75 IZRAEL TÖRTÉNETE

1 Általános irodalom. Albrektson, B.: History and the 

Gods, Lund 1967. Avi-Yonah: EAEHL. Bickermann, E. – 

Smith, M.: The Ancient History of Western Civilization, 

New York 1976. Braidwood, R. J.: Prehistoric Men, 

Glenview 1974 8 . CAH. Child, V. G.: New Light on the 

Most Ancient East, New York 1969 4 . Drioton, E. – 

Vandier, J.: L’Egypte, Paris 1975 5 . Frankfort, H.: The 

Birth of Civilization in the Near East, New York 1956; 

Kingship and the Gods, Chicago 1948. Frankfort, H. és 

mások: The Intelectual Adventure of Ancient Man, Chicago 

1977 7 . Gelb, I. J.: A Study of Writing, Chicago 1973 2 . 

Gray, J.: The Canaanites, New York 1964. Gurney, O. R.: 

The Hittites, Harmondsworth 1969 2 . Hallo, W. W. – 

Simpson, W. K.: The Ancient Near East, New York 1971. 

Jacobsen, T.: The Treasures of Darkness: A History of 

Mesopotamian Religion, New Haven 1976. Kramer, S. 

N.: The Sumerians, Chicago 1963. Macqueen, J. C.: The 

Hittites, átd., London 1986. Mazar: VBW és WHJP. 

Morenz, S.: Egyption Religion, Ithaca 1973. Moscati, S.: 

The Face of the Ancien Orient, New York 1962. Nissen, 

H. J.: Grundzüge einer Geschichte der Frühzeit des 

Vorderen Orients, Darmstadt 1983. Oates, J.: Babylon, 

átd., London 1986. Oppenheim, A. L.: Ancient 

Mesopotamia, Chicago 1977 2 . Perrot, J.: Préhistoire 

Palestinienne DBSup 8. köt., 286-446. Pritchard: ANET, 

ANEP, ANE. Rinngren, H.: Religions of the Ancient Near 

East, Philadelphia 1973. Roux, G.: Ancient Iraq, London 

1980 2 . Starr, C.: A History of the Ancient World, New 

York 1983 3 . Steindorff, G. – Seele, K. C.: When Egypt 

Ruled the East, Chicago 1963 2 . Trigger, B. G. és mások: 

Ancient Egypt: A Social History, Cambridge 1983. Van 

der Woude, A.S. (szerk.): The World of the Bible, Garden 

City 1986. Van Seters, J.: In Search for History, New 

Haven, 1983. Wooley, L.: The Beginnings of Civilization, 

New York 1965. Yadin, Y.: The Art of Warfare in Biblical 

Lands, London 1963; Or 49 (1980). 

2 Az ósz-i kor irodalma. Aharoni: LBib. Albright: BP. 

Bright: BHI. Cazelles, H.: Histoire politique d’Israël, Paris 

1982. De Vaux, R.: Israël DBSup 4. köt., 729-777; 

75 

IZRAEL TÖRTÉNETE 

Addison G. Wright, S.S. – Roland E. Murphy, 

O.Carm. – Joseph A. Fitzmyer, S.J. * 

IRODALOM 

* Az 5–25 pontokat A. G. Wright, a 26–144-et R. E. Murphy, a 145–193-at J. A. Fitzmyer írta. 

313 

EHI. Donner, H.: Geschichte des Volkes Israel und seiner 

Nachbarn in Grundzügen, 2 köt., ATD 4, Göttingen 

1984–86. Gottwald, N.: The Tribes of Yahweh, Maryknoll 

1979. A BHI áttekintése a BARev 8 (4, 1982) 56-61. 

Grant, M.: The History of Ancient Israel, New York 1984. 

Gunneweg, A. H.: Geschichte Israels bis Bar Kochba, 

TW 2, Stuttgart 1984 5 . Hayes: IHJ. Herrmann, S.: A 

History of Israel in Old Testament Times, Philadelphia 

1981 2 . Jagersma, H.: A History of Israel in the Old 

Testamen Period, Philadelphia 1983; magyarul: Izrael 

története I-II, Budapest 1990. Lamaire: HPH. Lemche, 

N. P.: Early Israel, VTSup 37, Leiden 1985. Mazar, B.: 

The Early Biblical Period, Jerusalem 1986. Miller, J. M. 

–Hayes, J. H.: A History of Ancient Israel and Judah, Philadelphia 

1986. Noth: NHI. Rowley, H. H.: Men of God, 

London 1963. Smith, M.: Palestinian Parties and Politics 

That Shaped the Old Testament, New York 1971. Soggin: 

HAI. Weber, M.: Ancient JudaismI, Glencoe 1952. 

3 Az úsz-i kor irodalma. Abel, F. M.: Histoire de la 

Palestine dupuis la conquete d’Alexandre jusqu’á l’invasion 

arabe, EBib, Paris 1952. 1, 224-505; 2, 1-104. 

ANRW II/19.1, 646-875; 19.2, 1-101; 25.1, 3-890. Avi- 

Yonah, M. (szerk.): A History of the Holy Land, New 

York 1969. 109-171; „Palaestina”, PWSup 13 (1973) 321- 

435 különösen 369-404. Barret: NTB. Bruce, F. F.: New 

Testament History, Garden City 1972. Ehrilch, E. L.: A 

Concise History of Israel, London 1962. Foerster, W.: 

Palestinian Judaism in New Testament Times, Edinburgh, 

1964. Grant, M.: The Jews in the Roman World, New 

York 1973. Hayes: IJH 605-677. Jeremias, J.: Jerusalem 

in the Time of Jesus, Philadelphia 1969. Jones, A. H. M.: 

Cities of the Eastern Roman Provincies, Oxford 1971 2 . 

226-292. Kee, H. C.: The Origins of Christianity: Sources 

and Documents, Englewood Cliffs 1973. Leaney, A. R. 

C.: The Jewish and Christian World 200 BC and AD 100, 

Cambridge 1984. Lohse, E.: The New Testament 

Enviroment, Nashville 1976. Malina, B. J.: The New 

Testament World, Philadelphia 1981. Mor, M. – 

Rappaport, U.: A Survey of 25 Years (1960–85) of Israeli

IZRAEL TÖRTÉNETE 75:3–4 

Scholarship on Jewish History in the Second Temple 

Period, BTB 16 (1986) 56-72. Safrai, S. – Stern, M. 

(szerk.): The Jewish People in the First Century, 2 köt., 

CRINT, Philadelphia 1974–76. Schürer: HJPAC. 

Sherwin-White, A. N.: Roman Society and Roman Law in 

the New Testament, Oxford 1963. Zeitlin, S.: The Rise 

(A) Az ôskôkor, vagy paleolitikum (7) 

(B) A középsô kôkor, mezolitikum, 

vagy epipaleolitikum (8) 

(C) Az újkôkor, vagy neolitikum (9) 

(D) A kôrézkor, vagy chalkolitikum (10–12) 

(II) A bronzkor (Kr.e. 3200–1550) 

(A) A korai bronzkor (14–20) 

(a) Mezopotámia (14–17) 

(b) Egyiptom (18–19) 

(c) Palesztína (20) 

(B) A középsô bronzkor (21–25) 

(a) Mezopotámia (21–23) 

(b) Egyiptom (24) 

(c) Palesztína (25) 

Ábrahámtól Pompeiusig (26–144) 

(I) Bevezetô (26–33) 

(II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb. 2000–1700) 

(A) Ábrahám, Izsák és Jákob (35–38) 

(B) József története (39–41) 

(III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb. 1300–1050) 

(A) Mózes (43–44) 

(B) A csapások (45) 

(C) A kivonulás (46) 

(D) A sivatagi vándorlás (47–52) 

(E) Kánaán (53–54) 

(F) A hódítás (55–58) 

(G) A bírák (59–63) 

(IV) A királyság és a fogság 

(Kr.e. kb. 1020–539) 

(A) A nemzetek (65–77) 

(B) Saul (78–79) 

(C) Dávid (80–85) 

(D) Salamon (86–87) 

(E) Izrael és Júda (88–96) 

(F) Jéhu-dinasztia (97–101) 

(G) Izrael államának utolsó évei (102–104) 

(H) Acház és Hiszkija (105–108) 

(I) Manassze és Jozija (109–111) 

(J) Júda államának utolsó évei (112–113) 

(K) A fogság (114–116) 

TARTALOM 

314 

and Fall of the Judean State, 3 köt., Philadelphia 

1962–78. 

4 

Ábrahám elôtti kor (5–25) 

(I) A kôkor (Kr.e. 3200 elôtt) 

(V) A fogság utáni idôszak (Kr.e. 539–333) 

(A) A helyreállítás (117–118) 

(B) Nehemiás és Ezdrás (119–123) 

(C) A perzsák uralkodása (124–125) 

(VI) A görögök uralkodása (Kr.e. 333–63) 

(A) Nagy Sándortól a Szeleukidák uralmáig 

(126–131) 

(B) Makkabeusok felkelése (132–139) 

(C) A Hazmoneus uralkodók (140–144) 

Pompeiustól Bar-Kochbáig (145–193) 

(I) Zsidó mozgalmak Palesztínában 

(A) A farizeusok (146–148) 

(B) A szaddúceusok (149–150) 

(C) Az esszénusok (151) 

(II) A római kori Palesztína Jézus elôtt (Kr.e. 63–4) 

(A) Pompeius, Iulius Caeasar és Marcus Antonius 

(152–155) 

(B) Nagy Heródes (156–159) 

(III) A római kori Palesztína Jézus korában 

(Kr.e. 4 – Kr.u. 30) 

(A) Jézus születése (160–161) 

(B) Augusztus császár (162) 

(C) Heródes utódai (163–166) 

(D) A prokurátorok (167) 

(E) Poncius Pilátus (168) 

(F) Keresztelô Szent János (169) 

(G) Jézus tevékenysége és halála (170–171) 

(IV) A római kori Palesztína Jézus halála után 

(Kr.u. 30–135) 

(A) A kereszténység elterjedése (172) 

(B) I. Heródes Agrippa (173–176) 

(C) II. Agrippától az elsô felkelésig (177–180) 

(D) Az elsô felkelés (181–184) 

(E) Jeruzsálem ostroma (185–188) 

(F) A két felkekés között (189–190) 

(G) A második felkelés (191–193) 

5 200 évvel ezelôtt az ôsi Közel-Keletrôl való tudásunkat 

kizárólag a Bibliából és Hérodotosz írásaiból 

meríthettük. Az elmúlt két évszázadban az ar-

75:5–8 IZRAEL TÖRTÉNETE 

cheológia és társtudományai által rengeteget tanultunk 

az emberi nem történetérôl, Izrael elôdeirôl és 

szomszédairól. Ezek az információk gyökeresen 

megváltoztatták az ember eredetérôl, az ókori történelem 

alakulásáról vallott elképzeléseinket, s így a 

Biblia értelmezését is. Az utóbbi idôben szerzett 

adatok ismerete a bibliai kor eseményeinek elhelyezését 

szolgálja az emberiség történetének kontextusába. 

Ennek a tudásnak exegetikai értéke is van, mivelhogy 

segít helyesen megérteni azt az irodalmat, 

amely az ôstörténetben (Ter 1–11-ben) van. Az erre 

a fejezetre kiszabott rész rövidsége miatt, csak nagy 

általánosságban vázolhatjuk az ôstörténetet, valamint 

az ókori Közel-Kelet politikai és kulturális történetét. 

A téma iránt mélyebben érdeklôdôk számára 

az irodalomjegyzékben található forrásmunkákat 

ajánljuk. (→ 74:44 köv.) Az alábbiakban megadott 

kôkori és bronzkori idôpontok hozzávetôlegesek. 

6 (I) A kôkor (Kr.e. 3200 elôtt). Az emberi egzisztencia 

változó lépcsôfokainak megkülönböztetése 

és megnevezése attól az anyagtól függ, amelyet 

a megfelelô korszakban a legelterjedtebben használtak 

az alapvetô szerszámok és fegyverek elkészítésére. 

Mivel az átmenet az egyik anyagról a másikra 

nem történt egy pillanat alatt, ezért a korszakok 

kezdetének és végének kijelölése hozzávetôleges. A 

kô (lithos) a legôsibb anyag, amely a réz (chalkos), 

majd a bronz követett. 

7 (A) Az ôskôkor vagy paleolitikum. A bolygónk 

kora kb. 4,5 milliárd év. Az elsô egyszer bb 

életformák 3,5 milliárd évvel ezelôtt jelentek meg. 

Az élet összetettebb formáiról 600 millió éves kövületek 

tanúskodnak. Az Afrikában talált, egyenesen 

járó emberszabású majmok kövületei 7–5 millió 

évesre tehetôk. Az emberi intelligencia kezdetleges 

fokát jelzik az emberi maradványok mellett talált 

2,5 millió éve készült kôszerszámok. Az emberi 

fejlôdés korai szakaszát (australopithecus, homo 

habilis) követte a homo erectus, akinek nagyobb 

agytérfogata volt, képes volt tüzet rakni és kifinomultabb 

kôszerszámokat használt. Eme lépcsôfok 

bizonyítékát, amely több mint 1,5 millió évvel 

ezelôtt keletkezett, Afrikában találták meg. Jellegében 

azonos, de más kövületeket Indiában, Kínában, 

Jáván és valószín leg Dél-Európában is találtak. Ez 

a korszak 350.000 évvel ezelôttig tartott. Ezt 

követôen jöttek az átmeneti fajok (archaikus homo 

sapiens?), amilyeneket az angliai Swanscombe-nál, 

vagy a németországi Steinheim-ben (250.000), Hollandiában 

(125.000–30.000) találtak, és kb. 40.000 

évvel ezelôtt jelentek meg a teljesen modern csontvázak 

(homo sapiens, Cro-Magnon, Combe- 

Capelle, Grimaldi, stb.) 

Az emberek a korai paleolitikumban vadászattal 

ÁBRAHÁM ELÔTTI KOR 

315 

és élelem gy jtögetésével foglalkoztak, nyáron a 

szabad ég alatt éltek, télben pedig barlangokban, 

vagy más hasonló természetes menedékhelyen. Életüket 

a helyváltoztatás jellemezte, amelyet az élelem 

beszerezhetôsége és az évszakok változása határozott 

meg. Bizonyítékaink vannak arra, hogy kb. 

40.000 évvel ezelôtt az emberek lassanként kezdtek 

letelepedni, egyre kisebb területeket jártak be, és 

megtanulták az adott helyen található változatos 

készletek jobb felhasználását. Ez a folyamat az átmenet 

a gy jtögetô és magszerzô életmódra (amely 

már sokkal céltudatosabb és szervezetteb életforma, 

mint az egyszer gy jtögetés). Talán Kr.e. 40.000ig 

bizonyos embercsoportok Ausztráliából elkezdtek 

terjeszkedni a tengeren, és egy kicsit kevesebbel, 

mint 30.000 évvel ezelôtt elkezdôdött a vándorlás 

a Bering-szoroson át a nyugati féltekére. Az ôsi 

elôdeinkhez ld. a NatGeog (1976. dec., 1976. nov.); 

Arch 34 (4, 1981) 20-29. 

8 (B) A középsô kôkor, mezolitikum, vagy epipaleolitikum 

(Kr.e.18.000–8000). A mezolitikus 

kultúrát az intenzívebben folyó gy jtögetô életmód 

jellemzi, illetve a fokozatos átmenet az élelemtermelésre 

(növénytermesztés és az állatok háziasítása). 

Ez az elsô, valóban alapvetô változás az emberi 

életmódban (a második bizonyos értelemben az 

ipari forradalom az elmúlt 200 évben) Kr.e. 

10.000–8000 körül ment végbe Közel-Keleten 

(Natufian Palesztínában; → 74:50). Innen terjedt el 

Európába és Indiába (Kr.e. 7000– 5000), és ettôl 

függetlenül megjelent Közép-Amerikában is (Kr.e. 

7000), valamint egy kicsit késôbb DK-Ázsiában. 

(Ugyanakkor a világ bizonyos részein megmaradtak 

primitív életformájú emberek, akiket a forradalom 

nem érintett és továbbra is a gy jtögetô életmód 

lépcsôfokán élnek). Közel-Keleten a mezolitikus 

változás központjai a hegyoldalak esôáztatta 

füves legelôi voltak (600-1500 m-rel a tengerszint 

felett), amelyek az iraki, iráni, török, palesztin és 

szíriai hegyek gerincei felé emelkedtek. A törökországi 

Beldibi és az iraki Karim Shahir, M’lefaat és 

Zawi Chemi, valamint a Kármel-hegy és Jerikó, 

azok a színhelyek, ahol a földm velés és az állatok 

háziasításának kezdetei láthatók. 

9 (C) Az újkôkor, vagy neolitikum (Kr.e. 

8000–4500 Közel-Keleten). Ebben a korszakban az 

emberek teljes mértékben élelemtermelôkké váltak. 

Az élelem-gy jtögetôk, vagyis a vadászok, halászok, 

mag és bogyógy jtögetôk kis csoportokban 

éltek, mivel bármikor készenlétben kellett lenniük, 

hogy más helyre költözzenek, ha az adott terület 

már nem biztosított elég táplálékot számukra. Nem 

volt jelentôs élelem készletük, és ami volt, azt sem 

volt alkalmas hosszú távú raktározásra. Ruházatuk


valószín leg állati bôrökbôl készült. Eszközeik törékenyek 

voltak, nem voltak cserépedényeik, nem 

volt idejük gondolkodni, mivel az élelem beszerzése 

és biztonság megôrzése minden idejüket lekötötte. 

Velük ellentétben az élelem termelôk helyhez 

kötöttebb életet folytattak. Mert ha valaki veteményezet, 

annak meg kellett várni az aratást is. Az ember 

házban élt, mert azt megérte felépíteni. Sok ember 

számára elegendô táplálékot tudtak elôállítani 

egy adott területen. Ennél fogva elterjedtek a falusi 

közösségek és velük együtt szokások és normák is 

kezdtek kialakulni. Több idô jutott a természet adta 

anyagok megismerésére (cserépedény és szövet 

készítésere), és így némely ember specializálódott, 

mesteremberek lettek, minden idejüket ennek a 

munkának szentelték és az elkészített termékeikkel 

kereskedtek – élelemre cserélték. A hetedik évezredben 

alakultak ki az ilyen kezdetlegesen gazdálkodó 

falvak, amelyeket többek között az iraki 

Jarmonál, a szíriai Ras Shamraban, török Catal 

Hüyükben és Jerikóban tártak fel, késôbbrôl való 

leleteket az egyiptomi Fayumnál és az ún. „termékeny 

félhold” több helyén is találtak. 

10 (D) A kôrézkor vagy chalkolitikum 

(4500–3200 Közel-Keleten). A neolitikumot 

követô korban a földm velés nagymértékben tökéletesedett 

és kiterjedt. Ez lehetôvé tette az egyre 

s r södô lakosság élelmezését, és ez a kultúra 

fejlôdését is magával hozta. Felsô-Mezopotámia 

fennsíkjait lakó csoportok fokozatosan vándoroltak 

a közeli folyók mocsaras síkjai felé (pl. Baghouz és 

Samarra), hogy itt gazdálkodó falvakat hozzanak 

létre, és a mesterségek is virágzásnak indulhassanak. 

Ebben az idôben jelent meg a festett cserépedény 

(a chalkolitikum fémjele). Hamarosan egész 

Felsô-Mezopotámia s r n lakottá vált, és hasonlóan 

Palesztína falvainak lakossága is jelentôs lett. 

11 Sehol sem volt a fejlôdés olyan briliáns, mint az 

Alsó-Mezopotámiában, mivel itt jelentek meg a civilizáció 

elsô kísérletezései. Anélkül, hogy megpróbálnánk 

meghatározni a „civilizációt,” egyszer en 

mint urbanizációt írjuk le: léteznek városok, politikai 

intézmények (királyok vagy irányító testületek), 

ezenkívül törvények, amelyeket kormányok hoztak 

létre, megvalósult tervek (utak, kikötôk, öntözôcsatornák 

és hasonlók), bizonyos fajta hadsereg és 

rendfelügyelet, új m vészeti formák, és általában az 

írás. (Azért mondjuk, hogy „általában”, mert az inkáknak 

is mindenük megvolt, amivel a civilizáció 

együtt jár, kivéve az írást, de ennek hiánya miatt 

nem vitathatjuk el tôlük civilizációjukat.) A találékony 

mezopotámiai civilizáció az Eufrátesz és a 

Tigris alsó folyásának mocsaras vidékén alakult ki, 

és az elsô városállamok a IV. évezredben itt, Alsó- 

Mezopotámiában jelentek meg (Eridu, Al-Ubaid, 

Warka [Erech], Úr stb.). Kétségtelen, hogy már jóval 

korábban éltek ezen a folyómenti vidéken 

élelem-gy jtögetôk, és talán izolált falvak is voltak, 

316 

de ezt a termékeny, ugyanakkor csapadék nélküli 

vidéket mindaddig nem lehetet hatékonyan megm - 

velni, amíg a csatornázás kialakításához szükséges 

technikával nem rendelkeztek. Miután 

megkezdôdött a gazdag táj fokozatosan megm velése, 

az idegenek ezrei sereglettek erre a vidékre. E 

térség csatornázása közös erôfeszítést és a szervezettség 

növekedését igényelte. Ez serkentette a 

technikai, társadalmi, politikai és erkölcsi elôrehaladást. 

E tényezôk biztosították a civilizáció nagyon 

gyors fejlôdését itt és Egyiptomban egyaránt. A kor 

legnagyobb kulturális felfedezései közé tartozik az 

írás (Kr.e. 3200 k.). E korszak vége elôtt kereskedelmi 

és kulturális kapcsolatok alakultak ki Mezopotámia, 

Palesztína és a predinasztikus Egyiptom 

között. 

Ezen civilizáció megteremtôi Alsó-Mezopotámiában 

a sumérok voltak, akik még egy évszázada ismeretlenek 

voltak számunkra, és továbbra is történelmünk 

egyik legrejtélyesebb népe. Nem vagyunk 

biztosak abban, hogy mely antropológiai csoporthoz 

tartoztak, nyelvüket nem tudjuk besorolni egyik 

élô vagy holt nyelvcsaládba sem, semmit sem tudunk 

Mezopotámiába való érkezésük idejérôl vagy 

körülményérôl, de az világos, hogy ott voltak a IV. 

évezred közepéig, és mivel a legôsibb írásos leletek 

sumér nyelven vannak, ezért feltételezhetjük, hogy 

ôk találták fel az ékírás-rendszert. 

12 Egyiptomban is nagy lépésekkel haladtak elôre a 

csatornázás és a földm velés terén, ahol hasonlóan, 

az együttm ködô erôfeszítés segítette megformálni 

a politikai egységeket (nomes). Valószín leg a IV. 

évezred második feléig a különbözô egységek két 

királyságba tömörültek; az egyik Felsô- a másik Alsó-Egyiptomban. 

Rezet használtak, amelyet a Sínai 

hegyekbôl vagy a K-i sivatagból hoztak. Ôk találták 

fel a képírást. Egyiptom kapcsolatban volt 

Palesztínával és Mezopotámiával, minden bizonnyal 

Byblos cédrusfát szállító kikötôivel is, amelyekkel 

az eljövendô évszázadok alatt is fenntartotta kapcsolatát. 

13(II) A bronzkor (Kr.e. 3200–1550) Ezzel a korszakkal 

elhagyjuk az ôstörténet (prehisztorikus) világát, 

és a szó szoros értelemben vett történelem 

korszakába lépünk, mert itt azzal a korral foglalkozunk, 

amelyet számos korabeli irat dokumentál. Az 

egyiptomi, palesztínai és a mezopotámiai idôrendre 

vonatkozó szóhasználata különbözô, és még nem 

született egységes terminológia, amely mind a három 

területre vonatkozna. Az egyszer ség kedvéért 

fogadjuk el a szíriai-palesztínai fogalomhasználatot 

a korai- és középbronzkorra vonatkozóan, és ezeknek 

a korszakoknak megfelelôen iktassuk be Egyiptom 

és Mezopotámia történetét. A késôbronzkort 

(Kr.e. 1550–1200) nem itt tárgyaljuk (→ 74:77–93). 

14 (A) A korai bronzkor (Kr.e. 3200–2000 Közel-Keleten). 

(a) MEZOPOTÁMIA. A sumér kor idején


(2900–2360) Mezopotámiát a városállamok rendszere 

jellemezte, amelyek többsége nagyon kicsi 

volt. A városállamot általában egy fallal körülvett 

város alkotta, amelynek legnagyobb részét a templom 

és a hozzá tartozó kerület foglalta el, valamint 

a falvak és az annál kisebb települések. Elképzelésük 

szerint az egész városállam a fôisten tulajdona 

volt. A templom volt a háza, a várost úgy tekintették, 

mint a birtokát, és az embereket, mint a birtokán 

szolgáló munkásait. Gyakorlatilag azonban a 

városállam nagy része a magántulajdonosok kezében 

volt, és a gazdaság minden ellenôrzés nélkül 

sok tekintetben szabadon m ködött. Eredetileg a 

kormányzást a városi tanács gyakorolta, késôbb kialakult 

a királyság, kezdetben szükségintézkedésként, 

majd mint állandó intézmény. A városállam 

vezetôjében az istenség alkirályát látták. Ebben a 

korban a városállamokat egyre nagyobb mértékben 

fenyegették a háborúk és a portyázó rablóbandák, 

de mindezek ellenére a gazdaság és a kereskedelem 

az iráni fennsík népeivel és ÉNy-tal virágzó volt (ez 

már a prehistorikus korban elkezdôdött). A fejlôdô 

földm velés lehetôvé tette a szaporodó emberek ellátását, 

a városi élet pedig elôsegítette a mesterségek 

és m vészetek szakosodását; az írnok-iskolák 

ontották magukból az irodalmi alkotások sokaságát. 

15 A korai Mezopotámia politikai fejlôdésében feszültséget 

keltett a független városállamok léte, és 

ezen városok egyesítésére irányuló visszatérô próbálkozások. 

A III. évezred korai szakaszában Alsó- 

Mezopotámia Kish hegemóniája alatt élvezhetett 

bizonyos mérték egységességet az egyenrangúak 

szabad szövetségében. A városok vallási központja 

valószín leg Nippurban volt. Idônként más rivális 

városok szerezték meg az egyeduralmat (Erech, Ur, 

Adab, Lagash és Umma), gyakran betöltve a határok 

védelmezôjének szerepét a K-rôl és ÉNy-ról 

érkezô támadásokkal szemben. Egy rövid idôre 

Hamazi, az iráni fennsíkon lévô királyság irányítása 

alá kerültek. Nagyon kevés ismeretünk van errôl 

a korról, és ezért Mezopotámia politikai és gazdasági 

törekvéseit illetô tudásunk hiányos. 

16 Még hiányosabbak ismereteink Szíriáról és az 

É-i szomszédjairól, mivel a legkevesebb ásatást a 

Közel-Kelet ezen területén végeztek. Mezopotámia 

életében kiemelkedô szerepet töltött be Mari, valószín 

leg az É-i határvédelem is az ô feladata volt, 

de az innen ÉNy-ra esô térség története nagyobb 

részt ismeretlen. Az ásatásokból kiderült, hogy bizonyos 

mértékig urbanizálódott Szíria központi térsége, 

de errôl is csak keveset tudunk. Amikor 

Szárgon kiterjesztette birodalmát Szíria felé (→ 

17), ebbôl a korból származó szöveg ezt úgy írja le, 

mint Iarmuti és Ebla meghódítását. Egy másik leírás 

Szárgon unokájának ebben a térségben történt 

expedíciójáról azt írja, hogy az Arman, Ebla és Ullis 

meghódítása volt. Ezeknek a városoknak a helye ismeretlen, 

de a szöveg azt sugalja, hogy a III. évez- 

317 

redi Szíriában több jelentôs politikai egység és államszövetség 

létezett. 

1964-ben Tell Mardiknál, a szíriai Aleppótól 

DNy-ra, kezdôdô ásatások alapján ezt a helyet az 

ôsi Eblával azonosították. 1974 óta 16.000 táblatöredéket 

tártak fel. Ezek a töredékek politikai, irodalmi 

és üzleti szövegeket tartalmaznak, napjainkig ez 

a legnagyobb kiásott állami irattár és a legkorábbi 

írásos emlékek gy jteménye Közép-Szíriából, a III. 

évezredbôl. Ezekbôl megtudhatjuk, hogy Szíriának 

2500 után fejlett kultúrája volt, és hogy Ebla nagy 

kiterjedés királyság volt és egyben üzleti központ 

is, ahol élelmiszerrel, fémekkel és fôleg szövetekkel 

kereskedtek. A városnak üzleti kapcsolatai voltak 

más városokkal Palesztínában, Anatóliában, 

Cipruson, Szíriában, és Mezopotámiában, valamint 

egyenrangú volt olyan városokkal, mint Mari, Akkád, 

vagy Asszúr, de még az iráni fennsíkon lévô 

Hamazival is. A szövegek magasabb fokú urbanizációt 

jeleznek Szíriában és Palesztínában, mint 

ahogy azt idáig képzeltük és utalnak más Eblától 

eltérô, de vele egyenrangú üzleti központok létezésére. 

Az agyagtáblák segítségével lehetôség nyílik a 

III. évezred végén élô közösségek részletesebb tanulmányozására. 

Információt kapunk Szíria korai 

lakosságáról, ismeretlen eseményekrôl, a termékeny 

félholdra gyakorolt kulturális hatásról és annak 

irányáról. A feltárt sumér-eblai kétnyelv szövegek 

hozzájárulnak ezek és a velük kapcsolatban 

lévô nyelvek megértéséhez. A Palesztínával való 

nyelvi és földrajzi szomszédság miatt ezek a szövegek 

összehasonlítási alapot képeznek a korai izraeli 

hagyomány különbözô szempontjainak kutatásához. 

(Ebláról általánosságban, ld. C. Bermant és M. 

Weitzmann: Ebla: A Revelation in Archaeology, 

New York 1979; P. Matthiae: Ebla: An Empire in 

Archaeology, New York 1981. Pettinato: The 

Archives in Ebla, New York 1981 és BA 47 [1984] 

6-32; NatGeog [1978. dec.].) 

17 Kétségtelen, hogy a legkorábbi idôktôl kezdve 

nomádok éltek az Eufrátesz völgyének Ny-i szélein, 

és a IV. évezredtôl kezdve többen tódultak erre a 

vidékre, és a III. évezredre az ottani lakosság jelentôs 

részét alkották. Ezek a népek a semitákhoz tartoznak, 

és akkádnak hívjuk ôket. Összekeveredtek a 

sumér lakossággal, magukévá tették és átalakították 

a sumér kultúrát, és némelyik városállamban ôk lettek 

az uralkodók. A XXIV. sz.-ban ezek a semita 

uralkodók a dinasztia erejének egyesítésével létrehozták 

a világtörténelem elsô igazi birodalmát, az 

akkád birodalmat (2360–2180). Az alapító Szárgon 

Kishben jutott hatalomra, leigázta az összes sumér 

városállamot a Perzsa-öbölig, Akkadban vagy 

Agadban (a késôbbi Babilon közelében) építette fel 

a fôvárost, és innen kezdetben ô majd fiai kiterjesztették 

hatalmukat Felsô-Mezopotámiára egészen a 

Földközi-tengerig (elfoglalva Ebla várost), katonai 

expedíciókat folytattak Kis-Ázsiába, DK-Arábiába,


üzleti kapcsolataik voltak az Indus völggyel. Az akkád 

hatalom hamarosan csökkent és a Zagroshegységrôl 

származó guti barbár törzsek támadása 

vetett véget az akkád birodalomnak. Az ezt követô 

100 évben ezek a barbár népek uralták Mezopotámiát. 

18 (b) EGYIPTOM. A koradinasztikus Egyiptom történetét 

ld. a BA 28 (1985) 240-253. A legrégebbi 

egyiptomi templomot, amelyet kb. Kr.e. 

3350–3200-ben építettek, a felsô-egyiptomi 

Hierakonopolisznál tárták fel (DNy-ra Karnaktól, 

vagy Tébától). Ezt a várost kapcsolatba hozhatjuk 

Narmer királlyal (azonosítható Meneszszel?), aki 

valószín leg a IV. évezred végén egyesítette a két 

predinasztikus királyságot, a fôvárost Memfiszbe 

helyezte át és ezzel megkezdôdött Egyiptomban az 

ókirályságnak nevezett kor (XXIX–XXIII. sz.). A 

III. dinasztia (2600 k.) fölemelkedésével a Birodalom 

virágzásnak indult – ez volt az alkotó géniuszok 

kora. Ebben az idôben kialakult kultúra jellemvonásai 

határozták meg Egyiptom arculatát az 

elkövetkezô évszázadokban. Ez volt a piramisok 

kora és az irodalom, építészet, szobrászat, festészet 

és más kisebb m vészeti ágak fejlôdésének idôszaka. 

Az egyiptomi állam szervezettsége nagymértékben 

eltért a korabeli Mezopotámiáétól. A fáraó nem 

isten alkirálya volt, hanem ô maga volt az isten. 

Egyiptom az ô tulajdona volt, irányítását a hivatalok 

élén álló vezérek biztosították. Nem volt szükség 

jogi törvénykönyvre és azok fejlesztésére, mivel 

az istenkirály szava volt a jog és a jogrend. 

19 Az V. dinasztia uralkodásának kezdetével az állam 

hatalma hanyatlásnak indult és a XXII. sz.-dal, 

amikor is a Guti népek letörték az akkádok uralmát, 

Egyiptom az ún. elsô átmeneti korba lépett, amire a 

káosz és belsô széthúzás volt jellemezô 

(XXII–XXI. sz). Rivális fáraók a trón megszerzéséért 

hadakoztak, és ezalatt a tartományi vezetôk 

igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat. A helyzetet 

a beszivárgó félnomád népek súlyosbították. Állandóvá 

váltak a zavargások, a jog és a rend megsz 

nt, a kereskedelem is hanyatlóban volt. 

20 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkorban Palesztína 

területén számos városállamot találhatunk, mint pl. 

Jerikó (évszázadok kihagyásával Kr.e. 3200 körül 

újraépítették), Bétsán, Ai, Szíchem, Lákis, Gezer, 

stb., amelyek közül sokat ekkor alapítottak. A III. 

évezred közepéig az állandó letelepedés 

Transzjordánia D-i részéig terjedt el. Palesztínában 

soha nem jutott el az anyagi kultúra olyan szintre, 

mint amilyet Egyiptomban vagy Mezopotámiában 

találtak, és semmiféle politikai szervezettség sem 

alakult ki. A lakosság túlnyomó részét kánaiták, 

semita népek képezték, akik Palesztína területét a 

IV. évezredben vagy még korábban foglalták el. 

Késôbb a III. évezredben a lakosság teljes szétmorzsolódását 

okozták a félnomád népek támadásai. 

Egyik várost a másik után semmisítették meg, sok- 

318 

szor hihetetlen kegyetlenséggel. A városokat kiürültek 

és a vidék, különösen a városok közötti területek 

állandó lakosság nélkül maradt. Transzjordániában 

ténylegesen megsz nt az állandó letelepedés. 

A hagyományos felfogás szerint, amelyet 

széles körökben vitatnak, az újonnan érkezôk az 

amoriták sarjai voltak, É-Ny-i semiták, akik ebben 

az idôben a termékeny félhold minden területére beszivárogtak. 

Az elsô, átmeneti korban az Egyiptomba 

beszivárgó semita népeket szintén hasonló törzsbôl 

származónak gondolják. (Más értelmezések, → 

74:65–67) 

21 (B) A középsô bronzkor (Kr.e. 2000–1550). 

(a) MEZOPOTÁMIA. Erek királya megtörte a Mezopotámia 

felett uralkodó Guti népek uralmát. Uralkodását 

hamarosan megbuktatta az uri Ur-Nammu, 

valószín leg ô és az ôt követô III. uri dinasztia királyai 

irányították Mezopotámia síkságának legnagyobb 

részét, és ezalatt a sumér kultúra rövid reneszánszát 

élte. Ur-Nammut nem csak számos épülete 

és irodalmi tevékenysége miatt jegyezték fel, 

amely uralkodását jellemezte, hanem mindenekfelett 

jogi kódexe miatt, amely a legrégebbi a ma ismertek 

közül. Ezzel a sumér kultúra az út végére 

ért. A sumér nyelv kihalóban volt, az akkád nemzeti 

nyelv szorította ki. Ekkorra a sumérok és semiták 

teljes mértékben összekeveredtek és a semita elem 

lett a domináns. Így egy teljes kultúra és civilizáció 

jött létre, másfél ezer év alatt pompás pályát futott 

be, és Izrael színrelépése elôtt le is t nt. A sumérok 

néhány fontos alkotása a már említett városállamkormányzat, 

kifejlett jogi rendszer és az ékírás feltalálása 

mellett a következôk: holdkalendárium, 

vízóra, napóra, kétkerek szekér és falanx, fazekas 

korong, boltozat, bolthajtás, kupola, oszlop- és toronyépítés, 

és nem utolsó sorban a magasan fejlett 

többisten hit vallása, amelynek jelentôs hatása volt 

az ókori világ civilizációira. 

22 Ur központi hatalmának hanyatlásával Mezopotámia 

városállamai fokozatosan visszaszerezték 

önállóságukat. A hagyományos elmélet szerint a 

termékeny félholdon számos, etnikailag azonosítható 

semita nép – pl. amoriták – élt (de →74:67), akik 

erre a területre a III. évezred késôi szakaszában 

nyomultak. Elárasztották Palesztínát, és Felsô- 

Mezopotámiát pl. az amoriták földjévé tették. Elterjedtek 

Mezopotámia minden részén, egymásután 

szerezték meg a hatalmat a városállamok fölött és 

így a XVIII. sz.-ra gyakorlatilag teljes Mezopotámia 

az amoriták uralma alá került. Fokozatosan háromirányú 

küzdelem alakult ki Mezopotámia irányításáért: 

Asszíria, Mari és Babilon. Asszíria 

(Asszúr várostól kapta nevét) az Ur bukása elôtti 

idôktôl egészen a XVIII. sz.-ig terjeszkedô kereskedelmi 

politikát folytatott Kis-Ázsiában. Ezt tanúsítják 

a kappadókiai szövegek és az üzleti okiratok 

ószír nyelven, amelyeket a kis-ázsiai Kultepnél találtak. 

Az amoriták beszivárgásáig, akik végül át-


vették az uralmat, Asszíria rövid idôre meghódította 

Felsô-Mezopotámiát a Földközi-tengertôl egészen 

a Zargosz-hegységig. Asszíria azonban nem 

tudta sokáig megtartani hatalmát. Néhány év múlva 

a XVIII. sz.-ban Mari felváltotta Asszíriát egy rövid 

idôre a Mezopotámia fölötti uralomban. Ebbôl a 

korszakból nagy számban származnak a Mariban 

lelt híres szövegek: levelek, gazdasági, jogi és közigazgatási 

iratok, amelyek többek között leírják a 

korabeli nomád törzsek csoportjait, és így hasznos 

anyaggal látnak el bennünket Izrael törzsi társadalmának 

tanulmányozásához. De a hatalomért folyó 

harcban gyôztesként Babilon került ki Hammurabi 

(1728–1686) uralkodása alatt. Megragadta az irányítást 

Alsó-Mezopotámia legnagyobb részén, leigázta 

Marit és Asszíriát, majd békét teremtett, valamint 

kulturális fölvirágzásnak indította a mezopotámiai 

síkságot (óbabiloni birodalom). Ebbôl a korból 

a szövegek bôsége maradt ránk, különösen az 

ôsi eposzok (pl. babiloni beszámolók a teremtésrôl 

és a vízözönrôl) és Hammurabi híres törvénykönyve. 

Mindez fényt derít a kor kultúrájára és sok bibliai 

szöveghez összehasonlító forrásként szolgál. 

23 A babiloni birodalom sokféle nyomásnak volt 

kitéve, mivel új népek özönlöttek a termékeny félhold 

minden területére. É-on voltak a hurriták, akiknek 

eredeti hazájuk az Örmény-hegység volt. Észak- 

Mezopotámiában kis számban jelen voltak a XXIV. 

sz-tól, de a XVII–XVI. sz.-ban nagy tömegben özönlötték 

el Felsô-Mezopotámiát, Kis-Ázsiát, Szíriát, de 

még Palesztínát is. Felsô-Mezoptámiában megalapították 

a Mittani királyságot, amelynek uralkodó rétege 

az indoárja népekhez tartozott. A lakosság 

alapvetôen hurrita volt és a királyság Asszíriát kis kiterjedés 

állammá redukálta. A hurriták közvetítették 

a sumér-akkád kultúrát a hettitáknak és Kis-Ázsia 

más népeinek. A XV–XIV. sz.-ból származó táblák, 

amelyeket a hurrita Nuzi városban találtak, értékes 

információkat tartalmaznak a bibliai pátriárkákkal 

kapcsolatos társadalmi szokásokról. Keletrôl, az iráni 

hegyvidékrôl kassziták törtek be a babiloni birodalomba, 

és Kis-Ázsiában megjelent az egyre hatalmasabb 

hettita királyság. Kr.e. 2000-ig Kis-Ázsia lakossága 

átszövôdött számos indoeurópai csoporttal, a 

legbefolyásosabbak magukat hettitáknak nevezték. 

Ezek fokozatosan egyesítették az országot és a XVI. 

sz. közepére már erôs hettita királyság létezett Keletés 

Közép-Kisázsiában, amely D felé, Szíria irányába 

terjeszkedett. 1530 körül a hettiták vakmerô támadással 

ostrom alá vették Babilóniát, egészen az Eufráteszig. 

Ez csak betörés volt, mivel K-rôl a hurriták 

állandó nyomásának voltak kitéve, valamint belsô 

problémákkal küszködtek, és ezért hatalmukat visszavonták 

Kis-Ázsiába, ahol több mint egy évszázadon 

át uralkodtak. Babilonban viszont a kassziták ragadták 

magukhoz az irányítást, és azt négyszáz éven 

át kezükben tartották. Ezzel Mezopotámiát sötétségbe 

borították. A hettitákról a Bibliában, ld. BARev 5 

319 

(5, 1979) 20-45. 

24 (b) EGYIPTOM. A II. évezred kezdetével, a középbirodalom 

(XXI–XVIII. sz.) fáraóinak uralkodása 

idején Egyiptom kész volt arra, hogy belépjen a 

fellendülés új korszakába. Az országot újra egyesítették, 

gazdasági jólétnek és politikai kiterjedésnek 

örvendtek, idôközönként uralmuk alá kerítették 

Nubiát, Líbiát, Palesztínát és Föníciát. Ez az 

idôszak volt az egyiptomi kultúra aranykora. A 

XVIII sz.-ban azonban Egyiptom hatalma rohamosan 

hanyatlott a belsô megosztottság következtében 

és ezzel Egyiptom belépett a második átmeneti korba 

(XVIII–XVI. sz.). Ekkor vonultak be az országba 

a hikszoszok (valószín leg kánaita vagy amorita 

uralkodók Palesztína vagy Szíria D-i részérôl), akik 

elôször a Nílus deltáján állapodtak meg, majd egész 

Egyiptomot kb. 100 éven át uralták, és birodalmukat 

kiterjesztették É-Szíriáig. A szabadságért folytatott 

elkeseredett harcok árán az egyiptomiak végül 

ki zték a hikszoszokat (kb. 1580–1550) és ezzel 

elkezdôdött az Új Birodalom kora. 

25 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkor végén az ország 

feldúlt állapotát (valószín leg) az amoriták inváziója 

okozta, de a XIX sz. kezdetén Ny- 

Palesztína és É-Transzjordánia gyorsan talpra állt, 

sok új várost építettek, amikor a félnomád népek letelepedtek 

és meghonosították Kánaán nyelvét és 

kultúráját. Mindazonáltal nagy területekre, különösen 

a középhegység vidékére nagyon kevesen telepedtek 

le. Fokozatosan kialakult a városállam rendszer, 

amely jellemzô Palesztínára az Izraelita korig. 

A hikszoszok uralkodása alatt Palesztína elérte azt a 

jólétet, amelyet addig nem ismert. A közép bronzkort 

tekintjük általában annak a kornak, amikor 

elkezdôdik annak a népnek a története, amelyet a 

Biblia hébereknek, majd Izraelnek mutat be. 

Ábrahámtól Pompeiusig 

26 (I) Bevezetô. A bibliai elbeszéléseket nem úgy 

szerkesztették, hogy „Izrael történetét” adják elô. 

Ez a fogalom a modern történelemkutatás módszereinek 

és standardjainak alkotása, a források értékelésének 

és az archeológiai, valamint más tudományos 

bizonyítékok használatának eredménye. Ezeket 

a megközelítéséket alkalmazták az ÓSz-re, különösen 

a pátriárkák korától a kánaáni letelepedésig, 

és ezekbôl számos feltételezés származott. Ez 

elkerülhetetlenül együtt jár a bibliai források természetével. 

A korai hagyományokat csak sokkal 

késôbben írták le, bár a szájhagyomány 

megôrizhetett néhány érvényes történeti emléket. 

Ugyanakkor az egységes szerkesztés szempontjából 

az adatokat egyeztették: „egész Izrael” (MTörv 1,1; 

5,1) bekapcsolódott a kivonulás eseményeibe, az 

„egész országot” (Józs 11,16.23) leigázták, az atyák 

törzsi hagyományát egyesítették a „nemzetek” által


(tôl e dôt → 2:3, 16). Hogyan bánjunk a nemzetségtáblákkal, 

amelyeket földrajzi és kereskedelmi 

megfontolások alapján írtak? Azonkívül a bibliai 

feljegyzés önmagában elég adatot tartalmaz, hogy 

megmutassa a globális egyesítés túlzott leegyszer - 

sítését: nem minden törzs vett részt a kivonulás eseményeiben 

(több mint egy kivonulás volt?), a hódítás 

leírása a Bír 1-ben különbözik a Józs 1–12-tôl. 

A modern történészeknek meg kell tanulni valamit 

abból, amit a bibliai hagyomány könnyed toleranciával 

mutat be (pl. ellenszenv az eltérések harmonizálására 

a Pent.-ban). Figyelembe véve mindezen 

problémákat a tudósok közelítenek az archeológiához, 

antropológiához és az irodalmi analízishez 

(forma- és hagyománytörténet-kritika) azzal az 

erôfeszítéssel, hogy rekonstruálják a történelmet, 

amelyet a Biblia csak tökéletlenül mutat be. 

27 Milyen bizonyossággal vonhatunk le történelmi 

következtetést pusztán irodalmi analízis alapján? A 

kérdés fôleg azért aktuális, mert a határozottan 

megállapított pentateuchoszi J és E hagyományok 

különbözôségeit és keletkezésük idejét manapság 

sokan megkérdôjelezik. Mire következtethetünk az 

ôsi társadalmi gyakorlatokból (pl. Nuzi → 23), 

amelyek jelen voltak a patriarchális hagyományokban? 

Rámutathatunk a nuzii rabszolga-örökbefogadási 

törvényre, amely párhuzamba állítható a Ter 

16,1-4-vel, vagy a rabszolga feleségére és gyermekére 

vonatkozó hivatalos bánásmód, amely alkalmazható 

a Ter 21,10 köv.-re. Feltehetôen ezeket a 

jellegzetes vonásokat rendszerint nem találhatnánk 

meg azokban a bibliai elbeszélésekben, amelyeket 

jóval késôbb alkottak. Ezért a legtöbb párhuzam 

helytállóságát manapság megkérdôjelezzük (pl. a 

nuzii házi-istenek összefüggése a Ter 31,19-42-ben 

olvasható örökösödési jogigénnyel). 

28 Wellhausen óta sokan bemutatták a pátriárkai és 

a kivonulási elbeszélések történelmiségének tudományos 

bizonytalanságát (összefoglalások: IJH, 

53-148, 213-284; M. Wippert: The Settlement of the 

Israelite Tribes, STB 21, London 1971). Albrighttal 

az egyik oldalon, T. Thompsonnal és J. van 

Settersszel a másik oldalon terjed a skála az elôvigyázatosoktól 

a radikálisokig (Bright, De Vaux, 

Mendenhall, Gottwald, Alt, Noth, és Soggin valahol 

a közepén, vö. S. Herrmanntól De Vauxról VT 23 

[1973] 117-126). Az anyagok összetettsége és sz - 

kössége meglehetôs különbözôségekhez vezet. A 

bizonytalanságok körét bemutatjuk a kor rövid áttekintésével 

a pátriárkák korától a bírákig (XII. sz.). 

29 Pátriárkák kora. Idôpontját nem tudjuk biztosan 

meghatározni. Úgy t nik, hogy az apa-fiúunoka 

viszonya szerkesztett és a bibliai nemzetségtáblák 

stílusának megfelelôen magyarázható. Ezek 

legalább annyira társadalmi és kereskedelmi kapcsolatokra 

épülnek (vö. a nemzetségtáblák a Ter 

10,1-32-ben), mint a vér szerinti leszármazásra. A 

pátriárkai elbeszélések jellemzôi a leszármazottak 

320 

és a föld ígérete – nyitott ígéretek, amelyet késôbb 

„egész Izrael” értelmezett. Az eseményekre fôként 

a szentélyeknél történô teofániák jellemzôk, mint 

pl. Beerseba, Hebron, Bétel, Penuél (→ 76:27–29), 

amelyeket lehet, hogy a késôbbi kultusznak 

megfelelôen fogalmaztak meg. Az Eponimus elôdjeivel 

kapcsolatba hozott csoport Mezopotámiából 

(Ter 11,31) vagy Arameából (MTörv 26,5) származott? 

30 Egyiptomi tapasztalat. A Biblia ezt késôbb 

„egész Izrael” szempontjából mutatja be. A kivonulás 

és a sínai hagyományt úgy t nik, hogy József 

(Efraim, Manassze), talán Benjamin törzse hozta 

magával. Más törzsek, mint Lea fiai (Ruben, Simeon, 

Lévi, Júda, Iszakár, Zebulon) és még további 

csoportok (vö. Józs 24,14-15), valószín leg késôbb 

fogadták el az izraeli hagyományt. Az egyiptomi 

szabadulás és a sivatagi vándorlás központi témája 

a kivonulási tapasztalatnak, de az ide tartozó részleteket 

és csoportokat nehéz meghatározni. A Sínai 

tapasztalatot teofániából, közösséggel kötött 

szerzôdésbôl és törvénybôl alakították ki (késôbbi 

távlatból felfedezhetô mint számos törvénykódex 

vö. Kiv 19 – Szám 10). 

31 Kánaáni honfoglalás. Az elbeszélések vázolják 

az alap eseményeket, amelyeket nehéz összefüggésbe 

hozni az archeológiai adatokkal. A történetek a 

Józsue és a Bírák könyvében, amelyekben csak 

egyes törzsek vettek részt (Bír 1,1-36), a honfoglalást 

megsemmisítô gyôzelemmel írják le (Józs 

1–12). Ezzel szemben a Bír 1 más forgatókönyvet 

sugall. Ebben a korban a létezô törzsi föderáció természete 

és gyarapodása nem világos. 

32 Összefoglalóan a problémás pontok a 

következôk: 1) a pátriárkai elbeszélések keletkezésének 

ideje és történetiségük lényege; 2) a kivonulási 

tapasztalat és a sínai-hegyi találkozás keletkezésének 

ideje és annak részletei (pl. kik voltak a 

résztvevôk); 3) a „törzsek” eredete és egysége, valamint 

Kánaán birtokbavételének „izraeli” módja. 

Ezeknek a nehézségek tudatában a következô pátriárkai 

és kora izraeli „történet” nem fog más rekonstrukciót 

javasolni, hanem követni fogja a bibliai leírást, 

miközben felhívja az olvasó figyelmét a problémákra. 

33 Nem meglepô, hogy a bibliai idôrend bizonytalan 

a korai idôszakban. A királyság korából származó 

több adatban megbízhatunk, mivel Júda és Izrael 

királyainak idôpontjai összehangolhatóak a Biblián 

kívüli forrásokból nyert keltezés miatt. De még 

itt is találunk eltérô keltezést (ld. Jagersma: History, 

268-269). Az érthetôség kedvéért Albright (BP, 

116-117) idômeghatározását fogjuk követni a megosztott 

királyság királyinak idôpontjaira (→ 88) vonatkozóan. 

34 (II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb. 2000–1700). 

A keltezés bizonytalanságai miatt De Vaux végkövetkeztetése 

szerint semmilyen pontos idôponttal


nem tudjuk meghatározni a pátriárkai kor kezdetét 

vagy végét (EHI, 286). Szerinte ezt az idôpontot a 

II. évezred elsô felére kell tenni. Egyrészt a pátriárkák 

nevei miatt, amelyek ilyen messzire nyúlnak 

vissza, másrészt a pátriárkák a vándorló amoritákkal 

való állítólagos kapcsolata miatt. 

35 (A) Ábrahám, Izsák és Jákob. Ábrahámot (ld. 

Ter 17,5) úgy mutatja be, mint aki kivándorolt Mezopotámiából. 

Azok, akik egy korai idôpontot részesítenek 

elônyben, Ábrahám letelepedését 

Palesztínában kapcsolatba hozták azzal az idôponttal, 

amikor az amoriták (→ 22 és → 74:65–67) beszivárogtak 

Mezopotámiába és Palesztínába. Ábrahám 

nem állapodott meg, hanem félnomád életet élt 

Palesztínában, nyáját legelôváltó szokás szerint legeltette, 

de az állandósult lakhely emlékei a 

Mamre-Hebron vidékéhez kapcsolódnak. A pátriárkák 

elsôdleges jellemzôi a vándorlás és a palesztínai 

szentélyekhez kötôdô teofániák: Szíchem (Ter 

12,6), Bétel (Ter 26,19; 35,1), Penuel (Ter 32,23- 

33). Az Ábrám nevet babiloni szövegekben találták 

meg, amelyek a XVI. sz.-ból származnak, és mari 

szövegek említést tesznek a Náchor névrôl (Ter 

11,22; 24,10), mint városról Hárán közelében, amelyet 

egy amorita vezér hódított meg. A Jákob név 

hasonlóan elôfordul egy XVIII. sz-i mezopotámiai 

szövegben, amely hikszosz uralkodót jelöl (Ya‘qobhar). 

Jákob néhány fiának nevével azonosakat találtak 

mari szövegekben, pl. Benjamin és Lévi. A pátriárkák 

szokásainak kapcsolata az ôsi közel-keleti 

jogi gyakorlattal vitatott; az adózási gyakorlatról 

Jákob elbeszéléseiben ld. M. Morrison: BA 46 

(1983) 155-164. 

36 Ábrahám meghívása (Ter 12,1-3) tartalmazza a 

föld és a népek ígéretét. A rá vonatkozó történetek 

az örökös születésének ígéretérôl és Lót unokaöccsével 

kapcsolatos viszonyáról szól. Sára meddôsége, 

az örökös anyjának veszélyeztetése (Ter 

12,10-20 párh.), Izmael elutasítása – ezek az események 

azt a bizonytalanságot készítik elô, amikor végül 

az ígéret gyermeke megszületik, abból a célból, 

hogy áldozatul felajánlják (Ter 22). Az 

Ábrahám–Lót ciklus azt a lehetôséget hordozza, 

hogy összehasonlítsa a két embert (Ábrahám javára), 

és hogy bevezesse Szodoma–Gomora eseményeit, 

valmint a rejtélyes hadjáratot a Ter 14-ben. 

Makpéla bevételérôl (P beszámolója a Ter 23-ban), 

amely az elsô része az ígért föld elnyerésének. 

37 Izsák. Aránylag homályos alak, fôként 

összekötô elemként szolgál Ábrahám és Jákob között. 

Beér-sebával áll kapcsolatban (Ter 26,23-33), 

bár a régészet itt nem talált semmilyen bizonyítékot 

a bronzkori maradványokról (LBib, 191-192). 

Jákob. Két fô ciklus alkotja a családi történetet: 

Jákob–Ézsau, amely kiemeli még a méltatlan személy 

kiválasztásának témáját is, és a Jákob–Lábán, 

amely reflektál a pátriárka kapcsolatára az 

arámokkal. Ha csak nem az arámok anakronizmu- 

321 

sáról van szó ebben a korban (így vélekedik De 

Vaux: EHI, 200-209), akkor a Ter 29–31 eseményei 

a pátriárkák korát késôbbi idôre helyezik 

(Herrmann: History, 45). A helyszín Arám-naharinban, 

az Eufrátesz felsô folyásánál fekszik, de az 

arámok nem telepedtek ide a II. évezred végéig. 

38 A pátriárkák vallása nem egyezik azzal, amit elvárnánk 

a késôi iratokból. (A Bál kultusz hiányzik, 

ami annyira kiemelkedô a késôbbi idôkben, és amelyet 

megvilágítanak a korai ugariti mítoszok.) Ábrahám, 

Izsák és Jákob Istene az „Atyák Istene” (→ 

77:15). Az istenséget nem nevezik meg, de azonosítják 

ôt, hivatkozva az elôdre, aki imádta ôt: Ábrahám 

Istene, Izsák rokonsága (Ter 31,42), és Jákob 

erôse (Ter 49,24). „Az Atya Istene” így kapcsolatban 

áll a pátriárkával, vagy az atyával, akivel különös 

viszonyt létesített, ô a pátriárka családjának, 

vagy törzsének védnöke, vezeti ôket történelmükben. 

ô nem csak helyi istenség, aki a szentélyhez 

kapcsolódik, mivel az olyan jelzôket mint „Ólam” 

(az Örökkévaló, Ter 21,33) ennek az Istennek (Él, 

Elohim) tulajdonították. Az valószín , hogy az Él 

fogalma, az ugariti panteon legfôbb istene, befolyásolta 

az „Atyák Istenének” eszmei fejlôdését 

(CMHE, 3-75; C. L’Heureux: „Searching for the 

Origins of God”, Traditons in Transformation [Fest. 

F. M. Cross, szerk. B. Halpern] Winona Lake 1981, 

33-57). Így folytonosságot találhatunk az Atyák Istene 

és Jahve, Mózes Istene között (Kiv 3,3-15 és a 

6,2-3 alátámasztja ezt), de a történeti fejlôdôs kicsúszik 

kezeink közül. 

39 (B) József története. A Ter 37–50 bibliai mesterm 

, amelyet a gondviselés motívuma jellemez 

(Ter 45,5-8; 50,20). A visszafogottság abban, ahogy 

József a testvéreivel bánik (42–45. fej.), nagy irodalmi 

készségre vall (vö. von Rad analízisében a 

„bölcsességi” történetet SAIW, 439-447). József hatalomra 

kerülésének hagyományos idôpontja a hikszoszok 

kora (1720–1550), de semmi sem található 

József történetében, ami alátámasztaná ezt (ld. S. 

Herrmann: Israel in Egypt, SBT 27, London 1973, 

1-37). Történetiségét erôsen vitatták, annak ellenére, 

hogy az elbeszélés meglehetôsen komoly ismeretet 

közvetít az egyiptomi életrôl (Vergote, J.: 

Joseph en Egypte, Louvain 1959). Mindent egybevetve 

De Vauxnak felfogása optimista a József történet 

hisztorikus jellegérôl, összehasonlítva Herrmannal, 

History, 56-57, vagy Sogginnal, HAI 113- 

115. 

40 Sokkal problémásabb azonban az a kérdés, 

hogy ki Izrael, vagy kik a tényleges törzsek Egyiptomban. 

Biztos, hogy az egyiptomi tartózkodás hagyományát 

„József fiaival”, Efraimmal, 

Manasszéval továbbá Benjaminnal kell kapcsolatba 

hozni. Az lehetséges, hogy különbözô szemita csoportok 

léphettek Egyiptom földjére. M. Weipert 

amellett érvel, hogy a pátriárkák a kánaáni nomád 

sasu népbôl jöttek. (Bib 55 [1974] 265-280, 427-


433). Más feltételezés kapcsolatba hozza a zsidókat 

az (egyiptomi) ‘apirukkal vagy (akkád) habirukkal, 

akiket az egész ôsi Közel-Keleten említettek 

(Egyiptom, amarnai levelek, Alalak, Nuzi, Mari). 

Az identitásuk nem tisztázott. A vita azon folyik, 

vajon szociológiai vagy etnikai egységet alkottak 

(ld. Cazelles: POTT, 1-28, de ld. De Vaux: EHI, 

216). Szembeötlô, hogy a Ter és a Kiv a zsidó fogalmat 

akkor használja, amikor egy izraelita egy 

egyiptomihoz beszél, vagy amikor megkülönböztetik 

az izraelitákat az egyiptomiaktól (pl. Ter 39.17; 

43,32; Kiv 2.13). A zsidók és az apiruk azonossága 

továbbra is a vita tárgya marad. 

41 A pátriárkai kor meghatározásának bizonytalansága 

kapcsolatban van „Izrael” egyiptomi tartózkodásával. 

A bibliai adatokból eltérô eredményeket 

kapunk. A Kiv 12,40-41-ben 430 év megváltoztatott 

formában jelenik meg a LXX-ban: a pátriárkák korát 

is tartalmazza. A Ter 21,5; 25,26; 47,28 szerint 

307 évet számolhatunk Ábrahám születésétôl Jákob 

haláláig, de az idôrend kétségkívül mesterséges. 

Nem lehetünk már abban sem biztosak (ld. 

Albright: BP, 10-11), hogy az egyiptomi tartózkodás 

visszanyúlik egészen a hikszoszok koráig 

(1720–1550). Ami biztos, az a történeti valószín - 

ség, hogy Egyiptomba különféle történelmi idôpontokban 

léptek be a semita népcsoportok. Azt tudjuk, 

hogy olyan népek, mint Izrael, már jelen voltak Kánaánban 

1220-ig (→ 42), de az egyiptomi tartózkodás 

történeti hátterét nem tudjuk rekonstruálni. 

(Cazelles, H.: „Patriarches”, DBSup 7. köt., 82-156. De 

Vaux, R.: EHI, 161-287; WHJP II: Patriarchs. Millard, 

A. – Wiseman, D. (szerk.): Essays on the Pariarchal 

Narratives, Leicester 1980. Miller, J. M.: The old 

Testament and the Historian, Philadelphia 1976. Sarna, 

N. M.: „Abraham in History”, BARev 3 [4, 1977] 5-9. 

Thompson, T.: The History of the Patriarchal Narratives, 

BZAW 133, Berlin 1974. Van Setters, J.: Abraham in 

History and Tradition, New Haven 1975. JÓZSEFRÔL: 

Coats, G.: From Canaan to Egypt, CBQMS 4, Washington 

1975. Redford, D. B.: A Study of the Bilical Story of 

Joseph, VTSup 20, Leiden 1970.) 

42 (III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb. 

1300–1050). Az események összessége úgy t nik, 

hogy a késôi bronzkor késôbbi korszakához tartozik 

(→ 74:78–93). Ha a királyt, aki „nem ismerte Józsefet” 

(Kiv 1,8) nem lehet azonosítani, akkor az a 

legkézenfekvôbb, hogy a „zsarnok fáraót” (és a kivonulást) 

II. Ramszesznek (1290–24) tekintsük. A 

legdöntôbb érvül szolgál Ramszesz és Pitom raktárvárosok 

építésén dolgozó izraeliek megemlítése 

(Kiv 1,1-11). Ramszesz a Nílus Deltáján folytatott 

nagyszabású építkezései miatt volt híres (amelybe 

bekapcsolódtak a titokzatos apiru munkások). A héberek 

itt, „Gósen földjén” telepedtek le (→ 73:20). 

Így arra következtethetünk, hogy a kivonulás a 

XIII. sz.-ban történt. Ezt a hipotézist alátámasztja 

322 

Ramszesz utódjának, Merneptah sírkövén található 

felirat, amely említést teszarról, hogy „Izrael” nép 

1220 körül jelen van Kánaánban (ANET, 375-378). 

Így a kivonulás idôpontját 1250 körülre tehetjük. 

Nincs azonban elfogadható magyarázat a 

résztvevôk számára (600.000 fölött, Szám 1,46; 

26,51). Az egyiptomi okiratokban nincs utalás az izraeliek 

egyiptomi tartózkodásáról. 

43 (A) Mózes. Nagyon nehéz feladat elôtt áll a történész, 

ha értékelni akarja ezt a személyt (Schmid, 

H.: Mose: Überlieferung und Geschichte, BZAW 

110, Berlin 1968). Mózes születése legenda jelleg 

(vö. Szárgon történetével, ANET, 119), és a Kiv 

1–15 szövege nem más, mint a források összeollózása; 

pl. megbízatás a JE szerint a Kiv 3–4-ben és a 

P szerint a 6–7. fejezetekben. Úgy mutatják be, mint 

egy „örökbefogadott” egyiptomit, aki egyiptomi nevet 

visel (vö. Tutmozisz), ugyanakkor a midianitákkal 

áll kapcsolatban, akikhez menekül, miután 

gyilkosságot követett el. A sivatagban találkozik 

Jahvéval, és megbízást kap, hogy vezesse ki Isten 

népét Egyiptomból. A csapások – amelynek csúcspontja 

az elsôszülöttek halála „peszah” ünnepén – 

következtében a kivonulás lehetôvé válik (az ünnep 

eredetéhez és történetéhez ld. de Vaux: AI, 484-493; 

→ 76:127). 

44 Az Úr kinyilatkoztatja magát Mózesnek, mint 

„vagyok, aki vagyok” (→ 77:11–13), az Atyák Istene, 

ezzel biztosítva az ígéretek folytonosságát és az 

üdvtörténetet. Yhwh volt az az Isten, akit korábban 

ismertek? Azt a elméletet, amely Jahvét a kenitai 

mádiánita törzs istenévé tette (Rowley, H. H.: From 

Joseph to Joshua, London 1950), nem sokan osztják. 

Hermann (History, 76-77) arra hajlik, hogy a 

yhwh-t elismerje egy edomita csoport megjelölésének, 

a yhw’ sasujai, akiket egyiptomi szövegek említenek 

(ANET, 259), mint akik a környéken mozogtak. 

Itt azonban a yhw’ a vidéket jelöli és nem az istenséget. 

Kétséges az állítólagos Ya (= Jahve) istennév 

jelenléte az eblai szövegekben, amelyek 2400 

körüli idôbôl származnak (Pettinato, G.: BA 39 

[1976] 44-52, Mi-ka-Ya listák, „Ki olyan, mint 

Ya?”; → 16). Ez idáig nincs bizonyíték yhwh Isten 

jelenlétérôl Mózes elôtti idôbôl. Bizonyára Mózes 

monoteizmusa nem elméleti, hanem gyakorlati volt 

(ld. Kiv 15,11; Zsolt 89,7-9). 

45 (B) A csapások. A csapások 10-es száma a hagyomány 

különbözô, különösen a J és P 

(→ 3:17–22) változatainak kombinálásából keletkezett. 

A csapásokat nem kell olyan természeti jelenségként 

magyarázni, amelyek igazolhatók lennének 

Egyiptom életében (pl. a víz vérré változtatását 

a Nílus évi áradásával nem kell kapcsolatba hozni). 

A bibliai írónak ezek a jelenségek nem megszokott 

szerencsétlenségek, hanem „jelek” és „csodák,” 

amelyeket Isten Mózes által vitt végbe. Ezek nem is 

„csodák” vagy események, amelyek a természet 

törvényein kívül történnek – ez modern kategória,


nem bibliai (→ 81:92–94). A csapások arra szolgálnak, 

hogy Isten és a fáraó, Izrael és Egyiptom közti 

feszültséget hangsúlyozzák, amelynek csúcspontja 

a 10. csapásban peszah ünnepén tapasztalható. 

46 (C) A kivonulás. Az irodalmi források, amelyek 

leírják a kivonulást Egyiptomból, a yâm s p (talán 

a „Vörös-tenger), és az útvonal, amelyen haladtak, 

nagyon bonyolultak ahhoz, hogy egyértelm végkövetkeztetést 

lehessen levonni (→ 73:26–31 a térképpel). 

De Vaux (EHI, 363-387) rámutatott a „kiszivárgás” 

(amely kilenc csapással áll kapcsolatban) 

és a „ki zés” (a 10. csapással áll kapcsolatban) 

kettôs hagyományára. Ô ezeket összekapcsolja a 

két kivonulással. A kivonulás-ki zés az É-i vonalon 

zajlott (Kádes és Kánaánba D-rôl léptek be), míg a 

kivonulás-kiszivárgás K felé haladt. Ez magában 

foglalja a ki zést Egyiptomból, az átvonulást, a 

sínai eseményeket, és a belépést Transzjordániából 

Kánaánba. Ez párhuzamban van az É-i vonal J hagyományával 

(Beelszefonnon keresztül, Kiv 14,2), 

de ellentétben az E hagyományával, amely a „pusztaságon 

át” vezet K-re és D-re. Talán Lea törzse Éra 

ment és Ráchel törzse Mózes vezetésével D-re a 

Sínai hegy felé haladtak. Ez a feltételezés magyarázatot 

ad a Kivonulás könyvében található különbözô 

hagyományokra. A Kiv 14,10-31-ben de Vaux 

elemzése alapján két hagyományt ismerhetünk 

meg: az egyik hangsúlyozza, hogy Isten megsemmisítette 

az egyiptomiakat (14,13.30 köv.; 15,21); a 

másik kiemeli a csodálatos átkelést a kettéválasztott 

tengeren (14,21-22). Mindenesetre az Úr a „harcos” 

(Kiv 15,3), aki megmenti a zsidókat. 

47 (D) A pusztai vándorlás. A híres epizódok, 

mint pl. a zúgolódás és a lázadás, Mózes közbenjárása, 

gondviselô törôdés (manna, fürj, víz), és a 40 

éves vándorlás különbözô hagyományokból származnak 

(JEP). A kivonulási útvonal körüli bizonytalanságok 

a Sínai, vagy a Hóreb, „Isten hegye” 

fekvésének meghatározásához kapcsolódnak (ld. de 

Vaux: EHI, 426-439). Néhány újkori kutató egyetért 

a hagyományos (bizánci) lokalizálással: a Sínai 

félsziget déli részén. Mások a hegyet Kádes vagy 

Kádes-Barnea környékére helyeznék (Ain Qudeirat 

környéke kb. 80 km-re Béersebától D-re). Más 

helymeghatározások: (→ 73:27). 

48 A legfontosabb kérdés, hogy mi történt 

Sínainál. A Pent. a Kiv 19-tôl a Szám 11-ig mindent 

összefüggésbe hoz a „sínai pusztasággal”: a szövetségkötést, 

a dekalógust, és a teljes Tórát. G. 

Mendenhall (Law and Covenant in the Ancient 

Near East, Pittsburgh 1955; BAR 3, 3-53) nagy hatású, 

eredeti felismeréseket tartalmazó tanulmányának 

publikálása óta a szövetséget az ôsi közel-keleti 

szerzôdések, és különösen a hettita h béri 

szerzôdések felfedezésének fényében értelmezik. 

Ez az összehasonlítás hasznos a MTörv megértésénél, 

amely szerzôdési szövetség stílusában íródott. 

De D. J. McCarthy (Treaty and Covenant, AnBib 

323 

21A, Rome 1978) kimutatta, hogy „a szerzôdés 

analógiája Jahve és Izrael viszonyának virágzó állapotát 

mutatja, és nem az a gyökér, amelybôl a szövetség 

eszméje kinô” (293). Különösképpen a 

Sínai-hagyomány (Kiv 19,1–24,11) nem a 

szerzôdéskötés m faja szerint íródott, amely viszont 

kétségkívül hatással volt a szövetség nyelvezetére 

és eszméjére a késôbbi hagyományokban. A 

Kiv 24 rámutat a szövetségkötési rítusra, a szentségi 

táplálékra, amint „Izrael” Isten népévé válik. Ez 

a gondolat nem öszszeegyeztethetetlen a h béri viszonnyal, 

de a legalizmust el kell kerülni. A szövetség 

nem ugyanaz, mint a szerzôdés, hanem egyezmény 

(az együtt járó kikötésekkel), amely jó példa 

arra, hogy kifejezze az elkötelezett viszonyt, amelyet 

a szövetség jelez (→ 77:75–98). Míg a szövetség 

teológiája évszázadokon át fejlôdött, annak eredetét 

a sínai tapasztalatban nem szabad megtagadni 

(Perlitt, L.: Bundestheologie im Alten Testament, 

WMANT 36, Neukirchen 1969). 

49 A Szövetség könyve (Kiv 20,22–23,33) feltételezi 

a letelepedett népet (Palesztínában) és kétségkívül 

egy késôbbi korban keletkezett, mint a Sínai tapasztalat. 

A dekalógus a jelen formájában (Kiv 

20,1-17; vö. MTörv 5,6-21) bizonyára tartalmaz 

olyan elemeket, amelyek az eredeti mózesi vallásból 

származnak: kizárólagos igénye annak, hogy 

imádják a bálvány nélküli Istent (az elsô két parancsolat), 

azonban – úgy t nik – a többi parancsolat 

általános és egyetemes (talán még a szombat megtartása 

is?) ahhoz, hogy korlátozza az izraeliták 

életstílusát. 

50 Von Rad (PHOE, 1-78) állítja, hogy a Sínaihagyomány 

eredetileg független volt a kivonulás 

hagyományától. Az elôbbi a szövetségi ünnep kultikus 

legendája, amely a Szíchembôl származik, míg 

az utóbbi a gilgali ünnepség kultikus legendája, 

amellyel megemlékeztek a Palesztínába való bevonulásról. 

A szerzônek pusztán irodalomkritikai érvei 

vannak: a Sínai említésének hiánya számos 

kulcsfontosságú szövegben, mint pl. a „hitvallás” a 

MTörv 26,5-9-ben. A hely elhallgatásása mint bizonyíték 

nem elegséges, hogy szemben állítsuk azzal 

a ténnyel, miszerint a hagyományok együtt léteznek 

a Pentateuchus legôsibb elbeszéléseiben (JE; vö. de 

Vaux: EHI 401-419). 

51 A P hagyomány elfoglalja a Pent. központi részét 

(Kiv 25 – Szám 10), és így a teljes papi törvényhozást 

Mózesnek tulajdonítják. A sivatagi „sátor 

szentély” stb., – nyilvánvalóan régi hagyományok 

a papi írásokban, és azok különbözô cikkeinek 

megvitatását illetôen → 76:30–34. 

52 A „sivatagi vándorlást” büntetésként értelmezik, 

amelyben azért részesültek, mert nem követték 

Józsue és Káleb vezetését (Szám 14,26-35), és úgy 

mutatják be, mintha az nemzedékrôl nemzedékre 

szállna, és Kádes-Barnea lenne a cselekmények 

központja (de vö. R. Cohen: BA 44 [1981] 93-107).


Sikertelen az a próbálkozás, hogy a Negeben keresztül 

jussanak Palesztínába (Szám 14,39-45). 

Ugyanakkor a Szám 21,1-3-ban a „kánaániták” fölötti 

gyôzelmet Hormánál feljegyezték, és úgy t - 

nik, hogy ez beilleszkedik a Bír 1,16-17-be, jelezve, 

hogy néhány csoportnak (Simeon, Júda) sikerült Drôl 

beszivárogni Palesztínába (ld. Aharoni: LBib, 

204-206, 214-218). A mózesi csoport behatolása 

Transzjordánián (→ 73:38–49) keresztül történt, 

ahol Edom, Moáb és Ammon királysága volt (ld. 

Szám 20,14–21,10-35; Aharoni: LBib, 204-206). 

Szihon és Óg király fölött aratott gyôzelmek, amelyek 

Arnontótól É-ra, illetve Jabboktól É-ra történtek, 

hagyományossá váltak Izraelben (ld. Szám 

21,21-35; Zsolt 136,17-20). Transzjordánia védtelennek 

látszott a támadókkal szemben. Moáb síkságaihoz 

közel, Bálám jóslata után (→ 5:44–51), Mózes 

meghalt a Nébó hegyen. Fátyol borítja azt tényt, 

hogy Mózes nem lépett az ígéret földjére, és ez 

lehetôvé tette, hogy számos magyarázat keletkezzen 

a hagyományban (Szám 20,12; MTörv 1,37). 

Izrael h tlensége a peori Bállal (Szám 25) annak a 

jele volt, hogy a Baál kultusz már létezett Kánaánban. 

53 (E) Kánaán. A XIII. sz. vége kedvezett a kánaáni 

letelepedésnek. A termékeny félhold tele volt 

élettel, köszönhetôen a tengeri népek vándorlásainak. 

Ami mindennél fontosabb, hogy egyetlen hatalom 

sem uralta ezt a földrészt, mint ahogyan a korábbi 

századokban, amikor az egyiptomiak, hettiták, 

mitanniak és az asszírok versenyeztek a 

Palesztína fölötti uralomért. Az egyiptomiak uralma 

a vége felé járt, bár jelenlétük az erôd-városokban, 

mint Megiddó, Bétsán és Gazar a XII. sz.-ig bizonyított. 

A kis-ázsiai Hettita birodalomnak véget vetett 

a tengeri népek inváziója. Kis királyságok jöttek 

létre Moáb, Edom és Ammon területén. Annak ellenére, 

hogy harcban álltak az asszíriaiakkal, az 

arámok (ahlamuk) ÉK-rôl tudtak behatolni 

Palesztínába. A politikai pangás megteremtette a letelepedés 

lehetôségét a zsidóknak és más csoportoknak. 

A „kánaániták, hettiták, hivviták, periziták, 

girgasiták, amoriták és jebuziták” (Józs 3,10) fölsorolás 

találóan fejezi ki a népek örvénylését (ld. G. 

Mendenhall: The Tenth Generation, Baltimore 

1973, 142-173). A politikai szerkezetet a városállamok 

határozták meg. Ezt a helyzetet Egyiptom 

évszázadokon át jóváhagyta, mivel kezében volt a 

fô irányítás. A kiskirályok „h ek” voltak a fáraóhoz, 

akinek sarcot fizettek, de az amarnai levelek a XIV. 

sz.-ból azt mondják, hogy nehézségeik voltak, különösen 

a hapirukkal (DOTT, 38-45; E. Campbell: BA 

23 [1960] 2-22). 

54 Az egyiptomi hatás kiterjedt a kánaáni kultúrára, 

de a vallás ettôl függetlenül fejlôdött, mint az 

ugariti vallásos szövegek mutatják. Az istenségek 

É-on a hegyen lakoztak (Szafon, a késôbbi Kaziusz 

hegy, Ugaritól 35 km-re ÉK-re). Él volt az istensé- 

324 

gek élén, de Baál (Hadad) túlszárnyalta ôt. A három 

legfôbb istennô: Asera (qnyt ilm, talán ô volt az „isteneknél” 

az erôs szexuális jellem teremtôje), 

Asztarte (Astoret) és Anat (a „sz z” és harcias természet 

), tetteik jól ismertek az ugariti szövegekbôl. 

A kánaánita istentiszteletet jellemezte a termékenységi 

rítus, amely tartalmazta a kultikus prostitúciót. 

(ARI, 68-94. Gray, J.: The Legacy of Canaan, VTSup 5, 

Leiden 1957, 113-159. Craigie, P.: Ugarit and the Old 

Testament, Grand Rapids 1983.) 

55 (F) A hódítás. A „hódítás” bibliai elbeszélése a 

konkrét eseményeket epikai stílusban s rítette össze. 

Mindent Józsuénak tulajdonítottak, miként 

minden törvényt Mózesnek. A hódítást három hadjáratban 

képzelték el: Jerikó és Ai elfoglalása a központi 

hegyvidékben; gyôzelmek D-en, miután szövetkeztek 

a gibeonitákkal; végül támadás É-on, 

amelyben Hazor elesett. Nem semmisítették meg a 

kánaánitákat teljesen, a cherem vagy „ítélet”-háború 

ideája ellenére sem – ez az ôsi közel-keleti kultúra 

jellegzetessége volt, amelyben Izrael osztozott 

(ANET, 320). A szöveg világossá teszi, hogy az 

erôd-városokat (Megiddó, stb.) nem vették be, és a 

kánaániták vagyona is megmaradt. Ennek „magyarázatát” 

a Bír 2,21-23 adja meg. 

56 A modern korban több forgatókönyv alakult ki 

a hódításról. Albright és mások (pl. J. Bright) a Józs 

1–12-ben található adatokra összpontosítottak és 

összefüggésbe hozták a lerombolt városok régészeti 

bizonyítékaival, amelyeket a bibliai feljegyzés 

említ. A régészeti leletek azonban több gondot 

okoznak, mint amennyit megoldanak: még ha a régészeti 

adat bizonyítja is, hogy a Bibliában említett 

városok közül valamelyiket lerombolták, ez nem 

feltétlenül azt jelenti, hogy valóban az izraeliták 

rombolták le azokat. Sôt, sok esetben úgy t nik, 

hogy egyes városokat, amelyeket a Biblia szerint ôk 

romboltak le, még el sem foglaltak ebben az idôben 

(Jerikó, Ai, Gibeon → 74:79 köv.). Az úgynevezett 

bevándorlás modell, amely Alt, Noth és M. Wippert 

nevéhez f zôdik, megköveteli a különbözô törzsek 

viszonylag békés beszivárgását. Bár a csatározások 

nem hiányoztak, a Józs 1–12-ben a hódítás úgy néz 

ki, mint egy etiológiai összetétel, amelyek a jelen 

helyzetre adnak magyarázatot (miért van Ai „romokban”?). 

Mendenhall tagadja, hogy bármilyen 

„valós hódítás” lett volna, és a letelepedést szociopolitikailag 

magyarázza, mint „paraszt felkelést” a 

kánaánita városállamok ellen. Akik ebben részt vettek, 

azok közé a zsidókat is be kell sorolni. „Kivonultak” 

a városállamok hálózatából, és végleg egyesítette 

ôket a mózesi csoportok törzsi társadalma. 

Gottwald megközelítette ezt az álláspontot, de 

hangsúlyozta a felkelés mozzanatát, amely magában 

foglalja az átmenetet az elnyomott proletariá-


tustól a viszonylag egalitariánus társadalomig, 

amelyben a hatalmat megosztják. Természetesen 

nincs tudományos egyetértés a „hódítás” természetérôl. 

(AEOT, 175-221. Aharoni: LBib 191-285. Albright: BP, 

24-34. BHI, 129-143. Gottwald, N.: The Tribes of 

Yahweh, Maryknoll 1979, különösen a 191-233. 

Mendenhall, G.: „The Hebrew Conquest of Palestine”, BA 

25 [1962] 66-87; BAR 3, 100-120; NHI, 53-84; Palestine 

in Transition [szerk. D. N. Freedman és D. Graf] 

Sheffield 1983. Soggin: HAI, 138-171. Ld. még BA 39 

[1976] 55-76, 152-157.) 

57 Nehéz meghatározni „Izrael” identitását ebben 

a korban. A békés hatalomátvétel Szichemben (Józs 

24,1-18; magában foglalja Efraim és Manasze 

egész területét) azt sugallja, hogy a jövevények itt 

több törzzsel találkoztak, amelyek rokonságban 

voltak velük (→ 73:101). Megjegyzendô: a szichemi 

ásatások azt mutatják, hogy a várost nem rombolták 

le a XIII. sz.-ban (BAR 2. köt., 258-300). Sôt, 

a szichemi szövetség ünneplése (Józs 24,14-15) feltételezi, 

hogy Izraellel más csoportok (kánaániták) 

is együtt éltek. A hébereket úgy írják le, mint „az 

ôsök kevert tömegét” (Kiv 12,38; vö. Szám 11,4), 

akik kivonultak Egyiptomból. Feltehetôleg mások 

is azonosítottak magukat velük Gósenben. Indokolt 

feltételezni, hogy az elôzô századokban már mozgásban 

voltak a héberek Palesztína felé, és sokan 

Palesztínában maradtak anélkül, hogy valaha is 

Egyiptomba mentek volna (Albright: BP, 32). A kivonulás 

hagyománya fokozatosan mindenkié lett, 

amint különbözô etnikai csoportokkal egybeolvadtak. 

58 A görög „amfiktónia”-fogalmat elôször Noth 

alkalmazza (NHI, 85-137) a törzsi társadalom természetének 

megjelölésére. Ez szentségi törzsi társadalmat 

jelent, amely a központi szentély körül 

egyesül, és hasonlít a görög szervezetekre. Ez a felfogás 

idejét múlta (vö. de Vaux: EHI, 695-715; C. 

de Geus: The Tribes of Israel, Asen 1976), bár valamiféle 

laza törzsi társadalom létezett. Ha mégsem 

létezett a sínai-hegyi élmény óta, akkor ez az esemény 

hamarosan gócponttá vált, amely körül egyesültek 

a Kánaánban élô törzsek. A 12 törzs egyenes 

vonalú leszármazását a közös elôdtôl nem lehet szigorúan 

értelmezni: a genealógia inkább kulturális, 

mint biológiai kapcsolatot fejez ki. Arra a viszonyra 

reflektál, amelynek földrajzi, kereskedelmi vagy 

más megfontolandó alapja van. Az egység, amelyet 

a törzsi társadalom kialakított, elsôsorban vallási és 

nem politikai volt, ahogyan erre a bírák-korabeli 

törzsek individualista magatartásából következtethetünk. 

Ebben a korai idôszakban az istentiszteletek 

központjai valószín leg többször változtatták helyüket: 

Szíchem, Bétel, Siló (amelyet végül a filiszteusok 

romboltak le Sámuel korában). A megôrzött 

listákon a törzseket két különbözô módon nevezik. 

325 

Az ôsibb forma tartalmazza Lévi törzsét (Ter 

29,31–30,24; 49,1-27) és József (Efraim és 

Manassze) törzsét, ezeket egynek mutatja be. A 

késôbbi formában Lévi hiányzik, Efraim és 

Manassze különálló törzsként szerepelnek (Szám 

24,4-51). A 12 törzs egyesülését nem a szövetség 

hozta létre; emögött összetett történeti folyamat húzódik, 

amelyet nem tudunk megragadni (ld. de 

Vaux: EHI, 717-749, 775-824). 

59 (G) A bírák. A bírák kora általánosságban a korai 

vaskorba helyezhetô, 1200-tól 1050-ig. (A 410 

év sematikus, a kronológia megvitatásához ld. de 

Vaux: EHI, 689-693). A korszak története nem folyamatos, 

de különálló események sorozata, fôként 

helyi terület ek. Ezt az állítást világosan illusztrálja 

a Bír 2,10–3,26, amely magában foglalja a b n, az 

elnyomás, a megtérés és felszabadulás sorrendjét 

(és visszhangozza a deuteronomista történelem-teológiát). 

Ugyanakkor a címkék megvilágosítják a kor 

történetét. A törzsek legtöbb esetben önállóan cselekedtek, 

amikor megtámadták szomszédaikat, pl. 

Debóra éneke több törzsnek felrója, hogy nem m - 

ködtek együtt (Bír 5,15-17). A földrajzi helyzet növelte 

a különálló csoportok individualizmusát. A 

galileai törzseket az ezdreloni síkság választotta el a 

központi területtôl (→ 73:105–111); a központi 

hegységet több területre osztotta a sok völgy. A Jordán 

völgye elvágta K-et Ny-tól. 

60 Az izraeliták a letelepedés folyamatában voltak, 

és új életstílusra álltak át, fôleg a gazdálkodásra. 

Elkezdôdött a kánaáni kultúra asszimilálása, amely 

késôbb kiterjedt Baál és Asztarte kultusz tiszteletére, 

akiket több megmaradt kánaáni „magaslati” helyen 

imádtak. Baál, a termékenység istene volt az ország 

birtokosa, akit ki kellett engesztelni. Jahve volt a történelem 

Istene, aki megmentette Izraelt; de most a 

termékenység és a termés bôségének biztosítása volt 

a mindennapi probléma. Jahve magára vette Baál 

vonásait, és az eredmény szinkretizmus lett. A kánaáni 

magaslatok közelebb voltak és rítusaik érdekesek, 

ellentétben a silói szentéllyel, ahová idônkénti 

elzarándokoltak (ld. J. L. McKenzie: The World of 

the Judges, Englewood Cliffs 1966, 34-44). 

61 Nehéz meghatározni a bíra (ëÜfÂ ) eredetét és 

szerepét (ld. de Vaux: EHI, 751-773). Úgy t nik, a 

bíra elsôdlegesen karizmatikus katonai vezér, „szabadító” 

(Bír 2,16; 3,9). A törzsek többirányú támadásoknak 

voltak kitéve (minden olyan csoport 

részrôl, amely a gyôzelemben reménykedhetett). 

Otoniel sikeresen ellenállt „a két folyó menti arámi” 

(amennyiben Arámot kell Edom helyett olvasni) 

Kúsan-Resátaim betörésének. A hagyomány 

Otonielt azzal a személlyel azonosítja, aki Júda helyett 

Debirt vette be (Bír 1,11-16). A balkezes Ehud 

merész hôstettével agyonverte a moábi Eglont és 

ezzel sikeressé tette a Moáb elleni hadjáratot, amellyel 

a Jordán folyótól K-re szorította a moábitákat. 

Debóra inspirálta Bárákot és több É-i törzset, hogy


a Jezreli síkságon a kánaániták ellen harcoljanak, 

akiket Sisera vezetett. A kánaáni harci kocsik sikerét 

szertefoszlatta a viharos esôzés, amely megárasztotta 

a Kison folyót (Bír 4,15; 5,20-21) és 

lehetôvé tette az izraeliek gyôzelmét. Az esemény 

idôpontját nem lehet meghatározni (ld. Bright: BHI, 

179 követve Albrightot), de ez inspirálta az ÓSzben 

olvasható egyik legkorábbi zsidó költeményt 

(→ 8:26). 

62 A mádiániták, amalekiták és a sivatagi arabok 

(qedemiták) rabló hadjárataival Gedeon (Jerubbaal) 

a központi fennsíkon szállt szembe. Hadi történeteinek 

részletei sokat elárulnak a harcok kiterjedésérôl 

és az irodalmi díszítésrôl, amely jellemzô 

volt a korai, gyôzelmi történetekre (pl. a gyapjúról 

szóló rész, Bír 6,36-40). Ain Harod melletti 

gyôzelmét követte Zebah és Calmunna ki zése a 

Jordánon túlra, ahol agyonverte ôket (Zsolt 83,12). 

Megjelenik már az Efraim törzs hatalma (Bír 8,1; 

vö. Sibbólet részlet 12,1-6) – a késôbbi É-ra és D-re 

osztódásnak a jele. Amikor Gedeon elutasította (?) 

a királyság felajánlását, akkor már létezett egy koraérett 

mozgalom a királyság létesítésére, és ezek 

után fia Abimelek megalapított egy bizonytalan, rövid 

élet „királyságot” (Bír 9). Úgy t nik, hogy 

egyesítette a szichemi kánaánitákat és az izrael 

szomszédságában élôket, akik fölött uralkodott – 

Arumahban élt, de Szichemet a kormányzója által 

irányította. 

63 Származása és élete ellenére – számkivetettként 

élt Transzjordániában – Jeftét arra kérték a gileádi 

emberek, hogy segítségükre legyen az ammonitákkal 

szemben. Sikere kötelezte ôt, hogy teljesítse azt a kegyetlen 

fogadalmat, amely szerint saját lányát fel kellett 

áldoznia. A törzs nyers erkölcsi felfogását illusztrálja 

ez az eset és a függelék is (Bír 17–21). Sámson 

hôstettei jelzik Júda reménytelen helyzetét – honfitársai 

átadják ôt a filiszteusoknak (15,12-14). 

Erejérôl és bátorságáról szóló történetek tovább éltek 

a leigázott törzsben, amelyek ébren tartották a reményt. 

Ezeket a filiszteusok szatírájaként hagyták az 

utókorra. 

Nagyon kevés részlet ôrzôdött meg az ún. kisbírákról, 

akik inkább bírókként, mint sem hadvezérekként 

tevékenykedtek. Valószín , hogy néhányan 

közülük nem izraeliek voltak. Samgár hôstettei a 

filiszteusok ellen Sámsonra emlékeztetnek. A neve, 

„Anat fia,” tanúsítja a kánaánita (ugariti) istenség 

befolyását a vidéken. 

64 (IV) A királyság és a fogság (Kr.e. 1020–539 

k.). A Saul által alapított királyság válasz volt a nép 

követelésére, mivel azt akarták, hogy olyanok legyenek, 

mint „más nemzetek” (2Sám 8,20). A „más 

nemzetek” a szomszédos országok népei, mint 

Moáb, Edom, az arámok, természetesen Egyiptom 

és az Eufrátesz-Tigris völgyének lakosai. Lehetetlen 

megragadni Izrael történetének alakulását anélkül, 

hogy áttekintenénk Izrael szomszédságát és a 

326 

nagyhatalmakat. A fejlôdés fontosabb szakaszait a 

különbözô csoportok önálló tárgyalásánál fogjuk jelezni. 

(Hallo, W. – Simpson, W.: The Ancient East, New York 

1971. Moscati, S.: The Face of the Ancient Orient, 

Garden City 1962. Oppenheim, A. L.: Ancient 

Mesopotamia, Chicago 1964. Wiseman, D. (szerk.): 

Peoples of Old Testament Times, Oxford 1973. Ld. még 

„Cities and Lands of Israel’s Neighbors” in BAR 2, 3-188 

és a megfelelô címszavakat in IDB, IDBSup és DBSup.) 

65 (A) A nemzetek. KÁNAÁNITÁK. Ezt a fogalmat 

tág értelemben vesszük a különféle népek jelölésére, 

amelyek „Kánaán” földjén éltek, ahová az izraeliek 

végülis betelepedtek. Fontosnak tekintjük a 

különbözô hatások kulturális megnevezését, amelyek 

összeütközésbe kerültek Izraellel. É-on a föníciaiak 

az ôsi Ugarit (Ras-Shamra → 74:72) mentén 

fontos szerepet játszottak Baál vallás fejlôdésében, 

amelynek kiemelkedô szerepe van a Bibliában. A 

bibliai korban a beékelôdött kánaáni települések évszázadokon 

át fennmaradtak és ezzel elômozdították 

a vallási szinkretizmust, amelyet olyannyira 

kárhoztattak a próféták. 

66 FÖNÍCIAIAK. A tíruszi, a bibloszi és a szidoni kolóniák 

híresek voltak tengerjáró bátorságukról 

(Tíruszról ld. BA 42 [1979] 23-24). Salamon a 

tíruszi Hírámmal hozott létre tíruszi hajóflottát 

Ecjón-gebernél (1Kir 10,22). A vallás befolyását 

Ácháb király és Jezabel (a szidoni Etbaál lánya) közötti 

házasság mutatja, aki elômozdította a 

Baál–Melkart kultuszt Szamáriában (1Kir 16,31). 

Bár a föníciaiak „fedezték” fel az írást, nem maradtak 

fenn jelentôs irodalmi emlékek, kivéve az ugariti 

dokumentumokat a XIV. sz.-ból, amelyeknek 

óriási hatása volt a bibliakutatásra (ANET, 129-155; 

Craige, P.: Ugarit and the Old Testament, Grand 

Rapids 1983; Harden, D. B.: The Phoenicians, New 

York 1962; Moscati, S.: The Wold of the 

Phoenicians, London 1968). 

67 FILISZTEUSOK. Anakronizmusnak t nik, hogy a 

„filiszteusokat” a pátriárkai korban említik. 

Feltehetôleg az Égei-tenger vidékén éltek. A filiszteusok, 

akikrôl Palesztína a nevét kapta, a Földközi 

tenger felôl betolakodó tengeri népek részét alkották, 

s akiket végül III. Ramszesz 1200 körül visszavert 

Egyiptomból. A filiszteusok (megközelítô) 

hazája Ám 9,7 alapján Kaftor (Kréta). Egyiptomtól 

elszenvedett vereségük után a DK-i partvidéken telepedtek 

le, ahol megalapították a Pentapoliszt (Gáza, 

Askelón, Asdód, Gát és Ekrón). Terjeszkedésüket 

É-on egészen Gilboáig, ahol az ellenük folytatott 

harcban Saul elesett, a Bír és 1–2Sám-ben jegyezték 

fel. Végül Dávid törte meg hatalmukat, de 

nem vonta ôket saját királysága alá (2Sám 5,17-18; 

8,1). Ritkán találunk említést a filiszteusok cselekedeteirôl 

(Gebbetonnál, 1Kir 16,15-17; Hiszkija 

hadjárata 2Kir 18,8), gyakorlatilag elt nnek a bibli-


ai feljegyzésekben. A filiszteusok uralmának az asszírok 

és a babilóniaiak inváziója vetett véget. Az 

asszíriaiak kegyetlenül megtámadták Gázát, 

Askelónt és Asdódot (vö. Iz 20,1), és a filiszteusi terület 

ütközôzónaként szolgált számukra az egyiptomiak 

elleni harcban (→ 74:95–104). 

68 EDOM. Edom, Moáb és Ammon jelen voltak 

Transzjordániában a zsidók bevonulásakor (→ 

73:38–49). Politikai és kereskedelmi kérdés húzódott 

meg Edom végleges leigázása mögött, amelyet 

Dávid és Salamon vitt véghez. A királyság kettéosztása 

után ideiglenesen függetlenségre tett szert. Az 

Asszír uralom alatt Edom Moábbal együtt rendszeresen 

adót fizetett az uralkodónak (ANET, 281-281). 

A „bölcsességérôl” híres (Jer 49,7; Abd 1,8) 

Edomot többször úgy emlegeti az ÓSz, mint aki ujjongott 

Jeruzsálem lerombolásán (Abd 1,12-13; 

Zsolt 137,7). Edom végül megadta magát a nabateusi 

királyságnak, de Idúmeában megôrzött valamilyen 

azonosságot a késôbbi korban (→ 73:84; 

BARev 14 [2, 1988] 28-41). 

69 MOÁBról Izrael korai történelmében találunk 

említést, amikor Bileám Bálák királlyal együtt elátkozta 

Izraelt (Szám 23–24). Ehud ekkor ölte meg 

Eglon királyt (Bír 3,15-20). Dávid bekebelezte 

Moábot a birodalomába, de a gyôzeleme nem tartott 

sokáig. Mesa király híres sírköve (ANET, 320-321) 

tanúsítja Moáb elnyomását Omri uralkodása alatt és 

felkelésüket Ácháb király halála után (2Kir 3,4). 

Moáb képtelen volt ellenállni Asszíria támadásának. 

70 AMMONt Moábbal együtt keser gúnnyal illeti a 

Ter 19,30-38. Számos utalást találunk a korai történelem 

harcaira (Jefte a Bír 10–11. fej.-ben; Saul a 

1Sám 11; Dávid a 2Sám 10,1-4; 12,26-31). Rabbat- 

Ammon elfoglalása után Dávid királyságával egyesítette 

Ammont. Amikor Dávid Machanajimba menekült 

fia, Absalom felkelése elôl, akkor „Sóbi, az 

Ammon fiainak Rabbátjából való Naás fia” (2Sám 

17,27) gondoskodott róla. Úgy látszik, hogy az 

ammoniták Salamon uralkodása után függetlenné 

váltak, és úgy említik ôket, mint akik más országokkal 

szövetségben Qarqarnál ellenálltak az asszíroknak 

(Kr.e. 853; ANET, 279). Az ammonita királyokról 

ld. a BA 48 (1985) 169-172. Asszíria hatalma végül 

is állandosult, s így Ammon Asszíria vazallusává 

lett. Az ammoniták fellázadtak Cidkija ellen (vö. 

Jer 27,3), és fontos szerepet játszottak Gedalja halálában 

(Jer 40,14; 41,15). A VI. sz.-ban megsz nt állami 

létük, és az ország területe a Perzsa Birodalom 

része lett. A zsidó nép, amelyet Tóbiás vezetett 

(Neh 2,10), és akitôl a tekintélyes Tóbiás-család 

származik, beékelôdött az ammoniták közé (→ 

130). 

71 ARÁMOK. Az arámok D-Szíria területén Dávid 

uralkodásának kezdetéig kis királyságokat alapítottak: 

Arám-Zobah, Tob és Maakah. A zobahi 

Hadadezer király uralkodása alatt Dávid legyôzte 

327 

ôket (2Sám 10). Úgy látszik, hogy a következô 

Arám királyság komoly gondot okozott Izraelnek. 

Már a királyság megosztása után az arám-damaszkuszi 

Benhadadot segítségül hívta a júdai Aza az izraeli 

Bása ellen (1Kir 15,18-20), és leválasztotta 

Észak-Galileát az É-i királyságtól. A damaszkuszi 

arámok és az izraeliek viszonyát az idôszakos háborúk 

jellemezték. Bár egyesültek, hogy Qarqarnál 

(853) visszaverjék az asszír fenyegetést, hamarosan 

harcban álltak egymással Rámót-Gileádnál (1Kir 

22). Annak ellenére, hogy az asszír fenyegetettség 

nem enyhült, Damaszkusz Házaél ideje alatt egyre 

hatalmasabb lett, egészen a Transzjordánián túli 

Arnonig terjeszkedett (2Kir 10,22-33), és Júdát is 

adófizetésre kényszerítette (2Kir 12,17-18). III. 

Adad-nirarival azonban a szerencse megfordult és a 

Arám-Damaszkusz komoly adót fizetett az asszíroknak. 

Az izraeli Joás („a szamariai Ia-’a-su,” mint 

ahogy a Tell All-Rimai feliraton szerepel a neve; A. 

Cody: CBQ 32 [1970] 325-340) háromszor támadta 

meg az arámokat (2Kir 13,24-25) és visszaszerezte 

azokat a városokat, amelyeket Házaél elvesztett. Az 

izraeli II. Jeroboám visszanyerte Transzjordániát. 

Halálra volt ítélve a damaszkuszi Rezin és az izraeli 

Pekach erôfeszítése, hogy a szír–efraimi háborúban 

(Iz 7) megnyerjék az uralmat Júda felett, mivel 

III. Tiglatpilezer 732-ben egyszer és mindenkorra 

szétverte az arámokat. Ezután az arámok ugyanúgy 

szétszoródtak az asszír provinciákban, mint ahogyan 

az izraeliek nagy része a 733-as asszír hadjárat 

után (2Kir 15,29-30). 

72 EGYIPTOM. Salamon a fáraó lányát (valószín - 

leg Sziamunt) vette feleségül; mindazonáltal a lázadó 

Jeroboám menedékjogot kapott Egyiptomtól. 

Rövidesen Salamon halála után Sisák fáraó fosztogatta 

Jeruzsálemet és betört Negebre és É-ra (a karnaki 

Amon templom felirata szerint). Több mint 

150 helységnév van feljegyezve (ezek elemzését ld. 

Y. Aharoni: LBib, 323-330). De Egyiptom nem volt 

olyan erôs, hogy helyreállítsa a régi uralmat 

Palesztína fölött. Egészen az Asszír Birodalom hanyatlásáig 

nem kaptak különösebb szerepet, amikor 

Nekaó fáraó megpróbálta támogatni a roskadozó 

Asszíriát a babiloni rohammal szemben. Joziját 

megölték Megiddónál (609), amikor az ellenállt az 

egyiptomiaknak, és testvérét Joakimot helyezték a 

trónra, hogy Egyiptom vazallusa legyen (2Kir 

23,29-35). Nabukadnezár babiloni hadseregével 

gyôzelmet aratott (605) Karkemisnél Nekaó fölött 

és ezzel véget vetett az egyiptomi terjeszkedésnek. 

Egyiptom semmilyen szerepet sem játszott Izrael 

történetében Nagy Sándor birodalmának megosztásáig, 

amikor a III. sz-ban a ptolemaioszok ragadták 

magukhoz a Palesztína fölötti uralmat. 

73 ASSZÍRIA. II. Asszúrnaszirpal (kb. 883–859) 

uralkodása alatt Asszíria katonai hatalma újra feléledt 

és fosztogató betöréseivel megerôsítette befolyását 

az Eufrátesz és Tigris mentén. A zsák-


mányszerzô hadjáratok elôkészítették az utat III. 

Szalmanasszárnak, Ácháb kortársának, hogy az 

észak-szíriai városállamokat (Karkemist, Adinit, 

stb.) meghódítsa. Ez a fenyegetés a dél-szíriai államokat 

(Hamat, Damaszkusz) arra késztette, hogy 

rávegyen más kishatalmakat, hogy szövetségre lépjenek 

Szalmanasszár ellen a qarqari csatában az 

Orontesz folyónál (853). Bár az asszír évkönyvek 

gyôzelemrôl beszélnek (ANET, 278-279), a helyzet 

inkább holtponton volt. Szalmanasszár következô 

hadjárata nem terjedt messzire. Idôközben Izrael és 

Damaszkusz között újra kiújultak a harcok (1Kir 

22). Az asszír uralom elkerülhetetlen volt, a harcok 

folytatódtak, míg 841-ben Szalmanasszár Izraelt 

adófizetésre kényszeríttette (Jéhu király). Végül 

más katonai vállalkozások K-en ahhoz vezettek, 

hogy Ny-on Asszíria elvesztette hatalmát, és a damaszkuszi 

Házaél megtámadta Izraelt, sôt még 

Júdát is (bevette Gátot, 2Kir 12,18). A Biblia ezért 

tekinti III. Adad-Nirarit megmentônek (2Kir 13,5), 

mivel 805-ben legyôzte Damaszkuszt. Hatalma a 

Földközi tengerig terjedt és Izrael („Omri országa”) 

is az adófizetô nemzetek közé tartozott (ANET, 

381). 

74 Ahogyan Asszíria katonai szerencséje hanyatlott 

az elkövetkezô 50 évben, Palesztína megmenekült 

a további fosztogatásoktól. Ennek megfelelôen 

sikeres uralkodók voltak Júdában (Uzija) és Izraelben 

(II. Jeroboám). Késôbb új király, bitorló jelent 

meg a trónon: III. Tiglatpilezer, aki egy sor sikeres 

hadjáratot vezetett. Az izraeli Menachem adót fizetett 

és hamarosan harcra készen állt. Ennek következménye 

lett a szír–efraimita háború. A damaszkuszi 

Rezin és az izraeli Pekach képtelen volt meggyôzni 

Acházt, hogy lépjen velük koalícióba 

Tiglatpilezer ellen. Tiglatpilezer „elfogadta” Acház 

segélykérését, azzal, hogy adót fogadott el tôle. Feldarabolta 

Izraelt (2Kir 15,29), vazallusi állammá 

redukálta és Pekachot felcserélte Hóseával. 

Tiglatpilezer utóda, V. Szalmanasszár uralkodása 

alatt Hósea részese volt az asszírellenes öszszeesküvésnek, 

amelyet Egyiptom vezetett, és ez ismét 

bosszúhadjáratot eredményezett. Szamariát három 

éven át ostromolták (2Kir 17,5) végül 722–721-ben 

elesett, valószín leg Szárgon, Szalmanasszár 

követôje alatt (ANET, 284-285). Szárgonnak komoly 

nehézségei voltak a babiloni Meródák- 

Baladánnal (2Kir 20,12), akit Szanherib gyôzött le. 

75 Szanherib bibliai dicsôségét Hósea uralkodása 

alatt Jeruzsálem fölött aratott gyôzelmével (701) 

nyerte el (2Kir 18,13–19,36; Iz 36,1–37,37; 2Krón 

32,1-22). Bár egy-két ostroma még mindig problémát 

okozott (→ 10:65–66). Szanherib azzal dicsekedett, 

hogy Hóseát „mint madarat a kalitkában” 

tartja (ANET, 288), és adót kap tôle, de szerencsére 

Jeruzsálemet felszabadították. Szanherib még megsemmisítette 

Babilont, mielôtt Asszarhaddon követte 

volna a trónon. Asszarhaddon egyiptomi invázió- 

328 

ja Tírhaka fáraó ellen (2Kir 19,9) és Téba lerombolása 

(Náh 3,8-10) ellenére Asszíria hatalma csökkeni 

kezdett. Asszúrbanipál (668–629) hadseregét 

Pszametich fáraó ki zte Egyiptomból. Manassze 

hosszú jeruzsálemi uralkodása idején (687–642) 

azonban teljesen az asszírok fennhatósága alatt állt. 

Asszúrbanipál halálával a júdeai Jozija kiterjeszthette 

reformjait (és irányítását) az izraeli királyság 

korábbi területére (2Kir 23; 2Krón 34–35). A történelem 

iróniája, hogy amikor 612-ben Ninive végre 

a káldeusok kezébe került (vö. Náh), akkor Egyiptom 

az asszírok oldalára állt, hogy támogassa ôket 

abban a törekvésükben, hogy ellenálljanak a hatalmában 

növekvô újbabilóni birodalomnak Ld. A. C. 

Brockman: The Luck of Niniveh, New York 1978. 

76 BABILONIAK. A „Babilon” kifejezés Bábel városára 

(a mai Bagdadtól D-re) vonatkozik és ugyanakkor 

a Tigris és Eufrátesz-i síkság D-i részét is jelenti, 

amely a nagy ôsi akkád és sumér kultúrák bölcsôje 

volt. A Gilgames-eposzból, Hammurabi 

kódexébôl, valamint más forrásokból nyilvánvaló a 

babilóniak hatása a Bibliára. A Ter 11,27-31 szerint 

Ábrahám errôl a területrôl, „a káldeai Urból” jött 

(→ 73:15–19). Izrael történeti idôszakában az 

Újbabiloni Birodalom szerepel. Az asszírok a babiloniak 

fölött 900–700 között uralkodtak, de mire 

Hósea színre lépet, addigra a babiloni Meródák- 

Baladán szövetkezett Júdával az asszírok ellen 

(2Kir 20,12-15). Nabopolasszár felemelkedése 

(626) biztosította Babilon uralmát a „termékeny félholdon”. 

Elôkészítette az utat olyan mozgalmas 

eseményeknek, amelyek következtében 10 évvel 

Jeruzsálem sikeres ostroma (597) és az elsô júdeai 

vezetôk szám zetése után, 587-ben Babilon 

Nabukadnezár hadseregével megsemmisítette Jeruzsálemet. 

A júdaiak babiloni fogsága azzal ért véget, 

hogy miután az ansani Kürosz 539-ben bevette 

Babilont, megengedte visszatelepülésüket Jeruzsálembe 

(→ 117). 

77 A PERZSÁK. A bibliai korban élô perzsa népek 

fölött Achaemenid királyok sora uralkodott. Területük 

többé-kevésbé azonos volt a mai Irán területével. 

Az I. évezredben két uralkodó törzs, a médek és 

a perzsák telepedtek le az urmiai tó alatt. A médek 

több mint egy évszázadon át szembeszálltak az asszír 

hatalommal, de csak 612-ben szövetkeztek a 

babilóniakkal, hogy megsemmisítsék Ninivét. 

Gyôzelmük rövid ideig tartott, mert az ansani 

(Nagy) Kürosz egyesítette a perzsa törzseket, és 

550 k. legyôzte a médek fôvarosát Ekbatanát. A hatalmas 

perzsa birodalom (539–331) elindult azon az 

úton, amelyen sorjában legyôzze Babilont, Egyiptomot, 

Kis-Ázsiát és majdnem Görögországot is (az 

uralkodók felsorolása → 25:3). Kürosz azzal folytatta, 

hogy 539-ben elfoglalta Babilont, és vallási 

toleranciájából fakadóan megengedte a zsidóknak, 

hogy visszatérjenek hazájukba. A zsidó restauráció 

korszaka Dáriusztól Artaxerxészig (520–445) felje-


gyezi a perzsák befolyását Palesztínában 

(→ 117–125). Nehemiástól (445) Nagy Sándorig 

(333) tartó idôszak a perzsák sötét kora. Nagy Sándor 

III. Dáriusz fölött aratott Granikusz és 

Gaugamela melletti gyôzelmével elkezdôdött a hellenista 

korszak (→ 126–144). 

78 (B) Saul (1020 k.). A XI. sz.-ban Izrael létét 

legjobban a filiszteusok fenyegették (→ 67), akik öt 

tengerparti városállamot alapítottak. A Sámson történetek 

(Bír 13–16) illusztrálják Júda fölötti uralmukat. 

A vas birtoklásának filiszteus egyeduralma 

(1Sám 13,19-22) hátrányos helyzetbe szorította az 

izraelitákat. Áfek melletti gyôzelmük lehetôvé tette, 

hogy az É-i területre lépjenek (1Sám 4; számos 

törzs vett részt ebben a harcban és a frigyláda a filiszteusok 

kezére került). 

Ebben a krízishelyzetben két alak emelkedett ki: 

Sámuel a „próféta” és Saul az elsô király. Sámuel 

ellentmondásos személyiségnek látszik, mivel 

születésérôl, hivatásáról és cselekedeteirôl szóló elbeszélések 

változó természet ek. Ifjúságát 

nazírként töltötte (1Sám 1,11; Szám 6) a silói szentélyben, 

mint szolga, Héli pap mellett. A Biblia úgy 

mutatja be ôt, mint látnokot és prófétát, aki a régi 

törzsi jogokat képviselte Saullal, az új királlyal 

szemben. Ebben a korban, és Sámuellel kapcsolatosan, 

megjelennek az eksztatikusok csoportjai, akik 

hasonlítanak a kánaáni prófétákhoz. Végül Sámuelt 

is úgy jellemzik, mint az utolsó bírát (1Sám 7,2-7), 

aki Bételnél, Gilgalnál és Micpánál gyakorolja hivatalát. 

Ebben az értelemben ôt a bírákkal hozzák 

összefüggésbe abban a sematizált jelentésben, 

amely Sámuel a filiszteusok fölött (7,10-14) aratott 

gyôzelmérôl szól; így ezt ennek megfelelôen kell 

kezelni. Saul uralkodásának idejére jutott a filiszteus 

elnyomás legnehezebb idôszaka. 

79 A filiszteusok fenyegetése a király vezetése 

alatt egyesítette a törzseket a közös ellenség leküzdésére. 

A királyság bevezetését Izraelbe két hagyomány 

ôrizte meg: az egyik kedvezô a monarchiára 

nézve (1Sám 9,1–10,16; 11), a másik azzal ellenséges 

(8; 10,17-27; 12). Az elsô, a fiatal Saul története, 

aki keresi az elveszett szamarakat, és helyette királyságot 

talál, amikor Sámuel felkeni ôt Rámánál. 

A másik elbeszélés egy korszak végét mutatja be, 

ahol Sámuel, mint az „utolsó bíra” enged a nép követelésének, 

hogy olyanokká váljanak, mint más 

népek. úgy t nik, hogy Saulra úgy tekintettek, mint 

aki folytatja a bírák karizmatikus irányvonalát; 

megkérdôjelezhetô, vajon kezdetben királynak tekintettéke. 

A Biblia azt mondja, hogy ôt n gd-nak 

jelölték ki (1Sám 9,16; 10,1; hasonlóan Dávidról 

2Sám 7,8), és nem pedig melek-nek, vagy királynak. 

A ngdkifejezés árnyalata ismeretlen maradt 

(katona vezér, trónörökös?) Bizonyára nem dicsekedhetett 

látványos udvartartással és hatékony kormányzati 

rendszerrel. 

Sault jelentékeny mértékben segítették a kezde- 

329 

tekben elért sikerei, mint pl. az ammoniták elleni 

gyôzelem a gileádi Jábes mellett (1Sám 11), ahol a 

filiszteusok nem avatkoztak közbe. Fiának, Jonatánnak 

köszönhetôen (1Sám 14) helyi gyôzelmet 

aratott a filiszteusok fölött Makmásnál. Sámuellel 

azonban vitába szállt (két beszámoló szól errôl az 

1Sám 13. és 15. fej.-ben); depressziós és az irigységtôl 

ôrjöngô rohamai voltak, amelyek megjelennek 

azokban az elbeszélésekben, amelyek a Dáviddal 

való kapcsolatáról szólnak. Bukását véglegesítette 

a papok tömeges lemészárlása Nobnál, és 

szánalmas alakként jelenik meg az „endori halottidézô” 

történetben. Idôközben a filiszteusok nyomása 

is egyre növekedett, amely a gilboai megsemmisítô 

vereségben csúcsosodott ki, ahol mind Sault, 

mind a fiát, Jonatánt megölték (Dávid gyászéneke a 

Sám 1,17-27-ben). 

80 (C) Dávid (1000–962). Két jelentôs elbeszélés 

ismerhetô fel Dávid történetében: „Dávid felemelkedése” 

(1Sám 16,14 – 2Sám 5,25) és az ún. utódlás 

történet (2Sám 9–20 és 1Kir 1–2, úgyszintén 

„bíra-történetnek” nevezik). Ld. J. Flanagan: JBL 

91 (1972) 172-181. 

Különbözô hagyományok léteznek arról, hogyan 

mutatták be ôt Saulnak: 1Sám 16,14-23; 17,1- 

11.32-53 (hárfás és Saul harci segítôje) és 17,12-30; 

17,33–18,2 (a fiatal testvér, aki élelmet visz a harci 

vonalba). A késôbbi fejezetek, amelyek az udvari 

életre és a számkivetett napokra vonatkoznak, úgy 

t nik, hogy ismétléseket tartalmaznak (Dávid kétszer 

menti meg Saul életét, Saul kétszer próbálja 

Dávidot falhoz szorítani, stb.) Fegyverforgatói képessége 

segítette, hogy felemelkedjen a királyi udvarba 

(házassága Saul lányával, Mikállal) – és 

olyan gyorsan bukjon el, mint ahogyan Saul igyekezett 

ôt megölni. Elmenekült a júdai pusztaságba, ott 

kb. 400 magához hasonló számkivetett embert 

gy jtött maga köré és várta az alkalmas pillanatot. 

Sikerült politikai elônyt kovácsolnia a gáti filiszteusok 

királyával való kifinomult kapcsolata révén, és 

mielôtt Saul halálát lelte volna Gilboánál már mint 

ziklagi vazallus fônök kiemelkedett. 

81 Dávid azonnal Júda királya lett Hebronban 

(2Sám 2,1-4) – a hatalomátvételhez hozzásegítette 

ôt törzsi származása és házassága a judaitákkal 

(Abinoam, Abigail). A transzjordániai 

Mahanaimban Saul fia, Isbaál (vagy Isboset, mint 

ahogy az írnokok jegyezték fel a nevét) folytatta királyságát 

Ábner hadvezér támogatásával. Az 

idôszakos, de nem jelentôs háború folyt közöttük (a 

gibeoni tónál, 2Sám 2,12-17), míg végül Ábner Dávidhoz 

csatlakozott. Dávid politikai realitásérzékérôl 

tett tanúságot az, hogy bebizonyította 

ártatlanságát Isbaál meggyilkolásában, valamint 

Joáb megöletésében, amelyet Abner vitt véghez. 

Ezzel nyitva állt az út, hogy Dávidot „Izrael királyává” 

kenjék, amikor Izrael vénei Hebronhoz érkeznek, 

ahol 7 évig uralkodott és elfogadják ôt


(2Sám 5,1-5). Ez a királyság kettôs volt – Júda ás 

Izrael fölött –, még ha egyesített királyságról is beszélünk. 

82 Dávid tovább terjesztette királyságát É-ra, 

mindezt az arámok rovására. Bekebelezte Zobát (az 

arám Hadad-Ezer feletti gyôzelemkor) és Damaszkusz 

területét (→ 71). Jövedelmezô szerzôdést kötött 

Tírusszal és Hamattal. Transzjordániában Edom 

és Ammon fölött aratott gyôzelmet és vazallus királyt 

állított Moáb élére. Így Dávid királysága 

Ecjon-Gebertôl az akabai öböltôl egészen Homig és 

a Földközi-tengertôl az Eufráteszig terjedt (2Sám 

8,3). A Palesztína területére beékelôdött kánaánita 

területtel fokozatosan eggyé vált (pl. Megiddó). 

Ezen a területen korábban sohasem létezett ekkora 

birodalom, korábban mindig Egyiptom uralma alá 

tartozott. Ez azért volt lehetséges, mert az egyiptomi 

birodalom hanyatlóban volt, és az asszírok még 

nem ébredtek fel. Dávid megtörte a filiszteusok hatalmát 

is. Látszólagosan egyik siker követte a másikat, 

bár errôl nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre 

(2Sám 5,17-25; 21,15-17). Az öt filiszteus városállam 

vazallusi státuszt kapott. 

83 Dávid mesteri remekm ve volt az a döntés, 

hogy Jeruzsálemet fôvárossá tette (→ 73:92–94). 

Azáltal, hogy elfoglalta ezt a jebuzita várost, és „királyi 

város” rangjára emelte, saját fôvárosa lett (hasonlóan, 

mint amikor személyesen megjelent az 

ammoni Rabba város elfoglalásánál, hogy az az ô 

„nevét hirdesse” 2Sám 12,28). Jeruzsálem politikailag 

semleges hely, amelyet É és D egyaránt elfogadott, 

védekezés esetén különféle elônyöket jelentett, 

mivel völgyek vették körül, kivéve az É-i 

részrôl. Az biztos, hogy „Dávid városa”, vagy Ofél, 

a hegy K-i oldalának D-i nyúlványán terült el (→ 

74:106–107). A frigyláda áthelyezése a várost vallási 

központtá alakította, amelyet soha sem veszített 

el. Nehéz meghatározni, hogy milyen mértékben 

került át a jebuzita liturgia és ideológia az izraeliták 

gondolkodásába, de úgy t nik, hogy egy ilyen átvett 

elem a „Melkizedek rendje szerinti” papság (Zsolt 

110,4; → 76:15–17). 

A politikai szervezettséget az egyiptomi intézmények 

szerint alakították ki: hírnök (mazkîr), generális, 

stb. (ld. de Vaux: AI, 129-132). Dávid 

testôrségében különbözô idegen zsoldos csoportok 

voltak: pl. kereták és peleták. Elképzelhetjük, hogy 

milyen krízist váltott ki Izraelben egy ilyen radikális 

változás, amely magába foglalta az átmenetet a 

törzsi társadalomból a monarchiába, melynek teljes 

közigazgatási rendszere, hadserege és elkerülhetetlen 

adórendszere volt – és mindez arra irányult, 

hogy eltörölje a régi törzsi individualizmust (2Sám 

8,15-18; 20,23-26). 

84 Az „udvari történetet” különbözô módon elemezték. 

R. N. Whybray a bölcsességi irodalom 

mintadarabjának tartja (The Succession Narratives, 

SBT 9, Naperville 1986). Von Rad (PHOE, 176- 

330 

189), egyetértett L. Rost-tal (1926, 1965, valamint 

The Succession to the Throne of David, Sheffield 

1982) a Dávid trónutódlását körülvevô bizonytalanság 

hangsúlyozásában. Valóban m ködik a dinasztikus 

elv? Mint ahogyan az udvari történet feltárja, 

Ammont megölték, Absalom felkelése halálával 

fejezôdött be és Adonija veszített Salamonnal 

szemben. Az utódlás témája sok színhelyen jelenik 

meg, az udvaron belül és kívül, valamint a Jordán 

mindkét partján. A jellemek széles palettáját találhatjuk 

meg: Dávid szenvedélyes és vakon szereti fiait. 

Joáb és Amasza vezérek; Zador és Abiatak papok; 

Ziba és Barzilai közemberek; Szimei és Seba a 

lázadók; Támar és Batseba nôk, valamint a tekoai 

özvegy. Az elkerülhetetlen kapcsolat a b n és a 

büntetés között jelen van Ammon, Absalom és különösen 

Dávid történetében. A közvetlen pozitív teológiai 

ítélet csak ritkán jut kifejezésre (2Sám 

11,27; 12,24; 17,14); Isten a színfalak mögött cselekszik. 

Absalom felkelése Dávid ellen kevésbé meghatározó 

politikai szempontból, mint Seba késôbbi felkelése 

(2Sám 20). Ezt az irigység váltotta ki, mert 

Dávid kedvezô ajánlattal fordult azon júdeai 

vezetôk felé, akik Absalom felkelését támogatták. 

Dávid mozgolódása okozta, hogy néhány É-i törzs 

Sebához gyülekezett. Ám Dávid csapatai, amelyeket 

a félelmetes Joáb (aki meggyilkolta Amaszát, 

akit Dávid Joáb helyére állított) vezetett, hamar véget 

vetettek ennek a megosztottságnak, de ez a 

késôbbi szakadás jele volt. 

85 Dávidtól függött Izrael megszilárdulásának hitele. 

Salamon uralkodásának ideje alatt a nagyobb 

jólét a Dávid által elért szilárdság rovására valósult 

meg. Számos történet arról számol be, hogy Dávid 

vonzó személyiség volt (az idegen zsoldosok lojalitása 

– a gáti Ittai – 2Sám 15,18-22; részlet a Betlehem 

kapujából való vízrôl 2Sám 23,13-17). Fontosságát 

a benne megtestesülô dinasztikus elveknek 

köszönheti, amelyek Nátán jövendölésébôl (2Sám 

7) ismeretesek. Ez a jövendölés (a messianizmus 

Magna Chartája → 77:152–163) hozzájárult a júdai 

királyi ház általános megszilárdulásához, ellentétben 

az É-i királyság ingatagságával a szakadás után. 

(AEOT, 225-239. Aharoni: LBib, 286-320. Carlson, R.: 

David, The Chosen King, Stockholm 1964. Gronbaek, J.: 

Die Geschichte vom Aufstieg Davids (1Sam 15 - 2Sam 5), 

Copenhagen 1971. Gunn, D.: The Story of King David, 

JSOTSup 6, Sheffield 1978; The Fate of King Saul, 

JSOTSup 14, Sheffield 1980. Sinclair, L.: TRE 8. köt., 

378-384.) 

86 (D) Salamon (961–922). A zsidó hagyományban 

közismertté vált Salamon uralkodásának dicsôsége. 

Helyzetét politikai szövetségkötéssel 

erôsítette meg: a fáraó lányát vette el feleségül, és 

ezzel Gezert kapta hozományba, kereskedelmi kapcsolatba 

lépett a tíruszi Hírámmal, így lehetôség


nyílt az exportálásra. A kereskedelem új szintre került, 

például az Akaba-öböl áruforgalomának növekedése 

az Ecjon-Geber-i kereskedelmi hajóknak 

köszönhetôen; az arany és ékszer kereskedelem 

Arábiával (Sába királynô 1Kir 10,1-10), valamint 

Ofirral (afrikai Szomáliával vagy talán az Arab-félsziget 

D-i részével), az Egyiptom és Kilíkia közötti 

elônyös ló és szekér cserékkel (1Kir 10,28 kijavított 

szöveg). Hadi létesítményeket hozott létre, hogy 

azok támogassák a már létezô hadsereget harci szekerekkel 

(→ 74:39). Salamon építôi hírnevét (→ 

74:108–110) nem csak a templom megépítése teremtette 

meg, melyet föníciai hagyomány szerint 

építettek meg, hanem a kidolgozott palota rendszer 

is növelte (ld. BA 36 [1973] 78/105). A bölcsesség 

és a m vészetek pártfogója volt (→ 27:7–8), és valószín 

, hogy a Pent. JE hagyomány uralkodásának 

ideje alatt formálódott meg – a felvilágosodás korában, 

miként ezt von Rad nyomán elnevezték. A 

deuteronomista szerkesztô indulatosan hangsúlyozza 

azt a törôdést, amelyet Salamon tanúsított a háremhölgyek 

isteneinek imádása iránt (1Kir 11,1-8). 

Így született meg még Jeruzsálemben is a nyílt bálványimádás 

szinkretikus mintája. Minden ôt követô 

királyt a deuteronomista mérték szerint ítélnek meg, 

vagyis aszerint, hogy a királynak milyen viszonya 

volt a bálványimádáshoz és a „magaslatokon” gyakorolt 

istentisztelethez (ezek kétségtelenül 

jahvisták), a második mércét anakronizmus jellemzi, 

mivel a kultuszhelyek központosítása csak fokozatosan 

vált eszménnyé, mint Hiszkija/ Ezekiás és 

Jozija reformja a VIII–VII. sz.-ban (→ 76:53–55). 

87 Az, hogy Salamon 12 területre átszervezte a királyságot, 

amelyek nem egyeztek szigorúan a törzsi 

határokkal, erôsen a kormányzás központosításához 

vezetett. Ez tette lehetôvé a hatékony és súlyos 

adóztatási rendszer m ködését, hogy a királyi kiadásokat 

fedezni tudják. Figyelembe kell vennünk 

azt a nagy társadalmi átalakulást, amely Dávid és 

Salamon uralkodásának ideje alatt végbement. Néhány 

generáció alatt átalakult a törzsi társadalom 

„birodalommá”. A földm velô és legeltetô életmódot 

felváltotta a városi életmód, és ennek 

megfelelôen növekedtek a társadalmi egyenlôtlenségek. 

Albright (BP, 56) Izrael lakosságát ebben a 

korban 800.000 fôre teszi. 

De nem volt minden napsugaras Salamon napjaiban. 

Damaszkuszt és Edomot részben elvesztették 

(1Kir 11,14 köv.). Sikertelen lázadást vezetett 

Jeroboám, aki csak azért menekült Egyiptomba, 

hogy onnan visszatérve Roboám alatt kikiáltsa Izrael 

É-i királyságát. A kényszer- és a közmunka intézménye 

hozzájárult az általános elégedetlenséghez. 

Ezt az elégedetlenséget oktalanul nem vette figyelembe 

Salamon fia Roboám, és így a fiatal királyság 

kettészakadása várható volt. 

88 (E) Izrael és Júda (922–842). Nem véletlen, 

hogy az É-i törzsek lázadása egy régi vallásközpont 

331 

helyén, Szichemben (Józs 24) történt. Itt kellett 

Roboámot (922–915) elismerni „egész Izrael” királyaként. 

De amikor nem vette figyelembe az idôs 

államférfiak tanácsát és „skorpiókat” ígért Salamon 

„korbácsolása” helyett, akkor felhangzott a régi sivatagi 

lázadás kiáltása: „Térj vissza sátraidba Izrael!” 

Csak Benjamin tartott Júdával, mert Roboám 

egyszerre foglalta el ôket (2Krón 11,12). Salamon 

fiára még több szomorúság várt, mert Palesztínát 

megtámadta az egyiptomi Sesonk (Sisák), aki kifosztotta 

Jeruzsálemet. Beszámolója jelzi, hogy feldúlta 

mind a D-i, mind az É-i királyságokat és 

Negebet is (vö. Aharoni: LBib, 325). Dávid és Salamon 

királysága feloszlott, amint a filiszteusok újra 

visszanyerték hatalmukat és az arámok elnyerték 

függetlenségüket. A moábiták és az ammoniták igen 

hamar önállóak lettek. 

89 Az É-i törzseknek aránylag könnyen visszatértek 

a karizmatikus elvekhez és felismerték az új vezért. 

I. Jeroboám (922–901), aki már a felkelés 

szimbólumává vált, Achija próféta pártfogoltja volt 

(aki késôbb cserben hagyta ôt). Királylyá kikiáltva 

elfoglalta helyét Szichemben, Penuelben és végül 

Tirzában (→ 73–102). Végül, hogy bebiztosítsa népeinek 

h ségét, és hogy kárpótolja a vonzást, mellyel 

a jeruzsálemi templom még mindig hatott, 

Jeroboám királyi templomokat alapított Dánban és 

Bételben, ahol híres ôsi szentélyek voltak (Ám 

7,13; 8,14; → 76:27, 40). Itt arany bikát állított fel, 

valószín leg csak tartóként, amelyen a láthatatlan 

Jahve trónolt (Albright: FSAC, 299-301). 

Fenyegetô volt a szinkretizmus veszélye és az, hogy 

azonosítják Jahvét a bika képével, mint ezt a késôbbi 

események igazolták. Jeroboám cselekedete 

„Jeroboám b neként” vált híressé a deuteronomista 

szóhasználatban, bár a jeruzsálemi templom elleni 

törzsi összefogást kétségkívül a politikai realizmus 

indokolta. 

90 A deuteronomista történész, az 1–2Kir könyvének 

szerzôje a megosztott királyságok történetét 

egy kronológiailag merev keret alapján, a jeruzsálemi 

templom szemszögébôl írta meg az uralkodók 

összehangolását és a vallási értékelését. Noha egy 

b nvallomást szerkesztett, és így igazolta a 721-es 

és az 587-es katasztrófát, sok forrást megjelöl (16 

hivatkozás az Izrael királyainak Krónikák könyvére 

és 14 hivatkozás Júda királyainak Krónikák könyvére), 

mégis tartalmaz eltérô elbeszéléseket, mint 

például azok, amelyek az Illés és Elizeus próféta 

ciklusaiból valók. (A deuteronomista 

történész(ek)rôl, ld. CMHE, 274-289; van Seters: In 

Search, 249-363.) 

A MEGOSZTOTT MONARCHIA KIRÁLYAI 

JÚDA


IZRAEL 

Roboám (Rechabeám) 922–915 

922–901 I. Jeroboám 

Abia (Abijam) 915–913 

901–900 Nádáb 

Ásza 913–873 

900–877 Bása 

877–876 Éla 

876 Zimri 

Jozafát 873–849 

876–869 Omri 

869–850 Ácháb 

850–749 Ahaszja 

Jórám (Jehorám) 849–842 

849–842 Jórám (Jehorám) 

Ahaszja (Ohoszja) 842 

Atália királynô 842–837 

842–815 Jéhu 

Joás (Jehoás) 837–800 

815–801 Joacház (Jehoaház) 

Amaszja 800–783 

801–786 Joás (Jehoás) 

Uzija (*Azarja) 783–742 

786–746 II. Jeroboám 

(Jotám uralkodása 750–742) 

746–745 Zakariás 

(Zecharja) 

745 Sallum 

Jótám 742–735 

745–738 Menahem 

738–737 Pekahja 

Ácház (Jehoaház) 735–715 

737–732 Pekah 

732–724 Hósea 

721 SZAMARIA ELESTE 

Hiszkija (Ezekiás) 715–687 

Manassze 687–642 

Ámon 642–640 

Jozija (Joziás) 640–609 

II. Joacház (*Sallum) 609 

Joakim (*Eljákim) 609–598 

Joachin (*Jekonia) 597 

Cidkija (*Mattanja) 597–587 

JERUZSÁLEM ELESTE 587 

MAGYARÁZATOK: A legfontosabb királyok nevei félkövér 

332 

bet vel vannak nyomtatva. Névvariánsok vagy más nevek 

zárójelben vannak, csillag jelöli a királyok lehetséges 

születési nevét, míg az elsô név az uralkodása alatt használt 

nevet jelöli. Az izraeli királyok listáján a két oszlopban 

lévô nevek a különbözô dinasztiát jelölik, pl. Omri és 

a következô három név egy dinasztiát jelent és Jéhu egy 

új dinasztia kezdetét jelöli. Az idôpontok Albright 

(Albright: BP, 116-117) kronológiáját követi, más tudósok 

más idôpontokat határoznak meg. (Ld. E. R. Thiele: 

The Mysterious numbers of the Hebrew Kings, Grand 

Rapids 1983 3 .) Lehetetlen tökéletesen összeegyeztetni 

azokat a bibliai adatokat, amelyeket az 1–2Kir és az 

1–2Krón közvetítenek, mert néha az adatok ellentmondóak. 

Az idôpontok meghatározását részben befolyásolja a 

polgári év kezdete. A korszakok legtöbb része úgy t nik, 

hogy ôsszel (Tisri) kezdôdik, de biztosan Jozija után, 

amikor a babiloni hatás vált uralkodóvá, és az újév tavaszra 

(Nisan) tolódott. Ez már korábban is vallási gyakorlat 

lehetett. Mi több, az elôrehozott és a késôbbre tett 

keltezés problémájával találkozunk. Az elôrehozott keltezés 

(egyiptomi gyakorlat, amelyet a monarchia legtöbbször 

követett) a király felkenésének hónapját az újévig, 

uralkodása elsô évének számították, még akkor is, ha 

csak néhány napról volt szó. A késleltetett datálás (babiloni 

gyakorlat, amelyet Júda utolsó királyai követtek) a 

király uralkodásának elsô éve a beiktatását követô újévvel 

kezdôdik. A közbeesô idôszakot nem számolják. 

(Ezt az áttekintést R. E. Brown állította össze.) 

91 A következô 50 évben, I. Jeroboámtól Omriig, 

instabil volt az izraeli trón, amely nélkülözte a Dávidnak 

tett ígéretet, nevezetesen hogy dinasztiája 

fennmarad. Idôszakosan polgárháború tört ki É és D 

között. Ebben az idôben Bása megölette Jeroboám 

fiát, Nádábot két év uralkodás után, akinek fiát és 

utódát, Élát pedig Zimri ölette meg. Zimri öngyilkos 

lett, amikor Omri a hadsereg sikeres lázadását 

vezette ellene. A júdai Ásza és az izraeli Bása közötti 

polgárháború akkor oldódott meg, amikor 

Ásza kölcsönös segítségnyújtási szerzôdést kötött a 

damaszkuszi Ben-Hadaddal (→ 71). A szíraiak inváziója 

Izrael ellen azzal járt, hogy Bása elvesztette 

É-Galileát (1Kir 15,18 köv.). 

92 Omri (876–869) Izrael kiemelkedô királya volt, 

de a Biblia csak néhány szóval tesz róla említést, 

mivel ez volt a deuteronomista szerzô kifejezett 

szándéka. Jelentôs nyomot hagyott a történelemben, 

amit még az asszírok II. Szárgon (kb. 700) korában 

is elismertek, és úgy beszéltek Izraelrôl, mint 

„Omri házáról” és „országáról.” Habár az 

arámokkal való kapcsolata sikertelenül fejezôdött 

be, viszont Moábot adófizetésre kényszerítette. 

(Mesa-sírkô, ANET, 320 köv.). Júdával békés kapcsolatra 

törekedett, és a föníciaikkal kötött szövet-


ségét fia, Ácháb és Jezabel, a tíriai Etbaál (Ittobaál) lányának házassága pecsételte meg. Új fôvárost alapított 

Szamariában (→ 73:103; → 74:113–115). Szamaria szerepének részletes érzékelésérôl ld. Alt: KlS 3, 

258-302. 

93 Omri fia, Ácháb (869–885) uralkodásának jelentôs részét a damaszkuszi arámok elleni harc kötötte le. 

Ennek ellenére 853-ban szövetségre léptek III. Szalmanaszár asszír hadserege ellen a híres qarqai csatában 

(Hallo, W.: BAR 2. köt., 152-162; → 73). Az asszír király feljegyzése tanúsítja, hogy Ácháb 2000 harci szekeret 

és 10.000 gyalogost küldött az ütközetbe. (ANET, 278 köv.). Az asszírok gyôzelemi leírásai üresen 

konganak. Nem érvényesítették állítólagos elônyüket, és úgy t nik, egy idôre vissza is vonultak. Moáb felkelése 

Ácháb ellen sikeres volt, de ellentétben a Mésa-sírkô dicsekvésével, Izrael nem semmisült meg 

örökre (ANET, 32, 6-7 sorok; J. Liver: PEQ 99 [1967] 14-31). 

94 Ácháb vallási rendjét az Illés ciklus (1Kir 17–19; 21) történetei mutatják be. Ácháb úgy jelenik meg, 

mint aki közömbös Jahve iránt és könnyen befolyásolható felesége, Jezabel által, aki arra törekedett, hogy 

a Baál-kultuszt meghonosítsa (valószín leg azonos a tíruszi Melkart-tisztelettel). Baálnak szánt templomot 

épített Szamariában (1Kir 16,32), ez kétségtelenül engedményként épült az Izraelben élô nagy számú kánaáni 

lakosság részére. Ez a gesztus megalapozta a Baál kultusz hivatalos elismerését. A jahvizmus fenyegetettségének 

komolyságát mutatja az a dramatikus esemény, hogy Illés a Kármel hegyén konfrontálja Baál 

450 és Asera 400 prófétáját (1Kir 18,19). Illés gyôzelme megmentette a hagyományos vallást egy kritikus 

momentumban, bár menekülnie kellett Jezabel haragja elôl. Ácháb elesett az arámok elleni harcban Rámót- 

Gileádnál (→ 10:41). 

95 Ebben az idôben Júda királyainak fényét elhomályosította Omri és fia uralkodása, és Júda ebben az 

idôszakban többé-kevésbé Izrael vazallusa volt. A júdai Jozafát, akinek a 2Krón 19,4-11 jogi reformot tulajdonít, 

a Moáb elleni háborúban szövetségre lépett az izraeli Áchábbal Rámót-Gileádnál, és minden bizonnyal 

az izraeli Jehorámmal (Jorám) is (1Kir 22; vö. 2Krón 20). Bár Jozafát leigázta Edomot, és a krónikás 

javára írja a Moáb fölötti gyôzelmet, elmulasztotta megújítani az ofíri hagyományt (→ 86). Jorám 

(Jehorám; 849–842) és a júdai Ahaszja (Ohoszja; 842) uralkodását Atália, az anyakirálynô, Ácháb lánya 

befolyása határozta meg. Edom és Libna fellázadt Jehorám ellen, és a 2Krón 21,8-20 leírja az eljövendô 

csapásokat. Amikor 842-ben Aházját megölték, az izraeli Jéhu vezette felkelés következményeként, Atália 

megszerezte a trónt (842–837) és lemészárolta a királyi örökösöket, kivéve Joást (Jehoást), aki elrejtôzött. 

A jahvizmus hanyatlását a hivatalos körökben jól ábrázolja egy bizonyos Matan, „Baál papja” által betöltött 

magas pozíció. (2Kir 11,18). Atália élete dicstelen véget ért, amikor Jehojada pap vezette vérnélküli 

felkelés Joást juttatta a trónra. 

96 Ácháb fiának és utódának Ahaszjának (850–849) rövid uralkodása Izraelben még láthatta Illés ténykedésének 

végét (2Kir 1). Az Illés ciklus történetei (2Kir 2–9) fôként Jórám (849–842), Ácháb másik fiának 

uralkodása idejére tehetôk. Ebben az idôben a moábiták sikereket értek el a függetlenségükért folytatott 

harcaikban (→ 69), és a szíriai arámok is további támadásokat 

indítottak. Izraelen belül az eksztatikus 

próféták csapatai felkelésre buzdítottak, amely ki is 

tört, amikor egy részük Jéhut, a hadvezért, királlyá 

kiáltotta ki (→10:50–52). 

(ILLÉSRÔL: Fohrer, G.: Elia, Zürich 1968 2 . Gunkel, H.: 

Elias, Jahve und Baal, Tübingen 1906. Hentschel, G.:Die 

Eliaerzhlungen, Leipzig 1977. Smend, R.: in Congress 

Volume: Edinburgh 1974, VTSup 28, Leiden 1975, 17- 

184. Steck, O.: Überlieferung und Zeitgeschichte in den 

Elia-Erzählungen, WMANT 26, Neukirchen 1968. 

ELIZEUSRÓL: Miller, J. M.: JBL 85 [1966] 441-455. 

Schmitt, H.-C.: Elisa, Gütersloh 1972.) 

97 (F) Jéhu dinasztiája (842–746). Jéhu 

(842–815) felkelését véres tisztogatás követte; 

megölte az izraeli Jórámot (Jehorámot), aki 

felépülôben volt a szíriai Házaéllel szembeni harcban 

Rámót-Gileádnál szerzett sebeibôl, és ugyancsak 

megölte a júdai Ahaszját, aki látogatóban volt 

Izrael királyánál. A félelmetes Jezabel kivégzése 

drámai jelenet volt. Szamariában Ácháb 70 „fiá- 

333 

nak” fejét követelte és megölette a jeruzsálemi bíróságot 

irányító 42 képviselôt, akik Ahaszja hozzátartozói 

voltak. Jéhu utolsó csapása Szamariában Baál 

prófétáinak és szimpatizánsainak legyilkolása volt, 

Baál szamariai templomát is lerombolta. Jahve 

gyôzelmét Baál fölött valójában a király könyörtelensége 

biztosította, ezt a brutalitását Ózeás (1,4-5) 

próféta is elítélte. 

Jéhu kevésbé volt sikeres a külpolitikában. Emlékét 

megörökítette III. Szalmanasszár híres fekete 

obeliszkje (ANET, 192, 100. tábla), ahol „Omri fiá”nak 

nevezik, és úgy ábrázolják ôt, mint aki térdepelve 

arany- és ezüstadót fizet az asszír uralkodónak. 

Ez 841 körül történt, uralkodásának kezdetekor. De 

még nagyobb szerencsétlenséget okozott neki a damaszkuszi 

Házaél, akit az asszír III. Szalmanaszár 

nem volt képes megsemmisíteni (→ 73). Házaél 

Jéhu uralkodásának ideje alatt elvette 

Transzjordániát Izraeltôl (2Kir 10,32), és fél évszázadra 

megszállta mind Júdát, mind Izraelt (még 

adót is követelt a jeruzsálemi Joástól, 2Kir 12,18). 

98 Izrael „szabadítója” (2Kir 13,5) valószín leg az


asszír Adad-Nirari (810–801) volt, aki számos hadjáratot 

indított az arámok ellen és végül 802-ben 

legyôzte Damaszkuszt (ANET, 281). Jéhu fia, az izraeli 

Joacház (815–801) viselte az arám háborúk 

terhének jelentôs részét (2Kir 13,7), de az utóda 

Joás (801–786) Házaél utódjától, Ben-Hadadtól képes 

volt visszaszerezni, ami korábban elveszett (talán 

ôt említi a Zakirban talált sztélé; DOTT, 242- 

250; ANET, 655-656). 

99 II. Jeroboám (786–746) trónra lépésével új korszak 

kezdôdött Izraelben. Sikeresen helyreállította 

Izrael határait az „Hamatba vivô úttól egészen az 

arabai tengerig” (2Kir 14,25), és a régészeti ásatások 

tanúsítják, hogy erôdöt építtetett Szamariában 

(→ 74:114). Hosszú és sikeres uralkodása lehetôvé 

tette azon erkölcstelen társadalmi és vallási állapotok 

elharapódzását, amelyek felháborították Ámosz 

és Ózeás prófétát. Ôk nem az eksztatikusok csapatából 

származtak, mint akiket Illéssel és Elizeussal 

azonosítanak (Ám 7,14), Ámosz és Ózeás hívásukat 

inkább úgy látták, mint amely közvetlenül az Úrtól 

származó küldetés (→ 11:6–10). Se a királyt, se a 

népet nem kímélték, amikor ezek a próféták elítélték 

a társadalmi igazságtalanságot, luxust, erkölcstelenséget, 

kétszín istentiszteletet és a leplezetlen 

bálványimádást. Ôk nem újítók, hanem reformátorok 

voltak; ítéletet mondtak a jelenlegi helyzet fölött 

a régebbi izraeli hagyomány tükrében. A júdeai 

Ámosz azt hirdette, hogy az Úr Napja a várakozással 

ellentétben nem a gyôzelem, hanem sötétség és 

homály napja lesz. Ózeás saját házassági problémáin 

keresztül értette meg és magyarázta Jahve hasonló 

tapasztalatát a h tlen néppel (→ 14:4–8). Izrael 

rövid élet hatalma a vége felé közeledett, egyrészt 

belsô okok miatt, amelyeket a két próféta jelzett, 

másrészt politikai okoknál fogva, mivel az asszír 

III. Tiglatpilezer Ny-on háborúkba kezdett (→ 

14:2–3). 

100 Amint láttuk, Jéhu felkelése válaszra talált a 

D-i királyságban. Az Atália elleni sikeres palotaforradalom 

egy gyermeket, Joást (837–800) ültetett a 

trónra, akinek Jojáda pap volt a tanácsadója (talán 

helytartója). Továbbra is szíriai arámok kezében 

volt az irányítást és adót kellett fizetni Házaélnek, 

de Joás hozzákezdett a templom újjáépítéséhez. A 

hosszú, középszer uralkodásának merénylet vetett 

véget, amelyet fia, Amaszja (800–783) megtorolt. 

Júda új királyának sikerült gyôzni az edomiták fölött, 

és így újra megnyíltak a régi kereskedelmi 

utak. Ostoba volt, hogy hadat üzent (az okokhoz ld. 

2Krón 25) az izraeli Joásnak. Joás figyelmeztetésével 

sem tudta ôt elrettenteni, amelyrôl a 2Kir 14,9- 

10 elbeszélésében olvashatunk. Az ütközet szerencsétlenül 

végzôdött, Joás ugyanis kifosztotta a 

templomot. Apjához hasonlóan a júdai Amaszját is 

meggyilkolták egy palotabeli összesküvésben és a 

trónon fia, Azarja (Uzija) követte ôt. 

101 Az izraeli II. Jeroboám uralkodásának anyagi 

334 

sikere vetekszik a tôle D-re uralkodó kortársának, 

Azarjának (783–742) sikerével. Ejlát-nál helyreállította 

a salamoni kereskedelmi központot (Ecjon- 

Geber-nél), erôdítménnyé tette Jeruzsálemet, hatalmas 

hadm veletekbe kezdett és ellenôrzése alá vont 

K-i, D-i és Ny-i területeket (2Krón 26,6 köv.). Leprás 

megbetegedés azonban megrövidítette Azarja 

uralkodását és átadta Júda trónját Jotámnak (750?), 

akinek építkezési és harci eredményeit a 2Krón 

27,1-9 ôrizte meg. Azarja valószín leg nem azonos 

a júdai Azrjauval, akinek a III. Tiglatpilezer szembeni 

ellenállását (743 k.) az asszír évkönyvekbe jegyezték 

fel (ANET, 282; vö. N. Na‘aman: BASOR, 

114 [1974] 25-39). 

102 (G) Izrael utolsó évei (746–721). II 

Jeroboám hosszú uralkodásának politikai sikere ellenére 

az É-i királyság bukása gyors volt. Ennek 

egyik oka az volt, hogy egy új asszír hódító, III. 

Tiglatpilezer (745–727) lépett színre, aki számos 

hadjáratot vezetet Ny-on, hogy nem pusztán adószedés 

céljából meghódítsa a területeket. (ANET, 

282-284; → 74; LBib, 369-379, IJH, 415-434). A 

másik ok pedig a politikai anarchia, amely II. 

Jeroboám halála után (Óz 7,3-16) végigsöpört egész 

Izraelen. Zakariás fiát mindöszsze hat hónapos uralkodás 

után Sallum meggyilkolta. Sallumot egy hónap 

leteltével pedig Menahem gyilkolta meg 

(745–738). Menahem uralkodását megpecsételte a 

III. Tiglatpilezernek fizetett súlyos adó (a 2Kir 

15,19 „Pul”-járól ld. a Menahemmel kapcsolatos 

bejegyzést, ANET, 283). (Az asszír politikáról ld. 

M. Cogan: Imperialism and Religion, SBLMS 19, 

Missoula 1974.) 

103 Menahem fiát és utódját, Pekahját (738–737) 

maga Pekah ölte meg, aki így trónbitorló (737–732) 

(Izaiás a 7,5-ben Remaljahu fiának nevezi). A hatalom 

ilyen módon történô megragadása kísérlet volt 

az asszírok uralma alól való szabadulásra, mert 

Pekah egyesült a damaszkuszi Rezinnel, hogy koalíciót 

alkosson Tiglatpilezerrel szemben. Az ún. 

szír–efraimita háború amiatt tört ki, hogy nyomást 

gyakoroltak Júdára, hogy az is lépjen be az asszírellenes 

szövetségbe. Júda azonban elutasította a csatlakozást, 

mivel feszült viszonyban volt Edommal 

(2Kir 16,6), valamint egy É-i szövetség támadásától 

tartott, akik azzal fenyegették, hogy a dávidi trónra 

egy bizonyos Ben Tabeelt ültetnek (valószín leg 

egy transzjordániai arámot; Albright, W. F.: BASOR 

140 [1955] 34-35). Iz 7. fejezete szerint Acház elutasította, 

hogy Jahvéra hagyatkozzon, és segítségül 

hívta az asszírokat. Tiglatpilezer hadjáratba kezdett 

és 733–732 között megsemmisítette Damaszkuszt, 

és Izraelt megfosztotta területeinek egy 

részétôl (Galileától és Transzjordániától). Ezek után 

Izrael kis állammá zsugorodott és az asszírok vazallusa 

maradt Hósea irányításával (732–724). 

104 Az asszír uralkodó halálával Hósea az Egyiptomiakhoz 

pártolt, követeket küldött a szaiszi ud-


varhoz (kijavítjuk a 2Kir 17,4-et a BASOR, 171 

[1963] 64-66 fényében). Ezzel lángra lobbantotta az 

új asszír király V. Szalmanasszár haragját, aki ôt 

nyomban bebörtönözte. A bibliai elbeszélés elkendôzi 

Hósea végét. Szamaria ostroma (724–721) 

megkezdôdött. Szárgon leírja gyôzelmét az évkönyveiben, 

amelyeket az új királyi városban, Dur 

Sarukinban (= Korsabad) írtak: „Ostromoltam és 

legyôztem Szamariát (Sa-me-ri-na), hadizsákmányként 

27.290 lakosát vezettem el” (ANET, 284-285). 

Az elfogott emberek kitelepítésének és áthelyezésének 

szokásos rendje a következô volt: a megmaradt 

emberek asszimilálódtak a „termékeny félhold” 

más részéirôl való népcsoportjaival, és a terület a 

birodalom provinciája lett az élén egy asszír kormányzóval 

(→ 73:103). A 2Kir 17 szövege többoldalú 

teológiai elmélkedés errôl az eseményrôl. 

Lemaire (HPH, 51-52) összefoglalja a történelmi 

okokat arról, hogy Izrael miért csak 200 évet élt 

együtt Júdával: Az egyetlen közös dolog csak a vallási 

hagyomány volt, mivel se közös fôvárosuk, se 

közös templomuk nem volt. A politikai intézmények 

sem voltak azonosak: Izrael fennállása alatt 

legalább nyolc államcsínnyel próbálkoztak. Izraelben 

a próféták sokkal élesebben ellenezték a királyi 

tekintélyt (Áchábot szembesítette Illés), mint 

Júdában. Végezetül Izrael területe ki volt téve az 

arámok és az asszírok inváziójának. 

105 (H) Ácház (735–715) és Hiszkija (715– 

687). Ácház szokásos deuteronomista megítélése 

megalapozottabb, ha figyelembe vesszük gyermekének 

feláldozását Moloknak (2Kir 16,3) és cinikus 

reakcióját Izajásra (Iz 7,1 köv.). Asszíriához való 

csatlakozása a szír-efraimita háborúban nem mentette 

meg ôt Tiglatpilezernek járó adófizetés alól 

(ANET, 282). Az asszíriaiaknak való behódolás vallási 

jelentôségét mutatja az, hogy a jeruzsálemi 

templom részére elfogadott egy aszszír stílusú oltárt 

(2Kir 16,10-16). Mind Izajás (3,13-15; 5,8-13), 

mind Mikeás (2,1-10) élô leírást adnak a társadalmi 

igazságtalanságokról uralkodásának ideje alatt. 

106 Hiszkiját a deuteronomista szerzô maximálisan 

dicséri, mivel vallási reformjaival hangsúlyozta 

a központosított istentiszteletet. Valószín leg ezt a 

reformot inkább politikai motivációk (nemzeti egység) 

vezérelték, mint teológiaiak (mint a frigyláda 

vallási eszméje, amely a bírák korában létezett). A 

krónikás (2Krón 30,1 köv.) leírja Hiszkija bátor 

meghívását, amely azoknak az izraeli embereknek 

szólt, akik Efraim és Manassze területén maradtak, 

hogy a Húsvétot Jeruzsálemben ünnepeljék. Nem 

alkothatunk ítéletet arról, hogy ez a viszonylag hatástalan 

igyekezet, hogy befolyást gyakoroljanak az 

északiakra felkeltette-e az asszír urak figyelmét. Az 

azonban igaz, hogy a lelkiségi mozgalom, amelyet 

a reform elôidézett, felf tött nacionalizmussal párosult. 

A kultikus egység megerôsítette a nemzeti és a 

politikai egységet. 

335 

107 Hiszkija asszíriával való kapcsolatának pontos 

részleteit nem könny átlátni. Bizonyára kacérkodott 

a felkeléssel 713–711-ben, amikor Asdód és 

Gáza fellázadt Szárgon ellen. Edom és Moáb is 

csatlakozott (ANET, 286-287), ám Egyiptom távol 

maradt az egyeztetésekben elért eredmények ellenére 

(Iz 18,1-7). Erre az idôszakra hivatkozik az Iz 

20. A próféta szimbolikus cselekedete, amely 

Egyiptom bukására vonatkozott, világos figyelmeztetés 

Júdának, hogy maradjon távol a politikai bonyodalmaktól. 

Hiszkija uralkodásának nagyszabású 

építkezési programja kapcsolatban volt katonai törekvéseivel. 

A 2Kir 20,20 (vö. 2Krón 32,3-5.30) 

szövege említést tesz arról, hogy alagutat építtetett, 

hogy a város falán belül vizet kapjanak az ostrom 

ideje alatt. Ezen a helyen megtalálták a híres síloéfeliratot 

(ANET, 321; → 74:115). 

108 A legnagyobb veszély akkor fenyegetett, amikor 

Askelon és Ekron fellázadtak 704-ben (Egyiptomtól 

segítséget ígéretek nekik, de ezt szégyenletesen 

megsemmisítették Eltekénél; vö. Iz 30,1-7; 

31,1-3). Szanherib 704-ben lépett az asszír trónra és 

elfojtotta a Meródák-Baladán-féle lázadást Babilonban 

(talán a babiloni követek jeruzsálemi látogatása 

röviddel ez elôtt történt; ld. 2Kir 20,12-19; Iz 

39). Ô ezután lesújtott a föníciai partvidékre, amely 

úgyszintén csatlakozott a lázadáshoz, majd D-re 

ment a filiszteus városokba, hogy leszámoljon velük. 

Ekron lakosai átadták Hiszkijának saját királyukat, 

Padit, aki lojális volt az asszír uralkodókkal, 

s ettôl fogva Júda mélyen belebonyolódott az egész 

folyamatba. Szanherib leírja, hogy Júda negyvenhat 

városát foglalta el és Hiszkiját bezárta Jeruzsálembe, 

mint „madarat a kalitkába” (ANET, 288; DOTT, 

67). Az elkövetkezô eseményeket drámaian írja le a 

2Kir 18,13–19,34 (Iz 36–37), ahol valószín leg 

ugyan annak az eseménynek két változatát kötötték 

össze egymással (a 18,17 köv. helyett, amely a 

késôbbi felkelést 688-ban írja le, de vö. BHI, 298- 

309). Az Úr közbelépése ellenére Júdát feldúlták (Iz 

1,4-9), és hosszú idôre Asszíria alávettjévé vált (ld. 

B. S. Childs: Isaiah and the Assyrian Crisis, SBT 

2/3, London 1967). 

109 (I) Manassze (687–642) és Jozija (640– 

609). Manassze hosszú uralkodásának idôszakában 

Júda politikailag Asszíria befolyása alatt állt (ld. 

Asszarhaddón és Asszúrbanipál évkönyveit, ANET, 

291, 294). A 2Krón 33,11 köv. arról számol be, 

hogy ideiglenes bebörtönözték ôt Babilonban – talán 

650-ben Asszurbanipál testvérének felkelésével 

összefüggésben. Manassze apokrif imáját késôbb 

szerkesztették, hogy ezzel megemlékezzenek 

„megtérésérôl” (→ 67:37). De semmilyen megtérés 

(ha egyáltalán volt is) sem tudott volna változást elérni 

uralkodásának bálványimádó irányultságában. 

Manassze a Hiszkija által bevezetett kultusz központosítást 

megszüntette, és a termékenységi kultuszok 

a magaslatokon újra divatba jöttek. Még a


templomban is voltak oltárok az asszírok által tisztelt 

csillag isteneknek szentelve. Úgy t nik, hogy a 

helyzet nem változott Ámon fia (642–640) rövid 

uralkodásának ideje alatt, akinek meggyilkolása a 8 

éves Joziját juttatta a trónra. 

110 Jozija az eseményekben bekövetkezô kedvezô 

fordulat elôestéjén lett király. Asszíria gyengülni 

kezdett és a Médek és babiloniak is a hanyatlás 

útján voltak (→ 76–77). Asszíria hanyatlása 

626-tól, a babiloni Nabopolasszár fellázadásától 

egészen 612-ig, Ninive megsemmisítéséig tartott. 

Ez lehetôséget adott Jozijának, hogy mind vallási, 

mind politikai függetlenséget szerezzen magának. 

Az alapos vallási reformja deuteronomista reformként 

ismert, mivel ez a MTörv programját követte. 

A „törvénykönyvnek”, amelyet 621-ben a templomban 

megtaláltak, legalább a MTörv 12–26 fejezeteit 

tartalmaznia kellett. A kultusz központosításának 

és a bálványimádás elítélésének deuteronomista 

eszméi alkották Jozija reformját (→ 76:54). A reform 

megpróbálta megújítani a szövetség lelkületét; 

és a MTörv kitartó, buzdító hangvétele összhangban 

van azzal az újjáéledéssel, amely Jozija cselekedeteit 

jellemezte. Megújította a húsvéti böjtölést, 

É-ról meghívta az embereket, hogy részt vegyenek 

abban a megmozdulásban, amelynek mind vallási, 

mind politikai jellege volt. Jeremiás megítélése szerint 

azonban úgy t nik, hogy végül engedett a formalizmusnak; 

és Jozija tragikus halála Meggidónál 

valószín leg hozzájárult a reformmozgalom feloszlásához. 

Joziját fia, Joacház követte a trónon, ám ô 

a nemzetközi politika örvénybe taszította Júdát, 

amely bukásához vezetett. 

111 Minthogy Ninive elesett, 621-ben az asszírok 

vesztes csatát vívtak a babiloniak ellen, minek következtében 

visszahúzódtak Háránba, amelyet végül 

610-ben a babiloni hadsereg elfoglalt. Egyiptom 

közbelépett korábbi ellenségének javára, hogy 

megôrizze a hatalom egyensúlyát, és II. Nechó 

(609–598) Palesztínán keresztül akarta átvezetni 

hadseregét, hogy segítsen az asszíroknak visszaszerezni 

Haránt. Amikor Jozija ellenált, 609-ben a 

megiddói csatában megölték ôt és Nékaó továbbhaladt 

az Eufrátesz mentén. Noha a hadjárat sikertelen 

volt, Palesztínán viszszafelé haladva a trónon lévô 

Joacház helyére ültette Jozija másik fiát, Eljákimot, 

akinek a nevét Jojakimra változtatta. Ezzel jelezte, 

hogy Júda királya Egyiptom vazallusa (→ 18:2–5; 

az újbabiloni birodalom [605–539] uralkodóinak 

névlistáját ld. → 25:3). 

112 (J) Júda államának utolsó évei (609–587). 

Jeremiás életérôl szóló számos történet (pl. Jer 36) 

jól ábrázolja Joakim (609–598) sikertelen és vallástalan 

uralkodásának idejét. Minden jó eredményt, 

amelyet a deuteronomista reform elért, azt megsemmisítette 

(Jer 7,16-20; Ez 8). Júda bekerült abba a 

hatalmi játékba, amely Egyiptom és Babilon között 

folyt. A babiloni krónikákból most már ismerjük a 

336 

babiloni uralkodás részleteit (ld. ANET, 563-564 a 

bibliográfiával). Nabukadnezár 605-ben súlyos csapást 

mért Egyiptomra a karkemisi csatában (Jer 

46,2-12), de Nékaó képes volt visszavágni és 601ben 

legyôzte ôt. Joakim Babilon iránti h tlenségének 

kétségtelenül ez a vereség volt oka. Az események 

váltakozása tükrözi azt a törést, ami a jeruzsálemi 

politikában alakult ki a Babilon-barát, és az 

Egyiptom-barát pártok között. Amikor Joakim végül 

fellázadt a babiloniak ellen, akkor azt gyors 

megtorlás követte. A babiloni krónikák (ANET, 564) 

Jeruzsálem leigázását az Adar hónap második napjára 

teszik, tehát 597. március közepére. Jojakim 

ekkor már halott volt, talán meggyilkolták; és fiatal 

fiát, Joachint, aki csak néhány hónapot uralkodott, 

fogságba vetették és a szám zöttek nagy számú 

csoportjával együtt Babilonba vitték. A weidneri 

táblák tanúságot tesznek az enyhe bánásmódról, 

amelyet a szerencsétlen sorsú királlyal szemben tanúsítottak, 

aki a szám zöttek szemében a dávidi dinasztia 

igazi képviselôjévé vált. (Ezekiel próféciáinak 

beteljesedését Jojakin uralkodásának idejére teszik). 

113 Cidkija (597–587), Júda utolsó uralkodója 

nem volt felkészült korának politikai manôvereire. 

Jól ábrázolják Cidkija ingadozó jellemét Jeremiással 

folytatott ügyei (Jer 32–38). Végül engedett az 

egyiptomi pártnak, akik reményeit II. Pszammetich 

és Hofra fáraók szították. A megtorlás gyors és végleges 

volt. Nabukadnezár 589-ben ostrom alá vette 

Jeruzsálemet és elpusztította Júda maradék erôdítményét, 

kivéve Azekát és Lákist (lákisi leveleket ld. 

ANET, 322; → 74:125). Bár az ostrom szünetelt az 

egyiptomi erôk ideiglenes sikere miatt (Jer 37), végül 

Jeruzsálem elpusztult. A falakat áttörték és a város 

587 júliusában elesett. Cidkiját szökés közben 

elfogták és Riblába vitték, ahol megvakították, miután 

erôszakkal végignézették vele saját fiainak kivégzését. 

Nebukadnezár rendeletére Jeruzsálemet 

lerombolták, és lakóikat tömegesen deportálták. 

Gedalja, Ahikám fia, aki Jeremiás védelmére kelt, 

megbízott kormányzó lett micpai székhelylyel. De 

ôt is hamarosan meggyilkolta egy bizonyos királyi 

származású Jismaél; ennek a lázadó lelkületnek a 

kimutatása további elnyomó intézkedések meghozatalára 

késztette Babilont (talán a harmadik deportáláshoz 

582-ben; Jer 52,30). Akik Gedalját támogatták, 

nem tudták Jismaélt elfogadni, és úgy döntöttek, 

hogy Egyiptomba menekülnek, és arra 

kényszerítették Jeremiást, hogy velük menjen (Jer 

42). Jeruzsálem lerombolásáról ld. BARev 9 (6, 

1983) 66-72. 

114 (K) A fogság (587–539). Júda látszólag beépült 

Babilónia szamariai provinciájába, de a nemzeteket 

nem telepítették át, mint annak idején, amikor 

721-ben az É-i királyságot legyôzték. A vidék 

kietlen volt (Albright: BP, 85-86; Aharoni: LBib 

408-411), de nem teljesen lakatlan. A pusztítás mel-


lett, amelyet Nabukadnezár hadserege véghezvitt, 

Júdát szomszédjai is fosztogatták, különösen Edom 

(Abd 11), úgy t nik, hogy elfoglalta D-t és Ammont 

(Ez 25,1-4). 

A nemzet színe-java azonban szám zetésben 

volt. Jer 52,28-30 szerint a fogságba hurcoltak száma 

4600 volt (valószín leg a felnôtt férfiaké). 

Ezekiel könyve fényt derít azok helyzetére, akik a 

babiloni Tel-Abibban voltak letelepítve, akik nem 

voltak rabszolgasorban, hanem szabadon mozoghattak. 

A zsidók közössége virágzásnak indult 

Nippurban (ld. M. Coogan: BA 37 [1974] 6-12). 

Megalakult a diaszpóra. A zsidók fokozatosan elfogadták 

helyzetüket; vallási gyakorlatukat, pl. a körülmetélés 

és a sabbat megünneplése egységük forrásává 

lett (→ 76:118–121). 

115 Sion sérthetetlenségébe és a Jahvéval kötött 

szövetségbe vetett hitükre mért megsemmisítô csapás 

ellenére a zsidók rendületlenül megtartották hitüket. 

A valóságban a vallásos aktivitás intenzív 

idôszaka kezdôdött el: Izrael hagyományait összegy 

jtötték, és írásban rögzítették. A Tórát megformázta 

a P (papi) iskola, amely összegy jtötte az ôsi, 

pusztai hagyományokat, és rögzítette a jeruzsálemi 

templom gyakorlatát (ld. CMHE, 293-325). A végleges 

törvény kezdett kialakulni, amely az új júdai 

teokratikus közösség alapjául szolgált. Megszerkesztették 

a deuteronomista történeti m vet (Józs – 

2Kir), és összegy jtötték a próféták írásait. Ezekiel 

már rámutatott a nemzet eljövendô feléledésére (37. 

fej.), de a visszatérés reményét meghirdetô jövendölés 

egy ismeretlen prófétára és követôire maradt, 

akiknek próféciáit az Iz 40–66 tartalmazza. 

Deutero-Izajás igehirdetését az a mély teológiai belátás 

eredményezi, hogy idôvel megváltást nyernek 

b neik. Megértette, hogy Izrael b nhôdése a végéhez 

közeledik, és a perzsa Kürosz az Úr „felkentje” 

(vagyis „messiás”), aki biztosítani fogja Izrael visszatérését. 

Egyedül Jahve az Isten és csak ô képes 

megmenteni népét; és még egyszer meg fogja ôket 

menteni – az új kivonuláskor (43,14-21; 48,20-21; 

52,11-12). 

116 Kürosz, az achemenidi ágból származó 

anshani király, 553-ban átvette az uralmat Média 

(Ekbatan) fölött, majd 546-ban Lídia, Crosus vidéke 

fölött Kis-Ázsiában. 550 körülig fenyegette Babilont 

és így a szám zöttek reményének jelképévé 

vált. Végül 539-ben sértetlenül átvette Babilont 

Nabonidtól, miután legyôzte a babiloni hadsereget a 

Tigrisnél. Kürosz vallási türelme ismeretes az ún. 

küroszi hengerfeliratról (ANET, 315-316). 538-ban 

dekrétumot bocsátott ki, amelyben megengedte, 

hogy a szám zöttek viszszatérhessenek 

Palesztínába (a perzsa birodalom uralkodóinak 

(539–331) listáját ld. → 25:3). 

(Ackroyd, P.: Exile and Restoration, London 1968. Uô: 

Israel Under Babylon and Persia, Oxford 1970. Uô.: 

337 

Archeology, Politics and Religion: The Persian Period, IR 

39 [1982] 5-24. Freedman, D. N.: „Son of Man, Can these 

Bones Live?”, Int 29 [1975] 171-186. Hanson, P.: The 

Dawn of Apocalyptic, Philadelphia 1975. Kaufmann, Y.: 

history of the Religion of Israel: IV, From the Babylonian 

Captivity to the End of Prophecy, New York 1977. 

Schottroff, W.: „Zur Sozialgeschichte Israel in der 

Perserzeit”, VF 27 [1982] 46-68). 

117 (V) A fogság utáni idôszak (Kr.e. 539–333). 

(A) A helyreállítás. A küroszi ediktum (Ezd 

1,2-4; 6,3-5) megengedte a szám zötteknek, hogy 

újraépítsék a templomot az állam költségén, és helyére 

kerüljenek a szent edények, amelyeket 

Nabukadnezár elrabolt. A visszatérôk elsô hullámát 

Sesbaccár, „Júda hercege” vezette, valószín leg 

Joachin fia volt (ld. 1Krón 3,18; azonosítani kell 

Senneszerrel?). Ô volt a kormányzó (pe h ), de 

felelôsséggel tartozott a perzsa nagyuraknak. Nincsenek 

megbízható adataink a visszatérésrôl, bár 

tudjuk, hogy a szám zöttek fôleg Júda és Benjamin 

vidékérôl származtak. Sesbaccár unokaöccse, 

Zerubbábel az, akinek hôstetteit Ezd 3–6 részletezi. 

Az újonnan érkezett szám zöttek kezdeti lendülete 

csak az oltár újjáépítésére és a templom alapjainak 

elkezdésére futotta, de 520-ig nem kezdôdött el komoly 

munka a templom építésén. Aggeus és Zakariás 

próféták ösztökélésével a templom építését 

515-ben fejezték be Zerubbábel és Józsue fôpapok 

idején. A két próféta támogatta a dávidi dinasztiába 

vetett messianisztikus remény megújulását (Agg 

2,20-23; Zak 3,8; 6,9-15). Talán Zerubbábel politikailag 

gyanús volt a perzsák szemében; mindenesetre 

csöndesen elt nt a történelembôl. Ha a messianisztikus 

reményeket a perzsa birodalom nehézségei 

táplálták, amelyet Kambüszész (522) halála 

okozott, akkor ezeket hamarosan szétoszlatta a birodalom 

élére kerülô Nagy Dáriusz (522–486) hatékony 

vezetése. Ugyanakkor Dáriusz a zsidókkal 

szemben nem volt ellenszenves. Amikor Tatanáj, „a 

folyón túli” (Abar-nahara) alkirályság perzsa kormányzója 

megkérdôjelezte a zsidók jogát a templom 

újraépítésére, akkor Dáriusz megerôsítette a 

Kürosz által kibocsátott ediktumot (Ezd 5–6). 

118 A közösség létszáma 520-ig 20.000-re növekedhetett 

(Albright: BP, 87), de számos tényezô lassította 

növekedését: gazdasági problémák, megosztott 

vélemények és különösen a szamariai szomszédok 

ellenségeskedése, akik (mint Jahve követôi) 

maguknak követelték Júda régi területét. Az ôsi ellenségeskedés 

a zsidók és a szamaritánusok között 

abból származott, hogy Zerubbábel elutasította, 

hogy segítsenek a templom felépítésében (Ezd 4,1- 

5), és ez az ellenségeskedés a következô századokban 

is folytatódott (→ 119, 127). Az 515 és 450 közötti 

események majdnem teljes mértékben ismeretlenek, 

bár Ezd 4 leírja a nehézségeket. A Malakiás 

által felvázolt állapotokból, valamint az Ezdrás és a


Nehemiás által szükségesnek ítélt reformokból úgy 

t nik, hogy a helyzet egyre inkább romlott. 

119 (B) Nehemiás és Ezdrás. Nehemiás zsidó eunuch 

és I. Artaxerxész pohárnoka volt a szúzai perzsa 

udvarban. 445-ben értesült Jeruzsálem siralmas 

állapotáról. Kineveztette magát Júda kormányzójává 

(így függetlenítette Júdát Szamariától), és elsô 

feladata volt, hogy újjáépítse Jeruzsálem falait (ld. 

Neh 2–4). Nem csak a nép letargiáját kellett leküzdenie, 

hanem két nagyhatalmú ember, Szanballát és 

Tóbiás ellenállását is. Szanbállát a szamariai provincia 

kormányzója és Jahve tisztelôje volt, mint 

ahogy ezt fiainak nevei, Delaja és Selemja sugalják. 

Tóbiás Ammon transzjordániai provinciájának kormányzója 

volt. A harmadik ellenség Gesem volt, aki 

az arab provincia élén állt. Ezek az emberek számíthattak 

azoknak a befolyásos júdai embereknek a támogatásával, 

akik ellenezték Nehemiás szociális reformját. 

Nehemiás, akit nem lehetett megfélemlíteni 

csalárdságukkal és zaklatásaikkal, határozottan 

megvalósította terveit (Neh 5,1–6,14). 

120 A júdai tartomány kicsi volt, Bételtôl Bétcurig 

terjedt, lakosságának száma 50.000 körül volt. A 

Neh 7,6-38-ban (= Ezd 2; ld. LBib, 413-419) található 

népszámlálási jegyzék az V. sz. közepéig letelepedettek 

eltérô eredetére utal. Albright elemzése 

(BP, 92) két fô csoportot jelez: a visszatérôk, akik 

közül sokan idegen nevet viselnek (Bigvai, Elam), 

és mások É-Júdából (Ráma vagy Bétel térségébôl), 

akik vagy soha sem mentek el, vagy még 538 elôtt 

tértek vissza. A politikai és gazdasági élet aligha 

maradt volna talpon Nehemiás döntései és tehetsége 

nélkül, akinek határozott intézkedései 

megôrizték a tartományt. 433 körül tért vissza Perzsiába; 

de a 12 éves tartózkodása nem volt elegendô 

ahhoz, hogy megvalósítsa tervét és ezért hamarosan 

visszatért Jeruzsálembe. Az állapotok elviselhetetlenné 

váltak és ezért nagy szükség volt a reformra. 

Tóbiás (Neh 13,4 köv.) helyet kapott magában a 

templomban a fôpaptól Eliasibtôl. Nehemiás kidobta 

Tóbiást és kellékeit a templomból, szabályozta a 

levitáknak járó tizedet, megszüntette a kereskedelmet 

szombaton és törvényt alkotott a vegyes házasságok 

ellen (Neh 13). Nem tudjuk, hogy meddig 

tartott a második kormányzói megbízatása. Bár kemény 

és szigorú volt, elsôdlegesen a közösség újraalapításáért 

volt felelôs. Személyes védôbeszéde 

(Neh 5,14-19) jellemének a másik oldalát mutatja. 

121 Ezdrás korszaka továbbra is eldöntetlen kérdés 

marad. Ezd 7,7-ben körülírt tevékenység 

Artaxerxész uralkodásának 7. évében zajlik. I. 

Artaxerxész uralkodásának 7. éve 458-ra esik, tehát 

Nehemiás 445-ös érkezése elôtti idôre. II. 

Artaxerxész uralkodásának 7. éve 398 lenne, ez 

azonban nagyon késôinek t nik. (Nincs szövegbizonyítékunk 

[Albright 7,7 szövegjavítása] I. 

Artaxerxész 37. évére, hogy az 428-ban lett volna, 

egyidej leg Nehemiás második jeruzsálemi misszi- 

338 

ójával.) Lehetséges, hogy mind Ezdrás, mind 

Nehemiás eredeti emlékiratai nem említik a két embert 

együttesen (R. de Vaux: DBSup, 765-766) és 

hogy a krónikás kreatívan egyesítette viszonylagos 

gazdasági és politikai szerepüket. 

(Ezdrás idejérôl szóló irodalom áttekintése: Kellerman, 

U.: ZAW 80 [1968] 55-87. SLOE 117-149. BHI, 391-402. 

Cross, F. M.: JBL 94 [1975] 4-18. Talmon, S.: IDBSup, 

317-328. Widengren, G.: IJH, 503-509.) 

122 Ezdrás, ellentétben Nehemiással, elsôdlegesen 

vallási vezetô volt. Pap volt és hivatalosan 

neki adták az „ég Istene törvényének írnoka” címet. 

Ez azt jelenti, hogy a zsidó ügyek egyfajta titkára 

volt (Ezd 7,12-26), meghatalmazást kapott a perzsáktól, 

hogy tanítson és betartassa a törvényt a zsidók 

között a „folyón túli” tartományban. A zsidók 

egy csoportját visszavezette Palesztínába, és úgy t - 

nik, hogy elsô nyilvános cselekedete a törvény (a 

Pent. bizonyos részei) hangos felolvasása volt az újév 

ünnepén (Ezd 7; Neh 8). Ô irányította a drámai 

b nbánati rituálét, amelyben eldöntötték, hogy elválnak 

az idegen feleségektôl. Ezt a kegyetlen intézkedést 

eltökélten véghezvitték. A Neh 9 és 10 beszámol 

a végsô b nbevallásról és a szövetség megújításról. 

Nem lehetett többé szó vegyes házasságról, 

a sabbat ünnepének áthágásáról, vagy a templom 

elhanyagolásáról. 

123 Ezdrás alakját olyannyira felnagyították a 

késôbb keletkezett legendákban, hogy mintegy második 

Mózesnek nevezték, hisz neki tulajdonították 

a zsidó kánon rögzítését is (→ 67:38–42; → 66:33). 

El kell ismernünk, hogy az embereket azon törvény 

fontosságára figyelmeztette, amely az eljövendô 

zsidóságot is meghatározta. Ezdrás kapcsolata a 

Pent.-szal egyáltalán nem világos; valószín leg a 

befejezett, a jelen formájú Tórával dolgozott. Nincs 

arra bizonyíték, hogy Ezdrás lenne a krónikás 

(Albright szerint BP, 95). Úgy t nik, hogy a krónikás 

szerepe nem annyira kreatív, mint inkább 

reflektív. Sajátos nézôpontja bemutatja a fogság 

utáni teokráciát, amelynek ô maga is h séges tagja. 

Figyelmét kizárólag a törvényesség köti le – a közösség 

akkori gyakorlatát kapcsolatba hozza a régi 

vezetô személyiségekkel, Mózessel vagy Dáviddal 

(Freeman, D. N.: CBQ 23 [1961] 436-442; 

Rudolph, W.: VT 4 [1954] 401-409). Rudolphnak 

igaza van, amikor úgy határozza meg a krónikás 

munkájának szándékát, mint az Izraelben megvalósult 

teokrácia bemutatását. Ugyanakkor segítségünkre 

szolgál, mint történeti forrás a zsidó történetet 

(IV. sz.) amúgy is sötét korszakának megértéséhez. 

Júda és Jeruzsálem önmagukat a többi 

nemzettôl különállónak tekintették, kiválasztva Isten 

által, hogy túléljék a fogság katasztrófáját és újjáalakítsák 

Isten népét. Isten királysága Júdában 

összpontosul. A krónikás úgy mutatja be Isten népét, 

mint buzgó imádkozókat a templomban, biz-


tonságban az újraépített falak mögött, amelyek elválasztják 

mindentôl, ami idegen (az idegen feleségek 

ki zése). 

(Davies, W. D. – Finkelstein, J. [szerk.]: CHJ I. The 

Persian Period, 1984. Kippenberg, H.: Religion und 

Klassenbildung im antiken Juda, SUNT 14, Göttingen 

1978. McEvenue, S.: „The Political Structure in Judah 

from Cyrus to Nehemiah”, CQB 43 [1981] 353-364. 

Stone, M. E. – Satran, D. [szerk.]: Emerging Judaism, 

Philadelphia 1988. Welch, A.: Post Exilic Judaism, London 

1935.) 

124 (C) A perzsák uralkodása. Júda, mint perzsa-provincia, 

politikai története nagyobbrészt ismeretlen. 

A szamariai papiruszok alapján, amelyeket 

1962-ben fedeztek fel, F. Crossnak sikerült összeállítani 

a szamariai kormányzók sorrendjét 

(Szanballát utódai; → 119) az V. sz.-ban. (BA 26 

[1963] 110-121. New Directions in Biblical 

Archaeology [szerk. D. N. Freedman és J. C. 

Geenfield] Garden City 1971, 45-69). A zsidó fôpapok 

névsorának rekonstrukciója (beleértve Ezdrás 

458-ra történô datálását) szélesebb kör elfogadásra 

vár (Cross, F. M.: „Reconstruction of the Judean 

Restoration”, JBL 94 [1975] 4-18; vö. Windengren: 

IJH, 500-502). Tudjuk, hogy a perzsák megengedték 

a zsidóknak, hogy pénzt veressenek; néhányon 

a héber yhd (Júda) bet ket találták (Rappaport, U.: 

JJS 32 [1981] 1-17). 

A vallási helyzetre a kor írásaiból (Mal, Krón) lehet 

következtetni. Az istentiszteletet a templomban 

végezték a papok és a leviták vezetésével. A három 

hagyományos ünnep és az Engesztelés napja voltak 

az év fô ünnepei (→ 76:122–138, 147–150). Izraelben 

kifejlôdött a törvény erôteljes tisztelete. Ez volt 

a teokrácia, amelyet a fôpapok irányítottak, akik 

származásukat Dávid papjára, Szádokra vezethették 

vissza (→ 23:20). 

125 Az V. sz.-i elephantinei papiruszok (amelyeket 

a XX. sz. elején fedeztek fel) fényt vetettek a 

Jahvizmus azon ágára, amely a diaszpórákban virágzott 

(Cowley, A.: Aramaic Papyri of the Fifth 

Century B. C., Oxford 1923. E. Kraeling: The 

Brooklyn Museum Aramaic Papyri, New Haven 

1953). A zsidó zsoldosok, akiket a fáraó alkalmazott, 

hogy megvédje Szjenét (a mai Aswan) az Etiópiaiakkal 

szemben, több mint egy évszázadig éltek 

a Nílus szigetén, Elephantinén (Yeb), és ott a 

jahvizmus sajátos formája alakult ki. Ellentétben az 

istentisztelet centralizálásával (MTörv 12,13-14) ôk 

templomot emeltek a yhw (yahu)-nak. Istentiszteletük 

formája kánaánita hatásról árulkodik, mivel ôk 

az Urat Anattal hozták kapcsolatba. A neveket 

(Esembétel, Herembétel, Anatbétel) a szakirodalomban 

Albright az Úr neveinek hiposztatizálásaként 

értelmezte: „Isten Házának Neve,” „Isten 

Házának Szentsége” és „Isten Házának Jele” 

(FSAC, 373). Az elephantinei zsidókat nem zaklat- 

339 

ta Kambüszész, amikor a perzsa király legyôzte 

Egyiptomot (525 k.). A valóságban a perzsa vezetôk 

bizonyos mérték védnökséget vállaltak fölöttük, 

pl. II. Dáriusz utasította Arszamesz kormányzót a 

419-es azimi ünnepséggel kapcsolatban. 410-re 

azonban a helyzet megváltozott. Bizonyos Widrag 

(Vidaranag) perzsa hivatalnok leváltotta 

Arszamészt, és segített az egyiptomiaknak a templom 

lerombolásában. Az elephantinei papiruszok 

közül néhány (a 30-as és 32-es) a zsidó erôfeszítéssel 

foglalkozik, amely a templom újjáépíttetésére 

irányult, ezzel fényt vetnek az amúgy ismeretlen V. 

sz. kései éveire. Levelet írtak Jonatánnak, Eljasib fiának, 

akirôl a Neh 12,23 tesz említést (talán a 13,28 

is), és aki fôpap volt Jeruzsálemben – a templom újjáépítésének 

támogatói közé sorolják. Érthetô, hogy 

nem válaszolt (természetesen Jeruzsálem falain kívül 

szabálytalan volt templom építeni); és így júda 

perzsa kormányzójához, Bagoazhoz, valamint 

Szanballát fiaihoz, Delaiához és Selemiahoz 

(ANET, 492), Szamaria kormányzóihoz fordultak. 

Ekkor kaptak választ és segítséget, hogy a terv 

tényleg megvalósuljon. De ez valószín leg rövid 

élet volt, mivel a perzsák uralmát 400 felé az 

egyiptomiak sikeresen megdöntötték. 

(Couroyer, B.: „Le temple de Yaho et l’orientation dans 

les papyrus araméens d’Elephantine”, RB 75 [1968] 80- 

85. Mayer, E.: Der Papyrusfund von Elephantine, Leipzig 

1912 2 . Porter, B.: Archives from Elephantine, Berkley 

1968. Van Hoonacker, A.: Une communauté judéoaraméene 

Eléphantine, Schweich Lectures 1914, London 

1915. Vincent, A.: La religion des Judéo-araméens 

d’Eléphantine, Paris 1937. 

126 (VI) A görögök uralkodása (Kr.e. 333–63) 

(A) Nagy Sándortól a Szeleukidák uralmáig 

(333–175). Több ismerettel rendelkezünk a perzsák 

kalandozásairól Görögországban (Hérodotosz, 

Lívius), mint Izrael perzsa kori történetérôl. Ezek a 

kalandozások hozzájárultak a perzsa birodalom bukásához. 

A görög egységet makedón Fülöp teremtette 

meg, és fia Sándor kiterjesztette a királyságot 

Heleszpontoszon túlra. Legyôzte a perzsákat a 

Granikusz folyónál és elfoglalta Kis-Ázsiát. Az 

Isszoszért folytatott csata (333) megnyitotta az utat 

a görögöknek a szíriaiak felé; és az egyik (vitatott) 

szakaszban Josephus Flavius (Ant., XI.8.2 §304 

köv.) beszél Sándor Jeruzsálemen való átvonulásáról. 

331-ben megalapította a legendás Alexandriát 

Egyiptomban és visszavonult É-ra, hogy Arbelánál, 

a Tigris másik partján végsô csapást mérjen a perzsákra. 

Útját tovább folytatta, elhagyva az Idust, 

majd visszatért Babilonba, ahol 323-ban meghalt, 

hatalmas birodalmat hagyva maga után. 

(Abel, F.-M.: Histoire de la Palestine depuis la conquete 

d’Alexandre, Paris 1952. Bartlett, J. R.: Jews in the 

Hellenistic World, Cambridge 1985. Bickermann, E.: Der


Gott der Makkabäer, Berlin 1937. Hengel, M.: Jews, 

Greeks and Barbarians, London 1980; Judaism and 

Hellenism, 2 köt., Philadelphia 1974. Oesterley, W.: The 

Jews and Judaism During the Greek Period, London 

1941. Schalit, A.: „The Hellenistic Age”, WHJP 1, 6. 

Tcherikover, V.: Hellenistic Civilization and the Jews, 

Philadelphia 1955). 

127 Josephus Flavius (Ant., XI.8.3-7 §313-347; 

ld. még H. H. Rowley összefoglalóját, BJRL 38 

[1955] 166-198) kapcsolatba hozza Sándort a szamariaiakkal 

és az ô templomukkal. Mikor épült a 

szamariai templom a Garizim hegyen? Széles körben 

megegyeznek abban, hogy a zsidók és a szamaritánusok 

fokozatosan szakadtak el egymástól (R. 

Coggins). Mindezt súlyosbította a zsidók kirekesztô 

magatartása (pl. Ezd és Neh), és a templom újjáépítése 

ezt megpecsételte. Az archeológiai ásatások azt 

sugalják, hogy ezt az idôpontot a perzsa kor utánra 

kell helyezni (egy állítólagos hellén kori oltár szolgál 

bizonyítékul) A Delosz szigeten található feliratok 

(Kr.e. III-II. sz.) körülírják a szamaritánusokat, 

mint „Izraelitákat, akik áldozatot mutatnak be a 

megszentelt Garizim hegyén.” 

A Vádi ed-Daliyehbôl származó szamariai papiruszok 

alapul szolgálnak arra, hogy Sándort a szamaritánusokkal 

hozzuk kapcsolatba. A kezdeti üdvözlést, 

amelyet a szamaritánusok tanúsítottak a görögökkel 

szemben (Josephus szerint), úgy t nik, a 

Sándor által kijelölt prefektus elleni felkelés követte. 

Egyiptomból való visszatérése után látszólag leverte 

a lázadást és megsemmisítette a várost. Az archeológiai 

bizonyíték azt sugallja, hogy Szamariát 

görög stílusban (hellén tornyok) építették újjá és 

macedónokat telepítettek oda. A másik oldalon 

ugyan ebben az idôben Szíchemet újraalapították 

azok a szamaritánusok, akik elmenekültek Sándor 

haragja elôl. Akik nem érték el Szíchemet, úgy t - 

nik, azokat valószín leg lemészárolták Vádi ed- 

Daliyehnél, ahol vagyonuk maradványait megtalálták. 

(Bull, R.: „The Excavation of Tell er-Ras on Mt. 

Gerizim”, BA 31 [1968] 58-72. Coggins, R.: Samaritans 

and Jews, Atlanta 1975. Cross, F. M.: „Aspects of 

Samaritan and Jewish History in Late Pesian and 

Hellenistic Times”, HTR 59 [1966] 201-211; Papiry of 

the Fourth Century B.C. from Daliyeh, New Directions in 

Biblical Archeology [szerk. D. N. Freedman és J. C. 

Greenfield] Garden City 1971, 45-69. Pummer, R.: The 

Samaritans, Leiden 1987. Purvis, J.: The Samaritan 

Pentateuch and the Origin of the Samaritan Sect, HSM 2, 

Cambridge MA 1968. Ugyanúgy BA 47 [1984] 41-46; és 

Daliyehrôl BARev 4 [1, 1978] 16-27.) 

128 Nagy Sándor halála után utódai (diadokhoszok) 

nem voltak eléggé erôsek, s végül négyfelé szakadt 

a birodalom. A bibliai történelem két királysággal 

foglalkozik, amelyek versenyeztek a Palesztína 

340 

fölötti uralomért: az egyiptomi királyság, amelyet 

Ptolemaiosz, Lagosz fia alapított, és a másik az ázsiai 

királyság, amelyet Szeleukosz uralt. (A szeleukida 

korszak, amely szerint a 1–2Makk datálja az eseményeket, 

312–311-ben kezdôdött, amikor Szeleukosz 

megszilárdította hatalmát Babilonban. Nagy Sándor 

utódainak részletes listáját ld. → 25:3). 

129 A zsidók kb. 300-tól 200-ig a Ptolemaiosz dinasztia 

atyáskodó védelme alá kerültek. Ezen 

idôszak számos eseményét mutatja be a Dán 11,5- 

45. A diaszpórákban élô nagy számú zsidó népességnek, 

különösen Alexandriában, szüksége lett az 

ÓSz görög fordítására (→ 68:63). Palesztínában a 

zsidó közösség alapvetô természete változatlan maradt, 

ez elsôdlegesen vallási közösség volt, amely 

élén a fôpap állt, személyében mind a polgári, mind 

a vallási autoritás öszszefonódott. A vének tanácsa 

(gerousia) mint kormányzó testület szolgált a 

fôpappal együtt. A valódi Júda viszonylag kicsi, önellátó 

térség maradt, laza kapcsolatban állt 

Palesztína más részeivel; ugyanakkor mindenhol 

elkezdôdött a hellenizálódás folyamata. Ebben a 

korban a kultúra változásának konkrét bizonyítéka 

volt a polis, vagy hellenista város létrejötte a filiszteusi 

síkságon (Gáza, Asdód, Askelon), a tengerparton 

(Joppe, Ptolemaisz), valamint belföldön 

(Szamaria, Szkitopolis [= Bétsan]), és még 

Transzjordániában is (Gedara, Philadelphia [= az 

ammoni Raba]. A görög divat, amely végül Jeruzsálemet 

is elérte (1Makk 1,13-15; 2Makk 4,10-15), 

veszélyeztetni kezdte a zsidók életstílusát (Sírák 

közvetetten protestál). Maga a zsidó közösség is 

kettészakadt: sokan nyíltan hellenisták lettek, amíg 

mások, a haszidok ( a sîdîm, 1Makk 2,42) a törvény 

fanatikus tisztelôi voltak. 

130 A befolyásos Tóbiás-család példázza azt a 

kötôdést, amely sok zsidót kapcsolt az új úthoz. 

Nehemiás ellenségeinek leszármazottai (Neh 2,10) 

az ôsi ammonita területen laktak Araq el-Emirnél 

(BASOR, 171 [1963] 8 köv.). Már a III. sz.-ban ôk 

voltak a térség kormányzói, mint azt a Zénó papiruszok 

jelzik. Josephus Flavius (Ant., XII.4.1 köv. §154 

köv.) értesít bennünket Józsefrôl, aki elnyerte III. 

Ptolemaiosz (246–221) tetszését és adószedôvé tette 

ôt Palesztínában. Könyörtelenül gyakorolta hivatalát, 

minek következtében meggazdagodott. Fia (vagy talán 

unokája), Hürkanosz újjáépítette (Josephus egyszer 

en azt mondja, hogy felépítette) a híres Araq el- 

Emir-i erôdítményt, Hesbontól ÉK-re; úgy említik ôt, 

mint akinek a templomban tartott kincs volt a birtokában 

(2Makk 3,11). A makkabeusi felkelés miatt 

azonban a Tóbiás-család elvesztették hatalmukat; IV. 

Antióchosz Epifánész elkobozta vagyonukat 

(Tcherikov: Hellenistic Civilizations, 153-174; 201- 

203; B. Mazar: „The Tobiads” IEJ 7 [1957] 137-145, 

229-238). 

Kr.e. 200-ban III. Antióchosz szeleukida király 

legyôzte V. Ptolemaiosz csapatait Paneasznál, közel


a Jordán forrásához, és így Palesztína a ptolemaioszok 

égisze alól a szeleukidák uralmá alá került. 

Josephus Flavius szerint (Ant., XII.3.3 §138-144 – 

bár a rendelet hitelességét vitatják) Antióchosz nagyon 

kegyes volt Jeruzsálemhez: elrendelte a közelmúltban 

elszenvedett károk helyreállítását és a 

templom költségeinek megtérítését, miközben a helyi 

kormányzat (fôpap, stb.) munkája folytatódott és 

bizonyos adókedvezményeket adott nekik. Amikor 

Antióchosz beleavatkozott a nemzetközi ügyekbe, 

meg kellett küzdenie Rómával: nagy árat fizetett az 

apameai szerzôdésben (Kr.e. 188), amikor is arra 

kényszerítették, hogy evakuálja Kis-Ázsiát, és 

jelentôs hadisarcot fizessen. A pénzhiány arra késztette, 

hogy még több hadjáratot folytasson; 

Elamban halt meg 187-ben. Fia IV. Szeleukosz 

(187–175) követte ôt a trónon, amíg fiatalabb fiát 

Antióchoszt (a késôbbi Epifánészt) a kártérítés teljes 

kifizetéséig túszként tartották Rómában. 

Szeleukosz uralkodása alatt történt, hogy kancellárja 

Heliodorosz a jeruzsálemi templomtól kölcsönt 

vett fel (2Makk 3). Ugyanez a Heliodorosz ölte meg 

Szeleukoszt, hogy lehetôséget adjon IV. 

Antióchosznak, akit elengedtek Rómából, hogy átvegye 

a királyi hatalmat. Antióchosz azért jött, hogy 

megszerezze magának az Epifánész vagy Manifeszt 

címeket, mivel benne nyilvánult meg az olimpiai 

Zeusz; alattvalói Epimenesz – bolond csúfnévvel illették. 

Politikáját az egység (hellenizálta az alattvalóit) 

és a terjeszkedés jellemezte – ez hatalmas 

pénzösszeget emésztet fel. 

132 (B) Makkabeusok felkelése (175–135). 

Heliodorosz korszaka baljóslatúnak bizonyult a 

Szeleukidák jövôbeli államigazgatására nézve, valamint 

az Oniad papi család megvesztegethetôsége 

jó alkalmat nyújtott Antióchosz Epifánésznek. Az 

Oniadok egy bizonyos Johanan (Honi görög alakja: 

Oniás) családjához tartoztak, aki II. Simon fôpap 

apja volt, akit Sír 50,1-21 lelkesen dicsér. Simon fia 

III. Oniás (Dán 9,26 felkentje?) fôpap volt, amikor 

IV. Antióchosz a trónra lépett, de ô saját testvére, a 

hellenista Jázon áldozata lett, aki elhatározta, hogy 

megvásárolja a hivatalt a Szeleukida uralkodóktól. 

Antióchiában IV. Antióchosz megfosztotta hivatalától 

Oniást Jázon miatt (174–171). Jeruzsálem teljes 

méret hellenizációja ezzel elkezdôdött, és a lakosoknak 

felajánlották, hogy Antióchia polgáraivá 

váljanak (2Makk 4,9-16). Sok zsidó h maradt a hagyományhoz, 

különösen a haszidok (1Makk 2,42; 

7,13; → 67:97). Viszont Jázont legyôzte egy bizonyos 

Menelaosz, akinek Antióchosz 171-ben átadta 

a fôpapi hivatalt, miközben Jázon Transzjordániába 

menekült. Menelaosz tovább lendítette a hellenizációt, 

és összeesküvést szôtt, hogy III. Oniást meggyilkoltassák 

(→ 27:62–66). 

133 Bár Antióchosz kivégeztette a gyilkos 

Andronikoszt, az események felkelés kirobbanása 

felé haladtak, különösen amikor az elnyomó intéz- 

341 

kedések fokozódtak. Visszatérve az elsô egyiptomi 

hadjáratából 169-ben, Antióchosz Menelaosz támogatásával 

kifosztotta a templomot. Jázon sikertelen 

próbálkozása, hogy Jeruzsálemet birtokba vegye, 

volt a nyugtalanság másik jele, és ezért Jeruzsálem 

központját (az „Akra”: 1Makk 1,33) szíriai 

helyôrséggel biztosították (BASOR, 176 [1964] 10- 

19). Második egyiptomi hadjáratából visszatérve 

(168, amikor a római Popiliszosz kézbesítette azt a 

híres ultimátumot, miszerint azonnal el kellett 

hagyni Egyiptomot) Antióchosz további elnyomó 

intézkedéseket hozott. Elkezdôdött a hivatalos üldözés: 

halálbüntetés terhe mellett megtiltották az 

áldozatbemutatást, valamint az olyan zsidó gyakorlatot, 

mint a körülmetélés. A „gy lölt sivárságot” 

megszüntetve egy oltárt (inkább oltárt, mint képet 

vagy képmást) emeltek a templomban az olimposzi 

Zeusznak. (Ezen tanulmány kronológiai alapjául 

szolgált: J. Starcky és F. Abel: Les Livres des 

Maccabées, SBJ, Paris 1961, különösen 46-49; ld. 

úgyszintén J. Goldstein: 1 Maccabees, AB 41, 

Garden City 1976, 161-174-ben található kronológiát). 

134 Sok zsidó felkészült arra, hogy életét hite védelmébe 

feláldozza. A 2Makk beszámol Eleazárról 

és az anyáról, akinek hét fia volt (6,18–7,42). A 

haszidok nem inogtak meg abban, hogy a törvényt 

betartsák, amit az is tanúsít, hogy megtagadták a 

harcot szombati napon (1Makk 2,29-38). Azok a 

csoportok voltak ilyen bátrak és hittel teltek, amelyek 

a modini Makkabeusi család köré sereglettek, 

amikor 167-ben kiadták a felszólítást a felkelésre. 

Ennek a családnak bátor apja, Mattatiás 166-ban 

halt meg; a vezetés Makkabeus Júdás kezébe került 

(ezt a nevet általában, de valószín leg helytelenül 

„kalapácsnak” értelmezik, a család a Joarib papi 

család leszármazottja [1Makk 2,1]). A félelmetes 

túlerô ellenére Júdás gerilla csapatot szervezett, 

amely legyôzte a görög szeleukida hadseregeket. 

Kezdetben a Makkabeusok egy sor fontos gyôzelmet 

arattak. Appolóniosz legyôzése a legendás hír 

kardnak (1Makk 3,12) volt köszönhetô, amelyet Júdás 

forgatott. Egy másik csapatot, amelyet Széron 

vezetett, Béthoronnál mészároltak le. A még sokkal 

elszántabb szembeszegülés ellenére is a sikerek 

folytatódtak. Júdás ügyének sok zsidót nyert meg, 

mert lelkes vezetônek látszott (1Makk 3,4). Ebben 

az idôben íródott a Dán 7–12, amely bemutatja Isten 

népének végsô gyôzelmét az elnyomó királyságok 

fölött. Ez az idô olyan inspiráló történetek írására 

ad ihletet, amely Istenben bízó hôsökrôl szólnak, 

akik ellenálltak a királyoknak – ezt az ellenállásról 

szóló irodalomnak nevezzük. 

135 Végül Antióchosz, akinek K-en a pártusokkal 

kellett harcolnia, Líziászt nevezte ki helytartónak, 

hogy leverje a felkelést; Líziász útnak indított három 

generálist: Ptolemait, Nikánort és Gorgiászt. 

Júdás viszont megszilárdította Jeruzsálemtôl É-ra


fekvô Micpánál állomásozóh séges csapatát, és újra 

gyôzelmek következtek: Emmausz mellett 

Gorgiász csapatai ellen; a következô évben Bétcur 

mellett Líziász ellen, akit arra kényszeríttettek, 

hogy visszatérjen Antiochiába. 164-ben Júdás bátran 

megtisztította „a gy lölt sivárság” templomát az 

Akra helyôrség közelében. A hanukka ünnepe lemosta 

a hároméves istenkáromlást (→ 76:151–154) 

és a templom visszaszerzése fellobbantotta a lelkesedés 

lángját, hogy további függetlenségük megszerzésével 

tetézzék az elért gyôzelmeket. 

Palesztínában és Transzjordániában több helyütt, 

különösen a görög városokban maradtak kisebbségi 

zsidó csoportok. Végighaladva Idúmeán, 

Ammonon, Gileádon, Galileán, valamint a 

Palesztín síkságon Júdás a pogányokkal csatározott, 

hogy segítse zsidó társait, akik közül sokat visszavitt 

Jeruzsálembe. Céljai közé tartozott a 

makkabeusi hatalom kiterjesztése és megszilárdítása 

is. 

136 Antióchosz Epifánész halálával Líziász lett az 

ifjú V. Antióchosz uralkodó hivatalos helytartója és 

vezetôje. Válaszként Júdás merész támadására a jeruzsálemi 

Akra ellen 163-ban, Líziász legyôzte ôt 

Bétzakara mellett (Eleazár drámai halála: 1Makk 

6,43-46), és Líziász bevette volna Jeruzsálemet is, 

ha nem kényszerül arra, hogy visszatérjen 

Antióchiába, hogy megszilrádítsa politikai uralmát. 

Meg kellett elégednie azzal a megállapodással, 

amely szabadságot biztosított a zsidóknak, hogy 

„kövessék saját törvényeiket” (1Makk 6,59). A 

Makkabeusok elérték a felkelés elsôdleges célját, 

mivel a IV Antióchosz által bevezetett elnyomás 

megsz nt. De a Makkabeusokat kísértette a még nagyobb 

függetlenség és politikai hatalom elérésének 

gondolata. 

A hellenista zsidók szembeszegültek Júdással és 

az új királyhoz, I. Demetrioszhoz (Szótér) folyamodtak, 

védelmet kérve. A király az ô jelöltjüket, 

Almikuszt nevezte ki fôpapnak. A zsidók közötti 

szakadás soha nem volt olyan jól látható, mint ezekben 

az idôkben. A haszidok és az írástudók (grammateis) 

annak ellenére támogatták Almikuszt, hogy 

a hellenisták is kedvelték, mert ô papi származású 

volt. Júdás viszont szemben állt vele és igazát bizonyította 

az, hogy Almikusz meggyilkoltatta a haszidokat. 

Antióchiából végül Nikánort küldték ellene 

seregével. Júdás legyôzte ôt Kafarszalama mellett 

és késôbb alaposan megverte ôt a Béthoronnál, és 

Ádár 13. napján (Kr.e. 160. március 28-án) az 

Adasza meletti csatában. S így állandó ünnep lett 

„Nikánor napja” (1Makk 7,49). Júdás azonban képtelen 

volt elônyt kovácsolni ebbôl a gyôzelembôl; 

megtorlásként Demetriosz egy erôs hadsereg élén 

Bakhidészt küldte, aki szétkergette a zsidókat 

Jeruzsálemtôl É-ra, Borea és Elasza vidékére 

(1Makk 9,4-5). Magát Júdást is meggyilkolták, 

amikor elkezdôdött a makkabeusi párt elleni meg- 

342 

torlás. 

137 Testvére, Jonatán (160–143) foglalta el a helyét, 

és képes volt legalább távol tartani a 

bakhidákat Bétbesszennél. Azonban Jonatán fosztogatásai 

mérsékeltek voltak; megelégedett azzal, 

hogy magát az ôsi „bírák” (1Makk 9,73) stílusában 

tüntesse fel Makmásnál a viszonylagos béke 

idôszakában (159–152) és hogy várja a fejleményeket. 

Kit nô alkalom adódott, amikor Bálász Alexander 

letelepedett a Ptolemaioszoknál és kihívta I. 

Demetrioszt. Demetriosz felhatalmazta Jonatánt, 

hogy hadsereget hozzon létre, de Alexander fölajánlotta 

neki a fôpapi hivatalt, amely Almikusz halála 

óta üres volt. Jonatán mindkét ajánlatot elfogadta, 

de végül Alexander mellé állt, aki legyôzte 

Demetrioszt és 150-ben király lett. Jonatán további 

méltóságot kapott, amikor részt vett Alexander és 

Kleopátra, Ptolemaiosz lánya esküvôjén; bíborba 

öltöztették és Júda kormányzójává tették (vö. 

1Makk 10,65). 

138 A makkabeusi hatalom fejlôdésének új korszakába 

lépett. A zsidó vezetô képes volt kijátszani 

a Szeleukida királyokat egymás ellen. II. 

Demetriosz 148-ban megpróbálta megszerezni magának 

a trónt, és Appollóniosz, Cöleszíria kormányzója 

támogatta ôt ebben. Apollónioszt legyôzte Jonatán, 

aki h séges maradt Alexanderhez. A zsidók 

jutalomként Ekron városát kapták meg. Amikor 

Alexander meggyilkolása után 145-ben Demetriosz 

megszerezte magának a királyi hatalmat, Jonatán 

elég erôs volt ahhoz, hogy mentességet követeljen a 

hadisarc alól; Efraimot, Liddát és Ramátát átadták 

Júdának. Demetriosz még azt is megígérte, hogy 

Akrát, a Jeruzsálemben lévô szíriai ellenôrzés 

védôerôdjét átadja, ha Jonatán segít neki az 

antióchiai lázadás leverésében (1Makk 11,42). 

Demetriosz kész volt megszegni ígéretét, azonban 

az ideje lejárt. A trónnak új követelôje jelentkezett, 

VI. Antióchosz, akit egy bizonyos Trifó támogatott. 

Jonatán nem támogatta ôket, számos harcba keveredett, 

amelyek saját hatalmát erôsítették meg 

(Askelon, Gáza, Bétcur). Ezen felül politikai kapcsolatba 

lépett Rómával és Spártával (1Makk 12,1- 

23). Mindez nem történhetett észrevétlenül és Trifó 

úgy döntött, hogy Jonatán túl veszélyes, tôrbe csalta 

és bebörtönözte Ptolemaiban (143). 

139 A zsidók azonnal válaszoltak. Simon, a harmadik 

Makkabeus testvér (143–134) közbelépett és 

felkészült a támadásra úgy, hogy megszerezte Joppe 

városát. De nem tudta megakadályozni, hogy megöljék 

Jonatánt, akit végül a Makkabeusok 

szülôvárosában, Modinban temettek el. Simon most 

II. Demetrioszt támogatta, cserébe a zsidók függetlenségének 

elismeréséért. 142-ben „a pogányok 

igáját leemelték Izraelrôl” (1Makk 13,41), amint 

Simont elismerték, mint fôpapot, kormányzót és parancsnokot. 

A Makkabeusok követeléseit az uralkodás 

és a fôpapság iránt végül maguk a zsidók legiti-


málták (14,41) „míg föl nem lép egy hitelt érdemlô 

próféta.” Simon elfoglalta a gézeri Szeleukida 

helyôrséget és végül sikeresen kényszerítette a jeruzsálemi 

Akrát, hogy megadja magát és ezek után 

néhány békés év következett. Antióchosz Szidetész 

volt az új Szeleukida trónkövetelô. Simon nem teljesítette 

követeléseit, és Simon fiai 138-ban gyôztek 

az egymást követô harcokban Kendebajosz, 

Antióchosz hadvezére ellen (1Makk 16). De Simont 

alattomosan meggyilkolta a veje, Ptolemaiosz, a jerikói 

Dok erôd közelében. Simon fia, Joannesz 

Hürkanosz követte ôt hivatalában. Itt fejezôdik be 

az 1Makk beszámolója. Ismereteink Hürkanosz 

uralkodásáról és követôirôl fôleg Josephustól származnak. 

Keresztény írók hajlamosak használni a 

„Haszmóneus” nevet Hürkanosz leszármazottainak 

jelölésére, ugyanakkor zsidó írók Josephus és a Talmud 

mintáját követve, Hürkanosz elôdeit, a 

Makkabeus testvéreket is ezzzel a megnevezéssel 

illetik. Nem vagyunk biztosak a név eredetében, de 

hagyományosan kapcsolatba hozható az 

Asamónaios (héb. ašmôn) névvel, amelyet 

Josephus Flavius (Ant., XII.6.1 §265) Mattatiás 

(Makkabeus Júdás apjával) dédnagyapjával azonosít. 

140 (C) A Hazmóneus uralkodók (134–63). Simon 

fia, I. Jóhannész Hürkanosz (134–104) megmenekült 

Ptolemaiosz gyikos terve elôl, mivel a 

gyilkosság idejében Gezarában volt. Követte apját 

fôpapi és uralkodói tisztében, és bár sikertelenül, de 

megpróbálta megbüntetni Ptolemaioszt, aki végül 

Transzjordániába menekült. Hürkanosz uralkodásának 

elsô évei szerencsétlenek voltak. VII. 

Antióchosz Szidetész szinte trónralépése után azonnal 

legyôzte Jeruzsálemet, miután lerohanta a júdeai 

pusztaságot. De teljesen váratlanul, mivel Róma 

nyomást gyakorolt rá, megegyezett Hürkanoszzal 

és megszüntette az ostromot. A hadisarc aránylag 

alacsony volt, de az elkövetkezô néhány évben 

Hürkanosz Antióchoszt szolgálta, segítette ôt a pártusok 

elleni harcban. Ekkor az események kedvezô 

fordulatot vettek. Amikor 128-ban II. Demetriosz 

került a trónra, Antióchoszt meggyilkolták, és ô polgárháborúba 

keveredett. Ez elehetôvé tette, hogy 

Hürkanosz visszaszerezze a városokat Júdában és 

azon túl. Hosszú ostrom után bevette a transzjordániai 

Medebát, és uralma alá vettette a Negeb területén 

élô idumeaiakat, majd elôírta nekik a körülmetélést 

és a Tórát. Lerombolta a szamariai templomot 

a Garizim-hegyen (→ 74:135). Ezekben a hadi 

gyôzelmekben jelentôs segítséget nyújtottak az idegen 

zsoldosok (ez jelzi az emberek apátiáját). Ekkorra 

a belsô konfliktusok miatt a Szeleukidák hatalma 

elgyengült, és ez kedvezô alkalmat nyújtott 

Hürkanosznak, hogy hatalmát megszilárdítsa. 107ig 

Szamaria a zsidó erôk kezébe került Hürkanosz 

fiainak, Arisztobulosz és Antigonosz vezetésé alatt, 

IX. Antióchosz (Küzikénosz) szeleukida király köz- 

343 

belépése ellenére. A judaizmuson belüli legjelentôsebb 

fejlôdés ebben a korban a két párt, farizeusok 

és szaddúceusok kiemelkedése volt. 

(→146–150). 

141 Jóhannész legidôsebb fia, Arisztobulosz 

(104–103) erôszakkal lépett apja helyére, börtönbe 

csukatta anyját (aki uralkodhatott volna) és három 

testvérét. Antigonosszal (akinek végül a halálát 

okozta) folytatta a hódításokat, és ezzel kiterjesztette 

hatalmát É-ra, Galileára, amelyet judaizált. 

(Galilea judaizálásának hatása viszonylag tartós 

volt, egészen a keresztény korig). A hellenizáció 

terjedésének nyomai látszódnak a nevén, amelyet 

viselt (bár az érmeirôl ismert, mint „Júda”) és a „király” 

tituluson (etnarka helyett), amelyet ô szeretett 

és utódjai megtartottak 63-ig. De elmondhatjuk, 

hogy a Hazmoneusok leszármazottainak általános 

erkölcsi hanyatlása folytatódott. Arisztobulosz egy 

éves uralkodás után meghalt; özvegye Szalóme 

Alexandra – figyelemre méltó asszony – szabaddá 

tette a testvéreket és feleségül ment egyikükhöz, 

Alexander Janneonszhoz, aki elfoglalta a „trónt” és 

a fôpapi hivatalt. 

142 Alexander Janneosz (103–76) uralkodását állandó 

háborúskodás jellemezte, így végül egész 

Palesztína irányítása alá került. Harcolt IX. 

Lathirosz Ptolemaiosszal a Ptolemaioszok területéért, 

és majdnem elveszítette Palesztínát, ha 

Ptolemaioszt Egyiptom nem kényszeríti arra, hogy 

térjen vissza Ciprusra, ahová szám zték ôt. Közép- 

Transzjordániában ostrom alá vette és elfoglalta 

Gadarát és Jordán mellett Amathuszt. Janneosz kifosztotta, 

és a tengerparton felégette Gázát, de vissza 

kellett fordulnia, hogy visszafoglalja 

Amathuszt; úgyszintén harcba keveredett az É-on 

élô nabateusokkal. Obedasz a nabateus király majdnem 

csapdába ejtette ôt, de elmenekült és visszatért 

Jeruzsálembe, amely fellázadt ellene. Zsoldosainak 

köszönhette, hogy ki tudott tartani a felkelôkkel 

szemben. De amikor a farizeusok III. Demetriosz 

Eukairoszt, a szeleukidák királyát vitték ellene 

Szíchemnél, akkor majdnem megfosztották trónjától 

(Kr.e. 88 k.). A zsidó hazafiak között talált támogatókra 

(mintegy 6000 férfi) és elindult velük, hogy 

boszszút álljon az ellene forduló zsidókon. Úgy t - 

nik, hogy ez volt az a híres keresztrefeszítési jelenet, 

amelyre hivatkozik a qumráni dokumentum 

(4QpNah; → 67:90; Cross, F. M.: The Ancient 

Library of Qumran, Anchor, Garden City 1961, 

122-126). Amikor Aretász lett a nabateusok királya, 

bevonult Júdeába és legyôzte Janneonszt és csak az 

ôt megilletô engedmények megszerzése után volt 

hajlandó kivonulni. Ekkor Janneonsz figyelmét 

Transzjordánia felé fordította és Kr.e. 84–81 közötti 

harcokban megszerezte Pellát, Gerázát, Golánt és 

más városokat. Amikor züllött élete vége felé járt, 

akkor ostromolta meg a tanszjordániai Ragabát. Ek-


korra Júdea területe jelentôs mértékben megnôtt: 

bizonyos értelemben a dávidi királyság régi határai 

valósultak meg, és a görög városok judaizálódtak. 

143 Janneosz halálakor özvegye Szalóme Alexandra 

uralkodott, a fôpapi hivatalt a tehetetlen 

idôsebbik fiára, II. Hürkanoszra hagyta. Megbékélt 

a farizeusokkal, akik ezekben az években élvezték 

nagy hatalmukat, és háborúk nélkül sikeresen megtartotta 

az állam egységét. De halála után II 

Hürkanosz és a fiatalabbik becsvágyó fiú, 

Arisztobulosz harcba szállt Júdeáért. 

144 II. Arisztobulosz (69–63), akit a szaddúceusok 

támogattak, hamarosan gyôzött Jerikónál 

Hürkanosz fölött és bebörtönözte ôt Jeruzsálemben. 

Így lett Arisztobulosz király és fôpap. Idúmea kormányzója, 

Antipater azonban összeesküvést szôtt 

Hürkanosz mellett. Merész ötlettel meggyôzte 

Hürkanoszt, hogy menedéket keressen Aretásznál, a 

nabatesuk királyánál, és elkísérte ôt Petrába, a királyi 

városba. Megállapodtak, hogy Hürkanoszt visszahelyezik 

trónjára, ha Moáb bizonyos városait átadja 

a nabateusoknak. A nabateusok bevonultak Júdeába 

és bezárták Arisztobuloszt Jeruzsálembe. Sikeresen 

helyre is állították volna Hürkanosz hatalmát, 

ha Róma nem lépett volna közbe. Mindkét fél 

Pompeius szíriai legátusának, M. Aemilius 

Scaurusnak kedvében akart járni. A római hatalom 

véget vetett az ostromnak. Pompeiustól függött a 

pörlekedô testvérek sorsa, aki 63-ban Damaszkuszba 

vonult, végül pedig Jeruzsálembe, ahol arra 

kényszerült, hogy ostrom alá vegye a templomot, 

amikor Arisztobulosz nem volt hajlandó azt átadni. 

Azt mondják, hogy 1200 zsidót öltek meg. Azután 

bebörtönözte Arisztobuloszt és elfogadta II. 

Hürkanoszt mint fôpapot, Palesztína pedig Róma 

szíriai provinciájának tartománya lett, amelyet 

Scaurus kormányzott (→152). A Makkabeus család 

által szerzett zsidó függetlenség véget ért. 

145 (I) Zsidó mozgalmak Palesztínában. Az 

ÚSz idôszaka egybeesik Palesztína római megszállásával. 

Pompeius volt „az elsô római, aki a hódítás 

jogán alávetette a zsidókat, és lábát megvetette a 

templomban” (Tacitus: Hist., 5.9), ez a cselekedet 

szimbolizálta a római uralom kezdetét ebben a térségben, 

és ez az uralom folytatódott az ÚSz idôszakában 

is. Ebben az idôben a palesztínai zsidók minden 

nemzeti és vallásos szolidaritásuk ellenére sem 

voltak egységes nemzet. A törvényhez és a templomhoz 

való hozzáállásuk különbözött, és ezen 

különbözôségek gyakran vegyültek a politikai elkötelezettséggel 

és intrikákkal. Josephus (Ant., 

XIII.5.9. §171) három „szektát” (haireseis) említ a 

zsidók között: farizeusok, szadduceusok és 

esszénusok. Palesztínában szamaritánusok is éltek. 

(→ 127, 140) 

146 (A) Farizeusok. Nevük (gör. pharisaioi, arám 

p e rië y , héb. p e r šîm) jelentése „Az elkülönültek”, 

valószín leg az ellenségeik nevezték el így ôket a 

344 

szigorú vallásgyakorlatuk miatt, amely abban nyilvánult 

meg, hogy kerülték a nem zsidókat, a tisztátalan 

embereket, a b nösöket, valamint a Tórát kevésbé 

betartó zsidókat (nevükre adott más magyarázathoz 

ld. A. I. Baumgarten: JBL 102 1983 411- 

428: „meghatározók”). Bár e csoport gyökereit 

megtalálhatjuk a fogság utáni hellenista korban fellépô 

laikus „írástudók” (törvénytudók) csoportjában, 

mégis elôször, mint szervezet mozgalom Jonatán 

vezetésével jelentek meg Kr.e. 150 k., röviddel 

I. Jóhannész Hürkanosz korszaka elôtt. Úgy t nik, 

hogy kapcsolatban voltak a haszidokkal (gör. 

asidaioi, héb. a šîdîm, „jámborok,” 1Makk 2,42), 

akik mindaddig támogatták a makkabeusi felkelést, 

amíg az nem vált politikaivá és világivá (1Makk 

7,12-25; → 132 és 134). 

A farizeusok fôként laikus csoportok voltak, akik 

nem csak az írott Tórát (tôr h še-biktab), hanem a 

szóbeli Tórát (tôr h še-b e -‘al-pe h , ld. Josephus 

Flavius: Ant., XIII.10.6 §297) is normatívnak tekintették. 

Utóbbi magába foglalta az írott Tórának a kidolgozott 

magyarázatát, amelyet az írástudók ajánlottak, 

és valószín leg Ezrás korától hagyományozódik. 

Olyanok, mint „Az atyák mondásai” 

(Pirq ’Abôt; vö. Gal 1,14; Mk 7,3) azt a célt szolgálták, 

hogy „kerítés legyen a törvény körül”. Ezeket 

végül a Misnában rögzítették (→ 67:134, 136). 

A paideia értékérôl alkotott hellenista eszmék hatására 

a farizeusok úgy tekintették a Tóra oktatását és 

azt, hogy mit szabad, és mit nem, mint a jámbor magatartás 

biztosítékát. Minden zsidó célja az volt, 

hogy szent nemzet legyenek, Jahvénak ajánlva és 

szentelve önmagukat; de ennek az elérése a nevelés, 

a tudás és a Tóra szigorú értelmezése által farizeusi 

sajátosság volt (Josephus Flavius: Bell., II.8.14 

§162; vö. E. Bickermann: The Maccabees, New 

York 1947, 92-97). Ez a szellemi beállítottság bármi 

másnál jobban elkülönítette a farizeusokat az 

‘am h ’ rî, „a föld embereitôl”, a „csôcseléktôl, 

amely nem ismeri a törvényt” (Jn 7,49). A szombat 

aggályoskodó betartása, a rituális tisztaság szabályozása, 

a dézsmafizetés, mint az ôsi büszkeség vonásai, 

jellemezte ôket. Mégis a szóbeli értelmezés 

ilyen fokú hangsúlyozása mellett a farizeusok képesek 

voltak alkalmazkodni az új, elôre nem látott 

eseményekhez, és vitalitást és rugalmasságot mutattak. 

Mindez a kor „liberálisaivá” tette ôket. Mivel a 

mozgalom ösztönzése alapvetôen vallásos volt, 

ezért a farizeusok tanulásuk és jámborságuk által 

nagy hatást gyakoroltak más zsidókra, annak ellenére, 

hogy soha se voltak 6000-nél többen (Ant., 

XVII.2.4 §42). Ráadásul a Tóra értelmezése mellett 

hittek bizonyos fokú emberi szabadságban, amit az 

isteni gondviselés irányított, a feltámadásban, az 

angyalokban (Ant., XIII.5.9 172; vö. Csel 23,8), a 

„Messiás” eljövetelében (Ps.Sal. 17,21–18,12), valamint 

abban, hogy Izrael és törzsei végül összegy 

lnek.


147 Bár alapvetôen vallásos mozgalom volt a farizeizmus, 

idôvel mégis bekapcsolódtak a politikába. 

A farizeusok szembehelyezkedtek a hazmoneus I. 

Joannesz Hürkanosz papkirály világi szemléletével, 

követelve, hogy mondjon le a fôpapi tisztségérôl. A 

király ezt azzal torolta meg, hogy hatályon kívül helyezte 

azt a törvényt, amely a farizeusi tanítást 

elônyben részesítette, és kegyvesztettek lettek (Ant., 

XIII.10.5 §288-298). A valóságban azonban félt 

tôlük az emberekre gyakorolt hatásuk miatt. Alexander 

Janneosz uralkodása alatt 800 zsidót, közöttük 

sok farizeust, végeztek ki, akik szembehelyezkedtek 

vele (Ant., XIII.14.2 §380; → 142). A királyi 

pártfogást Alexandra királynô idejében nyerték 

vissza (Kr.e. 79–69) és újra a nép lelki vezetôivé 

AHASZMONEUS CSALÁD 

Matatiás † 166 

345 

váltak. Gyakran szembehelyezkedtek a szaddúceusokkal, 

akik elônyre tettek szert, amikor a farizeusok 

kegyvesztettek lettek. A közöttük lévô viszály 

kiélezôdött, amikor Pompeius Palesztínába érkezett. 

Sameas farizeus meggyôzte a zsidó 

Szanhedrint, hogy fogadják el Heródes uralkodását 

(Ant., XIV.9.4 §172-174), s így a farizeusi befolyás 

gyengült Heródes hatalomra kerülésétôl Jeruzsálem 

lerombolásáig. 

148 A farizeusok fundamentalista vallási szemléletmódja 

lehetôvé tette, hogy maradandó nyomot 

hagyjanak a zsidó valláson. Jeruzsálem lerombolása 

után, amikor a templom kultusza többé nem volt 

lehetséges, a farizeusok fogták össze a zsidókat. 

Hagyományukból alakult ki a rabbinikus zsidó val- 

Johannész Simon ur. 143–134 Júdás (Makkabeus) Eleazár Jonatán ur. 160–143 

(FP, E) † 134 ur. 166–160 † 160 FP 152-143 † 143 

I. Johannész Hürkanosz 

ur. 134–104 (FP, E) 

† 104 

I. Arisztobulosz Alexander Janneusz 

ur. 104–103 (FP, K) ur. 103–76 (FP, K) † 76 h. 

† 103 h. Szalóme Alexandra Szalóme Alexandra ur. 76–69 (királynô) † 69 

II. Hürkanosz FP 76–69, II Arisztobulosz 

63–41 ur. 47-41 (E) ur. 69–63 (FP, K [trónbitorló]) † 49 

† 30 

Alexandra † 27 – h. – Alexander † 49 Antigonosz 

ur. 40–37 (FP, K) † 37 

III. Arisztobulosz † 36 I. Mariamne † 29 h. idumeai 

Heródes, Antipater fia 

(kapcsolat Heródes családjával) 

lánya h. III. Antipater 

Jelmagyarázat: † = meghalt, h. = házasságot kötött, ur. = uralkodott, E = etnarka, FP = fôpap, K= király; az évszámok 

Kr.e.-i éveket jelölnek


lás, és bizonyos mértékig tovább él a mai ortodox 

zsidóságban. Továbbra is problémát okoz, hogy milyen 

mértékben lehet felhasználni a rabbinikus irodalmat 

a 70-es évek elôtti judaizmus farizeusi mozgalmának 

értékeléséhez. A csoport elkülönülése 

elôidézte azt a magatartásmódot, ami miatt a názáreti 

Jézus szigorúan bírálta ôket, legalábbis a Mt 23 

bemutatása szerint. Azonban a farizeusok evangéliumi 

értékelése, amely az I. sz. utolsó harmadában 

lett írásba rögzítve, apologetikus környezetben keletkezett 

és messzemenôen negatív. S a farizeusok 

építô erejét a zsidó spiritualitásban a valóságoshoz 

képest alulértékeli. 

(Finkelstein, L.: The Pharisees and the Men of the Great 

Synagogue, New York 1950. Neusner, J.: „The Rabbinic 

Traditions about the Pharisees before A.D. 70: The 

Problem of Oral Transmission”, JJS 22 1971 1-18; „The 

Use of the Later Rabbinic Evidence for the Study of First- 

Century Pharisaism”, Approaches to Ancient Judaism: 

Theory and Practise [szerk. W. S. Green] Missoula 1978, 

215-228. Rivkin, E.: A Hidden Revolution: The 

Pharisees’ Search for the Kingdom Within, Nashville 

1978. Simon, M.: Jewish Sects at the Time of Jesus, Philadelphia 

1967.) 

149 (B) Szaddúceusok. Ez a csoport fôként papi 

és fônemesi mozgalom volt a palesztínai zsidók között, 

és a nevük (gör. saddukaioi, arám îadduq y e , 

héb. îadd kîm) azon állításukat támasztotta alá, 

amely szerint ôk az ôsi Szádok (1Kir 1,26) papi család 

leszármazottjai. Mint ilyeneknek, ôk lettek volna 

a templom szolgálói „Szádok fiai” szellemében 

(Ez 40,46; 44,15; 48,11). Hozzájuk tartozott a legtöbb 

jeruzsálemi pap, „a fôpapok pártja” (Csel 

5,17). Nem kevesen közülük farizeusok voltak, és a 

szaddúceusok között sokan voltak a befolyásos zsidó 

családok kegyencei. Josephus (Ant., XIII.10.6 

§298) úgy ábrázolja ôket, mint akik befolyással bírtak 

a gazdagok között, de általában jelentéktelen ha- 

írástudókkal egyetemben. Azt tartják róluk, hogy 

nem hisznek az angyalokban és a lélekben (Mk 

12,18; Csel 23,8), így Pál ezzel fordítja ôket szembe 

a farizeusokkal. Kr.u. 70-tôl a szaddúceusok elt 

ntek a történelem lapjairól. 

(LeMoyne, J.: Les Sadducées, EBib, Paris 1972. Mantel, 

H. D.: „The Sadducees and the Pharisees”, Siciety and 

Religion in the Second Temple Period szerk. M. Avi- 

Yonah és Z. Baras] WHJP 1/8, Jerusalem 1977.) 

151 (C) Esszénusok. ôk a palesztínai zsidók harmadik 

csoportja (gör. essénoi, essaioi, arám asayy ’ 

„jámborok”, vagy valószín bb ’ ssayy ’ „gyógyítók”), 

amely rokonságban lehetett a haszidokkal (→ 

POMPEIUSTÓL BAR-KOCHBÁIG 

346 

tást gyakoroltak az emberek többségére (vö. Ant., 

XVIII.1.4 §16-17). Elôször I. Johannész Hürkanosz 

(Kr.e. 134–104) hivatkozik rájuk, mint meglévô csoportra. 

Jonatán, a második Makkabeus testvér, uralkodását 

karizmatikus vezetôként kezdte, idôvel felvállalta 

a fôpap szerepét (→ 137). A szaddúceusoknak, 

mint „Szádok fiainak” szembe kellett volna helyezkedniük 

a fôpapi méltóságot bitorló 

Haszmóneussal; ezzel ellentétben, támogatták a hazmoneusi 

pap-királyokat, valószín leg ezzel akarták 

biztosítani befolyásukat. Befolyásuk attól függôen 

ingadozott, hogy mennyire élvezték az uralkodó 

pártfogását. I. Joannesz Hürkanosz idejében ez erôs 

volt, sikerült saját oldalukra állítani ôt, miután szakított 

a farizeusokkal. Majd II. Arisztobulosz (Kr.e. 

69–63) idejében nyerték újra vissza tekintélyüket. 

150 A szaddúceusokra, talán tudattalanul, jobban 

hatott a felvilágosult hellén filozófia és kultúra, 

mint a farizeusokra. Az idegen megszálló hatalommal 

való szimpátiájuk gyökerei a perzsa, valamint a 

szeleukida idôre nyúlik vissza, amikor az idegen 

uralkodóval szemben a zsidó papok viselték a politikai 

felelôsség terhét. A hazmoneus-korban keletkezett 

„párt” konzervatív volt, és papi kiváltságai 

fölött ôrködött. A „párt” szemben állt a farizeusokkal 

és az ô atyáik szájhagyományaival (Josephus 

Flavius: Ant., XIII. 10.6 §297), mivel nehezteltek a 

laikusokra a papi feladatkörbe való betolakodásuk 

miatt. A szaddúceusok elutasító magatartása a Tóra 

fejlesztésével vagy megújításával szemben részben 

szekuláris szemléletükbôl, valamint a vallásos kérdések 

iránti általános érdektelenségükbôl fakadt. 

Josephus Flavius (Bell., II.8.14 §165) nekik tulajdonítja 

az isteni gondviselés tagadását és az emberi 

magatartásért vállalt abszolút felelôsség hangsúlyozását, 

valamint a lélek halál utáni jutalmazásának 

vagy büntetésének tagadását. Az ÚSz gyakran Jézus 

ellenfeleiként ábrázolja ôket, a farizeusokkal és az 

132). Az is valószín , hogy a Kr.e. II. sz. közepén 

Babilonból Palesztínába visszatérô azon zsidók, akik 

hallottak a makkabeusi felkelésrôl. Úgy t nik, Kr.e. 

150 k. formálódtak csoporttá. Idôsebb Plinius 

(Hist.Nat. V.17.4. §73) a Holt-tenger nyugati partjára 

Jerikó és Engedi környékére helyezi ôket. Az egyetlen 

környék, amelyre gondolhatott az Khirbet 

Qumrán. Bár azonosításuk a qumráni szektával nem 

problémamentes, mégis ezt az azonosítást manapság 

a legtöbb kutató elfogadja. (A qumráni esszénus 

mozgalom eredetérôl és történetérôl ld. → 

67:96–105). Az esszénusokat nem említi az ÚSz, valószín 

leg azért, mert tartózkodó magatartásuk meg-


akadályozta, hogy kapcsolatba kerüljenek a születendô 

kereszténységgel, és mert eszméik nem voltak 

határozottan ellentétesek az ÚSz-gel. 

(Adam, A.: Antike Berichte über die Essener, KIT 182, Berlin 

1972 2 . Murphy-O’Connor,J.: „The Essenes and Their 

History,” RB 81 1974 215-244. Vermes, G.: The Dead Sea 

Scrolls: Qumran in Perspective, Philadelphia 1981 2 .) 

152 (II) A római kori Palesztína Jézus elôtt 

(Kr.e. 63–4). 63–37. közötti években a római hatalom 

véglegesen megvetette a lábát Palesztínában és 

ezzel befejezôdött a hazmoneusok kora. A 

Haszmóneus-dinasztia bukása és az ezt felváltó heródesi 

dinasztia története bonyolult: a kor az intrikák 

idôszaka volt. Itt csak szerény vázlatot készíthetünk. 

(A) Pompeius, Iulius Caesar és Marcus Antonius. 

Jeruzsálem elfoglalásával Pompeius 

Palesztínát átszervezte és Szíria tartományává tette, 

amelyet római helytartó kormányzott. Pompeius 

megtartotta a gyenge II. Hürkanoszt fôpapi méltóságában 

– vallási kompetenciáját korlátozva – azokon 

a területeken (Jeruzsálem, Júdea, Pérea, 

Galilea, Szamaria D-i csücske és É-Idúmea), ahol a 

zsidók elfogadták ôt. A partvidék és Szamaria maradék 

része közvetlenül a Szíria kormányzó fennhatósága 

alá tartozott. Ez az átszervezés békét és megújult 

jólétet biztosított a zsidóknak. Az egyetlen sötét 

idôszak az eljövendô római uralom ideje alatt M. 

Licinius Crasus idejében volt, aki 60-ban a hármas 

kormány tagja volt és kifosztotta a provinciát. 53ban 

elrabolta a jeruzsálemi templom kincsestárát. A 

zsidók fellázadtak, de felkelésüket utódja C. 

Cassius Longinus végleg leverte. 

153 49-ben Julius Ceasar átkelt a Rubikonon, aminek 

jelentôs következményei voltak Róma további 

történelmére nézve. Ellenfele Pompeius követôivel 

együtt K felé vonult. Elôször II. Hürkanosz és 

idúmeai barátja, II. Antipater Pompeius kegyét kereste, 

remélve, hogy ô lesz Kelet uralkodója. De 

amikor Pompeius vereséget szenvedett 

Pharsalusnál az egyiptomi öbölben, akkor gyorsan 

átpártoltak Ceasarhoz. Hürkanosz még sereget is 

küldött, amelynek élére Antipatert állította, hogy 

segítsék Ceasart. Legyôzték Pelusiumot, és 

Hürkanosz sikeresen meggyôzte az alexandriai zsidókat, 

hogy támogassák Ceasart. Amikor 47-ben ez 

utóbbi Szíriába jött, Hürkanoszt az etnarka (provincián 

belüli faji csoport vezetôje) titulussal tüntette 

ki. Fôpapi szerepében megerôsítették; ôt és az utódjait 

socii populi Romani-nak nyilvánították. Az intrikáló 

Antipatert úgyszintén megjutalmazták: római 

polgársággal és a júdeai prefektusság befolyásos 

pozíciójával. Két fia pedig megbízott kormányzó 

(strategoi) lett, Phasel Jeruzsálemben és Heródes 

Galileában. A következô éveket a zsidó vezetôk közötti, 

a római kormányzó pártfogásának elnyeréséért 

vagy megtartásáért folytatott állandó áskálódás 

347 

jellemezte 

154 44. március idusán Ceasart meggyilkolták, és 

egyetlen alávetett római nép sem siratta ôt annyira, 

mint a zsidók (Suetonius: Ceasar, 84). Amikor a 

gyilkosok elmenekültek K-re, L. Cassius magához 

ragadta a tartomány és annak hadserege fölötti hatalmat. 

I. Antipater és fia, Heródes kit ntek azzal, 

hogy 700 talentumot gy jtöttek össze Júdeában és 

Galileában, hogy támogassák ôt. 43-ban azonban 

Antipatert megmérgezte Hürkanosz pohárnoka. II. 

Hürkanosz feleségül adta unokáját, Mariamnét Heródesnek, 

Antipater fiának azzal a céllal, hogy megszilárdítsa 

a kapcsolatot a haszmoneus család és 

idúmeai ellenfelei között. Az eljegyzés 42-ben, a 

házasság 37-ben valósult meg. 

155 Idôközben, miután Cassius kifosztotta a tartományt 

és 42-ben kivonult, Marcus Antonius és 

Octavianus Filippinél végleg legyôzték ôt. Mivel 

ebben az idôben a szíriai tartomány római irányítása 

gyenge volt, ezért a pártusok, az óperzsák utódai, 

40-ben betörtek. ôk Antigonoszt (II. Arisztobulosz 

fia, ill. II. Hürkanosz unokaöccse) támogatták, aki 

ekkor lett fôpap és király a következô három évre 

(40–37). Cselszövéssel elfogta Phasaelt, Heródes 

testvérét, és Hürkanoszt. Phasael öngyilkos lett, és 

Hürkanosznak Antigonosz levágatta a fülét, így 

képtelenné vált a fôpapi tisztség folytatására (vö. 

Lev 21,17-23). Hürkanoszt Babilonba hurcolták, viszont 

Heródes elmenekült és Rómában ment, ahol 

elôször Antonius, majd Octavianus pártfogását 

nyerte el. A „senatusconsultum” (Kr.e. 40. dec.= 

AUC 714) „Júdea királyává” ôt kiáltotta ki, de ennek 

ellenére vissza kellet hódítania saját királyságát. 

Ezt csak három év múlva sikerült elérnie római 

csapatok segítségével, miután a rómaiak 

Antióchiában kivégezték Antigonoszt (ld. E. M. 

Smallwood: The Jews under Roman Rule from 

Pompey to Diocletian, SJLA 20, Leiden 1976.) 

156 (B) Nagy Heródes (Kr.e. 37–4). Heródes a 

gátlástalan cselszövô, az erôs atléta, a szenvedélyes 

kényúr, 37-ben (AUC 717) lett Palesztína vitathatatlan 

ura. Nem függött a közeli szíriai legátustól, 

hanem közvetlen vazallusi felelôsséggel tartozott 

Rómának. Tehetséges politikus volt, elôször M. 

Marcus Antonius pártján állt, de miután vereséget 

szenvedett Actiumnál 31-ben, Heródes sietôsen 

meglátogatta Octavianust Rhodosz szigetén, és ott 

levette koronáját a gyôztes elôtt, majd elmagyarázta 

magatartását. Octavianus visszaadta koronáját, és 

egy dekrétummal megerôsítette ôt királyságában 

(Bell., I.20.2 §392). Heródes lett Róma rex sociusa, 

teljes mértékben örvendett az otthoni önállóságnak 

és a h béri adómentességnek, de engedelmeskednie 

kellett a princepsnek háborús és külpolitikai 

ügyekben. Heródes uralkodását három szakaszra 

bonthatjuk. 

157 1) Kr.e. 37–25. Elsô években saját hatalmát


szilárdította meg. Hidegvér en eltávolított mindenkit, 

aki kétségbe vonta hatalmát (többek között III. 

Arisztobuloszt, akit elôzôleg fôpappá tett; Józsefet, 

saját testvérének, Szalomének férjét; II. 

Hürkanoszt; saját feleségét I. Mariamnéot; anyósát 

Alexandrát). Saját kegyetlensége, amely telhetetlen 

becsvágyában gyökerezett, hírhedtté tette ôt; intrikákkal 

és összeesküvésekkel volt körülvéve, amelyek 

ellen saját egzisztenciájának fenntartásáért kellett 

harcolnia. 

158 2) Kr.e. 25–13. Miután eltávolította hatalma 

ellenzôit, Heródes hozzáfogott a birodalmi kultúra 

fény zô fejlesztéséhez, amelyet adóból finanszírozott 

(épületeinek maradványairól ld. → 74:138, 

143–143, 148, 151). Támogatta a császárkultuszt; 

és a négyévenkénti ünnepségek fokozása érdekében 

császári templomokat, színházakat, cirkuszokat, 

fürdôket és még városokat is építtetett. Jeruzsálemben 

színházat, amfiteátrumot, parkokat és kerteket, 

szökôkutakat, királyi palotát és az Antónia erôdítményt 

építette. Uralkodásának 18. évében (kb. Kr.e. 

20-ban, Ant., XV.11.1 §380) Heródes hozzákezdett 

a második templom pompás helyreállításához. Magát 

a templomot hamar befejezték, de a környezetének 

helyrehozatala jóval halála után fejezôdött be, 

Kr.u. 63-ban készült el (Ant., XX.9.7 §219), alig hét 

évvel lerombolása elôtt. (Ld. A. Parrot: The Temple 

of Jerusalem, London 1957.) Heródes Jeruzsálemen 

kívül is hasonló építményeket hozott létre. 

Szamariát újjáépítette és Szebasztéra (görögben 

megfelel az „Augusztus”-nak) nevezte el a császár 

tiszteletére; itt templomot is emelt Augusztus császárnak 

(ld. A. Parrot: Samaria, SBA 7, New York 

1958). A tengerparton fekvô Stratosz Tornya fontos 

kikötôvárossá lett – Ceasarea Maritima. Az Ábrahám 

emlékének szentelt Mamrét hatalmas „heródesi” 

építmény vette körül. Erôdítményeket építettek 

vagy országszerte újból megerôsítették azokat (Ciprus, 

Alexandrium, Heródium, Hyrcania, Macharius, 

Massada, stb.); néhány esetben ezeket királyi lakosztályokkal 

látták el. Jerikó volt Heródes kedvenc 

tartózkodási helye, ezt színház, versenypálya, tornacsarnok 

és citadella ékesítette. 

Heródesre hatást gyakoroltak az Augusztusi kor 

kulturális vívmányai, körbevette magát görög filozófus 

és szónok tanácsadókkal. Közülük a legismertebb 

damaszkuszi Nikolaus volt, tudós, Arisztotelész 

tanait követô filozófus, és történész, Josephus 

az évkönyveit rá alapozva írta meg (→ 67:128). Heródest 

azonban nem igazán érdekelte a zsidóság, 

szívében hellenistának érezte magát. Bár a zsidók 

királya volt, mégsem volt zsidó király. Sohasem sikerült 

elnyernie a zsidók támogatását, akik valójában 

utálták ôt (Ant., XIV.15.2 §9-10, ahol Strabón 

végrendeletét idézik). Mivel idúmeai származású 

volt, ezért a zsidók ôt „félzsidónak” tartották (Ant., 

XIV.15.2 §403). Tetszése szerint mozdította el és 

nevezte ki a fôpapokat, akik már többé nem voltak 

348 

szaddúceusok (haszmoneusi szimpátia miatt), hanem 

olyanok, akik belemerültek a hellenista kultúrába 

és filozófiába. Ezeket tudták a farizeusok a 

legkevésbé elfogadni. Kétszer is megtagadták az 

engedelmességi eskütételt Heródesnek és a császárnak 

(Ant., XV.10.4 §369-370; XVII.2.4 §41-42). 

Ezért Heródes erôszakhoz folyamodott, hogy kordában 

tartsa a zsidókat, és erôdítményeket épített az 

egész vidéken. 

159 3) Kr.e. 13–4. Belföldi viszályok jellemezték 

Heródes uralkodásának utolsó éveit. Tíz felesége 

volt (Bell., I.28.4 §562), néhányukat gyermekeikkel 

együtt eltaszította magától. Igazi gondot legidôsebb 

fiai, Alexander és IV. Arisztobulosz okozta, akik I. 

Mariamnétôl születtek (akiket végül Kr.e. 7-ben 

megölt) és III. Antipater (akit öt nappal saját halála 

elôtt végeztetett ki). Utolsó betegsége alatt két zsidó 

törvénytudó felbujtotta követôiket, hogy leszedjék 

az arany sast a heródesi templom kapujáról Jeruzsálemben. 

Megtorlásként Heródes élve égette el 

ôket (Bell., I.33.2-4 §648-655). Josephus feljegyzi 

(Ant., XVII.8.1 §191; Bell., I.33.8 §665), hogy Heródes 

37 évvel azután halt meg, hogy „a rómaiak 

megbízott királya lett” (AUC 714), és 34 évvel azután, 

hogy „átvette a hatalmat az ország fölött” 

(AUC 717), tehát (röviddel Húsvét elôtt) AUC 750ben 

= Kr.e. 4-ben. (Martin, E. L. [The Birth of 

Christ Recalculated, Pasadena 1980 2 ] szerint ez 

Kr.e. 1; vö. Bernegger, P. M.: JTS 34 1983 526-531; 

úgyszintén Edwards, O.: PEQ 114 1982 29-42.) Hatalmas 

temetési menet kísérte holttestét Jerikóból 

Heródiumba, Betlehemtôl néhány km-re DK-re, 

ahol eltemették (→ 73:91). 

(Grant, M,: Herod the Great, New York 1971. Gross, W. 

J.: Herod the Great, Baltimore 1962. Jones, A. H. M.: The 

Herods of judea, Oxford 1983, 35-155. Perowne, S.: The 

Life and Times of herod the Great, Nashville 1959. 

Snadmel, S.: Herod: Profile of Tyrant, Philadelphia 1967. 

Shalit, A.: König Herodes: Der Mann und sein Werk, St 

Jud 4, Berlin 1969.) 

160 (III) A római kori Palesztína Jézus korában 

(Kr.e. 4 – Kr.u. 30). 

(A) Jézus születése. Lukács (1,5; 2,1) feljegyzése 

szerint Jézus Heródes napjaiban és Augusztus 

császár idejében született. Bár az idôpontot nem állapítják 

meg biztonsággal, mégsem tehetjük Kr.u. 

1-re. A keresztény kor kezdete, feltéve, ha azt Jézus 

születésére tesszük, tévedés következménye, amelyet 

kb. 533-ban vezetett be Dionysios Exiguus, 

szkíta szerzetes, egy római kolostor „apátja” kifogásolta 

a szokásban lévô idôszámítási rendszert, 

amely Dioclecianus császár, az „istentelen üldözô” 

korából származott, és úgy döntött, hogy az „Úr 

éveit” kezdi használni a megtestesüléstôl számítva 

(Ep. Ad Petron. 61; PL 67. köt., 487). Az annum 

Domini-t egyenlôvé tette AUC 754-el, kb. 4 évet tévedett; 

azt nem tudjuk, hogy ez hogyan történt.


Dionysios ismerhette azt a hagyományt (amelyet 

Alexandriai Kelemen ôrzött meg, Strom. 1.21.145; 

GCS 15.90), amely szerint Augusztus 43 évet uralkodott. 

Lukács 3,1.23 alapján Jézus 30 évesen 

kezdte nyilvános m ködését, ez Tiberius uralkodásának 

15. évével azonosítható. Ebbôl következik, 

hogy Jézus 15 évet élt volna Augusztus uralkodásának 

idejében és uralkodásának 28. évében született 

volna. AUC 727-tôl számítva 28 évet eljutunk AUC 

754-be, ami Kr.u. 1 lett. Látszólag azonban Heródes 

AUC 754-ben halt meg (→ 159), és így Dionysios 

számítása szerint Jézus Heródes halála után 4 évvel 

született volna (ld. BBM, 547-555; H. U. Instinsky: 

Das Jahr der Geburt Christi, München 1957). Martin 

(Birth → 159) szerint Jézus Kr.e. 3-ban szept. 

11-én született volna; több kutató elônybe részesíti 

a kb. Kr.e. 6. évet. 

161 Pompeius legyôzése után a szíriai tartományt 

római helytartók irányították (Schürer: HJPAJC 1, 

244-266 sorolja fel ôket). Lk 2,2 említést tesz P. 

Sulpicius Quirinusról. Hogyan kerül ô a helytartók 

sorrába Jézus születésének ideje környékén? Úgy 

t nik, hogy a sorrend a következô lehetett: 

Vipsanius Agrippa Kr.e. 23–13C. 

M. Titius kb. Kr.e. 10 

S. Sentius Saturninus kb. Kr.e. 9–6 

P. Quinctilius Varus Kr.e. 7/6–4 

(?) L. Calpurnius Piso kb. Kr.e. 4–1 

Julius Ceasar Kr.e. 1 – Kr.u. 4 (?) 

L. Volusius Saturninus Kr.u. 4–5 

P. Sulpicius Quirinus Kr.u. 6–7 (?) 

Q. Caecilius Metellus Creticus Silanus Kr.u. 12–17 

349 

Abban biztosak lehetünk, hogy Quirinus Kr.u. 6–7 

(= AUC 759) között volt helytartó és népszámlálást 

tartott (37 évvel az Actium-i csata után Kr.e. 31 = 

AUC 723; Ant., XVII.13.5 §355; XVIII.1.1 §1-2; 

18.2.1 §26; Bell., II.8.1 §118; 7.8.1 §253; vö. Csel 

5,37). Ha van jelentôsége Lukács utalásának az 

„elsô” népszámlálásra, akkor a Kr.u. 6–7-ben 

történô népszámlálás a második volt. De mikor volt 

az „elsô” népszámlálás? És milyen értelemben írt az 

„elsô” népszámlásáról? A helytartókat Heródes életének 

utolsó éveibôl (Kr.e. 9–4) teljes bizonyossággal 

ismerjük, még ha van is némi kételkedés pontos 

m ködési idejük meghatározásában. Ha tudjuk, 

hogy Quirinus Kr.e. 12-ben konzul volt (Tacitus: 

Ann., 3.48), akkor a legnagyobb valószín séggel 

ezután volt prokonzuli követ (és mint ilyen háborút 

indíthatott a homonadensziaiak ellen Szicíliában 

Tacitus: Ann., 3.48; Sztrabón: Greogr., 12.6.5). Arra 

azonban nincs egyértelm bizonyíték, hogy valaha 

is helytartó lett volna Szíriában Heródes uralkodásának 

utolsó éveiben. Bár Tertullianus (Adv. 

Marc., 4.19) megjegyzi, hogy Jézus S. Sentius 

Saturninus által tartott népszámláláskor született. 

Szó sem lehet arról, hogy abban az idôben Quirinus 

örvendett volna az imperium maius-nak Szíriában – 

ez egy gyakran felvetett problematikus tétel. Ez Jézus 

születését nagyon elôre hozná. Lukács az idôt 

inkább csak általánosságban jelzi, a népszámlálási 

rendeletet Heródes és Augusztus napjaira helyezi, 

minden további pontosítás nélkül; ld. a Csel 11,28at 

hasonló általánosítások miatt.

IZRAEL TÖRTÉNETE 75:155 

HERÓDES CSALÁDFÁJA 

I. Antipater 

II. Antipater h: I. Cyprus † Kr.e. 43 I. József h: I. Szalóme † Kr.e. 34 

I. Phasael (Nagy) Heródes II. József † Kr.e. 38 Pheroras † Kr.e. 5 ur. I. Szalóme † 10 

† Kr.e. 40 ur: Kr.e. Perea Kr.e. 20 (?) h: 1. József, 

II. Phasael (40)37–4 † 2. Costobar 

h: Szalampszio Kr.e. 4 h: 

II. Cyprus 10 feleség, 

h: Heródes, 5 fontos: 

I. Aggripa 

Alexander IV. Arisztobulosz Salampsio III. Cyprus 

h: Glaphyra † Kr.e. 7 h: I. Berniké † Kr.e. 7 h: II. Phasael h: IV. Antipater 

(chalkisi) 

Heródes I Heródes Aggripa Heródiás 

h: II Bernike ur: h: II. Cyprus ur: h: 1. Heródes (egyesek Fülöp 

Chalkis (K) Kr.u. 37–44 (K) † Kr.u. 44 Heródesnek hívják) 

(Kr.u. 41–48) 2. Heródes Antipász 

† Kr.u. 48 

II. M. Julius Aggripa II. Berniké Drusilla 

† Kr.u. 93–100 K: h: 1. chalkisi Heródes h: 1. emesai Azizus 

Chalkisban (48–52) 2. szicíliai Polemon 2. Félix (helytartó) 

Itúreában (52–93 k.) 

3. II. Mariamme 

Heródes (Heródes Fülöp) 

III. Szalóme h: Fülöp 

4. (szamaritáni) Maltake 

350 

Antonius Aggripa † Kr.u. 79 

Arkelausz h: 1. IV. (?) Mariamne Heródes Antipász h: (nabateusi K) 

2. Glaphyra ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 6 (E) IV. Aretász lánya 2. Heródiás ur: Kr.e. 4 – Kr.u. 39 (T) 

5. (jeruzsálemi) Kleopátra 

1. (idumeai) Dorisz 

III. Antipater † Kr.e. 4h: 

(hazmoneus) Antigonosz lánya 

2. (hazmoneus) I. Mariamne † 

Kr.e. 29 

Fülöp h: III. Szalóme ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 34 (T) † Kr.u. 34 

IV. Antipater I. Bereniké 

h: III. Cyprus h. IV. Aristobulosz 

Jelmagyarázat: † = meghalt, h = házasságot kötött, ur = uralkodott, E = etnarka, FP = fôpap, 

K= király, T=Tetrarka

75:155 IZRAEL TÖRTÉNETE 

A HERÓDESI KOR 28 FÔPAPJA 

Sorszám Dátum Név Kinevezte Hivatkozások 

1. Kr.e. 37, 35 (babiloni) Ananel Nagy Heródes Ant., XV.2.4 §22; XV. 

3.1 §39-41 

2. Kr.e. 36 III. Arisztobulosz Nagy Heródes Ant., XV.3.1-3 §41, 56 

3. Kr.e. ?–23 Jézus, Phiabi fia Nagy Heródes Ant., XV.9.3 §322 

4. Kr.e. 23–6 Simon, Boethus fia, 

(alexandriai, II. 

Mariamne apja) Nagy Heródes Ant., XV.9.3 §320-322; 

XVII.4.3 §78; 

XVIII.5.4 §136 

5. Kr.e. 6–5 Matthias, (jeruzsálemi), Nagy Heródes 

Theophilus fia Ant., XVII.4.3 §78; 

XVII.6.4 §164-167 

6. ? (1 nap) József, Ellemus fia Nagy Heródes Ant., XVII.6.4 

§165-167 

7. Kr.e. 5–4; 

Kr.e. 3 – Kr.u. 6 Joazar, Boethus fia, 

(Heródes feleségének 

testvére) Nagy Heródes Ant., XVII.6.4 §165; 

XVIII.1.1 §3; 

XVIII.2.1 §26 

8. Kr.e. 4 Eleazar, Joazar testvére Arkelausz Ant., XVII.13.1 § 

339, 341 

9. Kr.e. 4 Jézus, Seé fia Arkelausz Ant., XVII.13.1 §341 

10. Kr.u. 6–15 Ananus (Annás) Szet fiaP. Sulpicius Valerius Ant., XVIII.2.1-2 

§23-34; Lk 3,2; 

Jn 18,13.24; Csel 4,6 

11. Kr.u. 15 Izmael, Phiabi fia Valerius Gratus Ant., XVIII.2.2 §34 

12. Kr.u. 16–17 Eleazar, Ananus fia Valerius Gratus Ant., XVIII.2.2 §34 

13. Kr.u. 17–18 Simon, Camith fia Valerius Gratus Ant., XVIII.2.2 §34 

14. Kr.u. 18–36 József (Kajafás), 

(Annás veje) Valerius Gratus Mt 26,3.57; Lk 3,2; 

Csel 4,6; Jn 11,49; 

18,13.14.24.28; 

Ant., XVIII.2.2 

§35; XVIII.4.3 §95 

15. Kr.u. 37 Jonathan, Ananus fia * L. Vitellius Ant., XVIII.4.3 §95 

16. Kr.u. 37-41 Theophilus, Ananus fia * L. Vitellius Ant., XVIII.5.3 §123; 

XIX.6.4 §313 

17. Kr.u. 41 Cantheras Simon, 

Boethus fia I. Heródes Aggripa Ant., XIX.6.2 §297 

18. Kr.u. 43 (?) Matthias, Ananus fia I. Heródes Aggripa Ant., XIX.6.4 §316 

19. Kr.u. 44 (?) Elioneus, Cantheras fia I. Heródes Aggripa Ant., XIX.8.1 §342 

20. Kr.u. 45 (?) József, Camith fia Chalkiszi Heródes Ant., XX.1.3 §16 

21. Kr.u. 47–59 Ananias, Nedebaeus fia Chalkiszi Heródes Ant., XX.5.2 §103; 

XX.6.2 §131; 

XX.9.2-4 §205 köv. 

22. Kr.u. 59–61 Izmael, Phiabi fiaII. Aggripa Ant., XX.8.8 §179 

23. Kr.u. 61–62 József (Cabinak hívták), II. Aggripa Ant., XX.8.11 §196 

Simon fia 

24. Kr.u. 62 II.(II.) Ananus, Ananus fia II. Aggripa Ant., XX.9.1 §197 

25. Kr.u. 62–63 Jézus, Damneus fia II. Aggripa Ant., XX.9.1 §203 

26. Kr.u. 63 (?)–65 Jézus, Gamáliel fia II. Aggripa Ant., XX.9.4 §213 

27. Kr.u. 65 (?)–69 Matthias, Theophilus fia II. Aggripa Ant., XX.9.7 §223 

28. Kr.u. 67–Phannias, Sámuel fia fellázadt nép Ant., XX.10.1 §227 

* Ôk valószín leg egyazon személy, csak két nevük volt: Jonathan, akit Theophilusnak hívtak, Ananus fia volt. 

351


(FGL 1, 392-417. Gabba, E.: Iscrizioni greche e latine 

per lo studio della Bibbia, Torino 1958, 52-61. Schürer: 

HJPAJC 1, 399-472. Syme, R.: „The Titulus Tiburtinus”, 

Akten des vi. Internationalen Kongresses für griechische 

und lateinische Epigraphik, München 1973, 585-601.) 

162 (B) Augusztus császár. A tulajdonképpeni 

ÚSz-i kor Augusztus idejében kezdôdött. Julius Caesar 

halála után két rokona, Marcus Antonius és 

Octavianus (eredeti neve C. Octavius; késôbb Gaius 

Iulius Caesar Octavianus) szált egymással harcba a 

hatalomért. Az utóbbi végül nyertesként került ki, 

legyôzte Antoniust az actiumi ütközetnél Kr.e. 31 

szeptemberében. Hamarosan ô lett az egész római 

birodalom egyetlen ura; két évvel gyôzelme után a 

római Janus templom kapuit kétszáz év után elôször 

zárták be, ezzel jelezték, hogy a béke helyre állt. 

Kr.e. 27-ben a szenátus Octavianusnak adományozta 

az „Augusztus”, „tiszteletreméltó” címet, amellyel 

elismerték Rómának tett kit nô szolgálatát. Ezzel 

elkezdték használni a római császárok ezt a titulust 

(ld. Csel 25,21.25 Néróról). Elterjedt a szokás, 

hogy ettôl az alkalomtól számítják a római birodalom 

kezdetét. Augusztus kormányzása principátuson 

alapult, ami emberséges parancsuralmat jelentett; 

ugyanakkor a pax Augusta uralkodott, amely 

fenntartotta a békét és jólétet évszázadokon át az 

egész mediterrán világban. 

(Charls-Picard, G.: Augustus and Nero: The Secret of Empire, 

New York 1965. Ehrenberg, V. – Jones, A. H. M.: 

Documents Illustrating the Reigns of Augustus and 

Tiberius, Oxford 1976 2 . Gardthausen, V.: Augustus und 

seine Zeit, 6 köt., Aalen 1976. Jones, A. H. M.: Augustus, 

New York 1970. Millar, F. – Segal, E. (szerk.): Caesar 

Augustus. Seven Aspects, Oxford 1984. Reinhold, M.: 

The Golden Age of Augustus, Toronto 1978.) 

163 (C) Heródes utódai. Heródes végrendeletének 

záradéka felosztja királyságát három fia: 

Arkelausz, Heródes Antipász és Fülöp között. A 

családi viszályok folytatódtak, miközben a Nagy 

Heródes iránti zsidó gy lölet ellenállást váltott ki fiai 

iránt is: ellenezték, hogy utódai kormányozzák 

ôket. Minden oldalról küldöttségek mentek Rómába, 

ám végül Augusztus császár Nagy Heródes végrendeletét 

fogadta el. 

164 (a) ARKELAUSZ (ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 6), Maltake 

idôsebb fia, a királyság felét örökölte (Júdea, 

Szamaria, Idúmea). Heródes azt akarta, hogy ô kapja 

meg a királyi címet, de Róma csak az etnarcha 

rangot adományozta neki. A fiúk közül ôt szerették 

a legkevésbé, fôként erôszakos és önkényes viselkedése 

miatt. Önhatalmúan leváltotta a fôpapokat. 

Kiterjedt építkezési tervei és az országnak tett figyelemreméltó 

adakozása ellenére annyira felizgatta 

a zsidókat, hogy azok Jeruzsálem és Szamaria 

vezetô férfiaiból álló küldöttséget küldtek Rómába, 

hogy panaszt tegyenek Arkelausz rossz uralkodásáról. 

Ez véget vetett kilenc éves uralkodásának, Kr.u. 

352 

6-ban szám zték ôt Vienne városába (D-Gallia). 

Róma élt az alkalommal és Idúmeát, Júdeát és 

Szamariát római tartománnyá tette. 

165 (b) HERÓDES ANTIPÁSZ (ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 39), 

Maltake fiatalabb fia, Galileát és Péreát örökölte, 

mint tetrarcha (jelentéktelen uralkodó, aki a terület 

negyed része fölött uralkodott; Lk 3,2.19; Mt 14,1; 

de Mk 6,14 „király”-nak nevezi ôt). Fény zô várost 

épített magának Tiberiásnál, a Galileai-tó Ny-i partján, 

és tiszteletéül a császárról nevezte el. Heródes 

Antipász örökölte az apja egynéhány tulajdonságát: 

öntelt, nemtörôdöm, rosszindulatú és ravasz volt 

(Lk 13,32 „róka”); ugyanakkor tudta, hogyan járjon 

Róma kedvében. Feleségül vette a nabateus király, 

IV. Aretász lányát, de nemsokára eltaszította ôt magától, 

hogy feleségül vehesse Heródiást, Heródes 

féltestvérének, II. Mariamne fiának a feleségét 

(Ant., XVIII.5.4 §136; vö. Lk 3,19). Mt 14,3-ban és 

Mk 6,17-ben úgy jelenik meg Heródiás, mint „Fülöp” 

felesége. Mindazonáltal ez nem lehet az a Fülöp 

tetrarcha, akinek a felesége III. Szalóme 

(Heródiás és Heródes) lánya volt. Az exegéták 

gyakran feltételezik, hogy Fülöp (Filipposz) Heródesnek, 

Heródiás férjének a családi neve volt (ez a 

feltételezés nem kellôen bizonyított). Heródes 

Antipász végeztette ki Keresztelô Jánost (vö. Mk 

6,17-29; Ant., XVIII.5.2 §117-119). Aretász király, 

lányának visszautasítása miatt, hadat üzent Heródes 

Antipász országának. Mivel Szíria római helytartója, 

L. Vitellius (Kr.u. 35–39) nem nyújtott neki segítséget, 

Aretász legyôzte Heródest Kr.u. 37-ben. 

Végül, 43 év uralkodás után, Caligula császár számzetésbe 

küldte ôt Lyonba (Kr.u. 39). 

166 (c) FÜLÖP (Kr.e. 4 – Kr.u. 34) Nagy Heródes 

és a jeruzsálemi Kleopátra fia, a Galileai-tó K-i és 

Ny-i részének (Auranitis, Batanea, Gaulanitis, 

Paneas és Trachonitisz) a tetrarchája (Ant., 

XVII.8.1 §189; XVII.11.4 §319; Bell., II.6.3 §95; 

Lk 3,2 csak Trachonitiszt és Itúreát említi). Ezek 

ütközô területek voltak a nabateusokkal és pártusokkal 

szemben, lakossága fôként nem zsidókból 

tevôdött össze. Fülöp jó uralkodó volt; gyakran dicsérték 

ôt jóindulata és igazságossága miatt. Valamikor 

Kr.e. 2. körül a kis halászfalut Betszaidát (a 

Galileai-tó É-i partján) átalakította fôvárosává, és 

Augusztus császár lányának tiszteletére Júliának 

nevezte el. A Jordán folyó forrásánál újjáépítette a 

görög Paneas várost, átnevezve Fülöp Cézáreára 

(vö. Mk 8,27; Mt 16,13). 37 éves uralkodás után 

Kr.u. 34-ben utód nélkül halt meg, és területeit formailag 

is Szíriai tartományhoz csatolták. 

(Harlowe, V. E.: The Destroyer of Jesus, Oklahoma City 

1953. Hochner, H. W.: Herod Antipász, SNTSMS 17, 

Cambridge 1972. Perowne, S.: The Later Herods, 

Nashville 1958. Stern, M.: „The Status of provincia 

Judea and its Governors in the Roman Empire under the 

Julio-Claudian Dynasty”, Zalman Shazar Volum, ErIsr


10, Jerusalem 1971, 274-282.) 

167 (D) A prokurátorok. Arkelausz szám zetése 

után (Kr.u. 6) Júdea, Szamaria és Idúmea területeit 

„tartománnyá redukálták, és Coponiust, a római lovagrend 

tagját küldték kormányzónak (epitropos. 

Teljes joghatósággal ruházta fel a császár, még a városok 

megbüntetésére is kapott hatalmat” (Bell. 

2.8.1 §117). Így Nagy Heródes h béri királyságának 

nagy részét többé nem uralták etnarchák (kivéve 

Kr.u. 41–44 közötti rövid ideig), hanem római 

helytartók. (Claudius uralkodásának kezdetéig a 

kormányzót „prefektus” titulussal illették, amelyet 

ô „procurator”-ra (helytartó) változtatott; vö. A. H. 

M. Jones: Procurators and Prefects in the Early 

Principate, Studies in Roman Goverment and Law, 

Oxford 1960, 115-125.) A praefecti és procuratores 

pénzügyi és hadügyi ügyintézôk, akik a császári tartományokban 

uralkodtak, Heródes palotájában laktak 

Jeruzsálemben vagy Cézáreában és Szíria követét 

hívhatták segítségül, ha szükségük volt rá. ôk 

gy jtötték össze az adót a császárnak, és fenntartották 

a nyilvános rendet. Amikor egy új tartomány 

jött létre, akkor a szíriai követnek, P. Sulpicius 

Quiriniusnak népszámlálást kellett tartania (→ 

161). Ez kisebb felkelést okozott a palesztíniai zsidók 

között Róma ellen, amelyet a galileai Júdás 

robbantott ki (Csel 5,37). Szemrehányást tett honfitársainak, 

hogy elfogadják halandó uralkodóikat, 

amikor valóságban Jahve az igazi Úr. Nagyon keveset 

tudunk a prefektusokról/prokurátorokról, kivéve 

nevüket (amelyet Josephus adott meg, Ant., 

XVIII.2. §29-35; XX.9.5 §215): 

Coponius 6–9 C. Cuspius Fadus 44–46 

M. Ambivius 9–12 (?) Tiberius Julius Alexander 46–48 

Annius Rufus 1 2–15 (?) Ventidius Cumanus 48–52 

Valerius Gratus 15–26 M. Antonius Felix 52–60 (?) 

Poncius Pilátus 26–36 Porciusz Fesztusz 60–62 (?) 

Marcellus 36–37 Lucceius Albinus 62–64 

Marullus 37–41 (?) Gessius Florus 64–66 

168 (E) Poncius Pilátus (Kr.u. 26–36). Júdea legismertebb 

prefektusa Poncius Pilátus volt (Lk 3,1). 

Cézárea Maritimában ajánló feliratot találtak a 

Tiberieumnak nevezett az épületben, amit a császár 

tiszteletére emeltek. Ez bizonyítja Pilátus jelenlétét 

Tiberius korában. Praefectus Iudaeae titulust használja 

(nem procurator, mint Tacitusnál: Ann., 

15.44.2 ld. J. Vardaman: JBL 81 (1962) 70-71). Hivatalra 

való kijelölését Seianusnak köszönheti, aki 

Tiberius zsidó ellenes tanácsadója volt. Pilátus zsarnokoskodó, 

könyörtelen uralkodó volt, aki soha 

nem erôltette meg magát, hogy megkedveltesse magát 

a zsidókkal. I. Heródes Agrippa levelében Caligulának 

úgy írta le Pilátust, mint aki „természeténél 

fogva rugalmatlan és könyörtelen konoksága miatt” 

és „korrupcióval, sértéssel, rablásokkal, tettlegességgel, 

erkölcstelen visszaélésekkel, folyamatos, 

vizsgálatok nélküli kivégzésekkel, vég nélküli fáj- 

353 

dalmas kegyetlenkedésekkel” vádolta ôt (Philón: 

Embassy, 38 §301-302). Amikor Pilátus Júdeába érkezett, 

az éjszaka folyamán császári jelvényekkel 

ellátott katonai zászlókat csempésztek Jeruzsálembe. 

A zsidók könyörögtek Pilátusnak, hogy távolítsa 

azokat el, mert vallásuk tiltja az ilyen képeket. 

Amikor elutasította kérelmüket, azok csöndben öt 

napig tiltakozva álltak a ceasareai palotája elôtt. 

Körbevetette ôket katonáival és kivont kardokkal 

készek voltak megölni ôket, ha nem hagyják abba 

tiltakozásukat. De ôk inkább a nyakukat adták volna, 

és készek voltak meghalni, mint hogy elviseljék 

a Dekalógus ilyen mérték megszegését. A látványtól 

meghökkenve Pilátus elrendelte a lobogók eltávolítását 

(Bell., II.9.2-3 §169-174; Ant., XVIII.3.1 

§55-59; valószín leg az eseményt feljegyezte 

Philón: Embassy, 38 §299-305). A zsidók újra 

szembeszálltak Pilátussal, amikor az a templom 

kincstárából vett el pénzt (korbonas, vö. Mt. 27,6), 

hogy vízvezetéket építtessen (ez ugyan szükséges, 

de profán cél). Pilátus ekkor katonáit a tüntetôk közé 

küldte, és úgy megverette azokat, hogy többen 

belehaltak az ütésekbe, és a tömeg is sokakat halálra 

taposott (Bell., II.9.4 §175-177). Lk 13,1 feljegyzésében 

megôriz egy rejtélyes, erôszakos cselekmény 

különben nem bizonyított tényét, miszerint 

Pilátus egyes galileaiak „vérét összekeverte az áldozatukkal” 

– feltehetôleg ez akkor történt, amikor 

azok áldozatukat hozták Jeruzsálembe. 

Pilátus magatartása a tartomány népeivel szemben 

végzetes volt. Kr.u. 35-ben megtámadta, bebörtönözze, 

vagy kivégezte azt a néhány hiszékeny 

szamaritánust, aki összegy lt a Garizim hegyen, 

hogy tanúskodjon a felszentelt edények megtalálásakor, 

amelyeket állítólag Mózes temetett el a szent 

hegyükön. A szamaritánusok mindenféle lázadó 

szándék nélkül zarándokoltak el Garizim hegyére. 

A szíriai követnél, L. Vitelliusnál panaszt emeltek 

Pilátus támadásáról, akit Rómába küldött, hogy számot 

adjon a császárnak tetteirôl (Ant., XVIII.4.1-2 

§85-89). Hogy mindezek után mi történt Pilátussal, 

azt nem tudjuk. Késôbbi legendák szerint Caligula 

idejében öngyilkos lett (Euszebiosz: ET., II.7), vagy 

Néró uralkodása alatt kivégezték (Antióchiai 

Joannesz: Fragm.hist.graec., 4.574). Tertullianus 

(Apol., 21.24) szerint szívében keresztény lett. 

(Blinzler, J.: The Trial of Jesus, Westminster 1959, 177- 

184. Lémonon, J.-P.: Pilate et le gouvernement de la 

Judée, EBib, Paris 1981. Morrison, F.: And Pilate Said, 

New York 1940. Winter, P.: On the Trial of Jesus, StJud, 

Berlin 1974 2 , 1. köt., 70-89.) 

169 (F) Keresztelô János. Pilátus prefektusságának 

és Heródes Antipász uralkodásának ideje alatt 

„Keresztelô” János megjelent a júdeai sivatagban és 

a Jordán folyó völgyében, „b nbánatot és keresztséget 

hirdetett a b nök bocsánatára” (Lk 3,3). Lk 3,1 

Ker. Ján. megjelenését Tiberius uralkodásának 15.


évére helyezi, amely valószín leg aug. 19-én vagy 

szept. 17-én kezdôdhetett Kr.e. 28-ban (= AUC 

781). János, Zakariásnak a templom papjának fia, 

valószín leg a qumráni esszénusokkal való kapcsolata 

miatt tartózkodott a sivatagban, akikkel késôbb 

szakított, amikor „üzenetet kapott Istentôl” (Lk 

3,3), hogy prédikáljon mindenkinek, akik hallgatnak 

rá. Egy ilyen hipotézist (ld. A. T. Robinson: 

HTR 50 1957, 175-181), bár nagyon hihetônek 

hangzik, sem bizonyítani, sem tagadni nem lehet. 

Josephus szerint János „egy jó ember volt, aki a zsidókat 

becsületes életre biztatta, hogy igazságosan 

bánjanak egymással, és áhítatosan hódoljanak Istennek, 

valamint hogy csatlakozzanak a keresztséghez” 

(Ant., XVIII.5.2 §117). János tanítványokat 

gy jtött maga köré (Jn 1,35-37; Mt 9,14; Lk 7,18), 

akik késôbb eljutottak Alexandriába és Efezusba 

(Csel 18,24-25). Heródes Antipász bebörtönözte ôt, 

az emberekre gyakorolt hatása miatt és azért, mert 

kritizálni merte Heródest Heródiással kötött házassága 

miatt (→ 165). A Holt-tenger K-i részén fekvô 

Macharius erôdítménybe történô bebörtönzése után 

megölték ôt (Ant., XVIII.5.2 §119; vö. Mk 6,17- 

28). Az ÚSz Jánost Jézus elôfutáraként ábrázolja, 

aki hirdette, hogy utána jön az, ki – mint vallotta – 

„erôsebb nálam” (Mk 1,7), aki Illéshez hasonló hitújító 

(Mt 11,3.10-14; vö. Mal 3,1; 4,5). 

(Becker, J.: Johannes der Täufer und Jesus von Nazareth, 

Neukirchen 1972. Finegan, J.: Handbook of Biblical 

Chronology, Princeton 1964, 259-280. Hoehner, H. W.: 

Chronological Aspects of the Life of Christ, Grand Rapids 

1977. Schütz, R.: Johannes der Täufer, ATANT 50, Zürich 

1967. Scobie, C.: John the Baptist, London 1964. 

Steinmann, J.: Saint John the Baptist and the Desert 

Tradition, New York 1958.) 

170 (G) Jézus tevékenysége és halála. A názáreti 

Jézus palesztínai nyilvános m ködését valamikor 

János bebörtönzése után kezdte el – az idôt pontosan 

nem lehet meghatározni, de valószín leg megjelenésének 

idejére tehetjük (Kr.u. 28–29). Jn 2,20 

azt feltételezi, hogy Jézus nyilvános m ködése folyamatban 

volt a heródesi templom 46. évében (annak 

kezdete kb. Kr.e. 20-ra tehetô), tehát Kr.u. 26. 

Mindenesetre Jézus, Jánoshoz hasonlóan, követôket 

gy jtött maga köré és tanította azokat. Jézus m ködésének 

fô területe kezdetben Galilea volt, amely 

Heródes Antipász területe volt. Amint vándorolt 

egyik helyrôl a másikra úgy prédikált, mint a vallásos 

zsidó vezetôk az I. sz. elején. Idônként nem értett 

egyet más vallási tanítók nézeteivel, akik a népnek 

értelmezték az Írásokat. A megváltás új útját 

hirdette, de az emberekre gyakorolt nagy hatása ellenállást 

váltott ki. 

171 Egy idô után sokan negatívan reagáltak Jézusra. 

Amikor m ködési területét áttette Jeruzsálembe 

Húsvét ünnepének alkalmával (az idôpontot nem 

lehet pontosan meghatározni, talán Kr.u. 30), akkor 

354 

léptek fel ellene. Az egyik tanítványának, iskarióti 

Júdásnak a segítségével elfogták és a Szanhedrin 

elé állították. Azt, hogy a tárgyalást formális vizsgálatra 

alapozták, vagy hogy vádesküdtszék elôtt történt, 

nem lehet meghatározni, sôt még azt sem, 

hogy hivatalos ítélethirdetés történt-e. Mk 14,64 

említi, hogy istenkáromlással vádolták. Mivel a 

Szanhedrin hatalma csak bizonyos esetekre korlátozódott 

(Jn 18,31), ezért Jézust átadták a római helytartónak, 

Poncius Pilátusnak (Mk 15,1), aki a 

legfelsôbb bírói hatalmat gyakorolta Júdeában (a 

fôbenjáró büntetéseket, ld. (Bell., II.8.1 §117). Tacitus 

(Ann., 15.44.2) feljegyezte: „Krisztust Poncius 

Pilátus (júdeai) prokurátor végezte ki Tiberius uralkodása 

alatt.” Pilátus nem értette a vallási vita alapját, 

azt feltételezte, hogy politikai ügyrôl van szó, 

amely veszélyes lehet Róma szempontjából. Megtudta, 

hogy Jézus galileai, ezért elküldte ôt Heródes 

Antipászhoz, Galilea uralkodójához, aki Jeruzsálembe 

jött a húsvéti ünnepségre (Lk 23,6-12). Heródes 

elutasította a formális eljárásmódot és ezért visszaküldte 

Jézust Pilátushoz, aki végül engedett a 

vezetôk és a néptömeg követelésének (Mk 15,15). 

Jézust a római katonák keresztre feszítették Jeruzsálem 

városfalain kívül, hívei pedig eltemették. 

Két nappal késôbb tanítványai üresen találták a sírját, 

azután Jézus többször is megjelent nekik élve. 

Tanítványai hírül adták, hogy élve jelent meg nekik. 

Sokan összegy ltek, és a következô Pünkösd ünnepén 

hirdetni kezdték: „Jézust Isten feltámasztotta, s 

ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. … Izrael 

egész házának tudnia kell, hogy Isten Jézust, akit ti 

keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette” 

(Csel 2,32.36). Hinni kezdtek benne, mint Isten föltámadt 

Fiában, aki az üdvösség egyetlen közvetítôje 

az emberiség számára. A vallási mozgalom, amelyet 

a názáreti Jézus életében elindított, hamarosan 

ismertté vált, mint keresztény egyház (Csel 11,26). 

(Bibliográfiáról és részletesen a történeti Jézusról 

ld. →78). 

172 (IV) A római kori Palesztína Jézus halála 

után (Kr.u. 30–135). 

(A)A kereszténység elterjedése. A kezdeti keresztény 

közösség egyre inkább küldetésének tudatára 

ébred, hogy hirdesse „Jézus Krisztus örömhírét” 

(Mk 1,1). A palesztínai zsidók megtérítésének 

kezdeti sikere után (Csel 2,41.47; 6,7) az apostoli 

hirdetôk a Római Birodalom fôváros-központjai felé 

fordultak. „Az örömhír” elterjedt Jeruzsálemtôl 

„a föld végéig” (Csel 1,8), elôször a diaszpórai zsidókat, 

majd a pogányokat szólították meg. 

Valószín leg Kr.u. 36-ban a szétesés közepette, 

amikor Pilátust visszaküldték Rómába és 

Marcellust nevezték ki új prefektusnak, elkezdôdött 

„az Egyház nagy üldözése” (Csel 8,1), amelyben 

István vértanúhalált halt, és a tarzusi Saul „gyilkos 

leheletével fenyegetett” (Csel 9,1-2). Saul 

megtérésérôl ld. → 79:13, 20.


173 (B) I. Heródes Agrippa. Amikor Tiberius 

Kr.u. 37. március 16-án meghalt, a szíriai küldött, 

L. Vitellius még mindig Jeruzsálemben volt és próbálta 

lecsillapítani a zsidók felindultságát, akiket 

Pilátus súlyosan megsértett. Az új császárnak, 

Gaius Caligulának (ur. 37–41) hírére a zsidók voltak 

az elsô a szíriai nemzetek között, akik h séget 

fogadtak neki és üdvözölték rendszerét, amely uralkodásának 

elsô tizennyolc hónapjában békés és 

nyugodt volt. Habár Tiberius lemondott a császárkultuszról, 

Caligula ragaszkodott hozzá. Képeket 

akart magáról, mint divus, hogy azokat birodalmának 

minden templomában és szentélyében (beleértve 

a zsinagógákat is) ki legyenek akasztva. 

Caligula még nem régen ült a császári trónon, 

amikor barátjának I. Heródes Agrippának, 

Heródiász testvérének, Nagy Heródes unokájának 

adományozta Fülöp tetrarcha területét Nyugat- 

Transzjordániában (→ 166). Ezzel az adománnyal 

királyi titulus járt. Palesztínába vezetô útján Heródes 

király megállt Alexandriában. Az ottani rövid 

tartózkodása komoly okot adott ellene és a helyi 

zsidók ellen irányuló becsületsértô kirohanásokra. 

Ezt a római prefektus A. Avilius Flaccus (Philón: 

Flaccus, 5 §25-27) tolerálta, majd egy erôszakos 

zsidóellenes üldözés következett (Kr.u. 38). Tiltakozásként 

az alexandriai zsidók követeket küldtek a 

császárhoz Kr.u. 40-ben, hogy védelmükbe vegyék 

ügyüket. A híres személyiség, Philón is közöttük 

volt (→ 67:124), de csak kis sikerrel jártak a küldöttek 

(Ant., XVIII.8.1 §257; Philón: Embasy). 

174 Amikor Heródes Antipászt Kr.u. 39-ben 

szám zetésbe küldték, területét (Galileát és Pereát) 

I. Heródes Agrippa fennhatósági területéhez csatolták. 

Az utóbbi sokkal sikeresebben befolyásolta a 

szíriai legátust, P. Petroniust, akit Caligula küldött, 

mint Egyiptom római prefektusa, aki megsértette I. 

Heródes Agrippát. Heródes király kérlelte P. 

Petroniust, hogy ne eröltesse a császárkultusz visszaállításával, 

és így haladékot kapott Jeruzsálemre. 

Amikor azonban Jamnia pogány lakosai oltárt 

emeltek a császárnak, akkor a helyi zsidók azt ledöntötték. 

Az eseményrôl beszámoltak a császárnak 

és ô megtorlásként elrendelte, hogy azonnal állítsanak 

egy ôt ábrázoló kolosszális szobrot a jeruzsálemi 

templomban (Philón: Embassy, 30 §203). 

Petronius ezt halogatta és megpróbálta a zsidó 

vezetôket meggyôzni, hogy jó szívvel fogadják el a 

rendeletet. A megrémült zsidók Ptolemaioszban 

gy ltek össze, ahol Petronius lakott, és kérlelték ôt, 

hogy a szobrot ne állítsa fel. Petronius levelet írt 

Caligulának és ezzel magára vonta uralkodója haragját. 

A császár utasította, hogy öngyilkosságot kövessen 

el. Heródes Agrippa meglátogatta Caligulát, 

abban reménykedve, hogy az majd érvényteleníti 

rendeletét. Az egész ügy azonban Caligula meggyilkolásával 

(Kr.u. 41. jan. 24.-én) oldódott meg. 

175 Amikor Cladiust a római seregek császárrá ki- 

355 

kiáltották, uralkodását egy toleráns ediktum kibocsátásával 

kezdte, amely a zsidók érdekeit védte 

(Ant., XIX.5.2-3 §279-291). Claudius Arkelausz 

etnarkátus területével (Júdea, Szamaria, Idúmea) 

jutalmazta meg Heródes Agrippát, mivel támogatta 

a római uralmat. Claudius haláláig Heródes Agrippa 

majdnem olyan hatalmas területen uralkodott, mint 

amilyenen Nagy Heródes. Arra vállalkozott, hogy 

felépíti Jeruzsálem „harmadik városfalát,” amely ha 

elkészült volna, akkor a város bevehetetlenné vált 

volna (Bell., II.11.6 §218). De mielôtt azt befejezték 

volna, Szíria legátusa Marsus figyelmeztette 

Claudiust, aki megtiltotta, hogy bármilyen további 

munkát folytassanak azon (Ant., XIX.7.2 §326- 

327). Ezen fal helyének meghatározása vita kérdése 

(→ 73:94; BARev 13 3, 1987 46-57). 

176 I. Heródes Agrippa jelentéktelen, de jámbor 

király volt, akinek halálát a nép meggyászolta. Bár 

idegenben szándékosan támogatta a hellenista kultúrát, 

sokban segítette a pogány intézményeket 

Berytusban (mai Bejrút), hazájában azonban a farizeizmus 

támogatója volt. Nem meglepô, hogy üldözte 

a keresztényeket (Csel 12,1-19), Jakabot, 

Zebedeus fiát kardélre vetette (kb. Kr.u. 44-ben). 

Heródes Agrippa Kr.u. 44-ben hirtelen meghalt 

Ceasareában, miután részt vett a Vicennalia-n, a 

császár tiszteletére rendezett játékokon (Csel 12,19- 

23; Ant., 19.8.2 §343-350). 

177 (C) II. Agrippától az elsô felkelésig. Heródes 

Agrippa halála után Claudius újrarendezte a vidéket, 

csatolva azt a római provinciához, hogy prokurátorok 

irányítsák. II. Marcus Julius Agrippa, Heródes 

Agrippa fia, a Heródesi család utolsó tagja 

volt, aki élvezhette a részleges uralkodást. Ôt is, 

mint a család legtöbb tagját Rómában nevelték fel; 

apja 17 éves korában halt meg. Nem örökölte azonnal 

apja birodalmát, csak miután nagybátya Chalcis 

Heródes meghalt (Kr.u. 48), Antilibanon lejtôinek 

kis területén lett uralkodó. Késôbb lemondott errôl 

a területrôl (kb. Kr.u. 52) és megkapta Claudiustól 

Fülöp régi tetrarchátusát, amelyhez késôbb Néró 

hozzácsatolta Galileát és Pereát. Leánytestvérével 

Bernikével való (valószín leg vérfertôzô) viszonya 

botrányt okozott Rómában (Ant., 20.7.3 §145; 

Juvenal: Sat., 6.156 köv.). A bebörtönzött Pál elmagyarázta 

esetét Agrippának és Bernikének (Csel 

25,23–26,32). Miután Jeruzsálem elesett, II. 

Agrippa Bernikével Rómába ment és ott élt; praetor 

volt egy ideig, 93 és 100 között halt meg. Amíg 

Palesztínában uralkodott, kis hatással volt a zsidó 

lakosságra, állandóan összeütközésbe került a papokkal 

és az önhatalmúlag kinevezett, valamint eltávolított 

fôpapokkal. A Heródes dinasztia utolsó 

korszaka nem volt dicsôséges. 

178 T. Julius Alexander (46–48) prokurátor idejében 

Júdea és a mediterrán világ más részei súlyos 

éhínségtôl szenvedtek (→ 79:11). Az adiabenei Helén 

királynô, aki zsidó hitre tért, Egyiptomból ho-


zott gabonával segítette a sz kölködô palesztin népet 

(Ant., XX.5.2 §101). Röviddel ezután volt a jeruzsálemi 

„zsinat”, valószín leg 49-ben (→ 

79:25–33). 

179 Ebben az idôben a prokurátorok voltak a valódi 

uralkodók, akik nem törekedtek arra, hogy 

megértsék a zsidókat, csak kis mértékben voltak tekintettel 

a népi megmozdulásokra, inkább keresték 

a lehetôséget, hogyan zaklassák ôket. Ezt a korszakot 

jellemezték az egymást követô kisebb felkelések 

(Ant., XX.5.1 §97-98; XX.5.3 §106-112; ET., 

II.11.2-3). M. Antonius Felix (52–60 k.) volt a leghírhedtebb 

prokurátor, aki beházasodott Heródes 

családjába, II. Agrippa testvére, Drusilla második 

férje lett (Csel 24,24). Uralkodása alatt a felkelések 

nyílt gy löletté fajultak. A császár küldte ôt 

Palesztínába egy a hivatalából letett fôpap kérésére, 

aki késôbb Rómában élt. Tacitus így írt Félixrôl: 

„Rabszolgai szellemben vitte véghez az összes királyi 

kötelességét mindenféle kegyetlenséggel és kéjelgéssel” 

(Hist. 5,9; vö. Csel 24,24-26; Ant., 

XX.7.2 §142). Mielôtt Palesztínába érkezett volna, 

zsidó „banditák” (lestai) léptek fel, és Josephus feljegyzi 

(Bell., II.13.2 §253), hogy Félix számtalan 

sokaságot feszítetett keresztre, hogy az ország megszabaduljon 

tôlük. „Szikáriusok” nacionalista csoportjai 

– akik rövid tôrökkel (sicae) voltak felfegyverezve, 

és életüket annak szentelték, hogy az ellenséget 

eltávolítsák csöndes kivégzéssel, gyakran 

nyilvános események során – alakultak ebben az 

idôben (Bell., II.13.3 §254-255). Politikai gyilkosságok 

napi programmá váltak; az elsô áldozatuk Jonatán 

fôpap volt, és ennek Félix nagyon örült, mert 

nem állt többé útjában. Más gonosztevô csoportok 

is alakultak, „tisztább kezekkel, de annál kegyetlenebb 

szándékkal” (Bell., II.13.4 §258), felbújtatták 

az embereket Róma ellen, és isteni küldetésüket bizonygatták. 

Valószín leg ehhez a korhoz tartozik az 

egyiptomi csaló tette is (Csel 21,38). Ez a hamis 

zsidó próféta kivezette az embereket az Olajfák hegyére, 

azt ígérte nekik, hogy szavaira Jeruzsálem 

falai összeomlanak, és így be tudnak menni a városba 

és visszaszerezhetik a várost a rómaiaktól. Félix 

erôsen felfegyverzett gyalogosokkal szállt szembe 

vele. Az Egyiptomi elmenekült, de követôinek legtöbbjét 

elfogták vagy megölték. Félix uralkodásának 

közepe táján Claudius meghalt (Kr.u. 54. okt. 

13.) és Néró követte ôt a trónon (54–68). Félix 

prokuratorságának utolsó két évében Pál a ceasareai 

börtönben volt (Csel 23,33–24,27). 

180 Félixet Poncius Festus (kb. 60–62) követte; ô 

megpróbált tisztességes hivatalnok lenni (néha még 

a zsidók javára is Csel 24,27). De a robbanékony 

helyzet, amely Félix alatt keletkezett, már túl volt a 

tartós megoldhatóság határán. Hamarosan Festus 

megérkezése után vita keletkezet Ceasarea zsidó és 

szíriai lakosai között. Ezt a vitát császári rendelet 

döntötte el a szíriaiak javára. Ez még inkább elkese- 

356 

rítette a zsidókat. Festus végül elküldte Pált Rómába, 

amikor mint római polgár élt jogával, hogy a 

császárhoz fellebbezzen (Csel 25,11 köv.). A helyzet 

nem javult a következô prokurátor, L. Albinus 

(62–64) idejében sem: „Nem volt olyan formája a 

b ncselekménynek, amelyet ô elmulasztott volna 

véghezvinni” (Bell., II.14.1 §272). 

(Marsh, F. B.: The Reign of Tiberius, New York 1959. 

Momigliamo, A.: Claudius: The Emperor and His 

Achievment, New York 1961. Smallwood, E. M.: 

Documents Illustrating the Principates of Gaius Claudius 

and Nero, Cambridge 1967.) 

181 (D) Az elsô felkelés (Kr.u. 66–70) Az utolsó 

a római prokurátorok közül Gessius Florus (64–66) 

volt, aki mellett elôdjei „az erény példaképei” 

(Bell., II.14.1 §277) lehettek volna. Ô nyíltan fosztogatta 

az országot, kifosztotta az egyéneket, kirabolta 

a városokat, és engedte, hogy megvesztegessék. 

Ebben az idôben jöttek létre a zelóták (gör. 

zélótes, arám qann n y ), a soviniszták fanatikusan 

ellenálltak a római megszállókkal szemben. 

Cézáreában a zsidók számára megalázó volt, amikor 

Néró úgy döntött, hogy a pogányoknak felsôbbrend 

polgári jogokat ajándékoz, a „hellének” pedig 

eltorlaszolták az utat a zsinagógákba azzal, 

hogy a bejáratok elé boltokat építettek. Zsidók 

Florushoz fellebbeztek, de ô sem tett semmit, hogy 

javuljon a helyzet. Késôbb, amikor 17 talentumot 

vett el a templom kincstárából, a jeruzsálemi zsidók 

nem tudták tovább t rtôztetni magukat. Páratlan 

szarkazmussal kosarat küldtek közösségükön belül, 

hogy gy jtést rendezzenek a „nélkülözô” Florusnak 

(Bell., II.14.6 §293-295). A sértésért bosszút állt rajtuk, 

és a város egy részét átadta a katonáknak, hogy 

azt fosztogassák. Mivel a papok megpróbálták irányítani 

a zsidókat ezen esemény alatt, és türelemre 

intették az embereket, így azok engedékeny magatartást 

tanúsítottak a katonákkal szemben, ám azok 

ezt megvetésként értelmezték. Ezt mészárlás követte, 

de a zsidók visszahúzódtak a templom területére, 

és hamarosan elvágták az oszlopcsarnok utat a 

templom és az Antónia erôdítmény között. Florus, 

akik pillanatnyilag nem volt elég erôs ahhoz, hogy 

irányítás alatt tartsa a lázadókat, kénytelen volt visszavonulni 

Ceasareába. A Róma elleni felkelés így 

formálissá vált. 

182 A zsidókat Eleazár vezette Menahem segítségével, 

aki a zelóták vezetôjének, a galileai Júdásnak 

volt a fia. Az ország felkészült a harcra. A szanhedrin 

Galileát Josephus, Matthias fiára bízta (= a 

történetíró Josephus; → 67:127). Bár h tlenséggel 

gyanúsította ôt a gisalai János, a galileai zelóták 

vezetôje, mivel Josephus több idôt töltött a felkelôk 

megfékezésével, mint szervezésükkel. Kezdetben 

sikeresen legyôzték Florus csapatait, valamint a szíriai 

legátus C. Cestius Gallus seregét is, akit segítségül 

hívtak. Ezután Néró egy tapasztalt parancsno-


kot, Vespasianust, küldött oda, aki 66 telén (66–67) 

elkezdte a hadm veletet Antióchiában, és hamarosan 

Galilea ellen indult. Egy éven belül Galilea elesett 

és Josephus Jotapatánál megadta magát (Bell., 

III.7.3 §339). 

183 É-Palesztína újra Róma fennhatósága alá került. 

Két légió, az ötödik és a tizenötödik a telet 

Cézáreában (67–68), amíg a tizedik 

Szküthopoliszban (Bétsán) töltötte. Idôközben a 

zsidók segítséget vártak Idumeából, de az idumeaiak 

hamarosan felismerték, hogy helyzetük reménytelen, 

és ezért visszahúzódtak. Ebben az idôben a 

jeruzsálemi keresztények Pereába menekültek és 

fôleg Pellában telepedtek le (Euszebiosz: ET., 

III.5.3). 

184 68 tavaszán Vespasianus elindult Jeruzsálem 

felé a Jordán völgyében, elfoglalta és felgyújtotta a 

lázadók házait, amelyek útjába estek (Szamaria, Jerikó, 

Pérea, Machairus, Qumrán). Egyenesen haladt 

volna Jeruzsálem felé, ha Néró nem halt volna meg 

68. június 9-én. Vespasianus szüneteltette hadi tevékenységét, 

és a római fejleményeket figyelte. 

Idôközben Jeruzsálemben kitört a polgárháború (68 

tavaszán). Simon bar Giora bandájával végigvonult 

az országon és kirabolt mindent, amit a rómaiak épségben 

hagytak. Amikor Jeruzsálem felé fordult, az 

emberek belefáradva gishalai János zsarnokságába, 

üdvözölték az új vezért. János csapatával visszahúzódott 

a templomba és ott bezárkóztak, miközben 

Simon a városban uralkodott. 

185 (E) Jeruzsálem ostroma (69–70) Ebben az 

idôben négy császár uralkodott: Galba követte Nérót 

Rómában, de ôt 69. januárjában meggyilkolták. Otho 

lett a császár, de hamarosan Vitellius váltotta ôt le, 

aki 69. decemberéig uralkodott. Mivel Vespasianus 

69. júniusában indult el Jeruzsálembe, seregei július 

1.-én kikiáltották ôt imperator-nak. Visszatért Rómába 

és otthagyta fiát Titust, hogy folytassa Jeruzsálem 

elleni támadást. 

186 Maga az ostrom 70. tavaszán, Húsvét elôtt 

kezdôdött. Mivel a város csak É-ról volt hozzáférhetô 

(meredek völgyek vették körül Ny-ról, Éról 

és K-rôl), ezért Titus É-K-re a Scopus hegy oldalán 

táboroztatta csapatát. Húsvétkor a városon 

belül lázongás tört ki a rómaiak szeme láttára, de a 

zsidóknak sikerült egyesülniük, hogy szembeszálljanak 

a közös ellenséggel. Titus gyorsan körbe vette, 

majd ostrom alá vette a várost, és a védôk szeme 

láttára keresztre feszítetett mindenkit, aki megpróbált 

elmenekülni az ostromlott városból. Az éhség 

és a szomjúság kezdett elviselhetetlenné válni és 

így júliusban a rómaiak az Antónia erôdítmény kapuit 

betörték és lerombolták. Ebbôl az erôdítménybôl 

Titus tovább tudott haladni a templom felé. Ab 

hónap (augusztus) 8.-án tüzet raktak a kapuknál és 

a következô napon a bejárat szabaddá vált. Titus 

meg akarta kímélni a templomot (Bell., VI.4.3 

§140-141), követelte annak átadását, mint jutalmat. 

357 

Az emberek ezt elutasították; amikor 10-én folytatódtak 

a harcok, egy katona izzó kardot dobott az 

egyik szobába. A felfordulás meghiúsította Titus 

próbálkozását, hogy eloltsa a tüzet. Mielôtt a szentek 

Szentjét a t z elpusztította volna, Titusnak néhány 

katonájával sikerült azt megnézni (Bell., 

VI.4.3 §254-266). Hamarosan felhúzták a római 

zászlókat a K-i kapuval szemben, és a katonák „a 

legharsányabb üvöltéssel Titust császárnak kiáltották” 

(Bell., VI.6.1 §316). 

187 A rómaiak a zsidókat lemészárolták. Gisalai 

János visszavonult Heródes palotájába, amely a város 

felsô részében volt és egy ideig még tovább 

folytatta az ellenállást. Végül a rómaiak Kr.e. 70 

szeptemberére a várost véglegesen elfoglalták, kifosztották 

és lerombolták. A városfalat egy-két szakasz 

kivételével teljesen ledöntötték. Római 

helyôrséget állítottak fel a városban. János, Simon 

és a templomból elvett hétágú gyertyatartó alakotta 

Titus gyôzelmi menetét, amikor 71-ben diadalmenetet 

tartott Rómában. Az országszerte szétszórt 

felkelôk csoportjait még le kellett gyôzni 

(Heródiumnál, Maszadánál, Macharosznál), az 

utolsó erôdítményt (Maszada) csak 74-ben sikerült 

elfoglalni (→ 67:123). 

188 Ezek után a római provincia részére vert érmékre 

Iudaea capta felirat került. Ez azt az igazságot 

fejezte ki, amellyel a zsidó népnek évszázadokon 

át együtt kellett élni. Kivéve „Jeruzsálem felszabadításának” 

rövid idôszakát, Simon ben 

Koshiba idejében (→ 191), amikor a templomi áldozatot 

visszaállíthatták. Az, hogy 70-ben lerombolták 

Jeruzsálemet, többet jelentett, mint pusztán a 

szent város lerombolását. Azt jelentette, hogy megsz 

ntek az ószövetségi áldozatok, ettôl kezdve 

Jahvénak nem lehetett többé áldozatot bemutatni 

(hiszen ôsi hagyomány szerint ez csak a jeruzsálemi 

templomban volt lehetséges – ezért volt Jeruzsálem 

a zsidó világ központja). Most azonban, hogy a 

templom már nem létezett többé, a rómaiak uralták 

az országot. Jeruzsálem eleste meghatározó szakítást 

jelentett a múlttal. Ettôl kezdve a zsidóság más 

formát öltött. A keresztény közösségre hasonló hatással 

volt ez a pusztítás. A keresztények a zsidókhoz 

hasonlóan leigázott nép volt a rómaiak szemében; 

a zsidók viszont mîmîm, „szakadároknak” tekintették 

a keresztényeket. A palesztínai keresztény 

menekülôk a diaszpórákba vitték Jézus életének 

emlékeit, tanítását, és beszámoltak a palesztínai zsidóság 

katasztrófájáról. 

189 (F) A két felkelés között (71–132). Miután 

Titus romokban hagyta Jeruzsálemet, a római 

helyôrség szigorú ellenôrzés alatt tartotta a várost. 

A római gyarmatosítók Flavia Neapolisban (a mai 

Nablus) telepedtek le; 800 veterán birtokot kapott 

Emmauszban. Jeruzsálem ôslakosai, mind a zsidók, 

mind a keresztények visszatértek, hogy a rómaiakkal 

együtt éljenek, mint errôl a sírok és a sírkövek


tanúskodnak. Titus saját vagyonának nyilvánította 

Júdea egész területét. 

A zsidó közösség megszokta, hogy fél-sékel adót 

fizet a Jahve templom részére, és most ugyanazt 

kellett fizetnie a fiscus iudaicus-nak a római Jupiter 

Capitolinus templom részére. A vallásos gyakorlatok 

áttolódtak a zsinagógai istentiszteletek formáira, 

a Tóra intenzívebb tanulmányozására. A templom 

lerombolásával a fôpap által vezetett 

Szanhedrin befolyása csökkent. Jamniában a 72 

vénbôl (rabbiból) álló akadémikus Szanhedrin 

Yo annan ben Zakkai rabbival az élen – késôbb ôt 

II. Gamáliel váltotta fel – átvette az autoritás szerepét 

a zsidó közösségben. Annak ellenére, hogy Júdeát 

a rómaiak uralták, a Yeshiva bizonyos önállósággal 

rendelkezett. Meghatározta a naptárat és bíróságként 

m ködött (→ 66:35; vö. J. Neusner: First 

Century Judaism in Crisis, Nashville 1975). 

190 Mind Palesztínában, mind a diaszpórákban 

„Izrael helyreállítása” utáni vágyakozást a Kr.e. 

587-ben lerombolt Jeruzsálem, majd annak helyreállításának 

reménye táplálta. Amíg Traianus 

(98–117) uralkodásának vége felé el volt foglalva a 

pártusok támadásaival, addig kb. 115–116 között a 

birodalom különbözô részein zsidó felkelések törtek 

ki (Küréné, Egyiptom, Ciprus, Mezopotámia). 

Ezek a lázadások egyrészt az elnyomás szította indulatokból 

táplálkoztak, másrészt a zsidók egyre fokozódó 

messiásvárásából. A generális, aki végül leverte 

a mezopotámiai felkelést, romanizált mór, 

Lusius Quietus volt, ezt követôen megjutalmazták 

ôt Júdea kormányzói tisztségével. 

191 (G) A második felkelés (132–135). A változó 

helyzet Júdeában végül az ún. második felkeléshez 

vezetett. Ennek az okai nem teljesen biztosak. Dio 

Cassius (Rom.Hist., 69.12.1-2) feljegyzési szerint 

Hadrianus robbantotta ki, aki megpróbált görög-római 

Aelia Capitolina várost építeni Jeruzsálem helyén 

és a templom romjain akart Jupiternek szentélyt 

emelni. A Vita Hadriani 14.2 inkább egy császári 

rendeletet idéz, amely szerint a körülmetélés 

megtiltása az ok. Hadrianus (117–138) elôzôleg betiltotta 

a kasztrálást, de ebben az idôben megújította 

tilalmát és bele foglalta a körülmetélést is. Bár a 

rendelet nem irányult közvetlenül a zsidók ellen, ez 

lényeges vallási ügyben érintette ôket. Mindkét ok 

hatással lehetett a felkelés kitörésére. 

A júdeai zsidók újra fellázadtak a Rómaiak ellen. 

Az általuk vert érmékre a felkelést tükrözô címek 

kerültek: „Jeruzsálem felszabadulása”, „Izrael megváltása.” 

Szellemi vezérük Rabbi Aqiba, lelki 

vezetôjük Eleazár volt, hadvezérük pedig Simon 

ben Koshiba (a keresztény irodalomban használt 

neve Bar Kochba Cocheba). Az utóbbi vezette az 

országot a felszabadítás ideje alatt jeruzsálemi hadiszállásából. 

Megôrizte a bonyolult kormányzati 

szervezetet és Júdea felosztását, amelyet a rómaiak 

alakítottak ki. Júdea most saját vagyonát képezte, és 

358 

a földm vesek bérleti díjat fizettek a kincstárba. A 

rómaiak elleni taktikáját a gerillacsatározások jellemezték, 

akiket vidéki elôretolt állásokból indított 

(Heródium, Tekoa, Engedi, M e îad asîdîn = 

Khirbet Qumrán). 

192 A felkelés kezdetekor a római kormányzó 

Tineius Rufus tanácstalan volt annak ellenére, hogy 

csapatai voltak az országban. Szíria legátusa 

Publicius Marcellus segítségére sietett; de végül 

Hadrianus elküldte legjobb hadvezérét, Sextus 

Julius Severust, akit Angliából hívott vissza. 

Severus leverte a forradalmat, de csak a zsidók kiéheztetése 

után, akik elmenekültek az erôdítményekbe 

és a sivatagi barlangokba. A Vádi 

Murabba‘at-ban, a ever és a Se’elim barlangjaiban 

telepedtek le a családok, magukkal vive háztartási 

eszközeiket, bibliai tekercseiket és családi emlékeiket. 

Az Engedi tisztek a everi barlangokba menekültek, 

magukkal vitték Simon hadvezér leveleit 

(→ 67:119–122). Amikor Jeruzsálem a rómaiak kezébe 

kerül, Simon utoljára állította fel seregét 

Bétternél (a mai Bittir, Jeruzsálemtôl 10 km-re Ny- 

DNy irányába). Hadrianus uralkodásának 18. évében 

(134–135) az ostrom után Bétter végül elesett. 

Ezek után Hadrianus lerombolta Jeruzsálemet, hogy 

majd felépítse Aelia Capitolinát. Elrendelte, hogy 

„mostantól kezdve az egész (zsidó) nemzetet ki kell 

tiltani még Jeruzsálem körzetébôl is, hogy még távolról 

se lássák ôsi otthonukat” (Euszébiosz: ET., 

IV.6.3). 

(Fitzmyer, J. A.: „The Bar Cochba Period”, ESBNT, 305- 

354. Fulco, W. J.: „The Bar Cochba Rebellion”, TBT 64 

1973 1041-1045. Yadin, Y.: Bar-Kokhba, London 1971.) 

193 Nagyon keveset tudunk a júdeai kereszténységrôl 

abban az idôben, amikor az Egyház és a 

zsinagóga kettészakadtak. Amikor a keresztények 

70 után visszatértek Jeruzsálembe, az Egyházban 

Simeon, Kleofás fia elnökölt, aki vértanúságáig († 

107) püspök volt. (Néhányan Jézus „testvérével” 

azonosítják ôt Mk 6,3, eszerint kezdetben Jézus rokonai 

irányították a jeruzsálemi egyházat. Vitatott 

(Apost. Const. 7.46), ahogyan H. B. Streeter The 

Primitive Church, New York 1929 azonosította Júdást, 

mint Jézus „testvérét” Jeruzsálem harmadik 

püspökével.) Simeon után 13 más zsidókeresztény 

püspök vezette a jeruzsálemi egyházat Hadrianus 

idejéig: Jusztusz, Zakeus, Tóbiás, Benjamin, János, 

Mátyás, Fülöp, Szenekász, Jusztusz, Lévi, Efrém, 

József és Júdás (ET., IV.5.3). Euszébiusz továbbá 

feljegyzi, hogy Simeon vértanúságáig „sok ezer körülmetélt 

kezdett el hinni Krisztusban” (ET., III.35). 

(Baus, K.: From the Apostolic Community to 

Constantine, History of the Church 1. köt., New York 

1980, 70-158. Bihlmeyer, K. – Tüchle, H.: Church 

History 1: Christian Antiquity, Westminster 1958, 33- 

102.)


359


360

75:193 IZRAEL TÖRTÉNETE 

361

75 IZRAEL TÖRTÉNETE

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?