Családi Kör, 2018. április 26.

INTERJÚ
Amikor a vászon visszaszól
Festő, költő, pedagógus, szociális munkás, aki széles karimájú fekete kalapot hord.
Ő Kerekes Sándor szabadkai művész, aki már több mint fél évszázada foglalkozik
képzőművészettel. 1961-ben iratkozott be a tanítóképzőbe, abban az időben Vinkler
és Szilágyi voltak rá nagy hatással. Első önálló tárlata 1964-ben nyílt meg. A művész
szombaton ünnepli hetvenharmadik születésnapját, így ennek kapcsán kerestük
fel a Sétaerdő közelében lévő otthonában, ami gyakorlatilag teljes egészében
egy műterem: a garázstól kezdve az udvaron és a gangon át egészen a szobáig kész
vagy készülőfélben lévő alkotások láthatók.
Kerekes Sándorral az alkotói tevékenysége
mellett az oktatásban
tapasztalható gondokról és a napi
politikáról is beszélgettünk.
Mi táplálja a művészetét?
– Nem mondom, hogy ecsettel fekszem
és ecsettel kelek, de a gondolatok ott vannak
a fejemben. Még kertgyomlálás közben is ott
vannak a festői mozdulatok. Többször megkérdezik
tőlem, hogy van-e múzsám? Kérem
szépen, nekem millió múzsám van. Egy mosoly,
egy tekintet is lehet múzsa, ezek bekódolt
élmények. Egy festő nyitott szemmel jár,
és nemcsak néz, lát is. Egyértelmű, hogy az
embernek van egy magán- és egy közösségi
élete is, ahol át kell állítani ezeket a bekódolt
dolgokat. Néha, amikor a vászon visszaszól,
olyan élmények irritálódnak ki belőlem,
amelyek húsz-harminc, vagy öt éve, esetleg
csak két napja épültek be a tudatba. És ha
visszaszól, akkor szinte játszva, üdén teszem
a dolgomat, nem figyelve senkire, semmire.
Néha a feleségem jön, hozza a vacsorát, majd
amikor reggel szól, hogy igyuk meg a kávét,
és megkérdi, hogy „te nem feküdtél le?”, azt
válaszolom, „nem tudtam, hogy elmúlt az éjszaka.”
Ezt a munkát nem úgy kell elképzelni,
hogy az ember odaáll és megcsinálja, ehhez
egy lelki feltöltődés is kell. Ihletekkel töldődöm
fel, és ezek a klasszikus múzsák.
Alapvetően tehát festőművészként éli
meg önmagát, de több szakmája van.
– Így van, és lényegében ezekből a szakmákból
felgyülemlett tapasztalatok is bekódolt
élményekké váltak. Köztudott, hogy
verseket is írok. Megboldogult Burkus Vali
néni készített velem egy interjút, amelyben
azt írta, hogy nem tudni, mikor vált a festő
költőre, vagy fordítva. És valóban így van,
ezt én sem tudom. De vannak olyan járatok,
amikor az emberből ömlik a dolog, és ki kell
mondani. Függetlenül attól, hogy az aztán
ott marad a fiókban vagy megjelenik. Vannak
mély gondolatok, amiket megpendítettem.
1994-ben jelent meg az első kötetem,
amiben a nyolcvanas években és a kilencvenes
évek elején íródott szövegek vannak.
Olyan dolgokra tapintottam rá, melyek ma
is élnek. Megéreztem a társadalmi mozgások
impulzusát. Egy gondolkodó emberbe
beragadnak dolgok, amiket utána papírra,
vászonra vagy versbe ültet.
„Tudjátok-e gyerekek, hogy miért
vagyunk most itt? Azért, hogy
ne legyünk az iskolában!”
Pedagógusként és szociális munkásként
is dolgozott.
– Rajztanár és tanító bácsi is voltam.
Nem dicsekedésképpen, de annak idején is
itt laktam, ezen a környéken, az Epreserdőtől
légvonalban ötszáz méterre születtem.
Szeretem is ezt a tájat. Az első osztályt a
mostani Széchenyi, az akkori nevén Ivo Lola
Ribar iskolába írtam be, és az utolsó munkanapomat
is ott töltöttem. Tizenöt évig
dolgoztam az iskolában, először az igazgató
tanácsadójaként a szülők iskolájával kapcsolatosan.
Közben szociális munkásként
gyerekekkel dogoztam, csoportokkal, és
még polgári nevelést is előadtam. Amikor
elment nyugdíjba a kolléganő, átvettem
tőle a képzőművészet oktatását.
Mennyire hatékony a művészeti képzés
az általános iskolában?
– A nyolcéves általános iskolai oktatás
alatt összesen 412 képzőművészeti órájuk
van a gyerekeknek. Tessék ezt felosztani
nyolc évre. Alsó tagozatokon kötöttek az
órák, és ott még könnyű dolgozni. Két óra
elegendő is, hogy alkotni tudjunk. Hatodiktól
már csak egy óra van hetente. Be kell írni
a naplóba az órát, a hiányzókat, elő kell venni
a ceruzákat, festékeket, és nem sok idő
marad dolgozni. Azután pedig csodálkozunk,
hogy a gyerekek máshonnan szerzik
a vizuális információkat. Sajnos a gyerekek
nem járnak kiállítási csarnokokba és koncertekre
sem. A kollégáktól kértem, hogy a
diákokat utolsó órán elvihessem kiállításra.
Amikor bementünk a tárlatra, rendszeresen
azt mondtam: „Tudjátok-e gyerekek,
hogy miért vagyunk most itt? Azért, hogy
ne legyünk az iskolában!” Abban a percben
feloldódott minden, és sokkal jobban oda
tudtak figyelni az utalásokra, elemzésekre
és színkompozíciókra, mint ahogyan az iskolapadban
órán figyelnek. Ebből épül aztán
az öltözködéskultúra, a testi higiénia, a
frizura és sok minden. A középiskolák tantervéből
száműzték a képzőművészti oktatást.
Nem tanítunk művészettörténetet és
építészetet sem. Akkor mégis mit várunk el,
hogyan találják meg önmagukat a gyerekek?
Azon is csodálkozom, hogy miért nem
született olyan vajdasági építész, aki a szecesszió
alapjain, de a mai kor elvárásai szerint
gondolkodik és tervez. Az építészetben
a szecesszió sajnos nincs jelen, ellenben a
zenében igen. A Népszínház művészeinek a
kArc előadásain érezhető, hogy ezek a művészek
a szabadkai kultúrára építkeznek.
„Eszembe jutott az a hat gyerek,
akiket láttam, hogy éheztek”
Hogyan gondolkodik egy művész lelkületű
szociális munkás?
– Az olyan gyámhatósági tevékenységeket
kedveltem – persze minden munkát
megcsináltam – amelyek kötődtek az emberi
élet mivoltához. Minden szép házasság
számomra egyformán kedves, viszont a válóperes
konfliktusokban egy totálisan más
világot lát az ember. Törvényszéki szakértőként
is dolgoztam válóperes ügyeken. Enélkül
a költészetem nem született volna meg.
Apró, szinte pillanatnyi dolgokon múlik egy
házasság jövője vagy egy gyermek felnevelése.
Azt pedig, hogy jól nevelted-e a gyereket,
csak tizenöt-húsz év múlva látod meg.
Katonaság után hazajöttem, azonnal kaptam
munkát, mert hiány volt ebből a hivatásból.
Két-három hónapja dolgoztam már,
amikor egyszer, egy vasárnapi ebédnél nem
tudtam enni. A feleségem kérdezte, hogy
mi a gond. Eszembe jutott az a hat gyerek,
akiket láttam, hogy éheztek, és nem volt
meleg szobájuk. Ezek olyan dolgok, amik
hatnak az ember lelki világára. Ezt a munkát
úgy kellene végezni, hogy amikor lejár
a munkaidő, be kell zárni az irodát, hazamenni
és elfelejteni. De ezt egy érző, alkotó,
magamfajta ember nem tudja megtenni.
Sok olyan élmény kódolt bennem, ami a
verseimben már megjelent, de vannak még
emlékek, amiket meg kellene írni.
Nem szokta véka alá rejteni véleményét
politikai kérdésekben sem. Mit gondol
a jelenlegi állapotokról?
– Én vajdasági magyar vagyok, aki a Kárpát-medencében
született. Felettem öt állam
ment el, én pedig maradtam itt, és akarok is
maradni. A magyarságban Trianon kérdése
mindig napirenden volt. A nábobok meg
nem egyezése lökte szét az országot, és rátették
a mancsukat azok, akiknek hatalmuk
volt. Tehát én vajdasági magyar vagyok, nem
pesti, nem szegedi, nem marosvásrhelyi, hanem
vajdasági. Ez az ég alatt születtem, itt
tudok gondolkodni és alkotni. Azonban nincs
kiegyenlítve az értelmiségiek és a politizáló
emberek között ez a dolog, nincs közös nevezőre
hozva a magyarság kérdése. Itt van,
most Várady Tibor tanár urat vádolják, cikkez-
8 2018. április 26.