Családi Kör, 2019. augusztus 29.

asztalizene
Apokrif
VÉN TÖLGY ZENTA HATÁRÁBAN
Lángolnak az őserdők, az óriásfák, ég az Amazonas, amikor
ezeket a sorokat írom. Állatok, rovarok milliói is a lángok
martalékává válnak. Dél-Szerbiában is három helyen
lángolnak az erdők, és a tűzoltók tehetetlenek, mert még
élő aknamezők vannak arrafelé, a háborúból hátramaradva. Nem
merem megnézni a videófelvételeket. Szibéria, Indonézia, Brazília,
Bolívia, Kanári-szigetek, Görögország, Törökország, Portugália,
Horvátország... Itt is, és ott is égnek a fák és égnek az erdők lakói.
Növények, emlősök, hüllők, rovarok, tömeges halpusztulás. „A levegőben
menekvő madárhad.” Ez már Pilinszky János (1921–1981)
most megvalósuló verse, az Apokrif. „És tudjátok miféle fájdalom /
tapossa itt az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon?”
„Élnek madarak, / kik szívszakadva menekülnek mostan / az ég
alatt, a tüzes ég alatt.” Pilinszky János 1956-ban írt apokaliptikus
verse – mely a magyar irodalom legszebb költeménye – egy az egyben
a mai ökológiai katasztrófát vizionálja: „Vesszőnyi fák sötéten
/ a haragos ég infravörösében.” „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, /
és mozdulatlan égő ketrecek.” A költő, aki katolikus érzelmű volt, a
világvégét és a saját világának a végét, a végső pusztulást írta meg
benne, látomások formájában, valamely utolsó vagy utolsó utáni
napot, amikor már nincs értelme az emberi beszédnek.
Ez a vers azért gyönyörű, mert a költő az őrületes veszteség közepette
tiszta kifejezését tudja adni mély fájdalmának, s lehunyt
szemhéja alatt tovább őrzi „e lázas fácskákat s ágacskáikat. / Levelenként
a forró, kicsi erdőt. / Valamikor a paradicsom állt itt. / Félálomban
újuló fájdalom: hallani óriási fáit!” Az Apokrif egy világégés
utáni napot, éjszakát és virradatot vizionál, és ez a világégés nem
csupán a második világháború és a lágerek sűrített ideje, hanem
– amit a költő bő félszáz éve még nem tudhatott – az ökológiai katasztrófáé
is. Hiszen erre is pontosan illik a „világégés” fogalma.
Pilinszky hívő ember volt, s mint ilyen, látnok. Ma nagyon sokan
vannak, akik nem hisznek az ökológiai végveszélyben, hiába látják
szabad szemmel a környezetükben meg a tévében és az interneten
az idevonatkozó képsorokat, hiába érzik a bőrükön a perzselő
forróságot, nem hiszik el, hogy a klímakatasztrófa: jelenvalóság.
Különösképp azok hárítják a szembenézést a tényekkel és a tények
következményeivel, akik cselekedhetnének annak érdekében,
hogy ne rohanjon a vesztébe az emberiség. Ezek pedig az üzletemberek,
a gyárosok, a felelőtlen politikusok, a nagygazdák, a nagyiparosok,
a cégtulajdonosok, mindazok, akik a profit érdekében
erdőket irtanak (mint a brazil farmerek), folyókat, óceánt és levegőt
szennyeznek, piacra dobják a rengeteg műanyagot (az utóbbi
60 évben húszszorosára nőtt a föld műanyagtermelése, és lassan
több műanyag lesz a vizekben, mint hal!), merő haszonszerzésből
növelik a széndioxid-kibocsátást. Ezek az emberek nemcsak a szemüknek,
a fülüknek és az orruknak nem hisznek, hanem a nagyon
precíz tanulmányok adatainak és a műholdas fényképeknek sem.
Sem a tudósoknak, sem a józan eszüknek – semminek és semmiben
sem hisznek. Még a saját gyerekeik és unokáik jövőjében sem.
Marad a pénz és a hajsza. A McDonald’s tulajdonosai nem fognak
leállni a hamburgerkészítéssel, pedig az esőerdők tragikus sorsát az
okozta, hogy a nagyvállalkozók marhatenyésztés céljából legelőt
akartak látni az erdők helyén. Az üzlet az üzlet: még
ha az unokáik megfulladnak, vagy szénné égnek,
ők akkor sem mondanak le a profitról. A Világbank
öt éven át finanszírozta az aszfaltutak építését az
Amazonas-medencében, 1000 kilométer mélyen.
A finansziális összeszövődéseket szabad szemmel
tényleg nem látni.
Az „apokrif” szó jelentése: elrejtett. Azokra az ősi
szent iratokra vonatkozik, amelyek nem kerültek
bele a Bibliába, más szóval nem kanonizálták őket.
Ma a legszigorúbb tudományos követelményeknek
eleget tevő környezetvédelmi tanulmányok ezrei
is olyan sorsra jutnak, mint az apokrif iratok: nem
válnak kanonikussá, nem lépnek törvényerőre, nem
veszik őket komolyan, nem vonják le belőlük a szükséges
következtetéseket. Egy Bolsonarónak, egy
Trumpnak, egy Orbánnak mit számít a tudomány.
Mit számítanak a tények.
Igaz, valóban nehéz elhinni, hogy a híres emberiség
ilyen sorsra jutott, azaz ilyen sorsot kovácsolt
magának. Az emberiség fejlődése, a haladás, a progresszió,
a történelmi folyamatok észszerűsége volt
a legnagyobb világfilozófusok, egy Kant, egy Hegel
krédója, az emberi észbe vetett hit, az ember „eszes
lényként” való meghatározása volt az alaptézisük. Marx is úgy gondolta,
hogy az emberiség meg fogja majd teremteni magának a
földi paradicsomot. Majd ha fagy. Ütött az óra, amikor nagyon
hangosan fel kell tenni a költői kérdéseket: Vajon eszes lénynek nevezhető-e
az a fajzat, aki elpusztítja a saját világát, megmérgezi a
saját vizét, levegőjét, kiöli saját kertjének növényeit, kínhalált mér
az állatokra, és nem törődik az utódai jövőjével? Eszes lény-e az a
faj, amelynek a tőkefelhalmozás fontosabb, mint az élet? Fejlődésnek
nevezhető-e még az a technológiai folyamat, mely szennyező
anyagokkal és műanyag szemcsékkel telíti a földeket és a vizeket?
Az árutermelés fokozása s vele a szeméthegyek növelése észszerű-e?
És észszerűek-e azok az emberi törvények, amelyek nem akadályozzák
meg a saját fészkünk tönkretételét? A brazíliai esőerdőkben
lakó bennszülöttek kiűzését, halálát? Az állat- és növényfajok
megtizedelését? 2019-ben milyen bizonyítványt kap az eszére oly
büszke emberi nem?
Ha ismét egy magyar költőt kérdezünk, Vörösmarty Mihályt, akkor
épkézláb választ kapunk: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: /
Nincsen remény! nincsen remény!” 1846-ban, Az emberek című versében
írta ezt, emeljük ki még a 7. versszak első sorát: „Az ember fáj
a földnek”. Fogalmazhatunk-e pontosabban?
RADICS Viktória
A szerző felvétele
20 2019. augusztus 29.