Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

Szavaid távol vannak
Szavaid távol vannak,
ahogy távolból nézem
rejtett fényét a napnak
a vágy lomb-sûrûjében.
Távolabbi már innen
az én szavam, mint onnan:
a bronzot itt érintem
és oda túlról dobban.
Fényedhez oly közel vagy,
s nem érzem én tiédet:
bõrünk még egy, s a hold ad
csak fehér melegséget.
Meleg a harmat este,
a nap ha hull a napra,
gyöngéd lelemény nedve,
szerelmünk távirata.
Mintha fa volna…
Másszunk föl, mintha fa volna, az igazságra,
a miénkre, az enyémre, a tiédre, a magunkéra;
mintha messzirõl látnánk, felgyûrt ing a szõrös
mellre gombolva, talán apánk, talán mosolygás.
Nem adatik nekünk már se mezõ, se verseny,
csak lóra szállva éget a sarkantyú,
a végben bevégzett végzet, a szégyenünk;
az arc a tükörben naponta lassan változik.
Mintha fa volna, de nincs gyümölcse, bája,
nincs a haj szabad hullámait simító kéz,
csak cefre dõl a nyitott, bolond résen át.
Mintha fa volna, de végben a kezdet,
se több, se kevesebb kín – csak magyarázat.
275