III

IV/ III róma
221
Másnap csakugyan elmentek a Valle Giuliába. Megnézték a sírokat,
a szarkofágokat, amelyek fedelén az öreg halott etruszkok
vígan éltek, ettek, ittak és ölelgették feleségüket, hirdetve az
etruszk filozófiát, amit ugyan le sosem írtak, mert az etruszkok
oly bölcsek voltak, hogy irodalmat egyáltalán nem fejlesztettek
ki kulturális életük folyamán, ellenben a szobrok arcáról félreérthetetlenül
le lehet olvasni: csak a pillanat számít, és a szép pillanat
sosem múlik el. Waldheim széles ivótányérokat mutatott;
ezekből itták a régi itáliaiak a bort, amint a felirat mondta: Foied
vinom pipafo, cra carefo.
- Ma bort iszom, holnap nem lesz - fordította Waldheim. - Hát
mondd, lehet-e tömörebben és igazabban megfogalmazni?
Ez a mondat, archaikus nagyszerűségében, oly végérvényes,
oly elmozdíthatatlan, mint a polygonális várfalak, mint a cyclops-építmények.
Foied vinom pipafo, cra carefo. Egy szekrényben
szoborcsoportok álltak: álmatag férfiak, akiket nők
vezetnek, álmatag nők, akiket szatírok vezetnek vagy ragadnak el.
- Mik ezek? - kérdezte Mihály meglepve.
- Ez a halál - mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett,
mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került
szó. - Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem
ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok,
akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket
férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok
nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.