Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol

két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe
tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről".
Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és
kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is
felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel
pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus
alkotmányának tekinthetjük.
Árpád
A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink
hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A
hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A
bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban megvannak mindazon erények, melyek egy
elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt
tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával.
Mondta is a főtáltos:
- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket,
ha a Teremtő is úgy akarja!
Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás,
hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében
lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen
nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé lüktetett. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett.
Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is
nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába
vezényelt „visszakozz”-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc,
rontott az ellenségre.
Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét - hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy
csapatvisszavonásra -, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a
parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett,
mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta
be, melle büszkeségtől feszült.
- Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant! - dörmögte magában.
Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád
megúszta a „csínyt” egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett
most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utódja lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy
az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla király
halála után.
Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb
nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség
kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is. Izmai már
sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához,
Árpádhoz:
- Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!
Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend
és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi
hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt.