2008. június - Színház.net

T A V A SZI F E SZTI V ÁLprímet. A kórusba maga Manon is beáll, a tologatható„rendezôi széken” indítják el a szerelmeseket „Párizs ba”.Minden csak jelzés, a kártyaparti éppúgy (a kórustagoktartják a lapokat), mint a „párizsi felvonás” budoárja,amelyben a „pasztorál” szó szerinti értelmezésével atánctanár birkának öltözött nyájat terelget, és „horgászbotjára”tûzve marionettként rángatja Ma nont,mígnem fordul a kocka, és az utóbbi fogja a gyeplôt,hogy ostorral vegye üldözôbe „rabtartóit”. Manon„Carmenbôl” itt már valóságos Luluvá válik, de csak aMáté András felvételecselekményt pedig a reálszituációból. Eltüntette azéletszerû díszleteket, és – díszlettervezôként – elvontteret hozott létre, amely mozgatható, dobogós faácsolatokbólés egy parabolaantennaszerû, helyét felvonásonkéntváltoztató, óriási mattezüst tükörbôl áll. A tükörszimbolikája szorosan kapcsolódik a címszereplôkarakteréhez, s a metafora az elôadás végére metafizikaijelentésárnyalatot is kap. A centrumban Manon áll,ami annak ellenére sem evidens, hogy ô a címszereplô– az értelmezések általában a szerelmesek ambivalensegyensúlyi helyzetére épülnek. A rendezô nemenged Manon számára jellemfejlôdést, szó sincs zárdábainduló ártatlan lányról, akit a szerelmi érzésselegyütt elragad a fényûzés csábításával kifejlôdô állhatatlanság,majd a tévedés késôi fölismerésekor visszavonhatatlanulbekövetkezô tragikus vég (amit Puccinisem folyamatos „fejlôdésként”, hanem felvonásról felvonásraváltozó állapotok rajzaként ábrázol). AnnalisaCarbonara színpadra lépése pillanatában kész jellem,frivol, ironikus, kihívó játékos. Civil karaktere is ilyen:nemcsak az alakja telt, hanem a hangja is szinte mezzoszínezetû érzéki szoprán. Ha már az Edgar Tigranajávalkapcsolatban szó esett Carmenrôl, CarbonaraManonja – elismerem, szokatlan módon – még inkábbaz. Tréfának hangzik, de amikor Tae Sung Jungmerev, genetikailag keleti Des Grieux-jével szerelembekeveredtek, megképzôdött elôttem egy szürreáliselôadás, amelynek ez lehet a címe: „Kalaf herceg ésCarmencita véletlen találkozása a boncasztalon”.Nem tévedtem sokat.Az elsô két felvonásból inkább kontúrok bontakoznakki, mint megítélhetô tartalmak. Az amiens-i képmintha egy kollégiumi vagy egyleti csoportterápiásfoglalkozás volna, amelyben a kórus és a kórust hangtölcsérenirányító „karmester” vagy „rendezô” viszi aAnnalisa Carbonara, a debreceni Manon Lescautfelvonás végéig, mert akkor – hasonlóan Bizet cigánylányához– bolondot csinál letartóztatóiból, és egyiküktôlelragadva a fegyverét, kacagva kitáncol a színrôl.Carbonara hellyel-közzel igazolja a karaktert –amikor például megjavulást fogad, maga is kacarászikfelelôtlen ígéretén, szökés helyett pedig dacosan odaálla „tükör” elé –, Tae Sung Jung viszont csak végrehajt,így minden, amit csinál, csupán rendezôileg jön létre,bricsesznadrágos-pálcaforgató ifjúként (mintha golfozniindulna) éppúgy hiteltelen, mint amikor a párizsiképben normális bejövetel helyett, nyilván földúltságánakérzékeltetésére – mint valami bordásfalon –,végig kell másznia a dobogós rácsrendszeren.Az utolsó két felvonásban jelentôsen javul a helyzet.A Le Havre-i kép absztrakciója tökéletesen mûködik, afélig hátrafelé fordított tükör visszaveri az elôadás folyamántöbbször is hátulról-fentrôl indított fényorgonaszerûreflektorzuhatagot, deríti a befújt füstködöt,és kiemeli a „semmibôl” a három színpadi emelvényt.A két kisebbiken Des Grieux és Lescaut hadnagy, valaminta hajóskapitány áll, a legmagasabbra épített középsôlegtetején Manon, a pellengérre állított ringyótrónol. És nincsenek behajózandó kurvák, minden2008. június 47 www.szinhaz.net