24.02.2015 Views

édesanyák ünnepén nem adom fel!

édesanyák ünnepén nem adom fel!

édesanyák ünnepén nem adom fel!

SHOW MORE
SHOW LESS

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.

INTERJÚ • UTÁNAJÁRTUNK<br />

Nem <strong>adom</strong> <strong>fel</strong>!<br />

MAGYARORSZÁG MOSOLYKÁJÁVAL BESZÉLGETTÜNK<br />

Rózsaszínben látom a világot, és a <strong>fel</strong>legekben<br />

járkálok – írta szombathelyi<br />

látogatásáról Hozleiter Fanny Mosolyka<br />

a facebook oldalán. Három napot<br />

töltött városunkban, rengeteg helyen<br />

járt és hagyta ott a mosolyát az embereknek.<br />

Díszvendége volt a „divatbemutató<br />

kicsit másképp” elnevezésû<br />

rendezvénynek, ahol hallás-, látás- és<br />

mozgássérült modellek léptek a kifutóra,<br />

<strong>fel</strong>ejthetetlen élményt nyújtva<br />

ezzel a közönségnek. Másnap pedig<br />

elmesélte nekünk, milyen is az ô kerekesszékes<br />

világa.<br />

– Ezek szerint jól érezted magad nálunk!<br />

– Életem egyik legszebb három napja<br />

volt, igaz, nagyon elfáradtam, de a lelkem,<br />

az szárnyal! Rengeteg élményt<br />

gyûjtöttem Szombathelyen, ám a divatbemutató<br />

mindközül kiemelkedik.<br />

Álmomban sem gondoltam voltam,<br />

hogy ez ennyire fantasztikusan jó! Csodás<br />

emberekkel léphettem, gurulhattam<br />

a kifutóra, hallássérült testvérpárral, látássérült<br />

édesanyával és két tündéri kislányával,<br />

vidám, csupaszív, élni akarással<br />

teli modellekkel.<br />

– A barátnôid mindenhova elkísértek,<br />

elválaszthatatlannak tûntetek!<br />

– Anita hat éve van az életemben, egy<br />

buliban találkoztunk, és egész gyorsan<br />

egymásra találtunk. Kiegészítjük egymást,<br />

nagyon fontos része az életemnek.<br />

Barbit három és fél éve, az interneten keresztül<br />

ismertem meg. Akkor már két éve<br />

írtam a blogomat, amit azért kezdtem el,<br />

mert ki szerettem volna jutni egy ôssejtterápiára<br />

Pekingbe. Ezt <strong>nem</strong> tudtam<br />

saját zsebbôl kifizetni, és úgy éreztem,<br />

segítséget kell kér<strong>nem</strong> az emberektôl.<br />

Izomsorvadásom van. Ez egy olyan genetikai<br />

betegség, ami kihat a tüdôre, a<br />

szívre, a beszédre, a nyelésre. Az orvosok<br />

18 évet jósoltak nekem. Én pedig<br />

most töltöm be a 25-öt, és folyamatosan<br />

küzdök, hogy tovább növeljem az esélyeimet.<br />

Az ôssejt-terápia is egy ilyen<br />

esély volt. Ötmillió forint sok pénz, de ha<br />

azt nézem, hogy egy évvel tovább élhetek,<br />

akkor nagyon kevés. És ekkor lépett<br />

az életembe Barbi, aki újságíró-riporterként<br />

dolgozik. Végigolvasta a történeteimet<br />

a blogon, és egy e-mailben azt írta<br />

nekem, hogy ez egy olyan mese,<br />

amelyben a fôhôs végül elnyeri méltó jutalmát.<br />

Két héttel késôbb pedig belevarázsolt<br />

egy mesébe, amit ô írt nekem. Leforgatott<br />

ugyanis rólam egy anyagot a<br />

tévé ügyvédje címû mûsorba, és élô<br />

adásban megkaptam a pénzt! Azóta elválaszthatatlanok<br />

és igaz barátnôk vagyunk.<br />

– Emlékszel a kezdetekre? Arra, hogy kislányként<br />

hogy dolgoztad <strong>fel</strong>, hogy más<br />

vagy?<br />

– Nem volt ez akkoriban trauma, fantasztikus<br />

gyerekkorom volt! Hatéves<br />

koromig tudtam járni. Futni sosem, de<br />

járni igen. Aztán egyre kevésbé, és egyre<br />

lassabban. Hétéves voltam, amikor<br />

végleg kerekesszékbe kerültem, de ezt<br />

<strong>nem</strong> éltem meg sokként, egyrészt, mert<br />

óriási megkönnyebbülés volt, hiszen<br />

már nagyon nehezen mentem, másrészt<br />

pedig fokozatosan történt. Rendes<br />

iskolába jártam, együtt fogócskáztunk,<br />

valaki mindig tolta a székemet, elvittek<br />

osztálykirándulásra, megmásztuk a Kékestetôt,<br />

kenuztunk, mindenben benne<br />

voltam. Nem táplálták belém, hogy Fannikám,<br />

te más vagy, mint a többi gyerek,<br />

ha<strong>nem</strong> azt mondták, így sokkal kihívásokkal<br />

telibb, színesebb az élet. Anyukám,<br />

aki azóta sajnos már nincsen velem,<br />

adott nekem jelképesen egy szemüveget,<br />

amin keresztül a világot <strong>nem</strong> feketén-fehéren,<br />

ha<strong>nem</strong> színesben láthatom. Megtanította,<br />

hogy az akadályok valójában<br />

kihívások, <strong>fel</strong>adatok, amelyekben a lehetôséget<br />

kell látnom. Azóta is így élek, és<br />

ha azt hallom, hogy valamire azt mondják<br />

„lehetetlen”, akkor én jövök, és<br />

már csak azért is megcsinálom!<br />

– Honnan ez az óriási lelkierô?<br />

– Abból, ami engem folyamatosan körbevesz.<br />

A barátaim, az apukám, akik<br />

mindenben segítenek. Én <strong>nem</strong> tudok<br />

egyedül élni, hisz egy kiló kenyérnél többet<br />

<strong>nem</strong> tudok <strong>fel</strong>emelni, <strong>nem</strong> tudok<br />

egy kupakot lecsavarni az üvegrôl,<br />

most éppen folyamatosan köhögök,<br />

ez is a betegségemnek az egyik „élettársa”,<br />

mert a tüdôkapacitásom kb. 53<br />

százalékos csak, ezzel pedig nehéz lélegezni.<br />

Éjszakánként, ha elzsibbad a lábam,<br />

<strong>fel</strong>keltem ôket, és ôk odébb teszik,<br />

ha <strong>nem</strong> tudom megmozdítani a nyakam,<br />

segítenek. Fürdetnek, öltöztetnek,<br />

meg ide-oda pakolnak, amire épp szükségem<br />

van. Nagyon sok minden kimaradt<br />

az életembôl fizikálisan, de egy<br />

mindig meg volt nekem: az, hogy szeretnek.<br />

Sosem éreztem, hogy egyedül<br />

vagyok, tudtam, hogy valaki mindig áll<br />

mellettem. Azt hiszem, ez a legnagyobb<br />

kincs az életben. Sokáig azt<br />

gondoltam, hogy valóban csak 18 évet<br />

élhetek. Aztán amikor a születésnapom<br />

másnapján <strong>fel</strong>ébredtem, akkor azt éreztem,<br />

hogy még egy napot kaptam. Aztán<br />

még egyet, és még egyet, azóta pedig<br />

minden nap egy újabb ajándék. Persze<br />

<strong>nem</strong> minden nap szeretem kicsomagolni<br />

ezt az ajándékot, mert vannak<br />

nehézségeim, és csak azért, mert<br />

Mosolyka a nevem, én sem vagyok<br />

mindig jókedvû. Van, amikor elfáradok,<br />

amikor betelik a pohár, és csak sírok. De<br />

bármi történik, azt azért tudom, hogy<br />

nincs itt a világ vége, lehet, hogy pillanatnyilag<br />

nehéz, de akkor sem ez a legrosszabb,<br />

ami történhetett. Élem a hétköznapokat,<br />

és már <strong>nem</strong> hiszek abban,<br />

hogy meg van szabva az életem ideje.<br />

Szerintem ez fejben dôl el. Arról szól,<br />

hogy <strong>fel</strong><strong>adom</strong>, vagy <strong>nem</strong>. És én <strong>nem</strong><br />

<strong>adom</strong> <strong>fel</strong>!<br />

Szabó Zoé<br />

Fotó: Vágvölgyi Bálint<br />

6

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!