III

IV/ III róma
199
Mihály már el akart menni, mikor a temető sarkában egy különálló kis sírcsoportot
vett észre. Odament, és az egyszerű empire-sírkövekről leolvasta a felírást. Az egyik
csak annyit mondott, angolul: Itt nyugszik az, aki nevét a vízre írta. A másik síron hoszszabb
szöveg, hogy itt nyugszik Severn, a festő, legjobb barátja és halálos ágya mellett
hűséges ápolója John Keatsnek, a nagy angol költőnek, aki nem engedte meg, hogy
nevét rávéssék a szomszédos sírkőre, amely alatt pihen.
Mihály szeme könnyel telt meg.
Íme itt nyugszik Keats,
a legnagyobb költő,
amióta a világ világ...
Bármily oktalan is az ilyen meghatottság, mert hiszen teste már réges-rég nem nyugszik
ott, és lelkét minden sírveremnél hívebben őrzik versei. De milyen nagyszerű,
mennyire angolos, kedvesen kompromisszumos és ártatlanul képmutató az a mód,
ahogy tiszteletben tartották utolsó óhaját, és azért mégis félreérthetetlenül hírül
adják, hogy Keats az, aki itt nyugszik a kő alatt.
Mikor felemelte szemét, különös emberek álltak mellette. Egy gyönyörű szép és kétségkívül
angol nő, egy beöltözött nurse és két nagyon szép angol gyermek, egy kisfiú
és egy kislány. Csak álltak, zavartan nézték a sírt, egymást és Mihályt, mozdulatlanul.
Mihály ott maradt, és várta, hogy majd csak mondanak valamit, de nem mondtak
semmit. Egy idő múlva egy elegáns úr érkezett, éppolyan kifejezéstelen arccal, mint
a többiek. Nagyon hasonlított az asszonyra, ikertestvérek lehettek, vagy legalábbis
testvérek. Megállt a sír előtt, és az asszony rámutatott a sírfeliratra. Az angol bólintott,
nagyon komolyan és zavartan nézte felváltva a sírt, a családot és Mihályt, és ő sem
szólt egy szót sem. Mihály kissé odébb ment, mert azt gondolta, hogy talán őelőtte
szégyellik magukat, de azok csak álltak tovább, időnként bólogattak, és zavartan
egymásra néztek; a két gyermek arca éppolyan zavart és kifejezéstelenül szép volt,
mint a felnőtteké.