé tartják. A csúcsidô közeledtévela fütyörészô jókedv az egyre feszítettebb munkatempónakadja át helyét. Amikor a közönség márkapkodva figyel, a szakácsok még összhangban vannak:a serpenyôket, merôkanalakat, tányérokat ütôhangszerkénthasználva egy zeneszámot adnak elô. Aztán ahangok véletlen zajokra esnek szét, s a már szinte lehetetlenteljesítményt követelô ôrült tempó áthelyezi akonyhát egy másik, valószínûtlen világba, miközben aszínpadon stroboszkópszerû fények villognak.A jelmezek – mind a civil, mind a munkaruhák – belesimulnaka konyhai környezetbe, a különbözô szí nûegyenruhák ugyanakkor egyénítik a szereplôket, Peterégszínkékje például kívülállást és elvágyódást sejtet. Adíszlet minden elemében valóságos konyhára emlékeztet:a csempe sárga a kosztól, a „Dohányozni tilos!”-tábla piros, és a hátsó falra helyezett ventilátor hangosanzúg a munkaidô alatt.Az elôadás egy másik rétege az embert megnyomorítómunkahelyi miliôt mutatja be. Az erôsen bevilágítottnézôtéren nehéz feledni, hogy az irodában, azügyfélszolgálaton vagy, teszem azt, a tanáriban is érvényesekA konyha mindenkit bedaráló farkastörvényei,az össze- és elnézések, a halk kuncogások, az összeröhögésekés -súgások világának szabályai. A konfliktusoktólmegfeszülô közösséget ennek megfelelôen aszínészek egy-egy pillantással, gesztussal ábrázolják,és a családi perpatvarokat ingerültséggel vegyes kíváncsisággalnézik végig. A személyzetet egy dolog kötiössze: az étterem tulajdonosától való rettegés és aziránta érzett gyûlölet. Amikor Marango keleti bölcsekreemlékeztetô ruhájában, Evian-palackkal a kezébenlégiesen a színpadra lép, a konyha elcsendesül, és meg -fagy a levegô. Kaszás Gergô eszköztára ezúttal is telibetalál: a színész flegmatikusan tárja szét a karját, szájávalcsücsörít, fintorog, közönybe burkolt dühvel veri lea csikkekkel teli hamutartókat.Az elôadás színészei nemcsak közösségként jelenítikmeg az étterem alkalmazottait, hanem könnyedénfelrajzolt jellemvázlatokat is felvonultatnak. Az iszákosMax (Venczel Valentin) gyûlölködô, bárdolatlanbunkó. Fekete Györgyi keserû Berthája apatikus boszorkány.A kôszívû Frankot (Görög László) csak a kereknôi mellek és fenekek hatják meg. Sata ÁrpádAlfredója munkáját lelkiismeretesen végzô jelentékte-2008. június 24 XLI. évfolyam 6.

majd a szimbólumként értelmezhetô motívumok, abaljós jelek egyre sûrûbben fordulnak elô egészena végkifejlet mély tragikumáig. Az ebéd és a vacsoraközötti délutáni pihenô, a közjáték erôs képpel indul:Peter egy polc tetején ül, s egy hatalmas doboz van afejére húzva. Amikor azt mondja: álom, leugrik a magasból.A pihenô utáni hajrá könnyebb, de az este azaznap történtektôl terhes, s a Peterben maradt kérdésekre„Két roastbeef!” a válasz. Bár az elôadás során fokozatosangyülemlik a feszültség, a konyhásfiú váratlanulés felfoghatatlanul gyorsan kattan be: egy szempillantásalatt rángatja a földre az idegengyûlölômegjegyzést tevô pincérnôt, majd hatalmas csörömpölésselledönti a polcot, a húsvágó bárddal hadonászvamegsebesíti magát, és az elôtérbe rohan. A következôpillanatban a konyha csempés falai a levegôbeemelkednek. Eltûnhet a konyha? Lehet változtatni a világszerkezetén?Mire az étterem-tulajdonos bejön, Peter vérzô karral,pihegve, megtörten ül a színpadon. Marango fojtottdühvel, széttárt karral, az égre emelt tekintettelkérdezi: mi van ezen kívül? A konyha falain túl a színházfalai, tátongó feketeség.Az étterem-tulajdonos leveszi zakóját, felgyûri ingujját,és kezébe vesz egy tányért. Elkezd törölgetni.FENT: Jelenet az elôadásbólJOBBRA: Görög László (Frank), Ács Norbert (Gaston),Ötvös András (Kevin), Blaskó Balázs (Chef)és Hüse Csaba (Michael)len kisember, akirôl kiderül, hogy hôsies tettekre képes.Hans (Szívós Gyôzô) harsány bajtárs. Ács NorbertGastonja hirtelen dühû, izgága ciprusi. A kicsinyesMichael (Hüse Csaba) szemérmetlen tolvaj. A cukrászok,Paul (Vajda Milán) és Raymondo (MészárosMáté), évôdve válnak jó haverokká. Blaskó Balázs séfjeremegve várja a nyugdíjat. Anne (Bozó Andrea) mindentudóés mégsem oly pletykás, s a kávégép mellettálldogálva is kedvességet sugároz, ami titkos szerelmére,Frankre nincs kellô hatással.Ötvös András Kevinje megállja helyét új szakácsfiúként:a kemény ír legény – akit egyébként sosem szólítanakrendes nevén – lassanként elfogadtatja magát aközösséggel. Akkor nô meg igazán mind a konyha,mind a közönség szemében, amikor zseniális paródiátad elô Marangóról, azaz Kaszás Gergôrôl. Peter démona,Monique (Járó Zsuzsa) kemény nô, aki mindentmegkap, amit akar: Petertôl héjanászuk túlfûtöttszexualitását, férjétôl a biztos megélhetést. SchruffMilán elkallódott angry young mant alakít Peter személyében,aki mintha még nem nôtte volna ki gyermekkorimagatartás-problémáit. Tartalmasabb életrevágyik, de suta önreflexiós kísérletei, ebbôl adódó tehetetlenségeés párkapcsolati válsága hebrencskedéstés agressziót szül.Az elôadás tágabb, az élet egészére vonatkozó rétegételôször a közjátékban kezdi el érzékelni a nézô,Gál Gábor felvételeiARNOLD WESKER: A KONYHA(Gárdonyi Géza Színház, Eger)Fodította: Lôrinczy Attila. Díszlet: Cziegler Balázs.Jelmez: Izsák Lili. Dramaturg: Sirokay Bori. Színpadiakció: Stohl András. Rendezôasszisztens: LázárRita. Rendezô: Máté Gábor.Szereplôk: Venczel Valentin, Fekete Györgyi, GörögLászló, Sata Árpád, Szívós Gyôzô, Schruff Milán,Ötvös András, Ács Norbert, Hüse Csaba, BányaiMiklós, Vajda Milán, Mészáros Máté, Blaskó Balázs,Kaszás Gergô, Bozó Andrea, Rácz János, PálfiZoltán, Balogh András, Ágoston Péter, Járó Zsuzsa,Mészáros Sára, Dimanopulu Afrodité, Dér Gabi,Nagy Adrienn, Ivády Erika, Tatár Gabi, Szabó Emíliae. h., Nagy András.2008. június 25 www.szinhaz.net

Koncz Zsuzsa felvételeSz. Deme LászlóSzertartás az irodábanINGMAR B ERGMAN: RÍT U SARadnóti színháztermének eleve közvetlen, barátságosanrokokó légköre még intimebbé alakula Rítus címû elôadáshoz. Az erkély változatlanulmarad, a zsöllyére viszont lépcsôzetes nézôtér kerül,közelebb csúsztatva ezzel a befogadót a játékhoz, sôtfelkísérve a színpadra, amelynek két oldala szintén aközönségé. Közelrôl lehet tanulmányozni a pôre hangulatiés érzelmi rezdüléseket, az érzékeny és bonyolultfinomságú emberi viszonylatokat Ingmar Bergman(anno) kultfilmjének színpadra állított változatában.Három elôadómûvész, betiltott elôadásuk és egy bírókörül bonyolódnak az események, váltakozó hatalmijátszmák közepette. Míg Abrahamson bíró adóvizsgálatürügyén vájkál a mûvészek életében, addig a mûvészekkülönös, spirituális világukkal ejtik rabul kínzójukat.A kezdeti alapállás fokról fokra egyre bonyolultabbalakzatokba rendezôdik. Az adócsaló kollektívaérzelmi sokszögek és hálók sorát produkálja, feszültségekkelterhelt szimbiózisban élnek, egymás nélkülképtelenek a mûködésre. A hangadó Hans, csinos felesége,az egzaltált és túlérzékeny dög Thea félrekeféla harmadik munkatárssal, a házibarátszerû, zilált ösztönlénySebastiannal. A viszony nem titok a belsô bizonytalanságaivalküszködô Hans elôtt sem, de annyia kötés és kapocs a háromszögben, hogy bár próbálkoznak,egyikük sem képes kitörni e varázsgyûrûbôl.Hozzájuk képest Abrahamson bíró joviális, érett személyiségnektûnik, szürke átlaghivatalnoknak, csakhogyérintkezése a nem hétköznapi alakokkal feneketlentraumákat szabadít rá, magánya, üressége, elhagyatottságaegyre nyilvánvalóbb és vészterhesebb lesz,eksztatikus kitörésekbe torkoll: a társadalom mûködésébeintegrált (sôt: kényszerített) lélekben olyan ûr tátong,hogy végül a mûvészek minden különcségük ellenéreis sokkal emberibb lényeknek tûnnek mellette.Az összetett figurák komplex belsô életét pontos érzékenységgeltapintja ki a színészek játéka, s a frusztráltkarakterek kivételes módon erôsödnek EsztánMónika jelmezeiben. Kováts Adél Thea alakjából a törékenynôiség mellett elképesztô démoniságot hív elô,szolid kosztümje alatt erotomán hajlamok rejlenek.A kihallgatás során riadtan dadog, madárkaként vergôdika kérdések súlya alatt, csakhamar azonban egypornósztár eltökéltségével próbálja magára húzni abíró urat, majd halottá dermed, de minden hirtelenváltás csak színjáték, stratégia: míg a rémült bíró kétségbeesettenpróbálja rendbe hozni a felfordulást, Theagyors mozdulattal igazítja helyre a parókáját. Remek2008. június 26 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRBálint András (Bíró), Schneider Zoltán (Sebastian),Kováts Adél (Thea) és Szervét Tibor (Hans)hangulati váltásokat élvezhetünk a szállodai enyelgésnélis Sebastiannal, akit Schneider Zoltán elemi erejû,zsigeri és brutálisan ôszinte meláknak játszik, lomposöltönyben és egy ízléstelenül hivalkodó napszemüvegben.Szervét Tibor szûk ingben és feszes nadrágban,folytonos kiábrándultságát mindenki felé általános undorrabiggyedô ajaktartással alakítja a zárkózott,komplexusoktól gyötrôdô és simulékony Hansot, akibencsak Thea iránt lüktet érzelem – ökölbe szorítottkezekkel kísért, zárt ajkak közül elôpréselt, ôszinte szerelmivallomások formájában. Pompás, ahogy BálintAndrás a konzervatív szabású öltönyt, fekete nyakkendôtviselô Abrahamson bíróként a kihallgatások közbenegy-egy súlyos mozzanatot feloldva a térdére csap, ésgyerekes örömmel szökik fel a székrôl, ebbe sûrítve egynyárspolgári világ teljes álszentségét és infantilizmusát.Míg Bergman filmjének hazai premierjénél, az1970-es években feltehetôen a bíró és a mûvészek, azelnyomó hatalom és egy szabadabb élet politikai színezetûkonfliktusára rezonálhatott a befogadó, ma afilm – és az elôadás is – valamiféle spirituális hiányróltudósít inkább. Lukáts Andor rendezése is efelé orientálódik,központi figurája a bíró, akinek lényegimegnyilvánulásaként emeli ki szinte mazochisztikusvonzódását a szadisztikus eszközökkel kihallgatottmû vészek iránt. Thea szexuális kitörésre készteti,Hansot megalázza, de elôtte még Sebastiant is úgy felbôszíti,hogy az felkapja az egyik széket indulatában, sa bíró úr rémülten térdepel elé, ám ugyanazzal a lendülettelfel is tépi az ingét, felkínálkozik a csapásra.Borzasztó üresség tárulkozik fel: valakit verni kell,hogy érezzen? Számára még ez is az áhított emberiérintkezés egy formája? A misztérium hiátusa fojtogatjaa bírót, aki hiába fohászkodik több ízben is az Úrhoz,ez nem párbeszéd lesz, hanem egyoldalú, merevés kielégítetlen reszketés a sötét színpad haloványfénykörében. Ezt a sóvár tengôdést kavarják fel a mû -vészek, akik a normálist áthágó kapcsolatuk és személyiségük,törvényenkívüliségük és irracionalitásuk ellenéreis azt a világot hozzák el, amelyre a valaha mûvésziálmokat dédelgetô, de a családja hatására ezekrôllemondó bíró áhítozik. Lukáts Andor módszeres, szinteprecíz mûgonddal fejti ki az alakok belsô mozgatórugóit,s az események a film vágásához képest komótosabbritmusban áramlanak a rítus felé.Az utolsó jelenetben a mûvészek bemutatják ôsi hatásokkaloperáló szertartásukat, amit a hatóságok betiltottak,elindítva ezzel a kihallgatások sorát. A bírónálmegjelenik Hans ágaskodó rézfallosszal, Thea három -arcú maszkban, vágyként, áttetszô keblekkel, Sebas ti -an pedig férfinôként, aranyozott melltartóban. A nôfelemelkedik, dobolás, egy serlegbe hólyagból bor csorog.A bíró ezt a szertartást áhítja, akár önmaga feláldozásakéntis: Sebastian arcon csapja, a bírónak eleredaz orra vére, szinte felizgulva csetlik-botlik be a játéktérbe,zavarosan összevissza beszél, végül meghal.S bár a kellékek kevésbé nyersek, inkább mívesek, nemolyan brutális erôvel hatnak, mint a filmben, s a rítusereje is csökken a mûfaji korlátokból eredôen – a közelülôkre intenzívebb hatást gyakorol, mint az erkélyenhelyet foglalókra –, mégis szinte katartikus ez a kegyetlenés kristálytiszta végkifejlet, ahogy a hideg, bürokratikuskurválkodást maga alá gyûri egy mitikushomályba veszô, mégis tisztább és autentikus szertartás.INGMAR BERGMAN: RÍTUS(Radnóti Miklós Színház)Fordította: Kúnos László. Dramaturg: MorcsányiGéza. Díszlet-jelmez: Esztán Mónika. A rendezômunkatársa: Ôri Rózsa. Rendezô: Lukáts Andor.Szereplôk: Szervét Tibor, Kováts Adél, SchneiderZoltán, Bálint András.Tarján TamásParlag itt, parlag ottB EAUMARCHAIS : F IGARO HÁZ A SSÁGAAnézô idônként beleszalad elôadásokba, melyekfelvonásról felvonásra, sôt akár jelenetrôl jelenetreújrakezdôdnek. Jó esetben valamennyi elindulásfantáziadús, mindegyik felôl rálátni a darabra, csak éppena rendezô sajnos egyik mellett sem tette le a garast.Így járt Eszenyi Enikô a Vígszínház Figarójával.Egy bolond nap a Figaro házassága „avagy”-gyal toldottcíme, s érzôdik: egy bolond nap százat csinál, s ezt amostani egyet is száz másik csinálta. Szétterülô, tétnélküli ütôdöttségben, csalafintáskodásban telnek azAlmaviva alkormányzó által látni valóan egyáltalánnem alkormányzott Andalúzia mindennapjai. S ha netána történelmi vidéké nem is, az Almaviva-birtokémindenképp. Erôsen hanyatlik a régi dicsôség (az éji2008. június 27 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRhomályban letarolt romkert a szoborpark, odabent, meglehet, századokültenek el a legutóbbi festetés óta), s nincs messze az idô, amikor ez amindenen nagy irgum-burgumokkal, ejnye-hínnyékkel, trükkökkel ésmegbocsátásokkal túllépô társaság, úr és szolga birtokon, sorson kívül találjamagát.Ami egyelôre összetartja a hétköznapokat: a haszontalan monumentalitás.A gróf óriási (használatlannak tûnô) könyvtárban perlekedik Su sa -nával: ennyi kötetbe egy egész vármegye minden tudását fel lehetne halmozni.Elöl, középen – mint centrum, kötelezô tartozék és mementó – állványrahelyezett földgömb (egy világ) választja el a vitázókat. Kamarás Ivánkarszékre támaszkodva próbálja megôrizni kétes erkölcsökön nyugvó, rogyadozóúri tekintélyének maradékát. Fáradt (nem a játéka, hanem a figurája):unja a banánt, veszôdést feleséggel, szeretôvel, háznéppel, nôsülékenyinas sal. Danis Lídia (mint Rosina grófné komornája, Figa ro jegyese) folyamatosanfeltörekszik: napsugaras, derûs egyéniségét nem feszélyezik azelôkelôségek, nincs sok kétsége, hogy amit szeretne – kis cél, jó cél – eléri.Kentaur operai léptékû díszletei a kicsinyke emberek fölé boltozódnak;az ugyancsak általa tervezett kiadós jelmezeket szabhatták BeaumarchaisFranciaor szá gában, de a XIX. század felé araszoló Magyaror szá gon is. A rendezésigyekezett a Mozart-opera részleteivel operálni (a zenét KeresztesZoltán mixelte). Ebbôl fakadóan olykor áriázni is kell(ene), e mûveletazonban messze meghaladja a közremûködôk torkát.A Hamvai Kornél készítette, átírásnak is nevezhetô fordítás kedélyes,konvencionális, kissé elmosódott szituációkat hív elô a színmûbôl, melyetEszenyi Eni kô hol erre, hol arra mozgat, hol egyik, hol másik színészéneknyit elônyösebb teret, s amit a mélyrétegekig ható mûelemzésben (négyirodalmi munkatárssal, konzultánssal az oldalán) elmulasztott, azt ismétlésekkel,jó öreg, biztos poénokkal fedi el. Figaro nehezen nyélbe ütött, detudvalevôen nyélbe ütött házassága mellékbonyodalmakat bôven terem, sa publikum jelenetrôl jelenetre dönthet, éppen kit övez figyelmével és rokon-vagy ellenszenvével. Olyan dörzsölt színészek kollaborálnak vele(Eszenyivel is, a közönséggel is), mint a kezében fej salátát méltatlankodvanyomorgató Reviczky Gábor (Antonio kertészre nem fogható rá, hogymindenáron a konfliktusok sûrûjébe óhajtana beleszagolni), Iglódi István,akiben Bartolo orvos gyér életnedvei töpörödött szervek közt áramolhatnak,oly lefojtott az alak. Pindroch Csaba is alaposan beletanult már sajátmagába, de a másodpercre pontos méltatlankodás, amellyel Basil (a grófnéegyéb feladatokkal is megterheltzenetanára) az éterbe morogjanemtetszését, megfelelôen mulatságos;Fesztbaum Béla szinténminták (köztük maga játszotta szerepek)nyomán farag korrupt jogiantitalentumot Don Gusmán bíróból.Pap Vera a tovatûnt ifjúság kezételengedni nem akaró Marcelinaházvezetônôje repetitív szerepformálás,melyhez hasonlót tôle nemegyet, nem kettôt ôriz a Vígszínházalbuma; Hegyi Barbara biztos intelligenciábólhozza, ígymajdhogynem jelle m -zetlenül hagyja Rosinagrófnét. Frissebbek Var -ju Kálmán (Querubín)öltözött és vetkezettpenderülései, szerencséspillanatokban aura veszikörül Tornyi IldikóDoritáját (azaz Antonioleányát).A címszereplô életkorátilletôen a szerzô ésaz átigazító is kétségekKoncz Zsuzsa felvételeDanis Lídia (Susana),Viszt Attila (Pedrillo),Anger Zsolt (Figaro) ésKamarás Iván (Almaviva)közt hagy minket. MindenesetreAnger Zsolt inkább a saját papájának,idôsb Figarónak tûnik (amibôlviszont a tûzön-vízen át vele egybekelnikívánó Susana enyhe gerontofilbeállítódása következne. Ámez nem egy következôs premier).Angerbôl nem hiányzik a szkepszis,amely – hiába a páros életremélt kezdô órája – e parlagias, kiszikkadtmiliôben a mégoly életigenlôférfit is hatalmába kerítheti.Míg kollégái általában sabloncsattanókratörnek, Anger Zsolt megpróbálkozika háztáji életfilozófiával(s minél odaadóbban kapálgatjaszürke agysejtjeit, annál kérdésesebbéteszi Kamarás spleenes grófjánakkarakterét: hát nem egyszerûbblenne, ha Almaviva sietveáldását adná a tervezett frigyre?Nem épp észveszejtô férfiúi céljátvalószínûleg utólag biztosabban elérhetné;Susanát nézve a ius primae2008. június 28 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRnoctis intézményétôl nem sokat remélhet.De Kamarás grófja nem ismutatkozik ádáz nôfalónak).A nevettetésre igen, elgondolkodtatásranem képes Figaro jobbjeleneteibe Anger mindig beleütiaz orrát: ô a vígszínházi újdonság.Amúgy a szabálytalan blende módjáraszét- és összecsúszó, függönythelyettesítô hatalmas lemezekmögött jobbára érdektelen a kép,Eszenyi nem fotografál semmi különöset.PIERRE-AUGUSTIN CARON DE BEAUMARCHAIS:FIGARO HÁZASSÁGA, AVAGY EGY BOLOND NAP (Vígszínház)Fordította: Hamvai Kornél. Díszlet, jelmez: Kentaur. Zene: Keresztes Zol -tán. Mozgás: Katona Gábor. Irodalmi munkatárs: Deres Péter. Konzultáns:Böhm György, Bodor Böbe, Héjj János. Szcenikus: Krisztiáni István.Világítás: Komoróczky Gábor. Rendezô: Eszenyi Enikô.Szereplôk: Kamarás Iván, Hegyi Barbara, Anger Zsolt, Danis Lídia, VarjuKálmán, Pap Vera, Iglódi István, Fesztbaum Béla, Reviczky Gábor,Tornyi Ildikó, Pindroch Csaba, Viszt Attila, Kovács Martina, Orth Péter e.h., Lázók Mátyás e. h.Urbán BalázsHagymázELEK SZILV IA: A V ARÁZSLÓ K ERT JEIzgatott nôvérkék jegyzetelnek.Majd egy pszichiáter érkezik aszínre, s felkéri Brenner doktortelô adásának megtartására. Vagyiselôadást látunk az elôadásban.Mindezt egy dokumentumdrámakereteként. A fôszereplôk közt pedigegy civil pszichiáter, aki azonbanönmaga helyett szerepet játszik.Alig fut le néhány perc a bemutatóból,s már sejteni lehet,hogy itt komoly bajok lesznek.Lesznek is.Csáth Géza sokáig csak kevesekelôtt ismert életmûve az utóbbi kétháromévtizedben szélesebb körbenis népszerûvé vált. Az irodalmiértéken túl ebben alighanem jelentôsszerepe van a novellák extrémtematikájának, a testi-lelki borzalmakszuggesztív megjelenítésének,de minden bizonnyal a Csáthszemélyéhez kötôdô, polgárborzasztóéletrajzi elemeknek (gyilkosság,ópium, ôrület határán táncolózsenialitás) is. Írók, rendezôknehezen állnak ellen a csábításnak,hogy a társmûvészetek eszközeivelis feldolgozzák az életmû darabjait– majd’ mindig az író életéhez,személyiségéhez kötôdô tényeketés mítoszokat is vegyítve az alkotásba(ez alól talán csak Molnár György nyolcvanas években készült tévéfilmje– talán máig a legérdekesebb és legautentikusabb Csáth-adaptáció– jelentett kivételt). Az orvos végzettségû Sárosi István például drámát isírt a témából – az erôtlen anyag bágyadt pécsi elôadása elmosódottan élbennem. E mû címével is idézte Csáth sokat emlegetett kijelentését a„húszmilliomodik évrôl”, vagyis az ópium tudattágító hatásáról. A filmadaptációkpedig az utóbbi években szaporodtak: elôbb András Ferenc készítettkisfilmet a kábítószerfüggô doktor életének egy szeletébôl, mely állítólagcsupán része lett volna egy tervezett nagyjátékfilmnek – az eredménytlátva örülhettünk, hogy a terv csak terv maradt. S már csak helyhiányában is tartózkodnék attól, hogy hosszasabban morfondírozzakazon, vajon Szász János minden ízében kidolgozott, gyönyörûen fényképezett,egészen remek színészekkel forgatott filmjét miért is éreztem végtelenülsterilnek és unalmasnak. Mindez arra figyelmeztet, hogy a mítoszés az extremitás önmagában nem garancia a sikerre: ha Csáthon és aCsáth-mûveken keresztül nem sikerül valami ópiumon túlit, az érzelmi ésszexuális kiszolgáltatottságról általánosabb érvényût, a zseni–ôrült-paradoxonközhelyein túllépôt mondani, könnyen érdektelenségbe fulladhataz adaptáció.A fenti eszmefuttatás azonban csaknem érvényét és értelmét veszti aNemzeti Színházban frissen bemutatott, A varázsló kertje címû elôadásláttán. Merthogy az író-rendezô, az elôadásban színészként és zenészkéntis közremûködô Elek Szilvia nem a csáthi életmû mélységeinek feltárásával,annak továbbgondolásával marad adós, hanem az alapvetô szakmaitudással. Maga a Csáth-mûvekbôl, Kosztolányi-versekbôl és más idézetekbôl,hivatalos dokumentumokból összeollózott, néhány szerencsétlen dialógussalfeltöltött szöveg eleve csak akkor állhatna meg a maga lábán, harendkívül erôs, a szövegkönyvet csupán nyersanyagként használó rendezôivízió mûködtetné. Ám vízió, ha van is, nem mûködik: csupa megválaszolatlanés megválaszolhatatlan kérdés az elôadás. Mit keres itt G. kisasszony– vagyis az Egy elmebeteg nô naplójának cserepei –, ha a szimplánhisztérikus, nimfomániás idiótának tûnô lánynak semmi köze a doktor-2008. június 29 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRMiklós Marcell(Csáth Géza),Páder Petra,Eke Angéla ésCsuja FannyKoncz Zsuzsafelvételehoz? Miért kell színre rángatni Kosztolányit, ha a kételtérô magatartásforma, mûvészi pálya konfliktusánakmegidézésére még csak kísérlet sem történik?Egyáltalán: hogyan lehetséges az, hogy az elôadás másfélórája alatt semmilyen színpadi konfliktust nem látunk,s még a legdrámaibb eseményekrôl is csak monológokbólértesülünk? Ha változnak az idôsíkok, hogyanlehetséges az, hogy a szereplôk mindig ugyanaztaz arcukat mutatják? Mit keres ebben a földhözragadttörténetben Hügieia? Hogyan képzelhetô el, hogy aszínpadi jelenlét, megszólalás alapjait nem ismerô civilpszichiátert (aki nyilvánvalóan szakmájának kitûnôismerôje) színpadra rángassák csak azért, mert az eljátszandószerep egy pszichiáteré? (Ilyesmire egyetlensikerült példát tudok: Szabó Rékáék Véletlen címû elôadását,ám az ott felléptetett, kitûnô elôadói képességekkelrendelkezô matematikus nem matematikustjátszott, hanem a maga nevében a saját elôadását mutattabe a színpadon).És akkor még nem is beszéltünk a produkció jelentôsrészét kitevô filmbejátszásokról. Hogy ezekértmennyiben felel a rendezô, s mennyiben a színlaponoperatôrként feltüntetett Csabai Attila, nem tudom.Mindenesetre annyi látszik belôlük, hogy alkotójukalaposan tanulmányozta Huszárik Zoltán életmûvét,majd roppant kevés fantáziával igyekezett alkotásainakmotívumait megidézni. Amikor pedig ezek a motívumokis eltûnnek, s hosszasan nézhetjük például Csáthfutását a mezôn, a filmetûd már-már komikus hatástkelt. Ilyen körülmények között roppant hálátlan feladata színészi alakításokat elemezgetni, hiszen elképzelhetô,mennyi segítséget kaptak az ifjú aktorok a szerepekfelépítéséhez. Mindenesetre Miklós Marcell erejébôlannyira futja, hogy révült tekintettel meredjenránk, s elejétôl a végéig ugyanabban az egzaltáltnakszánt tónusban ejtse ki a szavakat, míg Bródy Norbertolyannyira elegáns, derûs Kosztolányi, mintha mindvégigegy kellemes felolvasóesten tartózkodna. A szereplôkkarát a színház négy ifjú stúdiósa egészíti ki,akik közül Eke Angélának jut az a kevéssé hálás feladat,hogy G. kisasszony sikolyainak és vergôdéseinektestet adjon. Szerepel még az elôadásban maga ElekSzilvia, megszámlálhatatlan, ám szerencsére többnyirenéma szerepben. Ez abban azért nem akadályozzameg, hogy a tapsrendnél csaknem középre ne rendezzemagát – nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogyezt tekintsük az elôadás egyetlen professzionális rendezôigesztusának.Nem állítom, hogy még soha nem láttam hasonlóbemutatót – de azokat a struktúra leginkább periferiálispontjain, elrejtett pincékben, zugokban volt alkalmammegtekinteni. Ezeket legalább mentette valamelyesta kísérletezés szándéka; elvégre mindenkinek elkell kezdenie valahol színházat csinálni, míg kiderülhet:alkalmas-e a pályára vagy sem. Ez a „valahol”azonban mégsem lehet a Nemzeti Színház KaszásAttiláról elnevezett stúdiója. A Nemzetinek feladatapersze a kívülrôl érkezô, formabontóan izgalmas törekvésekfelkarolása, ám az is, hogy az izgalmas, kiforratlantehetséget el tudja választani a puszta dilettantizmustól.A legdöbbenetesebb mégis az, hogy aprodukció színlapján Jordán Tamás mint társrendezôszerepel. Csak reménykedni tudok abban, hogy eznem fedi a valóságot.ELEK SZILVIA: A VARÁZSLÓ KERTJE(Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem)Zene: Csáth Géza. Díszlet, látvány, jelmez: VladárCsaba. Videó- és filmtechnika, operatôr: CsabaiAttila. A rendezôk munkatársa: Bencze Zsuzsa.Rendezô: Jordán Tamás, Elek Szilvia.Szereplôk: Miklós Marcell, Bródy Norbert, ElekSzilvia, Eke Angéla, dr. Danics Zoltán, Csuja Fanny,Kis-Várday Juli, Páder Petra.2008. június 30 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRKoltai TamásA pokol mi vagyunkT A S NÁDI ISTVÁN: T RANZ I TEmbereket összezárva, csoportba gyûjtve megfigyelniegyike a dramaturgiai fogásoknak. A múltszázad hatvanas–hetvenes éveiben az angol drámamodellálta szívesen, nálunk legutóbb Spiró GyörgyKoccanása alkalmazta. Tasnádi István egy repülôtéritranzitváróba tereli megfigyeltjeit, viselkedésüket vizsgálandó.A várakozás mint sajátos semmittevési helyzetalkalmas bizonyos latens magatartások vagy személyiségjegyekfelszínre hozására, attól függôen, hogya szerzô meddig megy el. Tasnádi annak tudatában,hogy a reálszituáció lehetôségei korlátozottak, elégmesszire. A szereplôk izoláltságára – indoklás nélkülszakíttatták meg velük turistaútjukat, a tranzit rajtukkívül üres, személyzet nincs, az üvegajtón túl átvonulóutasok nem vesznek róluk tudomást – késleltetettdramaturgiával ad irracionális magyarázatot. A futószalagonmegérkezô bôröndökbôl különös, néma lényekbújnak elô, akik pszichésen és fizikálisan kapcsolódnaka csomagok tulajdonosaihoz. Egyesek alkatilagis emlékeztetnek „gazdáikra”, mintha ôk magukvolnának fiatalabb kiadásban, mások – ez csak késôbbértelmezhetô – komplementer személyiségek. Lassankiderül, hogy a bôröndlakók – talán vulgáris magyarázat,de a lényeget fedi– az utasok lelkei.Hogy csak a szélsôségespéldákat említsem:a csinos és vékonymodellé egy kislány(vágy a gyerekután), egy sportoló fiatalemberénô (rejtettalternatív nemi identitás),a technokrataüzletember bôröndjeviszont egy öngyújtónkívül üres, pedig nemPezzetta Umberto felvételeis dohányzik (pislákol benne a lélekkeresés ösztöne).A hasonló modellek közül Buñuel filmjében, Az öldöklôangyalban – épp most játsszák a színpadi változatát– szintén az irracionális jelenik meg, amikor azelôkelô estélyen összegyûlt társaság tagjai képtelenekkilépni a nyitott ajtón, és bénultságuk következményeként,a rendezôi implikáció szerint a reális tér-idô koordinátákonkívül kerülve, megélik személyiségük fölbomlását.Tasnádinál ugyanez történik. Sartre Zárttárgyalásának szereplôi – hipotetikusan: halottak – a„pokolban” folytatva banális életüket rájönnek, hogy„a pokol a többiek”. A Tranzitban is kapunk racionálismagyarázatot a legvégén – a szereplôk szintén halottak,egy repülôszerencsétlenség áldozatai –, de ez,ugyanúgy, mint Sartre-nál, nem több az e világ, túlvilágkonvenció segítségül hívásánál az absztrakcióbankevésbé otthonos közönség megnyugtatása érdekében.A rezümé is csak annyiban módosul, hogyTasnádi szerint – ha jól értem – a pokol mi vagyunk.(A szövegben Dante-utalásokat talál a mûvelt olvasó.)A versbe tördelt, a szerzôhöz méltóan könnyed ésmagvas szöveg észrevétlenül emelôdik el a közbeszédnaturalizmusától, és elég nagy teret hagy a rendezô-Urházy Gábor László(Sportoló 2),Kiss Ernô (Edzô),Mészáros András(Sportoló 1),Farkas Ignác (Apa),Ligeti Kovács Judit(Winnerné) ésSzakács László (Winner)2008. június 31 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRnek a teatralitásra. A Vereckei Rita tervezte üvegcsarnoka rafinált hipernaturalizmus hatását kelti, az ajtóksiklása és a csomaglift automatikus mûködésecsak fokozatosan vezet át – világítással és mobil elemekkel– az irrealitásba. A rendezô Bagó Bertalan iskomótosan mutatja be a helyszínt, az elején hosszankivár, végletekig fokozza a nem történés feszültségét,és még jó ideig nem ül rá a szöveg svungja által diktálttempóra. Van idônk belegondolni a sorban érkezôszereplôk intim szférájába, tippelhetünk a háromtagúcsalád (Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, Farsang Kitti),a laptopjába temetkezô pedáns Üzletember (NagyPéter), a Terhes nô és az Orvos (Kovács Olga és Kri -csár Kamill), a Modell (Holecskó Orsolya), a látszattalés nevükkel ellentétben lúzer Winnerék (SzakácsLászló és Ligeti Kovács Judit), az Edzô (Kiss Ernô) ésa Sportolók (Mészáros András és Urházy Gábor Lász -ló), valamint a Tolókocsis (Szegezdi Róbert) mögötteséletére. Lassanként értesülünk a konfliktusokról éstraumákról – a Terhes nô béranya, az autóbalesetbenmegbénult Tolókocsis a felesége halálát kívánta, az alkalmipár egyéni fiaskóit kompenzálja feltûnôsködésselstb. –, amelyek a bôröndlakók érkeztével és az idômúltával kifakadnak, kölcsönös agresszióba és káoszbatorkollanak. Az elszigetelt, hétköznapi jelzésekkelábrázolt pszichodrámák egymás ellen fordulnak, gyilkosindulattá fokozódnak, és – Stefán Gábor koreográfiájára– kollektív haláltánccá fajulnak, a „lelki duplikátokat”alakító színészek fegyelmezett és ihletett közremûködésével.Az elôadás egy „folytathatatlan” pontonzenés drámára vált (Szemenyei János musicalesítettea prózában elmondhatatlant), hogy az eggyel magasabbfokozatú stilizáltság elviselhetôbbé tegye a vér nélkül– a „halál után” vagyunk – és groteszk színezete ellenérelehangolóan kegyetlen öldöklést. Az ôrült világmetaforájának kilátástalanságát az ártatlanság mi to ló -giá ja – az örök (újjá)születés – enyhíti valamelyest.A katasztrófát – a repülôgép-balesetet és a személyiségfelbomlását – egyedül a megszületett csecsemôéli túl, akit Noéminak hívnak ugyan, de a gyermekalak jában az özönvízbôl való megmenekülésen túlegyetemesebb szimbólumot is fölismerhetünk. De hogymégse bizakodjunk annyira, a földi maradványokatkét cinikusan nevetgélô transzcendens lény takarítjael, fekete szárnyakkal. A pokol angyalai?A traumatikus tartalmat megfelelô könnyedséggelközvetítô darab és elôadás erényei épp e kettô kényesegyensúlyából származnak. Bónuszként fogható föl,hogy egyikük sem mutatja mélyebbnek magát, mintamilyen. A végén újrakezdôdik az egész, ami a kifejletismeretében a legkevésbé sem vigasztaló.TASNÁDI ISTVÁN: TRANZIT(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)Zeneszerzô: Szemenyei János. Díszlet-jelmez: VereckeiRita. Mozgás: Stefán Gábor. Rendezô: Bagó Bertalan.Szereplôk: Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, FarsangKitti, Nagy Péter, Kovács Olga, Kricsár Kamill, Ho -lecskó Orsolya, Szakács László, Ligeti Kovács Judit,Kiss Ernô, Mészáros András, Urházy Gábor László,Szegezdi Róbert, Spisák István, Tisza Anita, AndicsTibor, Pap Lujza, Tánczos Adrienn, Szakály Aurél,Székely Kitti Adrienn, Vizkeleti Zsolt, Pete Zsuzsan -na, Mihály Péter, Székely Botond, Fichtacher Rená -ta, Horváth Illés, Szemenyei János.Miklós MelániaApokrif Isten-keresésIPS UMÁgens és a Természetes Vészek Kollektíva Ipsumcímû elôadása Isten- és emberkísértô vállalkozás.Az összmûvészeti produkció az alternatív szféra leg -kü lönösebb és a befogadói kedélyeket leginkább megosztóénekes-elôadója, Ágens személyiségére építettperformansz-színház, amelyben az események aktora -ként nemcsak ô merül alá a lélek és a fizikum mélyrétegeibe,hanem afféle passzív beavatottként a nézôt iserôsen próbára teszi. A határok feszegetésének tétje nemkisebb, mint Isten keresése és önmagunk megismerése.A mágikus szeánsz minden eleme ezt a célt szolgálja.Rendkívül sokrétû, ám olykor bonyolultnak tûnôszimbólumrendszerében többféle lehetséges út idézôdikmeg. Ráhangolódásként – illetve a végén levezetésként– a nézôtér sötétjében kellemes zenei aláfestésselegy önjelölt jósnô buzdítja-csábítja felvételrôlnézôit, hallgatóit, hogy hívják fel, ô minden titokra éskérdésre megadja a választ. A keret ironikusan játékbahozza a kiárusított szakralitást és a popularizált kuruzslásnakkiszolgáltatott emberi kíváncsiságot. Ennekellenpontjaként celebrálja Ágens a rituálét, amelynekkiindulása szintén a mediatizált jelen-valóság.A térben, velünk szemben hosszú asztal áll, különféle,többségükben könnyen azonosítható tárgyakkal:elôkészített ételeket látunk, hozzávalókat, edényeket,tálkákat, turmixgépet, munka- és mosogatófelületet,2008. június 32 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRdíszítésként néhány kristálytömböt, jobbról felénk fordítottasztali tükröket és egy magnós lejátszót, forgószalaggal. Az elrendezés pontos megtervezettséget sejtet,amelynek logikája – hogy miért kerültek éppenezek a tárgyak éppen ilyen rendszerben egymás mellé– ugyanúgy megfejtésre vár, akár egy installációban akiállított dolgok közötti összefüggés.A folyamatot Ágens indítja be és tartja játékban. Egyvízzel telt tálból emelkedik fel hangos levegôvétellel,szöveget mormol maga elé, majd kötényébe törli arcát,és elkezdôdik a furcsa fôzô-show: mintha nyilvános tévéfelvételenlennénk, a fekete bôrruhás domina-dívaháziasszonyi kedvességgel magyarázza az arab pita készítésénektechnikáját és hagyományát, közben kezealatt hihetetlen egyszerûséggel elkészül az étel, amitegy sütôlapon meg is süt. Mögötte fôcímszerûen világíta kék reklámfelirat: Ipsum. A könnyed jelenet baljóshangulatúra vált: a vörös démon az asztal fölé hajol,és boszorkányos természetességgel csöppenti nyálátés vérét egy bekamerázott, kivetített üveglapra,hozzákeverve levágott körmét és hajtincsét. Ezutánegy liszttel teli tálban kezd kutakodni, amelybôl – mintföldbôl elôkerülô régészeti leleteket – különbözô korokhozköthetô tárgyakat emel ki: egy gipszmaszkot,egy könyvet, egy gumilabdát, egy szent mûanyag szobrát,valamint egy összekötözött papírtekercset. Olvasnikezdi, majd lassan elégeti a papírt, közben az apokrifszöveget közvetítô papnôvé lényegülve énekben azonosula szent szavakkal: Vagyok az Elsô és az Utolsó, aTisztelt és a Megvetett, a Szent és a Céda (…), a Csend,mely megfoghatatlan, a Gondolat, melynek emléke gyakrankísért, a Beszéd, melynek hangja összetett, a Világ,melynek számos alakja van. A kimondott Nevem vagyok.Egyre összetettebbé és durvábbá válik a játék: azasztalnak mind több titka tárul fel, Ágens pedig egyreintenzívebb és végletesebb állapotokba kísérti magát.Turmixkészítéssel, agyvelô-trancsírozással ésmarhanyelv-darabolással folytatódik a fôzômûsor-szál,amely ben egyre kevesebb a kikacsintó közvetlenség.A teremtés vegykonyhája fizikai kísérleti színpaddáváltozik: Ágens saját testét teszi próbára az eksztázisbakerülés érdekében. Többször folyadékot melegítegy zárt edényben, maszkon át levegôt szív belôle,bent tartja, mûanyag zacskóba fújja, és forró platnirateszi. Gyógyszert vesz be, kavicsot nyel, beleiszik akék folyadék alapú alma–paprika–egésztojás–hamuturmixba,egy magzatpreparátumról vizet önt le, belemerítiaz arcát, erotikusan játszik a halott marhanyelvvel– arcához teszi, csókolózik vele, szájába veszi,mintha a saját, meghosszabbított nyelve lenne –,majd konyhakéssel megszurkálja stb. Befogadói képességeinketnemcsak a látvány és a szagok (olvadómûanyag, égô haj, por), hanem a zene, ének és zajokfokozódó ingerei is egyre intenzívebben provokálják.A cselekvéssorozat csúcspontjaként Ágens a kihangosítottés effektezett fémpult fölé hajolva egyik kezénekujjain fémkarmokkal, a másikon bütyökpótló kínzóeszközzelszéttép egy hamura tett gyerekingecskét,miközben szent szöveget énekel. A Vegyél magadhoz,vigyél el engem! refrénre épülô fülsiketítô káoszban elragadtatásaegyszerre hat ôrült táncnak, kegyetlen áldozatirítusnak, akcionista zenélésnek és Isten-idézôrévületnek.Schiller Kata felvételeA teremtô (ön)pusztítás áthallásokkal terhelt szimbolikája– az Ipsum jegyében – mégis egységes iránybamutat. Az „önmagadat” jelentésû szó kivetített képeúgy tartja össze e magánszertartás-színházat, ahogyanIsten lelke lebeghet a vizek felett. Alfa és Ómega, Betûés Jelentés, Csend és Hang, Kimondott és Ki mond ha -tatlan, Név és Ige stb. mintájára ugyanis az Ipsum bizonyosság.A kumráni tekercsek itt elhangzó, sem azsidó, sem a keresztény vallás által nem kanonizáltszövegeinek tanúsága alapján a világ misztériuma aszent és a profán ellentétének egységében rejlik, amimagában foglalja az életfeladatot és a megoldást: azIstenhez vezetô útra csak önmagadat járva találhatsz rá.ÁgensAz utolsó jelenetben Ágens az asztal ellenkezô végétôlindulva hátramenetben végigmegy az elôadás idejealatt bejárt „útján”. Kezében aureolaszerûen világítótükröt tart, nézi magát és énekel. Amikor visszaérkezika kiindulópontra, belehajol a vízzel telt edénybe.Arca megjelenik a kivetítôn, majd mintha egy függönyomlana le hirtelen, kinyílik a tér, és szórt, meleg fénynyelmegvilágítva a háttérben feltûnik egy doboló alak(Philipp György). A szôke hajú, fekete nadrágos kísérôa piros dobok mögött egyszerre angyali és démoni jelenség.Percekig szól az eksztatikus dobszóló, közbenérzékelésünket kijátszva kimerevedik a vetített kép:Ágens mozdulatlan, nyugodt tekintetû arcán szalagcsíkszerûenfutnak az elhangzott szövegekbôl való idézet-feliratok.Hogy mindez a halál fizikai törvényszerûségeineklegyôzését és a lélek továbbélését sejteti-e,vagy éppen az ebben való bizonyosság teljeshiányát, ugyanúgy személyre szabottan eldöntendôkérdés, mint ahogyan az is, hogy az Ipsum istentelenIsten-keresô rítusa a szakralitás végsô elvesztésérôl,avagy apokrif újragondolásának lehetôségérôl szól-e.IPSUM (MU Színház)Alkotók: Ágens, Árvai György, Imre Zoltán, SzûcsEdit, Parabryo, Philipp György. Produkciós vezetô:Árvai György.2008. június 33 www.szinhaz.net

Zappe LászlóMorálistragédiaK ARL GUTZKO W –MÉSZÁROS T AMÁS :A K I T A SZÍ T O TTUriel Acosta vallási nézeteirôl szerencsére semmitsem tudunk meg, sem Karl Gutzkow-tól,sem Mészáros Tamástól, aki A kitaszított címmel újraírtaa XIX. századi német szerzônek a fôhôs nevétviselô darabját. A tragédiát korabeli, mondhatjuk:romantikus, historizáló stílusban színpadra íróGutzkow-t nem érdekelte, hogy a XVII. században mivelis vívta ki a Portugáliában gyermekként kikeresztelt,majd Amszterdamban zsidó gondolkodókéntkönyvet kiadó Acosta a rabbik tanácsának haragját,Mészáros számára viszont ez a kérdés egyenesen elvilegérdektelen. A lényeg a másként gondolkodás, a hivatalos,a bevett kánontól való eltérés, a szellemi szabadság,aminek csak különös ízt, felhangot ad, hogyebben az esetben a hôsnek éppen a toleráns Hol -landiában kell beleütköznie a Spanyolországból elüldözöttzsidók közösségének kérlelhetetlen intoleranciájába.Éppen a másságuk miatt üldözöttek ragaszkodnakkülönös hévvel ôsi szokásaikhoz, mintegymás ságuk foglalatához. Látszólag paradox helyzet, valójábannagyon is érthetô. Nem azért viselték el a szenvedéseket,az üldöztetést, nem azért futottak világgáotthonukból, hogy most a szabadságban veszítsék elazonosságukat.Gutzkow nagy szenvedélyeket ábrázoló verses szövegébenmindez csak lappang. Mészáros Tamás változatábanegészen nyilvánvaló. Az éles elméjû egykori színházikritikus, ma inkább politikai elemzô ugyanis a tragikussorsú másként gondolkodó élete és a róla szólódarab elmélyült analízisének eredményét fogalmazta adráma parafrázisává. Amit Gutzkow homályban hagyvagy felejt, azt Mészáros feltárja, kihüvelyezi, és beépítia dialógusokba. Nem egyszerûen az évszázados távlatokán más ez a mostani Acosta-dráma, hanem az íróiszemlélet, gondolkodásmód, alkat okán is. Mészárosigyekszik semmit sem eleve adottnak elfogadni, mindenneka végére akar járni, mindennek ki szeretné fürkészniaz okát, s az eredményt a nézô tudomására kívánjahozni. Az eredmény hibátlanul logikus, következetes,szükségszerûsége felôl cseppnyi kételyt semhagyó tragédia. Semmi sem történhetne másképpen, sez már jóval a szünet elôtt egészen világos.Schiller Kata felvételeTordy Géza (Akiba) és Bozsó Péter (Acosta)Ennek megfelelôen szikár gondolati dráma játszódika Tivoli színpadán. A morális tragédia a lényeg, az egzisztenciáliscsak ráadás. Mindegy, ki él, ki hal, sokkalfontosabb, hogy a gondolatszabadság, az egyéni identitásolyan csapdába kerül, ahonnan nincs kiút. A közösséget– legalábbis vezetôi szerint – az ôsi szokások,eszmék tartják össze. S ez árnyalatnyi kételyt sem tûrmeg. Holott Acosta Mészáros felfogásában nem forradalmár,még csak nem is reformer, mindössze ajánlatotkíván tenni a vallás másféle értelmezésére. S amikora harcot választja, amikor nem hajlandó elfogadnisem a valóságos, sem az elvi kiutat – nem utazik elNémetországba, ahová hívják, és zsidó voltáról semhajlandó lemondani, noha nem zsidóként természetesenki sem közösíthetnék –, nem is a nézeteit, egyestételeit, pusztán a gondolatszabadsághoz való jogát védelmezi.Ám a rabbik számára éppen ez jelenti azt akockázatot, aminek következtében valami elmozdulhata hitben, s vele a gazdasági érdekviszonyokban.S ebben a küzdelemben a szerelemnek is inkább elvi,mintsem érzelmi jelentôsége van. Acosta, ha bármimódon megalkudna, ha elmenekülne, vagy ha kilépnea zsidó közösségbôl, természetesen elveszítené szerelmét,Juditot, aki sem az apjával, sem a maga zsidóságávalnem tudna szakítani. De ennél sokkal fontosabb,hogy a hôs Judit becsülését és szerelmét is elveszítené,amit egyébként azzal is elveszít, hogy vállalja tanai2008. június 34 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRvisszavonását. A lány ugyanis éppen a szabadon szárnyalóés szabadságában hajlíthatatlan, megvesztegethetetlenszellemet szeretné benne. A valóságbanAcosta lett öngyilkos, a darabban – Gutzkow-nál ésMészárosnál egyaránt – szerelmese menekül a halálba.A szabad szellemû, gazdag házban felnôtt lányugyanis sokkal következetesebben ragaszkodik Acostaszabadságeszményéhez, mint maga a mestere. Az ôvagyonos, mûvészetkedvelô, mûgyûjtô apja azonbansokkal többet is veszíthet a kiközösítéssel, mint a szegényAcosta kicsiben kereskedô testvére. De a lánydrámai helyzete is különleges. Ô nem egy a küzdô felekközül, hanem a küzdelem tétje is. Vôlegénye, akivelmég gyerekkorában eljegyezték, s akinek szerepétMészáros jelentôsen megnövelte, nem hitbôl vagy elvbôl,hanem racionális érdekbôl tart a közösségi konzervativizmust,bigottságot megtestesítô tanáccsal.Számára egzisztenciális kérdés, kereskedôi tekintélyétfenyegetné, ha eltûrné a szerzôdésszegést, amit menyasszonyahûtlensége jelentene számára. Hogy különbenifjúkora óta rajong a lányért, az számára is mellékes,ezért kereskedôi bosszút áll, piaci eszközökkelteszi tönkre a hajlíthatatlan Judit apját. A lány ro -mantikus cselét, hogy hozzámegy ugyan egykori vôlegényéhez,de miután az apjának mindenét visszaadja,öngyilkos lesz, Mészáros is megtartja mint a belsô szabadságmegôrzésének egyetlen lehetôségét.Mészáros rendezôként is éppen olyan puritán, racionális,célratörô, mint íróként. Székely László díszlete,Jánoskuti Márta ruhái egyaránt a szellemi eleganciátsugallják. Jellemtôl, állásponttól, drámai helyzettôlfüg getlenül itt mindenki a szellem embere. Gátlás ta -lan kereskedô, kifinomult ízlésû polgár, tudós orvos,bigott rabbi, vén bölcs egyaránt világosan, szabatosanfogalmaz, egyenrangú partnere a másiknak. Ennekmegfelelôen öltözékük is egyszerû, nem hivalkodó.Többnyire fekete. Juditot szürke kiskosztümje is kiemelia sokféleképpen okoskodó férfiak körébôl. Ô afôszereplô. Szabó Margaréta megleli az értelmes szenvedélyességnekitt szükséges hangját. A legfontosabbdolgokat a felvilágosult konzervatív, a mindig valamilyenhumánus megoldást, kiutat keresô tudós orvos ésaz intelligensen egoista, éleslátóan prakticista kereskedôdialógusai mondják el. Márton András fölényesbiztonsággal képes a szellemi fölényt, a jóakaratot, abelátást gesztusokká, mimikává alakítani. Haás Van derPéternek az idôsebb, eltaszított szerelmes alapjábankomikus helyzetétbôl sikerül egy ellenszenvességébenis formátumos üzletember portréját megrajzolnia.Bozsó Péterben a kellô mértékben lobog az ifjonti szabadságvágy,Karácsonyi Zoltánban meg a hitbéli fanatizmus.Végvári Tamás inkább jóságos, gyöngéd, elnézôapa, mintsem nagyvonalú és mûvelt szellem. TímárÉva már jó régen tudja mindazt, ami Acosta anyjánakmegjelenítéséhez szükséges, mégis talál hozzá sajátoshangot. Tordy Gézának is bizonyára jól állna Akibarabbi bölcsessége, ha csak annyit tévesztene a szövegben,amennyi egy kilencven fölötti embernek még elnézhetô.KARL GUTZKOW – MÉSZÁROS TAMÁS:A KITASZÍTOTT (Tivoli Színház)Dramaturg: Magyar Fruzsina. Díszlet: Székely Lász -ló. Jelmez: Jánoskuti Márta. Rendezô: MészárosTamás.Szereplôk: Márton András, Haás Vander Péter,Bozsó Péter, Karácsonyi Zoltán, Végvári Tamás,Szabó Margaréta, Szûcs Péter Pál e. h., Tímár Éva,Cs. Németh Lajos.Maul ÁgnesNem gáz a PlazmaGARACZ I LÁSZLÓ: PLAZ MAAplazma a szilárd, a folyadék és a gáz mellett anegyedik halmazállapot. A Világegyetem láthatóanyagának kilencvenkilenc százaléka plazma, mégisha a mi bolygónkon az internetes keresôbe beírjukezt a szót, elsôsorban plazmatévével kapcsolatos információkatkapunk. Ez egybecseng azzal, ami GaracziLászló drámájából is kiderül: világunk konzumrabszolgaságánakjelképe a plazmatévé. Aki errôl képeslemondani, az szabad emberré válik.Kissé ugyan egyszerûnek tûnhet ez a képlet, de Ga racziPlazma címû drámáján belül tökéletesen meg álljaa helyét. Már ez a leegyszerûsítés is irónia. Ha képesvagy síkképernyôs, dolby sztereó monstrum nélkülélni, máris romantikus hôssé váltál. Kinevetteti velünka világot, amelyet mi építettünk magunknak. Mélyebbösszefüggések, váratlan konklúziók nem derülnek ki,csupán csipetnyit túlozva, kifordítva tesz elénk egy sorolyan dialógust, aminek nap nap után részesei vagyfültanúi lehetünk. A komikum nemcsak abból adódik,hogy kik, hanem abból is, ahogy beszélnek. A tipikusmai figurák megnyilvánulásai sûrítve tartalmaznak amai nyelvhasználatra jellemzô minden jelenséget.2008. június 35 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRAz ábrázolt világ ijesztô abszurditását csupán az jelzi,hogy a cselekményt a plazmalétbe helyezi a szerzô.A történések közege egy gomolygó, képlékeny világ.Az az érzésünk, hogy az egész bármikor atomjaira eshetszét. „A darab elején a szereplôk a köztes plazmalé(t)bôlpróbálnak létezôvé kunkorodni, a formátlanplazma-kocsonyából kristályosodnak ki. Nem éppenfájdalom nélküli folyamat, az anyag vajúdva szüli hôseit”– írja Garaczi.Ha anyagnak Garaczi drámáját tekintjük, és a hôsöka KoMa társulat fiatal színészei, akkor semmilyen vajúdástnem látunk. A Kortárs Magyar drámák játszásáravállalkozó csapat elôadásábanez a sötét kozmikusszín nem jelenikmeg. Poént poénra halmoznak,bravúros játékkalszórakoztatnak. Köny -nyedén elbánnak a szöveggel,még ott is len dületetadnak neki, ahol olvasvagyengébbnek tûnik. De alaza, felhôtlen játék mögöttkomoly tudatosságés szigorú csapatmunkasejlik. Szerepen kívüli, aszínésztársaknak szólóapró pillantások és kibuggyanónevetések árulkodnakarról, hogy játékközben is mennyire figye -lik önmagukat és a másikat,és hogy egy-egy új ötlettelmég egymást ismeg tudják lepni. Alighogy befejezôdik az elôadás, aBakelit elôterében kupacba tömörülve izgatottan elemezika jól és kevésbé jól sikerült pillanatokat. A nézôúgy érzi, hogy mûhelymunka részesévé válik. S tôlemagától is elvárják a tudatos, de nyitott befogadói attitûdöt,amit a nem hagyományos színházi tér szinteautomatikusan ki is alakít. A játék elôtt megkérnekmindenkit, hogy az elôadás alatt nyugodtan álljon fel,mozogjon együtt a darabbal, ha valamit nem látna jól.Az elôadás tere ugyanis a Soroksári úti gyárszínházzsúfolt kávézója. * Az asztalok körül kis csoportokbanhelyet foglaló nézôk kólázva, meleg szendvicset majszolvatekergetik a nyakukat aszerint, hogy épp melyikszegletben történik a játék. Akinek szerencséje van,annak épp az orra elôtt, ha viszont valakinek a hátamögött, akkor a tükörfalat nézve is követheti az eseményeket.A dráma szerkezetének töredezettségét teháta térbeli szétszórtság tovább hangsúlyozza. A váratlanesemények, átlényegülések a plazmaság velejárói.Ahogy maga a játék tere is folyamatosan változtatjahelyét, úgy szivárognak át a színészek egyik szerepbôla másikba, és úgy váltják egymást a prózai és dallamosrészek, az álomszerû és a realisztikus epizódok. ÖtvösAndrás megkapó hitelességgel játssza Mohait, a TutiRádió önjelölt sztárját. Nyakán kidagadnak az erek,ahogy ordítva, szinte levegôvétel nélkül szórja kereskedelmirádiós sziporkáit, kitölti a mûsoridôt, mégsemmond semmit. Ugyancsak ô alakítja az elcseréltcsecsemôk problémáját pragmatikusan kezelô kórháziKoncz Zsuzsa felvételeJaskó Bálint és Ötvös Andrásportást és a sértett, öngyilkosságra készülô szerelmest.A Jaskó Bálint által játszott Fábián egy személyben kétkarakter. A megkeseredettségét cinikus flegmasággalleplezô mûsorvezetô pláza-márkák vásárlásával fejeziki önmagát. De kiderül róla, hogy a felszín alatt a naplementelátványába belefeledkezni tudó romantikuslélek. Zrínyi Gál Vince nagy hallgatásokkal, csöndesenelmormolt szavakkal, fojtott energiákkal formálja mega többszörösen becsapott újdonsült családapát, valaminta betörôt, aki megpróbál jó apja lenni iskolás kislányának.Utóbbiként Lass Beát látjuk, szerepei közöttjól megfér egymás mellett az álomvilágban élô, zavarodottgyerek és a naiv szôke nô, aki kitartóan hallgatjanálánál sokkal egyszerûbb barátnôjének kétségkívülélvezetesen elôadott élménybeszámolóit. Az egyszerûbarátnô Jelinek Erzsébet. Brillíroz a primitív, szôkediszkókirálynô szerepében, a végsôkig eltúlozva a karaktert.A férje megcsalását dadogva megvalló fiatalanyukaként pedig egyszerre teremt kacagtató és kínosanfeszült pillanatokat.Az elôadás sikere teljes egészében a színészek játékánáll vagy bukik. Nincs elôre kitalált díszlet, csak az,amit éppen felhasználnak az adott térbôl. A jelmez asaját ruhájuk, kellékként pedig csupán néhány darabnarancs szerepel. Testükkel, hangjukkal hozzák létrea zenét, a hangeffekteket, de még filmes képi trükköketis eljátszanak. A Tuti Rádiónak tudósító Dodi(Zrínyi Gál Vince), akár egy Bruce Willis, atlétára vetkôzveindul a Szabadság hídról ugrani készülô Vida(Ötvös András) megmentésére. A Bakelit falán lévôvasszerkezeten tornázva testtartásuk, arckifejezésükés az általuk kiadott hangok segítségével elhitetik anézôvel, hogy akciófilmet néz. „Lassított képkockákon”látjuk, ahogy hajszál híján mindketten szörnyethalnak. Hôseink persze egyben maradnak, szerencsésenföldet érnek. Közben az elôadás vége felé haladvaközegük is egyre szilárdabb halmazállapotot kezd felvenni.Forma nélküli plazmaállapot ide vagy oda, Ga -ra czi a dráma végén egy utolsó slusszpoénnal elvarrja2008. június 36 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRa szálakat, a mozaikdarabkák egységgé állnak össze.A felismerés, a meglepôdés és az intenzív színházi élményutáni felocsúdás következtében a közönségZrínyi Gál Vincével együtt mormolja az elôadás utolsószavát: Úristen.Bár a fizika törvényei szerint a plazma össztöltéseleggyakrabban nulla, a KoMa elôadása bizonyítja, hogya színházi Plazmánál könnyen elôfordulhat, hogy sokkaltöbb pozitív töltés van benne, mint negatív.GARACZI LÁSZLÓ: PLAZMA (Bakelit Stúdió)Dramaturg: Róbert Júlia. Zene: Czabán Gábor, FutóBalázs. Producer: Erôs Balázs.Szereplôk: Ötvös András, Jaskó Bálint, Zrínyi GálVince, Jelinek Erzsébet, Lass Bea.* Az elôadást más befogadó helyszíneken is játsszák. (A Szerk.)Karsai GyörgyMiért nem szeretjükAdmétoszt?EURIPIDÉSZ: ALK É SZTI SZEuripidész elsô, fennmaradt mûve (i. e. 438), azAlkésztisz becsapós dráma. Már a mûfaja semegyértelmû: az athéni Nagy Dionüszia tragédiaversenyénekprogramjában a negyedik helyen szerepel, teháta három, kötelezôen bemutatandó tragédia után, aszatírjáték helyén. Csakhogy nyomós érvek szólnakamellett, hogy költônk esetében valamit elhibázhatotta mûsort márványtáblába vésô rabszolga, hiszen azAlkésztiszben nincsenek szatírok – ami azért egy szatírjátéknálmégiscsak követelmény lehetett (lásd azugyancsak Euripidész írta Küklópszot) –, s olyan nagyonsokat nem is tudunk kacagni azon a történeten, aholmindvégig a halálról van szó (nagyjából a cselekménykétharmadát a gyász tölti ki). Persze az is igaz, hogysenki sem hal meg e drámában. Illetve ez is olyan zavaróanbonyolult: most akkor a férje helyett a haláltvállaló Alkésztisz meghalt, vagy sem? „Él is, de holt is,mind a kettôt mondhatod” – válaszolja a palotából elô -lépô szolgáló a karvezetô aggódó kérdésére (142. sor).Már elnézést, de azt azért csak illenék tudni valakirôl,hogy él-e, vagy meghalt! Hiszen nem arról van szó,hogy Alkésztisz haldokolna – nemsokára meg is jelenika színen, aránylag egészségesen, „mindössze”tényleg meg kell halnia, mert... Miért is? És itt kezdôdtekaz igazán nagy bajok majd’ minden általameddig látott színpadra állításnál. A színrevivôk általábanazt mondják, azért, mert a férje, Admétosz,Thesszália királya, szemét alak, aki hagyja, hogy ifjú,viruló felesége meghaljon helyette, ha már sem apja,sem anyja nem volt hajlandó meghozni fiáért ezt az áldozatot.Olyan kézenfekvô, hatásosan megmutathatóértelmezés: Admétosz az önzô macsó, aki kihasználvaaz Apollón adta kegyet (13–14. sor), most majd eltemetiAlkésztiszt, s él, mint Marci Hevesen. Ez nagyonszép, egyszerû és tetszetôs értelmezés, ha nem azt látnánk,hogy ennek az Admétosznak egyáltalán nemöröm többé az élet, és nem azt hallanánk lépten-nyomon,hogy „holtod után már ne is éljek!” (278. sor),meg hogy „vígy magaddal a föld alá!” (382. sor), és „elpusztulok,ha elhagysz!” (386. sor) stb., stb. Lehet perszeazt mondani, hogy mindez csak szerepjátszás, és dehogyisbánkódik felesége halálán Admétosz, csak úgytesz, mintha. Mondom, ez lehetséges, csakhogy rettentôenleegyszerûsítô, a drámából minden erôt kilúgozóértelmezés, amely szerint Euripidész egy erkölcsinyomorék Admétosz történetét írta meg (ráadásul avégén Héraklész vissza is hozza Alkésztiszt, és akkorminden jóra fordul), és mindenféle megválaszolhatatlancsapdahelyzetet teremt, s ezek nagy részébe TóthMiklós kecskeméti stúdió (pontosabban üzem)-színházirendezése sajnos sorra-rendre bele is esik.1. Admétosz – aki mégiscsak a dráma fôszereplôje! –arisztotelészi tragikus hôsként szóba sem jöhet, hiszenérdektelen jellem; 2. egy ilyen moral insanity pasasértugyan miért áldozná fel magát bárki is, hát méghûséges, tiszta felesége; 3. ugyan miért becsülné mindenkinéltöbbre ezt az Admétoszt Héraklész, a görögmitológia azon hôse, aki azért nem akárkiket szokottkitüntetni barátságával? És még hosszan sorolhatnánkazokat a súlyos „elvi”, dramaturgiai és rendezôi problémákat,amelyeket Euripidész drámájának színpadraállításakor meg kell oldani. Az általam látott sok hazaiés külföldi Alkésztisz közül egyedül Bocsárdi Lászlómajd’ tíz évvel ezelôtti, sepsiszentgyörgyi rendezésekerülte el a fenti csapdákat, s ismerte fel, milyen szédítô,tragikus mélység rejlik Euripidész tragédiájában:2008. június 37 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRPál Attila (Apollón),Szarvas Attila(Halál), SzokolaiPéter (Admétosz) ésMagyar Éva(Alkésztisz)Walter Péterfelvételenem az isteni „ajándék” – a más élete árán megszerzendôhalhatatlanság – elfogadása vagy nem elfogadásaAdmétosz tragikus konfliktusa! Merthogy Apollóntegyáltalán nem érdekli, vajon kér-e vendéglátója az istenikegybôl! Így döntött, oszt jó napot! Admétosz jellemtragédiájáraa dráma végén derül fény: feleségemegrázó áldozatvállalására méltatlan, hiszen az elsô,útjába kerülô nôt azonnal az ágyába cipelné, feledveesküjét, szerelmét, minden dicsô szavát. Bocsárdi rendezésébenAdmétosz megsemmisült erkölcsileg, amikora Héraklész által Admétoszra „rákényszerített”, lefátyolozottnôrôl kiderül, ô a Haláltól visszavívottAlkésztisz. Szó sincs – mert nem is lehet! – boldog befejezésrôl,a házaspár újbóli egymásra találásáról; a záróképbenegy hatalmas ágy két szélén, egymásnakmég a pillantását is gondosan kerülve, halotti pózbanfeküdt Bocsárdi színpadán Alkésztisz és Admétosz.Tóth Miklós elôadása is tele van jobbnál jobb ötletekkel:remek például, hogy a Halál (Szarvas Attila)nem egyszerûen elragadja Alkésztiszt (Magyar Éva nagyonszép alakítása), de ez a gesztus tisztán szexuálisjelentést is kap: durván (?) magáévá teszi a nôt, s a teretelárasztó szeretkezési hangok intenzitása nemhagy kétséget afelôl, hogy Alkésztisz végre egy testénektetszô férfit kapott a Sorstól. A szexuális kontextus láthatóanfontos, hiszen a Halál állandó kísérô-tárgya egyméretes vibrátor – amelyet egyszer még mûködésbe ishoz (a nézôtéren helyet foglaló tinilányok izgatott kuncogásátváltva ki) –; ebbôl az ötletbôl is messzire lehetnejutni, de sajnos itt és most megmarad annak, ami:pótléknak, hatáskeltô pillanatok képi kiegészítôjének.Hasonlóképpen kitûnô Pherész (Kovács Gyula) majdnemközönyös-csendesre hangszerelt megjelenése ésebben a stílusban elmondott kenetteljes gyászbeszéde– aztán végigfalatozza Admétosz ôrjöngését, csak éppeninnen sem vezet sehová az elemzés, hiszen egyteljesen letompított jellemû Admétosz nem válhatméltó ellenfelévé, s ezért lesz teljesen súlytalan a drámalegfontosabb, apa–fiú-összecsapása is. Jók aKarnak (a színlap szerint Pheraibeliek: JablonkayMária, Pitz Melinda, Turi Gábor) a cselekményre érzékenyenreagáló megszólalásai, folyamatos személyesjelenlétük. És nagyon jó a tér (díszlet: PaseczkiZsolt): hideg-rideg fémfalak határolta, majdnem csupasz,függôlegesen két – égi és földi –, vízszintesenhárom részre osztott színpad, amely palotát, piacteret,hálószobát, kínzó(?)kamrát képes jelezni, egyetlen, tükörkéntis remekül mûködô tálalóasztallal s egy, a hátsófalhoz támasztott paddal. Kellôképpen sivár, szomorúhely, ahol akár igazi, téttel bíró konfliktusokat isel lehet képzelni. A mindvégig gondosan, jellemfestôenkitalált jelmezek Földi Andrea munkáját dicsérik.Ad mé toszként Szokolai Péter pontosan hozza a gyámoltalan,de sunyin jellemtelen, kisstílû férj alakját.Pál Attila Héraklésze és Horváth Erika „Nô a palotából”(Euripidésznél: Szolgáló)-alakítása kiemelkedikaz elôadás amúgy is egyenletesen jó színészi színvonalából:ôk ketten egyéni színeket, humort és tragikumotis képesek színpadra varázsolni ebben az egészébenfélreértelmezett, az euripidészi drámát jórésztsajnálatosan leegyszerûsítô elôadásban.EURIPIDÉSZ: ALKÉSZTISZ(Katona József Színház, Stúdió, Kecskemét)Fordította: Devecseri Gábor. Dramaturg: SediánszkyNóra. Díszlet: Paseczki Zsolt. Jelmez: Földi Andrea.Rendezô: Tóth Miklós.Szereplôk: Szokolai Péter, Magyar Éva, KovácsGyula, Fazakas Géza, Pál Attila, Szarvas Attila,Horváth Erik, Jablonkay Mária, Pitz Melinda, TuriGábor, Sirkó Anna, Sipos Richárd.2008. június 38 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRMarkó RóbertVékony jégenHOPPART -ELÔ ADÁS O KAz Ascher–Novák zenésszínész-osztály – a színháznézôiköznyelvbe így épült be a valójábanHOPPart Társulatnak keresztelt színészcsapat, amelyönálló alakulatként az elsô évadát tölti a magyar színházivilágban. A HOPPart – a velük párhuzamosandiplomázott, KoMa néven mûködô prózai színészMáté-osztállyal együtt – mostohagyermeke és tulajdonképpenválságterméke a színházi struktúrának.De legalább termék: az alkotóközösséggé válás rögösútjára lépett, jobb-rosszabb elôadásokat hoz létre,szurkolói (nézôi) bázist épített/épít ki magának, és látszólagépp csak annyira küzd mûködési gondokkal,mint a többi hazai társulat. „Én nagyon szorongvaszemlélem az egészet” – nyilatkozta övéirôl, a jelenségrôlNovák Eszter a Jelenkor hasábjain. Félelmeiazonban nem látszanak igazolódni, sôt: paradox módone mostohagyermekség lassan-lassan hasznot hajt.A szakma és a közönség figyelme ugyanis ellensúlyozzaa fiatal végzôsök újdonat társulatainak sanyarúkitaszítottságát. Nézik ôket. Cikkeznek róluk. És e kiterjedt,jobbára segítôkész, vigyázó figyelem egy indulóegyüttes esetében mindennél többet ér.A türelem, persze, véges. A bizalmat illik figyelemreméltó elôadásokkal viszonozni. Mi több: induló, pályakezdôtársulattól elvárják, hogy legalább színházi nyelvetés struktúrát megreformáló, hagyományokat felülíró,de inkább világot megváltó szándékkal fusson nekia tornyosuló akadályoknak. Küzdjön a fennmaradásért– de nem egzisztenciális, hanem esztétikai értelemben.A HOPPart, jelenleg négy elôadásból álló repertoárja(Varázsfuvola, Túl vagy a nehezén, most jön a neheze,Tovább is van…, Halálkemény) alapján, kiállja apróbát. Ami minden elôadásukon érezhetô: az egymásiránti érdeklôdés és föltétlen bizalom, a felszabadultjátékkedv, a színház(csinálás) szenvedélyes szeretete.Ezekkel pedig a jóérzésû nézô és a jóérzésû kritikusegyformán „megvehetô”: az ember vállveregetve, bátorítvaregisztrálja még azt is, hogy a társulat az említettnégy elôadásban korántsem teljesít egyenletesen magasszínvonalon.Borovi Dániel felvételeSándor Katalin felvételeBALRA: Halálkemény (Kiss Diána Magdolnaés Polgár Csaba)JOBBRA: Tovább is van… (Friedenthál Zoltán, Tóth SimonFerenc, Mátyássy Bence és Bánfalvi Eszter)A Varázsfuvola és a Túl vagy a nehezén, most jön a nehezeegyetemi vizsgaelôadásból vált repertoárdarabbá.Ezzel a szokatlan, bár egyre gyakoribb metamorfózissalaz elôadások befogadási horizontja alapjaiban változottmeg. Vizsgaelôadást ugyanis másképp néz azember, mint szokványos kôszínházit; az elôbbi esetébenáltalános gyakorlat, hogy a hibákat igyekszünk figyelmenkívül hagyni és a sikerült mozzanatokra fokuszálni.Mondjuk ki: a vizsgaelôadásnak végsô soronnincsen tétje. (A „felsôbb osztályba léphet” stemplit alegritkább esetben tagadják meg az illetékesek.) Ámabban a pillanatban, hogy az egzámenprodukciók –így a fent nevezett kettô is – kikerülnek az ÓdrySzínpad védettséget nyújtó falai közül, és megérkeznek– jelen esetben – a Merlin Színház deszkáira,2008. június 39 www.szinhaz.net

K RIT I K AI T Ü K ÖRBALRA: Túl vagya nehezén, mostjön a neheze(Szilágyi Katalin ésMátyássy Bence)JOBBRA:Varázsfuvola(Radnay Csillaés Kiss DiánaMagdolna)Sólymosi Attila felvételenincs kegyelem: már nem elég relatíve jót, a korábbisaját elôadásokhoz mérten színvonalasat bemutatni,hanem olyan produkciót kell a színpadra tenni, amelyönmagában is megállja a helyét.A HOPPart Varázsfuvolája ilyen elôadás: szerencsésválasztás, sikeres produkció. Invenciózus, releváns,erô teljes olvasata Mozart és Schikaneder klasszikusának,formája pedig bravúros: közérthetô, de nem ellaposítottzenés színházi forma. Ascher Tamás, NovákEszter és a társulat együttes rendezése tulajdonképpena gyökerekhez tér vissza, a krónika följegyezte ugyanis,hogy A varázsfuvolát eredetileg külbécsi énekes színészekadták elô, s csak a mítoszteremtô idô emelteklasszikus nagyoperává. Ugyanígy a HOPPart – az elôadásbemutatásakor még: Zenés-Színész MûkedvelôEgylet – elôadása is a színészi játék ötletteli sodrásáraalapoz, a vokális kvalifikáltságot pedig természetes(és másodlagos) csatolmánynak tekinti. A kiváló játék -ötleteknek se szeri, se száma: a nôk karának folytonosátlényegítése és konkretizálása; az égi szende gyermekekiskolai kamarakórussá formálása; a képáriahula hoppkarika-trükkje, mellyel Pamina képe életrekel; a kis termetû Sarastro magasítása egy kettôs létrával;a zenekarvezetô be-beavatkozása a cselekménybeés a szereplôk ki-kilépése a zenekarba. Amelynek átalakítása,és vele Mozart eredetijének áthangszerelése– hegedûre, zongorára, klarinétra, fuvolára, tangóharmonikára,elektronikus gitárra és egy számoshangszínen megszólalni képes szintetizátorra – igazitrouvaille: ritkán ízlelhetô instrumentális zamat.A Túl vagy a nehezén, most jön a neheze Örkény Ist -ván Egyperces novelláinak válogatott – szándékoltannem a legismertebb – darabjait tálalja fel Izsák Liliszellemes, asztalok és székek geometrikus rendbe állítottgarmadájából fabrikált díszletében. A rendezô,Mácsai Pál beszédes helyváltoztatás-sorozatokkal ésmagánszámok megkomponálásával erôsíti és ellenpontozzaÖrkény örökbecsû szövegeit, amelyek tulajdonképpena mindennapi élet abszurditását tükrözikvissza, még csak nem is sarkítva, hanem úgy, ahogyvannak. Éppen ezért mûködôképes Mácsai olvasata,miszerint megélt történetek hangzanak el fogékonytársaságban, egy terebélyes asztal körül, a „csak ülökés mesélek” alapállásában.A társulattagjai a rendezôi intenciószerint naivrácsodálkozással,mégis teljes beleélésselmondják ésBíró Dénes felvételemutatják Örkény szövegeit, könnyedén és könnyeden.A színpadi könnyedség minden bizonnyal az egyiklegnehezebben kivitelezhetô színházi mutatvány,Mácsai pedig még ennél is többet vár el: nemcsakkönnyednek, de (majdnem) civilnek kell látszani aszínpadon, egyívásúvá válni a nézôvel. Ez nem pusztafizikai jelenlétet, hanem folyamatos koncentrációt kíván,s ez utóbbi olykor még hibádzik a HOPPart színészeinél.A Halálkemény a társulat második önálló produkciója.A kronológia szerint elôbb az elsôrôl, a Tovább isvan… címûrôl kellene szólni, ám az túlságosan negatívvégkicsengést kölcsönözne ennek az írásnak, és ezta szerzô mindenképpen el kívánja kerülni. Legjobbvolna talán hallgatni a Halálkeményrôl: erôtlen produkció;és ezt még tetézi, ha az ember – fájó hiányosság!– nem rendelkezik alapos Die Hard- – itt: Dájhárd-– mûveltséggel. Az elôadás alapja ugyanis az 1987-benbemutatott, hazánkban Drágán add az életed! címen elhíresültamerikai akciófilm. A nemes opust, amely aszakirodalom szerint meghatározta a kilencvenes évekakciófilmgyártását, most színházi történetté dolgoztaát a HOPPart, ám olyannyira hûen követve az egykorifilm cselekményét és dramaturgiáját (amennyiben egyakciófilm esetén beszélhetünk ilyenrôl), hogy a poénokbelterjessé és elôképzettség nélkül teljesen érthetetlennéválnak. A színlap szerint az alkotói szándék„modern távlatokat nyitni” a hôs XXI. századi értelmezésében,ám az elôadás inkább tûnik paródiának,mint komolyan vehetô hôstörténetnek. MindenesetreBorovi Dániel és Körmendy Pál csupa nejlon, labirintusszerû,mindvégig jelentéses és funkcionális díszleteés az idônként felcsendülô songok magukban hordozzákegy színvonalas elôadás lehetôségét, és nyilvánvalóváteszik: a Halálkemény a gyaníthatóanimprovizációkra építô, irányvonal nélküli kollektívrendezésbe bukott bele, és nem a tehetség hiányába.Ékes bizonyítéka ennek az is, hogy a Nemzeti Szín -ház próbaterembôl Háziszínpaddá, abból KaszásAttila Teremmé avanzsált játszóhelyén, ahová JordánTamás amolyan mentôövet nyújtva hívta meg a társulatot,Harangi Mária kezében tökéletes eszközkéntmûködik az ifjú színészcsapat. A Wilhelm Hauff és2008. június 40 XLI. évfolyam 6.

K RIT I K AI T Ü K ÖRE. T. A. Hoffmann négy meseregényébôlösszeszerkesztett Tovább isvan… címû elôadás kerettörténeteszerint Paphnutius nagyhercegmegszorító intézkedéseinek következtébenbetiltották a meséket, avarázslényeket pedig katonai egységekgyûjtik össze. A közösgyûjtôfogházba zárt Munk Péter,Schlemil, Erasmus és társaik (A homokember,Az elveszett tükörkép, Agólyakalifa és A hideg szív hôsei) aztánegyesével elmesélik saját történetüket,erôsítve egymás hitét amese és a játék értelmében, végül ameseirtókat is elbizonytalanítva sajátigazukban. Bár a kerettörténetaz elôadás végére elfelejtôdik, a játszóházzáátalakult díszletben vigadógyerekközönség önfeledt játékameggyôzi az embert e következetlenséghasznáról. Harangi rendezéséneknagy erénye, hogy nem amesék egyszerûsítésével, lebutításával,elgügyögésével próbálkozik,hanem bátran hagyatkozik az irodalmialapanyagra: úgy mutatja beHauff és Hoffmann történeteit,ahogyan azok valóban szólnak.Hatásos, sikeres, sallangmentes anégy regény epizódjainak összedolgozása;elragadó a színészi ötlet- ésstílusbravúrok sora; kiváló, élvezetes,üresjáratok nélküli az elôadás – ez a HOPPart Társulat jobbik arca.Bízzunk benne: a valódi.W. A. MOZART – E. SCHIKANEDER: VARÁZSFUVOLA (Merlin Színház)Rendezô: Ascher Tamás, Novák Eszter.Szereplôk: Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, KissDiána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, RoszikHella, Szabó Kimmel Tamás, Szilágyi Katalin, Takács Nóra Diána,Tarjányi Tamás, Vári-Kovács Péter.TÚL VAGY A NEHEZÉN, MOST JÖN A NEHEZE (Merlin Színház)Díszlet: Izsák Lili. Rendezô: Mácsai Pál.Szereplôk: Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, KissDiána Magdolna, Mátyássy Bence, Radnay Csilla, Roszik Hella, SzabóKimmel Tamás, Szilágyi Katalin, Takács Nóra Diána, Tarjányi Tamás,Vári-Kovács Péter.HALÁLKEMÉNY (Merlin Színház)Díszlet: Borovi Dániel, Körmendy Pál. Jelmez: Fábián Réka.Szereplôk: Bánfalvi Eszter, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna,Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Szilágyi Katalin, TakácsNóra Diána, Tóth Simon Ferenc.W. HAUFF ÉS E. T. A. HOFFMANN MESÉI ALAPJÁN:TOVÁBB IS VAN… (Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem)Díszlet: Romvári Gergely. Jelmez: Ôry Katalin. Zenei vezetô: SzabóMónika. Dramaturg: Orbán Eszter. Rendezô: Harangi Mária.Szereplôk: Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, KissDiána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, RoszikHella, Szabó Kimmel Tamás, Szilágyi Katalin, Takács Nóra Diána,Tarjányi Tamás, Tóth Simon Ferenc, Vári-Kovács Péter.2008. június 41 www.szinhaz.net

2008. június 42 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLPéteri Lóránt„Az anyának és a fiúnak!”T IHANYI LÁSZLÓ: ANYAISTEN (GENIT RIX)ESevan Manoukian (Mathilde) és Hanna Schaer (Félicité)pillanatban még úgy tudni, Tihanyi LászlóAnyaisten címû operája egyszeri tüneménykéntbukkant fel a szerzô hazájának zenés színpadán. A francianyelvû mû, melynek ôsbemutatóját s további háromelôadásból álló elsô szériáját tavaly késô ôsszel aBordeaux-i Nemzeti Operaházban tartották, Buda pes -ten a Tavaszi Fesztivál során, egyetlen estén hangzottfel. A MûPa szerény befogadóképességû FesztiválSzínházát zömében az úgynevezett szakmai közönségtöltötte meg – írásom így nem is annyira a mû nyilvánosmagyarországi életének kezdetérôl, mint inkább azonôszinte reményem kifejezésérôl szól, hogy e kezdetre– nem elôbb-utóbb, hanem – minél elôbb sor fog kerülni.A budapesti Zeneakadémián oktató ötvenkét évesTihanyit még zeneszerzés szakos hallgatóként kezdteel foglalkoztatni François Mauriac kisregénye, a Genitrix.Diplomamunka gyanánt, a mû Pór Judit készítettemagyar fordítása alapján opera írásába fogott, melyet– saját elbeszélése szerint – már úgy fejezett be,hogy tudta, a darabot nem fogja kiadni a kezébôl. A jelentôszeneszerzôi és kortárs zenei elôadói életmûvetfelépítô Tihanyi az elmúlt években fordult újból pályakezdésemeghatározó élményéhez, s komponált ismétoperát az 1923-ban keletkezett Mauriac-mûbôl, ezúttalmár eredeti nyelvû szövegkönyvet használva, melyetAlain Surrans segítségével készített. E különös keletkezéstörténetlegalább részben magyarázhatja azt aszembetûnô, de egyáltalán nem magától értôdô tényt,hogy az elsôoperás szerzô olyan darabbal rukkolt elô,amely a színpad, az énekesek, a zenekar, a kórus, a zenei2008. június 43 www.szinhaz.net

Hanna Schaer ésJean-ManuelCandenot(Fernand)Schiller Katafelvételeiforma és a drámai folyamat viszonyait kiérlelten, jó arányérzékkel,eredeti, de egyúttal profi módon rendezi.Tihanyi László operája felkavaró, megindító mû:zenéje az elsô pillanattól fogva magával ragad – elvéthetetlenülsajátos hangja, egyéni tónusa van, mely félelmetesvonzerôvel szippantja be hallgatóját. Tulaj do -nít hat nánk e magával ragadó hang töretlen érvényesülésétannak a körülménynek, hogy Tihanyi –magyar kortársai és XX. századi elôdei körében viszonylagritka erényt gyakorolván – egészen kiválóhangszerelô, ám többrôl s másról is szó van. Tihanyipartitúrája aligha jellemezhetô hitelesen egy olyan fogalmirendszerben, melyben a hangszerelés külsôdleges,másodlagos tényezôként leválasztható volna az,úgymond, „voltaképpeni” zenei matériáról. Ehelyettúgy tûnik, mintha az operát felépítô motívummagokaz eleve adott hangzás/hangszín talajából szökkennénekszárba, s teremtenének dús akusztikus vegetációt.E változatos és választékos, ám mégis egységes zenekarihangzásvilág képes magába ölelni olyan zárványokatis, mint az adott pontokon felvételrôl megszólalószívhang vagy vonatzakatolás. Felette bontakoznakki az énekszólamok leggyakrabban recitativo vagyarioso jellegû vonalai, melyek jóval ritkábban áriaszerûdallamosságba emelkednek, máskor énekbeszéddészikárodnak.Az Anyaisten a társalgási dráma nyelvén beszéli el akommunikációra való képtelenség történetét: a szereplôk,ahogy mondani szoktuk, elbeszélnek egymásmellett, szavaikat a közlés hiábavalósága által kiváltottmelankólia és kétségbeesés hatja át. Igazi kommunikációhíján érzelmeik állandó frusztrációt keltve bennükragadnak, ám épp e frusztráció az, ami egyre szorosabbanegymáshoz láncolja ôket. Félicité, az anyazsarnoki és zsaroló szeretettel csügg ötvenéves fián,Fernand-on, aki átgondolatlan kitörési kísérletként veszifeleségül az alacsony társadalmi státus zártságábóla házasságba menekülô, túlságosan is fiatal Mathildeot.Az egy fedél alatt élô három ember harcai közbenegyikük, Mathilde elesik, bár látszólag függetlenüle harcoktól: elvetél, majd ennek szövôdményeibe belehal.A nô értelmetlen és magányos halála (betegágyánálnem virraszt vele senki) elmozdíthatatlan rettenetkéntáll anya és fia közé. Fernand, aki rosszul sikerültházassága elôl annak idején riadtan menekült visszaanyjához, most az öregasszonyt vádolja Mathilde haláláért.Félicité lassan megérti, hogy a fiatal nô épp halálábantudta végleg elvenni tôle fiát, s e felismerésbe végülbele is pusztul – Fernand magára marad. Van mégegy szolgáló, aki az egyszerûség nézôpontjából kommentáljaa hármak drámáját; egy orvos, aki nem gyógyítja,ám szenvedélyesen regisztrálja a test és a lélekszenvedéseit; s egy gyermek, a szolgáló unokája, akinem váltja meg a felnôtteket – a katekizmust magolvaminduntalan megfeledkezik a test feltámadásáról.S ott van végül a helyszín, a ház, a félelmetes otthon,melynek két szárnya közt csak a fûtetlen, rideg s sötételôtéren keresztül vezet az út. Tihanyi zenekara olykore nagyon zárt világ végtelen sötétségekbe nyíló szakadékaitmutatja meg, a pillanatok apokalipsziseit, a hirtelenszétáradó kétségbeesést; máskor, distanciát tartva,mintha az emberi életeket magába foglaló öreg házrideg és szorongást keltô, néma közönyét érzékeltetné.Mindez – a Bordeaux környéki, XIX. század végiprovinciális polgári miliô ellenére – dramatikai értelembennagyon is hajaz Debussy–Maeterlinck Pelléasés Mélisande-jára, melyben egyébként Tihanyi is operájaegyik „roppant természetes elôzményét” látja(Muzsika, 2007/11.). Az Anyaisten szövegkönyvénekmindenesetre két nagy erôssége van. Egyfelôl: a felépítettemberi kisvilág alaposan be van rendezve, srészleteiben is ki van találva ahhoz, hogy az autonómlétezés illúzióját keltse. Másfelôl: a kimondhatatlandolgokat kerülô párbeszédeket a szövegkönyv nemegyszerûen megbízhatóan szállítja, de reflexív módonis viszonyul hozzájuk. Félicité és Fernand egyik dialógusakétszer is elhangzik a darab során, ám a másodikelhangzáskor a szöveget két gyerek kántálja, agresszívenritmizált énekbeszéddel. A vita tehát játszmaként,gyerekes (egyúttal tehát gyerekesen kegyetlen) társas-2008. június 44 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLjátékként leplezôdik le, de e játszmára ezúttal már azene által is megjelenítve rátelepszik a kimondhatatlanszelleme: a dialógushoz hozzákeverve a kórus latinnyelvû himnuszt intonál, mely szövegi-zenei szféra adarab kezdetétôl Mathilde meg nem született gyermekétszimbolizálja. Az opera utolsó jelenetébenFernand magányát a múltból elôkúszó, de végleg értelmüketvesztett mondat-kísértetek népesítik be: bölcsességek,melyeket filozófiai munkákból gyûjtött kimagának; a Mathilde által dúdolgatott sanzon egysora; az orvos elharapott megjegyzése Mathilde-ról; akisfiú által bebiflázandó katekizmus egyik bugyutakérdése; Félicité egy szenvedélyes kitörése. És aztánmegtörténik a fordulat, melynek katartikus ereje van:Fernand-ban a fájdalom és a veszteségérzés megérlelia valódiról, az egyetlen fontos dologról szóló közlés pillanatát.Panaszolkodása és könyörgése az emberi sorsmélységes nyomorúságáról szól. Az opera zárómonológjábanTihanyi egy másik Mauriac-mû mottójakéntis szolgáló Baudelaire-szöveget használ: „Uram,Istenem! Te, a Teremtô, Te, a Mester; Te, aki alkottada Törvényt és a Szabadságot, Uram, könyörülj, könyörülja bolond férfiakon és nôkön! Óh, Teremtô!Létezhetnek szörnyek Annak a szemében, aki egyesegyedültudja, miért léteznek, hogyan váltak azzá ésmiképpen kerülhették volna el, hogy ne váltak légyenazzá? Uram, könyörülj!” E szavak elhangzása közbenaz énekszólam körül fokozatosan eltûnik az operahangzó teste, s végül a szóló basszbariton hangot halljukcsak, melynek éneke egyre inkább leegyszerûsödik,lecsupaszodik, s végül a magas regiszterben próbálmegkapaszkodni egyetlen kisszekund-motívummal.E motívum egyfelôl nagyon is logikusankövetkezik a szólam elôzményeibôl (az egyes fôszereplôkhöza kompozíció meghatározott hangközökkonstruktív használatát rendeli), ám másfelôl egyenesenvisszavezet az operai mûfaj, sôt a kifejezésesztétikaalapján álló európai zene ôsgesztusához, Monte -verdi nagy lamentóihoz, Orfeo és Ariadné panaszénekeihez.Ez a páratlan erôvel kivitelezett zenei metamorfózis,a gazdag zenei eszköztár visszavezetése apanaszos kiáltásig – nehezen feledhetô.Christine Dormoy rendezése a maga világos vonalvezetésévelés puritanizmusával segített a gyakori idôsíkváltásokatalkalmazó opera követésében; ehhez sikerültáttekinthetô, semleges és mégis nyomasztó teretkreálnia Philippe Marioge-nak. Miután a szereplôknemcsak egészen nagyszerû énekesek – az elôadás zeneikivitelezése általában is nagyon igényesnek bizonyult–, de rendkívül erôs kisugárzással rendelkezô smár puszta megjelenésükkel is határozott karaktertsugalló színpadi személyiségek voltak, a rendezés általsugallt, minimalizált színpadi mozgás alig fordult önmagaellen. A második felvonásban aztán jöttek a rendezôinévjegyek – az égbôl hulló babazápor inkább zavarbaejtett. Viszont erôteljes volt az a kép, amelyben akórus tagjai Félicitének öltözve árasztják el a színpadot:ez az a kísérteties (das Unheimliche), amirôl Freudbeszél. Félicité a halálakor óriási sírgödörben süllyedel, mely a fiával közös otthona kellôs közepén nyílikmeg, s ez megint csak igen plasztikus színpadi jelnekbizonyult – e sírgödör peremén énekli majd el panasz -énekét Fernand.Az Anyaisten nem könnyû befogadást ígér, hanemmegrázó, nagyon emberi élményt és rendkívül alaposanvégiggondolt, finoman megmunkált mûvészikonstrukciót. Nem kuriózum, hanem kimagaslóan jelentôsúj magyar opera, mely joggal várja, hogy értôzenés színházi mûvészek és a kortárs zenei produkciókközönségének verbuválásában profizmusra szerttett szakemberek segítségével jelenvalóvá váljon idehazais.Koltai TamásA zsenge és a zseniGIACOMO PUCCINI: EDGAR; MANON LES CAUTAz operáknak is megvan a maguk sorsa. A fiatalPuccini az Edgar befejezése után azonnal hozzálátotta Manon Lescaut komponálásához, melynekpremierjéig az elôzô munkából három átírt, kevéssésikeres változatot mutattak be – a negyediket már aManon diadala után. Az Edgar nem tartozik az életmûjelentôs darabjai közé – a zseniknél inkább, mint a középszerûeknélnagy a különbség az ihletett és a kötelességszerûmûvek között. Az utóbbiak, ha alapjaikban„el vannak rontva”, toldozás-foldozással sem emel ked -hetnek a chef d’oeuvre kategóriába. Az Edgar nem születettszerencsés csillagzat alatt, s hogy ebben Puccinimagánéleti problémái vagy a gyöngécske librettó megítélésekörüli szerzôi huzavonák játszottak-e nagyobbszerepet, ma már nem érdekes.Mindamellett jó, hogy egyszer az Edgart is látni lehetett(ha többször is lehetne, jobban megtérülne a befektetés,nem anyagilag értem, de az operai közönségegy része kibillenne az örökös slágerdarabok konvenciójából),mert azért rajta van Puccini érintése. És az2008. június 45 www.szinhaz.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLoperaházi elôadás is színvonalas. Használt neki, hogynem nagy színpadi apparátussal, hanem szcenikai jelzésekkelkerült színre a darab. (A kórus kottából énekelt.)Éry-Kovács András rendezô nem a miliôre, hanema karakterekre és a kortársian értelmezett háromszögtörténetrekoncentrált. Az eredeti – Musset-színmûbôlírt – librettó a XIV. század elején játszódik, ami elhanyagolható,mivel szimplán egy fiatalember ôrlôdésérôlvan szó – mint a Carmenben – a szelíd, szerelmeslány és a kihívó „végzetes nô” között. (Emlegetik is azFideliája a finom lelkû, lírai Puccini-hôsnôk késôbbisorának elôképe. Mester Viktória mint Tigrana – éppellenkezôleg – a zeneszerzô egyetlen démoni vampjánakkülönlegességét látszik élvezni. Kálmándi Mihályés Szvétek László a két kisebb szerepet – a jó leánybátyját és apját – abszolválja megfelelôen. A kamarajellegû elôadást stilizált színpad foglalja keretbe, atûzvészt világítás jelzi, a luxus-életmód érzékeltetésérenéhány fürdôruhás statiszta nyújtózkodik napozóágyon,az elsô késelést – mert kettô van belôle – fogócs -Mester Viktória(Tigrana),Fekete Attila(Edgar)és Kálmándi Mihály(Frank)Éder Verafelvételeelemzôk a párhuzamot.) Éry-Kovács ejtette a kiindulópontfalusi környezetét, nála kifejezetten városias, polgárifigurák szerepelnek – a XX. századi félmúltban,mindenesetre öltönyben és kosztümben. A bevonulókar templomi kórusként széksorokban foglal helyetmappáival (ami illik az elsô felvonáshoz); az utolsó felvonásbana sötét kórusegyenruhák épp megfelelnek agyászszertartásnak, amely a darab legkülönösebb része.Szabályos rekviem – Toscanini vezényletével játszottákPuccini temetésén –, bár a gyász nem valódi,mivel Edgar a saját temetését rendezi meg, és maga isrészt vesz a ceremónián. Ezt sem a gyászolók nemtudják, sem a közönség. Különösen az utóbbi furcsa.Itt komoly hiba van a dramaturgiai gépezetben – nemaz egyetlen –, amely fölött az alkotók nagyvonalúan elsiklottak.Puccini tragikus hangvétellel komponáltameg a groteszk helyzetet. Igaz, a vége tényleg tragikus:Tigrana, a vad amazon halálosan megkéseli szelíd riválisát,a – neve után ítélve is – hûséges Fideliát.A Kovács János irányításával zeneileg markáns produkcióillúziókeltô és minden tekintetben hiteles szólistákatkapott. Fekete Attila külleme és izmosodó, demég karcsú, viszonylag hajlékony tenorja megfelel akönnyelmû, állhatatlan, kissé link Edgar (különbeneléggé körvonalazatlan) karakterének. Herczenik Annaka helyettesíti, melyben eggyel kevesebb a szék, minta fogócskázó. A végsô leszámolásban már nem késszerepel, hanem pisztoly. A gyászszertartáson hátulegy limuzin sötét sziluettje, elöl a temetés. Mikrofonosbúcsúztató, kalapos-ballonkabátos inkognitóját arcaelé húzott maszkkal ôrzô címszereplô. A leleplezôdéstumultusában lelôtt áldozat kizuhan a kocsiból. Mintegy maffiafilmben.A Manon Lescaut az elsô Puccini-remekmû – ennyibenkönnyebb az elôadók helyzete. Színházilag nálunkmég mindig az 1961-es Gardelli–Mikó-elôadás(Ilosfalvy Róbert, Házy Erzsébet) az etalon – ennyibennehezebb. Az ugyanis kiváló volt a maga idejében. Deaz az idô elmúlt… A debreceni Csokonai SzínházSzergej Maszlobojscsikovot kérte föl a rendezésre, ezaz elôadás vendégszerepelt a Millenáris Színházban.Az egyik kukucskaszínház, a másik nyitott tér, tehát akörülmények nem azonosak. A vendégjátékon látszottaz elsietettség és a kiérleletlenség – nem tudni, mennyiírható belôle a „kimozdulás” számlájára. Valamennyibiztosan, de valószínû, hogy az eredeti produkció iscsak „vázlatosan” készült el. Koncepcionálisan inkább,mint manuálisan.Maszlobojscsikov kiemelte a darabot az elsô két felvonástmeghatározó rokokó környezetbôl, az egész2008. június 46 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLprímet. A kórusba maga Manon is beáll, a tologatható„rendezôi széken” indítják el a szerelmeseket „Párizs ba”.Minden csak jelzés, a kártyaparti éppúgy (a kórustagoktartják a lapokat), mint a „párizsi felvonás” budoárja,amelyben a „pasztorál” szó szerinti értelmezésével atánctanár birkának öltözött nyájat terelget, és „horgászbotjára”tûzve marionettként rángatja Ma nont,mígnem fordul a kocka, és az utóbbi fogja a gyeplôt,hogy ostorral vegye üldözôbe „rabtartóit”. Manon„Carmenbôl” itt már valóságos Luluvá válik, de csak aMáté András felvételecselekményt pedig a reálszituációból. Eltüntette azéletszerû díszleteket, és – díszlettervezôként – elvontteret hozott létre, amely mozgatható, dobogós faácsolatokbólés egy parabolaantennaszerû, helyét felvonásonkéntváltoztató, óriási mattezüst tükörbôl áll. A tükörszimbolikája szorosan kapcsolódik a címszereplôkarakteréhez, s a metafora az elôadás végére metafizikaijelentésárnyalatot is kap. A centrumban Manon áll,ami annak ellenére sem evidens, hogy ô a címszereplô– az értelmezések általában a szerelmesek ambivalensegyensúlyi helyzetére épülnek. A rendezô nemenged Manon számára jellemfejlôdést, szó sincs zárdábainduló ártatlan lányról, akit a szerelmi érzésselegyütt elragad a fényûzés csábításával kifejlôdô állhatatlanság,majd a tévedés késôi fölismerésekor visszavonhatatlanulbekövetkezô tragikus vég (amit Puccinisem folyamatos „fejlôdésként”, hanem felvonásról felvonásraváltozó állapotok rajzaként ábrázol). AnnalisaCarbonara színpadra lépése pillanatában kész jellem,frivol, ironikus, kihívó játékos. Civil karaktere is ilyen:nemcsak az alakja telt, hanem a hangja is szinte mezzoszínezetû érzéki szoprán. Ha már az Edgar Tigranajávalkapcsolatban szó esett Carmenrôl, CarbonaraManonja – elismerem, szokatlan módon – még inkábbaz. Tréfának hangzik, de amikor Tae Sung Jungmerev, genetikailag keleti Des Grieux-jével szerelembekeveredtek, megképzôdött elôttem egy szürreáliselôadás, amelynek ez lehet a címe: „Kalaf herceg ésCarmencita véletlen találkozása a boncasztalon”.Nem tévedtem sokat.Az elsô két felvonásból inkább kontúrok bontakoznakki, mint megítélhetô tartalmak. Az amiens-i képmintha egy kollégiumi vagy egyleti csoportterápiásfoglalkozás volna, amelyben a kórus és a kórust hangtölcsérenirányító „karmester” vagy „rendezô” viszi aAnnalisa Carbonara, a debreceni Manon Lescautfelvonás végéig, mert akkor – hasonlóan Bizet cigánylányához– bolondot csinál letartóztatóiból, és egyiküktôlelragadva a fegyverét, kacagva kitáncol a színrôl.Carbonara hellyel-közzel igazolja a karaktert –amikor például megjavulást fogad, maga is kacarászikfelelôtlen ígéretén, szökés helyett pedig dacosan odaálla „tükör” elé –, Tae Sung Jung viszont csak végrehajt,így minden, amit csinál, csupán rendezôileg jön létre,bricsesznadrágos-pálcaforgató ifjúként (mintha golfozniindulna) éppúgy hiteltelen, mint amikor a párizsiképben normális bejövetel helyett, nyilván földúltságánakérzékeltetésére – mint valami bordásfalon –,végig kell másznia a dobogós rácsrendszeren.Az utolsó két felvonásban jelentôsen javul a helyzet.A Le Havre-i kép absztrakciója tökéletesen mûködik, afélig hátrafelé fordított tükör visszaveri az elôadás folyamántöbbször is hátulról-fentrôl indított fényorgonaszerûreflektorzuhatagot, deríti a befújt füstködöt,és kiemeli a „semmibôl” a három színpadi emelvényt.A két kisebbiken Des Grieux és Lescaut hadnagy, valaminta hajóskapitány áll, a legmagasabbra épített középsôlegtetején Manon, a pellengérre állított ringyótrónol. És nincsenek behajózandó kurvák, minden2008. június 47 www.szinhaz.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLmegnevezett lány maga Manon, minden megnevezésreegy-egy fiktív fotót készítenek róla, „csapóval” (nincsmasina, vaku, ilyesmi), és minden alkalommal másikférfi kapaszkodik mellé fényképezkedni. Ez az elôadáslegmélyebb metaforája, valódi reveláció, a darabbaladekvát önálló rendezôi gondolat megtestesülése: azegyszerre meggyalázott és fölmagasztalt prostituált, amacsó társadalom „ezerarcú”, szimbolikus kurvája,akit a hím felsôbbrendûségi tudat megvet, de azértemlékkép formájában elraktározza a „fényképalbumába”.A folytatás a negyedik felvonásban következik,amikor Des Grieux Madonnát csinál Manonból, szabályszerûentalapzatra állítja, lefátyolozza, liliommalkörbedekorálja (délszaki körmeneteken látni hasonlót).A lány azonban leszáll a piedesztálról, besétál avízszintesre állított tükörbe, leül a szélére, leveszi a cipô -jét, és – mintegy a szimbolikus világvégérôl – nevetvelógázni kezdi a lábát a semmibe. Átincselkedi magát ahalálba – vagy a halhatatlanságba. Ez Manon „szerelmihalála” – és a maga metafizikájában ez is nagy találmány.Kétarcú tehát a debreceni elôadás, van, ami nincs„kitalálva” és „megcsinálva” sem, de ami végig vangondolva – és részben színpadilag is materializálva –,az mint gondolati absztrakció revelatív értelmezés, éssokkal többet ér az idült konvencióknál. Az énekesekis fokozatosan lendülnek bele, Tae Sung Jung megtaláljaa maga hôsies hangját, Haja Zsolt végig sokat ígérôLescaut hadnagy, és a Kocsár Balázs vezényelte zenekar,mihelyt túljut a kecsességek, finomságok, rokokóhangzások több transzparenciát kívánó szövetén, szinténeléri a tömör-drámai hangzás kellô fokát.Zappe LászlóTörtént-e varázslat?LUIS B U Ñ UEL: AZ ÖLDÖK L Ô ANGYALKerekes Éva(Lucía),Fodor Annamária(Beatriz),Polgár Csaba(Eduardo),Takács Katalin(Leonora),Hernádi Csaba(Russell),Bíró Kriszta(Señora Roc)és Hetey László(Señor Roc)Koncz ZsuzsafelvételeAlényeget elárulja az a pohár bor, amellyel az érkezônézôt fogadják a Petôfi Irodalmi Múze um -ban. Pincérként színészek szolgálnak fel (a késôbb afôkomornyikot játszó Sáfár Kovács Zsolt és az inastalakító Janicsek Péter), tudhatjuk, vendégek leszünk aBuñuel 1962-ben készült klasszikus filmjébôl ismertvillában, ahonnan a vendégek, nem tudni meddig,képtelenek kijutni. El is tréfálkozhatnak a bezárás várhatóidôtartama fölött a kezdésre várók. De nem ez afontos. Hanem az, hogy adott esetben a színház egyetlentöbblete a mozival szemben a tényleges bezártságélménye lehet. Az összezártságé. Az, hogy mi magunksem mehetünk ki. Igaz, ezúttal nem csuknak rács mögé,mint a Budapesti Kamaraszínház Bernarda Alba házaelôadásában,sôt éppen hogy tárva van a kijárat, csakhogya küszöböt senki sem képes átlépni. Mint tudjuk,2008. június 48 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLvalami rejtélyes, bénító varázs ül azon az ajtón, vagyinkább a bent rekedt társaságon, amelynek magunk isrészeseivé kellene lennünk.A Károlyi-palota két terme fizikailag erre fölöttébbalkalmasnak látszik. Az elsô, kisebb térben, ahová bebocsáttatunk,körülállhatjuk-kileshetjük az igazi vendégek,a színészek vacsoráját. Kurta, vázlatos étkezés,elôjáték, hangulati felütés a várható további furcsaságokhoz.Ekkor már inkább kukkolóknak, mintsemvendégeknek érezhetjük magunkat. Aztán beterelneka szalonba. Itt már körülülhetjük a játékot, és fizikailagnem is válik el élesen a játéktér a nézôtértôl.Szellemi értelemben azonban szinte tökéletes a szigetelés.A szín ház összes hátránya érvényesül a filmmelszemben, és egyetlen elônye sem. Nem lehet plánokkalés vágásokkal irányítani a nézô figyelmét, kiemelnia lényeget, a fekete-fehér film eleve adott stilizáltságapedig szükségképpen elvész. Pedig Pelsôczy Réka rendezésébena színészek többnyire megteszik, amit afilm Imrei Andrea fordította dialógusaival tehetnek.Megvilágosodnak a jellemek, kibontakoznak a konfliktusok,kiderülnek a rejtett vagy nem is annyira rejtett,de normális körülmények között be nem vallott kapcsolatok.Más kérdés, hogy Gálffi László házigazdája,Kerekes Éva felesége, Takács Katalin beteg asszonya aszemélyiség súlyával van jelen, míg Lengyel Tamás izgága,Széles László indulatos, Szamosi Zsófia walkürifigurája, Hetey László és Bíró Kriszta házaspárja, PolgárCsaba és Fodor Annamária szerelmes kettôse, Hau -mann Máté kissé fiatal ezredese, Wierdl Eszter énekesnôje,Bartisch Kata testvérét nyugtatgató nôje, SáfárKovács Zsolt papírevô fôkomornyikja csak pontos körvonalakatad. Bizonyára azonban nem – vagy nemcsak– ezen múlik, hogy az elôkelô társaság tagjai Zoób Katijelmezeinek semleges eleganciáján túl inkább csak ajó modorukat vetkôzik le, nem a jellemüket, a társadalmistátusukat, ember mivoltukat, nem süllyednekle vagy emelkednek föl létezésük biológiai vagy egzisztenciálislényegéhez. Ahhoz, hogy nem történikmeg a varázslat, paradox módon talán az is hozzájárul,azért sem válik nézôi élményünkké a történet abszurditása,szürreális világlátása, mert részint magunk isvendégek vagyunk. Benne is vagyunk, meg nem is ajátékban. Annyira nem vagyunk benne, hogy átéljük,annyira nem vagyunk kívül, hogy rácsodálkozzunk.Tudjuk, hogy nem velünk történik, s nem hisszük,hogy velünk is megtörténhetne.Unalmasabb pillanatokban azon tûnôdöm, mi lenne,ha egy renitens nézô kisétálna az áthatolhatatlannak tételezettajtón. Végül is nem tudom. Pedig azon az estén,amikor én láttam az elôadást, egy hölgy a kijáratelôtti nagyobb kavarodást kihasználva ügyesen kiosont.Nem reagáltunk, „nem vettük észre”. Ennyi biztosankevés volt ahhoz, hogy levetkôzzük nézôi jólneveltségünket.Nem válunk a játék részeseivé? Meg sem fogotta varázslat, amelyet a távozás megtörhetett volna?Fuchs LíviaLegenda – dicsfény nélkülA JOS É LIMÓN DANCE COMPANY V ENDÉGJÁT É K AAtánc története telis-tele legendássá nôtt alakokkal,olyan valaha volt nagy táncosok emlékével,akiknek személye köré a kortársak csodálata, majd atanítványok és kollégák reflexiói és memoárjai fontakcsillogó hálót. A koreográfusok emlékét azonban, ellentétbena testtel együtt enyészô elôadómûvészi sorssal,másként is ôrizheti az utókor. A mûvek lételeme ugyanisa színpad, ezért csak azok a koreográfusok nem hullanakki a kulturális emlékezetbôl, akiknek mûveirendszeresen jelen vannak a táncszínpadokon. Akinekellenben nem játsszák a darabjait, akinek mûvei nemkelhetnek életre újból és újból a – mindenkori – maitestekben és a mai színházi közegben, annak alakja anézô számára ugyancsak a legendák megszépítômesszeségébe kerül.A fennmaradás és az eltûnés mögött számtalan oklehet, jóval azon túl, hogy a koreográfusi életmûvek esz -tétikai minôsége természetesen nagyon eltérô. A táncalkotásokugyanis – s ez az idôk változására különösenérzékeny narratív mûveket érinti drámaian – olyanmélyen ágyazódnak saját koruk színházi és elôadói hagyományába,hogy változatlan formában aligha idôt állóak.Ezen a jelenbe zártságon egyedül a folyamatosjátszás enyhíthet, ami egyben a koreográfus állandó alkalmazkodásátis jelenti az újabb és újabb elôadókhoz,a színházi játékmód változásaihoz. Az alkotók halálaután azonban e valójában örökké módosuló koreográfiákmegmerevednek, az utódok mégoly hozzáértô kezébenis muzeális tárgyakká sápadnak. A hagyatékokôrzôit ugyanis egyik oldalon a hitelesség és az eredetiségigénye szorítja, míg a másikon az a nézôi várakozás,amely a színpadtól nem múzeumi áhítatot, hanemhatásos, itt és most érvényes mûalkotást vár.Persze nagy kérdés, léteznek-e egyáltalán, akik a tánc2008. június 49 www.szinhaz.net

Az árulókanonizált régmúltja helyett a XX.században felgyorsult színpadi idômiatt hamar szétmálló közelmúltôrzésére vállalkoznak. Nálunk nyilvánvalóannem, hiszen a múlt századteljes magyar koreográfiai hagyományakikopott-elveszett a maitársulatok repertoárjáról.A XX. századi értékek megôrzésében,a néhai legendás alkotókmûveinek színpadi átmentésében,e történeti és kulturális szempontbólfelbecsülhetetlenül jelentôs éssajátos archiválásban az EgyesültÁllamok táncközössége jár az élen.Itt ugyanis szinte minden valahajelentôs vagy annak ítélt koreográfus(és pedagógus) munkásságánakhagyatékát alapítványok soragondozza, s tartja életben. E kulturális misszió engemlenyûgöz, ám mégis kettôs lélekkel ülök be az olyanelô adásokra, amelyek a közelmúlt – s ez nemegyszercsupán öt-hat évtizedet jelent! – egy-egy legendás alakjánakmûveit ígérik. Mert tánctörténész énem csakishálás lehet, hogy akadnak olyan táncosok, akik teljestudásukat egyetlen régen lezárult életmû életben tartásáravagy életre keltésére áldozzák. (Ki szerzôdne maMagyarországon egy olyan társulathoz, amelyik, mondjuk,kizárólag Molnár István mûveinek játszására szövetkezne?Vagy Milloss Auréléra. Vagy Szentpál Ol gáé ra.Vagy Imre Zoltánéra. Vagy Eck Imréére. Vagy SzigetiKárolyéra, netán az épp száz éve született HarangozóGyuláéra.) A jelen iránti kíváncsiságom ugyanis elkerülhetetlennéteszi, hogy a múlt folyamatait is átlássamés megértsem,ezért ilyenkor mindig„felteszem” azt a vir tu -ális történelmi szem -üveget is, amely segíta saját korukba illesztenia látottakat. Nézôiénemnek azonban ettôlnem könnyebb, ígyaztán jobbára csalódvavagy unatkozva ülömvégig e retrospektívelô adásokat. Kü lönö -sen, ha az adott válogatásérzéketlen a jelenre,arra, hogy mikormelyik mûvet érdemeselôvenni, hiszenami tegnap elavultnaklátszott, ma akár aktuálisnakis tûnhet. Vagy, és ez sem ritka, ha gyengénfelkészült társulat veselkedik neki a felújításoknak.Sajnos a most már harmadszor Budapesten vendégeskedôJosé Limón Dance Company eddig még egyszersem gyôzött meg arról, hogy a nyilván erôs kisugárzással,különös aurával rendelkezô Limón koreográfusiéletmûve ugyanolyan jelentôs volt, mintelôadómûvészi pályája. Mûvei-szerepei ugyanis, ahogyleváltak Limón interpretációjáról, elvesztették a karizmatikusszemélyiség közvetítette hitelességet. Limónmélyen elkötelezett, humánus és etikus alkotói magatartásábóladódó tárgyválasztásai és a hozzájuk alkalmazottformai megoldásai pedig, amelyek az ötvenesés hatvanas évek Amerikájában oly jelenôssé tettéktáncdrámáit, mára avíttnak, naivnak és patetikusnakSzvit a Koreográfiaiáldozatból2008. június 50 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLtûnnek. Az együttes jelenlegitáncosai pedig – ismét nem elô -ször – középszerûek, sôt, a plasztikailagkidolgozatlan testek egyfélamatôr csoport képét nyújtják.A mór pavane-ját, amely Limónfômûvének tekinthetô, számtalantársulat repertoárján csodáltammár meg. Viszont ilyen hiteltelennekés üresnek még sosemláttam, legalábbis a március24-i, délutáni elôadáson. Egynégy szereplôs kamaramû sikerea szereposztásnál dôl el, s eztvalaha az együttest életben tartóCarla Maxwell is tudta, hiszen azegyik korábbi, 1998-as vendégjátékukonéppen azért nem tûz -ték mûsorra a mûvet, mert nemvolt megfelelô elôadójuk Othello(A mór) szerepére. Ahogy elnéztema mostani vendégjátékot,most sem volt, viszont az egyik esténegy egészen káprázatosan jó táncosukadta Jagót (A barátja), a jelenlegi társulatbólegyébként is messze kimagaslóJonathan Fredrickson. Ezen az elôadásona különösen szép vonalú, a kezekkifejezôerejét is alkalmazó és erôs jelenlétûtáncos mellett a Desdemonát (A mórfelesége) alakító Roxane D’Orléans ésaz Emiliát (A barát felesége) életre keltôRyoko Kudo is szárnyakat kapott, így amû valamit mégiscsak megôrzött erényeibôl.Abból a formai feszültségbôl,amely a fegyelmezett, kimért szimmetriákbakényszerített párok és a viselkedésabroncsait szétfeszítô, szenvedélyesdialógusaik, a rend és a káosz ellentétébôlárad.Limón hôsei mindig meghasonlott,végzetes döntési helyzetben vergôdô ala -kok voltak, akiknek vívódásaiba Li món asaját démonait vetítette ki. Vagy kortársaiétfogalmazta meg ôszinte együttérzéssel,mint például Júdás alakját, akibebelelátta az ötvenes évekbeli AmerikaellenesTevékenységet Vizsgá ló Bizott -ság elôtt megtörô és árulóvá váló kortársainaktragédiáját. (S tudjuk – tudjuk-e?–, hogy nem kisebb koreográfust tettmajd’ egy életre meghasonlott személyiséggéez a megalázó procedúra, mint Jerome Rob -binst.) A Krisztus és a tanítványok patetikus hitét ésJúdás gaz hitehagyását festô Az áruló (The Traitor) elavultjátékmódja, inkább gesztusokra és mimikára,mint koreográfiai kidolgozásra építô megoldásai felettazonban rég eljárt az idô. (Felújítása számomra érthetetlen,különösen mert Limónnak ugyanebbôl a periódusábólvaló és ugyancsak a Bibliára utaló Mindennekideje van [There is a Time] címû alkotása naiv hangvételeellenére is játszható és nézhetô.) A zsoltár (Psalm),Koncz Zsuzsa felvételeibár jóval késôbb, már 1967-ben született, változatlanulazt az etikus Limónt mutatja, akinek tárgyválasztása ésmondandója tiszteletet érdemel. Esztétikailag azonbanaz Igaz Emberek elôtt tisztelgô kompozíció holegy próbatermi gyakorlatsor mechanikus és hosszadalmasismétléseire emlékeztet, hol olyan patetikusdrámázásra, amit alig enyhítenek az idônként mégiscsakfelcsillanó szép koreográfiai részmegoldások.(E mûsor-összeállítás kapcsán azért felmerül a kérdés,bár persze nincs kinek feltenni, hogy a Limónszámára központi problémát jelentô, saját idegenségével,mexikói identitásával összefüggô mûvei vajonmiért maradnak ki oly következetesen a turnék programjaiból!?)Limón befejezetlenül maradt önéletrajzi vázlatábanemlít egy beszélgetést, amely közte és Martha Grahamközött zajlott le még a harmincas évek végén. EbbenGraham némi öniróniával panaszolja, hogy a kritika ôterôs személyiségû szólistának tartja, amiben latensen azis benne van, hogy a koreográfus bezzeg Doris Hum ph -rey. Limón mesterének, a narrativitást és a teatralitástmessze elkerülô, de a formai megoldásokat szinte egymatematikus precizitásával mérlegelôés kidolgozó Humphrey-A mór pavane-janak a hatása Limón koreográfiai élet mûvében is tettenérhetô. És nemcsak a néhai mesternô emléke elôtttisztelgô monumentális Koreográfiai áldozat (Suitefrom A Choreographic Offering) tiszta szerkezetû, levegôsensorjázó, különbözô tánctémákat feldolgozó tételeiben,hiszen ezek valójában tizennégy Humphreymûrészleteit fogják egyetlen tánccsokorba; hanemmár abban a korai, 1942-es szólójában, a Chaconne-ban2008. június 51 www.szinhaz.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLis, amely egy Humphrey tiszta tánc koreográfiáit felvonultatóBach-estre készült. Limón, a tanítvány és elôadómûvészebben a szólóban fel akart nôni mesteréhez,a koreográfushoz, ezért elsôsorban a formálásra, azenei témára reflektáló táncfrázis megtalálására és avariációk kimunkálására összpontosított. Így aztán setörténet, se drámai alak nem nehezíti el és köti sajátkorához ezt a tiszta tánc szólót, amely valaha Limónelô adói karizmájának legfôbb értékeit, a férfias erôt ésa méltóságot sûrítette magába. A Chaconne mostani elô -adója, Raphaël Boumaïla azonban csupán pontosan éstisztán abszolválta a kis térre szûkített, de gazdagonvariált mozgásmondatokat, ám személyes tartalommalaligha tölthette meg. S ebbôl akár messzemenôkövetkeztetéseket is levonhatnék a néhai modern táncesszenciájára, a személyességhez és a nagy személyiségekheztapadó érvényességére utalva, de nem teszem,mert tudok sikeres ellenpéldát is. Éppen IsadoraDuncan kapcsán, akit Limón – Harald Kreutzberg„apasága” mellett – „valódi” szülôanyjának tartott, ígypályája végén egy öttételes táncszvitet szentelt az ô emlékénekis. Az Isadora táncai azonban szépelgô, felszínesés unalmas, így inkább eltávolítja, sôt elrettenti anézôt a legendás táncosnô és táncforradalmár alakjától,míg ellenpéldám a – sok filmes összeállításból ismerhetô– Frederick Ashton zseniális megidézôképességérôlárulkodó Öt Brahms-keringô Isadora Duncanmodorában címû darabja, amely idôtlenül korszerûvétudta varázsolni a szabad tánc prófétanôjét!Az együttes repertoárja nem csupán a négy évtizedelezárult Limón-életmûbôl áll, hanem egy-egy vendégalkotómeghívása is színesíti a mûsorrendet – és atáncosok életét. Így Susanne Linke és Jiří Kylianmûvei sem elôször szerepelnek az együttes programjában.Linke 1976-os Átváltozása (Transfiguration)mintha a hírnevét megalapozó A fürdôkádban címûszólójának egyik változata lenne – a köznapiság, a banalitásközegét sugalló fürdôkád nélkül. A kilátástalanküzdelem ábrázolása azonban ugyanaz, mintamit a földön nehezen araszoló test a lassú tovajutásért,a ritka felemel kedésekért folytat – az átalakuláslegkisebb reménye nélkül. Ez a nôi szóló jellegzetesLinke-opus, s ugyancsak tipikus Kylian-mû az Esti dalok.Egyik sem a Limón együttes számára készült, ésmégis, e régebbi Kylian-koreográfia a maga egyszerûés áttetszô mozgásanyagával valahogy mintha mégiscsakkapcsolódna Limón táncszótárához. A matériamegformálása azonban olyan burjánzóan ötletes, amotívumok és szólamok egybefûzése és játékos variálásapedig olyannyira mesteri, hogy összetéveszthetetlenülkylianivá lesz, mégpedig a nyolcvanas évekKylianjára hajazva. Abból a mily távolinak is tûnô„tegnapból”, amikor Kylian ontotta magából a legkülönfélébbzenék plasztikus átiratait. Azokat a finomés míves koreográfiákat, amelyek valami éteri örömetszereztek, mert a nézô pontosan azt vélte látni, amithallott. E kompozíciókból, mint most Dvořák vegyeskaridalaiból és a velük egybesimuló táncokból, harmóniaés derû áradt, ezért a mai Kylian felôl nézve ezaz Esti dalok is a (közel)múlt lenyomata, s mint ilyennagyon is helyén van a Limón Dance Company repertoárján.Kutszegi CsabaA nosztalgiaideiglenesokafogyásaA PHILADANCO! V ENDÉGJÁT É K ANem tagadom: ha amerikai néger (Hogy píszí?Fekete? Afroamerikai?) táncosok tolmácsoltamodernbalett- vagy kortárstánc-elôadást emlegetnek,nekem még ma is az Alvin Ailey City Center Tánc -színház 1974-es Erkel színházi vendégszereplése juteszembe. Sôt: lelki szemeimmel még mindig látomJudith Jamison, Clive Thompson vagy Dudley Williamsakkori alakját, mozdulatait. Pedig Alvin Ailey társulatanem fekete táncegyüttes volt, a koreográfus mûvészetivezetô hangsúlyozta is akkortájt, hogy „elege van a fajilagelkülönített társulatok gondolatából”. E megjegyzésétszívesen kapta fel a korabeli magyar sajtó, holotta fekete koreográfusnak ez elsôsorban ars poeticájavolt, nem pedig „haladó szellemû politikai nyilatkozata”.Együttesében ugyanis a fekete táncosok mellett fehérekés sárgák is felléptek, és ami a lényeg: közösen„beszélt” táncnyelvükben az amerikai néger koreográfusoktipikus stílusjegyei békésen elegyedtek az „amerikaimodern tánc” tradícióin nevelkedett alkotók mozgásvilágával.Ez utóbbiak közé sorolhatók az alábbi koreográfusok,akiknek alkotásait az Ailey-együttesfolyamatosan mûsoron tartotta: Ruth St. Denis, DorisHumphrey, Ted Shaw vagy éppen José Limón (az általaalapított Limón Dance Company a Philadanco!társulatával együtt idén a Budapesti Tavaszi Fesztiválvendége volt – lásd Fuchs Lívia cikkét).A Joan Myers Brown által 1970-ben alapítottPhiladanco! (Philadelphia Dance Company) identitásábanfontos elem az afroamerikai mivolt: a táncosok– talán egy-két kivétellel – mind feketék, és az együttestöbb nemzetközi fekete táncszervezetnek is tagja. Ez mamár nem mûvészi gettósodást, hanem stílusorientációtjelent, és rangot ad. Nem is az amerikai néger identitáshangsúlyozása miatt nem éri el a Philadanco! példáulaz Alvin Ailey Táncegyüttes három évtizeddel korábbiszínvonalát. Hanem valami más miatt, aminyilván bonyolult, összetett jelenség, és nem fejthetômeg egy egyfelvonásosokból álló est megtekintése2008. június 52 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLután. Ha mégis megkísérelném röviden (és természetesenfelszínesen) meghatározni a különbséget, ezt írnám:a Philadanco! elôadta koreográfiákban a belülrôlfakadó, lélek diktálta táncörömnél (vagy -bánatnál) nagyobbhangsúlyt kap a fizikalitás, a testi dinamika és ahelyenként igen magas tánctechnikai követelményekkorrekt betartása. Ebbôl levonható az a következtetés,hogy a Philadancó!-t is megfertôzte korunk már-máráltalánosítható, leginkább nyugat-európai és északamerikaikortárs együtteseket sújtó ragályosbetegsége: a technikai követelményeknekvaló megfelelés kényeszere és az elvárt tánctudásszintmegtartása felemészti az alkotóiés elôadói energiák nagy részét, és kevés juta szellemi invencióra, a tartalmi kreativitásra.(Gyorsan meg kell jegyeznem: ez a „válság” amagyar kortárs táncba még nem gyûrûzöttbe. Sôt, nálunk általában az ellenkezôje igaz:kezdetleges a tánctechnika, és túl nagy azego megmutatkozni akarása.)Az est elsô egyfelvonásosa, az In BetweenTime címû koreográfia (Zane A. Booker munkája)valamiben hasonlít a magyar kortársfelhozatal legtöbb darabjára: az elôadást kísérôszöveges (feltehetôen alkotói vagy píár)üzenet rendkívül semmitmondó, a benne olvashatóidézetnek pedig, ha akarom, van közea látottakhoz, ha akarom, nincs. Ennél nagyobbbaj, hogy a külsôségeiben erôsen afroamerikaiasdarab (a zenében feltûnik négersong, dzsesszes hangzás, déli dallam, a jelmezekbenkék, sárga, rózsaszín alsók és felsôk„kelnek lila dalra”) csupán a koreográfiaerôs összpontosítással elôadott abszolválásánakhat (történet nélküli csoporttáncokkal,szólókkal, duókkal). Nem vártam el, hogy azelôadók feleljenek meg az ósdi sztereotípiának(„néger táncos fogsora mindig villogjon”),de azt igencsak sajnáltam, hogy csupánéppen elfogadható színvonalon mozgótesteket látok, „megmozduló” lelket nem.Az In Between Time egyértelmû csalódás.De bíztam benne: az amerikaiak nem tagadjákmeg önmagukat, darabról darabrafogják emelni a tétet, és majd a végén csattanaz ostor. Ezen az úton a második koreográfia(a címe: Blue) már hatalmas elôrelépést jelentett.A kísérôszöveget rutinosan nem vettemkomolyan (jól tettem), nélküle is hamarráéreztem: a Blue (Christopher L. Huggins koroegráfiája)férfias és igen érzékeny elôadás, a testdinamika, afizikalitás nem tartalmatlan látványosság benne. A kez -detén felcsendülô vékony haranghangok, valamint aférfiak kék színû, reverendaszerûen hosszú (de ujjatlan)felöltôje vallásos hangulatot idéz fel, ehhez adekvátanilleszkedik a táncosok tiszteletesekre emlékeztetô,elhivatott komolysága. A vonós-szintetizátoros legatozenei tételek után erôteljesebb, darabos ritmusképletekkövetkeznek (a zeneszerzôk névsora igen rangos:Arvo Pärt, Ryuichi Sakamato, Steve Reich), és a koreográfiábanis „fokozódik a helyzet”: a mozdulatok mégjobban dinamizálódnak, lekerülnek a felsôruhák,katonás, de egyben groteszk hangulat uralkodik el.Lois Greenfield felvételeÁm humornak például nyoma sincs. Sôt elmélyül azexpresszív drámaiság, ebben nagyon hatásosak, állapíthatommeg, de akkor már kifejezetten hiányoznikezd egy könnyed mosoly. A végén már egy szál fehéralsóban „küzdenek” a fekete férfiak, kvázi meztelenül,mozgásukban egyre több a konkrétan felismerhetôönironikus afroamerikai elem. Mintha a gyökerekhezvaló visszajutás nehezen járható útján vívnák kötelezô,férfias harcukat. Lehet, hogy a Blue korszerû amerikaiJelenet az elôadásból néger darab: az ezredfordulónfelnövô amerikai feketefiatalok életérzésének metaforája. Komolyságával ilyenhangulatot sugall, míves kidolgozottsága, megkomponáltságarévén igen hitelesnek tetszik.Korán hitettem el magammal, hogy az est folyamatosanfelfelé ívelô lesz: Milton Myers koreográfiája, aViolin Concerto (zene: Philip Glass) a Blue-hoz képestvisszalépés. A darabban láthatók nôi szólók, kettôsök,valamint csoporttáncok, és nem történik semmiegyéb, „csak” eltáncolják a mesterien egymásba szôttmotívumokból felépülô, áradó, dallamos zenét. Igaz,ezt magas színvonalon, technikásan és muzikálisan teszik.De valami plusz mégis hiányzik a produkcióból.2008. június 53 www.szinhaz.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLÉs szerintem nem ízlésesek a harsány, csillogó ezüstés arany színeket is felvonultató, már-már revüszerûjelmezek. A szórólap idevonatkozó szövege viszontkorrekt: lényegében csak annyit közöl, hogy a koreográfiaa mozdulatokon keresztül kapcsolódik a zenéhez.A harmadik Glass-tételre készített mozgásanyagról aztolvashatjuk: erôszakos és testközpontú (violent andbody centred). Itt némi címre utaló szójátékot sejtek,amit a magyar fordítás nem ad vissza.A Philadanco!-esten a „minden jó, ha a vége jó” elvemaradéktalanul megvalósul. Az Enemy Behind theGates címû Huggins-koreográfia – bár az elôbbiekhezhasonló eszközökkel operál – több mint korrekt: lehengerlôennagyszerû. Steve Reich muzsikája valóbanizzó, a hangulatilag adekvát történetet, elmesélhetômondanivalót nem tartalmazó koreográfia pedig anynyiraanyagerôs és hatásos, hogy az alkotás verbálismagyarázat igénylése nélkül, jó értelemben önmagáértvalóvá válik. Érthetô és nem zavaró a mellékelt„használati utasítás” sem, mely szerint a darab közöttünkbujkáló ellenségekrôl vagy – továbbgondolva –a bennünk lakozó Rosszról szól. A ritka magas csúcsrajáratott dinamikus technicizmus, a fegyelmezett koreografikuskompozíció és a parádés, de ihletett elôadásmódegyüttesen létrehozza azt a különleges,jelentéses komplex hatást, amelyet közhelyesen ver -bálisan megfogalmazhatatlan, tiszta táncnak, azazkortárstánc-etalonnak szokás nevezni. Fekete testekfekete ruhákban sötét erôkrôl „beszélnek”, mégsembanális a „történet”. Elismerem: a Philadanco! ezzel azutolsó koreográfiával ideiglenesen okafogyottá tette azifjúkori élményre visszavezethetô Ailey-nosztalgiámat.Sikerült ugyanis általa felismernem és elfogadnom azidôk (s benne önmagunk) változását. Kortárs alkotásennél sokkal többet nem tehet. De Aileyék annak idejénszínesebb képet mutattak: négy esten tizenkét koreográfiátmutattak be. Mindegyik izgalmas, figyelemreméltó volt, és akadt köztük nem egy remekmû is.Halász GlóriaValahol ÁrkodonK OCS Á K T I B OR – S OMOGYI SZILÁRD – MIK LÓS T I B OR: AB IGÉLAz Abigél címû regény sorai mögött vöröslô vészkiáltás zeng a musicalszínpadon. Szabó Magdamûvébôl nagy formátumú elôadást álmodtak az ôsbemutató alkotói. A papírforma szerint azonbanaz elmaradhatatlan színorgia viharában könnyen elvesznek a finomabb árnyalatok. Tömegcikknek álcázvagördülnek a közönség elé az értékes pillanatok is, és a reflektorfénytôl elvakítva igen nehéz fellelni ôket.Pomádés fantom bolyong a Tháliába költözöttBudapesti Operettszínház falai között, és fôként lilaazúrszínekkel, virág formában villódzó fényekkel, villanykörtékkeltelehintett háttéréggel és forgó mamutdíszletteltorzítja revüvé a többnyire keresztnevekkelcímzett elôadásokat. Megkockáztatom: fotó alapjáncsak a legapróbb részletek segítenének eldönteni, voltaképpenmelyik produkcióról van éppen szó. Ezúttalpiszkosfehér (természetesen színesre világított), csipkeszerûenáttört, egyébként számos szerepét kiválóanbetöltô épületelôtér vagy veranda tornyosul a színpadközepén. Hátul ibolyaszín óriásdrapéria, vetítettLánchíd vagy csillagok (megjegyzem: hóesésben ritkajelenség a csillagos égbolt, ám karácsonykor mindenlehetséges). Abigélnek minden hatás ellenére derengenekegyéni vonásai.Szabó Magda mûve túlmutat ugyan a diákregény keretein,de bája éppen a még tiszta, de már a világra (világégésre)nyíló diákszem rajzolta képben rejlik. Két -ségtelen, hogy a szerzôtrió (Kocsák Tibor, SomogyiSzilárd, Miklós Tibor) által belegondolt komor és patetikusárnyalatok nagyszínpadra emelése logikus, legalábbiskockázatmentes megoldásnak tûnik. A gyermekszemazonban elvész az elôadásban. A csorbatompítására egy kiragadott s késôbb megismétlôdô jelenet(a majdnem végzetes kulcskeresés) indítja el acselekményt – Gina és a nézô elôtt tehát egy emlékfilmpereg le, amelyre azonban a kezdô gesztuson kívülsemmi sem utal.Kocsák Tibor zeneszerzô nem támogatta meg szolgaianaz Operettszínház fantomját – Abigélt egy leheletnyiválasztja el attól, hogy saját arca legyen, néhánykegyes pillanatban rá is talál. Zeneileg és színrevitelébenis szellemes Gina és a terrárium meghiúsult házasságánaktörténete, de a dal regiszterén késôbb kevésszer„zongoráznak”. Különös az alkotók tartózkodásaa könnyedségtôl és a fricskától, holott nemfel tétlenül a harsogó nagyária mutathat önmagán túlra.Mintha – feleslegesen – igazolni kívánnák a musicalmûfajának komolyságát. Az árkodi Matula Leány -2008. június 54 XLI. évfolyam 6.

T A V A SZI F E SZTI V ÁLnevelô Intézet mégiscsak megtelik olykor élettel, hálatöbbek között Peller Anna bájosan balga Tormájánakés Szendy Szilvi paprikásan karcos Kis Marijának.Csonka András Kônig tanár úr öregbítô sminkkel ésôszítôporral rá szabott, de lötyögô szerepében alighakap teret a tétovaságon túli vonások megmutatására(még „gyôzelme” pillanatában sem). Homonnay ZsoltKalmár tanár úr súlytalanított bonvivánszerepébenelegáns és tisztelni való, mintegy látványosságként vanjelen a színpadon, osztályához nemigen fûzik érzelmiszálak. Különös, hogy Zsuzsanna nôvérhez (NádasiVeronika) sem, aki – Vitay Georgina személyesebbigazságai mellett – a világhoz kiáltó, a lelket mentenivágyó dalokat énekli. Alakítása sokszínû: lágy és határozott,félszeg és áradó. Nem hat meglepetésként,hogy a melegszívû, életteli pezsgés a Horn Mici szerepéreinvitált Udvaros Dorottya kiváltsága. Jelenlétesem képes ugyan megolvasztani a profizmus jégtömbjét,de önmagában brillírozva is jótékonyan támogatjatársait. Balikó Tamás Torma Gedeonjának tömbös feketeségenyomasztóan prózai jelenség ebben a néhatúl poétikus közegben, és e nagyság fenyegetettségéveltöbbet hoz be a külvilág ôrületébôl, mint a vörösre színezettfrontjelenetek. Földes Tamás Vitay tábornok valószerû,de kidolgozatlan szerepében igazat mond, ésa lányának tett, még a sejtett vég elôtti szeretetvallomásasem hat érzelgésnek. Mészáros Árpád ZsoltKuncz Ferijébôl az elsô pillanatban bûzlik az intrika ésaz ôszintétlenség, nem adatik neki széles skála, de tolmácsolásaerôteljes. Az energia és a hit menti VágóZsuzsi Vitay Georgináját is. A slágergyanús (de nemjellegzetes) dalokban tökéletesen áll helyt: színházfalakatSchiller Kata felvételeiFENT: Csonka András (Kônig tanár úr)LENT: Udvaros Dorottya (Horn Mici)2008. június 55 www.szinhaz.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLrepesztô erôvel énekel a semmibe vetett diáklány fájdalmáról,elesettségérôl és csalódásáról. Alkalmankéntképes a varázslatra, de egészében néhány szipogásonés szeppenésen kívül nemigen rajzol személyiségívet,és éppen nézôpontjának összetettsége és fontosságanem tükrözôdik alakításában (néhány kimerevített jelenetbenlegalább külsôleg van erre lehetôsége, hiszenkommentálhatja a megfagyott történéseket). A hiány -érzetért viselt felelôsség nem(csak) a színésznô vállátnyomasztja: a kifelé építkezô (és folyton forgó) formábanszinte lehetetlen befelé nézni, a pacifista „Abi gélküldetés”fontosabbá válik a lány sorsánál.Abigél csodatételeit mindannyiszor sejtetô, földöntúlidallam és ködgomolygás kíséri. Az éterien remegôdalokat a történet felnôtt nôi szereplôi éneklik (a finálébansokszorozott erôvel), egyfajta békeangyalként,így viszont Kônig tanár úr figurája és leleplezése értelmezhetetlennéválik, s nem több üres, kényszerû gesztusnál.A zenei egyénítésnek, illetve egységesítésnek aligakad további példája. Vannak a dallamszövetbôl tökéletesenkilógó melódiák, például a Mimó néni teájátmegéneklô békebeli bugyutaság. Nincs hasonszôrûtársa Horn Mici tangójának sem, de annak elevenségeés humora legalább levegôt enged a terembe. A nagyáriáka forgó díszlettel megtámasztva zengik a világigazságtalanságát. Számos dal hatásos és borzongató,de az Abigél repertoárját végigfülelve megállapítható: azene olyannyira maga alá temette Ginát internátusostul,hogy bármely háborús-szerelmes történet kíséretérealkalmas lenne. A fantom Abigél fedônevû akciójasikert hozott.PÁLYÁZATI FELHÍVÁSA SZÍNHÁZ FOLYÓIRAT 40. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓLA SZÍNHÁZ folyóirat pályázatot hirdet a mai magyarszínház kérdéseit elemzô írásokra. Olyan kritikaihang vételû, elemzô szemléletû tanulmányokat, eszszéket,vizsgálatokat, kutatásokat várunk bármilyenmûfajban, amelyek rámutatnak a kortárs magyarszínház meghatározó jelenségeire, állapotának átfogóelemzésére törekszenek. Továbbá kiemelkedô(budapesti, vidéki, határon túli) színházak, alkotósze mélyiségek, mûhelyek, jelenségek (kortárs dráma,különbözô színházi stílusok, iskolák, hagyományokvagy a közönség) helyének, mû vészi, társadalmiszerepének elemzését célozzák meg.• A pályázat célja inspirálni a mai magyar színházátfogó vizsgálatát, serkenteni a kritikai szellemûelemzést.• A pályázat jeligés.• Pályázatot nyújthat be bárki magyar állampolgár,határon túli vagy külföldi szerzô még nem publikáltírással.• FIGYELEM! AZ ÁPRILISI KIÍRÁSHOZ KÉPESTRÉSZBEN MÓDOSÍTOTT FELTÉTELEK!• Terjedelmi korlátok: minimum 20 000 – maximum40 000 karakter. Az ennél nagyobb terjedelmûírásoknál – készülôben lévô, monografikuselemzések, könyvek fejezetei, kutatások anyagaistb. – a tervbe vett mû vázlatát a pályázattal együttkérjük benyújtani.• A pályázatot zárt borítékban 3 nyomtatott pél -dányban kérjük benyújtani, ugyanebbe a borítékbalezárt kisborítékban mellé kelve a pályázónevét, címét, telefonszámát és e-mail címét.A kisborítékra, valamint a tanulmány minden példányárakérjük felírni a választott jeligét.• A nem titkosított pályázatokat a pályázatbólkizárjuk.• Pályázati határidô: 2008. augusztus 1.• Díjak: I. díj – 300 000 FtII. díj – 200 000 FtIII. díj – 100 000 Ft• A pályázatot szakmai zsûri bírálja el. Bírálók:Fodor Géza, Radics Viktória, Schilling Árpád, va la -mint a SZÍNHÁZ folyóirat szer kesztôi (1 szavazat).• Eredményhirdetés: 2008. október 1.A SZÍNHÁZ folyóirat fenntartja a jogot a nyertes,illet ve kiemelkedô pá lyázatok publikálására.2008. június 56 XLI. évfolyam 6.

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKLimpek LászlóKortársunk, SadeGRENOB LE: K ONF ERENCIA ÉS ELÔ ADÁS– Kiváló, kedves Dolmancé, csakhogy valami még hiányzik.– Egy fasz a seggembe? Igaza van, asszonyom.Jobb esetben Sade márkiról a fent idézett párbeszédhezhasonló asszociációk jutnak eszünkbe.Rosszabb esetben nem egyéb, mint ostorok és bikacsökök,tizenkét hüvelyk hosszú „mûlôcsök”, véresrekorbácsolt nemi és egyéb szervek. Pedig „a szadizmusfeltalálójától” viszonylag távol állt a szadizmus maga.Sade márki valójában örömöket habzsoló libertinusvolt, kinek szabadossága nagyjából az anális szex ésnémi korbácsolás imádatára korlátozódott. Nem számítvatermészetesen nagyon különös gondolatait.Csakhogy ez utóbbiak nemcsak a szex körül forogtak:Sade márki írónak, legfôképp pedig drámaírónak tartottamagát.A XVIII. század Franciaországában a színház a legnépszerûbbszórakozás és a legmagasabb mûvészetegyben. Minden valamirevaló értelmiségi színdarabotakar írni, minden filozófus fontosnak tartja a színházrólvaló elmélkedést. Ez a hóbort természetesen még aXVII. században született, a nagy triásszal, Corneille–Racine–Molière-rel. Valamint XIV. Lajossal, aki trónörököskéntnemcsak támogatta a színházat, de magais játszott, Molière Dandin Györgyében például állítólagegy vándorcigányt. Neki köszönhetô, hogy a színházúri szórakozás és királyi monopólium lett. Egé -szen a forradalomig tilos színdarabokat bemutatni akirályi színház, a Comédie-Française falain kívül. Áma színházi tevékenységet természetesen nem lehetmegtiltani. Elôször is megjelennek az olaszok, és bárszínházukat többször bezáratják, a színészeket pedig aszó szoros értelmében kikergetik Párizsból, végül nembírnak velük, népszerûségük (1752-tôl nem más ír nekik,mint Goldoni) megvédi ôket. Azután, részben illegálisan,színházak nyílnak a vásárokban. A törvénykezéshatározottan tiltja, hogy a Comédie-Françaiseonkívül bárki bárhol „színpadon dialógusokatelôadjon”. A vásári színházak erre azt találják ki, hogya dialógusokat átírják monológok sorozatává: az egyikszínész elôadja a kétmondatos „monológot”, majd kirohan,a másik pedig be, hogy a saját két mondatávalválaszoljon. Az elôadás ilyen ki- és berohanásokból áll,a közönség halálra röhögi magát a törvény abszurditásán,a vásári színház bevétele pedig tovább gyarapszik.Ekkor a törvény megtiltja, hogy színpadon bárki beszéljen.A törvényhozók balszerencséjére a Comédie-Française ekkor legismertebb színészdinasztiája aPoisson család. A poisson franciául halat jelent, és a vásáriszínház izomból üti le a magas labdát: a színpadona színészek kétségbeesetten tátognak, a közönségpedig ôrjöng a nevetéstôl. Más alkalommal az egyikszínész tátog, a másik a közönség soraiban vagy a kulisszákközül mondja helyette a szöveget. Végül a hatóságmegtiltja, hogy akár a színpadon, akár a nézôtéren,akár a kulisszák között beszéljenek a színészek.Ekkor jön el az interaktív színház ideje: a tátogó színészfölé belógatnak egy táblát, rajta a szöveggel. A közönségnagy része azonban analfabéta, ezért az írástudónézôk hangosan felolvassák a szöveget, nyilvánjátszva, egymás szavába vágva, itt-ott átírva, míg másokvicceket kiabálnak be. Az egyik legnépszerûbb elô -adásmód születik meg ezzel. Egy szó, mint száz, aszínház feltartóztathatatlanul hódítja meg a vásárokközönségét, olyannyira, hogy Voltaire egy ízben arrapanaszkodik, hogy gyakorlatilag üres nézôtérnekjátsszák a kitûnô Racine-tragédiát, mert mindenki avásárban van komédiát nézni. Ez persze azt is jelenti,hogy az ország történetében talán elôször az arisztokrataösszekeveredik a „néppel”. A nemesség ugyanisnem kevésbé színházbolond, mint a közember, sôt.(A Comédie-Française-ban egyébiránt egy átlagembernem is tudta megfizetni a jegy árát.)Valószínû, hogy ma tíz közepesen mûvelt színházbajáróból legalább nyolc nagyon nehezen vagy egyáltalánnem tudna felsorolni két-három XVIII. századi franciadrámaírót, pedig ez az idôszak messze a legtermékenyebba francia dráma történetében. Boldog-boldogtalandrámaírónak, színésznek vallja magát. Rousseaudarabotis mutattak be a Comédie-Fran çai se-ban,Diderot-darabot is. A kortársak szerint azonban nemmás, mint Voltaire volt a legnagyobb élô drámaíró,míg ez utóbbi nagyon jó színésznek tartotta magát(persze nem akadt értelmiségi, aki ellentmondhatottvolna neki, de egyes dokumentumokból kitûnik: amilyenjó filozófus volt, olyan tehetségtelen színész).A fent vázolt, pezsgô színházi életnek gyakorlatilagsenki sem tud ellenállni. Sade márki sem, aki igazigrafomán, folyamatosan bombázza a Comédie-Fran -çaise-t darabjaival. Ezeknek szinte mindegyike másmûfajban íródott, viszont a Comédie-Française szerintmindegyik ugyanolyan rossz. Mikor aztán az 1770-esévekben Sade-ot a saját anyósa kérésére, részben koholtvádak alapján, letartóztatják és börtönbe zárják, azifjú márki színházi pályafutása idô elôtt derékba törik.2008. június 57 www.szinhaz.net

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKA forradalom alatt kiszabadul ugyan, de minthogyazonnal komoly politikai szerepet vállal, hamarosanismét börtönben találja magát, sôt, halálra is ítélik(igaz, nem elôször). Csodák csodája: a kivégzés elôttmindössze egy nappal sikerül kiszabadítani, a terrorlegdurvább idôszakában, amikor a hatalmas guillotine(melyet vörösre festettek, nehogy a ráfröccsenô vérrontsa az összhatást) alatti verem, melybe az áldozatokvére folyt, a szó szoros értelmében túlcsordult. A márkikiszabadul tehát, és egyik elsô gondolata a színházcsinálás.Igen ám, csakhogy hamarosan ismét bezárják,majd a charentoni bolondokházában végzi, itt ishal meg 1814-ben. Nem meglepô, hogy Sade, akinekegyik kedvenc foglalatossága az volt, hogy a dolgokatoda dugja, ahová elvileg nem valók, a bolondokházábanszínházat kezd „igazgatni”. Ahogy azt többek közöttPeter Weiss darabja és az abból készült, PeterBrook rendezte film is bemutatja, a márki színdarabokatjátszat az intézet elmebeteg lakóival, és elôadásairaegyes arisztokrata körök örömmel járnak el.Persze mindeközben megírja hírhedt regényeit, aJustine-t, a Szodoma 120 napját stb. Csakhogy, ellentétbenazzal, amit a XIX. századi értelmiség és arisztokráciahíresztelt, ezek jelentôsége rendkívül csekélyvolt. Nagy részük meg sem jelent Sade életében, többségüketmaga a márki örökre elveszettnek hitte, mertegyik szabadulásakor a Bastille-ban maradtak. Nemezekért zárták be, akik esetleg ismerték egy-egy ilyenírását (néhány száz példányt adtak ki belôlük összesen),nem feltétlenül tudták, hogy ô a szerzô. A XVIII.században mellesleg elég népszerû a pornográf irodalom,melybe a márki „belekóstol”, de – egyébkéntmeglehetôsen terjedelmes – életmûvének ez csak egyrésze. Mindenesetre elég ahhoz, hogy a következô századRobespierre és a terror ihletôjét lássa és a Sátánszavát hallja benne.Az elsô, aki másképp olvasta Sade-ot, nem más volt,mint Apollinaire. Ô egyenesen a modern irodalomelsô képviselôjét látja benne. A XX. századi avantgárdirodalom felfigyel rá, Paul Éluard verset is ír hozzá.Késôbb Roland Barthes is értekezik róla, és egyre többenolvassák, már nem csupán pornográf mûveit is.Mostanság, hogy az olvasóközönség egyre kevésbészemérmes, és a thrillerkedvelôk pedofil sorozatgyilkosoktömegével kelnek s fekszenek, Sade durva szókimondásamár nem annyira sokkoló, mint valaha.Márpedig ha az olvasó túlteszi magát a kezdeti sokkon,hamar feltámad benne a gyanú: Sade esetleg viccel.Hogy mennyire lehet komolyan venni, arra többek közöttKovács Ilona is felhívja a figyelmet a Filozófia a budoárbanelôszavában, rámutatva, hogy a márki által leírt,ötletességben és extravaganciában a Káma-Szútrátmessze meghaladó alakzatok nagy része fizikailag kivitelezhetetlen.Akárhogy legyen is, Sade márki éséletmûve az utóbbi idôben új színben tûnik fel, ésnéha még az is elôfordul, hogy így, jó kétszáz éves késéssel,teljesül a márki álma: mûvei a színpadon ismegjelennek.Ez történt április 2-án a grenoble-i MC2-ben, ahol abátrak megnézhették a Filozófia a budoárban címûCaroline Ablain felvételeJelenet a Sade-elôadásbólSade-mû színházi adaptációját. A még bátrabbak azelô adás elôtt meghallgatták Martial Poirsonnak, aStendhal Egyetem XVIII. századi drámairodalommalfoglalkozó oktatójának elôadását Sade-ról és legfôképpSade aktualitásáról. A legbátrabbak pedig akár egy„minikonferencián” is részt vehettek: délben a StendhalEgyetem kerekasztal-beszélgetést rendezett az estielô adás színészeivel és rendezôjével, Christine Letai ll -e urrel, ezután Hervé Loichemol, egy, a XVIII. századidarabokra specializálódott rendezô firtatta Sade és aszínház viszonyát, majd Enzo Cormann színházi íróés tanár beszélt Sade, poklok koncertje címû, 1989-benmegjelent színdarabjáról. Végül rövid színháztörténetiés -elméleti elôadások fejtegették az elôbbiekbenleírtakat.Az MC2 és a Stendhal Egyetem voltaképp arra tettkísérletet, hogy a közönséget „felvértezze” az esti, kissépornográf elôadásra. A Filozófia a budoárban rövid,alig százoldalas „értekezés”. A kor népszerû mûfaját, afilozófiai értekezést Sade (megint csak rá jellemzô módon)olyan helyre teszi, ahová a legkevésbé lenne való:2008. június 58 XLI. évfolyam 6.

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKa hálószobába, egy orgia kellôs közepére. Az orgiát egylibertinus hölgy, Mme de Saint-Ange (Valérie Lang)rendezi, azzal a céllal, hogy fiatal barátnôjét, a kolostorbannevelkedett, egyelôre szûz Eugénie-t (CharlineGrand) kitanítsa a „modern emberhez” méltó életvitelre.Segítségére lesz ebben saját öccse (PhilippeCherdel), a kertész Augustin (Bruno Pesenti), akit ahölgy rekordméretû hímtagjáért alkalmazott, és legfôképpDolmancé (Stanislas Nordey), a javíthatatlanulradikális libertinus, aki azzal dicsekedhet, hogy nohaszexuális étvágya csillapíthatatlan, és partnereinek számaCasanovát is megszégyenítené, soha életében nem„dugott pinán” senkit, elnézést, de tényleg így fejezteki magát. Eugénie felvilágosítása két fronton történik:elméletben és gyakorlatban. Elméleti oktatása során filozófiaileckéket kap arról, hogy miért kell azt csinálnia,amit tilt az egyház, miért kell minden képzeletetmeghaladóan mocskosnak lennie, és hogyan lehet „jóhazafi” (a tudatlanok kedvéért elmondom: úgy, hogysokat szexel, és ellene van minden törvénynek). Ami agyakorlati oktatást illeti, nem nehéz kitalálni, mi folyika budoárban. Hadd ne írjam ide. A „történet” végénváratlanul betoppan Eugénie édesanyja, és felháborodvatépné ki lányát a fertôbôl. Csakhogy Eugénie ekkorramár úgy kitanulta a szabadosságot, hogy miután azidôs hölgyet büntetésbôl megerôszakoltatják egyvérbajos szolgával, neki támad az az ötlete, hogy – nehogya fertôzött „anyag” kárba vesszen – varrják be ahölgy összes testnyílását. Mindezt Sade a mai pornótmessze meghaladó szókimondással írja le, ami a gyengébbidegzetû XXI. századi nézôt vagy olvasót mélyenmegrázhatja.Enyhe kételyekkel mentem el a színházba: hogy leszebbôl elôadás? Ráadásul nem valamely alternatív színházifesztivál egyik botránydarabjáról van szó. Az MC2voltaképpen egy nemzeti színház, és a Filozófia a budoárbanmég csak nem is az egyik kamaratermébenmegy, hanem a nagyteremben – telt ház elôtt. Tény,ha arról hall az ember, hogy valahol Sade-ot játszanak,legalábbis kíváncsi rá, hogyan teszik ezt.Természetesen nem „élesben”. Akadnak jelenetekmeztelen nôkkel és férfiakkal, de konkrétan az aktustsohasem látjuk. Az elôadásnak szinte egyáltalán nincsdíszlete. Vörös függönyökkel „darabolják fel” a teret,hol itt, hol ott húznak el vagy eresztenek be egy vörösleplet, amely mögött „történnek a dolgok”. A színészekolykor egymást váltva kiszaladnak a függöny elé,sietôsen közlik mondandójukat – ami néha csak egykiáltás, egy nevetés vagy egy káromkodás –, majd rohannakvissza az orgiába. Más jelenetek két aktus közöttzajlanak, többnyire ilyenkor megy végbe Eugénieelméleti oktatása. A közönség általában viccnek veszi arendkívül trágár szövegeket, talán ha háromszor hördültfel a kétórás elôadás alatt, de ilyenkor is inkábbborzongó elismeréssel, semmint felháborodva. Azegyetlen jelenet (ezt egyébként már a kerekasztalnálmegjósolták a színészek), ahol néhányan elhagyták aszínházat, az volt, amelyben Dolmancé nagyon arrogánsantámadja és parodizálja a Bibliát és a vallást, dehárom-négy besokalló nézôrôl van szó, ami elég kevés,ha figyelembe vesszük, hogy Dolmancé minden másodikorgazmusát (sok van belôle) a „tripla istenfaszát”felkiáltással jelenti be.A minden tabut nevetség tárgyává tevô szövegeken aközönség általában elég jóízûeket kacag. Szó sincsazonban olcsó parodizálásról. Sade iróniájának az a lényege,hogy sosem lehet tudni, meddig tart a vicc.Nem lehet eldönteni, hogy például a hazafiasságrólszóló passzusok komolyan veendôk-e, avagy a szerzôott is ironizál, nem lehet tudni, hogy amikor (a XVIII.században!) a halálbüntetés eltörlésérôl vagy a nôiegyenjogúságról beszél, mennyi szavaiban a vicc, ésmennyi a komoly politikai állásfoglalás. Ennek megfelelôenazt is nehéz eldönteni, hogy a közönség min derül:az iróniát érti és díjazza-e, vagy magát a szövegettartja nevetségesnek, éppen a naiv (vagy álnaiv) iróniájamiatt. De ennek igazából nincs is jelentôsége.Ahogy arról délután Charline Grand beszélt, a darabegyik célja az, hogy olyan dolgokat jelenítsen meg és –fôleg – mondjon el és ki a színpadon, amelyek megütközéstváltanak ki. Ugyanakkor az elôadás nem polgárpukkasztó.Nem az a célja, hogy a közönség beleizzadjona tabuk döntögetésébe, hanem az, hogy könynyediróniával nevessen a tabukon és az azokatdöntögetôkön egyaránt.Végül persze a dolog komolyra fordul, ahogy azt aszöveg voltaképp elôírja. Eugénie édesanyjának megkínzatásamár aligha megmosolyogni való. Azt, hogymennyire él az elôadásban az irónia, mutatja az is,hogy épp ezen a ponton csap át a játék a paródiába:horrorfilmre emlékeztetô hangeffektek kísérik az anyabelépôjét, akit mellesleg férfi színész (Guy Prévost)alakít. Az idôzítés nagyon finom, a játék nagyon pontos:szinte az elôadás neveti ki a már nem nevetô, hanemborzongó nézôt, pontosan úgy, ahogy Sade szövegeilônek szántszándékkal túl a célon.A színészek meglehetôs pontosan játszanak, bár kiemelkedôalakítás nincs. Charline Grand talán egyszer-egyszerhitelesebben tud rácsodálkozni a péniszre,mint ahogy azt a többiek lóbálják, de hát könnyebbis a dolga. A színészi játék valamelyest stilizált, különösenprecízek a mozdulatok, meg mernék rá esküdni,hogy nagy részüket a rendezô diktálta. Összességébenaz elôadás nagyon sikeres mint kísérlet, de kisséközépszerû mint színház. Ha azt vesszük, hogy egyteli teátrum végigmulatta Sade márki szövegét, nemkis teljesítményrôl beszélünk. Viszont az elôadásnaknem sikerült túlmutatnia magán Sade-on. Olyan lett,mint a márki szövege: a filozofikus részek néha kicsitunalmasak, az orgia pedig mulatságos, de módjával;én legalábbis elég hamar ráuntam a faszra. Ezzelegyütt korrekt az elôadás, az pedig, hogy ösztönösenjobban figyeltem a nézôk reakcióit, mint a színészeket,éppúgy lehet dicséret, mint kritika. Tapasztalatnakmindenesetre nagyon érdekes.www.szinhaz.net2008. június 59 www.szinhaz.net

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKSipos GyulaMaeterlinck és MarthalerSZAJNA-PART I V ÁLASZTÉ KSzorongás, titok, lelki mélység, szomorúság, valaminôhomályosan középkorias meseszerûség – ilyesfélékjutnak manapság eszébe annak, kinek mondmég valamit a XIX. század végi belga drámaíró,egykori Nobel-díjas híresség, Maurice Maeterlinck(1862–1949) neve; ritkásan, na jó, tízévenként egyszervalamelyik darabját elôveszik (tette miként nálunk, aBárkában a finom lelkületû Balázs Zoltán); zenebarátjánakinkább, ha Debussy, Fauré, Paul Dukas, Sibeliusvagy Schönberg egy-egy véle ihletett mûvét adják, operaházakbanpéldául a Pelléas és Mélisande-ot, azAriadné és a Kékszakállút; tudósabbja esetleg társítja aneoromantika és a szecesszió némely irodalmi képviselôjével,D’Annunzióval, avagy (méltóbban) Hof mannsthallal; mûvészettörténésze az egykorú illusztrációkat,a ható és ihletô preraffaelitákat és szimbolistákatnézegetheti hozzá, Fernand Khnopffot, Tooropot,Degouve de Nuncques-öt, Maurice Denis-t vagy másokat;s talán akad még, ki tudja, Lukács György „drámaiballadákat” emlegetett ürügyén (terjesztve ki a minôsítéséta szívének oly kedves védencére, Balázs Bélárais), Rilke „haláldrámákról” beszélt, jóval utóbb PeterSzondi pedig arról értekezett, hogyan váltja föl „a cselekvéskategóriáját a szituációnak” körüljárása.Maeter linckrôl így is csak részleges kép él, ha él: munkásságaelsô szakaszáról, a XIX. század utolsó évtizedébôl:a Melegházak versfüzetérôl, a Shakespeare általerôsen ihletett Maleine hercegnôrôl, kurtább kis darabjairól,A hívatlan vendégrôl, A vakokról, a bábjátéknakszánt Családi körrôl, a Tintagiles haláláról s persze aPelléas és Mélisande-ról; böngészôje találhat néhány korabelivagy alig késô említést a mára inkább émelyítô,álreneszánszul kandi „kékrókás” Monna Vannáról(Lukács is lelkesedett érte, amikor újdonság voltPesten), avagy az álmosítóan infantilis A kék madárról,melynek máig egyetlen érdeme, hogy föl-fölemlegetettrendezésében maga Sztanyiszlavszkij vitte volt színre,1908-ban a moszkvai Mûvész Színházban; a többiszínmûnek, egyre silányabbnak, jószerivel a címe iskikopott, akár még a sorolós kézikönyvekbôl is; s azutolsó két-három emberöltôben aligha támadt olvasójaa szakmányban öntött híg bölcselkedéseknek a „szegényekkincsérôl”, a rovarok, a termeszek, a hangyák,a méhek társadalmias „életérôl”... S aki nem olvastaMM ilyen-olyan emlékezéseit, nem látta az ô fényképét,az emberrôl sem igen alkot képet; a robusztus flamandtermetrôl, a szépen ôszülô, aggon is sportos férfiról,az evezôsrôl, a motorosról, a bokszolóról, a szentimentálisókonzervatívról, inkább maradi politikaivélekedôrôl, Maurras és Salazar hívérôl, az apátságbérlôrôlés kastélytulajdonosról, aki nizzai palotájában,a hangzatosan elkeresztelt „Orlamonde”-ban azirdatlan méretû átriumban görkorcsolyán közlekedett.Amilyennek tudjuk, inkább csak serdülôkori olvasmányemlékekkelôrizzük az „elsô” Maeterlincket, samiként oly könnyû ôt parodizálni, ha nem éppenKarinthy, de akár Marcel Proust tollán, az a szimbolizmusnaka kvintesszenciája: erdô mélyén, tisztáson,barlangban, „komor teremben egy ódon kastélyban”,kazamatákban, kolostorokban és beginaházakban, kútkávájánál és forrás mentén, holdfénynél, ködös hajnalon,rôt alkonyattal királyok és hercegnôk, vakok, vének,szüzek és gyermekek síri csendben sóhajtoznak,zokognak, mondogatják, ismételgetik, amit nemtud(hat)nak, a majdnem-semmit, a pötyögtetett hárompontok és gondolatjelek közé zárt alig-valamit; bugyborékolnaka várárokban a poshadt vizek, vérzô nyakú2008. június 60 XLI. évfolyam 6.

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKPhile Deprez felvételeci-német Christoph Marthaler új genti (s lám, Párizs -ba, a Théâtre de l’Odéonba, Ascher Tamás Ivanovját azévadban elôzve, hamar elkerülô) elôadásában, a keresetlenegyszerûséggel csak Maeterlincknek címzett estenelsôre aligha ismerni rá az emlékezet és a képzelgésközhelyesére. A zárt játéktér ugyanis (a jó másfélévtizede állandó munkatárs, a rendezôvel egy esztendôben,1951-ben született Anna Viebrock) alagsori, salétromosfalú, lerobbant konfekciós varrómûhelyt „ábrázol”:középütt, osztón és merôlegesen (mint a pestiTroilusban a mosdókagylók) pedálos és árammeghajtásosvarrógépek kettôs sora, oldalt, körben csempéspadlózatú emeltebb járás, onnan felügyelni, kommentálni,közönnyel hierarchiát is jelezni, egy harmóniumitt, egy zongora odébb, néhány mai, iskolai, kultúrházbólkidobott szék, hátul polcok a vég szöveteknek megegy oldalsó fülke, talán szekrény, talán szûk illemhely.„Darab” nincs, anekdotikusan vagy célirányos történésselvégképp nincs, csak soknyelvû, francia, flamand,német, angol, netán „schwyzerdütsch” szövegfoszlányok,citátumok a különféle Materelinck-írásokból,színmûvekbôl, versekbôl, elmélkedésekbôl, recitálva,egymás mellé mondva inkább, mint pár beszédbe illesztve.A barátságtalan neoncsövek alatt surrognak,kelepelnek a varrógépek, néha elszabadulnak, „megbolondulnak”,olykor csattanó, villámló rövidzárlattalkiszusszannak. A varrólányok és -asszonyok perkálruhás,nejlonkötényes, pamutharisnyás szánandó teremtmények,halmazban együtt még inkább, mint külön-különa csúnyácska dundi, az ázott veréb, a félrecsúszottajkú kortalanság, a pillanatra kis kandi, azel-elrévedezô (a „szövônôk álmai”, JA); csak tapossák amasinát, majd idônként kataton kábulatban összecsuklanak,elzuhannak; a „karzaton” a felügyelôk, a„fônökök”, köztük egy-egy szakállas csodabogár,Verne-illusztráció, Nemo kapitány, a szürreális belgafestô, Delvaux márványszüzek közt pedánskodó archeológusa,szemlélik mindezt meglehetôsen szenvtelenül,mennének is már ki a pácolt szárnyas ajtón a bizonyáraalig szórakoztatóbb „polgári” életükbe.Marthalernak másik régi munkatársa, BendixDethleffsen eljátssza a „flegma zongoristát”, adja a kíséretet,míg a többiek (a hivatásos énekesnô,Rosemary Hardy, az ideje önkiképzett énekessé elôlépettskót barát, Graham F. Valentine meg a napi többórásgyakorlattal énekelni jelesül megtanult többiek)rá-rágyújtanak egy-egy számra, a Pelléasból és a Carmenbôl,Purcell Lamentójára, Mozartra vagy Zemlinskyre,hangulathoz nagyon illôn, Satie-tól a Szegények miséjére,ilyen-olyan popszámra, illetve néhány vaskos flamandtrágár nótára – elvégre ilyen is a belga, folklórismérvnektudja, ki nem „korrekt”, embléma aManneken-Pis, terjeng az avas frite-illat, a külhonimeg tûnôdik, mit loccsantottak össze a gyanúsan habzóhelyi seritalba, a hírhedt gueuse-be... Cselekmény tehátnincs, csak ismétlôdô, lassuló-gyorsuló, pulzáló ritmusúmikroakciók; a szereplôk egy halmaznak lebontotttagjai; a színésznek, mesélik, gyakran csak annyiaz utasítása: akkor vagy jó, ha nem játszol, nem csi-hattyúk úsznak, galambok verdesnek, vagy simulnak agyengéd tenyérbe, úgy, mint a grófnôvé avanzsáltmásodik hitves dédelgetô kezébe egy André Kertészfotón;üstökös csóvája az égen, más légköri baljós jelek,meginog, zuhan le az ablakpárkányról a liliomosváza; zárt terekben kábult szorongásban várakoznak akívülrôl fenyegetô Ismeretlenre, a Sorsra, a Fátumra(persze: a halálra) a monádként is hipnotikus közösmagányra ítéltek...Maeterlinck így, a („gyönyörû”?) giccsig stilizáltan,bizonyos valós-csinált korérzékenységet oly jellemzôrekvizitumaival és attribútumokkal? Nos, most a sváj-Arno Declair felvételeBALRA: Marthaler Maeterlinck-rendezéseLENT: Ostermeier Szentivánéji-rendezése2008. június 61 www.szinhaz.net

V ILÁGSZÍNHÁZJOBBRA:Fiona Shawaz Ó, azoka szépnapok!-banLENT:DonnellanTroilus ésCressidájanálsz semmit, csak úgy vagy, tartsd végig az üvegburát,mint egy neoncsövet vagy ágytálat! „Mûfaj” azu tán:revü?, zenés színház?, horribile dictu: „esztrádmûsor”?Zene, ének, csoportos mozgás, „korális” keringés, intertextuális„vendégszövegelés”, szaggatott „performansz”,megannyi elem „kollázsa”? Nem árt tudni,hogy Marthaler fiatalon hangszeres zenészként, muzsikuskéntkezdte; a színjátszást pedig „happeningekkel”,alkalmi kis akciókkal, akár alkalmi színhelyeken,bázeli gyógyszertárban, vasútállomáson.Marthaler azóta persze „kôszínházakban” dolgozik,Bázeltôl Hamburgig, a berlini Volksbühnétôl Züri -ch ig, lépve, járulékos okokkal is, innen odébb, Salz -burg tól Brüsszelig, nemzetközi hírû operaszínpadokig.De eredetiségét és módszereit ôrzi: „kollázsos”építkezését meg, divatos szóval: „dekonstruáló” megközelítését,keresve a mögöttest, a heurisztikus társítást,színének fonákját. Máskor, most még inkábbmintha Patrice Chéreau hajdani, meghatón radikális,de persze igencsak kiváló molière-i Dom Juanjára isemlékeztetne: hogyan megmutatni, akkor még a marxizálónkötelezô értelmiségi köznyelven így mondták,az „infrastruktúrát”: látványként is megvalósítva az „alépítményt”:a XVII. századi francia klasszikus drámaporondja alatt vizualizálva a színpad (és a társadalom?)gépezetét: a csörlôket forgató, süllyesztôt kezelô „népet”,a Le Nain-képekrôl kölcsönzött, almonlapuló toprongyosokat. Marthaler bizonyárainkább életelvû, érzelmes „anarchistaként”,kicsit lompos „balosként”, mint pengeajkú„forradalmárként“, bánatosabban, mint lázítón,netán gyûlölködôn, az egyetemes emberielesettség melankóliájával keresi a mögöttest,illeszti az egészhez. Játékának alcímeígy lehetne, távolról ismételve a kezdôBob Wilson jóhiszemûen becsali markolásait:„Maurice Maeterlinck élete és kora” –morzsák, morfémák, mozzanatok, mazsolázottjelzések. A látványtervezô Anna Vie -brockkal a bôséges dokumentáción eltûnôdni:milyen is lehetett a XIX. század vége feléMaeterlinck szülôvárosa, Gent (Gand), melyjó száz mûhelyével a belga szövôipar központjais volt (szôni-fonni Mélisande legendásszôke hajfonatát is, hátha?), s honnanmég indultak a nagy kereskedelmi hajók London ésLiverpool felé, lassan húzva a családi kert alján vezetôTerneuzen-csatornán? Milyen volt a polgársága, aMaeterlinckek jogász-birtokos osztálya, hol, emlékiratszavával, a „pocak volt a társadalmi kiválasztottságjele”, s a polgárasszonyok kényelmét, nyugalmát azegyetemes képmutatásban, kódolt hallgatással a csipkeverôlányok, varrónôk, az ügyes „kis kezek” biztosítottákhamar háziassá idomuló kitartottként, másodikfeleségként. Gand, a lomha, „provinciális” Gent közbenmégis a „flamand szocializmus bástyája” is, honnansarjadt, részben, az egykorú irodalom és mûvészetmásik ágazata: Verhaeren társadalmi látomásai a„csápos városokkal”, Georges Minne halász- és bányászszobrai,a festészetnek hol pietásos mizerabilizmusa,hol viszont az európai összevetésben is egyediennagyon erôs ipari és proletártematikája.Marthaler ki- vagy megfordítása a fiatal Maeterlincketaz ôt körülvevô társadalmi közegbe is helyezi, jelezvepersze, dehogy rekonstruálni. Így, ennek ellenére, nemkérkedô okossággal és ritka érzékenységgel rátalál abelga író létszemléletére, dramaturgiai elveire és eszközeire:a mesés helyén, mással az ott azonosban, a hétköznapiságban.Halmaz-közössége itt is kiszolgáltatott,bávatag „marionettfigurák” együttese, a virrasztó várakozásban,a „tollfosztós” gépiességben, a statikusbanKeith Pattison felvételeEvi Fylaktou felvétele2008. június 62 XLI. évfolyam 6.

V ILÁGSZÍNHÁZAz Élet és sors Dogyin rendezésébenméh-táncos, rovar-szorgoskodó nyüzsgésben, egy régimûsorfüzet nemesítô hivatkozásával, afféle kényszeres„kierkegaard-i” ismétlôdésben; érvényesül, fontoskodvamondva, a „kint” és a „bent” feszítô „dialektikája”;vihar, rövidzárlat, villámcsapás: lám, az „égi jelek”;félelemérzés váltakozik az irgalomfölindulással, búbánatmegy át humorba: a zenei és költôi szerkesztésbenott pulzál a „faculté maîtresse”-nek tekinthetô marthaleriritmus. Mások, helyiek és maiak esetleges referenciáivalmondjuk (mi is): a Marthalerral meghosszabbítottMaeterlinck így fogadható el Kubin és Kafka,Beckett (s akár Marguerite Duras...), a filmes Dreyervagy Bergman, színen a még jó Bob Wilson elôzôjének;ad libitum, így akár.Marthaler „és/vagy” Anna Viebrock? A kilencvenesévek óta a teljesítményben elválaszthatatlanok; olyanynyira,hogy minden elôadásnak mintegy „generátora”az a doboz-tér, melyet a mûvésznô tervez, furamód akkoris azonos jellegût, ha például kezdetben, idônkéntJossi Wielernek. A keresô tekintet, a rekonstrukcióképzeltnek sugallottja hasonmód pásztázza végig aváltakozó színhelyeket (mint Pina Bausch járulékos divertimentónakszánt s egyszermég Budapestrôl is küldött „anzikszkártyáin”);véve sorra az országokat,városokat, Bázeltôl ésZürichtôl Berlinig, Brüsszeltôl(Winch Only) most Gentig, tanúskodvais valami „helvétitude”-rôl,„svájciasságról”, „berlinitude”-tôl„belgitude”-ig. Itt ésott egymást fedi a kettôs kézjegy;Marthalernak netán különsajátja a peremvidékrôl jöttekegyetemessé emelt „provincializmusa”,meghittsége, fegyelmezettlompossága. S akkor vállaljukaz idétlent, a meghökkentôt,a szintén perem szülteakol-szimatolását: Ch. M., persze„politikusabban”, enyhénChristian Leiber felvételebotránkoztatóbban, úgy Marthaler,ahogy Tarr Béla az ô Kraszna hor -kaija, s Mándy: Mándy Iván;mindegyik a társadalmak kallódórétegeiben, külvárosi csatangolásoksorán, korcsmák, várótermek,vasúti restik egymás mellé beszélôdünnyögéseiben, a szíven ütô kopottságbanés elesettségben találtameg a maga sátántangós melankóliáját,csempepempés grundjait; ôa tegnapi, tegnapelôtti Kreuz ber -get, Pankow-t, Prenzlauer Berget,az idôktôl megmentendô szegényesfásultságot, pislálkodó léttechnikákat. NDK-nosztalgia?Így persze nem, semmi elvkedô szocreál, mégkevésbé vörös zászló és kék neonos, bazi nagy OSTfelirata Volksbühne erôdormán, hová a mára végképpbegörcsült és begysisedett fônök és parancsnok, FrankCastorf hívta volt meg ôt; ironikus-mélabús alkata, atársadalmias vaskosnak át-átbillentése az enyhén irreálisba,durván: a gyengédség és „költôiség”, a megôrzésnekis szomorú áhítata megóvta ôt a komisszároselvetemültségtôl.Marthaler persze formát bontóbb, kihívóbb, meghökkentôbb,polgárpukkasztóbb volt nagy áttörésekor,1993-ban, a Murx...-szal (kb., finomítva: „Nyírd ki azeurópait!”), fordult utóbb, alig húzva vagy beleírva,klasszikus irodalmi szövegekhez is, Shakespeare-hez,Büchnerhez, Ödön von Horváthhoz; legutóbb ígyláthattuk tôle a Mesél a Bécsi erdôt: berlini dobozban abécsi utcát, Kreuzbergben a Bellariastrassét, külsôreés életkorra mintegy „antropológiailag” tökéletesenmegfordított, egyezménnyel ellentétes szereposztásban,s nem a grinzingi bor léhásított, hanem búzasörtôlbambult a tekintet, s mégis kitûnôen funkcionáltA Makropoulos-ügyWarlikowski rendezésében2008. június 63 www.szinhaz.net

V ILÁGSZÍNHÁZF RANCIÁKa darab, talán még keményebb, karakterisztikusabb lett. S szaporodtak a dalszínmûvek(például a schuberti A szép molnárné), az operarendezések (köztükeme tevékenységének máig csúcsa, 2004-bôl, Janáñek Kátya Kabanovája).Marthaler most, 2007–2008-ban is, akárcsak Párizsban, nagyon jelen van: ittmûsoron még a divatszalonba helyezett Figaro házassága, a Traviata (2007),jön a Wozzeck, s Anna Viebrock is bemutatkozott önálló rendezôként DukasAriadné és a Kékszakállújával.Versengés, „bajnokság” évadról esztendôre? „Toplista” a Szajna-parti nemzetköziválaszték alapján; kis sznobkodás is, hogy ki az „in”, meg ki éppen az„out”, tudva a hullámzást, s hogy színházban nincsen végérvényes? HogyFrank Castorfból mintha helyi, itteni politikai szorgalmazóinak is kezdene elegüklenni, mert a legutóbbi Mesterdalnokok (finoman szólva:) „széttrancsírozásában”nem a Wagner-aprítás volt a bántó (hiszen ki nem sokallja olykor a korporációssuszter-ódát, akár szegény Thomas Mannig a „Deutschtum” és a„Deutsche Kunst” pátoszos, önelégült fölmagasztalását, ki nem szánja megidônként a fafejû Beckmessert, mégiscsak megcsúfolt „értelmiségit” u. s. w.),inkább nyomasztóan hatott a futtatott szcenográfus, Jonathan Meese mindentelárasztó ordináré szemétlerakodója? Hogy a Schaubühne fiatal üdvöskéjét,Thomas Ostermeiert nagyon méltányoltuk, míg Büchnert és Ibsent (Nóra,Hedda Gabler) erôsítette föl jelenidejûsítésével, de legutóbbi Szentivánéji álma,rock-pop bömböléssel, bakancsba, herekötôbe és cowboy-kalapba öltözött pucérkodással,szorgalmas farokrázással és nejlonnyûvô bugyirugival félóra teltévelpenetráns unalomba fulladt? Másodszorra csalódást okozott a Schillingék általis látogatott bobignyi fesztiválon fölfedezett bolgár–német DimiterGotscheff, aki tavaly egy soha nem látott, ködbôl elôgomolygó, világvégi, frontálisana semmibe bukó, minden hagyományos „csehovizmustól” különbözôIvanovot hozott, a hasonló elképzelésû idei Tartuffe-je viszont a nyitó tûzijátékután szinte akadémikus sivárságba süppedt. De hát nem mindig szerencsés akülhoni, ha francia témához, klasszikushoz nyúl: az angol „standardot”, legutóbba Troilus és Cressidát, rendre kiválóan képviselô, sôt az oroszokra is jól ráérzôDeclan Donnellan legutóbb alig minôsíthetô Racine-nal állt elô. S a felnôttkorunklétérzékenységét Grotowskival együtt determináló Robert Wilson?A kivitelezôirodájával a szépre persze mindig tetszetôs „dizájnos” lejtôn lassan-lassanalább ereszkedô „Bob” évtizede egyre több fájdalmas csalódást okoz;nemrégiben Broadway-rokokóba csomagolt, a szöveget az érthetetlenségig maszatolóHeiner Müller-i Kvartettjével elérve a mélypontot, mit sem értve a bunkerhangulatú,cinkosan és cinikusan gyötrô „haláltáncból”; némi vigasz, ha aBastille-Operában fölújított Az árnyék nélküli asszonya mégis figyelemmel követia zenét és a kissé kacifántos librettót. Az angol Deborah Warnert egy idôbenfölkapták, de ôt (is) a nemzetközi turnézás kezdte enyhén silányosítani,korlátolt európai elôítélettel: az amerikai piac: tornatermi méretû színpadra,westernbe illô dúlt sziklaplatóra állította be becketti Ó, azok a szép napokját, holtársnôje, a páratlan adottságú Fiona Shaw sem nyújtott többet Winnie-ként,mint kis szociális jelzésekkel egy kótyagos skót öreglány alig-alig mulatságosportréját. S portyázás, „kivitel” – talán ez mérsékelte Dogyin Groszman-adaptációját,az Élet és sorsot: picinyég érzelmesebb, didaktikusabb, rá-rálapátolóbb,mintha nem Nyugatra, hanem elsôre orosz közönségnek szánta volna; úgy talánlett volna az évtized nagy eseménye ez a történelmi igazságot keresô és alelkiismereteket fölrázó munka, de hát tudjuk, a tragikus témához a maiOroszországban éppúgy nem szabad hozzányúlni, mint a tegnapi Szov jet -unióban. Mi marad nékünk biztonsággal akkor? Patrice Chéreau, mindenképpen,több mint emberöltô, 1964 óta nem kopott meg nékünk ô: párizsi példásCosìját DVD-n Pesten is néz(het)ik, örömmel konstatáljuk, mára így ott is támadtértô híve; nyilván így lesz majd idei, milánói Trisztánjával, ezt mi is csaktévés közvetítésben élvezhettük. S marad így Marthaler (meg Viebrock); hiábamondják, hogy a szapora termékenységben majdnem mindig ugyanúgy, de világára,szemléletére, évente kétszer-háromszor találkozva véle, még nem untunkrá, minden undoksággal nékünk is vannak örömeink. S talán még fölfedezôkedvünk is, mert a lengyel Lupa-tanítvány, Krzysztof Warlikowski (megdíszlettervezô társa, Malgorzata Szczesniak) Janáñek-rendezése (A Makropoulos-ügya Bastille-Operában) lenyûgözô munka, a keletkezés idôpontjához igazítottfantasztikus és tragikus látomás, hatalmas zenedráma, páratlan színház.SummaryOur column „Forum” continues to publishcontributions to the debate centred on themanagerial competition related to the Na tio -nal Theatre. Present contributors, Zsolt An ger,László Limpek and György Szabó also commenton broader issues, as seen in the contextof present-day Hungarian theatres.The program of the Pécs National TheatreEncounter is put together each year by a differentselector. Writer Endre Kukorelly, responsiblefor this summer’s offerings, explains forus the general and the individual motivationsof his choices.The Katona József Theatre presented anotherremarkable production: Gábor Zsám bé -ki directed Shakes peare’s Macbeth. TamásTarján’s review is preceded by Piotr Grusz czynski’s conversation with Krzysztof Warli -kowski, outstanding Polish director who alsohas many things to say about the „Scottish play”.Critics of the month – László Ko lozsi, Ta -más Jászay, László Sz. Deme, Andrea Rádai,Tamás Tarján once more, Balázs Urbán,Tamás Koltai, Melánia Miklós, László Zappe,György Karsai, Róbert Markó and Ágnes Maul –saw the following plays for us: Fisherman’sFriends – The Documentary Theatre of PéterHalász (The Chamber), Edmond Rostand’sL’Aiglon (Debrecen), Ingmar Bergman’s Ritual(Radnóti Theatre), Arnold Wesker’s The Kitch en(Eger), Beaumarchais’s Figaro’s Wed ding(Comedy Theatre), Szilvia Elek: The Magician’sGarden, a compilation based on works of GézaCsáth (National Theatre, Attila Kaszás Stage),István Tasnádi’s Transit (Zalaegerszeg), Ipsum,a common work by actress-dancer Ágens andThe Collective of Natural Dangers (MUTheatre), Tamás Mészáros: The Rejected One,based on Karl Gutzkow’s play (BudapestChamber Theatre), Alkestis by Euripides(Kecskemét), four performances by HOPPart,a new company recruited from students of thefaculty for musical staging at the TheatreUniversity and László Garaczi’s Plasma byKoMa, another new group, created for the productionof contemporary Hungarian plays.Another column is devoted to the highlightsof this year’s Budapest Spring Festival.Lóránt Péteri reviews Mother God (Genitrix),an opera by László Tihanyi, produced originallyin Bordeaux, Tamás Koltai saw two Puccinioperas,Edgar in Budapest, Manon Lescaut inDebrecen. The Petôfi Literary Museum wasthe venue for a show compiled from the dialoguesof Luis Buñuel’s film, The MurderousAngel. Lívia Fuchs meditates on a guest performanceby the José Limón Damce Com pa -ny, Csaba Kutszegi reviews another guest performance,given by Philadanco! (i.e. Philadelphia Dance Company) and Glória Halászgives her opinion on Abigél, the BudapestOperetta Theatre’s new musical, by TiborKocsák, Szilárd Somogyi and Tibor Miklós,based on a much loved novel by Magda Szabó.Two contributions can be read in our WorldTheatre column. László Limpek, who saw inGrenoble a performance of Philosophie auboudoir by the famed Marquis de Sade, shareshis thoughts on the life, the work and the posterityof this controversial personality, whileGyula Sipos, inspired by German directorChristoph Marthaler’s recent Maeterlinckshow,reflects on the work and the present daysignificance of the Belgian author.Playtext of the month is Transit by IstvánTasnádi, a work also reviewed in this issue.2008. június 64 XLI. évfolyam 6.