OPEN ANDRE AGASSI öNÉLETRAJZ

körüli utazásokat, vehetünk egy kutyakölyköt. Talán a Kortizon
nevet adjuk neki.
Igen, kishaver, ha veszítek, veszünk egy kutyát.
Mosolyog. Reméli, hogy apa veszít, reménykedik, hogy apát
olyan csalódás éri, ami kenterbe veri az összes eddigi kudarcot.
Nem érti – és hogy is tudnám neki elmagyarázni? – a kudarc fájdalmát,
a játék fájdalmát. Nekem is csaknem harminc évembe telt,
míg megértettem, míg megoldottam saját lelkem feladványát.
Megkérdezem Jadent, mit csinál aznap.
Megnézik a csontokat.
Stefanie-ra pillantok. Emlékeztet, hogy a Természettudományi
Múzeumba mennek. Dinoszauruszok. A kicsavart gerincemre
gondolok. A múzeumban kiállított csontvázamra a többi dinoszaurusz
társaságában. Teniszaurusz Rex.
Jaz félbeszakítja a gondolataimat. Felém nyújtja a muffinját.
Nekem kell kiszednem az áfonyákat, mielőtt megeszi. Ez a reggeli
szertartásunk. Mindegyik áfonyát sebészeti úton kell eltávolítani,
ami pontosságot és koncentrációt igényel. Beszúrni a kést,
körbeforgatni, egyenesen az áfonya felé, anélkül, hogy hozzáérnék.
A muffinjára koncentrálok, és megkönnyebbülten foglalkozom valami
mással, nem a tenisszel. De mikor átadom neki a sütit, már
nem tehetek úgy, mintha nem úgy érezném, hogy egy teniszlabdát
tartok a kezemben. A hátizmaim összerándulnak az előérzettől.
Közeleg az idő.
Reggeli után Stefanie és a gyerekek elbúcsúznak, és elindulnak
a múzeumba, én meg csöndesen üldögélek az asztalnál,
és körbepillantok a lakosztályon. Olyan, mint minden szállodai
lakosztály, ahol eddig jártam, csak még olyanabb. Tiszta, ízléses,
kényelmes – a Four Seasons gyönyörű, de azért csak az általam
egyszerűen „nem otthonnak” nevezett dolog újabb verziója.
Sportolókként „nem-helyeken” létezünk. Behunyom a szemem,
13
open