Zoom_2023_2_Jubileumi_kiadás

már hetente jártam a közösség városmajori összejöveteleire és gyakran a péliföldi házba,
vagy tolmácsolni, vagy csak a magam örömére. A doktori tanulmányok egyre kevésbé
érdekeltek, főleg hogy ez az óprovanszál szemanatika, egy eltűnt kultúra kutatását
jelentette, aminek már nem sok jelentősége volt ahhoz képest, hogy egészen Istennek
adjam az életemet. Ami leginkább magával ragadott, az az Oltáriszentség volt; az első
szilveszteren, amikor Péliföldön voltam, 3 órát ültem benn a kápolnában, mély örömet
kaptam, észre sem vettem az idő múlását, úgy éreztem, én már mindig így szeretnék az Úr
közelében maradni. Megfogott a testvéri élet vidámsága, a közös ima, a gyönyörű liturgia
is. Úgy éreztem, hogy amit a világtól kaphattam, ‒ a családom, a fiú, akivel házasságra
készültünk, a tanulmányaim, egy induló karrier, a Rózsadomb, ahol felnőttem ‒ jó volt,
szerettem, de már egy nagyobb szerelem hív, maga Jézus, és vágyom rá, hogy teljes igent
mondjak neki. Kb. egy év gondolkodás, küszködés, megkülönböztetés után, meghoztam a
döntést, és beléptem a közösségbe, hogy nővér legyek.
Nővérként a Veronika Mária nevet választottad. Veronikáról elsőre a kendője és
Jézus Arca ugrik be számunkra. Jól emlékszem, hogy a közös képzésünkön milyen
elragadtatással beszéltél Kis Szent Teréz kapcsán Jézus Arcának szeretetéről,
szemléléséről. 30 évvel ezelőtt éppen Kis Teréz ünnepén tetted le az első
fogadalmadat. Ő is inspirált a névválasztásban?
Veronika legendája inspirált, aki hősiesen odamegy Jézushoz, a kendőjét nyújtja, Jézus
pedig a saját arcának lenyomatával adja vissza. Vágytam rá, hogy én is ilyen „hősiesen”
szeressem Jézust. Ebben nyilván egy csomó illúzió volt, de a vágy, hogy teljes lényemmel
szeressem, kövessem, neki adjam az életemet, most is bennem van, és ehhez Kis Szent
Teréz a legfőbb mesterem. Jézus arcát pedig nagyon szeretem szemlélni az
evangéliumokon, a szentségimádáson, a rózsafüzéren keresztül. És nagyon szeretném az
ő tekintetével látni az embereket, a helyzeteket, a világunkat.
Amíg a szalézi rend 1994-ben vissza nem kérte a házat, addig
Péliföldszentkereszten éltél. Milyenek voltak ezek az évek a Közösség első magyar
alapítású házában?
Minden gyerekbetegségünkkel együtt, azt hiszem, nagyon radikálisan éltük az
evangéliumot és a közösségi életet. Komolyan vettük az imát, a dicsőítést, a Menny
közelségét, gyönyörűek voltak a liturgiák, vidám (persze küzdelmes is) a közösségi élet,
és rengeteg embert vonzott mindez, nem csak fiatalokat, idősebbeket is. Hétvégente
elözönlöttek minket a vendégek, a szobáinkban is mindig aludt plusz 1-2 ember, akkor ez
így volt természetes. Azért jöttek, mert Isten kézzel fogható jelenlétét, szeretetét
tapasztalták. Jöttek a bencések egész osztályokkal, Barsi Balázs a ferences noviciátussal,
mert még a tapasztalt papi szemeknek is volt valami nagyon hiteles a közösségünkben.
1990-ben Cordes-ban léptél be, 4 évPéliföldszentkereszt és 1 év Homokkomárom
után 18 évre Franciaországba kerültél, ahol Autrey-ban, a Szent Lukács házban és
Blagnac-ban szolgáltál. Milyen volt megismerkedni a Közösség nemzetközi arcával,