45/3. - Egyetem TÃ©r

More documents

Recommendations

Info

Tavasszal megválasztott kormányunk első intézkedéseként a hatalmas hiány csökkentése érdekében költségvetési kiigazítást vezetett be. Cikkünkben ezt a témát járjuk kicsit körül, de az eseményeket kizárólag csak gazdasági szempontok szerint vizsgáljuk. A helyzet politikai kérdéseinek elemzését meghagyjuk a politológus-, a morális szempontok vizsgálatát a filozófushallgatóknak, és véleményformáló polgártársainknak. Értékes véleményeiteket nagy érdeklődéssel várjuk a muhely@dex.unideb.hu címre. Költségvetési hiány és kiigazítás A magyar gazdaság történetében nem újkeletű fogalom a kiigazítás. A második világháború óta körülbelül tízévente válik nyilvánvalóvá az aktuális gazdaságpolitika fenntarthatatlansága, évtizedenként válnak szükségessé az esetleges válságot megelőzni igyekvő intézkedések. Az ’56-os forradalom egyértelmű jelzése után meghozott gazdasági korrekciók néhány évig stabil környezetet biztosítottak, de aztán újabb visszaesés következett, amit az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus zárt le. A gazdaság viszonylagos liberalizálása újabb fejlődési hullámot indított el, de a növekedés a következő évtized végére leállt, olyannyira, hogy hazánk a nyolcvanas évek elejére a fizetésképtelenség határára sodródott. Gazdaságunk nemzetközi segítséggel – a Nemzetközi Valutaalap hiteleire támaszkodva – ki tudott evickélni ebből a gödörből is, de csak átmenetileg: a problémák az évtized végére újra jelentkeztek. A gondok tüneti kezelése után, a rendszerváltást követő eufóriában azonban politikusaink nem tudtak nemet mondani a társadalom csoportjainak ezerféle kérésére: a kassza újra kiürült, a gazdaságot csak a Bokros-csomag néven elhíresült intézkedéssorozat tudta megmenteni az összeomlás rémétől. Azóta újra eltelt kicsit több mint 10 év. De mit is kerültünk el az eddigi a kiigazításokkal? Mit jelent az egyáltalán, hogy egy ország „fizetésképtelenné” válik? Egy vállalkozás csődjét könnyen el tudjuk képzelni, de egy ország nem zárhatja be a kaput, nem rúghatja ki embereit, lehetséges egyáltalán, hogy tönkre megy? Ezt a jelenséget a világ pénzügyi szakemberei sem tudták elképzelni a nyolcvanas évek elejéig, mígnem az élet szolgáltatott rá példát: ekkor következett be a latin-amerikai adósságválság. A válság története a hetvenes években kezdődik, amikor a dél-amerikai államok nagyon könnyen jutottak hitelhez, és nagy dolláradósságot halmoztak fel. A következő évtized elején az amerikai kamatok hirtelen megugrásával a dollár vonzóbbá vált a befektetők szemében, akik így elfordultak a fejlődő országok valutáitól. A hitellehetőségek elapadásának kellemetlen fordulatát tetézte a dollár ezen valutákkal szembeni erősödése: a felhalmozott adósságok reálértéke és kamatterhei jelentősen növekedtek. (A jelenséget könynyen megérthetjük, ha példaként egy magyar állampolgár 1000 eurós hitelfelvételét vesszük: honfitársunk néhány hónapja 250 000 forint boldog tulajdonosaként távozhatott a bankból, mára a forint euróval szembeni gyengülésének következtében – kamatok nélkül – 275 000 forintot kellene visszafizetnie.) A felhalmozott hitelállomány és a dollár váratlan erősödése nehéz helyzetbe hozta a fejlődő országok vállalatait és kormányait: elsőként 1982-ben Mexikó jelentette be fizetésképtelenségét, de a válság egész Latin-Amerikára átterjedt. Az összeomlást mindenhol az árfolyam zuhanása – így a hazai valutában felhalmozott vagyon értékvesztése –, magas infláció és munkanélküliség kísérte. Az érintett országokban a nemzet gazdagságát mérő egy főre eső GDP mutató csak 1990-re érte el a válságot megelőző szintet. A latin-amerikai országok esete azóta korántsem egyedi, csupán az első volt a sorban. Más jellemzőkkel, eltérő gazdasági körülmények mellett, de hasonló esetek történtek meg többek között a kilencvenes években az azt megelőző időszak gazdasági „csodagyerekeivel”, a dél-keletázsiai országok csoportjával, majd Oroszországgal is. (Igaz, az ázsiai államok nem mentek tönkre, „csak” valutaválságot kellett átélniük.) A koreográfia mindenhol a következő volt: az országok a túlzott külföldi befektetői bizalomra támaszkodva nagyarányú külső adósságot halmoztak fel, majd ez a bizalom hirtelen megcsappant, ami nagyfokú tőkekivonáshoz vezetett. A tőke távozásával nyilvánvalóvá váltak a meglévő gazdasági hiányosságok, melyek szükségessé tették az árfolyam drasztikus leértékelését is. Az összeomlott gazdasággal szoros kapcsolatot ápoló államok pedig készülhettek a legrosszabbra: a válság egyik fő indokát adó befektetői bizalomvesztés nem ismer határokat, így könnyen átterjedhetett hozzájuk is. Az ilyen válságok bekövetkezését senki nem tudja pontosan megjósolni, hiszen természetüktől fogva hirtelen következnek be: a befektetői hit elvesztésének pontos oka és ideje előrejelezhetetlen. Miközben én ezért vonakodnék egy esetleges hazai válság valószínűségét firtató jóslatokba bocsátkozni, a nálam valamivel ismertebb és nagyobb szakmai hírnévnek örvendő Financial Times egy október eleji számában „az éppen kipukkadni készülő ingatlanpiaci buborék, valamint a fenntarthatatlan költségvetési és folyómérleghiányok közepette” a magyar gazdaságot egy időzített bombához hasonlítja. Akár igaza van a neves angol lapnak, akár nincs, azt mindenki látja, hogy a magyar gazdaság nincs jó bőrben. A problémák köre túl komplex ahhoz, hogy ilyen terjedelemben mindenről kielégítő mértékben szóljunk, 26 EGYETEMI ÉLET DE-FICIT 2006. OKTÓBER
így csak a problémák szűk csoportját fogom érinteni két mutatón keresztül: ezek pedig a költségvetési deficit és a kamatprémium. A költségvetési deficit mindannyiunk számára ismerős fogalom: akkor alakul ki, ha az államháztartás kiadásai meghaladják bevételeit. A közgazdasági elméletek mindig változó jelentőséget tulajdonítottak nagyságának, egyes időszakokban a gazdaságot nagyfokú kormányzati megrendelésekkel ösztönző, nagy költségvetési hiánnyal járó gazdaságpolitika bevett, szokványos módszernek számított. Napjainkban más a helyzet, a gazdasági szereplők általában közel kiegyensúlyozott gazdálkodást várnak el az egyes államoktól. Különösen igaz ez Magyarországra, hiszen az Európai Unióba való belépésünkkor vállaltuk, hogy 2008-ra teljesítjük a maastrichti konvergenciakritériumokat, köztük a költségvetés maximum 3%-os hiányát. A fenti céldátum időközben eltolódott, sőt újabban a módosított cél sem látszik megvalósíthatónak. Minden alkalom, amikor gazdasági döntéshozóink nem állnak ki teljes mellszélességgel a már kihirdetett időpont mellett, hanem azt más szempontok mögé helyezik, gazdaságpolitikánk hitelességét rontja, így a befektetői bizalom csökkenését idézi elő. Bár a nyolcvanas években Brazíliában az államháztartás 8%-os hiánya is elég volt a befektetői kedv teljes elvesztéséhez, mégsem törvényszerű, hogy hazánk a maga jelenleg 10% fölötti deficitjével válságba kerül. Azonban a költségvetés hiányának akkor is nagy költségei vannak, ha az összeomlás nem következik be, hiszen a deficitnek önmagában növekedési áldozata van! Hogy mi köze a hiánynak a gazdasági növekedéshez? Ez, ha nem is olyan nyilvánvalóan, mégis könnyen átlátható: a probléma megértéséhez induljunk ki abból, hogy a háztartások jövedelmüket vagy elfogyasztják (élelmiszerre, ruhára stb.-re költik), vagy megtakarítják. A bankszámlákon nyugvó megtakarított pénzekkel a bankok gazdálkodnak, akik ezekből az összegekből hitelt adnak a beruházni kívánó vállalkozásoknak. A befektetéseket tehát a megtakarítások fedezik, a megvalósult beruházásokkal munkahelyek teremtődnek, növekszik a gazdaság. A magánszektor megtakarításai azonban nem csak vállalatokhoz kerülhetnek: a deficites költségvetés is ezekkel finanszírozza hiányát. Akár hitelt vesz fel a büdzsé, akár állampapírokat bocsát ki, az eredmény ugyanaz: leköti a megtakarításokat, és ezáltal forrásokat von el a vállalatoktól, aminek következtében a fejlesztések és beruházások visszaesése figyelhető meg, a gazdaság pedig nem növekszik olyan mértékben, mint ahogy azt kiegyensúlyozott költségvetés mellett tehetné. Az állampapírok főként nemzetközi beruházók kezébe kerülnek, akik akkor fektetnek magyar államkötvénybe, ha annak hozamát és kockázatát elfogadhatónak találják: két eltérő országból származó értékpapír közül, ha egyenlő a kockázatuk, a magasabb hozamút, ha egyenlő a hozamuk, akkor pedig az alacsonyabb kockázatút választják. A megnövekedett költségvetési hiány, a növekvő államadósság azonban kockázati tényező számukra, így ezeket csak akkor hajlandóak finanszírozni, ha azért cserébe magasabb hozammal – kamattal – kompenzálják őket. A hiteltelen gazdaságpolitika tehát hosszú távon igen költséges: a bizalmatlanul szemlélt adós csak magasabb áron jut hitelhez. Hazánk gazdasági megítélését jól példázza, hogy az EU-hoz újonnan csatlakozott országok közül évek óta mi kényszerülünk a legdrágább hitelfelvételre, az állampapírokat jelenleg is közel 4%-os kamatprémiummal kell kínálnunk. (Azaz ha hitelt veszünk fel, ennyivel kell többet fizetnünk, mint a hitelezők által tökéletesen megbízhatónak tartott államoknak.) A kereskedelmi bankok a Nemzeti Bank által fizetett kamatszintet veszik alapul áraik meghatározásakor, így az elégtelen állami gazdálkodás miatt kialakuló kamatnövekedés átgyűrűzik a magánszférába is. A kiemelkedő kamatterhek mellett a vállalatok kétszer is meggondolják, hogy felvegyenek-e hitelt tervezett beruházásaik finanszírozására, ami újfent a beruházások elmaradásának és a gazdasági növekedés mérséklődésének irányába hat. Látható tehát, hogy a magas államháztartási hiány igen káros következményekkel jár, s Magyarországon is a fejlődés gátja lehet. A demokratikus rendszerekben azonban sajnos mégis nagy esély van a kialakulására: a kormány különböző juttatásokkal, osztogatással szavazatokat „vehet”, ami elősegítheti hatalmon maradását. Így alakulnak ki a választásokhoz kötődő négyéves költekezési ciklusok, amelyek kétségessé teszik a választás előtti években gondosan kialakított, megfelelően alkalmazott gazdaságpolitika sikerességét is. Hazánk vezető politikai erői 6 éve kezdtek nagyvonalú osztogatásba, és miközben erőn felüli juttatásokkal, jól csengő ígéretekkel édesgették magukhoz a társadalom nagy érdekcsoportjait, talán észre sem vették, hogyan távolodik gazdaságunk a fenntartható növekedési pályától. 11 évvel a Bokros-csomag világos iránymutatása után ma újra ezt a pályát keressük. Ehhez azonban mindenképpen szükség van a költségvetési egyensúly közelítésére, így a kiigazításra is. Vitathatjuk a kiigazítás egyes intézkedéseit, melyeket széles társadalmi konszenzusnak kellett volna megelőzniük, vizsgálhatjuk a politikai elit felelősségét a kiigazítás szükségességében, de egyet nem tehetünk: magáról a kiigazításról nem mondhatunk le anélkül, hogy figyelembe vennénk: ennek a döntésnek még nagyobb ára lehet. Fekete Gábor DEX 2006. OKTÓBER DE-FICIT EGYETEMI ÉLET 27
Page 2 and 3: 2 EGYETEMI ÉLET 2006. OKTÓBER
Page 4 and 5: 50. évforduló A DE Egyetemi és N
Page 6 and 7: Stand Up Dumaszínház Nem színhá
Page 8 and 9: Szenátus A Debreceni Egyetem Szen
Page 10 and 11: 10 EGYETEMI ÉLET HIRDETÉS 2006. O
Page 12 and 13: Agrártudományi Könyvtár Az Agr
Page 14 and 15: Nyáron még megvoltak, de télenm
Page 16 and 17: A nem debreceni Debrecenben tanuló
Page 18 and 19: Alex Toth Doktorkáhágé (kivágot
Page 20 and 21: Pege Aladár híres zenészcsaládb
Page 22 and 23: Pont, pont, vesszőcske Néhány na
Page 24 and 25: Ismét lesznek szláv szaknapok egy
Page 28 and 29: Nem eldöntött a kérdés, hogy a
Page 30 and 31: Örök Kérdések: - A Windows kika

45/3. - Egyetem TÃ©r

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?