Knausz Imre: Műveltség és demokrácia. Kísérletek a pedagógia bírálatára, 2010-2018

MŰVELTSÉG ÉS DEMOKRÁCIA | 67
sításának igénye, amikor a metaforánál direktebb utalásról
van szó: például amikor párhuzamot vonunk egy hasonló
vagy éppen nagyon különböző eseménnyel, jelenséggel, vagy
amikor jellegzetes szófordulatok használatával idézünk fel
egy másik kontextust.
A csoporthagyomány elsajátítása tehát nemcsak azt jelenti,
hogy nem érzem magam egyedül, hanem azt is, hogy tényleg
nem vagyok egyedül: problémáim végiggondolásakor
észrevétlenül jelen van elmémben – a kifejezés tág értelmében:
abban a nyelvben, amelyet használok – a közösség felhalmozott
tudása, bölcsessége. Esterházy Péter szép megfogalmazását
felidézve: „A tradíció azért jó, fontos, mert nem
kell folyton külön mindent átgondolni, elég csak az egészet.
Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül.” 47
Ha a továbbiakban konkrétan a történelmi műveltségről
beszélünk, akkor a közösség, amelyről szó van, kétségtelenül
mindenekelőtt a nemzet. Historiográfiai közhely, hogy
a történettudománynak már a létrejötte is a nemzetállami
fejlődéshez kötődik. 48 A 19. században szaktudománnyá
váló történetírás teremtette meg – közvetett vagy éppen
közvetlen politikai megrendeléseket kielégítve – azt a történelmi
kánont – a nemzet múltjára vonatkozó alapnarratívák
gyűjteményét –, amely nélkülözhetetlen volt ahhoz,
hogy az állam által összefogott népesség egy kulturális közösségnek
tudja magát. A történelmi műveltség kánona és
a történelem tanítási kánon azonban a fent említett meghatározó
folyamatok ellenére sem szűkült soha kizárólago-
47 Esterházy, 2003, 352. o.
48 Lásd pl. Gyáni, 2000.