75 IZRAEL TÖRTÉNETE

IZRAEL TÖRTÉNETE 75:162–167
évére helyezi, amely valószín leg aug. 19-én vagy
szept. 17-én kezdôdhetett Kr.e. 28-ban (= AUC
781). János, Zakariásnak a templom papjának fia,
valószín leg a qumráni esszénusokkal való kapcsolata
miatt tartózkodott a sivatagban, akikkel késôbb
szakított, amikor „üzenetet kapott Istentôl” (Lk
3,3), hogy prédikáljon mindenkinek, akik hallgatnak
rá. Egy ilyen hipotézist (ld. A. T. Robinson:
HTR 50 1957, 175-181), bár nagyon hihetônek
hangzik, sem bizonyítani, sem tagadni nem lehet.
Josephus szerint János „egy jó ember volt, aki a zsidókat
becsületes életre biztatta, hogy igazságosan
bánjanak egymással, és áhítatosan hódoljanak Istennek,
valamint hogy csatlakozzanak a keresztséghez”
(Ant., XVIII.5.2 §117). János tanítványokat
gy jtött maga köré (Jn 1,35-37; Mt 9,14; Lk 7,18),
akik késôbb eljutottak Alexandriába és Efezusba
(Csel 18,24-25). Heródes Antipász bebörtönözte ôt,
az emberekre gyakorolt hatása miatt és azért, mert
kritizálni merte Heródest Heródiással kötött házassága
miatt (→ 165). A Holt-tenger K-i részén fekvô
Macharius erôdítménybe történô bebörtönzése után
megölték ôt (Ant., XVIII.5.2 §119; vö. Mk 6,17-
28). Az ÚSz Jánost Jézus elôfutáraként ábrázolja,
aki hirdette, hogy utána jön az, ki – mint vallotta –
„erôsebb nálam” (Mk 1,7), aki Illéshez hasonló hitújító
(Mt 11,3.10-14; vö. Mal 3,1; 4,5).
(Becker, J.: Johannes der Täufer und Jesus von Nazareth,
Neukirchen 1972. Finegan, J.: Handbook of Biblical
Chronology, Princeton 1964, 259-280. Hoehner, H. W.:
Chronological Aspects of the Life of Christ, Grand Rapids
1977. Schütz, R.: Johannes der Täufer, ATANT 50, Zürich
1967. Scobie, C.: John the Baptist, London 1964.
Steinmann, J.: Saint John the Baptist and the Desert
Tradition, New York 1958.)
170 (G) Jézus tevékenysége és halála. A názáreti
Jézus palesztínai nyilvános m ködését valamikor
János bebörtönzése után kezdte el – az idôt pontosan
nem lehet meghatározni, de valószín leg megjelenésének
idejére tehetjük (Kr.u. 28–29). Jn 2,20
azt feltételezi, hogy Jézus nyilvános m ködése folyamatban
volt a heródesi templom 46. évében (annak
kezdete kb. Kr.e. 20-ra tehetô), tehát Kr.u. 26.
Mindenesetre Jézus, Jánoshoz hasonlóan, követôket
gy jtött maga köré és tanította azokat. Jézus m ködésének
fô területe kezdetben Galilea volt, amely
Heródes Antipász területe volt. Amint vándorolt
egyik helyrôl a másikra úgy prédikált, mint a vallásos
zsidó vezetôk az I. sz. elején. Idônként nem értett
egyet más vallási tanítók nézeteivel, akik a népnek
értelmezték az Írásokat. A megváltás új útját
hirdette, de az emberekre gyakorolt nagy hatása ellenállást
váltott ki.
171 Egy idô után sokan negatívan reagáltak Jézusra.
Amikor m ködési területét áttette Jeruzsálembe
Húsvét ünnepének alkalmával (az idôpontot nem
lehet pontosan meghatározni, talán Kr.u. 30), akkor
354
léptek fel ellene. Az egyik tanítványának, iskarióti
Júdásnak a segítségével elfogták és a Szanhedrin
elé állították. Azt, hogy a tárgyalást formális vizsgálatra
alapozták, vagy hogy vádesküdtszék elôtt történt,
nem lehet meghatározni, sôt még azt sem,
hogy hivatalos ítélethirdetés történt-e. Mk 14,64
említi, hogy istenkáromlással vádolták. Mivel a
Szanhedrin hatalma csak bizonyos esetekre korlátozódott
(Jn 18,31), ezért Jézust átadták a római helytartónak,
Poncius Pilátusnak (Mk 15,1), aki a
legfelsôbb bírói hatalmat gyakorolta Júdeában (a
fôbenjáró büntetéseket, ld. (Bell., II.8.1 §117). Tacitus
(Ann., 15.44.2) feljegyezte: „Krisztust Poncius
Pilátus (júdeai) prokurátor végezte ki Tiberius uralkodása
alatt.” Pilátus nem értette a vallási vita alapját,
azt feltételezte, hogy politikai ügyrôl van szó,
amely veszélyes lehet Róma szempontjából. Megtudta,
hogy Jézus galileai, ezért elküldte ôt Heródes
Antipászhoz, Galilea uralkodójához, aki Jeruzsálembe
jött a húsvéti ünnepségre (Lk 23,6-12). Heródes
elutasította a formális eljárásmódot és ezért visszaküldte
Jézust Pilátushoz, aki végül engedett a
vezetôk és a néptömeg követelésének (Mk 15,15).
Jézust a római katonák keresztre feszítették Jeruzsálem
városfalain kívül, hívei pedig eltemették.
Két nappal késôbb tanítványai üresen találták a sírját,
azután Jézus többször is megjelent nekik élve.
Tanítványai hírül adták, hogy élve jelent meg nekik.
Sokan összegy ltek, és a következô Pünkösd ünnepén
hirdetni kezdték: „Jézust Isten feltámasztotta, s
ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. … Izrael
egész házának tudnia kell, hogy Isten Jézust, akit ti
keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette”
(Csel 2,32.36). Hinni kezdtek benne, mint Isten föltámadt
Fiában, aki az üdvösség egyetlen közvetítôje
az emberiség számára. A vallási mozgalom, amelyet
a názáreti Jézus életében elindított, hamarosan
ismertté vált, mint keresztény egyház (Csel 11,26).
(Bibliográfiáról és részletesen a történeti Jézusról
ld. →78).
172 (IV) A római kori Palesztína Jézus halála
után (Kr.u. 30–135).
(A)A kereszténység elterjedése. A kezdeti keresztény
közösség egyre inkább küldetésének tudatára
ébred, hogy hirdesse „Jézus Krisztus örömhírét”
(Mk 1,1). A palesztínai zsidók megtérítésének
kezdeti sikere után (Csel 2,41.47; 6,7) az apostoli
hirdetôk a Római Birodalom fôváros-központjai felé
fordultak. „Az örömhír” elterjedt Jeruzsálemtôl
„a föld végéig” (Csel 1,8), elôször a diaszpórai zsidókat,
majd a pogányokat szólították meg.
Valószín leg Kr.u. 36-ban a szétesés közepette,
amikor Pilátust visszaküldték Rómába és
Marcellust nevezték ki új prefektusnak, elkezdôdött
„az Egyház nagy üldözése” (Csel 8,1), amelyben
István vértanúhalált halt, és a tarzusi Saul „gyilkos
leheletével fenyegetett” (Csel 9,1-2). Saul
megtérésérôl ld. → 79:13, 20.