Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol

oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt
a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta.
Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar
elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s
amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár
érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a
szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája
irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát
mormolt.
Isten kardja (Szalai András)
(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya,
melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás
céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek
készítették. E szablya markolata
aranylemezzel van borítva és
drágakövekkel díszítve, mely
alkalmatlanná teszi harci használatra. A
markolat arany burkolatán nincs a
használatnak vagy kopásnak jele. E szablya
a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar
királyok tulajdonában volt, de a XI.
században Salamon király anyja Nordheim Ottó
hercegnek ajándékozta. Testvér, ha
Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez
Isten Kardja!)
A bécsi kard markolata
A hunok
A magyar csodaszarvas eredetmondával szemben a kínai hagyományok úgy tudják, hogy a hunok
a Hai-nemzetségből származnak, akiket Kié császár fia, Sun-ui vezetett Kína északi hegyvidékére, miután
e nép föllázadt a zsarnok császár ellen Kr.e. 1766-ban. A szakvélemény szerint a hunok őshazája Közép-
Ázsiában, a Góbi-sivatag fölötti vidéken lehetett. Az előzőekben említés esett Grover S. Krantz
munkájáról, aki úgy véli, hogy a Kárpát-medencéből már Kr.e. 6200 tájától kivándorlások történtek. Nem
lehetetlen tehát, hogy a hunok is innen vándoroltak keletre, és visszatérésük emlékét a
Csodaszarvasmonda őrzi. Annyi biztos, hogy a hunok lovas műveltségű, harcos, pusztai nép volt. Bárhol
is volt őshazájuk, idő múlásával Kína szomszédságába kerültek, s mintegy 1500 évig váltakozó sikerrel
kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. A két nép közötti határvonal a nagy folyam Huang-ho (Sárgafolyó)
volt, bár helyenként a hunok a déli oldalt is birtokolták, mint például a folyam kanyarulatában lévő
Ordos tartományt.
A korai századokban a hunok íjával, gyors könnyűlovasságával szemben a kínaiak nem tudtak
megküzdeni. A világhírű nagyfalat is ellenük építették, mely nem eredményezett megbízható védelmi
vonalat. A hunoknak kedvezett Kína megosztottsága is. A Kr.e. IV. században a belső harcokból Csi’in
állam került ki győztesen, s vezetésével kezdetét vette Kína egységesítése. Ez - és az, hogy a kínaiak
lassan kiismerték a hunok harcmodorát - eredményezte, hogy Kr.e. 318-ban a hunok nagy vereséget
szenvedtek. Később Hiao-csi’ing császár Li Mu tábornokot bízta meg a hunok elleni védelmi rendszer
megszervezésével. Li Mu kiváló szervezőnek bizonyult. Kína a nehézgyalogság mellet egyre nagyobb
számban állította hadrendbe a hun módra kiképzett könnyűlovasságot is. Ettől kezdve a harcok váltakozó