2008. június - Színház.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLjátékként leplezôdik le, de e játszmára ezúttal már azene által is megjelenítve rátelepszik a kimondhatatlanszelleme: a dialógushoz hozzákeverve a kórus latinnyelvû himnuszt intonál, mely szövegi-zenei szféra adarab kezdetétôl Mathilde meg nem született gyermekétszimbolizálja. Az opera utolsó jelenetébenFernand magányát a múltból elôkúszó, de végleg értelmüketvesztett mondat-kísértetek népesítik be: bölcsességek,melyeket filozófiai munkákból gyûjtött kimagának; a Mathilde által dúdolgatott sanzon egysora; az orvos elharapott megjegyzése Mathilde-ról; akisfiú által bebiflázandó katekizmus egyik bugyutakérdése; Félicité egy szenvedélyes kitörése. És aztánmegtörténik a fordulat, melynek katartikus ereje van:Fernand-ban a fájdalom és a veszteségérzés megérlelia valódiról, az egyetlen fontos dologról szóló közlés pillanatát.Panaszolkodása és könyörgése az emberi sorsmélységes nyomorúságáról szól. Az opera zárómonológjábanTihanyi egy másik Mauriac-mû mottójakéntis szolgáló Baudelaire-szöveget használ: „Uram,Istenem! Te, a Teremtô, Te, a Mester; Te, aki alkottada Törvényt és a Szabadságot, Uram, könyörülj, könyörülja bolond férfiakon és nôkön! Óh, Teremtô!Létezhetnek szörnyek Annak a szemében, aki egyesegyedültudja, miért léteznek, hogyan váltak azzá ésmiképpen kerülhették volna el, hogy ne váltak légyenazzá? Uram, könyörülj!” E szavak elhangzása közbenaz énekszólam körül fokozatosan eltûnik az operahangzó teste, s végül a szóló basszbariton hangot halljukcsak, melynek éneke egyre inkább leegyszerûsödik,lecsupaszodik, s végül a magas regiszterben próbálmegkapaszkodni egyetlen kisszekund-motívummal.E motívum egyfelôl nagyon is logikusankövetkezik a szólam elôzményeibôl (az egyes fôszereplôkhöza kompozíció meghatározott hangközökkonstruktív használatát rendeli), ám másfelôl egyenesenvisszavezet az operai mûfaj, sôt a kifejezésesztétikaalapján álló európai zene ôsgesztusához, Monte -verdi nagy lamentóihoz, Orfeo és Ariadné panaszénekeihez.Ez a páratlan erôvel kivitelezett zenei metamorfózis,a gazdag zenei eszköztár visszavezetése apanaszos kiáltásig – nehezen feledhetô.Christine Dormoy rendezése a maga világos vonalvezetésévelés puritanizmusával segített a gyakori idôsíkváltásokatalkalmazó opera követésében; ehhez sikerültáttekinthetô, semleges és mégis nyomasztó teretkreálnia Philippe Marioge-nak. Miután a szereplôknemcsak egészen nagyszerû énekesek – az elôadás zeneikivitelezése általában is nagyon igényesnek bizonyult–, de rendkívül erôs kisugárzással rendelkezô smár puszta megjelenésükkel is határozott karaktertsugalló színpadi személyiségek voltak, a rendezés általsugallt, minimalizált színpadi mozgás alig fordult önmagaellen. A második felvonásban aztán jöttek a rendezôinévjegyek – az égbôl hulló babazápor inkább zavarbaejtett. Viszont erôteljes volt az a kép, amelyben akórus tagjai Félicitének öltözve árasztják el a színpadot:ez az a kísérteties (das Unheimliche), amirôl Freudbeszél. Félicité a halálakor óriási sírgödörben süllyedel, mely a fiával közös otthona kellôs közepén nyílikmeg, s ez megint csak igen plasztikus színpadi jelnekbizonyult – e sírgödör peremén énekli majd el panasz -énekét Fernand.Az Anyaisten nem könnyû befogadást ígér, hanemmegrázó, nagyon emberi élményt és rendkívül alaposanvégiggondolt, finoman megmunkált mûvészikonstrukciót. Nem kuriózum, hanem kimagaslóan jelentôsúj magyar opera, mely joggal várja, hogy értôzenés színházi mûvészek és a kortárs zenei produkciókközönségének verbuválásában profizmusra szerttett szakemberek segítségével jelenvalóvá váljon idehazais.Koltai TamásA zsenge és a zseniGIACOMO PUCCINI: EDGAR; MANON LES CAUTAz operáknak is megvan a maguk sorsa. A fiatalPuccini az Edgar befejezése után azonnal hozzálátotta Manon Lescaut komponálásához, melynekpremierjéig az elôzô munkából három átírt, kevéssésikeres változatot mutattak be – a negyediket már aManon diadala után. Az Edgar nem tartozik az életmûjelentôs darabjai közé – a zseniknél inkább, mint a középszerûeknélnagy a különbség az ihletett és a kötelességszerûmûvek között. Az utóbbiak, ha alapjaikban„el vannak rontva”, toldozás-foldozással sem emel ked -hetnek a chef d’oeuvre kategóriába. Az Edgar nem születettszerencsés csillagzat alatt, s hogy ebben Puccinimagánéleti problémái vagy a gyöngécske librettó megítélésekörüli szerzôi huzavonák játszottak-e nagyobbszerepet, ma már nem érdekes.Mindamellett jó, hogy egyszer az Edgart is látni lehetett(ha többször is lehetne, jobban megtérülne a befektetés,nem anyagilag értem, de az operai közönségegy része kibillenne az örökös slágerdarabok konvenciójából),mert azért rajta van Puccini érintése. És az2008. június 45 www.szinhaz.net