Föld alatti vizek mélyén - MEK

Kezd kifelé emelkedni a vizes telefondrót. Közben rájöttünk, hogy megkönnyítjük a visszatérését,ha egy lámpával irányfényt adunk, és a drótot is ott húzzuk a vízből felfelé, ahol ahasadék egyetlen átjárható pontja van.A felszínre érve elmondja a következőket:– Először fejjel előre, ferdén lefelé lebegve, hasalva kezdtem el két oldalra rakni az előttemlevő törmeléket. Ez sziszifuszi munka volt a szó szoros értelmében. Előre vizsgálódva úgytűnt, hogy az ellaposodó járat után lefelé is tágul a tér, így egyszerűbb lenne a törmeléketlefelé továbbítani. Ez annál is inkább előnyös, mert onnan nem tud visszafolyni. (Onnan nem,de fentről kaphat utánpótlást. Ez is csak később derült ki.) Ekkor húzattam vissza veletek adrótot, visszajöttem a kevésbé lapos, ferde, tágasabb részbe, megfordultam és lábbal előre,készülékemet magam mellé fektetve, hanyatt fekve kezdtem lerugdosni a törmeléket. Ez jóvalhatásosabb módszernek bizonyult. Letúrva egy adagot, újra visszaaraszolva, megint újabbattúrtam lefelé. Így henger alakú, hosszanti mélyedés kezdett kialakulni a törmeléklejtőben.Az eljárás jónak tűnt, s mivel más mód a továbbjutásra nem kínálkozott, ezt folytattuk tovább.Másnap is és még később, több alkalommal. Idővel rájöttünk, hogy honnan van ez a törmelék,ami annyi nehézséget okoz nekünk. Ez az az anyag, amit a korábbi továbbjutási kísérletekközben végzett robbantáskor „lelőttek”. A kerek lyuk és a félgömb alakú fülke anyaga. Levontuka tanulságot. Lehet, hogy a robbantáskor azt mondták: „Vagy így sikerül továbbjutni,vagy sehogy. Nincs mit veszteni!” Volt mit... Jött egy új technika, de ide későn érkezett.No de a végszó kimondása még korai lenne. Elkezdtünk rendszeresen feljárni a Kossuthbarlangba– túrni. A rajtunk uralkodó lázat talán az jellemzi legjobban (nem szégyellembevallani), hogy 1969 novembere és 1972 áprilisa között ötször jártunk fenn túrni, alkalmanként3–7 napot töltve ezzel. Nagyon szerettünk volna egy új barlangjáratot felfedeznibúvármódszerrel.A végponton levő szűk hasadék, az alatta levő víz alatti ferde lapos terem és a sejtelmeszölden derengő szűkület ismerőssé vált. Kialakult a használt eszközök helye, a különfélerésztevékenységek módja és ideje. Tudtuk már, ki mennyit bír ki a valójában eléggé hidegvízben, mennyi idő alatt lehet megjárni egy-egy töltésre váró palackkal az utat a bejáratig.A törmelék letúrása lassan haladt. A munkát a következő ütemben tudtuk végezni: körülbelülöt percig rugdostuk a köveket lefelé vakon, egy szuszra. Utána 1–2 perces pihenőt tartva a vízannyira feltisztult, hogy a tapogatódzás után szemünkkel is ellenőrizhettük a munkát. Egy-egymerülés egyéni tűrőképesség szerint 25–35 percig tartott. Naponta a résztvevők számátólfüggően 2–2,5 órát merültünk. Az átjutást az is hátráltatta, hogy egyik alkalomról a másikravalamennyi mindig visszatemetődött a kialakított mélyedésbe. Kezdtük kitanulni a „szakmát”.Ráébredtünk például az ikerkészülék előnyére. Történt egyszer, hogy Szilágyi Károly, azegyik legnyugodtabb társunk tért vissza a „tetthelyről”. Vezettük kifelé a telefondróttal, adtukaz irányfényt. Fel is jött annak rendje-módja szerint. Aztán közölte, hogy itt, a hasadék aljánkifújta a levegőt. Szívott is volna helyette másikat, de nem jött... Pedig a palackban mégbőven volt. Így is jó – gondolta –, és kijött anélkül. Mert mit tehetett volna mást? És ki is ért.Mert nem volt messze és bírta, nem esett pánikba. Mindössze annyi történt, hogy areduktorban egy pici műanyagdarabka kicsúszott a helyéről, és elzárta a levegő útját. Szóval,jó volna ikerkészüléket használni.Tény, hogy ilyen eset azóta sem fordult elő, és az is tény, hogy ma már a reduktorgyártók igenkomoly garanciát vállalnak termékeikre.1972. április 1-jén reggel kissé fázósan kászálódunk ki Škoda Coloniálunk üléseiről aKossuth-barlang bejáratánál. Kirakjuk a holmit a kocsiból, hogy előkészüljünk a leszállításra.Az ólomöv nehéz, az agyag sáros, a barlangból kifolyó víz meg hideg. Lassan összeverődik a14