75 IZRAEL TÖRTÉNETE

IZRAEL TÖRTÉNETE 75:177–181
tanúskodnak. Titus saját vagyonának nyilvánította
Júdea egész területét.
A zsidó közösség megszokta, hogy fél-sékel adót
fizet a Jahve templom részére, és most ugyanazt
kellett fizetnie a fiscus iudaicus-nak a római Jupiter
Capitolinus templom részére. A vallásos gyakorlatok
áttolódtak a zsinagógai istentiszteletek formáira,
a Tóra intenzívebb tanulmányozására. A templom
lerombolásával a fôpap által vezetett
Szanhedrin befolyása csökkent. Jamniában a 72
vénbôl (rabbiból) álló akadémikus Szanhedrin
Yo annan ben Zakkai rabbival az élen – késôbb ôt
II. Gamáliel váltotta fel – átvette az autoritás szerepét
a zsidó közösségben. Annak ellenére, hogy Júdeát
a rómaiak uralták, a Yeshiva bizonyos önállósággal
rendelkezett. Meghatározta a naptárat és bíróságként
m ködött (→ 66:35; vö. J. Neusner: First
Century Judaism in Crisis, Nashville 1975).
190 Mind Palesztínában, mind a diaszpórákban
„Izrael helyreállítása” utáni vágyakozást a Kr.e.
587-ben lerombolt Jeruzsálem, majd annak helyreállításának
reménye táplálta. Amíg Traianus
(98–117) uralkodásának vége felé el volt foglalva a
pártusok támadásaival, addig kb. 115–116 között a
birodalom különbözô részein zsidó felkelések törtek
ki (Küréné, Egyiptom, Ciprus, Mezopotámia).
Ezek a lázadások egyrészt az elnyomás szította indulatokból
táplálkoztak, másrészt a zsidók egyre fokozódó
messiásvárásából. A generális, aki végül leverte
a mezopotámiai felkelést, romanizált mór,
Lusius Quietus volt, ezt követôen megjutalmazták
ôt Júdea kormányzói tisztségével.
191 (G) A második felkelés (132–135). A változó
helyzet Júdeában végül az ún. második felkeléshez
vezetett. Ennek az okai nem teljesen biztosak. Dio
Cassius (Rom.Hist., 69.12.1-2) feljegyzési szerint
Hadrianus robbantotta ki, aki megpróbált görög-római
Aelia Capitolina várost építeni Jeruzsálem helyén
és a templom romjain akart Jupiternek szentélyt
emelni. A Vita Hadriani 14.2 inkább egy császári
rendeletet idéz, amely szerint a körülmetélés
megtiltása az ok. Hadrianus (117–138) elôzôleg betiltotta
a kasztrálást, de ebben az idôben megújította
tilalmát és bele foglalta a körülmetélést is. Bár a
rendelet nem irányult közvetlenül a zsidók ellen, ez
lényeges vallási ügyben érintette ôket. Mindkét ok
hatással lehetett a felkelés kitörésére.
A júdeai zsidók újra fellázadtak a Rómaiak ellen.
Az általuk vert érmékre a felkelést tükrözô címek
kerültek: „Jeruzsálem felszabadulása”, „Izrael megváltása.”
Szellemi vezérük Rabbi Aqiba, lelki
vezetôjük Eleazár volt, hadvezérük pedig Simon
ben Koshiba (a keresztény irodalomban használt
neve Bar Kochba Cocheba). Az utóbbi vezette az
országot a felszabadítás ideje alatt jeruzsálemi hadiszállásából.
Megôrizte a bonyolult kormányzati
szervezetet és Júdea felosztását, amelyet a rómaiak
alakítottak ki. Júdea most saját vagyonát képezte, és
358
a földm vesek bérleti díjat fizettek a kincstárba. A
rómaiak elleni taktikáját a gerillacsatározások jellemezték,
akiket vidéki elôretolt állásokból indított
(Heródium, Tekoa, Engedi, M e îad asîdîn =
Khirbet Qumrán).
192 A felkelés kezdetekor a római kormányzó
Tineius Rufus tanácstalan volt annak ellenére, hogy
csapatai voltak az országban. Szíria legátusa
Publicius Marcellus segítségére sietett; de végül
Hadrianus elküldte legjobb hadvezérét, Sextus
Julius Severust, akit Angliából hívott vissza.
Severus leverte a forradalmat, de csak a zsidók kiéheztetése
után, akik elmenekültek az erôdítményekbe
és a sivatagi barlangokba. A Vádi
Murabba‘at-ban, a ever és a Se’elim barlangjaiban
telepedtek le a családok, magukkal vive háztartási
eszközeiket, bibliai tekercseiket és családi emlékeiket.
Az Engedi tisztek a everi barlangokba menekültek,
magukkal vitték Simon hadvezér leveleit
(→ 67:119–122). Amikor Jeruzsálem a rómaiak kezébe
kerül, Simon utoljára állította fel seregét
Bétternél (a mai Bittir, Jeruzsálemtôl 10 km-re Ny-
DNy irányába). Hadrianus uralkodásának 18. évében
(134–135) az ostrom után Bétter végül elesett.
Ezek után Hadrianus lerombolta Jeruzsálemet, hogy
majd felépítse Aelia Capitolinát. Elrendelte, hogy
„mostantól kezdve az egész (zsidó) nemzetet ki kell
tiltani még Jeruzsálem körzetébôl is, hogy még távolról
se lássák ôsi otthonukat” (Euszébiosz: ET.,
IV.6.3).
(Fitzmyer, J. A.: „The Bar Cochba Period”, ESBNT, 305-
354. Fulco, W. J.: „The Bar Cochba Rebellion”, TBT 64
1973 1041-1045. Yadin, Y.: Bar-Kokhba, London 1971.)
193 Nagyon keveset tudunk a júdeai kereszténységrôl
abban az idôben, amikor az Egyház és a
zsinagóga kettészakadtak. Amikor a keresztények
70 után visszatértek Jeruzsálembe, az Egyházban
Simeon, Kleofás fia elnökölt, aki vértanúságáig (†
107) püspök volt. (Néhányan Jézus „testvérével”
azonosítják ôt Mk 6,3, eszerint kezdetben Jézus rokonai
irányították a jeruzsálemi egyházat. Vitatott
(Apost. Const. 7.46), ahogyan H. B. Streeter The
Primitive Church, New York 1929 azonosította Júdást,
mint Jézus „testvérét” Jeruzsálem harmadik
püspökével.) Simeon után 13 más zsidókeresztény
püspök vezette a jeruzsálemi egyházat Hadrianus
idejéig: Jusztusz, Zakeus, Tóbiás, Benjamin, János,
Mátyás, Fülöp, Szenekász, Jusztusz, Lévi, Efrém,
József és Júdás (ET., IV.5.3). Euszébiusz továbbá
feljegyzi, hogy Simeon vértanúságáig „sok ezer körülmetélt
kezdett el hinni Krisztusban” (ET., III.35).
(Baus, K.: From the Apostolic Community to
Constantine, History of the Church 1. köt., New York
1980, 70-158. Bihlmeyer, K. – Tüchle, H.: Church
History 1: Christian Antiquity, Westminster 1958, 33-
102.)