Családi Kör, 2019. június 27.

Van egy utcára néző kerítésünk.
Furcsa mintázatú, határozottan
utáltam, amikor beköltöztünk
ebbe a házba. Már a színe sem
tetszett; a rozsdás és a haragoszöld furcsa
keveréke. Miután a rozsdát leszedtem róla,
szép vörösesbarnára festettem, akárcsak a
kaput. Csakhogy ezen a kerítésen mindenki
belátott. Nem szeretem az utcáról bambán
és kíváncsian az udvarra bebámuló egyedeket,
amíg én kint üldögélek. Tenni kellett
valamit.
Vettem pár méter bambusztekercset, azt
erősítettem belülről a kerítésre, és máris jobb
lett a közérzetem, amikor az udvarban ücsörögtem.
Aztán séta közben olyan, szépen lefelé
omladozó trombitavirágot láttam a közeli
utcában, hogy kénytelen voltam hajtást
venni róla, és el is ültettem kívülről, a kerítés
közepe elé. Azóta körbenőtte a kerítést, a
ráerősített bambusztekercset. Egyre vastagodó
ágaival ez az indás növényke egy élő
kerítéssé nőtte ki magát, eltakarva mindent
kintről befelé és bentről kifelé nézve is.
A kerítés megroggyant egy kicsit alatta,
megkopott rajta a festék (újra kellene festeni,
de nem látom a módját, nem lehet
hozzáférni a trombitavirág megkeményedett
ágaitól). Csak a szomszéd kisfiú találta
meg a módját, hogy mégis bekukucskáljon
azon a csöppnyi résen a kapu és a kerítés
között. Lendületből nekigurul a pedál nélküli
kisbicajjal, a kapu zörren egy nagyot, és
már oda is lapítja a fejét, az orrát amennyire
csak lehet, bedugja a résen, és les. Ha odaszólunk,
már fordul is, és gurul tovább. Ez a
kerítés már nem lesz újrafestve. Nem vesz rá
a lélek, hogy a tavasszal és nyáron burjánzó,
haragoszöld levelű, élénk narancssárga virágú
növényt lefejtsem róla. Csak ősszel és
télen morgok magamban, amikor a kopár,
göcsörtös ágakat nézem, ahogy körbeölelik
a kopott kerítésem.
De ez nem az egyetlen kerítés, amelyre
gondot kell viselnem. Van egy színes is, egy
csupa jókedv pingálta kerítésem tavaly ősz
óta. Igaz, ezt a kerítést szívesen és önzetlenül
megosztom másokkal is, hiszen nem
CSAK az enyém. Ez a kerítés egy regénybe
szövődött bele nagyon régen, szinte motívuma
lett a regénynek. Igaz, maga a mű
már kissé megkopott (hoppá, ez is kopott,
jövök rá közben), poros lett, de a lapok között
olyan sorok bújtak meg, amelyek ma is
a legnagyobb aktualitással bírnak.
Ezt a regényt vette elő az Újvidéki Színház
csapata, és kerített belőle egy kerítésfestős
Tom Sawyer-ősbemutatót zenével,
tánccal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Egy
Figura Terézia
Kerítésfestés
olyan lelkes alkotócsapat szerencsés csillagállása
volt ez, ahol az adaptált szöveg, a
dalszövegek, a zene, a koreográfiák, a rendező,
a fiatal pályakezdők és a korosodó színészek
együtt lélegeztek, építettek kerítést,
amely mozgatható, színezhető, változtatható,
de a mai világot is megjelenítő szimbólummá
változott. A fajgyűlölet nemcsak
a múlt rég elfelejtett témája, de a jelenünk
nagyon fontos része is, amikor a tolerancia,
mint a rák, visszafelé lépeget, és a másság,
a különbözőség elismerése és elfogadása
helyett komoly léptekkel halad a szinte rabszolgaságba
tiportságig.
Na, de van ez a kerítés a színpadon és a
regényben, amelyet befestenek a fiatalok a
néző fantáziájára bízva a kerítés színeit és
formáját, de közös benne annak a megértése,
hogy ez a kerítés nem elzár, de inkább
nyit, kaput vágunk rajta, amelyen átengedünk
bárkit, tisztelettel adózunk fehérnek
és feketének, rézbőrűnek és ferde szeműnek,
mindenkinek.
Az előadást egy szegedi gimnazista osztály
is megnézte. Két órát vártak a határon,
hogy leutazzanak Újvidékre, és kérték, legyen
egy rögtönzött közönségtalálkozó,
ha megoldható. És lett. Közönségtalálkozó.
Ritka jó közönségtalálkozó. Két tucat kíváncsi,
nyíltszívű, művelt fiatal nézett „farkasszemet”
velünk az este az előadás után
kísérőtanáraival. És nagyon sok kérdésük
volt, remek kérdések, határokat feszegetőek.
Véleményük is volt. Nem mindennapi
véleményük. Remek érzékkel magyarázták,
mit láttak, mit éreztek, milyen benyomást
irodalom
keltett bennük egy-egy jelenet, és beszélgetés
közben összerakták és lefestették a
saját kerítésüket. Lám, ez a kerítés éppen
olyan volt, mintha tükröt tartottunk volna
az előadás kerítése előtt, mintha titkon átmásolták
volna, pedig nem. Okos vonásokkal
rajzolták meg és színezték ki ezt a képzeletbeli
kerítést, mindannyian jellegzetes
ecsetvonást hagyva maguk után. Micsoda
felüdülés ilyen fiatalokkal beszélgetni! Valahogy
a képzeletbeli és a való világ kerítése
együvé válik, és habár az öltözőben már
kivetkőzve a kosztümből, utcai ruhát öltve
azt hinné az ember, megváltozik a világ, a
kerítés is másmilyenné lesz, de ugyanakkor
mégsem. A feleszmélés, hogy a világ nem
csak fehér és fekete, és rézszínű vagy tarka,
valahogy a látószögön is változtat, és ez felbecsülhetetlen
érték.
Amíg hazafelé tartottam azon az estén,
egy jó hírt kaptam. Ugyanis a gyerekem is
kerítést festett aznap Becsén. Egy másfajta
kerítést, néptáncost, olyat, amely a csupa
másságával, hat régiótól függően, mégis
egy egésszé fonódik össze. Egy tarkabarka
kerítést, sok átjárható kapuval, amelynek
a reteszes zárja (vagy a kallantyúja, talán)
könnyen nyitható. Bearanyozódott ez a kerítésfestés
közben, arany minősítésben részesültek
a táncos lábak.
Rájöttem, igaz, pár nappal később, hogy
ezek a kerítések mérföldkövek, stációk bizonyos
felnövések, érési folyamatok között,
és mind jókor jöttek, és kíváncsian várom az
újabb kerítéseket, amelyeket egyedül vagy
valakivel közösen befesthetek.
2019. június 27. 21