a piszkos tizenkettő

hogy már halott, mert újra meg újra meghúzta a ravaszt, amíg Trainor
kiforduló bele egészen elborította a lányt, és akkor végül Bea-Bea
is elhallgatott. Azután fölnyalábolta, csendesen beszélt neki, hogy
többé már nem kell félnie Trainortól, mert most már nem árthat
neki, és sírt is fölötte, mert olyan néma maradt és egészen furcsán
nézett ki, azután ismét rájött a mindent elborító vörös düh, amikor
megjelentek a tábori rendőrök, és megpróbálták elhurcolni, és utána
már csak a feketeség és a hasogató fájdalom, amikor magához tért.
Csak ennyire emlékezett, és most elkezdett sírni, mert eszébe jutott
Bea-Bea és az a gyönyörűséges, puha, anyás teste…
– Sírjál csak, fiam! – mondta a lelkész. – Jó dolog a sírás. A mi
Urunk is sírt a saját bűnei és a mások bűnei miatt. Sírjál, s ürítsél ki
szívedből minden keserűséget és gyűlöletet, hogy betöltse a mi Urunk,
Jézus Krisztus szeretete, és akkor részed lesz a megváltásban.
– Ugye igazából nem akasztanak fel, hadnagy úr, ugye nem fognak?
– kérdezte Gardiner. – Megmondtam nekik, hogy nem akartam
megölni a lányt. Nem fognak engem felakasztani. Megmentették az
életemet. Biztosan meghúztam a ravaszt, csak nem tudtam, olyan volt,
mint amikor Bea-Beával voltam, és az orvosok azt mondták, hogy
majdnem meghaltam, de a hadsereg megmentett. Akkor miért ölnének
meg most? Megmondtam nekik, hogy sajnálom, igaz, hadnagy úr?
– Szólítsál atyának! – válaszolta barátságosan Pines hadnagy.
– Vagy ha úgy tetszik, tábori lelkész úrnak, így szokták a hadseregben.
Szeretnél imádkozni velem?
– Igen, atyám, szeretnék imádkozni – mondta Gardiner. – Szeretnék
imádkozni Bea-Beáért. Szerettem.
Gordon orvos százados és Strom orvos hadnagy a börtön egészségügyi
barakkjában várakozott. A hasas vaskályhában lobogó tűz
kellemesen átmelegítette a szobát, ők ketten azonban pattanásig
feszült idegekkel dőltek hátra székükben, lábukat fölrakták Gordon
asztalára, s megpróbáltak nyugodtnak és közönyösnek látszani,
miközben a házipatika konyakját szürcsölték.
– Kíváncsi vagyok, mit tennének, ha senki sem jönne el? – kérdezte
Gordon. Kettejük közül ő volt az idősebb, nyurga termetű, sűrű,
őszesfekete hajú, ösztövér férfi; fémkeretes katonai szemüvege mögött
szeme egészen eltűnt, ha úgy esett rá az asztali lámpa fénye.
– Mi az, hogy senki sem jönne? – kérdezte Strom.
18