Családi Kör, 2018. augusztus 9.

Lágernosztalgia
A pidingi tranzittábor, amit 1941-ben eredetileg lőszerraktárként építettek
1958 júniusában vagy júliusában érkeztünk szüleimmel és
anyai nagyanyámmal a pidingi lágerba. Piding egy kis falu
Bajorországban, a német–osztrák határnál, ahol tranzittábort
rendeztek be menekültek, elűzöttek és kivándorlók fogadására.
Mi Zrenjaninból jöttünk, amit akkoriban (Nagy)Becskereknek
hívtak a helybéliek, születésemkor viszont, a német
megszállás alatt Grossbetschkerek volt a becses neve, és ahol
még szüleim gyerekkorában a lakosság egyharmada szerb,
egyharmada magyar és egyharmada német volt.
De hogy kerültünk mi Pidingbe? Német nevünk miatt,
vagy mert németnek éreztük magunkat? Vagy talán szüleim
arra számítottak, hogy Nyugat-Németországban, a
Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) jobb élet vár
ránk, mint Tito Jugoszláviájában?
Minden felmenőm vegyes magyar–német elődöktől származott.
Apám hétéves koráig csak németül beszélt, magyar nagyanyám viszont
ragaszkodott ahhoz, hogy apám magyar iskolába járjon, és
megtanuljon magyarul. Apám később, kereskedő lévén, beszélt
magyarul is, németül is és románul is. Egyszerűen úgy illett.
Nagybecskereken én is magyar iskolába jártam, Nyugat-Németországban
viszont német és magyar gimnáziumba is. Az utóbbi
talán meglepő, de amikor érettségi előtt álltam, az NSZK-ban néhány
egyetemi szakon bevezették a numerus clausust, s így csak
kiváló érettségivel számíthattam felvételre. Mivel a német akkor
még szinte teljesen idegen volt számomra, ráadásul hat év latint és
négy év angolt is be kellett pótolnom, féltem, hogy az osztályzataim
nem lesznek elég jók az egyetemi felvételihez. A magyar iskolában
viszont nem kellett ettől tartanom.
Szüleim a II. világháború előtt és alatt főleg magyar társaságba
jártak, de a háború végén biciklin Németországba akartak menekülni.
Már be is csomagoltak néhány fontos dolgot, de a végén úgy
döntöttek, hogy maradnak. Nem volt könnyű döntés – már csak
német nevünk miatt sem. Később mesélték, hogy azért maradtak
otthon, mert szerb szomszédunk, akinek a bátyja magas rangú partizán
volt, biztosította őket, hogy semmi bántódásunk nem esik,
mert az ő oltalma alatt állunk. Egykori szomszédunk egyik fia ma is
a legjobb barátaim közé tartozik.
1956-ban szüleim mégis meggondolták magukat, és elhatározták,
hogy megyünk. Talán a magyar forradalom és a menekültáradat
okozta ezt, esetleg hallottak a német gazdasági fellendülésről.
Csakhogy akkoriban nem volt könnyű Jugoszláviából az NSZK-ba
kivándorolni, a két ország között még diplomáciai kapcsolat sem
létezett, mert az NSZK megszakította a kapcsolatokat minden országgal
(kivéve a Szovjetuniót), amelyik elismerte a Német Demokratikus
Köztársaságot.
A magukat német származásúnak tartó jugoszlávok csak úgy
kaphatták meg az elbocsátást a jugoszláv állam(polgárság)ból,
ha bizonyítani tudták, hogy az NSZK-ban egyenlő bánásmódban
részesülnek majd a helyi németekkel. Az egyenjogúsági igazolást,
a Gleichberechtigungot az NSZK Elüldözöttek és Menekültek Minisztériuma
adta ki, de az sem volt elég. A jugoszláv hatóságok azt
követelték, hogy az akkori nyugatnémet Politikai Képviselet, ami a
belgrádi NSZK-nagykövetséget váltotta fel a kapcsolatok megszakítása
után, szintén igazolja a kivándorolni óhajtók egyenrangú kezelését.
Ezt viszont nem volt könnyű beszerezni, mert „a Képviselet
nem fogad[ott] ügyfeleket” – ahogy Várady Tibor említi a Zoknik a
csilláron, életek hajszálon című könyvében. Ráadásul a jugoszláv
hatóságoktól kiviteli engedélyt kellett szerezni azokra a tárgyakra,
amelyeket a kivándorló magával akart vinni. Ilyen körülmények között
a jugoszláv állampolgárságról való lemondás két évig tartott.
A kivándorlási iratok végén az állt, hogy „Halál a fasizmusra, szabadság
a népnek!”
Így kerültünk a pidingi lágerbe, ahol kb. két hónapot töltöttünk.
Onnan átmenetileg egy másik táborba, Rastattba kerültünk, mivel
a karlsruhei lágerben nem volt szabad hely. Csak több hónapos várakozás
után költözhettek szüleim és nagyanyám Karlsruheba, ahol
már több nagybecskereki család élt. Többek között Szvojanovszki
Erich, akit talán Alice nővére miatt sokan Öcsinek is hívtak, de volt,
aki Klickernek hívta. Édesanyja anyám osztálytársa volt.
Én csak sokkal később kerültem Karlsruheba, mert 1958 őszétől
1959 tavaszáig Beuronban, Baden-Württemberg tartomány déli
részén, a Duna-forrás közelében tanultam németül egy Förderschuleban,
kisegítő iskolában Lengyelországból érkező német diákokkal
együtt, akik némettudása messze meghaladta az enyémet. A
beuroni kolostorban kerültem először kapcsolatba Kínával, mert
egyik német nyelvtanárunk, egy bencés pap akkoriban menekült a
kínai börtönből, ahová mint misszionáriust zárták 1949-ben, a Kínai
Népköztársaság kikiáltása után.
Visszatérés a lágerbe
Hatvan év alatt egyetlenegyszer sem jártam Pidingben, de az
utóbbi időben valamiféle honvágyat éreztem – akár lágernosztalgiának
is nevezhetjük.
A láger helyét persze nem ismertem fel. Csak arra emlékszem,
hogy egy tágas csarnokban kaptunk négy ágyat, miután étellel láttak
el bennünket, majd orvosi vizsgálat következett, és persze az
amerikai titkosszolgálat, a CIA kihallgatta szüleimet. Bizonyára arra
voltak kíváncsiak, hogy mit tudnak a becskereki kommunistákról.
De 70 éves nagyanyámat és engem, mint kiskorút, nem zaklattak.
PIDINGBE ELŐSZÖR MENEKÜLTEK ÉS KITELEPÍTETTEK ÉRKEZTEK,
KÉSŐBB VISZONT SZÁNDÉKOSAN KITELEPÜLŐK IS
DÉLKELET-EURÓPÁBÓL, JUGOSZLÁVIÁBÓL, ROMÁNIÁBÓL
ÉS MAGYARORSZÁGRÓL, SŐT LEGTÖBBEN AUSZTRIÁBÓL
12 2018. augusztus 9.