Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol

Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem
kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége,
harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél.
Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és
elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen
erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe.
A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a
rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását
lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak,
míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak.
A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és
ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották
ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és
mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták,
megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben
álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat.
Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak,
mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az
ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is.
Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges
csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a
roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a
megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is
hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az
ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást
színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel
használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből
menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek. A magyarok ezzel
megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy
kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük
szembefordultak.
Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj", "haj" harci kiáltásuk, és
lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik
rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű
népek találmánya volt.
Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött
tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot
tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst,
tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben
feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és kéthárom
málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami
fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta,
teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.