ÚJság - Tél 2019.

A December hónap a magyar ősvallás napesztendőjének az utolsó jelentős
fejezete, amelynek végén meghal az óesztendő és megszületik az
újesztendő. Ez a fontos esemény a magyar vallásban kiemelt helyet kapott.
A magyar őshagyományok vizsgálata egyértelművé teszi, hogy elődeink
hitének központi elemei a Mindenség, a Tejút, a Nap és a magyar
nemzet. A Naptól függ minden földi lét, a Nap a földi lét megteremtője. A
Nap a legmagasabb szintű energiaforrás a Föld terében. A Föld ezt az
energiát közvetíti, bontja le különböző szintekre. Az ember képes egyedül
arra, hogy testén, lelkén át befogadja a fényt.
Ezt őseink is tudták, és az égitestek figyelésekor különös figyelmet
szenteltek a Napnak, a leghosszabb éjszakán különböző szokásokkal
éltették a fény győzelmét és a természetet.
Közeleg a téli napforduló ünnepe. Az ünnep, amely a keleti pusztai
népeknél, így őseinknél is, a legkiemelkedőbb örömnap lehetett. A kínai
krónikák, már a hunok esetében is feljegyezték a sötétség fordulójának
megünneplését.
A turáni népek hitvilágában ez a nap a megújulást az újjászületést is
jelképezte. A sötétség átfordulását a világosságba: kara csun (azaz
karácsony) ünnepe.
A sztyeppei lovasnomád népek hitvilágában, így a magyarokéban is nagyon
fontos szerepet játszott a “téli napforduló” megünneplése. Az év legrövidebb
napja (december 21.) és ebből adódóan az év leghosszabb éjszakája ekkor
van (néha december 22-re esik). Valószínűleg az ősi magyar neve a “kara
csun ” volt. A “kara”- feketét, sötétet jelent a türk nyelvekben és feltehetően a
régi magyar nyelvben is, valamint a “csun” – fordulás szóösszetételből állt
össze a karacsun szavunk. Tehát “kara csun”- a feketeség csúcsa, fordulója.
A feketeség csúcsa és annak “átfordulása” után egyre nő a fény, a
világosság ideje. A fény növekedésbe való átfordulását, a majdan elérkező
tavasz és megújulás reményét ünnepelték az Anyatermészetet tisztelő ősi
hitvilágban.