Knausz Imre: Műveltség és demokrácia. Kísérletek a pedagógia bírálatára, 2010-2018

230 | A HAMUPIPŐKE-EFFEKTUS
rendezvény elszámolása pedig legalábbis homályos. 2006-
ban a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében elkezdtünk
egy kutatást, amelynek során egy szakközépiskola egyik 10.
osztályának minden tagját kikérdeztük arról, hogy pontosan
mit csinált előző nap. Elsősorban az érdekelt minket, hogy
hogyan emlékszik vissza az iskolában töltött időre. Feltűnő
volt az iskolai élet globális személytelensége. A tanulók nem
tudták a tanárok nevét, sőt gúnynevet sem adtak nekik. A
tanár–diák kapcsolat kizárólag a tananyagra vagy konkrét iskolai
ügyekre korlátozódott. 148 Arra is megkértük a tanulókat,
hogy fejezzék be ezt a mondatot: „az iskola olyan, mint a…”
A válaszok kísértetiesen egybecsengtek: az iskola szerintük
olyan, mint a börtön. Ezt persze elsősorban azzal indokolták,
hogy nem lehet bármikor kimenni, hogy rácsok vannak az
ablakokon, stb. Megkockáztathatjuk azonban, hogy többről
is szó van: az otthontalanság érzéséről, arról, hogy az iskolában
nem érzik otthon magukat. A börtön mindenesetre olyan
hely, ahol nem jó lenni. Talán egyetérthetünk abban, hogy
ahol az otthonosságnak ez a minimuma sincs meg, ott kevés
esély van rá, hogy a tehetség felszínre bukkanjon.
Meglehet, a tehetséggondozás éppen arra szolgál, hogy
helyrehozzon valamit abból, amit az iskola hétköznapi működésével
elront. Meglehet, többet tennénk a tehetségekért, ha
közoktatási rendszerünk végtelenül ésszerűtlen és embertelen
hétköznapi működésén próbálnánk meg átfogóan változtatni.
(Taní-tani Online, 2014. június 18., http://www.tani-tani.
info/a_hamupipoke_effektus)
148 Kovácsné, 2007.