Tóth Tihamér: A művelt ifjú - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

30 PPEK / Tóth Tihamér: A művelt ifjú – Ne igyál!
fennakadnak; jövőre erre is jobban vigyázok! Ez az igazi önnevelés s tanulás
tapasztalatainkból!
«De hát mindent zsebre vágjak» – kérded. «Mindent szó nélkül eltűrjek» Nem. Nem
kell mindent szó nélkül tűrni. Az Úr Jézus sem tűrt mindent szó nélkül. Megfelelt Ő is, de –
lebilincselően nyugodt méltósággal felelt! Mikor kihallgatása alatt arcul ütötték, mily
fenséges nyugodtsággal mondta bántalmazóinak: «Ha rosszul szólottam, bizonyítsd be; ha
pedig nem, miért bántasz» Mily megragadó példája a fenséges önuralomnak! Örök példa
nekünk a védekezésre. Szabad védekezni, szabad felelni a támadásra, de nem ököllel, nem
pofonnal, nem visszasértéssel. Ez mind nem védekezés, hanem önmagunk lealacsonyítása a
támadó alantas színvonalára. Ugye, mikor vívsz, bármily erőset vágsz is kardoddal, mindig
vigyázol, hogy nyugodt s szilárd állásodat el ne veszítsd, a test súlypontjával túlságosan előre
ne dőlj, – különben kikapsz. Ugye, mikor kötelet húztok, mennyire erőlködtök, hogy át ne
húzzanak a másik pártra. Nos hát, aki sértegetőt visszasértegeti, heveskedik, verekszik, az
nem hogy védené magát, hanem elvesztette maga alól a biztos talajt s áthúzzák a másik
pártra: ép oly alacsony lelkű lett, mint sértője.
«Örök harag s magázás.»
Némelyik fiút igazán bámulom a ródlizás közben. Mily ügyességgel kormányozza át
szánját a legveszélyesebb fordulóknál is, hogy sziklába ne ütközzék! Bárcsak ezt az
ügyességet tudná elsajátítani a társaival való érintkezésben is. Mennyi sok felesleges civódás,
sértegetés, veszekedés szikláját lehetne ügyesen kikerülni, ha akarata oly pontosan fogadna
neki szót, mint a ródli kormánya! Bármily tüzes is a természeted, bármily nagy is a
nézetkülönbség kettőtök közt, ha uralkodói magadon, férfiú voltál! Ha pofozkodsz, ha
szitkozódsz, ha méregbe gurulsz, gyenge akaratú báb vagy. Marakodás – kutyaszokás.
Kis gyermekek egy fél almán is összevesznek, és fogvicsorgatva válnak el egymástól:
«Én sem szólok tehozzád, te se szóljál énhozzám; örök harag s magázás!» Azt ugyan
sohasem tudtam megérteni, hogyan lesz ez a magázás, ha soha nem szólnak egymáshoz, de
azt meg még kevésbé értem, hogy még hosszúnadrágos ifjak is képesek villámló szemekkel
egymásnak menni fél almánál is hitványabb semmiségért. Azaz, hogy mégis csak értem. A
nadrágjuk hosszú, de önuralmuk s akaraterejük rövid. Kisebb, mint némelyik pólyás-babáé!
Pedig a műveltséghez hozzátartozik, hogy indulatainkon uralkodni tudjunk; akit haragja
elragad s haragjában olyan szavakat mond vagy olyasmit tesz, amit később meg kell bánnia,
nem számít igazán műveltnek, bármily elegánsan öltözködik is, s bármilyen jól fésült frizurát
hord is. Viszont más meg olajos matrózruhában is lehet művelt ember.
Az Atlanti-óceán közepén lepett meg egyszer egy ilyen egyszerű matróz műveltsége.
New-Yorkból jöttem hazafelé az óriási Olympicen; a fedélzeten álltam, mikor az egyik fiatal
matrózgyerek, aki lusta volt a hajó végére menni, a szemetet az utasok fedélzetéről akarta
beleszórni a vízbe. Észreveszi egy idősebb matróz s rászól, hogy menjen a hajó végére. A fiú
el is indul, de mikor a felügyelője elfordult, mégis csak befordította a vízbe a szemetes ládát.
Szerencsétlenségére meglátta az öreg és már siet is a megrettent matrózinas felé. No, mi lesz
itt! Eszembe jutott, hogy nálunk odahaza mi is következnék most Goromba ordítozás,
szörnyű káromkodás, pofon. És mi volt itt A dühtől reszkető idősebb matróz megállt a
megszeppent fiatal előtt, csendesen szólt neki valamit, oly halkan, hogy semmit sem értettünk
belőle; bizonyára kihallgatásra rendelte, ahol az engedetlen matróz megkapja majd méltó
büntetését. De az a visszafojtott, csendes pár szó ebben a nehéz pillanatban világosan mutatta
az öreg matróz fegyelmezett akaratát.