A magyarországi zsidók statisztikája

164
Mindig azt kérdezem magamtól, hogy elfoglalták volna-e dicső őseink
ezt a szeretett hazát Lehel kürtje nélkül? (A felhúzott gége nagy
nemzeti szimfóniát búg el. Mindketten andalogva hallgatják eleinte,
lassan-lassan billegtetik a derekukat az üteme szerint, Tóth János
keseregni kezd, a kegyelmes a lábával dobog, de a finálé felé Tóth
a kállai kettőst kezdi ropni, előbb nyalkán, aztán mikor a szapo-
rábbja szól, derékon kapja és ketten ropják.)
Tóth (lihegve, kifáradva lerogyik, lelkesen).” Nincs is olyan
szép semmi, mint a hazaszeretet.
Apponyi (gondosan elzárva a gégét egy tokba, méltósággal):
Ez az óra nagy gondolatot érlelt meg bennem. Boldoggá akarom
tenni nemzetemet s dicsővé nevem; hogy késő százak után is áhí-
tattal emlegessék a nevem. Igen, megteszem.
Tóth (alázatosan): Mi az a nagy gondolat, kegyelmes ur?
Apponyi: Ezt a szent, nagy, dicső gégét, nemzetemnek aján-
dékozom. Igen, írd meg Jancsi az ajándéklevelet.
Tóth: írni muszáj azt feltétlenül, kegyelmes uram?
Apponyi: Persze.
Tóth: Kívánd kegyelmes uram, hogy feltúrjam a mezőt Mező-
túr körül, hogy felássam enkörmeimmel Árpád apánk fejéregyházi
sirját és siskát napvilágra hozzam, – kívánj akármit, csak azt ne,
hogy írjak.
Apponyi: De miért, boldogtalan?
Tóth: Megsúgok neked egy titkot, kegyelmes uram: analfa-
béta vagyok.
Apponyi: Csak ennyi! Ugyancsak rám ijesztettél. Ez fiam,
nem ütközik a hazafiságba, – te egyszerűen valláserkölcsi neve-
lésben részesültél. De mikor azt mondtam, hogy írj, azt értettem,
hogy írasd meg valakivel a minisztériumban.
Tóth: Kegyelmes uram, a legdicsőbb gége megszólaltatója,
muszáj annak épp a közoktatásügyi minisztériumból valónak lenni?
Apponyi: A világért sem, – végre is a betű Öl, csak az ige
éltet, mondja az írás. Az én igém, én azért egyre csak örökösen
igézek. Solus.
Apponyiról tehát még az „Úttörő” is elismeri, hogy van
valamije.
Gégéje.
Ezt is bizonyosan Sternberg Ármin és testvére szállította.