Irodalomtörténeti Közlemények - EPA - Országos Széchényi Könyvtár

és káoszt eredményezhet. A kívánt politikai változáshoz tehát a jogkiterjesztés
nem elég, ahhoz a kiváltságokról való lemondás is szükséges. A megoldás egyedüli
lehetősége a képviseleti rendszer, melynek választási feltételei nem-nemesekre
és nemesekre egyenlőek lennének. Ez a követelmény volt az a sarkpont,
amellyel a centralisták a nemesség nagy részét maguk ellen fordították - olvasóik
jelentős százaléka számára ez ugyanis a szerzett jogaiktól való megfosztást jelentette.
S e posztulátum érvényesítésében - bármennyire is az egyenlőségelv vezette
a centralistákat - tagadhatatlanul volt bizonyos fokú politikai utópizmus. Hiszen
mit lehetett volna kezdeni egy több mint félmilliós tömeggel, amelynek szinte
kizárólag jogi szakképzettsége volt - ha volt?
Nem kevésbé kérlelhetetlen Eötvös ítélete a kormányról, annak szellemiségéről
és működési mechanizmusáról. „.. .kormányzásunk módja nem elégítheti ki még
a legmérsékeltebb kivánatokat sem" - szögezi le, s az ország legfelsőbb irányítóinak
szemükre hányja, hogy a reformok iránt a legjobb esetben is csak közömbösek,
az ország bajain segíteni nem akarnak. Programot nem adnak, nem nyilvánítanak
ki semminő kormányzási elvet. S Eötvös nem csupán a hivatalban levő
kormányt, hanem magát a kormányzási rendszert tartja elégtelennek. Hiányolja
belőle az egységet, változó testületek függvényének minősíti, hol minden igazgatási
és törvénykezési tárgy összezavart. A főispáni rendszerben nem lát mást,
mint abszolutista eszközt. Abban reménykedik, hogy az ország vezetői lelépnek
hivatalukról...
Rendiség és kormányzat: a Pesti Hírlap vezércikkírója alapvetően a hatalom
gyakorlását szeretné megreformálni hazánkban. Három dolgot kíván vele kapcsolatosan
a közéletből kiküszöbölni: a kevesek hatalmát, az ellenőrizetlen hatalmat s
a rendszertelen, anarchisztikusán működő hatalmat. Olyan politikai irányító erőt
akar teremteni, amely csak az elengedhetetlen kényszereket tartalmazná az egyén
számára, s amely nem fölötte, hanem vele élne az emberek együttesével. Meg akarja
gyökereztetni azt a felismerést, hogy csupán az a hatalom igazán működőképes,
amelyik elnyeri a polgárok bizalmát, ilyen bizalom pedig csak azoktól várható,
akiknek e hatalomgyakorlásban valaminő részük van. Eötvös tehát olyan politikai
rendszerről álmodik, hol minden hatalmi megnyilvánulást a törvény szabályoz,
hol senki sem lehet a törvényen kívül, még kevésbé felül, s hol e törvényesség több
és többféle individuális értékteremtő kezdeményezést tesz lehetővé.
Cikksorozatának második részében áttér a megteendő további intézkedések
ismertetésére. Erős kormányt kíván, de olyat, amelynek hatalma a polgárok szabadságára
veszélyes ne legyen. Ezt a célt szolgálná a kormány felelőssége. A központosításnak
csak a felelősséggel együtt van Eötvös szemében értelme - felfogását
ez különbözteti meg alapvetően az abszolutista centralizációtól. Valódi municipalitásnak
azt tekinti, ha az függ egy magasabb testülettől - az önkormányzat
és a központosítás szerinte nem ellentétei egymásnak. A centralizációt az idők
méhe eleve magában rejti: Eötvös rámutat arra, hogy a legtöbb gazdasági-társadalmi
reformjavaslat (igazságszolgáltatás, börtönügy, közmunkák, közlekedés,
szabad községek, egyesületek stb.) magától értetődően szűkíteni fogja a megyék
hatáskörét.
Az író a törvényhozásban jelöli meg újjászületésünk legfőbb eszközét. Ebben
pillantja meg a nemzeti egység középpontját. Ezért a reformot a törvényhozás
rendezésével kívánja kezdeni. Alapelve, hogy az országgyűlésen a nép minden
politikai életre képes osztályának képviseletet kell kapnia. Mindenekelőtt rendezendőnek
tartja a városi kérdést. Az újfajta törvényhozásból kiküszöbölné az uta-
44