III

210 szerb antal utas és holdvilág
pelte, mint ami egészen új fényt deríthet nemcsak az ókori vallások halál-fogalmára,
hanem a halál mibenlétére általában, és egyúttal az olasz-magyar barátság fontos
dokumentációja is volt; a közönség lelkesen ünnepelte a kiváló professzort, akinek
fiatalsága is meglepően és kellemesen hatott hallgatóira.
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Ez a Waldheim nem lehet más, mint Waldheim Rudi, állapította meg Mihály, ::::::::::::::::
és valami kellemes érzés fogta el, mert Waldheim Rudit valamikor nagyon szerette.:::::
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Együtt jártak az egyetemre. Bár egyikük sem volt nagyon barátkozó természetű - Mihály
azért nem, mert lenézte az idegeneket, akik nem jártak az Ulpius-házba, Waldheim
azért nem, mert úgy érezte, hogy hozzá képest mindenki tudatlan, lapos és olcsó -,
mégis valami barátság épült ki közöttük a vallástörténet révén. A barátság nem volt
nagyon tartós. Waldheim már akkor is rengeteget tudott, minden nyelven mindent
elolvasott, ami kellett, kitűnően és szívesen magyarázott a szívesen hallgató Mihálynak,
de aztán felfedezte, hogy Mihály vallástörténeti érdeklődése nem nagyon mély,
megérezte benne a dilettánst, és gyanakodva visszahúzódott. Mihályt pedig éppen
Waldheim óriási felkészültsége döbbentette meg, úgy gondolta, hogyha ennyit tud
egy kezdő vallástörténész, mennyit tudhat akkor egy szakállas gyakorló vallástörténész,
és elment a bátorsága az egésztől. Különben is nemsokára abbahagyta egyetemi
tanulmányait. Waldheim pedig Németországba ment, hogy a tudomány nagy mestereinek
lábánál tökéletesítse magát, és így teljesen elszakadtak egymástól.
Évek múlva Mihály az újságokból értesült Waldheim gyors tudományos karrierjének
egyes állomásairól, és mikor Waldheim egyetemi tanár lett, nagyon közel volt ahhoz,
hogy gratulálólevelet írjon, de azután mégsem írt. Személyesen nem találkozott vele.
Most, hogy a nevét olvasta, eszébe jutott Waldheim egész különös kedvessége, amelyről
időközben teljesen megfeledkezett: kopaszra nyírt, fényes és kerek fejének foxterrierszerű
elevensége, csodálatos bőbeszédűsége, mert Waldheim állandóan, hangosan,
hibátlan hosszú mondatokban és nagyobbára érdekesen magyarázott, az ember feltételezte
róla, hogy még álmában is; agyonüthetetlen vitalitása, állandó nő-éhsége,
amellyel a nem is mindig nagyon vonzó kolléganők körül tevékenykedett; és főképp
az a tulajdonsága, amit ő Goethe után, de kissé kelletlenül „megragadottságnak”