Családi Kör, 2018. június 14.

oktatás
Az elismerésekről egy kicsit másképp
Vége felé közeledik a ballagási bankettek,
diplomaosztók ideje. Az általános iskolásokra
még vár a záróvizsga, ami – kevés
kivételtől eltekintve – nagy hűhó semmiért.
Igazi tétje inkább csak a (nagy)városi
középiskolák elitnek számító szakjaira való
bejutás, egyébként az égvilágon semmi. Hiszen
országosan néhány ezer középiskolai
férőhely biztos betöltetlen marad, a pozitív
diszkriminációval „sújtott” kisebbségek esetében
ez az arány a nyolcadikosok létszámának
akár egyharmadát is kiteheti.
Így aztán kevés valódi előnyt jelentenek
a „kivételes eredményekért adott külön
oklevelek” és egyéb „díjak és elismerések”.
Pedig igencsak elvárják, az iskolák meg
előszeretettel osztogatják őket, bár nem
Szárnyakat adjatok!
mindegyikük van kivételes teljesítménnyel
kellően aládúcolva.
Valljuk be őszintén, a mai embernek
kevés alkalma van arra, hogy megélje a
siker szárnyakat adó érzését, pedig mindenki
szárnyalni szeretne. Hiába hazudják
némely élvezeti cikkről, hogy „szárnyakat
ad”, ez legfeljebb metaforaként állja meg
a helyét. Ha pedig addig megy az ember
a tudatmódosításban (öreg és fiatal, ki-ki
a maga eszközeivel), hogy úgy érzi, mintha
már repülne, a kemény landolás hamar
visszarántja a mindennapokba. Kell tehát
a siker! Áhítja mindenki. A gyermek sikerét
hatványozottan.
Így aztán érdemmel és érdemtelenül
– vagy csak az érdem látszatát mímelve –
osztjuk is nekik rendületlenül. Mintha csak
tetoválásként örök időkre a bőrbe lenne
varrva, hogy jár neked a sikerélmény alapból.
Ha megmozdítod a kezed vagy arrább
teszed a lábad, hogy beléd ne botoljanak,
az már teljesítmény. Tessék méltányolni, kérem!
Pláne, ha „jó helyen állsz”. Magad vagy
a felmenőd.
Vuk-díjasok és diplomások
Az oktatási rendszerben van egy-két
ilyen, az emberi hiúság legyezgetésére rendelt
eszköz. A jó szándék és pozitív akarat
hívta életre őket. Igaz, emberöltőnyivel
ezelőtt, amikor még létezett ilyen hiteles
szándék és akarat. És emberi esendőség
züllesztette a kicsinyesség és a frusztráció,
továbbá a megbocsáthatatlanul laza magabiztosság
mezsgyéjére.
Első helyen áll minden szülő és gyermek
álma-vágya, hiúságának fokmérője, a
Vuk-diploma. Nem részletezem, hiszen fél
évszázados története alatt jószerével közismertté
váltak megszerzésének feltételei,
De maguk az iskolák is teremtenek furcsa
helyzeteket. Számomra az a legédesebb,
amelyről nem tudom eldönteni, hogy kétségbeejtő
tájékozatlanság vagy siralmas
naivitás áll-e a keserves jóindulattal kikövezett
döntés mögött. Az egyik derék tantestületnek
nyolcadik végén bekattant egy
különben nem vitatott tény: egyik Vuk-díjra
jelölt kedvencüknek ötödikben négyese
volt matematikából. Így, bár nagyon szeretnék
kitüntetni, nem jogosult a dicső
oklevélre.
Három év elteltével utólag „megajándékozni”
őt egy kitűnő osztályzattal már csak
komoly okirat-hamisítás árán lehetne. Ám
a kiválósági papírt valahogy csak oda kéne
ítélni neki… Nem tudni, melyik szakmai
vagy egyéb agytröszt fejéből pattant ki, de
kipattant a mentő ötlet: tantestületi szinten
„ki kell őt hirdetni” Vuk-diplomásnak! Így is
tettek.
Természetesen volt, akinek szemet szúrt
a dolog, és feljelentette a jó szándékban
kissé túltengő iskolát. Ki is szállt a helyszínre
mindjárt két felügyelőség. Mindkettő megállapította,
hogy súlyos jogsértés történt.
Ellenben, „mivel más diák érdekét nem sértette”,
a jogtalanul kiadott elismerést nem
vonták vissza, sőt, az intézmény is megúszta
enyhe fejcsóválással. Hogy ilyent azért
máskor nem kéne tenni!
Az évfolyamelső
10 2018. június 14.
amelyek 1968-ban (pont ötven évvel ezelőtt
került ugyanis rendszerbe ez az elismerés)
szigorúnak számítottak. Kevesen érték el,
így jelentős erkölcsi tőkét tudott maga mögött.
Mára – talán épp mindenáron való
megszerzése okán – jócskán devalválódott,
akár azt is mondhatnánk, lenullázódott.
Ennek ellenére presztízskérdésnek számít.
Így elkeseredett küzdelem folyik érte az
iskolákban, kevésbé a teljesítmény, sokkal
inkább az elvtelen harc és a lobbizás mezején.
Ennek mind a diákok, mind a szülők, sőt
maguk az iskolák is részesei.
A diákok azzal, hogy bár teljesítményük
korántsem indokolja, maguk mindenkori
hivatkozási alapot vélnek felismerni benne,
és egy-egy kedvezőtlen osztályzatot
Vuk-diplomájuk elvesztésének kizárólagos
okaként róják fel, és – olykor megengedhetetlen
és erőszakos hangnemben – próbálnak
jobbat kierőszakolni helyette. Ebben
szüleik támogatására még akkor is bizton
támaszkodhatnak, ha esetleg nincs igazuk.
E nemes titulus külön is szívbe markoló
történet. Sajátosan összekuszálódik benne
egyének és közösségek szubjektív, csoport-,
továbbá kicsinyes nemzeti és vélt politikai
érdeke, valamint az oktatási rendszer
összes tehetetlensége.
Soha ennyi egyéni sérelem nem kísért
még kiemelkedő teljesítményért adott elismerést,
akkor sem, ha az adományozó megpróbálja
a lehetetlent: objektív mércékkel
kordába kényszeríteni a megannyi szubjektív
tényezőt.
Feljelentés, bírósággal fenyegetés, sértődés
és örök harag csak némelyek a csalódott
érintettek reakcióiból. De – tudatosan
vagy tapintatlanul – maguk az intézmények
is olykor rálicitálnak az érzékeny kérdésre.
– Az imádott alma mater, ahova jártam,
és ahol gyermekem évfolyamelsőként
érettségizett – panaszolta egy ismerősöm
–, súlyosan megbántott. Gyermekem fotója
– nem tudni, miért – nincs rajta az évfolyamelsők
tablóján. Pedig évente frissítik, és
csak az ő képe hiányzik róla.
Lehet, hogy véletlen tévedés, nekem
mégis fáj.
BERETKA Ferenc