Családi Kör, 2017. július 6.

Farzseb(ből)
Fogd a vándorbotot…
Szokásossá vált: barátainkkal azt tárgyaljuk szomorúan, hogy a
közös ismerőseink közül kik mentek el külföldre dolgozni. Választhatnak.
Vagy itthon lesznek boldogtalanok és éhbérért dolgozók,
vagy külföldön vállalják a beilleszkedés nehézségeit. Annak biztos
reményében, hogy legalább öregségükre meglesz a boldogságuk,
gyermekeik nem nélkülöznek.
Szerbia olyan ország, amelyben a vezető politikusok úgy gondolják:
jogot kaptak a polgáraik életének tönkretételére! (Amíg a
választópolgárok csupán a két rossz közül választhatnak, vagy tájékozatlanul
bedőlnek a hamis propagandának – addig ez így marad.)
Vannak itt még emberek, akiknek eszük van, és gondolkodnak.
Reménykeltő, noha gondolataikat elnyomja az érdekpolitikusok
kórusa.
SZÉTESETT. MÁR SOHA SEM JÁR.
NOVÁK MIHÁLY ILLUSZTRÁCIÓJA
HTTP://NOVAKMIHALY.GPORTAL.HU
Dr. Harmath Károly ferences szerzetes, a Hitélet főszerkesztője
a vezércikkének A józan ész migrációja? címet adta: „Szerintem
korunk (európai) embere menekülő lénnyé vált, amely sebesült vad
módjára sehol sem találja helyét. Nem az a gond, hogy nincs hely,
hanem az a baj, minden sivárrá és üressé vált. Az éltető táptalajokat
az értelmetlenség sivatagjai váltották fel. A kiábrándulás és a gyökértelenség
sivatagában nem terem semmi, a sivatag viszontagságos
éghajlata pedig még a meglevő életfoszlányokat is megöli.”
Veran Matić, a B92 tájékoztató műsorainak főszerkesztője a
Nedeljnik című lapban arra a kérdésre válaszolva, hogy pillanatnyilag
mi idegesíti a legjobban Szerbiában: „Az az érzésem, hogy társadalmunk
egyfajta görcsben van, hosszú ideje valamiféle általános
tartózkodás, apátia uralkodik. Mintha kipumpálták volna belőlünk
az erőt, mintha olyan térben és időben élnénk, ahol minden csupán
ideiglenes. Hiányzik az erős, világos elképzelés, amelyhez olyan fölismerhető
és meggyőző tevékenység párosulna, ami a célok elérését
és a lehetőségek biztos kihasználását jelentené.”
Találóan fogalmaz Dr. Dejan Popović belgrádi egyetemi tanár,
akadémikus a Nedeljnik egy régebbi számában: „Az én időmben
tudtuk: ha befejezzük az egyetemet, tisztességes munkát kapunk,
a szakmában haladunk előre, karriert építhetünk, s a tanulásnak, a
diplomának van értelme. Technológiai sötétségben éltünk, szegények
voltunk, de láttuk a fényt az alagút végén. Ma az egyetemisták
minden tekintetben sokkal képzettebbek, de ez a korosztály kifejezetten
nehéz helyzetben van, mert nincs fény az alagút végén.
Ezért keresnek gyakran egy másik megoldást, a külföldre való távozást.
Ami engem a leginkább aggaszt: ezek a fiatalok már nem motiváltak,
és eltűnt a mosoly az arcukról.”
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Dr. Osztie Zoltán budapesti
plébános barátom egy tavalyi gondolatát: „Nem minden változás
fejlődés, de minden fejlődés változással jár.” Szerbia nem szereti a
változásokat. Ittuk és isszuk a levét.
MEGBOCSÁTÁS
Lapozgatom a Vigilia régebbi számait az interneten. Az 1974-
es márciusi számban találok rá Ralph Waldo Emerson (1803–
1882) amerikai író mondására, amely (a sok közül) egy magyarázat
lehet sok-sok ország politikai vezetésének sikertelenségére: „Az
egyetlen bűn, amit nem tudunk egymásnak megbocsájtani: a
véleménykülönbség.”
Talán éppen a véleménykülönbségből jó sarjadna, ha megfogadnánk
néhány bibliai tanítást. Márk evangélista szerint Jézus így
tanítja Zebedeus fiait: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak,
azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik
éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen.
Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha
valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.
Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem
hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Márk
10, 42-45.)
Hú, de távol vagyunk ettől!
SZABADKA, A MINDENKORI SZÉLKAKAS
Szívesen olvasom a régi naplókat – mai szemmel. Radivoj
Cvetićanin volt Szerbia nagykövete Horvátországban 2005 és 2009
között. Erről szól a Zagreb indors című naplókötete. Néhány csemege
belőle:
„Hétfő, 2006. július 10. Beszélgetés Boris Tadićtyal. Megemlítem
neki, hogy július 21-én Sanader Szerbiába jön, és elvárná, hogy találkozzanak.
Igen, természetesen – mondja Tadić. Szabadkára akar
menni – közlöm. Megy-e vele Vojo (Koštunica)? – kérdezi. Nem tudom
– felelem. Ha ő megy, akkor én is mennék, mondja, ott egyébként
mind az enyéim.”
Szabadka polgáraira, választóira minden időszerű hatalom a
„saját tulajdonaként” tekint és tekintett. Akkor a Demokrata Párt,
ma a Szerb Haladó Párt. A helyi magyar és horvát politikai pártok
segítségével. Szomorúan állapítom meg, hogy városom szélkakas
volt és maradt. Csak úgy hagyjuk, hogy az „övéké” legyünk.
„Csütörtök, 2007. április 26. Simón Peresz izraeli vezető előadását
hallgatom Zágrábban. Például ezt mondta: A demokrácia nem
azt jelenti, hogy mindenki egyenrangú, hanem hogy mindenkinek
egyforma joga van a különbözőségre.”
„Kedd, 2008. március 18. Koštunica megkezdte választási kampányát,
nyíltan szövetséget ajánl a radikálisoknak. Számára mindig
valaki másnak kell nyernie.”
„Csütörtök, 2009. május 7. Miki Manojlović szeretne a belgrádi
Népszínház igazgatója lenni. Még egy zseni, aki be szeretné piszkítani
magát a hatalom banalitásával – mondom én.”
Ez a történet ma hatványozottan időszerű. Ugyanez a zseni, M.
M. volt a Sterija Játékok zsűrijének elnöke, s inkább nem osztottak
ki díjakat, mintsem azt egy „ellenzéki” rendező kapja. Cvetićanin
„bepiszkolódás”-ügyben látnok volt!
MISKOLCZI József
2017. július 6. 15