Itt - Könyvmolyképző

– Nem – tiltakozott Rowan. – Semmiképpen! Ne felejtsd el, hogymiben állapodtunk meg!– Valószínűleg megfeledkezett arról, hogy jövünk – szólalt megKestrel. – Mondtam nektek, hogy kezd szenilis lenni.– Ne beszélj így! Ez udvariatlan! – intette Rowan, még mindigszelíden, de élesebben.A lány mindig megőrizte jó modorát, ha tehette. Tizenkilenc évesvolt, magas, karcsú és finom modorú. A szeme fahéjbarna, hullámos,meleg barna színű haja a háta közepéig ért.A tizenhét éves Kestrel aranyszőke fürtjeit úgy vetette hátra, minthamadárszárnyak lennének. Borostyánsárga szeme egy karvalyraemlékeztetett, és ő aztán soha nem finomkodott.Jade volt a legfiatalabb, csak most múlt tizenhat, és egyik nővéréresem hasonlított. A szeme zöld volt, a haja hirtelenszőke; fátyolkénthasználta, hogy elrejtőzzön mögé. Azt mondták róla, hogy derűs nyugalmatsugároz, pedig gyakorlatilag soha nem volt nyugodt. Általábanvagy őrülten izgatott, vagy őrülten ideges és kiszámíthatatlan volt.Most éppen nyugtalankodott. Ütött-kopott, fél évszázados szatytyánbőrbőröndje adott okot az aggodalomra: nem hallatszott belőlesemmi zaj!– Hé! Nem sétálnátok vissza egy kicsit az úton, hogy lássátok,jön-e?Két nővére visszanézett rá. Kevés dolog volt, amiben Rowan ésKestrel egyetértettek, de Jade egyike volt ezeknek. Láthatta, hogymost is készek szövetkezni ellene.– Miért is? – kérdezte Kestrel, egy pillanatra kivillantva fogait.Rowan hozzátette: – Te készülsz valamire! Miben sántikálsz, Jade?Jade rendezte a gondolatait és az arcvonásait, és meggyőző ártatlansággalnézett rájuk. Legalábbis remélte, hogy úgy.• 11 •