2008. június - Színház.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLvalami rejtélyes, bénító varázs ül azon az ajtón, vagyinkább a bent rekedt társaságon, amelynek magunk isrészeseivé kellene lennünk.A Károlyi-palota két terme fizikailag erre fölöttébbalkalmasnak látszik. Az elsô, kisebb térben, ahová bebocsáttatunk,körülállhatjuk-kileshetjük az igazi vendégek,a színészek vacsoráját. Kurta, vázlatos étkezés,elôjáték, hangulati felütés a várható további furcsaságokhoz.Ekkor már inkább kukkolóknak, mintsemvendégeknek érezhetjük magunkat. Aztán beterelneka szalonba. Itt már körülülhetjük a játékot, és fizikailagnem is válik el élesen a játéktér a nézôtértôl.Szellemi értelemben azonban szinte tökéletes a szigetelés.A szín ház összes hátránya érvényesül a filmmelszemben, és egyetlen elônye sem. Nem lehet plánokkalés vágásokkal irányítani a nézô figyelmét, kiemelnia lényeget, a fekete-fehér film eleve adott stilizáltságapedig szükségképpen elvész. Pedig Pelsôczy Réka rendezésébena színészek többnyire megteszik, amit afilm Imrei Andrea fordította dialógusaival tehetnek.Megvilágosodnak a jellemek, kibontakoznak a konfliktusok,kiderülnek a rejtett vagy nem is annyira rejtett,de normális körülmények között be nem vallott kapcsolatok.Más kérdés, hogy Gálffi László házigazdája,Kerekes Éva felesége, Takács Katalin beteg asszonya aszemélyiség súlyával van jelen, míg Lengyel Tamás izgága,Széles László indulatos, Szamosi Zsófia walkürifigurája, Hetey László és Bíró Kriszta házaspárja, PolgárCsaba és Fodor Annamária szerelmes kettôse, Hau -mann Máté kissé fiatal ezredese, Wierdl Eszter énekesnôje,Bartisch Kata testvérét nyugtatgató nôje, SáfárKovács Zsolt papírevô fôkomornyikja csak pontos körvonalakatad. Bizonyára azonban nem – vagy nemcsak– ezen múlik, hogy az elôkelô társaság tagjai Zoób Katijelmezeinek semleges eleganciáján túl inkább csak ajó modorukat vetkôzik le, nem a jellemüket, a társadalmistátusukat, ember mivoltukat, nem süllyednekle vagy emelkednek föl létezésük biológiai vagy egzisztenciálislényegéhez. Ahhoz, hogy nem történikmeg a varázslat, paradox módon talán az is hozzájárul,azért sem válik nézôi élményünkké a történet abszurditása,szürreális világlátása, mert részint magunk isvendégek vagyunk. Benne is vagyunk, meg nem is ajátékban. Annyira nem vagyunk benne, hogy átéljük,annyira nem vagyunk kívül, hogy rácsodálkozzunk.Tudjuk, hogy nem velünk történik, s nem hisszük,hogy velünk is megtörténhetne.Unalmasabb pillanatokban azon tûnôdöm, mi lenne,ha egy renitens nézô kisétálna az áthatolhatatlannak tételezettajtón. Végül is nem tudom. Pedig azon az estén,amikor én láttam az elôadást, egy hölgy a kijáratelôtti nagyobb kavarodást kihasználva ügyesen kiosont.Nem reagáltunk, „nem vettük észre”. Ennyi biztosankevés volt ahhoz, hogy levetkôzzük nézôi jólneveltségünket.Nem válunk a játék részeseivé? Meg sem fogotta varázslat, amelyet a távozás megtörhetett volna?Fuchs LíviaLegenda – dicsfény nélkülA JOS É LIMÓN DANCE COMPANY V ENDÉGJÁT É K AAtánc története telis-tele legendássá nôtt alakokkal,olyan valaha volt nagy táncosok emlékével,akiknek személye köré a kortársak csodálata, majd atanítványok és kollégák reflexiói és memoárjai fontakcsillogó hálót. A koreográfusok emlékét azonban, ellentétbena testtel együtt enyészô elôadómûvészi sorssal,másként is ôrizheti az utókor. A mûvek lételeme ugyanisa színpad, ezért csak azok a koreográfusok nem hullanakki a kulturális emlékezetbôl, akiknek mûveirendszeresen jelen vannak a táncszínpadokon. Akinekellenben nem játsszák a darabjait, akinek mûvei nemkelhetnek életre újból és újból a – mindenkori – maitestekben és a mai színházi közegben, annak alakja anézô számára ugyancsak a legendák megszépítômesszeségébe kerül.A fennmaradás és az eltûnés mögött számtalan oklehet, jóval azon túl, hogy a koreográfusi életmûvek esz -tétikai minôsége természetesen nagyon eltérô. A táncalkotásokugyanis – s ez az idôk változására különösenérzékeny narratív mûveket érinti drámaian – olyanmélyen ágyazódnak saját koruk színházi és elôadói hagyományába,hogy változatlan formában aligha idôt állóak.Ezen a jelenbe zártságon egyedül a folyamatosjátszás enyhíthet, ami egyben a koreográfus állandó alkalmazkodásátis jelenti az újabb és újabb elôadókhoz,a színházi játékmód változásaihoz. Az alkotók halálaután azonban e valójában örökké módosuló koreográfiákmegmerevednek, az utódok mégoly hozzáértô kezébenis muzeális tárgyakká sápadnak. A hagyatékokôrzôit ugyanis egyik oldalon a hitelesség és az eredetiségigénye szorítja, míg a másikon az a nézôi várakozás,amely a színpadtól nem múzeumi áhítatot, hanemhatásos, itt és most érvényes mûalkotást vár.Persze nagy kérdés, léteznek-e egyáltalán, akik a tánc2008. június 49 www.szinhaz.net