A FOGÁSZAT EGÉSZSÉGPOLITIKAI ÉS INFORMÁCIÓS ...

Fôszerkesztô:
Dr. Riba Magdolna
Vezetô szerkesztô:
Dr. Hermann Péter
Szerkesztô:
Dr. Dombi Csaba
Vezetô
szaktanácsadó:
Dr. Gerle János
Szaktanácsadók:
Dr. Bodó László
Dr. Fejérdy Pál
Dr. Gerlóczy Pál
Dr. Gyulai-Gaál Szabolcs
Dr. Kádár László
Dr. Matekovits György
Dr. Nagy Katalin
Dr. Németh Zsolt
Dr. Orosz Mihály
Dr. Urbán István
Dr. Vágó Péter
Dr. Vajdovich István
Minimum idô,
lét-minimum
M
ondják, az élet a legnagyobb rendezô, meg azt is, ember tervez, odafönt (még annál
is feljebb) meg végeznek. Jött, némi gyógyírt hozva, a megállapodás, majd becsapott
a ménkû minimumidô-rendelet formájában.
Az egyezséget eredményezô tárgyalások során kétszer is elhangzott, hogy a minimumidôrendelet
tervezete lekerült a napirendrôl. Mi ezt készpénznek vettük, és természetesen
nem firtattuk a hivatalos hír hátterét. Aztán egyszer csak mégis ránk tört, felborzolva kedélyeket,
felkorbácsolva érzelmeket, kiváltva mélységes indulatokat.
Vajon egy ilyen földindulásszerû reakció betudható-e egy nem kellôen átgondolt rendelet
megalkotásának, vagy máshol kell keresni minden bajok gyökerét? Az utolsó csepptôl
csordul túl a pohár, pedig elôtte hány csepp – mégoly keserûek is – kell ahhoz, hogy megteljen.
Érthetô zavarodottság és tanácstalanság ütötte fel a fejét, mielôtt még fejek leütésére egyáltalán
sor kerülhetne. A cselekvési kényszer azonban kézenfekvô, elodázhatatlan. Legnagyobb
szakmai szervezetünk nem is halogathatja tovább, széles körbôl merített információk
alapján munkaanyagot állít össze, és keresi a kapcsolatfelvételt az illetékesekkel.
Higgadtan és megfontoltan kell megtenni az elsô lépéseket, mert az indulat (és az éhes
gyomor) rossz tanácsadó, és vigyázni kell a téveszméken alapuló kóros önvédelmi reflexek
elszabadulására is.
A rendelet célját egyértelmûen fogalmazták meg, és a köztestület nem is kifogásolhatja
ezt, az azonban megkérdezhetô, hogy a tisztességesen dolgozó és tevékenységet becsületesen
jelentô kolléga rosszabbul járhat-e, miközben betartja a szakmai szabályokat, és
semmi mást nem akar, csak gyógyítani és ebbôl a munkából rendesen megélni.
Az „értelmiségi létminimumon” tengôdni nem felemelô érzés, nem ösztönzi a szellemi erô
alkotóvágyát, elfásult, motiváció nélküli, megkeseredett, érdektelenné váló munkaerômasszát
eredményez. Ennek pedig az egészségügyben mindig a beteg issza meg a levét.
Ez nem lehet célja senkinek, az új egészségügyi kormányzatoknak biztosan nem. A miniszter
Kamarában tett látogatásakor ez is szóba került, kiemelt idôben, megkülönböztetett
hangsúllyal, és nem eredménytelenül. Várja a tényeken alapuló észrevételeinket, módosító
javaslatainkat, és dekralálta fogadókészségét.
Ismét, mint már megannyiszor, helyzet van. Kritikus helyzet, mely megoldásra vár, amely
arra is lehetôséget ad, hogy elgondolkodjunk, mit is akarunk tulajdonképpen. Állandóan
aktuálpolitikai igényeknek megfelelôen (annak mindig megfelelve), folyamatosan és tulajdonképpen
értelmetlenül szabálykönyvet és pontot módosítani, vagy alapjaiban megváltoztatni
a közel két évtizede elrontott, mindig toldozott-foltozott, ezerszer elátkozott
mûködési rendszerünket. Én ez utóbbit választanám, mert mindig panaszkodni, elvtelenül
mégis benne maradni, sohasem kitörni, csak megalkudni, nem gyógyító emberhez
méltó magaslat. Egyszer már tudomásul kellene venni, hogy nem a rendszerek, a szabályok,
a törvények vizsgáznak, hanem mindig mi.
Dr. Gerle János