2008. június - Színház.net

Hanna Schaer ésJean-ManuelCandenot(Fernand)Schiller Katafelvételeiforma és a drámai folyamat viszonyait kiérlelten, jó arányérzékkel,eredeti, de egyúttal profi módon rendezi.Tihanyi László operája felkavaró, megindító mû:zenéje az elsô pillanattól fogva magával ragad – elvéthetetlenülsajátos hangja, egyéni tónusa van, mely félelmetesvonzerôvel szippantja be hallgatóját. Tulaj do -nít hat nánk e magával ragadó hang töretlen érvényesülésétannak a körülménynek, hogy Tihanyi –magyar kortársai és XX. századi elôdei körében viszonylagritka erényt gyakorolván – egészen kiválóhangszerelô, ám többrôl s másról is szó van. Tihanyipartitúrája aligha jellemezhetô hitelesen egy olyan fogalmirendszerben, melyben a hangszerelés külsôdleges,másodlagos tényezôként leválasztható volna az,úgymond, „voltaképpeni” zenei matériáról. Ehelyettúgy tûnik, mintha az operát felépítô motívummagokaz eleve adott hangzás/hangszín talajából szökkennénekszárba, s teremtenének dús akusztikus vegetációt.E változatos és választékos, ám mégis egységes zenekarihangzásvilág képes magába ölelni olyan zárványokatis, mint az adott pontokon felvételrôl megszólalószívhang vagy vonatzakatolás. Felette bontakoznakki az énekszólamok leggyakrabban recitativo vagyarioso jellegû vonalai, melyek jóval ritkábban áriaszerûdallamosságba emelkednek, máskor énekbeszéddészikárodnak.Az Anyaisten a társalgási dráma nyelvén beszéli el akommunikációra való képtelenség történetét: a szereplôk,ahogy mondani szoktuk, elbeszélnek egymásmellett, szavaikat a közlés hiábavalósága által kiváltottmelankólia és kétségbeesés hatja át. Igazi kommunikációhíján érzelmeik állandó frusztrációt keltve bennükragadnak, ám épp e frusztráció az, ami egyre szorosabbanegymáshoz láncolja ôket. Félicité, az anyazsarnoki és zsaroló szeretettel csügg ötvenéves fián,Fernand-on, aki átgondolatlan kitörési kísérletként veszifeleségül az alacsony társadalmi státus zártságábóla házasságba menekülô, túlságosan is fiatal Mathildeot.Az egy fedél alatt élô három ember harcai közbenegyikük, Mathilde elesik, bár látszólag függetlenüle harcoktól: elvetél, majd ennek szövôdményeibe belehal.A nô értelmetlen és magányos halála (betegágyánálnem virraszt vele senki) elmozdíthatatlan rettenetkéntáll anya és fia közé. Fernand, aki rosszul sikerültházassága elôl annak idején riadtan menekült visszaanyjához, most az öregasszonyt vádolja Mathilde haláláért.Félicité lassan megérti, hogy a fiatal nô épp halálábantudta végleg elvenni tôle fiát, s e felismerésbe végülbele is pusztul – Fernand magára marad. Van mégegy szolgáló, aki az egyszerûség nézôpontjából kommentáljaa hármak drámáját; egy orvos, aki nem gyógyítja,ám szenvedélyesen regisztrálja a test és a lélekszenvedéseit; s egy gyermek, a szolgáló unokája, akinem váltja meg a felnôtteket – a katekizmust magolvaminduntalan megfeledkezik a test feltámadásáról.S ott van végül a helyszín, a ház, a félelmetes otthon,melynek két szárnya közt csak a fûtetlen, rideg s sötételôtéren keresztül vezet az út. Tihanyi zenekara olykore nagyon zárt világ végtelen sötétségekbe nyíló szakadékaitmutatja meg, a pillanatok apokalipsziseit, a hirtelenszétáradó kétségbeesést; máskor, distanciát tartva,mintha az emberi életeket magába foglaló öreg házrideg és szorongást keltô, néma közönyét érzékeltetné.Mindez – a Bordeaux környéki, XIX. század végiprovinciális polgári miliô ellenére – dramatikai értelembennagyon is hajaz Debussy–Maeterlinck Pelléasés Mélisande-jára, melyben egyébként Tihanyi is operájaegyik „roppant természetes elôzményét” látja(Muzsika, 2007/11.). Az Anyaisten szövegkönyvénekmindenesetre két nagy erôssége van. Egyfelôl: a felépítettemberi kisvilág alaposan be van rendezve, srészleteiben is ki van találva ahhoz, hogy az autonómlétezés illúzióját keltse. Másfelôl: a kimondhatatlandolgokat kerülô párbeszédeket a szövegkönyv nemegyszerûen megbízhatóan szállítja, de reflexív módonis viszonyul hozzájuk. Félicité és Fernand egyik dialógusakétszer is elhangzik a darab során, ám a másodikelhangzáskor a szöveget két gyerek kántálja, agresszívenritmizált énekbeszéddel. A vita tehát játszmaként,gyerekes (egyúttal tehát gyerekesen kegyetlen) társas-2008. június 44 XLI. évfolyam 6.