Táplálkozási zavarok kezelése nonverbális terápiával - és Táncterápia

5. A táncterápia táplálkozási zavarokban való alkalmazásának
irodalmi áttekintése
A táplálkozási zavar kialakulásában, mint láthattuk a 3 fejezetben, sok tényező játszhat
szerepet. Itt azokat a legfontosabb szempontokat foglalom össze, amelyek a táplálkozási zavar
és a tánc és mozgásterápia összekapcsolását indokolják. Valamint bemutatok néhány
megvalósult modellt az irodalom alapján a testorientált terápiák táplálkozási zavarokban
történt alkalmazásából.
Lényeges kiemelni, hogy testorientált terápia alatt nagyon sokféle módszert lehet érteni,
amelyek mind más és más úton alakultak ki és fejtik ki gyógyító hatásukat. Ezek a módszerek
eltérnek egymástól hangsúlyukat tekintve, ugyanakkor számos szempontból átfedések és
azonosságok jellemzik őket. A módszerek közötti különbségek egyik eleme, ahogyan azt
Kunos is kiemeli, a direktivitás-nondirektivitás dimenziója. Ez alatt azt értjük, hogy „a
módszer mennyire ad teret a foglalkozásokon résztvevők egyéni kezdeményezéseinek, illetve
mennyire használ fel inkább kötött mozgáselemeket, irányított rítusokat” (Kunos, 1999. 25.
old.).
Az egyik véglet a direktivitás, ahol a gyakorlatok és azok sorrendje kötött, nemegyszer
maguk a mozgások is meghatározottak. Ilyenek lehetnek a különböző mozgásos gyakorlatok,
légző gyakorlatok, jóga elemek, vagy körtáncok stb. A másik véglet a nondirektív stílus, ahol
a másik embert a terapeuta kíséri, miközben hagyja, hogy ő maga találjon rá belső
mozgásaira, erőforrásaira, egyéni módján és ritmusában. Campos, magyar mozgásterapeuta
szerint az ilyen szabad improvizációk során az egyén saját útját járhatja, saját megoldásaira
talál rá és ez modellt nyújt arra, hogy később is maga keressen megoldásokat és ne kívülről
várja azokat. Ez a stílus tehát, írja Campos, az Én erejére támaszkodik, és egyben megnöveli
azt. Igaz, a terápiás idő megnyúlhat, de ez hosszútávon megtérül (Campos, 1999).
A direktívebb terápiákban inkább gyakorlatokról beszélnek. Például ahogy Szabó írja:
„az éntudat, illetve a testtudat átélését segítik a szenzoros tudatosságot fejlesztő gyakorlatok,
melyek a proprioceptiv és kinesztetikus érzésekre koncentrálnak. A testkép és az énkép
reálissá válását minden olyan gyakorlat segíti, amely a testre irányul, azáltal, hogy a beteg
megérezheti testét, izmai feszülését és ellazulását, és fokozatosan biztonságérzetet nyerhet a
testében.” A nondirektív szemléletben a beteg mozgásai nem különíthetők el gyakorlatokra,
hanem egy folyamatos mozgásos együttlétet jelentenek a terapeutával, amelyek legfeljebb
bizonyos mozgásos történésekre, egységekre oszthatóak.
44