Családi Kör, 2019. január 10.

Az én Vajdaságom
Két gondolatmenet az otthonosságról
KÖZÖS TÉRBEN
Kerek tíz évvel ezelőtt jártam először Szabadkán és ezzel
együtt Vajdaságban/Szerbiában is. Négyévnyi ismerkedést
követően költöztem ide, hogy aztán harmadik otthonommá
váljon a város és a tágabb régió az elmúlt hat esztendőben.
Mire „tanított” ez a vajdasági évtized? Két válasz jut azonnal
az eszembe.
„Mindenkiföldje”
Vajdaság többnemzetiségű, -nyelvű, -vallású mivolta közhely. Ezt
mindenki tudja, ámde mit lehet mindezzel kezdeni? Vannak közös,
nemzetiségi alapú értelmezési minták, de ez nem zárja ki az egyéni
utakat. A felfedezést szerencsére számos módon meg lehet ejteni.
a tavankúti bunyevácok körébe csöppenek. Megannyi ismerős! Egy
idő után még az etnikai hovatartozás is veszít súlyából, és úgy is lehet
nézni a helyieket, mint a föld lakóit. Mint helyi, vajdasági embereket.
A társadalmi sokszínűségnek persze kőkemény politikai vonatkozásai
is vannak. Itt számos dologra lehetne gondolni az egykor bécsi
és budapesti hatalom mesterkedéseitől kezdve a különféle belgrádi
törekvésekig. Ez kétségtelenül tanulmányozásra méltó probléma,
de voltaképpen erre is érvényes a „mindenkiföld-logika”, mind része
ugyanis az itteni múltnak és jelennek. Érdekes módon gyakran az etnikai
töltetű konfliktusokban mutatkozik meg leginkább, mennyire öszszefonódtak
(mi több, lehet soha nem is különböztek) a népcsoportok
történetei. A szomszédban tanyázó „ellenség” képzeténél kevés dolog
mutatja jobban – és ebben az esetben rombolóbban –, mennyire egy
térben és egy időben élünk. Nem tudunk egymástól „megszabadulni”.
Szerelmes földrajz
VAJDASÁG TEHÁT HÍD, ÖSSZEKÖTŐ ELEM
Sokáig számomra is csak egy nehezen megfogható jellegzetesség
volt Vajdaság társadalmi sokszínűsége. Több előzetes élményt
követően az igazi változást egy 2016-os közép- és dél-bánáti utazás
hozta el. Ekkor azzal szembesültem Debeljacsa, Alibunar és Kovačica
környékén, hogy egészen parádés módon, faluról falura változik
a lakosság nyelve és vallása. Minden egyes településnél fürkészni
érdemes a feliratokat, a templomok tornyát, az elcsípett szavakat,
hogy ne „vesztődjünk” el, s ne maradjunk tanácstalanok. Könnyen
belátható, hogy ez a tartomány más részein is így lehet, és efelől
még az etnikailag homogénnek tűnő helyek sem kivételek. Pl. a
szerbség összetétele is igen tarka, ha csoportjaik származási helyét
nézzük – így a krajinai szerbek belső élete ugyanúgy sajátos
és jellegzetes tud lenni, mint a tordai magyaroké. Megannyi mikroverzum!
Ebből azt hámoztam ki magamnak, hogy semmit sem kell
elutasítanom, ami „ott van”. Ha egy helyen jelen vannak a különböző
vallások, nyelvek, ha az ott lakók a legkülönfélébb helyekről
(legyen az csak Bánát, de itt már szó van Boszniáról, Koszovóról is
akár) érkeztek oda, akkor azok megkerülhetetlen alkotóelemek –
és részei a helyi életnek. Ugyan szét lehet ezeket szedni, akár még
minőségbeli fokozatokat is fel lehet állítani (főleg a szűk értelemben
vett etnikai/nacionalista logika mentén), de nem csak ez az út
létezik.
Nem valamiféle merev kasztrendszerben élünk, és ha sikerül őszinte
érdeklődéssel fordulni minden és mindenki felé, akkor jó eséllyel
nyitott ajtókra lelhetünk. Ahogy ez megtörtént, többé nem volt gond
az otthonossággal, és jóleső nyugalommal nyugtázom mindezt, ha az
apatini likai szerbek, a tordai magyarok, netán a petrőci szlovákok vagy
Hogy az etnikai/néprajzi tarkaság ennyire hangsúlyos számomra,
az még nem jelenti azt, hogy másra nem „használható” Vajdaság. Korábban
mindig hegyek és dombok közt éltem, így hát csavaros kihívást
jelentett a síksági világ. S habár a Verseci-hegység és a Fruška gora
nyújt valamiféle kárpótlást ilyen téren (a Szávától délre eső domborzatot
most hagyjuk, noha borzasztóan izgalmas világ kezdődik ott, és
mindössze egy karnyújtásnyira van Vajdaságtól; illetve csak említsük
meg, hogy a keleti romániai és a nyugati horvátországi irányban is vannak
csalogató hegységek), az uralkodó látvány mégiscsak a változatos
formákkal díszített bácskai, bánáti és szerémi sík. Bármilyen vidéket
is szokjon meg az ember, ha tájat vált, és jót akar magának, úgy meg
kell próbálnia „feltörni” a földrajzi kódokat. Nem mondom azt, hogy
a személyes megfejtésem pontosan leírható szavakkal. Túlzottan is a
megérzésekről van itt szó. Elég az hozzá, hogy amikor már sikerült idegenkedés
nélkül belemélyedni a síkság valamelyik látványába, megelégedve
nyugtáztam, hogy akkor itt is otthon tudom érezni magam.
Emlékszem, az első nagy kerékpározásomkor a Szabadka–Palics–Kispiac–Martonos–Horgos–Hajdújárás
vonalon a szó szoros értelmében
elveszettséget éreztem, meg némi elkeseredettséget a „pusztaság”
látványa miatt – mára viszont itt már egyebek mellett régi barátként
üdvözölhetem az Orom felé hullámzó szántókat, a vizes élőhelyeket
(Kapitány-rét, Ludasi- és Palicsi-tó) és a Duna–Tisza köze homokvilágának
déli végeit. A táj efféle „dekódolása” ma már könnyedén megy, és
Gombos vagy Torda, Krušedol vagy Hložany, Donji Tavankut vagy Baranda,
Zombor vagy Versec környékén sincs gondom. Pontról pontra,
településről településre, helynévről helynévre haladva lehet ezeket a
pontokat összekötögetni hosszan – akár egy életen át. Soha egyetlen
tájegység sem tárult még fel ennyire számomra, és mutatta meg ennyi
arcát. Vajdaságban tanultam meg, hogy mennyire gazdag és kimeríthetetlen
az a belső út, amely az otthonosság érzetének eléréséig, majd
annak fenntartásáig, elmélyítéséig vezet.
Viszont ne csak a régiók merev határaiban gondolkodjunk. A síkságban
sajátos módon ott van a „továbbhaladás” érzete is – akárha
egy tengeren haladna az ember egy sziget vagy egy kontinens felé.
Alighanem ezért indulok el mindig óriási jókedvvel pl. Újvidék vagy
Belgrád irányába, hogy aztán a Száván átlépve a Balkán belsejének
szirénéneke csábítson. Alig várom, hogy keleti irányban a romániai
Bánátra és a Déli-Kárpátokra is sor kerüljön, nyugat felé pedig jobban
megismerjem a szlavóniai világokat. Vajdaság tehát híd. Összekötő
elem. Egyszerre ösztönöz maradásra és tovahaladásra. Hálásan nevezem
otthonomnak.
VATAŠČIN Péter
2019. január 10. 5