a piszkos tizenkettő

élményekre áhítoztak. A lány révén megtisztult, ismét ép emberré
vált. Elhatározta, hogy Londonban majd vásárol neki valamit, és
elküldi a vendégfogadóba. Valamivel többet jelent majd a lánynak,
mint neki, tehát jó dolgot cselekszik vele. Az ő számára gyengéd
figyelmet jelent – s még a gondolat is jólesett –, egy módját annak,
hogy azt üzenje neki: ismerlek, nem úgy gondolok rád, hogy kevesebb,
sokkalta inkább, hogy több lettél. Az, amit együtt tettünk,
többet jelentett számomra, mint gondolnád, bár nem tudok többet csinálni
belőle, mert az vagyok, aki. A lány számára viszont az ajándék
annak a jele lesz, hogy elismerik és méltányolják önálló egyedként,
jelkép lesz, ami által ez az elismerés tetszés szerint újra meg újra
felidézhető, örömmel, nem pedig szomorúsággal dédelgethető. Mert
jóllehet nem ejtett könnyeket, nem tiltakozott, amikor megmondta
neki, hogy még aznap reggel elutazik, s azt sem tudja, valaha viszszatér-e,
valamiféle sóvárgó sajnálkozás ült ki az arcára.
– C'est la guerre! – dünnyögte, és megrezzent, annyira közhelyszerűen
hangzott. Vajon századszor vagy ezredszer mondta ugyanezt
egy lánynak?
A nagy nyugati vasútvonal csöppnyi állomásán várakozva,
Reisman figyelte, hogyan fut be ellenkező irányból egy másik vonat,
s hogyan szállnak le az utasok. Az állomásépületen nem volt a helység
nevét feltüntető tábla, aminthogy Nagy-Britannia valamennyi
pályaudvaráról eltávolították az efféle jelzéseket. Ez az ellenség
megtévesztését szolgálta. Reisman arra gondolt, vajon az utóbbi
években hány utas késett el a leszállással és téblábolt reménytelenül
egy ismeretlen világban, mert nem hallotta a kalauz kiáltását, s
korábban még soha nem utazott mostani rendeltetési helyére. Eljön
majd a nap, amikor visszateszik a helységnévtáblákat, és a háború
túlélői ismét fölismerhetik majd az otthonokat és gyökereiket.
Azelőtt soha nem zavarta a tisztára öncélú állandó utazás, az izgalomnak
és kalandnak az a szakadatlan és véget nem érő hajhászása,
amelynek áldozatává vált. Sőt mi több, ez volt az első alkalom, hogy
életének felnőtt éveire az „áldozat” szó összefüggésében gondolt.
Az utóbbi hetekben azonban, amióta csak sikerült elmenekülnie
Olaszországból, parányi, megmagyarázhatatlan repedést érzett
állítólagosan áthatolhatatlan lelki vértezetén. Éppen akkor töltötte
be harmincadik születésnapját, amikor gyalog átjutott Svájcba,
és Bernben a futárrepülőgépre várakozott. Talán erről volt szó –
41