ÚJság - nyári magazin 5/2

pakolásával bírtam elviselni. Szóval akár ennyi is lehet az élet
értelmének a súlya...
Lehet, hogy az értelem-keresés csak egy érzelem lefordítása
gondolatokká, tanult képekké, amit az agy felismer, beazonosít és
visszafordít valami hormon formájában elégedettség-érzetté? Ezért
hajkurászom, ezért függök tőle, ezért próbálok felmutatni valamit,
amit majd az ittlétem indokaként talán elfogadnak? "Lájkok" az
offline közösségi térben, és nekem csak áttételesen kellenek, csak
erőforrások, hajtóerők a társadalomban evickéléshez?
Van-e értelme az egésznek? Vagy egyáltalán a kérdés is csak a
Teremtmény teremtménye, az ejjderáérünk mellékhatása, amikor le
tudunk állni ezen agyalni. Ha elég pörgős az életed, nincs időd
ilyeneken tipródni, nem? Nem filozofálsz, csinálod. Aztán majd a
sírodnál valaki, aki nagyon ráér, eldönti, volt-e értelme az életednek.
Attól függően, hogy ő mit hisz, vall, tud, gondol erről.
De ha segít a megértés, álljon itt Dora Gyula tanmeséje, ami szintén
sokszor eszembe jut:
Egyszer, egy fáradt harcos – aki elvesztette a lelkét –
felkeresett egy Zen Mestert, hogy világosítsa meg elméjét és
mutasson célt az életének.
- Mester! Mi az élet célja? – kérdezte a szamuráj az öreg Zen
Mestert, mikor megérkezett.
- Az életnek nincsen semmiféle célja, fiam – válaszolt a Mester
mosolyogva csendesen.
- De akkor mi lehet a cél az életben? – kérdezett tovább a
kétségbeeséstől összerogyva a harcos.
- Maga az ÉLET a cél, mely benne van minden pillanatban és
lélegzetedben. – válaszolt a Mester… és a szamuráj szemét
elfutotta a könny, mert egy pillanatra megértett valamit… és
amitől egy pillanatra lekerült a válláról az élet nyomasztó
terhe… Felállt, meghajolt és tiszta tudattal belelélegzett az
akkor, abban a pillanatban születő új világba – amely
minden pillanattal újra meghal és újra születik."