Családi Kör, 2019. július 18.

VÁRADY TIBOR BUDAPESTI IRODÁJÁBAN, A KÖZÉP-EURÓPAI
EGYETEMEN – A FALON A NAGYBECSKEREKI TÖRVÉNYSZÉK
ÉPÜLETÉRŐL KÉSZÜLT FESTMÉNY LÁTHATÓ
tekkel szemben nem lázadsz, akkor ez meg tudja fojtani az emberi
haladást. Nagyon sokszor láttam, hogy ha egy képlet már vesztésre
áll, és helyettesíti egy új képlet, akkor kialakul egy olyan vélemény,
hogy most már igazság van. De ez nincsen így. Nem elég a képletváltás
– a képletek hatalmát kell vitatni.
Ez miben nyilvánulhat meg?
– Egy párszor beszéltem erről, írtam is róla. Volt valami egyetemista
kongresszus, még a titói Jugoszláviában, a hetvenes években,
Zágrábban, és elég unalmas volt. Úgyhogy én akkor ilyen jegyzeteket
készítettem, hogy hányszor mondják, hogy szocialista önigazgatás,
vagy hányszor, hogy Tito elvtárs, és láttam, hogy beszédenként
huszonötször-harmincszor. És amikor Magyarország uniós tag
lett, és egy EU-tanácskozást tartottak szintén az oktatásról, akkor
kezdtem ezeket a dolgokat figyelni. Hogy hányszor mondják, hogy
fenntartható fejlődés. Láttam, hogy ha nyerni akarsz, akkor minden
pályázati projektumba is beleírod, hogy fenntartható fejlődés. Tehát
nem léptünk ki a képletek világából, csak képletet váltottunk.
Na most szocialista önigazgatás vagy fenntartható fejlődés – kicsit
inkább a fenntartható fejlődés mellett vagyok. Nem akkor győzöd
le a képleteket, hogy ha szocialista önigazgatás helyett fenntartható
fejlődést mondasz, hanem kell egy kitartó és folytonos éberség
a képletekkel szemben. Én ezt nevezem lázadásnak, és azt hiszem,
hogy enélkül nincs gondolkodás. De néha az emberek azt hiszik,
hogy ha most látják és szidják a korábbi képleteket, akkor gondolkodnak.
A jelen képleteket kell észrevenni, és azokkal szemben kell
lázadni.
(Szappanos Veronika felvételei)
A Symposion esélyei
INTERJÚ
Mi tette lehetővé a Symposiont?
– A Symposiont én akkor is, utólag is valami kis csodának láttam.
Nekem egyetemista éveimben Belgrádból volt valami kapcsolatom,
még amikor melléklete volt az Ifjúságnak, és írtam is egy kicsit saját nevemmel,
egy kicsit írói álnéven is. Amikor volt valami összejövetel vagy
irodalmi est, és utána iszogatás, éreztem, hogy egészen különösen
érdekes és tehetséges emberek jöttek valahogy véletlenül össze. Én
Belgrádban is láttam nagyon érdekes embereket. Amikor Belgrádban
indultam, akkor én egy furcsa helyzetben voltam, mert az életemben
korábban azt szoktam meg, hogy valamiképpen nekem van egy helyem.
Amikor általános iskolába jártam, akkor ez nem azért volt, mert
zseni voltam, hanem mert mondták, hogy ő a Várady ügyvéd fia. Egy
kisváros volt. Ha Pesten vagyok, akkor ez nem sokat jelentett volna,
de hát kisvárosban megismertek, ugye. Tehát ott nekem volt valami
társadalmi helyem, létezett egy eligazodás. Amikor Belgrádba kerültem,
akkor éppen egy darabig nem volt felvételi, hanem mindenki be
tudott iratkozni, az is, aki csak a katonaságot akarta halasztani. Kétezer-nyolcszázan
voltunk első éven. Nem tudom, ebből hányan akartak
tényleg tanulni. A második évre talán ötszázan mentünk át, vagy
hányan, de akkor láttam magam először egy olyan környezetben, ahol
nekem nem volt előre biztosított helyem, hanem valamiképpen helyet
kellett foglalnom. Tíz évvel később ugyanezt éreztem, amikor a Harvardra
kerültem. De visszatérve a Symposionra, amikor a Symposion
első generációját kezdtem látni, éreztem, hogy ez valami egészen kivételes.
Ezért is próbáltam az egyetemi karriert és a Symposiont ötvözni.
Persze mindig voltak és vannak kivételes egyéniségek, de hogy egy
ilyen generáció jöjjön össze… Hogy mi hozta össze ezt a generációt,
nem tudom, de egy különös szerencsének láttam, hogy ehhez tudtam
csatlakozni.
Valamiféle társadalmi fejlődésre is szükség volt ahhoz, hogy
a Symposion azzá válhasson, amivé lett?
– Igen, ezt nem könnyű rekonstruálni. Kétségtelen, hogy akkor
valamiképpen a lázadásnak – hadd mondjam ismét, a képletek ellen
való lázadásnak – Jugoszláviában kicsit több lehetősége volt,
mint más kommunista országokban. Most nemcsak politikai lázadásra
gondolok, hanem irodalmi képletek ellen való lázadásra is.
Ennek akkor is van értelme, ha tulajdonképpen utólag bebizonyosodik,
hogy az az irodalmi forma, amely ellen lázadunk, az szintén
ér valamit, de lázadást is hozott. Úgyhogy akkor jött a modernizmus,
aztán Marshall McLuhan, a jazz-zene. A jazz is egész új volt az
ötvenes években. Természetesen nem mi találtuk ki a jazz-zenét,
nagyon régen létezett, sőt Európában is jelen volt – de hogy ez fontos,
azt magunk között tudatosítottuk. Az is hozzájárult, hogy egy
kisebbségi avantgárd folyóirat sokkal kevésbé volt veszélyes, mint
egy többségi nyelven kiadott avantgárd folyóirat. Tehát kicsit ez is
itt volt, és hát Magyarországról is mindenki itt próbált közölni, meg
jártak is Újvidékre. Én ezt szépnek és fontosnak tartom.
Első találkozásunk arra az időszakra datálódik, amikor fiatal
jogtudósként hazajött Amerikából, én meg gimnazistaként
épp cserediáknak készültem oda. Kanizsán tartott egy könyvbemutatót…
Erre visszautalva kérdezem: Még most is úgy
gondolja, hogy „maga az élet a legjobb időtöltés”?
– Ez egy hippi parola volt, számomra nagyon-nagyon rokonszenves.
De ha őszinte próbálok lenni, akkor nem igazán ehhez
igazítottam az életemet. De megmaradt bennem, mint egy szép
dolog. Engem nagyon-nagyon sokáig az egyetemi karrier vonzott,
és hát most is itt áll előttem, azt hiszem, az utolsó jogászkönyvem,
a nemzetközi választottbíráskodásról írt könyvem, amellyel tényleg
valamiképpen odáig jutottam, hogy minden kontinensen használják.
És hát ez nem úgy alakult, hogy „maga az élet a legjobb időtöltés”.
Nekem szép volt ez a gondolat – de nem mondhatom, hogy
ezzel azonosítottam az életemet.
PURGER Tibor
2019. július 18. 13