Közösség és közösségi munka - Közösségfejlesztés

fiájukban az erkölcsi érzület és az univerzális értelemben vett Ész egysége fogalmazódik
meg, mely képes a partikuláris érdekek fölé emelkedni és az egyetemes jóért munkálkodni.
Köz és magán ellentmondása a kettejük egységének megteremtésével oldható fel.
Hume kritikája éppen erre az egységre vonatkozik. Úgy véli, hogy az emberi cselekvés
céljait sokkal inkább az érzelmek, szenvedélyek határozzák meg, nem pedig az Ész. Az érzelmek,
szenvedélyek pedig harcban állnak az Ész ítéleteivel, meglátásaival. Ezért a társadalmi
rend alapjait sem lehet az erkölcsi érzületre alapozni, hanem sokkal inkább az emberek
között létrejövő megállapodásokra. Az együttes cselekvés tehát abból fakad, hogy belátjuk,
hogy saját érdekünk segíteni egymásnak, mert bízhatunk benne, hogy viszonozni
fogják. Hume megközelítése elválasztotta a jogot az erénytől; az önérdeket a nyilvánosság
szférájában megvalósító emberképet az erkölcsiség magánvilágától. Ezáltal továbbgörgette a
köz- és magánszféra ellentmondásait magába foglaló dilemmákat. Hogyan építhető fel a társadalmi
rend úgy, hogy egyaránt megfeleljen az igazságosság általános szabályainak és a
racionális önérdek kívánalmait is teljesíteni tudja?
Kant úgy próbálta meg feloldani ezt az ellentétet, hogy elkülönítette az államot (melyet
a politikai társadalom megtestesítőjeként tételezett fel) és a polgári társadalmat, melyben a
kritikus polgárság a nyilvánosság szférájában fejti ki véleményét. Ezzel a szétválasztással viszont
a jog és erkölcs egysége megszűnik. Hegel bírálja Kantot ezért a megkülönböztetésért,
mert úgy véli, hogy az államban teremtődik meg a köz és magán egysége. Filozófiájában a
skót felvilágosodás eszméihez fordul, ahol a „természetes együttérzés” a nyilvánosság szférájában
valósul meg. Elismeri az egyéneknek az elismertségre irányuló igényeit (pl. a tulajdon
elismerése), melyet a kölcsönös elismertség, viszonosság etikai terében érvényesít, de
nem választja el a közjogot a magánerkölcstől, hanem a „megvalósult szabadság birodalmában”,
a jogban oldja fel a különös és az általános érdek különbségeit.
„Az egyén a testületen keresztül kapcsolódik be a közösségi életbe, hogy aztán ez a közösségi
(és csírájában már általános) szervezet az elismerés révén közvetítse az ő egyéni,
különös érdekeit.” (Seligman, 1997, 62) Hegel tehát az államban látja megvalósulni az
egyéni-közösségi-társadalmi érdekek szintézisét, a törvényesség és az erkölcsiség összekapcsolásával.
Így próbálja helyreállítani az általános erény – közerkölcs – Hume, Smith,
Kant által megbombázott bástyáját és hadat üzenni a lelkiismereti üggyé tett, magánszférába
utalt „érték” ellen.
Marx szembefordul a skót felvilágosodás filozófiájával és a modern társadalmi létezés
alapvető ellentmondását hangsúlyozza. Tagadja, hogy az állam képes volna az érdekütközések
feloldására, sőt azt állítja, hogy éppen maga az állam az, amely a tulajdonviszonyok
szentesítésével megteremti az érdekkonfliktusok törvényes kereteit. Az emberi létezés meghasadtsága
áll elő: az ember egyrészt létezik mint közösségi lény, mint állampolgár a politikai
közösségben, másrészt pedig mint magánember (polgár), aki az önző érdekeit próbálja
érvényesíteni. A feudális viszonyokat alkotó kötelékek megszűntével a társadalom atomjaira
hullott, és az ellentétes érdekek küzdőterévé vált. Marx egy jövőbeni – célként elérendő –
korban, egy magasabb etikai egység megteremtésével gondolta feloldani a kanti ellentmondást.
Láthatjuk tehát, hogy a feudális kötelékekből kiszabadult ember szabadsága, autonómiája
(a közösség elméleti alapjait tekintve) magával hozta a közösségi és egyéni érdekek szétválását,
s ezen ellentmondás feloldására tett gondolatkísérletek kudarcot vallottak. Az erkölcsileg
független egyén és a közösség kapcsolatát egyre nehezebb megtalálni a közös erkölcsi
alapok („természetes együttérzés”) elvetése után.
A kapitalizmus térhódításával egyre világosabbá vált, hogy a polgári társadalom tényleges
viszonyai eltértek a felvilágosodás idején megfogalmazott értékektől (a rendi kiváltságok
részben fennmaradtak, kirívó egyenlőtlenségek, munkanélküliség, nyomor volt tapasztalható).
A XIX. században egyre több kritika fogalmazódott meg a Nyugat-Európában
12