Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol

Radics Géza 

Kurinszky Kata és Szalai András rajzaival 

OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL 

I. rész: 

Előszó, A Kárpát-medence ősműveltségei, A magyar nyelv és népnevünk, A magyar 

kutyafajták 

II. rész: 

A finnugor származáselmélet, A szittya származástudat, Isten kardja, A hunok 

III. rész: 

A Csodaszarvas, Az avarok, A kocsi, A rovásírás 

IV. rész: 

Emese álma, Álmos nagyfejedelem népe, A visszacsapó íj, A harcmodor 

V. rész: 

A vérszerződés, Árpád, A honfoglalás, Árpád apánk birodalma 

VI. rész: 

Uralkodóink származásrendje, Vérbulcsú, A központi hatalom megszilárdul, A 

Magyar Szent Korona 

VII. rész: 

A magyar királyság fénykora és hanyatlása, Országcsonkitás 

VIII. rész: 

A magyar nemzeti címer, A népdal és népzene, A nemzettudat, Nyilatkozatok a 

magyar nyelvről, Vérszerződés (színdarab), Forrásmunkák 

Csodálatos Írások és gondolatok

E L Ő S Z Ó 

Ezen őstörténeti olvasmányokat annak reményében indítjuk útjukra, hogy hozzásegítenek a 

nemzeti önismeret kiműveléséhez, melynek birtokában a magyarság képes lesz egy eredményesebb, 

boldogabb jövő építésére. Múltunk hiányos, sok esetben téves, sőt hamis ismereteit kívánjuk pótolni, 

helyesbíteni, már amennyire a rendelkezésünkre álló forrásmunkák, egymásnak sokszor ellentmondó 

közléseivel, egy szerény kiadvány keretein belül ezt lehetővé teszik. Éppen ezért, nem tartunk igényt sem 

a kizárólagosságra, sem a véglegességre, s még kevésbé tévedhetetlenségre. Csak azt kívánjuk rögzíteni, 

hogy nemzetünk sorsáért aggódva megtesszük, ami szellemi és anyagi erőnkből telik. Igyekeztünk, hogy 

múltunk elfelejtett, esetenként talán a legfontosabb szakaszaira felhívjuk az olvasók figyelmét. 

Rámutassunk a káros tévtanokra, melyek mérgezik a nemzet lelkületét és érzelemvilágát. Iszaposítják és 

rombolják a nemzeti tudatot. Korlátozzák a nemzeti vezéreszme kibontakozásának lehetőségeit. 

Nem hisszük, hogy e hazafias olvasmányok önmagukban, képesek lennének orvosolni a 

magyarság súlyos lelki és tudatbeli nehézségeit, de reménykedünk abban, hogy bővítik azon ismereteket, 

melyek nélkülözhetetlenek az egészséges, jól működő társadalom kiépítéséhez, azon túl pedig a nemzeti 

lét legfontosabb pilléreivé válhatnak. Reménykedünk abban is, hogy ezen olvasmányok serkentőleg 

hatnak ifjú nemzedékünk lelki- és tudatvilágára, és soraikból olyan egyéniségek kerülnek a magyar 

társadalom élére, akik képesek lesznek fölvenni a harcot nemzetünk jövőjéért. Ha ez megtörténik, akkor 

fáradozásunk, munkánk nem lesz hiábavaló. 

A Magyar Királyságot felölelő kort, tehát az utolsó ezer évet egy rövid vázlat keretén belül 

mutatjuk be úgy, hogy kiemeljük mindazon tudnivalókat, melyekre méltán büszkék lehetünk, de nem 

kendőzzük el azon folyamatokat, történelmi eseményeket sem, melyek a mai szétesettséghez, 

kilátástalansághoz vezettek. Ennek ismeretére azért van szükség, mert Mátyás király halála óta sorsunk 

lefelé ível, s eljutottunk történelmünk azon pontjára, mikor jövőnk, puszta nemzeti létünk valóban 

kérdésessé vált. Legfőbb ideje tehát, hogy szembe nézzünk a könyörtelen valósággal. 

Az utolsó ötszáz évben sorozatos csapások sújtották a magyarságot, melyek következtében 

szaporulatban messze a nyugati népek mögött maradtunk. A viharok elmúltával, ha sebzetten is, újra 

talpra álltunk, mert szültek az anyák. Most viszont önmagunkat emésztjük el! Évente kb. 50,000-rel 

vagyunk kevesebben. Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor kisnépi mivoltunkról törpe néppé 

süllyedünk, és eltűnünk Isten virágos kertjéből. 

A szerző

A Kárpát-medence ősműveltségei 

Mennél mélyebbre hatolunk a múlt fürkészésébe, annál kevesebb az írott emlék, a régészeti lelet, 

de annál színesebbek a szájhagyományok, melyek segítségével körvonalazni lehet az ősi idők emberének 

életét, műveltségét, küzdelmét, sorsának alakulását. Így van ez a Kárpát-medence ősembere történetének 

és műveltségeinek esetében is. Vajon mióta él ember a Kárpát-medencében? Vajon mely korból van 

minden kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy ember élt e földön, melyet hazánknak mondhatunk? 

Az elmúlt százezer évek során Európa északi része többször eljegesedett. A Kárpát-medencében 

az utolsó eljegesedés visszahúzódása után - kb. tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt - indult el a folyamat, mely a 

magas műveltségek kibontakozásának kezdetét jelenti. Minden jel arra mutat, hogy ezen 

ősműveltségeknek kiemelkedő szerepük volt Európa ősműveltségeinek kialakulásában, fejlődésében és 

nem utolsó sorban földrészünk benépesedésében. 

Korábban, az őskorban, mintegy negyven-ötvenezer évvel ezelőtt a Bükk hegységbeli Szeletabarlang 

lakói készítették a kor legfinomabban megmunkált kőeszközeit. Az Istállóskői-barlangból pedig 

egy háromlyukú csontsíp került elő, melyen öt hang megszólaltatása volt lehetséges. Vértesszőlősön 

pedig kb. 300 ezer évvel ezelőtt élő ember maradványai kerültek elő, míg Rudabányán tízmillió éves 

ősmajom koponyacsontjára bukkant a régész. A Kárpát-medencében tehát kimutatható az élet valamely 

formája évmilliókra visszamenően. Az utolsó jégkort követő ezredekben a felmelegedés révén egyre 

nagyobb területek váltak lakhatóvá. Az olvadó jég biztosította a bőséges vízellátást, melynek 

eredményeként a felszabadult területeket buja növényzet, majd állatvilág lepte el. A Kárpát-medencét 

nem borította jégpáncél, annak peremvidéke, fagyos tundra volt. Ezer-kétezer évvel is megelőzhette 

Észak-Európát az emberi létfenntartás követelményeit illetően, bár a legújabb számítógépes kimutatások 

szerint a felmelegedés sokkal gyorsabb volt, mint azt eddig vélték. Ez meg is felelhet a valóságnak, 

hiszen a hatalmas kőgörgetegek (morénák) sodrásához nagy áradásra volt szükség. Elő-Ázsia és Anatólia 

emberfölöslege a Duna vonalát követve egyre nagyobb számban telepítette be a Kárpát-medencét. Miután 

a lakosság itt fölszaporodott, a Kárpát-medence emberfölöslege a Duna, majd a Rajna mentén haladva 

benépesítette Közép-Európát. 

A Kárpát-medence éghajlati és természeti adottságai biztosították a nagy számban letelepedők 

létfeltételeit. Mintegy hétezer évvel ezelőtt virágzó 

egységes műveltség leletei kerültek elő Erdélyben, 

Bánátban, Tiszántúl déli felében a Berettyó vonaláig, 

és a Duna-Tisza köze déli harmadából, nagyjából a 

mai határvonalig. A szaktudomány az e területen 

kibontakozott műveltséget Körös műveltségnek 

nevezi. Mintegy ezer évvel később az ettől északra 

eső területeken bontakozott ki az alföldi vonaldíszes 

edények műveltsége. Ebben az időben vette kezdetét 

a dunántúli vonaldíszes edények műveltségének 

köre is, melynek hatása a Rajna vidékéig terjedt. 

1. Körös műveltség. 2. Dunántúli vonaldíszes 

edények műveltsége. 3. Alföldi vonaldíszes 

edények műveltsége. (Kalicz Nándor: Agyag istenek.) 

A Körös műveltség népe Erdélyben központi, kályhafűtéses kőházakat épített, míg az Alföldön a 

felmenő falú vagy sátorszerű kisházak nyomai ismeretesek. A dunántúliak pedig hatalmas nagycsaládi, 

20-40 méteres gerendaházakat 

építettek. Nem lehetetlen, hogy e 

hatalmas építmények emléke

kapcsán került a ház szó a német és angol nyelvbe Haus, illetve house alakban. A Körös műveltség leletei 

mezopotámiai kapcsolatokra utalnak. A Maros menti Alsótatárlakán 1963-ban talált írásos cserepeket a 

tudósok némelyike idősebbnek tartja a mezopotámiai írásos leleteknél. Amennyiben ez beigazolódna, azt 

jelentené, hogy az írás a Kárpát-medencében, azon belül Erdélyben vette kezdetét. A korong alakú 

cserépen a kettős kereszt is látható. Az Alsótatárlakától mintegy 18 km-re lévő Tordoson előkerült írásos 

cserepek jelei pedig trójai kapcsolatokra utalnak. 

Az alsótatárlakai képírásos agyagcserepek 

Az alföldi vonaldíszes edények műveltségének leletanyagán szintén kimutathatók a 

mezopotámiai és krétai hasonlóságok. Az egyik legismertebb és a legszélesebb körben használt jel a 

nőiséget, női istenséget jelölő háromszög volt, míg a legtitokzatosabb a nagy „M” alakú jel, melynek 

értelmezésére nincs nemzetközileg elfogadott magyarázat. E jel, ismereteink mai állása szerint, szintén a 

Kárpát-medencéből indult útjára. A dunántúliak leletanyaga külsőségeiben nem mutat oly szoros 

hasonlóságot a mezopotámiai és krétai leletekkel, mint az alföldieké, de lényegi mondanivalójuk az 

újkőkor vezéreszméjének, a termékenységi vallás eszmekörébe tartozik. Ezen ősműveltségek népei 

földművelés és állattenyésztés mellett halászattal és vadászattal is foglalkoztak. A megtermelt gabonát 

nagy, agyagból készült, égetett edényekben tárolták. 

A későbbi ezredekben újabb bevándorlók érkeztek, akik hatására a Kárpát-medence három nagy 

műveltségköre egyre színeződött és osztódott is. Az egyik legjelentősebb bevándorlást délről, Kr.e. 

kétezer táján (rézkor) a péceli műveltség népében kell keresnünk, melynek leletei ismeretesek csaknem 

az egész Kárpát-medencéből. Nagyon valószínű, hogy ők hozták be a kocsit Közép-Európába, melynek 

agyagból készített mását Budakalászon találták meg. A péceliek bevándorlása és letelepedése 

meghatározó fontosságúnak mutatkozik 

mind a Kárpát-medence, mind a magyarság 

kialakulásának történetében. Velük 

szaporodott ugyanis a Kárpát-medence 

népessége olyan állagra, mely után a később 

bevándorolt népek a helyben találtak 

nyelvét színezhették ugyan, de azt 

megváltoztatni nem tudták. Vajon milyen 

nyelvet beszélhetett a Kárpát-medence 

népessége Kr.e. kétezer táján? 

A magyar nyelv és népnevünk 

1. Tiszapolgári műveltség -, 2. 

Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. 

Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz Nándor. 

Agyag istenek.) 

Különböző vélemények vannak arról, hogy nyelvünk mely korban érte el azon fejlettségét, melyet 

már magyarnak nevezhetünk. Erre elfogadható választ csak előítéletek nélküli, nyelvészetben és 

történelemben jól felkészült tudósok tudnának adni. Külföldi tudósok, mint például az olasz Mezzofanti 

bíboros, az angol nyelvész, Sir John Bowring (ejtsd: Báoring), akik beszéltek magyarul, az 1830-as 

években a legnagyobb elismeréssel és csodálattal adóztak nyelvünknek. Úgy vélték, eredete az emberi 

művelődés korai ezredeibe nyúlik vissza. Grover S. Krantz az amerikai Washington Állam Egyetem 

tanára az Európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyvében azt írja, hogy amennyiben kutatásai 

eredményei beigazolódnak, úgy „a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve.” Annyi biztos,

hogy a nyolc-kilencszáz éves magyar nyelvemlékek ma is érthetők, s ha tudjuk, hogy azok a latin ábécé 

kényszerzubbonyába lettek bújtatva, és azt, hogy Magyarországon a magyar nyelv csak 1844-ben vált az 

ország hivatalos nyelvévé, akkor mi is elcsodálkozunk, mint annak idején a két külföldi tudós. A latin 

ábécé-nek ugyanis nem volt betűje nyelvünk minden hangjára. Így például az á, é, ö, ü, cs, gy, ly, ny, sz, 

ty és zs. Nos, hogyan lehetett a magyar szókat írni e betűk nélkül? Gyümölcs szavunk az egyik legjobb 

példa. A latin ábécéből hiányzik négy betű a gy, az ü, az ö és a cs, amelyek szükségesek a kérdéses szó 

helyes írásához. Ezért írták így: gimilc, míg ősi rovásírásunkkal hibátlanul lehetett írni, mert minden 

hangnak - kivéve a hosszú magánhangzókat - megvolt a betűje. A latin betűkkel írt korai nyelvemlékeink 

tehát nem tükrözik a magyar szavak helyes írását, még kevésbé azok kiejtését. 

Az őstörténetünkről szóló írások és rovásírásos emlékeink a küzdelmes századok során 

nagyobbrészt elvesztek, megsemmisültek. Csak nagyon kevés rovásemlék maradt meg, azok is inkább a 

későbbi századokból. Ennek két fő oka van. Az első az, hogy miután a magyarság a római hitre tért át, 

elrendelték a rovásírás üldözését, pusztítását mindannak, ami a magyarság ősi műveltségének, hitének 

ápolója volt. A másik ok pedig az volt, hogy rovással főleg fára írtak, róttak. Az üldöztetettség 

századaiban elrejtett rovásírásos fatárgyak a századok során elkorhadtak. Nyelvünk fejlettségi fokának 

megállapításához ezen elpusztult rovások fontos bizonyítékai lehetnének. Tudnunk kell azt is, hogy a 

magyar királyi és főúri udvaroknak nyolcszáz évig nem a magyar volt a nyelve, hanem a latin és a német. 

Nem lehetetlen, hogy e körökben többen használták a török vagy szláv nyelvet, mint a magyart. A királyi 

és főúri körökben a magyar nyelv tehát tudatosan nem műveltetett. A latin betűs magyar nyelvű írások az 

ezernégyszázas évek második felében kezdtek nagyobb számban megjelenni, melyek nyelvünk 

fejlettségéről tanúskodnak. Szinte a mai magyarsággal szólnak hozzánk, míg a franciák vagy angolok alig 

értik meg az ötszáz évvel ezelőtt beszélt nyelvüket. Ezzel szemben mi a kilencszáz éves Halotti beszédet 

és az I. András korabeli imát is csaknem hibátlanul megértjük. Ha ezen írások rovásban maradtak volna 

ránk, akkor érthetőségük, mai nyelvünkhöz való viszonyításuk még hitelesebb lenne az említett okok 

miatt. E tények a magyar nyelv fejlettségére, ősi eredetére utalnak. 

Ha nyelvünk eredetét, történetét fürkésszük, nem kerülhetjük ki az ősi sumér nyelv vizsgálatát. A 

sumerológiának az ezernyolcszázas évek közepétől számos művelője volt. E tudományág alapjait az 

angol katonatiszt, Henry C. Rawlinson, az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert rakták le. 

Rawlinsonnak a magyar Rónai Jácint, míg Oppertnek Mátyás Flórián volt a munkatársa. Az őket követők 

népes táborából az angol Archibald H. Sayce és a francia Francois C. Lenormant emelkednek ki, akik a 

sumér nyelvészet megalapozói voltak. Amint a feldolgozott anyag gyarapodott, egyre világosabbá vált, 

hogy a sumér nyelv mind szóállagában, mind szerkezetét illetően az urál-altáji nyelvcsaládba tartozik. 

Ezek között pedig a magyar nyelvhez áll a legközelebb. A sumér nyelv is ragozó volt. Lenormant például 

hazánkban töltött el időt, hogy nyelvünket tökéletesebben elsajátítsa, mely a legjobb segédeszköznek 

bizonyult a sumér nyelv olvasásához. A sumér és magyar nyelv rokonságát olyan szaktekintély is 

megemlíti munkájában, mint Samuel Noah Kramer A sumérok: Történelmük, műveltségük, és 

tulajdonságuk (The Sumerians: Their history, culture and character.) című munkájában. 

A sumérok nyelve tehát alapvetően fontos lehet a magyar nyelv ősi alakjának megállapításában. 

Vannak, akik úgy vélik, hogy nagyszámú nyelvi, nyelvszerkezeti hasonlóságok, azonosságok arra 

utalnak, hogy a két nép azonos, vagy egymással közeli rokon nyelvet beszélt. Ezért a mezopotámiai ősi 

ékírások nyelve felbecsülhetetlen nyelvi és műveltségi érték a magyarság részére. Nem lehetetlen, hogy a 

sumér nyelv a magyar nyelv ősalakja. Az újkőkor régészeti leletei határozott kapcsolatot mutatnak 

Mezopotámia és a Kárpát-medence műveltségei között, tehát a két nép nyelvi rokonságát alátámasztani 

látszanak. Milyen nyelvet beszélt a Kárpát-medence ősnépe, és mi lehetett népneve? 

A szolnoki Damjanich János Múzeum újkőkori 

gyűjteményét gazdagítja azon gabonatároló edény 

nyaktöredéke, melyre két jel van bekarcolva. A nő, a női 

istenség jeléről, a háromszögről már korábban szó esett. 

A másik egy nagy „M” alakú jel, mely a háromszöggel 

van egybeszerkesztve, mégpedig úgy, hogy a nagy M 

alakú jel „V”szöge alkotja a fejjel lefelé álló háromszög

két alsó egyenesét, míg a háromszöget bezáró felső egyenest az edénytöredék szegélydíszítése képezi. A 

háromszögben az agyagból kidomborított orr, az alá bekarcolt száj és a két bekarcolt háromszög alakú 

szem látható. Emberi arc ábrázolását ismerhetjük föl, mely női istenséget jelképezhet, esetleg születő 

gyermeket. A nagy M alakú jelnek ezzel szemben nincs nemzetközileg elfogadott értelmezése. Annyit 

azonban meg lehet kockáztatni, hogy e jelet nagyon fontos, kiemelkedő társadalmi szerepet betöltő valaki 

vagy valami jelölésére használták, mert megmaradt nemcsak a latin ábécében az m hang írására, hanem 

nagyon hasonlít a magyar rovásírás m betűjéhez is. Milyen mondanivaló rejtőzhet a nagy M alakú jel 

mögött? 

A szolnoki M jeles edénytöredék 

A nagy M alakú jel esetleges olvasatát az teszi igazán izgalmassá, hogy ez is, ugyanúgy, mint a 

háromszög, alkalmas a nő, női istenség, azaz az anyaság fogalmainak jelölésére. A két felső szög 

jelképezheti a női melleket, míg az alsó a szeméremtestet. A két függőleges pedig a lelógó karokat. Női 

istenség? Anyaisten? Tény, hogy az anya neve a latinban Mater, a 

németben Mutter, az angolban Mother, a magyarban pedig a nagy- 

MaMa szóban maradt meg. Kérdés: Ha a nagy M alakú jelet és a 

háromszöget azonos fogalmak jelölésére használták, akkor e két jelet miért 

szerkesztették egybe? Annak ellenére tehát, hogy az imént felsorolt 

példák nagyon kézenfekvőnek, sőt meggyőzőnek mutatkoznak, mégis fel kell 

tételezni más értelmezés lehetőségét is. Elgondolkoztató ugyanis, hogy a 

nemzetközi tudomány ezt miért nem ismerte föl? Hiszen a szellemi 

tudományok élvonalbeli művelői beszélik a latin, német és angol 

nyelveket. 

A nagy M alakú jel értelmezésének lehetőségére egy egyiptomi 

szobrocska deríthet fényt. E szobrocskát az egyiptomi ősműveltséget 

alapító nép alkotta a Nílus sarából mintegy 5500 évvel ezelőtt. A szolnoki 

edénytöredék is ebből a korból való. Nos, az egyiptológusok írásaiban olyan 

megjegyzés is található, hogy ezen ősi nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt a Nílus mentére, s 

miután megérkezett, a helybelieket megtanították makaru-l (magyarul?) imádkozni. Az Északi- 

Kárpátokban eredő Nyitra folyót kivéve nincs másik ilyen nevű folyó a szóba jöhető térségben. Nem 

lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Kárpát-medencéből indult el. 

Kíséreljük meg az egyiptomi szobrocska olvasását. Ha ugyanis ránézünk, mindjárt azon érzés 

támad bennünk, hogy ezen istennő mond valamit. Feltűnő a sasfej, a jellegzetes kartartás és a kéz a 

becsukott ujjakkal. Az egyiptomi képírásokban a sas az a betű jele. A kéz a becsukott ujjakkal lehet 

markol vagy ma-rok. A feltartott karok pedig karok . Nos, ha e fogalmakat egybeolvassuk, 

akkor megkapjuk a ma-karok olvasatot. A magyarok? Most, ha ehhez még hozzáolvassuk a szobrot 

Isten vagy Nagyasszony értelemmel, akkor megkapjuk a magyarok Istene vagy a magyarok 

Nagyasszonya olvasatot. Ezen olvasat helyessége nem állítható, de az igen, hogy ha a szobron kiemelt 

testrészek magyar neveit összeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk. Képírásról van szó, melyhez 

olyan tárgyakat, testrészeket használtak, melyek nevei vagy szótagjai alkalmasak egy bizonyos fogalom 

írására. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg olvasását.) 

Ezek után megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék jeleinek olvasatát. Ha ugyanis az egyiptomi 

ősműveltséget alapító nép valóban a Kárpát-medencéből vándorolt el, és magyarnak nevezte magát, akkor 

nem lehetetlen, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar népnév rejtőzik. Így, ha a nagy M jelet 

magyar, a háromszöget pedig Isten vagy Nagyasszony értelemmel egybeolvassuk, akkor ebben az 

esetben is a magyarok Istene vagy a magyarok Nagyasszonya (Boldogasszony) olvasatot kapjuk. Nem 

lehetetlen tehát, hogy a nép, mely a Kárpát-medencében élt 5500 évvel ezelőtt, magyarul beszélt és 

magyarnak nevezte önmagát.

A szolnoki edénytöredéken még rövid vonalacskák is láthatók, melyek mintha a háromszögből 

hullanának alá. Ez a vetést végző földművesre emlékeztet, mikor a lendülő kézből a magvak a földre 

hullanak. Gabonatároló edényről lévén szó, tulajdonosa biztosan az Isten áldását kérte a vetésre a bő 

termésért. 

A magyar kutyafajták 

Nemzetközileg a legismertebb magyar kutyafajták a puli, kuvasz, komondor és a vizsla. A 

vizsláról Mátyás király korából van említés, és már abban az időben kedvelt vadászkutyának bizonyult. 

Ma, az amerikai vadászok körében is jól ismert. Eredetére nincs kielégítő adatunk. 

Badiny Jós Ferenc tanulmányaiból értesültünk, hogy az angol régész, R:C: Thompson Jarmo 

(Irak) ásatásánál talált egy napon szárított, ékírásos agyagtáblát, melyre a puli neve, így: puli és alakja 

van bevésve. A sumér ékírásos táblácskákon a 

komondor és a kuvasz nevei kumundor és ku-assa 

alakban kerültek elő. A sumérek a kutyát kudda-nak 

nevezték. Mások ezt nem látják igazoltnak. Ha 

azonban valósnak bizonyulnának, abból arra lehetne 

következtetni, hogy e kutyafajták a kárpát-medencei 

őstelepes nép szolgálatában állottak már a korai 

ezredekben. Ez azonban nem zárja ki, hogy az avarok 

és Árpád népe is használták őket. A sumér nyelvben 

számos olyan szó van, mely e kutyák munkakörével, 

azaz a pásztorélettel kapcsolatosak, és ma is érthetők, 

bár nem pontos megfelelőik a mai értelmüknek, de 

azonos fogalomkörbe tartoznak. Például: 

A juhászlegény vászonból készült bő-gada-t (len, gatya, Bobula) visel, s miután magára teríti 

meleg suba-a-ját (díszes, suba, Bobula), fütyörészve tere-el-geti (uralkodik, terel, Dudás. R.) ugadu (düh, 

Kis D. A dühös kutya ugat) kudda-jával (kutya, Orbán) a jámbor bar-rin-na-ait (bárány, Bobula), miközben 

ustur-ával (ostor, Dudás R.) nagyokat csördít. 

A puli, kuvasz és komondor neve ötezer éves cserepeken, írásos alakban megtalálhatók. E kutyák 

ekkor már hűséges szolgáik voltak gazdáiknak. Háziasításuk tehát több ezer évvel korábbra tehető. A 

hosszú ezredek során a rájuk bízott és megkövetelt munka ösztönszerű tulajdonságukká vált. Alkalmasak 

állat- és házőrzésre egyaránt. Gazdáikhoz és a közvetlen családhoz szilárdan ragaszkodnak, azoknak 

szükség esetén nem megvesztegethető, harcias védelmezői lesznek. Kisgyermekektől még a fájdalmat is 

eltűrik, legfeljebb odébbállnak. Nagyobbakat morgással vagy fogvicsorgatással figyelmeztetnek, hogy hol 

a határ, de nem harapnak. Az apróállatot orrukkal terelgetik a helyes irányba, ugyanakkor szívesen 

csípnek a nagyok oldalába. Idegen a házat vagy nyájat csak a gazda jelenlétében közelítheti meg. 

Pontosan ismerik a terület határvonalait, amely felügyeletük alatt áll. 

Az utóbbi időben egyre több komondort használnak Nyugat-Amerikában a nyáj őrzésére. 

Kiderült ugyanis, hogy a prérifarkas (coyote) ravaszságával a legeredményesebben a komondor veszi fel a 

harcot. A kuvasz szintén elterjedőben van Amerikában. 

Termetre a komondor a legnagyobb, rövid, erős állkapcsa az oroszlánéhoz hasonlít. A kuvasz 

arányos és határozottan szép pofájú, okos kinézésű kutya. A puli a legkisebb, s talán a legokosabb. Akik a 

pulik tulajdonságait jól ismerik, azt mondják: a puli nem kutya, a puli az puli. Egy tanult, de a második 

világháború után kényszerből több évig pásztorkodó ember azt állítja, hogy a puli nem ugat, a puli beszél. 

36 olyan jelet ismert föl, melyekkel a puli valamit közölni akart gazdájával. A puli közölnivalóját 

hangszínezéssel, és különböző mozdulatokkal, cselekvéssel fejezte ki, amire soha senki nem tanította

A finnugor származáselmélet 

A finnugor származáselmélet szerint a magyarság őshazája Nyugat-Szibériában az Ob folyó alsó 

folyása melletti, főleg erdős vidék volt. A Kr.e. IV. évezredben e vidéken éltek az uráli népek. 

Halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték be a mindennapi élelmet. Szerszámaikat fából, 

csontból és kőből készítették. Ismerték az agyagedény készítését is. Kapcsolatba kerültek az iráni 

népekkel, akiktől sokat tanultak. 

A Kr.e. IV. évezredben a szamojédek kiváltak e közösségből és keletre vonultak, míg a Kr.e. III. 

ezredben az ugor csoport húzódott délebbre, akik a finnugrisztika szerint a magyarok közvetlen ősei 

lennének. Ők már csiszolták kőeszközeiket, edényeik nagyok voltak, házaikat félig földbe ásták. 

Halottaikat kinyújtóztatva és útravalóval temették el. 

Az ugorok Kr.e. kétezer táján a Tobol, Irtisz és Isim folyók völgyébe telepedtek, ahol déli népek 

hatására átálltak a földművelő és állattenyésztő életmódra. Főleg búzát és kölest termeltek. Állataik a juh, 

kecske, ló és a tehén voltak, melyeket legeltettek, télen istállókban tartottak. Itt ismerkedtek meg a réz és 

bronz használatával is. Földbe mélyített nagy házakat építettek, halottaikat halomsírokba temették. 

Kr.e. 1500 táján kezdetét vette a nomád állattartás, ami elindította a társadalmi rétegeződést. 

Egyes állattartók ugyanis nagyon meggazdagodtak. A lovat is e korban kezdték megülni, miközben 

fokozatosan délebbre húzódtak a Dél-Urál hegységtől keletre eső vidékre. A finnugrisztika szerint itt 

művelődött ki népi tudatunk és magyar népnevünk. Ezért e vidéket „Magyar Őshazának” nevezik. A 

szittya és szarmata hatásra élénk kereskedelem is kezdetét vette náluk, majd pedig megismerkedtek a vas 

használatával, mellyel párhuzamosan megjelent az íj, a kard, a lándzsa, a pajzs, a bőr- és lemezpáncél, és 

kifejődött a katonai szervezetük is. 

Kr.e. 500 táján nyugatra költöztek, a mai Baskíriába, a Volga, Káma és az Uráltól határolt 

térségbe. Ezt nevezik Magna Hungáriának. Julián barát itt talált rá a visszamaradt hungárusokra az 

1230-as évek közepén, akikkel hungárul szót értett. Kérdés: hungár alatt a magyart, avagy valamely török 

nyelvet kell-e érteni? Erről bővebben szó esik majd az avarok kapcsán. 

A feltételezett finnugor őshazák. (Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat.) 

A fokozatosan nyugatra húzódó ugor nép Kr.u. 750 körül a Volga és Don folyamok közötti 

Levédiába költözött, ahol kazár fennhatóság alá került. Itt sajátították el a rovásírást. A Kazár Birodalom

hanyatlása idején önállósultak, majd Etelközbe telepedtek, ahonnan elindultak a Kárpát-medence 

meghódítására, azaz a „honfoglalásra”. 

A finnugor származás- és őshazaelmélet nyelvi rokonságra épített eszmefuttatás, melyre e 

tudományág művelői szerint sincs tárgyi bizonyíték, azaz régészeti lelet vagy írásos forrás, ami 

alátámasztaná. Az embertan szintén ellentmond e történetszemléletnek. A magyarság embertani 

összetételében ugyanis nagyon alacsony a finnugor elem. Dr. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos 

Akadémia elnöke (2000) által összeállított A magyarok krónikája című szép kiállítású könyv 8. oldalán 

az Őstörténet és megtelepedés alcím a következő mondattal kezdődik: „A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig 

csak feltételezésekkel (szerző kiemelése) beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások 

alapján.” Dr. Fodor István, A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója (2000) a Verecke híres útján... című 

munkája 139. oldalán olvashatjuk: „Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem 

teljes egészében ‘fehér folt’ történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem 

az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, 

amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni.” A finnugor 

származáselméletnek sarkalatos hiányosságai vannak tehát. Éppen ezért a magyar tudomány feladata 

lenne, hogy megvizsgálja az egyéb származáselméletekben rejlő lehetőségeket is. 

A szittya származástudat 

Mielőtt a finnugor származáselmélet meghonosodott, szittya-hun származástudatunkban sem mi, 

sem a világ nem kételkedett. A hivatalos történettanítás elutasítja ugyan, de mégis vannak 

szakvélemények, melyek nem zárják ki e lehetőséget. A hivatalos álláspont merevségét a mindenkori 

hatalmi érdek is befolyásolja. Pedig vannak olyan felhasználható mutatók, melyek a szittya származás 

lehetőségére fényt derítenek, sőt azt megfontolandó alapokra helyezik. 

A szittya birodalom a hatalmuk tetőfokán az Alpok nyugati nyúlványaitól az Altáj-hegységig 

terjedt. E roppant birodalmon belül megtalálhatók a szittyák különböző nemzetei, valamint számos 

meghódított nép is. A birodalom urai a kemény, harcokban edzett királyi szittyák voltak, akik a Feketetenger 

feletti térségben éltek. Ők voltak koruk csodafegyverének, a visszacsapó íjnak a feltalálói. A 

szóbeszéd úgy járja, hogy egy török harcos egy ilyen íjjal átlőtte a Boszporuszt, mely szélessége 800 

méter. E fegyverek 300-400 méter távolságból még halálosak voltak. A nyugati íjak hatótávolsága ennek 

kb. fele volt csak, ami óriási előnyt jelentett a szittyák részére. Kedvelt harci tervük a rajtaütés volt. Az 

ellenség sorait nyílzáporral és színlelt megfutamodásokkal bontották meg, majd gyors lovaikról a 

szétszakadt csapattesteket felmorzsolták. A közelharcot - ha csak 

lehetett - kerülték, de ha nem kerülhették ki, akkor halálmegvető 

elszántsággal forgatták a szablyát és a harci fokost. Könnyű 

bőrvérteket viseltek. Lovaikat is ilyenekkel védték. Az ellenség 

sebesültjeivel és foglyaival emberségesen bántak, ha nem volt 

okuk kemény megtorlásra. 

A zöldhalompusztai aranyszarvas 

A szittya népek ismerték a földművelést, az állattenyésztést, a mesterségek különböző ágait, fém- 

és ötvösművességükkel pedig kiérdemelték a világ csodálatát. Ezen ötvösművészetnek Magyarországon 

is kerültek elő emlékei, melyeket két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azon 

ötvösmunkák, melyeket mint ékszert és rangjelzést használtak. Ezen ékszereken szereplő emberi és állati, 

valamint növényi jelenetek megörökítették a szittyák életének, gondolkodásának és világszemléletének 

egy-egy mozzanatát. A másik csoportba sorolhatók a hit vagy hiedelemvilággal kapcsolatos, főleg 

állatábrázolások, melyeket leginkább pajzsokra erősítettek. A szarvas volt a legelterjedtebb állatábrázolás

e célból, de egyéb állatjelképek is előfordulnak. A szarvasnak Tápiószentmártonon és Zöldhalompusztán 

került elő aranylemezből készült két szép példánya. 

A szittyák a szarvas ősanya gyermekeinek tartották magukat, melynek rokon vonásai 

megtalálhatók a magyar csodaszarvas mondában. A szarvas ugyanis a Nap, azon keresztül az Isten földi 

jelképe volt. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azt fejezte ki, hogy ő az Isten 

gyermeke. A csodaszarvas is az isteni gondviselést jelképezi, mely Hunort és Magyart Pannóniába 

vezette. A szittyák azért erősítették e fémszarvasokat pajzsaikra, hogy azzal az isteni gondviselés 

védelmét kérjék. 

A szittya nemzetek a védekezés és hadviselés céljából szövetségekbe szerveződtek, melyet 

esküvel, a vér használatával, azaz vérszövetséggel pecsételtek meg. A szövetség élére főkirályt, 

nagykirályt választottak. A vezetőiket halomsírokba, gazdag útravalóval, ékszereikkel, lovaikkal és 

legkedveltebb feleségükkel temették el. A nagykirály halála esetén negyven napig gyászoltak, miközben a 

tartósított holttestet nagy kísérettel végighordozták a birodalomban. A gyászmenetet szemlélő harcosok 

bevagdalták bőrüket, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat. 

A hazai régészet a Kr.e. századokból (Kr.e. 500-Kr.u. 12) tudja kimutatni a szittyák leleteit a 

Kárpát-medencében. E leletek arról tanúskodnak, hogy tömörebb szittya lakosság csak a Mátraalján és 

Erdélyben élt. Az ország más vidékein inkább csak a vezetőréteg volt szittya. A két említett aranyszarvas 

érdekessége, hogy hamvasztásos sírokból kerültek elő, melyből arra lehet következtetni, hogy gazdáik 

nem szittyák, hanem az őslakosság behódolt vagy kinevezett vezetői lehettek. A szittyák ugyanis nem 

hamvasztották halottaikat. Ezen jelenség alapján feltételezhető, hogy a szittyák szarvastiszteletét átvette 

az őslakosság. Lehetséges tehát, hogy a Csodaszarvasmondánk rajtuk keresztül öröklődött napjainkig. 

A magyarság történelmi és vérségi alapon joggal tarthatja magát szittya utódnak, hiszen ötszáz 

évet nem lehet kitörölni egy nép életéből. Ezt föltétlen megalapozottnak kell tekintenünk az erdélyiek és a 

mátraaljiak esetében. A Heves megyei, azaz a mátraalji lányok pártáját úgy készítették napjainkig, mint 

az Ukrajnában előkerült magas rangú szittya hölgy, talán királyné fejdíszét, koronáját. Különbség csupán 

a fejdísz anyagában van, a készítés módja azonos. A Heves megyei lányok pártáját szövetszalagokból 

varrták össze, míg a szittya úrnőét aranyszalagokból. 

A Heves megyei párta és a szittya úrnő fejdísze 

A nemzetközi szaktudomány a szittyákat mind nyelvileg, mind fajilag indoiráninak tartja. A 

finnugor nyelvészet szerint ezer, hús, ing, kard, nemez, özvegy, szekér, tehén, tej, tíz és vászon szavaink 

iráni eredetűek. Lehetséges, de más nyelvi kapcsolatot se lehet kizárni, mint pl. a sumér nyelvet, és azt, 

hogy esetleg az irániak vették át az ősmagyarból. 

Isten kardja

A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől 

felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is. 

Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó 

hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A 

magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra. 

Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan 

elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe száguldott, 

talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor megindult egy 

csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét. Megriadt a nyáj, és a 

puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de a vakító fény elől 

kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a földbe fúródott. Még 

néhányat lobbant, azután kialudt. 

Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem 

lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és 

bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig 

engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem 

valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta 

a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi 

nagyságú. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű. 

Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett; 

vajon milyen isteni kinyilatkoztatás lehet e jelenség? Majd 

szerteágazó gondolataiból felocsúdott. 

- Meteor! Vasmeteor! - röppent át eszmélkedésén. 

Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti 

meg. A bojtár nem is késlekedett, a kihűlőben lévő gumó kiásásához 

fogott. Fokosát nagy lendülettel vágta földbe, és a föllazított földet 

két kezével serényen kikaparta. 

A meteor hullása (Kurinsky Kata) 

Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály 

kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett. Melle a büszkeségtől dagadt. Nyomban visszasietett a 

nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki, 

egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már 

fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések egymás után, szaporán. Újra 

izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard. 

A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de 

Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard! 

- E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és 

a világ ura! - elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy 

próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály 

elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és 

tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám, 

és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edzi, akkor e kard 

valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása. 

Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és 

villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is 

behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a 

vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó 

oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték volna. Bogát 

figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám

oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt 

a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta. 

Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar 

elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s 

amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár 

érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a 

szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája 

irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát 

mormolt. 

Isten kardja (Szalai András) 

(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya, 

melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás 

céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek 

készítették. E szablya markolata 

aranylemezzel van borítva és 

drágakövekkel díszítve, mely 

alkalmatlanná teszi harci használatra. A 

markolat arany burkolatán nincs a 

használatnak vagy kopásnak jele. E szablya 

a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar 

királyok tulajdonában volt, de a XI. 

században Salamon király anyja Nordheim Ottó 

hercegnek ajándékozta. Testvér, ha 

Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez 

Isten Kardja!) 

A bécsi kard markolata 

A hunok 

A magyar csodaszarvas eredetmondával szemben a kínai hagyományok úgy tudják, hogy a hunok 

a Hai-nemzetségből származnak, akiket Kié császár fia, Sun-ui vezetett Kína északi hegyvidékére, miután 

e nép föllázadt a zsarnok császár ellen Kr.e. 1766-ban. A szakvélemény szerint a hunok őshazája Közép- 

Ázsiában, a Góbi-sivatag fölötti vidéken lehetett. Az előzőekben említés esett Grover S. Krantz 

munkájáról, aki úgy véli, hogy a Kárpát-medencéből már Kr.e. 6200 tájától kivándorlások történtek. Nem 

lehetetlen tehát, hogy a hunok is innen vándoroltak keletre, és visszatérésük emlékét a 

Csodaszarvasmonda őrzi. Annyi biztos, hogy a hunok lovas műveltségű, harcos, pusztai nép volt. Bárhol 

is volt őshazájuk, idő múlásával Kína szomszédságába kerültek, s mintegy 1500 évig váltakozó sikerrel 

kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. A két nép közötti határvonal a nagy folyam Huang-ho (Sárgafolyó) 

volt, bár helyenként a hunok a déli oldalt is birtokolták, mint például a folyam kanyarulatában lévő 

Ordos tartományt. 

A korai századokban a hunok íjával, gyors könnyűlovasságával szemben a kínaiak nem tudtak 

megküzdeni. A világhírű nagyfalat is ellenük építették, mely nem eredményezett megbízható védelmi 

vonalat. A hunoknak kedvezett Kína megosztottsága is. A Kr.e. IV. században a belső harcokból Csi’in 

állam került ki győztesen, s vezetésével kezdetét vette Kína egységesítése. Ez - és az, hogy a kínaiak 

lassan kiismerték a hunok harcmodorát - eredményezte, hogy Kr.e. 318-ban a hunok nagy vereséget 

szenvedtek. Később Hiao-csi’ing császár Li Mu tábornokot bízta meg a hunok elleni védelmi rendszer 

megszervezésével. Li Mu kiváló szervezőnek bizonyult. Kína a nehézgyalogság mellet egyre nagyobb 

számban állította hadrendbe a hun módra kiképzett könnyűlovasságot is. Ettől kezdve a harcok váltakozó

kimenetelűek voltak. A kínaiak Kr.e. 215-ben elfoglalták Ordost, a következő évben pedig átkeltek a nagy 

folyamon is, és további hun területeket vettek birtokba. Az elfoglalt területre kínaiakat telepítettek. 

A kínaiak előretörése Kr.e. 209 táján megtorpant, és belső viszályok ütöttek ki. Ebben az időben 

került a hunok élére Mao-tun nagykirály, aki kiváló szervező és hadvezéri készségekkel rendelkezett. 

Miután megszilárdította a belső rendet, megindította hadait az elvesztett 

területek visszafoglalására, ahonnan a kínai telepeseket kiűzte. 

Birodalma az Altáj hegységtől Csendes-óceánig terjed. Kr.e. 175-ben 

bekövetkezett halála után Ki-Ok nagykirály vette át a vezetést, aki 

folytatta elődje politikáját, és a birodalom vezetésére alkalmasnak 

bizonyult. Kr.e. 160-ban bekövetkezett haláláig élte a hun birodalom a 

második fénykorát. 

Kun-sin nagykirály vezetése alatt a hunoknál meglazult a belső rend, 

ami nagyon kedvezett a kínaiaknak, mert a Han uralkodóház csillaga ekkor 

volt felfelé ívelőben. Kr.e. 141-ben Vu-ti császár lépett a kínai 

birodalom élére, kinek hosszú uralkodása alatt a hunok fokozatosan tért 

veszítettek. Vu-ti a meghódított hun területre kínaiakat telepített, s 

minden bizonnyal ez vezetett az ázsiai hunok végleges vereségéhez, ami Kr.u. 

439-ben be is következett. 

Öntött-bronz hunüst 

A hunoknál a Kr.e. 58-ban uralomra lépett Ho-han-sa nagykirály szerette volna megerősíteni a 

belső rendet, de miután testvére, Csi-csi is ellene fordult, a hunok kettéváltak. Csi-csi és követői nyugatra 

vonultak és Balhas-tótól délre a felső Talas folyó völgyében telepedtek le. A kínaiak ezt megtudták és 

szétverték őket. Csi-csi nagykirály is életét vesztette. Ezután hosszú századokig alig esik szó a hunokról. 

Csi-csi megmaradt hunjai északra menekültek, s miután emberben és állatállományban 

felszaporodtak, évszázadokkal később, mint nyugati hunok tűntek fel a történelem színpadán. Számos 

népet meghódítottak, köztük a kemény és harcos alánokat is. 373 táján lépték át a Don folyamot. Ebben 

az időben lépett uralomra Balambér nagykirály, aki vezetése alatt meghódították a keleti gótokat, és a 

nyugati gótok egy részét is uralmuk alá hajtották. 377-ben lépték át az Al-Dunát, 378-ban pedig alán és 

gót segédcsapatokkal felvonultak Konstantinápoly ellen. 380-tól a Kárpát-medence is fennhatóságuk alá 

került a Duna vonaláig. Balambért Uldin, majd Rua nagykirályok követték, akik tovább növelték a hun 

birodalmat és a Keletrómai Birodalmat adófizetőjükké tették, míg a Nyugatrómai Birodalommal 

szövetséges viszonyban voltak. 

A hunok híres, regés nagykirálya, Atilla (Attila) 434-ben lépett uralomra. Kezdetben ő is 

fenntartotta a nyugatrómaiakkal a szövetséges viszonyt, de 440 után a két hatalom közötti kapcsolat 

elhidegült. Ennek két alapvető oka lehetett. Az egyik az, hogy Atilla a világ ura akart lenni, s ennek 

útjában a Nyugatrómai Birodalom és a nyugati gótok álltak, akik a hunok elől menekülve egyre 

nyugatabbra húzódtak. A másik pedig az, hogy a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Aëtius 

tábornok vezetése alatt a nyugatrómaiak nagyon megerősödtek. Aëtius ugyanis Rua nagykirály 

udvarában, a 410-es években hosszú éveket töltött mint túsz. Jól ismerte a hun szokásokat, és a hun 

harcmodort. Atilla és Aëtius 

személyesen is nagyon jól ismerték 

egymást, bár néhány évvel Aëtius 

megérkezése utána a jövendő 

nagykirályt Rómába küldték túsznak. 

Atilla is megismerhette a római 

műveltséget, gazdagságot, a fényűző 

életmódot, és nem utolsó sorban az 

erkölcsi züllöttséget, mellyel a hun

herceg soha nem barátkozott meg. Megvetette Rómát. A két fiatal 420 táján tért vissza saját népéhez. 

Atilla lakomája (Than Mór festménye) 

A leszámolásra szánt nagy ütközetet Atilla diplomáciai cselszövései előzték meg. Atilla szerette 

volna megakadályozni a nyugatrómaiak és a nyugati gótok közötti szövetséget. Mindkettőt arról 

biztosította, hogy a másik ellen vonultatja fel hadait, melyek már a Rajna vidékén táboroztak. Atilla 

külön-külön szeretett volna leszámolni a két ellenféllel. Ez csaknem sikerült is, de az utolsó pillanatban, 

valószínű Atillától való félelmükben, a rómaiak és gótok között létre jött a szövetség. Atilla, miután 

meghódította Aurelianum-ot - a mai Orleanst (Franciaország) -, a zsákmányoló hunokra és 

szövetségeseikre váratlanul a nyugati gótok csapatai törtek, és nagy veszteségeket okoztak. Atilla 

kénytelen volt visszavonulást elrendelni, és a mai Troyes vidékén csoportosította hadait. 

A nagy ütközetre 451 július első felében került sor a Maurciacus mezőn - nem azonos 

Catalaunummal -, ahol 6-7 km szélességben mintegy 200,000-500,000 harcos vonult fel egyik-egyik 

oldalon. Atilla lovas alakulatai áttörték az ellenség vonalait, és mélyen visszaszorították őket, de a 

segédcsapatok nem tudták tartani a jobb- és balszárnyat, így alkonyat felé a bekerítés fenyegette a hun 

lovasokat. Atilla visszavonulást rendelt el. Aëtius nem használta ki a lehetőséget. Nem, mert a heves 

küzdelemben maga se tudta felmérni a valós helyzetet. A felmérést csak másnap reggel végezhette el 

mindkét fél. A harctéren mintegy százezer halott feküdt, és legalább annyi súlyos sebesült. Elesett 

Theoderich, a nyugati gótok királya. Fia Thorismund is fejlövést kapott, és csak harcosai hősiessége 

mentette meg a hun fogságtól. Megfogadta, hogy megbosszulja atyja halálát. Harmadnap reggel ő volt az 

első, aki hátat fordított Aëtiusnak, és hazavonult katonáival, őket követték a nyugatrómaiak segédcsapatai 

is. Aëtius egyedül maradt. E lehetőséget viszont Atilla se használta ki, ami mutatja mindkét oldal súlyos 

veszteségeit. 

A mai napig vitatkoznak azon, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetének ki volt a 

győztese. A nyugatiak Aëtius győzelméről énekeltek, aki súlyos vereséget mért a rettegett ellenségre. Ha 

azonban azt nézzük, hogy Atilla hadai maradtak a harctéren, és gyűjtötték össze a gazdátlanul maradt 

fegyvereket, lovakat és egyéb értékeket, akkor Atillát kell győztesnek tartani. De ha figyelembe vesszük, 

az Isten Ostorának az volt a szándéka, hogy leszámoljon ellenfeleivel és kikiáltsa magát a Világ 

Urának, akkor e csata Atilla erkölcsi vereségével végződött. Igaz ugyan, hogy a Hun Birodalom határait 

a Kaszpi-tengertől az Atlanti Óceánig terjesztette ki. Bármily súlyosak voltak ellenfelei veszteségei, Atilla 

célkitűzése mégse valósult meg, mert se Aëtius, se a nyugati gótok nem hódoltak be. A nagykirály 

veszteségei is nagyon súlyosak voltak.

Tudta ezt Atilla is, ezért 452-ben felvonultatta hadait Itália ellen. Bevette az erős Aquileia 

városát. Utána meghódította a Pó folyamtól északra eső városokat, majd átkelt a folyamon. Aemilia 

bevétele után Ravennát fenyegette, ami nagy riadalmat keltett a császári udvarban. Valentinianus császár 

Leó pápa vezetésével békekövetséget küldött Atillához. A hun nagykirály biztosította a követeket arról, 

hogy ő is békét akar, de persze annak ára van. Nem ismerjük az adatokat, hogy Rómának mennyibe került 

a béke, de biztosak lehetünk abban, hogy adók nélkül Atilla nem fordította volna vissza lova fejét a Tisza 

irányába. A rómaiak Atillát a magister militum címmel tűntették ki. Aëtius csillaga, mint egy meteor 

hullott alá olyannyira, hogy gyilkosság áldozata lett. Ekkor még Atilla se sejtette, hogy ez volt utolsó 

hadjárata. 

Míg Atilla a nyugatrómaiakkal és a nyugati gótokkal volt elfoglalva, Keletróma császára, 

Marcianus megtagadta az adók fizetését. 453 tavaszán a nagykirály megkezdte a hadak felkészítését a 

császár ellen. Ugyanakkor Atilla új asszonyt hozott az udvarba. Ma is vitatott, hogy ki lehetett az új 

feleség és mi volt a neve. Egyesek úgy tudják, hogy német hölgy, Krimhilda volt. Mások hun lánynak 

vélik, és Ildikó volt a neve. Nagy volt a vigasság, mondják, Atilla is jó hangulatban volt. A nászéjszakát 

követő reggelen vértől elöntve, halva találták a „világ urát”. 

Atilla halálának okára és körülményére több feltételezést ismerünk. Vannak, akik gyilkosságra, 

mások érpattanásra gondolnak. Az érpattanás valószínűsége nem zárható ki, mert az ötven éven felüli 

nagykirály nagyon kedvelte a húsételeket, az érelmeszesedés tehát feltételezhető. Atilla valószínű a 

Fekete-tenger feletti hun királyi központ térségének valamely halomsírjában nyugszik. A Tiszába való 

temetés, aligha több a színes mesénél. 

Atilla halála után nem akadt erőskezű vezető, aki a hatalmas birodalmat uralni tudta volna. A 

meghódított népek föllázadtak, és minden jel arra mutat, hogy Atilla fiai se tudtak megegyezésre jutni. Az 

elkövetkező években a hun birodalom szétesett. 

A megmaradt hunok nagyobb része a Fekete- és a Kaszpi-tenger feletti térségbe húzódott vissza. 

Köztük Csaba királyfi és hunjai is. A nyugati történettudomány utrigur, kutrigur és szabír hun néven 

tartja őket nyílván. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből jött létre a bolgár nép, amely hun utódnak 

tartja magát, és joggal. Amint tudjuk, Árpád-ágbeli őseink is ebben a térségben tűntek fel. A magyar 

történettudomány szerint 820 táján jelentek meg, míg a nyugati források már a 730-as évek tájáról jegyzik 

Árpád-ágbeli őseinket.

Árpád népe hun ivadéknak tartotta magát, és ennek valódiságában aligha kételkedhetünk, ha 

figyelembe vesszük feltűnésük vidéke népeinek történetét. A magyar történettudomány is megemlíti a 

szavárd magyarokat a Kaukázus déli lejtőin. Nos, ezen szavárd magyarok lehettek a szabír hunok 

utódai. Amint tudjuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetségnek fele a szavárd-szabír 

rétegből tevődött össze. 

Az onugor réteg pedig az utrigur és kutrigur hunok maradványai lehettek. A nemzetszövetség 

túlnyomó többsége tehát hun utód volt. A magyarság joggal tartja magát Atilla népe utódjának. 

Colin McEvedy térképe a kutrigur, utrigur és szabír hunok elhelyzkedéséről.

A csodaszarvas 

Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék 

tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város 

neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és 

igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, 

Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már 

kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké 

cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, 

ellenfeleiket mindig leteperték. 

A csodaszarvas (Szalai András rajza) 

Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, 

Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és 

úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj 

hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó 

szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, 

de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet: 

- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat! 

Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is 

gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt 

a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem 

tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a 

bizonytalan homályba. 

A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. 

Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a 

dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy 

kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.

Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt 

talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég 

alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az 

indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán 

a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent. 

- Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta 

Magyar. 

- Hajrá! Hajrá! - harsant száz torokból, s nagy 

lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a 

végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató 

paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A 

nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami 

mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap 

koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj 

vörös fényébe. 

A tábortűz mellett táncoló vitézek 

A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. 

Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg 

csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja 

lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? 

Nem tudták. Nem értették. 

- Reggel indulunk haza! - mondta Hunor. 

- Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar. 

- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen. 

Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, 

mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak 

egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét 

lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A 

szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná 

megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat 

hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe. 

Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét 

szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem 

volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. 

Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge 

szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott 

az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek 

szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez 

értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol 

pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és 

megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában 

vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és 

vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét 

országot.

Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. 

Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok. 

A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata) 

(A sumér, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák 

valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát. A 

Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz 

mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a 

hunok is, magyarok is Pannóniába, mely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában Hunor 

és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra” talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére 

vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.” A harmadik 

változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi”, hogy el kell foglalnia 

Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot”. A szarvas ugyanis az 

Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad”, az Isten 

jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte őket vissza őseik földjére. 

Az avarok 

Kr.u. az ötszázas évek elején, Közép-Ázsia pusztaságai mélyén egy újabb harcias, lovas nép tűnt 

fel, és fokozatosan nyomult nyugat felé. Valójában két, esetleg három népről van szó. Az egyik zsuanzsuan 

névvel szerepel a kínai forrásokban, s akik a mai Ujguria (Északnyugat-Kína) vidékéről indulhattak 

el. A kínai feljegyzésekben előforduló, főleg személynevek arról tanúskodnak, hogy a zsuan-zsuanok 

mongol nyelvűek voltak. A másik nép a hozzájuk csatlakozó, esetleg meghódított fehér hunok lehettek, 

akik az Aral-tótól keletre eső vidéken éltek. A harmadik nép - feltehetően - házasság révén csatlakozott 

ezen egyre növekvő népi és katonai hatalomhoz. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Kaukázus gerincétől 

délre fekvő Szabíria királynője és az avar (zsuan-zsuan) kán, nagykirály házasságot kötöttek. E 

házasságból születhetett azon uralkodó, akit a görög források Zabargán-nak neveznek. Ebből Szabarkán- 

Szabírkán-ra lehet következtetni. Valójában az avar réteg nevezhette az avar-szabír házasságból született 

uralkodót anyai ágon „szabír kán”-nak. Az így létre jött hatalmas katonai erő 562-ben Baján kagán 

vezetésével érte el az Elbát, és 568-ban meghódította a Kárpát-medencét is. A történetírás, mint "korai 

avarokat" tartja nyilván őket. Hatalmuk tetőfokán birodalmuk az Elbától a Fekete-tenger keleti 

partvidékéig terjedt. Ebben az időben Bizánc évi 120,000 aranyért vásárolt békét Baján nagykirálytól. A 

630-as években azonban megtört az avarok hatalma. A Balkánon elszenvedett katonai vereségek 

következtében a meghódított szláv népek is fellázadtak, s a minden irányból rájuk törő ellenség 

nyomására birodalmuk a Kárpát-medencére zsugorodott. 

A griffes avar övveret. 

A 670-es években egy újabb nép bevándorlásáról tanúskodnak a régészeti leletek és temetkezési 

szokások a Kárpát-medencében. A történetírás "kései avaroknak" vagy "griffes-indások"-nak, míg mások 

magyarokat látnak bennük, ezért „korai magyarok”-nak nevezik őket. Régészeti leleteik azt mutatják,

hogy a kései avarok se voltak egységesek. A griffesek állatábrázolásos ötvösmunkái Irán és Belső-Ázsia 

irányába mutatnak, míg az indások a Volga vidékéről származhattak. Azonkívül egy kaukázusi, valószínű 

hun származású vezetőréteg is kimutatható. Nincs tisztázva, hogy e népesség hogyan, mikor, és mint 

egyesült. Nagyon kevés az írásos emlék róluk, mert nem mint hódítók, hanem mint földműves telepesek 

érkeztek. Az sem lehetetlen, hogy a jövevényeket a korai avarok testvérnépnek tartották, tehát örömmel 

látták letelepedésüket, mert velük hatalmuk növekedett, tehát fegyveres összeütközésre nem volt okuk. 

Az "indás" avar övveret 

Nem kétséges, hogy a kései avaroknak elvitathatatlan szerepük és érdemük volt a Kárpátmedence 

népességének, így a magyarság szellemi és anyagi műveltségének ötvözésében. Vannak, akik 

nem tartják lehetetlennek, hogy államszervezésünk egyes elemei is hozzájuk vezethető vissza. A Jenő és 

Gyarmat nemzetnevek Baskíriában mint nemzetségnevek fordulnak elő. Feltételezhető, hogy e két 

nemzetnév a korai avaroknál is létezhetett. A legalapvetőbb kérdés a kései avarokkal kapcsolatban az, 

hogy valóban ők voltak-e a Kárpát-medence első nagy lélekszámú telepesei, akik a magyar nyelvet 

beszélték? Ennek lehetőségét egyesek az indásokban látják, akik a nagyobb százalékot képviselték, és 

akik azon területről - Baskíria - indultak volna el, ahol Julián barát 1236-ban rátalált a hungárok-ra, 

akikkel a híradás szerint hungárul szót értett. E híradásnak az a gyengéje, hogy a latin szövegben sehol 

nem fordul elő e szó: magyar. Julián, azaz Riccardus barát jelentésében a hungár szót használta, melyet 

önkényesen a magyar szóval azonosítanak. Jelen 

ismereteink szerint ennek lehetősége nem zárható ki, de 

annak se, hogy a Volga mentiekkel nem magyarul, hanem 

valamely török nyelven folyt a társalgás. Annyi biztos, hogy 

a kérdéses két szó, hungár és magyar nem azonos eredetre 

vezethető vissza. 

Az avar öv 

Annak lehetőségét, hogy Julián barát nem magyarul beszélt a Volga mentiekkel már csak azért is 

figyelembe kell venni, mert Árpád népének legalább fele, ha nem az egésze a turk nyelvet beszélte. 

Ugyanakkor az is tisztázandó, hogy a szabír-magyarnak vélt Jenő és Gyarmat nemzetnevek mint 

nemzetségnevek, miért létezhetnek a török nyelvű baskíroknál. E jelenségek arra mutatnak, hogy e 

neveket a keletről jöttek hozták magukkal, mely nem bizonyítja magyar nyelviségüket. A Volga mentiek 

magyar nyelviségének lehetősége kapcsán még meg kell jegyezni, hogy azokon a vidékeken, ahol az 

avarok mindkét hulláma és Árpád népe tudomásunk szerint megfordultak, török nyelvű népek helyenként 

ma is élnek, magyar sehol. Az sem lehetetlen, hogy a keleten maradt magyar nyelvű népek utolsó 

maradványait az 1230-as években a mongolok - tatárok - semmisítették meg. Bárhogyan legyenek is a 

dolgok, a kései avarokat őseinknek kell tekinteni, mert vérük ereinkben csordogál, de nem valószínű, 

hogy ők voltak a Kárpát-medence első nagy lélekszámú magyar nyelvű népe. 

A kocsi

Ismereteink mai állása szerint a mezopotámiai sumérnek nevezett nép találta fel a kereket. Ebből 

törvényszerűen fejlődött ki a két-, majd pedig az állattal vontatott négykerekű kocsi. Kezdetben a kereket 

nagy átmérőjű fatörzsekből vágták ki. Lyukat fúrtak a közepébe, és 

csapszöggel szerelték a fatengelyre. 

ősi kocsik kezelése nehézkes volt, a 

Ezen 

kerekek és tengelyek gyorsan 

elhasználódtak. Nagy előrelépést 

jelentett, amikor a kereket megvasalták 

tengelyt is fémből készítették. Ezzel 

és a 

jelentősen megnövelték a kerekek 

teherbírását és élettartamát. 

A mezopotámiai kocsi 

A 

budakalászi kocsi 

A fejlődés következő állomása a küllős kerék volt a 

fémcsővel ellátott kerékaggyal. Ezzel tovább növekedett a kerekek 

teherbírása, és már nem volt szükség nagy átmérőjű fatörzsekre sem. 

Forradalmi újítás volt a kocsi használatában az első tengely 

irányíthatósága. Ez lehetővé 

tette a kis ívű fordulást, és tovább 

növelte a teherbírást is. Eme újítások lehetővé tették a kocsi 

súlyának csökkentését, ami egyben a vontathatóság sebességét növelte. 

Hosszú évezredek elteltével az ökör, a bivaly és más 

szarvasmarhafélék mellé a lovat is kocsi elé fogták. A gőzgép 

feltalálásáig a lóval vontatott kocsi volt a folyami hajózás mellett 

a teher- és áruszállítás leggyorsabb eszköze a szárazföldek 

belsejében. 

A szittya hintó 

Nagy lépésnek számított a rugós kocsi, azaz hintó feltalálása, mely a személyszállítást 

kellemesebbé tette. Feltalálója magyar ember volt a Győr megyei Kocs községben. Erről kapta 

Amerikában a postakocsi a coach (kócs) elnevezést. Manapság a kocsikra gépkocsi-, a hintókra pedig 

kerékpárkerekeket, gumikat szerelnek, hogy ezzel még élvezhetőbbé tegyék az utazást. 

A rovásírás 

Az eredeti képírás, mely közel hétezer évvel ezelőtt valószínűleg 

Erdélyben kezdődött, ismeretlen okokból megszakadt, de tovább 

folytatódott Mezopotámiában, ahol mint ékírás, Egyiptomban pedig mint 

képírás (hieroglifák) fejlődött tovább. Az ókori műveltségek írásbeli 

fejlődésének következő, a magyarság szempontjából is fontos fokozata a 

rovásírás volt. A székely-magyar rovás ugyanis az ótörök, ógörög, latin, 

pelazg, etruszk és föníciai rovások körébe tartozik. Ezek között a 

föníciaival 50%-os, az etruszkkal 43.4%-os és az ótörökkel 28.6%-os 

hasonlatosságot mutat. 

Többen felfigyeltek a rovás és a mezopotámiai ékírás alaki 

hasonlóságaira. Forrai Sándor hazai tudós pedig a magyar gyorsírás és a 

rovás rövidítési szabályaiban ismert fel jelentős párhuzamokat. Fadrusz

János szobrászművész volt talán az első, aki felfigyelt az egyiptomi képjelek és a magyar rovás közötti 

megegyezésekre. Hegedüs György szerint a magyar rovás 34 betűjéből 28 meglepő párhuzamot mutat az 

egyiptomi képjelekkel. Íme: 

képjelek rovás 

A: s-A-s = 

F: FE-száll = 

H: HÁ-ló = 

L: LÉ-p = 

MA-rok 

M: = 

MA-dár 

T: TE-nyér = 

Nincs egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan, hogy a rovást őseink melyik ágától 

örököltük. A Kárpát-medencében talált ősi rovásjelek se segítenek előrelépni e kérdésben, mert a 

megfejtők különböző eredményekre jutnak. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált csont 

tűtartó, melyen 63 betű és összevont betű (ligatúra) tanulmányozható. Elég hosszú szöveg, tehát 

megbízható megfejtéssel kecsegtetett. Nem így történt. Többen törökül olvasták el, mások magyarul. A 

legnagyobb baj az, hogy a magyar olvasatok még csak megközelítőleg sem tartoznak azonos 

fogalomkörbe. 

A tűtartó a hétszázas évekből, vagyis az avar-korból való. Vannak, akik a magyar olvasatokkal az 

avarok magyar nyelvűségét látják bizonyítottnak. Lehetséges! De hogyan lehet bizonyítani azt, hogy a 

rovást avar ember rótta? Ha e korból sok ilyen írásos emlékünk lenne, és azok mind vagy zömükben avar 

sírból kerültek volna elő, és olvasatuk is bizonyíthatóan magyar nyelvű lenne, akkor igen. A tűtartó rovója 

ugyanis lehetett egy Volga mentéről jött indás, Irán vidékéről jött griffes, kaukázusi hun, korai avar vagy 

éppenséggel egy őstelepes magyar. 

A rovásírás jórészt jobbról balra tartó írás volt, ami azzal magyarázható, hogy kezdetben (és a 

lovas műveltségű, pusztai népek később is) fapálcákra, farudacskákra rótták írnivalójukat. A farudakat 

négy- vagy hatszögletesre faragták. A rovó bal kezében tartotta a rudat, és a bal vállához szorította. A 

rovást a rúd távoli, tehát a kezében tartott végén kezdte, és közeledett a váll felé. Mikor a rúdnak a 

vállánál lévő végére ért, akkor fordított rajta, és a rúd következő lapján folytatta. 

A rovásnak voltak rövidítési lehetőségei. Az első magánhangzó kiírása után ki lehetett hagyni a 

szóból az azonos magánhangzókat. A betűket össze lehetett vonni, szerkeszteni, és ezt nevezik összevont 

betűnek, vagyis ligatúrának. E műveletnek nem voltak rögzített szabályai, egyedül a rovó leleményessége 

volt a határ, s ez megnehezíti a rovásleletek olvasatát. Azonkívül népek szerinti rovás ábécéket sem lehet 

minden igényt kielégítően felállítani. Ez mindenképpen így van a magyar rovásírás esetében. Az ezer

évnél régibb, rovásemlékek betűi között találhatók más népeknek tulajdonított betűalakok is. Egyes 

szavakon vagy rövid szövegeken belül ezeknek a hangértékét igen nehéz megállapítani. 

A másik nagy gond az, hogy kevés a korai magyar eredetű vagy a magyarsággal kapcsolatba 

hozható rovásos emlék. Ennek fő oka, hogy a keresztség felvétele után üldözték a magyarság ,,pogány" 

írását, és elrendelték annak elpusztítását. A rovásírásos tárgyakat büntetés terhe alatt be kellett 

szolgáltatni. Mivel nagyrészt fából voltak, azokat elégették. Amelyeket pedig a nép elrejtett, azok a 

századok során elkorhadtak, nemzetünk nagy kárára. 

A Bodrog-Bű (Somogy m.) határában, 1999 

tavaszán talált rovásírásos fúvókatöredék betűinek is 

több olvasata születtet. Reménykeltő, hogy mind 

magyar. Csak egy betű olvasata lett a vita tárgya. A 

szó kezdőbetűje, melyet lehet F-nek is, és Ly-nek is 

olvasni. Dr. Vékony Gábor fónak (fúnak), míg 

Stamler Imre lyónak olvassa. Többen fölvetették 

azonban, hogy a szó utolsó betűje a K kissé távol áll a 

többitől, ezért lehetséges, hogy az egy másik szó 

kezdőbetűje volt. Ha így lenne, akkor a lyónak 

olvasat kiesne a lehetséges értelmezésből, míg a 

fónak szó a k nélkül is értelmes lenne: fóna (fúna), 

fújna. 

A bodrog-bűi fúvókatöredék 

A fúvókán két másik bekarcolt ív is látható, ezeket csak Berkesi Gyula vette figyelembe. Ha jól 

megnézzük a jobb oldalit, akkor az ív bal oldalán három halvány, csaknem vízszintes karcot is látunk. Ez 

alig ismerhető föl a bal oldalin. Ez két P betű lehet. Talán papa vagy pipa értelemmel. Amennyiben a K 

betű egy új szónak a kezdőbetűje, úgy e hiányzó szó segíthetné elő a helyes olvasatot. E lelet kb. 1100 

éves, és jelenleg a legősibb rovásleletünk, melynek magyar rovásbetűi és olvasata nem vitatható.

Emese álma 

Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun 

és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a 

szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében. 

Reményüket mégsem adták föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten 

akaratából jön majd egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével 

visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást 

Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt. 

Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem 

uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna 

népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és a 

birodalom határain belül élő testvérnépek függősége 

meglazult. A testvérnépek egyesítésének ideje azonban még 

nem jött el. Ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a 

régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna. 

Igaz, az égi fény újjászületésének napján a főtáltos már 

megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor 

hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a 

jövőbe. 

Emese álma (Kurinszky Kata) 

A jóslatot követő éjszakán Ügek felesége, a jóságos és 

kegyes nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha 

Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki. 

Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttére vetette. Valami 

különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét. 

A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe: 

- Néped a megpróbáltatások éveit méltóságosan viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr 

kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata. 

A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és 

beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt. 

- Felébresztem Ügeket, - gondolta. Ujja már majdnem a 

férje vállát érintette, mikor keze megállt, visszahúzta. 

- Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet 

pajkos szüleménye!? - semmi más. - gondolta Emese. 

Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel 

Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét és csendben 

kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá. 

Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg és ezernyi 

csillagfénytől ragyogó égre emelte. Testét melegség sugározta át, és 

a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott 

útjára. 

- Álmos!? Álmos legyen a neve, - gondolta Emese. Arcát 

önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az örömkönny 

gyöngyszeme csillogott. 

Emese szemei a csillagos eget kémlelik (Kurinszky Kata) 

Álmos nagyfejedelem népe

Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger keleti fele feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur 

hunok, akiket a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és "kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül 

hagyva a hun megnevezést. Említést se tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati 

partvidékén éltek, pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük kell keresni. A magyar 

történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus gerincétől délre eső területen a IX. században, akik 

északról jöttek volna erre a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez a szabír őshaza helye, és 

a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem világos, hogy a szabír hunok 

azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha igen, mikor szakadtak ketté. A szabír magyarok nagyobb 

részét a 740-es évek táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti térségbe. A Kaszpi-tenger 

nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár birodalmat alapították, tehát erősen befolyásolták 

e térség hatalmi viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai régész-történész nem tartja lehetetlennek, 

hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok leszármazottai. 

Colin McEvedy: THE PENGUIN ATLAS OF MEDIEVEL HISTORY 

A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli őseink 820 táján jelentek meg a történelem 

színpadán, míg a nyugati források már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk" 

Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban fekvő 

területet, ahol éltek. Levédi húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán ennek felével. Ezt 

jó tudni, mert történetíróink Levédit - tévesen - a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta 

az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét. 

A kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi viszonyai bizonytalanná 

váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur szövetségből létrejött bolgárok és az onugor 

magyarok nyugatabbra húzódtak. Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír réteghez. Nem 

lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem a Nyék nemzettel. 

A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos 820 táján született, ami azt jelenti, 

hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát vette 

feleségül. Miután apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös jelenség, 

hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag "két" vezérnemzete volt, a Megyer és Nyék.

Elképzelhető viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos, hanem Árpád házassága révén került 

szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az Al-Duna vidékére indított hadjáratnak már Álmos volt 

a névleges vezetője. Később ugyanígy állhatott a 840 körül született Árpád a 862-es pannóniai hadjárat 

élén. 

Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír nemzetszövetség vezetését, Árpád 

pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy mikor érett meg a Kárpát-medence elfoglalásának 

szándéka, de a 862-es hadjárat után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy tudjuk, hogy az 

onugor nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel, 888 és 891 között kötöttek szövetséget, 

amit Vérszerződéssel, azaz esküvel foganasitottak. A hajdani író arról tudósít, hogy Etelközben három 

évet töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don vidéki hazából Etelközbe költöztek, hogy itt 

megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint megtegyék a külpolitikai és hadműveleti 

előkészületeket a Kárpát-medence elfoglalására. 

Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az 

Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende, akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán nyer 

értelmet. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia, 

ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi 

jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt. 

A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok intézője, a hadak 

vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak végrehajtója. A nemzetek vezetőit pedig 

horkának vagy karhásznak hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de 

függetlenek voltak saját nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi ranglétrán a nemzetségfők. A 

nemzetségeket a nagycsaládok alkották, melyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád 

rendjéről és közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom védelme, a 

kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat. 

Az ősi hit papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki gondozását. Mint 

koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi 

tudományokhoz. Tanácsadói voltak a kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt 

vagyonuk, csak népük, mely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a tüzet is 

használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók" voltak. Igen, de a tűz a 

nap földi mása, míg a nap az Égi hatalom jelképe. Erre a keresztény templomok a gyertyalángja is 

emlékeztet. 

Sajnálatos ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se 

népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink. Népnevünket korábban 

Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E feltételezés nyelvészetileg elfogadható, de ellentmond 

a történelem. A vérszerződést független nemzetek kötötték a Kárpát-medence elfoglalásának érdekében, 

amikor egy közös népnév gondolata föl se vetődhetett. Továbbá az is kérdéses, hogy vajon a szövetkező 

szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat azonos népnévvel? Mások az arab forrásokban 

talált M.dzs.gh.r. mássalhangzók különböző változataiban látják a megoldást, de megjegyzik, nem 

lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik mögötte. Valóban, a madzsghir szó írásához 

többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar 

szó írásához. Ez azonban nem zárja ki, hogy madzsghir is lehetett Álmos-Árpád népének a neve, 

legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így volt, mivel a madzsghir szó alakilag és hangtanilag oly 

közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe. 

Álmos népének nyelvét illetően is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik 

tulajdonítja a magyar nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a 

személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Ők török nyelvűnek vélik Álmos 

népét, akik viselete, műveltsége, társadalmi és hadi szervezete különben is jellegzetesen török. 

Ha figyelembe vesszük a nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a 

kétnyelvűség sem. Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek (Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat) magyar volt a 

nyelve, míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török. Nagyban hozzásegítene e 

kérdés tisztázásához a kijevi vár feletti sziklafal

ovásírásának elolvasása, melyről úgy tudjuk, hogy Álmos népének hagyatéka. Ha az elmondottakat 

figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy Álmos-Árpád népe volt a Kárpát-medence 

népességének nyelvadója. Sokkal valószínűbb, hogy bármily nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes 

földműves népnek magyar nyelvébe. 

A kijevi rovásírás 

A visszacsapó íj 

„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” - foglalták imáikba Nyugat-Európa népei több 

mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli 

őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században 

őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely vidékén. 

Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a 

nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak 

voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullott. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár 

fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, melynek szélessége 800 méter. 

Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, de nem csak ők használták, hanem más lovas műveltségű 

népek is Eurázsia belsejében. 

A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással 

készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása 

volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait 

választották, melyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, 

hogy C hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is 

növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal 

párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel ragasztottak több 

rétegben finomra csiszolt, vékony szarulemezeket, és szintén több 

rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan kiszárítottak, 

így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt 

csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot 

erősítettek, amire az ideget kötötték. 

A visszacsapó íj 

Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták, 

hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl. 

Ez abban állott, hogy a karokat a természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), 

és az ideg rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt, 

hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az 

íjak használatára való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy 

kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az 

íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne 

kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse 

voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak háborúkban, hanem vadászatra 

is használták. Az íját ajzó szittya harcos 

A harcmodor

Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem 

kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, 

harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. 

Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és 

elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen 

erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe. 

A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a 

rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását 

lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, 

míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak. 

A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és 

ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották 

ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és 

mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták, 

megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben 

álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat. 

Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, 

mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az 

ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. 

Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges 

csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a 

roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a 

megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is 

hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az 

ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást 

színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel 

használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből 

menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek. A magyarok ezzel 

megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy 

kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük 

szembefordultak. 

Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj", "haj" harci kiáltásuk, és 

lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik 

rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű 

népek találmánya volt. 

Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött 

tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot 

tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, 

tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben 

feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és kéthárom 

málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami 

fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta, 

teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.

A vérszerződés 

Álmos-ágbeli őseink már a 862-es hadjárat alkalmával szemet vethettek Pannónia jó legelőire, 

erdőségeire, szántóföldjeire. Bizonyára élt még bennük a tudat, hogy néhány évszázaddal korábban e 

vidék is legendás ősük, Atilla birodalmához tartozott. Találtak a Kárpát-medencében rokon népeket is, 

mint például az avarokat, székelyeket, jászokat, akik örömmel fogadták volna jöttüket. 

Erdélyt, a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közének déli részét ebben az időben a kemény, harcias 

bolgárok uralták, Dunántúl pedig a frank császár tartománya volt. Álmos nagyfejedelem tisztában volt 

azzal, hogy az idegenek által uralt területek felszabadításához, és a rokon népek egyesítéséhez komoly 

katonai erőre és szervezésre van szükség. A terv megvalósításához nem tartotta elégségesnek a szabír 

nemzetek katonai erejét, ezért az onugor nemzetek beszervezését vette tervbe. A Nyék nemzettel már 

korábban szövetségbe kerültek Álmos vagy Árpád házassága révén. A Kér, Keszi és a csonka Kürt 

nemzet horkái is előnyösnek látták a szövetkezést, ezért ők is csatlakoztak. A szittya-hun fajtájú népeknél 

az ilyen szövetkezést vérszerződéssel foganatosították, amikor vérük keveredésével egymást testvérnek 

fogadták el. 

A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban 

alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész, Kr.e. az V. 

században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek, mert arról 

nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme: 

„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják magukat (karjukat) 

késsel vagy árral, vérüket a borba 

csepegtetik; majd egy kardot, néhány 

nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és 

egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben 

imákat mondanak; végül a két szerződő fél 

iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az 

őket követők vezetői Is. Ano 

„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is 

tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a 

vezérük. 

Ami jószágot (vagyont) csak 

fáradalmaik árán szerezhetnek, 

mindegyiküknek része legyen abban. 

A Vérszerződés (Káy Lajos 

festménye) 

Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők 

maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből. 

Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a 

vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos 

vezérnek tettek. 

Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek 

utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök 

átok sújtsa.”. 

A vérszerződést kötő nemzetek horkái a következő személyek 

voltak: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmos a 

vezér, Megyer nemzet horkája és a nemzetszövetség kendéje, nagyfejedelme volt. A vérszerződést kötő 

nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e 

nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk bal oldalában a négy piros és négy fehér, 

összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-Gyarmat. E

két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe 

tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről". 

Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és 

kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is 

felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel 

pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus 

alkotmányának tekinthetjük. 

Árpád 

A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink 

hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A 

hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A 

bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban megvannak mindazon erények, melyek egy 

elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt 

tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával. 

Mondta is a főtáltos: 

- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket, 

ha a Teremtő is úgy akarja! 

Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás, 

hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében 

lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen 

nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé lüktetett. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett. 

Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is 

nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába 

vezényelt „visszakozz”-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc, 

rontott az ellenségre. 

Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét - hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy 

csapatvisszavonásra -, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a 

parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett, 

mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta 

be, melle büszkeségtől feszült. 

- Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant! - dörmögte magában. 

Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád 

megúszta a „csínyt” egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett 

most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utódja lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy 

az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla király 

halála után. 

Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb 

nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség 

kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is. Izmai már 

sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához, 

Árpádhoz: 

- Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe! 

Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend 

és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi 

hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt.

Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült az izom, nem volt 

tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra. 

A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a távoli 

homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az alakulatok 

megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból. Ügető lovak 

patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő irányából egy 

vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád gyors mozdulattal 

nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival. Érces hangján 

vezényszavak csattantak: 

- Lóról le! Imához! - vezényelte. 

Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai 

elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével imát 

mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és nagy 

sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a távolságot. 

Egyenesen Árpád irányába tartott. 

- Turulmadár! - kiáltották többen is. 

- Kard van a karmaiban! - csodálkoztak mások. 

- Isten kardja! - szólt a főtáltos mélyen rezgő 

hangján. 

A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor 

az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt. 

A kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A 

nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes 

rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a 

magasba emelte, és kérdezte: 

Az Ég 

küldött 

(Kutinszky Kata rajza) 

- Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát? 

- Akarjuk!!! - tört fel ezernyi torokból. 

Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok 

irányába sújtott kardjával. 

- A magyarok Istene nevében utánam! - vezényelte. 

A harcosok és szekerek végtelen menete elindult 

nyomában... 

Irány a Kárpátok (Kurinszky Kata rajza) 

A „honfoglalás”

Nincsen hiteles adatunk arról, hogy Álmos nagyfejedelem melyik évben halt meg. Biztosak 

lehetünk abban, hogy Álmos volt a nemzetszövetség létrehozója és a "honfoglalás" előkészítője. Halála 

közvetlen a hadműveletek megkezdése előtt vagy röviddel utána következett be, mert azok befejezése már 

Árpád nevéhez kötődik. Neki, mint gyulának egyébként is feladata volt a hadak vezetése. Álmos halála 

inkább a nemzetszövetség vezetésében hozott változást, mert Árpád lett a nagyfejedelem, legidősebb fia, 

Levente pedig a Nyék nemzet horkája és valószínűleg a nemzetszövetség gyulája. 

A Kárpát-medence birtokba vételét nem csak katonailag, hanem diplomáciailag is elő kellett 

készíteni. A Dunántúlt ez időtájban a hanyatlóban lévő frank császárság uralta, ahol kisebb szláv vezérek 

kezdték bontogatni szárnyaikat. Megrendszabályozásukra 892-ben Arnulf, frank császár, Álmos 

szövetségét kereste. Ajánlatát a nagyfejedelem el is fogadta. Őseink még ugyanebben az évben szerettek 

volna szövetséget kötni Bizánccal, de Leó császár ezt visszautasította. Két évvel később, 894-ben viszont 

Leó Álmossal akart szövetkezni a bolgárok ellen, amit a nagyfejedelem nyomban el is fogadott. Az 

történt ugyanis, hogy a fiatal és tetterős Simeon lett a bolgár cár, aki zaklatni kezdte a bizánci határokat. 

Árpád-ágbeli őseink tehát szövetségben álltak az akkori világ két nagyhatalmával, s csak azután 

fogtak a nagy terv katonai megvalósításához. Ennek előkészítéséhez évekre volt szükség. Gondoskodni 

kellett, hogy a szekerek jó állapotban legyenek a hosszú útra. Be kellett szerezni az élelmiszereket, 

feldolgozni a nagy mennyiségű vasat, amely a szerszámokhoz, a harcosok nyílcsúcsaihoz kellett, és így 

tovább. A nagy vállalkozás sikerének kulcsa a bolgár hadak kettészakítása volt. E feladat megoldása 

Levente vezetésével a Nyék és Jenő nemzet támadó alakulataira hárult. Bizánci hajók szállították a 

csapatokat az Al-Duna vidékére, ahol megütköztek, és kemény harcokat vívtak 

a bolgárokkal. Leó császár azonban békét kötött Simeonnal, még mielőtt a 

harcok befejeződtek volna. Nem tudjuk, hogy milyen megfontolás vezérelte a 

császárt, de valószínű ekkor ismerte fel őseink tervét, ami megdöbbenthette. 

Vagy úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják 

Bizáncot. E váratlan fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a 

Duna déli oldalán harcoló Jenő nemzet csapatait. Súlyos veszteségek árán 

ugyan, de feladatukat teljesítették. A Kárpátokon belüli bolgárokkal a keleti 

szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat 

Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg. 

Korabeli öltözet 

Miután a hadműveletek sikeresnek mutatkoztak, megindult a szekérsorok végeláthatatlan menete 

az asszonyokkal, gyermekekkel és öregekkel. Ezek védelméről, élelmezéséről és a betegek ápolásáról 

szintén gondoskodni kellett. Úgyszintén több milliónyi állatállományukról. E vállalkozás nagysága akkor 

érthető teljes valóságában, ha tudjuk, hogy átlagban ezer, de az Etelköz legkeletibb vidékéről 

elindulóknak 1500 kilométeres utat kellett megtenniük, öt nagy folyamot átúsztatniuk, és végül a 

Kárpátok szorosain átvergődniük. Megérkezésük után rendben le kellett telepíteni a népességet, és a 

következő tél folyamára is biztosítani élelmezésüket. Bárhogy is vizsgáljuk az eseményeket, ez 

mindenképpen óriási teljesítmény volt. 

Ha tekintetbe vesszük a felsoroltakat, akkor kitűnik, hogy a „honfoglalásnak” nevezett hatalmas 

vállalkozásnak a világtörténelemben sem 

népi, sem hadászati vonatkozásaiban nincs 

párja. Önteltség nélkül mondhatjuk, hogy 

Álmos és Árpád nagyfejedelmek a 

világtörténelem legkiválóbb szervezői és 

hadvezérei közé sorolhatók. A Kárpátmedence 

birtokba vétele, és az ott élő népek 

megszervezése lett az alapja a magyar 

birodalomnak, mely az elkövetkező 630 évben 

döntően befolyásolta Európa 

történelmének alakulását, és erre méltán

üszkék lehetünk. 

"Verecke híres útján" (Kurinszky Kata) 

Árpád Apánk Birodalma 

Árpád-ágbeli őseink a mai Ópusztaszer vidékén vívták utolsó csatájukat, s ezzel a Dunántúl 

kivételével birtokba vették a Kárpát-medencét. Árpád vezetésével itt gyűltek össze az első 

nemzetgyűlésre a nemzetek horkái és a nemzetségfők, hogy új gyulát válasszanak, Kurszánt. Utána 

megvitatták, lefektették az új haza rendjét és törvényeit. Hálát adtak a magyarok Istenének, amiért 

visszasegítette őket őseik földjére. A vérszerződés értelmében felosztották maguk között az országot. 

Ezen események emlékére épült az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark. 

Az országgyűlésről hazatérő vezetők letelepítették népüket a végleges helyükre, és hozzáfogtak a 

termeléshez és a kereskedelem kiépítéséhez. Úgy tűnik, hogy ez gyorsan meg is történt, mert már 899-ben 

mint Arnulf császár szövetségesei hadat indítottak Berengár, Itália hercege ellen. Ez nem nézte jó 

szemmel, hogy Arnulf a római császári címre is kezdett igényt tartani. Berengár, a későbbi király szintén 

római császár szeretett volna lenni. Arnulf, a vetélytárs azonban 900-ban meghalt és utóda, Gyermek 

Lajos és tanácsadói nem újították meg a szövetséget elődeinkkel és a velejáró adófizetést. Ennek 

következtében Árpád elfoglalta a Dunántúlt, és megtámadta Bajorországot. Majd szövetséget kötött 

Berengárral, hogy megakadályozza Gyermek Lajos Itália felé való terjeszkedését, aki szintén a római 

császári címre vágyott. Árpád tehát a magyarság érdekeit védve hatásosan beleszólt Európa politikai 

életébe. 

Árpád e lépései következtében ellenségessé vált a magyarok és 

bajorok közötti viszony, ami egymás elleni sorozatos támadásokhoz vezetett. 

Amikor 904-ben Kurszán gyula Bajorországba ment béketárgyalásokra, a 

bajorok a küldöttség minden tagját becstelenül meggyilkolták. 

907-ben gyermek Lajos nagy támadást indított Magyarország ellen a 

Dunántúl visszahódításáért. A magyarok három napos kemény küzdelem után 

visszaverték a támadást, és súlyos vereséget mértek Lajos seregeire. Luitpold 

herceg, Salzburg érseke, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf vesztette 

életét. Lajos király Passau várába menekült. Őseink elfoglalták a bécsi 

medencét, és a magyar birodalom határát az Enns folyóig terjesztették. 

Tarsolylemez 

Eltérnek a vélemények Árpád halálának idejét illetően. Vannak, akik 

úgy vélik, hogy a nagyfejedelem halálának híre bátorította fel a bajorokat a 907-es támadásra, mert az 

uralkodóváltás győzelemmel kecsegtetett. Mások szerint viszont Árpád a harcok alatt, vagy azok 

befejezte után kapott súlyos sebet, amibe röviddel azután bele is halt. Az sem zárható ki, hogy a független 

és szabadsághoz szokott horkák némelyike kiszolgáltatottnak érezhette magát az erőskezű 

nagyfejedelemmel szemben, s a harcok végeztével még egy jól irányzott lövéssel halálos sebet ejtett 

Árpádon. Ez mind csak feltevés és csak annyi bizonyos, hogy Árpád halála után a központi hatalom 

hanyatlásnak indult. A későbbi nagyfejedelmek vagy nem voltak jó szervezők, vagy hiányzott belőlük a 

feladatuk betöltéséhez szükséges határozottság és keménység. 

Mindennek ellenére a 907-es győzelem bizonyságot tett a magyarság hatalmas hadi erejéről, harci 

képességéről, és a magyar birodalom határainak sérthetetlenségéről. A magyarok tisztában voltak a 

veszélyekkel, de látták a nyugati társadalmak tagoltságát is. Ezt úgy igyekeztek kihasználni, hogy előnyös 

szövetségeket kötöttek. Rendszerint a gyengébb hercegek, „kiskirályok” hívták őket saját vetélytársaik 

ellen. Őseink készségesen elfogadták az ilyen felkérést, kiváltképpen, ha a támadás olyan uralkodó ellen 

irányult, aki egy erős királyság létrehozásán dolgozott. Még X. Leó pápa is igénybe vette őseink

segítségét az ellene lázadók leverésére. Eleink józanul felmérték Európa társadalmi és politikai 

viszonyait, és nem késlekedtek a beavatkozással, amikor azt a nemzeti érdek megkövetelte. 

Bízvást leszögezhetjük, hogy őseink nem csak kemény harcosok, hanem kiváló és éleslátású 

politikusok is voltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratokat a nemzet 

érdekében és annak jövőjéért, politikai megfontolásból indították, tervszerűen és szövetségben hajtották 

végre. Az ország és a nemzet biztonságát szolgáló háborúkat nem hazai, hanem idegen földön vívták meg.

Uralkodóink származásrendje 

Az ősi népek származástudatukat szájhagyományokban, mondákban és jelképekben őrizték meg. 

A mondák és szájhagyományok az idő múlásával kiszíneződtek ugyan, de rendszerint megtartották az 

eredeti történet magvát, lényegét. Ilyen a mi Csodaszarvasmondánk is, mely nemcsak ősi eredetünket 

világítja meg, hanem megőrizte az első uralkodó, Nimród, és felesége, Enéh valamint fiaiknak, Hunor és 

Magyar nevét is. Utánuk, nagy kieséssel ismerjük Bendegúz (Mundzuk) nevét, aki Atilla apja volt, majd 

következik Ügek és felesége Emese, akiknek fia Álmos, és az ő fia Árpád. Ide kívánkozik még a nyugati 

hunok és az avarok nagykirályainak neve is: Balambér és Baján. 

A felsorolt uralkodók időben hatalmas távlatot ölelnek fel. Nagy az időbeni kiesés Ügek és Atilla 

között, és még nagyobb Atilla és Nimród között. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a fenti származási 

családfa alapjában hibás. A mondák, a szájhagyományok, sőt a jelképek is csak a nagy uralkodókat, 

sorsalakító fordulatokat vésték kitörölhetetlenül az emlékezetbe. A többi elhalványult, majd az idő 

múlásával feledésbe merült. Árpád nagyfejedelem halálát, az uralkodók származását és sorrendjét is 

bizonytalanságok veszik körül. 

Árpádnak tudomásunk szerint öt fia volt: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt (Zsolt). Születésük 

és haláluk idejét csak feltételezzük. Egyesek úgy vélik, hogy Levente a bolgárok ellen vívott háborúban 

az Al-Dunánál esett el. Mások a 907-es háborúra gyanakszanak, amikor Tarhos, Üllő és Jutas is életüket 

vesztették. E feltevések azon alapszanak, hogy 907 után nincs említés Árpád fiairól, Solt kivételével. 

Árpádot Szabolcs nagyfejedelem követte, aki Árpád legfiatalabb testvére vagy unokaöccse volt. 

Őt viszont Árpád kései, legfiatalabb fia, Solt követte, majd pedig Fajsz, Jutas fia, tehát Árpád unokája 

került a nagyfejedelmi tisztbe. 955 és 970 között Solt fia, Taksony lett nagyfejedelem, akit fia, Géza 

követett. 997-ben Géza halála után fiára, István-ra szállt a tisztség. 

A 955-ös váltás a nagyfejedelmi tisztben bizonytalan és gyanús is, mert 955 Bulcsú horka (?) 

halálának éve. Ha ugyanis a váltás valóban 955-ben történt, akkor valamiképpen köze lehetett ahhoz 

Bulcsú halálának is. Lehetséges-e vajon, hogy Bulcsú nagyfejedelem volt? 

Vérbulcsú 

Kortársai Vérbulcsú névvel illették. Történetírásunk Bulcsúnak nevezi, és inkább csak gyászos 

halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság az, 

hogy Vérbulcsú a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt. 

Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort sűrű 

homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor 

homályából és bizonytalanságából csak Bulcsú horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk, hogy 

nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak királyokat és 

császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja” volt a bizánci császárnak. Rómában a „római patrícius” 

címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől Bulcsú haláláig 

(955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges hatalmat, még ha a 

névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsú lehetett a gyula. 

Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy 

felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt a 

császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért fizetett 

súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására szólították fel 

Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az elkövetkező 

tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsú között.

Az is a sors különös játéka, hogy a 930-as évek derekán halt meg Kál horka, akinek helyébe fia, 

Bulcsú lépett a Délnyugat-Dunántúlt uraló nemzet élére. Így történt, hogy szembekerült egymással a két 

nagy politikai és hadvezéri képességekkel megáldott fiatal uralkodó. 

Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és 

megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben. 

Bulcsú horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható 

veszély jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsú 

szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsú 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát érintő 

hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára. Amikor 938-ban 

bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez figyelmeztető volt Bulcsú 

részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja alkalmával Bulcsú megkeresztelkedett. 

Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő 

„kiskirályok” a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsú készségesen és rendszeresen 

eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös Konrád 

volt a vezetője, akik Bulcsútól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35,000 könnyűlovassal Bulcsú ekkor 

megindította második európai hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való leszámolás volt. Ez olyan 

hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az összeütközést elkerülni, és kitért 

Bulcsú hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt. 

955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsú ismét elindult mintegy 10,000 harcossal. Az útjába eső 

városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott egyes 

csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád és Ottó 

kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsú megmaradt lovasai ellen, akik ötezren lehettek. 

Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel kürtjének áldozata lett. A 

sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek szerint az eső is megeredt, 

amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez használt halenyv fölengedett. 

Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsúnak, ha leteszik a fegyvert, békében 

elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a védtelen harcosokat 

könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el. Bulcsút és Lehelt felnégyeltette, 

és a templom tornyára húzatta. Bulcsú horka itt elszámította magát, vagy a magyarság nagy kárára a 

túlzott önbizalom áldozata lett. 

A központi hatalom megszilárdul 

Mint már említettük, minden jel szerint Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom 

meglazult. Akik az új hazában letelepedtek, visszatértek, azaz folytatták a hagyományos, szabad és 

független életüket. Erre abból lehet következtetni, hogy a nyugati forrásokból hiányzanak a 

nagyfejedelmek nevei, akikkel a korabeli uralkodók tárgyaltak volna. E források többet tudnak a határ 

menti nemzetek horkáiról, például Bulcsúról és Botondról, mint a magyar nagyfejedelmekről. A X. 

század céltudatos, politikailag is megfontolt, külföldi szövetségben végrehajtott hadjáratai viszont ennek 

az ellenkezőjét mutatják. Például a 937-es és a 954-es hadjárathoz Bulcsú horka nem tudta volna kiállítani 

a 35,000 könnyűlovast a dunántúli nemzetek embereiből, Ha figyelembe vesszük, hogy külföldi 

hadjáratokra csak az önként jelentkezők mentek, és a hadba állíthatók felét vihették, a másik fele 

védelemre otthon maradt. Lehet azonban, hogy a nagyfejedelem csak támogatta Bulcsú 

kezdeményezéseit. Itt megint felvetődik a kérdés: Nagyfejedelem avagy gyula volt-e Bulcsú? E 

bizonytalanságot eloszlathatná az őseink tetteiről szóló hiteles történettár (gesta), de ez eltűnt a viharos 

századok sodrában. 

A lovas műveltségű népek történetében ismert nemzetszövetségek egyébként is meglehetősen 

lazák voltak. Csak külső ellenséggel szemben léptek föl egységesen, ha azt az önvédelem megkövetelte.

Ha viszont erőskezű uralkodó volt a nemzetszövetség nagyfejedelme vagy nagykirálya, akkor az 

igyekezett a nemzetszövetséget szilárdabb egységbe fogni, és hatalmi céljaira felhasználni. Ez egyébként 

kimutatható a későbbi királyokra ugyanúgy, mint a nyugati országok királyai esetében is. Ezen országok 

semmivel sem voltak szervezettebbek, ha egyáltalán voltak olyan szervezettek, mint a X. század 

Magyarországa. 

Géza nagyfejedelem 972-ben lépett uralomra. Csodálatos szépségű feleségéről, Sarolta 

nagyasszonyról, az erdélyi Gyula lányáról is megemlékeznek a korabeli források. Ezek szerint szépségét 

csak határozottsága, bátorsága és lobbanékonysága múlta felül. Nem csak a vadászatokon lovagolt együtt 

a férfiakkal, de részt vett az ország ügyeinek intézésében is. Nem lehetetlen, hogy nézeteltérése volt 

apjával, és éppen apja ellenében ösztökélte Gézát a nyugat-irányú politikára. Más források szerint Sarolta 

nem sokáig ékesíthette a fejedelmi udvart, mert 973-ban Géza másodszor nősült. Adelhaid lengyel 

hercegnőt vette feleségül, aki neve szerint német származású lehetett. Házasság révén anyja kerülhetett 

Lengyelországba, aki német nevelésben részesíthette lányát. Elképzelhető, hogy Adelhaid és Géza 

házassága mögött a német császári politika állt. Nem lehet tudni, hogy a háttérből, vagy nagyon is nyíltan 

melyik nagyasszony munkálkodott. 

Bárhogy is történt, még 973-ban a nagyfejedelem béketárgyalásokat kezdeményezett I. Ottó 

német császárral, és térítőket kért tőle. Géza azon kijelentése azonban, hogy „elég gazdag vagyok ahhoz, 

hogy két istent is szolgáljak” rávilágít arra, hogy a római egyházhoz való közeledését nem hitbéli 

meggyőződés vezérelte, hanem politikai megfontolás, melyet Sarolta vagy Adelhaid jelentősen 

befolyásolhatott. Géza minden bizonnyal tudta, hogy a szabad szellemű, független horkákat nem lehet 

könnyűszerrel a közös akolba terelni, ezért egyre több idegen hittérítőt és lovagot hozott a fejedelmi 

udvarba, akik befolyása a politikai, gazdasági és katonai életben az idő múlásával mindjobban nőtt. 

Géza halála (997) után fia, István lett a nagyfejedelem, akit már római katolikusnak neveltek. 

Igaz ugyan, hogy csak 1054-ben állt be a nyílt törés a bizánci és a római egyház között, de már Géza 

korában is jelentős lehetett a két fél közötti világnézeti különbség. István tovább folytatta atyja politikáját. 

Az idegen lovagokat nagy számban telepítette le, tisztségeket és hatalmas birtokokat adományozott nekik, 

ami nagy felháborodást okozott az ország régi urai körében. István valójában megszegte a vérszerződést. 

998-ban vagy 999-ben elsőnek a somogyi horka, Koppány rántott kardot. Őt István idegen segítséggel 

leverte és holttestét felnégyeltette. Koppány egyébként István vérrokona volt, és feltételezhetően a 

nagyfejedelmi méltóságra is pályázott, mely a vérszerződés szerint őt illette volna meg. Azonban e 

feltevés téves is lehet, mert az összeütközésnek ebben az esetben közvetlenül István nagyfejedelemmé 

választása után kellett volna történnie, és nem egy vagy két évvel később. Nagy a valószínűsége annak, 

hogy Koppány, majd pedig az erdélyi Gyula, és a dél-magyarországi Ajtony nem Szt. István, hanem a 

királyi udvarban elhatalmasodott idegenek garázdálkodása ellen lázadtak. Több jel arra mutat tehát, hogy 

nem a keresztség felvétele ellen történtek a lázadások, hanem a Magyarság ősműveltsége elleni 

támadások váltották ki azokat. Mint például a rovásírás eltörlése és pusztítása. 

A központi hatalom tehát megszilárdult, de ez nem mondható minden szempontból 

szerencsésnek. Sok magyar áldozatot követelt, és azon kívül az idegenek olyan befolyásra tettek szert, 

mely egész későbbi történetünkre nagyon károsan hatott ki. Példa erre, hogy a magyar nyelv teljesen 

kiszorult a királyi és főúri udvarokból, és csak 1844-ben lett az ország hivatalos nyelve. Helytelen viszont 

az is, amikor mai nehézségeinkért Szent István politikáját okoljuk. Akkor a központi hatalom 

megszilárdítása létkérdés volt, és a magyar jövő elengedhetetlen követelménye. És ez Géza 

nagyfejedelem és Szt. István érdeme. 

A Magyar Szent Korona 

A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi a másik eszmei. Mindkettő szinte 

egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter

pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát 

Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki azt Istennek tetsző cselekedeteivel kiérdemelte. 

A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától, 

míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-1077) királyunknak. Az abroncs 

zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvű feliratán ez áll: „Geobicás, 

Turkia Istenben hívő királya.” 

A magyarság csak azt fogadta el megkoronázott királynak, akit a Szent Koronával koronáztak 

meg. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon esett át. Vetélytársak, 

ellenkirályok többszőr ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó 

megkoronázását megakadályozzák. A Szent Korona utolsó „kalandja” 1945-ben kezdődött. Ekkor a 

Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek 

elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum 

előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték nagy ünnepségek közepette. A 

nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét. 

Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen 

megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Kiderült, hogy a Szent 

Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában 

készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezője a 

Poti-i püspökség főpásztora lehetett. A Szent Korona 

szentképei ugyanis a keresztény tanoknak megfelelően 

vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten, 

Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal 

pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a 

Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A 

tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, Szűz 

Mária képe fölé volt erősítve. Izabella királyné törte le, 

mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak. 

A koronázási ékszerek 

Az eredeti képekből négy hiányzik: Szűz Mária (?), Raffael (?) és Uriel (?) arkangyalok, valamint 

Bertalan apostol. Biztosat csak Bertalan apostol esetében állapítottak meg, mert azt úgy vágták ki és 

lopták el, hogy nevének egy része a Szent Koronán maradt. Jelenleg a hiányzó Szűz Mária helyén Mihály 

császár, Gábriel arkangyal helyén Geobicás, és Raffael arkangyal helyén Konstantin császár képe van. 

Gábriel arkangyal képe Uriel arkangyal helyére került. Csak feltételezések vannak arról, hogy az eredeti 

képek helyébe mikor és miért kerültek a későbbi képek. A kaukázusi Khakhuliban őriznek egy triptichont, 

melyen van egy megcsonkított Szűz Mária zománckép. Nem lehetetlen, hogy ez a magyar Szent Korona 

eredeti Szűz Mária képe, mert a zománc minősége és kivitelezése azonos a Szent Korona eredeti képeinek 

zománcával. Továbbá, a képen látható ciprusfa hasonlít a Szent Korona Atya Isten és Fiú Isten képein 

látható ciprusfákhoz. 

Nincsenek bizonyos ismereteink arról sem, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a 

Kárpát-medencébe. A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával, 

akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli 

avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. 800 

karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e 

koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár nyittatta ki a sírboltot, 

vetette ki a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Szent Istvánt 

1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy Károlyt kétszáz 

évvel korábban. 

A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel sem kevésbé csodálatos, mint a tárgyi 

története. Más népeknek is vannak ugyan nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se 

övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország

tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki 

birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek 

nevében a király gyakorolta a hatalmat az alkotmány értelmében, de akinek maga a király is alá volt 

rendelve. Ezen eszmei uralkodói rend a századok során, a szabadságjogok küzdelmei kapcsán 

kiművelődött közjog megtestesítője volt. Ezt nevezzük a Szent Korona tanának. 

A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték, 

később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, és azután 

a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a 

szovjet szuronyok árnyékában uralkodó kormány megdöntötte a magyar királyságot, és hatályon kívül 

helyezte a Szent Korona tanát. 

A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A 

szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha 

fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett 

megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik: 

„Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem 

ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország tisztségeiből.” 

A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország 

főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a 

nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi hatalom 

megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a 

nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a főurak 

szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetőbb szabadságjogokat nem 

tudta, talán nem is akarta eltörölni. 

Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás és a 

szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepén ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges főbíró 

képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján 

létrejött vagy a kiharcolt jogokat a Szent Korona törvényébe iktatták. Ha bármelyik fél e jogokat 

megsértette, az a Szent Korona ellen vétett. 

Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nőtt. 

Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre 

nyúló gyökerei vannak. A magyarságnak, mint más ősi népeknek szent 

uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették népüket. Emese álma 

című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a 

Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem 

édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy 

uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől 

küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből 

gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti összekötő pedig a 

Turulmadár volt. 

Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent 

Korona a Turulmadár szerepét töltötte be. Hiszen tudjuk, hogy a Szent 

Koronát II. Szilveszter pápa isteni sugallatra, azaz Isten akaratából adta 

Szent Istvánnak, és rajta keresztül a magyar nemzetnek. A magyar Szent Korona azonban túlnőtte az égi 

és földi hatalom közötti kapocs szerepét. Amint tudjuk, a magyar Szent Korona az ország, az 

államhatalom valóságos birtokosa lett, vagyis szent fejedelmeink jogutóda, a hatalmat Isten akaratából 

nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona 

varázsának alapját Szent István fektette le, mikor röviddel halála előtt Magyarországot a Szent Korona 

jelképében a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta. 

Van azonban egy másik elgondolás is, mely azon alapul, hogy szentség csak Istentől származhat 

és nem földi személytől. Szűz Mária ugyan Isten Fiának szülője, de mégis földi személy volt. Tőle tehát 

nem származhatott a Szent Korona szentsége. Itt meg kell érteni azt, hogy a magyar Szent Korona nem

egy megszentelt tárgy, hanem szent tárgy, és amikor megszemélyesítik és hatalommal fölruházzák, akkor 

az Egyház többi szentjével azonos szintre, rangra emelkedik. Kérdés: Hogyan tűri el ezt a Római 

Katolikus Egyház? 

Ezen elgondolás szerint a magyar Szent Korona abban az időben készült, amikor a korai 

keresztények Jézus visszatérését úgy várták, hogy az bármely napon bekövetkezhet. A koronát tehát az 

ismét emberi testet öltő Jézusnak, a Világ Királya részére készítették. Ez lehet az alapja annak, hogy az 

Egyház sohasem tiltakozott a magyar Szent Korona szentsége ellen. Már önmagában az is csodálatos, 

hogy a Szent Koronával kapcsolatban ilyen gondolat egyáltalán felvetődhet.

A magyar királyság fénykora és hanyatlása 

A királyságok fénykorában, ha valamelyik uralkodó a nyugati szokás szerint akarta 

megkoronáztatni magát, és ilyen királya még nem volt az országnak, akkor koronát kért egy 

megkoronázott királytól vagy a pápától. Ezzel azonban alárendelte magát a korona adományozójának. 

Szent István tehát II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, mert nem akart semmilyen világi uralkodó 

alattvalója lenni, legkevésbé a német császáré. Világi ügyekben azonban Szent István és a későbbi 

magyar királyok a pápa felsőbbségi jogát sem ismerték el. Sőt Szent István a koronán kívül az apostoli 

jogot is kérte és meg is kapta. Ez azt jelentette, hogy a magyar püspököket is ő nevezte ki, majd pedig az 

őt követő Árpád-házi királyaink. Szent István megkoronázásának napja is bizonytalan, de a 

legvalószínűbb, hogy 1000-ben, karácsony napján koronázták királlyá azzal a koronával, mellyel kétszáz 

évvel korábban Nagy Károlyt koronázta meg III. Leó pápa. 

Szent István nekilátott az egyház nagyarányú szervezéshez. Tíz püspökséget létesített, és ezzel 

megalapozta a Római Katolikus Egyház terjeszkedését. Miután ellenfeleit leverte, kiterjesztette 

egyeduralmát az egész országra. 1031-ben Szent István fia, Imre herceg gyilkosság áldozata lett, ami az 

udvar súlyos megosztottságára vet fényt. Azt is meg kell említeni, hogy Imre felesége bizánci hercegnő 

volt. Ez azt jelentheti, hogy Szent István szerette volna visszaállítani a régi kapcsolatot Bizánccal, vagyis 

ellensúlyozni a nyugati nyomást. Vászolyt, Szent István unokatestvérét azzal vádolták, hogy merényletet 

szőtt a király ellen, amiért megvakították és fiait elűzték az országból. András és Levente Kijevben, Béla 

pedig Lengyelországban kapott menedéket. Egyes források szerint menekülésüket Szent István is 

segítette. Ha ez így volt, akkor Vászoly megvakítását se Szent István rendelte el. Minden jel arra mutat, 

hogy a hatalomért vívott harc a magyarok és betelepített idegenek között nagyon elfajult a királyi 

udvarban. 

Szent István és bajor Gizella házassága, vagyis a rokoni kapcsolat békességet hozott a nyugati 

határokra. Ennek vége szakadt, amikor Gizella apja, II. Henrik császár 1028-ban meghalt. Az őszülő 

király 1031-ben II. Konrád császár ellen volt kénytelen megvédeni az országot. Imre herceg vezetésével a 

magyarok visszaverték Konrád hadait, és másodszor is elfoglalták a bécsi medencét. Ezek szerint Imre 

herceg kemény, uralkodásra termett egyéniség volt, s idegenek ezért nem szívelték. 

1038 augusztusában meghalt Szent István. Ezután unokaöccse, Orseolo Péter került a trónra. 

1041-ben a magyarok fellázadtak ellene és elzavarták. Péter III. Henrik német császárhoz menekült, akitől 

segítséget kért. Henrik kapott az alkalmon, és 1044-ben Ménfőnél megverte Aba Sámuel seregeit, és 

Pétert visszahelyezte a magyar trónra, mint német hűbérest. A magyarok azonban 1046-ban másodszor is 

elűzték Pétert, és megtagadták a hűbéradókat. Kijevből hazahívták András herceget, és királlyá 

választották. Ő Szent István politikáját folytatta, ami a nyugtalanságot tovább táplálta. A lázongások csak 

Szent László szigorú büntetőtörvényei hatására csitultak el. Ebben az időben halt meg a horvát király. 

Miután trónviszály tört ki, Ilona királyné testvéréhez, Szent Lászlóhoz fordult segítségért, aki 

Horvátországot Magyarország társországává tette. 

Szent Lászlót 1095-ben Kálmán király követte, aki olvasottsága és nagy tudása folytán a 

„könyves” jelzőt kapta. Korának legműveltebb királya volt. Kálmán király kimondta, hogy "nincsenek 

boszorkányok", és beszüntette a „boszorkányüldözéseket”, lazított a Szent László által bevezetett szigorú 

büntető intézkedéseken. Megtiltotta, hogy kegyetlen büntetést szabjanak ki olyan esetben, amikor az 

elkövetett bűn arra nem ad okot. 1105-ben koronázott királya lett Horvátországnak és Dalmáciának is. E 

két tartományt a bizánci császár, Mánuel is szerette volna megszerezni, és ehhez egy tervet dolgozott ki. 

III. István (1161-1172) öccsét, a későbbi III. Béla királyt felkérte vejének és örökösének, miután Béla 

Bizáncba költözött. A császárnak azonban fia született, és Bélát megfosztotta az ígért örökösödéstől, így a 

terv is meghiúsult. 

Az ősi jelképek, a nap, hold és rozetta látható 

az Aranybulla pecsétjén, és a babiloni határkőn is.

II. András (1205-1235) király korában az adóztatás és a hatalom egyéb túlkapásai olyan komoly 

elégedetlenséget keltettek, hogy lázadások fenyegettek. Ennek elkerülése érdekében a király 1222-ben 

kiadta a jogok rendezéséről szóló törvénykezését, a híres Aranybullát, alig hét évvel az angolok Magna 

Chartája után. Az új jogtörvény azonban nem oldotta meg a nehézségeket, ezért a király kénytelen volt 

adóengedményekkel és adományokkal csillapítani a nyugtalankodókat, ami viszont gyengítette a királyi 

hatalmat. 

Megkoronázása után IV. Béla (1235-1270) nyomban nekilátott a királyi hatalom és tekintély 

visszaállításához. Adókat vetett ki, és az András által adományozott birtokok nagy részét is visszavette, 

ami újabb elégedetlenséget és a király iránti ellenszenvet váltott ki. A magyar birodalom fennállásának 

345-dik évében, 1241-ben így köszöntött az országra a „tatárjárás” elnevezés alatt ismert mongol 

betörés. A király végighordoztatta a véres kardot az országban, de a főurak nemmel vagy feltételekkel 

válaszoltak. Követelték például a Batu kán hadai elől elmenekült kun király, Kutten vagy Köttön kiadását, 

akinek Béla megengedte, hogy népével együtt letelepedjen, s velük hadait növelje. Batu követeit pedig, 

akik Köttön kiadása ügyében jöttek Bélához, a főurak meggyilkolták. Ez megbocsájthatatlan bűn volt, 

várható volt tehát a mongol hadak kegyetlensége és könyörtelen pusztítása. A főurak meggyilkolták a kun 

királyt is, amiért a kunok is a magyarságra támadtak, és nagyrészük elhagyta az országot. 

A Muhi pusztánál Batu hadai hatalmas csapást mértek Béla seregeire, s a királyt is csak bátor 

katonái mentették meg a fogságtól. Béla felesége II. Frigyes osztrák herceg fogságába esett. Béla csak a 

királyi kincstár feladásával, valamint Moson, Sopron és Pozsony megyék elzálogosításával tudta kiváltani 

feleségét. A hivatalos történészek szerint Béla király esett fogságba. Ha így volt, akkor miért kellett 

Frigyesnek tárgyalnia a fogoly királlyal, mikor az ország mongol kézen volt, és nem volt senki, aki Bélát 

megvédte vagy kiváltotta volna? Frigyes ezután az ország nyugati vidékeire tört, rabolt és pusztított. Béla 

Zágrábba menekült, és onnan segítséget kért a pápától, a francia királytól és a német császártól, de kérését 

mindenütt elutasították. 1242 tavaszán a mongolok váratlanul elhagyták az országot, Béla király 

visszatért, és hozzáfogott az ország újjáépítéséhez. Visszafoglalta az elzálogosított megyéket is. 

Az Árpád-ház utolsó férfisarja, III. András 1301-ben halt meg. Mintegy hétéves trónviszály után 

1308-ban Károly Róbertet, V. István leányának unokáját emelték trónra szabad választással. Károly 

Róbert erős kézzel rendet teremtett. Okos és kiváló szervező volt. Megfontolt külpolitikája, józan 

gazdaságpolitikája felvirágoztatta az országot, és visszaállította régi tekintélyét. Fiára, Nagy Lajosra 

(1342-1382) gazdag országot hagyott. Lajos király békés természetű és jóindulatú, ugyanakkor bátor 

ember volt, amit többször bebizonyított cselekedeteivel. A körülmények, de talán még inkább a háttérben 

munkálkodó, nagyravágyó anyja, Erzsébet ösztökélése a birodalom határainak kiterjesztését 

eredményezte. Ezért kapta Lajos király a „nagy” jelzőt. Bebizonyosodott azonban, hogy atyja józan 

politikája okosabb és hasznosabb is volt. Az örökös hadviselés, az érdekek időnkénti megvásárolása 

alaposan kimerítették az ország kincstárát. Nikápolynál 1366-ban először ütközött meg Lajos király a 

törökökkel, akik 1373-ra elérték a birodalom hűbértartományainak határait. 

A Nagy Lajos halála utáni kort a Hunyadiak megjelenéséig a kiskirályok korának lehet tekinteni. 

A hatalmas vagyonokkal rendelkező és egymással torzsalkodó főurak prédája lett az ország. Csoportokra 

szakadva olyan királyokat választottak vagy támogattak, akik érdekeiket kiszolgálták, holott a közeledő 

törökre és az ország ügyeire kellett volna figyelniük. Ebből a viszályból a törökverő Hunyadi János alakja 

emelkedett ki. 1446-ban a pesti országgyűlés Hunyadit az ország kormányzójává nevezte ki, és a királyi 

hatalmat némi korlátozással ráruházta (a királyi tisztet nem fogadta el). Hunyadi e tisztségről 1452-ben 

lemondott, de V. László király az ország főkapitányává nevezte ki, és rábízta a királyi jövedelem 

kezelését. 

1456 júniusában a török hatalmas, 150,000 főnyi sereggel, 300 ágyúval és 200 hajóval vonult fel 

Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen. A vár kapitánya Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály volt. A török 

bekerítette a várat, és július 4-én ostrom alá vette. A pápa déli harangszót és imát rendelt el a magyar 

győzelemért. Hunyadi és Kapisztrán János szerzetes, aki nagy segítségére volt Hunyadinak a hadak 

toborozásában és lelkesítésében, áttörte a török gyűrűt, és megteremtette az összeköttetést az 

ostromoltakkal. A török seregek július 21-én indították utolsó rohamukat, a vár védői azonban 

visszaverték. E naphoz kötődik Dugovics Titusz hőstette, aki a vár fokára török zászlót kitűző harcost

magával együtt a mélybe rántotta. Másnap Hunyadi és Kapisztrán ellentámadásba ment át, és szétverték a 

török seregeket. A déli harangszó ma is e győzelemre emlékeztet. A nagy nyári meleg következtében a 

sok hulla gyorsan oszlásnak indult, és járvány ütött ki, ami Hunyadit is magával ragadta. Hunyadi 

halálának alkalmából a nagy hadvezér, II. Mohamed török szultán is sajnálattal és elismeréssel 

nyilatkozott. Két hónappal később Kapisztrán is a járvány áldozata lett. Szentté avatták, és a kaliforniai 

Capistrano Beach nevű várost róla nevezték el. 

A Hunyadi család ellenségei a Cillei-Garai család vezetésével végleg le akartak számolni a 

Hunyadiakkal. Hunyadi Lászlót és Mátyást elfogatták és börtönbe vetették. Lászlót törvény elé állították 

és lefejezték, amire a Hunyadi pártiak föllázadtak. A veszélyt látva a gyengekezű V. László Bécsbe, majd 

pedig Prágába menekült. Magával vitte túszként Mátyást is, akit Szilágyi Mihály 40,000 aranyért váltott 

ki. 

1458-ban királlyá választották Mátyást, aki Magyarország egyik legbölcsebb és legnagyobb 

tiszteletben tartott uralkodója lett. Mátyás, az igazságos cselekedeteit számos mondánk örökíti meg. 

Megszilárdította a belső rendet, és megszervezte a „fekete sereget” (fekete ruhájuk volt) a török 

veszedelem ellen, bár több esetben volt kénytelen a töröktől békét vásárolni, hogy nyugati, északi, és néha 

belső ellenségeivel is megküzdjön. Gazdag udvart tartott fenn, ahol számos európai tudós megfordult. 

Könyvtára Európa-szerte híres volt. Mátyás fiatalon, 1490-ben halt meg, mint a magyarság utolsó 

erőskezű királya. Egyesek szerint gyilkosság áldozata lett. Halála után újabb kiskirályok kora vette 

kezdetét, ami odáig fajult, hogy a török 1541-ben puskalövés nélkül foglalta el Budát. 

Sokan a magyar nagyhatalom romba dőlését az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál a töröktől 

elszenvedett vereséggel magyarázzák. Akkor a menekülő, II. Lajos király is életét vesztette. Azonban, 

mint a magyar történetírásban oly sok minden, ez sem állja meg a helyét. A győzelem után a török 

csapatok portyára indultak az ország különböző vidékeire, ahol kemény helyi ellenállásba ütköztek. 

Szeptember vége felé elhagyták az országot, tehát nem tartották megszállás alatt. 

A magyar birodalom bukását a magyar nemesség eszmei hanyatlása okozta, ami egyáltalán nem 

volt sajátos. Az erkölcsi romlottság ugyanis a gazdagság, a jólét és a kicsinyes emberi tulajdonságok 

mellékterméke. A kiskirályok minden korban és minden nép életében felburjánoztak, amikor hiányzott 

egy erőskezű uralkodó. Minden nemzet történetében lezajlottak hasonló események, de ezek a magyarság 

esetében súlyossá, majdnem végzetessé váltak. Ennek magyarázata az, hogy Magyarország a keleti és a 

nyugati műveltség ütközőpontján fekszik. Ezer évvel ezelőtt felvettük a nyugati keresztséget, és hátat 

fordítottunk ősműveltségünknek. A nyugat a mai napig nem fogadott el bennünket, mi pedig nem 

újítottuk fel keleti kapcsolatainkat. Egyedül állunk a népek tengerében egy őszinte barát vagy szövetséges 

nélkül. Őstelepes parasztságunk révén ősibb európaiak vagyunk, mint akármilyen más európai nép, és 

mégis mi vagyunk a betolakodók, a földrész idegenjei. A legnagyobb baj az, hogy mi is e szemüvegen 

keresztül nézzük saját magunkat. Tudatunkat, nemzeti önismertünket kell rendbe hoznunk. Végül, jövőt 

és sorsot meghatározó időkben nem emelkedett fel egy erőskezű uralkodó, aki félreállította volna a 

kiskirályokat, és megvédte volna az országot a külső és belső ellenséggel szemben. 

A fent elmondottakat mi sem szemlélteti jobban, mint a II. Lajos király halála utáni események. 

1526. november 10-én a Székesfehérvárott egybegyűlt rendek Szapolyai Jánost (1526-1540) királlyá 

választották. A Habsburg-párti rendek pedig december 16-án Pozsonyban Habsburg Ferdinándot (1526- 

1564) választották szintén királlyá. Ezzel a magyar királyi szék a trianoni „békeszerződésig” (1920) a 

Habsburg-ház birtokába került, és így jött létre az Osztrák-Magyar Császárság. Az elkövetkező 

tizenhárom év a két király közötti háborúkkal telt el. Szapolyai több esetben kért segítséget II. Szulejmán 

török szultántól, míg Ferdinánd nyugatról kapta a segítséget. 1538-ban békét kötöttek azzal a 

megállapodással, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a királyság. Szapolyainak két héttel halála 

előtt fia született, és meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt koronázzák királlyá, gyámjául pedig a török 

szultánt kérjék föl. A csecsemő király érdekeinek védelme lett az ürügy arra, hogy 1541. augusztus 29-én, 

a mohácsi csata 15-dik évfordulója napján, Szulejmán ellenállás nélkül megszállta és birtokba vette 

Budát. 

Ezt követően az ország három részre szakadt. A Dunántúl nagyobb része és a Nagyalföld török 

kézre került. A nyugati és északi peremvidékek magyar, illetve Habsburg fennhatóság alatt maradtak, míg

Erdély súlyos adók ellenében „függetlenséget” vásárolt a töröktől. A török 1699-ben szorult ki az ország 

területéről. Történetírásunk a közbeeső kor számos nagy alakjáról, hőstetteiről, eseményéről emlékezik 

meg. Például 1552-ben az egri nők férjük, apáik és testvéreik oldalán karddal kezükben vagy kővel és 

forró vízzel verték vissza az ostromlókat, és győztek. Szigetvár védői 1566-ban halált megvető 

hősiességük ellenére se voltak ilyen szerencsések. Mintegy 1,500 harcos, Zrínyi Miklós vezetésével, 

90,000 törökkel szemben egy hónapig védte a várost. 25,000 török vesztette életét, miközben a védők 

létszáma 300-ra apadt. Tartalékaik is kimerülőben voltak. Lehetetlenné vált a vár további védelme. A 

tisztek feleségei és leányai úgy döntöttek, inkább meghalnak, minthogy török kézre kerüljenek. Az utolsó 

roham előtt a férjek megölték hitvesüket, apák leányaikat. Zrínyi felsorakoztatta hű katonáit, s mint az 

orkán rontottak az ellenségre. Három kivételével mind hősi halált halt. 

Az 1568-as tordai országgyűlés törvényesítette a vallásszabadságot, mely szerint minden ember 

szabadon választhatta meg hitét. Magyarország ezzel is megelőzte Nyugat-Európát. 

Öt évvel a török kiűzése után (1699) a Habsburgok magyarellenes politikája kirobbantotta az 

1704-től 1711-ig tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot. A török időkben elnéptelenedett 

területekre visszaigyekvő magyarokat a Habsburgok katonái elkergették és idegeneket telepítettek 

helyükre, mint például a 40,000 szerb családot a Délvidékre, ami megalapozta 

Trianont. Igaz ugyan, hogy e kérdésben a magyar főurakat is nagy felelősség 

terheli. Ők főleg Erdélybe telepítettek be sok románt, mint olcsó munkaerőt. Nagy 

szabadsághősünk, II. Rákóczi Ferenc nagyapja, Rákóczi György fordíttatta le a 

bibliát román nyelvre, hogy ezzel elindítsa a románság művelődését. A 

későbbieket ismerjük. A sors különös játéka, hogy a szabadságharc bukása után 

Rákóczi Törökországban kapott menedéket, és ott is halt meg. Gróf Bercsényi 

Miklós fia, Bercsényi László Franciaországba menekült, és a francia huszárság 

megszervezője lett. Az általa szervezett huszárezred a Bercsényi nevet viselte. 

1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. Az amerikai huszárságot is 

egy magyar, Fabriczy Kováts Mihály ezredes szervezte ütőképes, korszerű 

alakulattá. 1776-ban ment Amerikába és a lengyel származású Pulaski Kázmér tábornok alatt szolgált. 

1779-ben Charlestonnál halt hősi halált egy huszárroham során. Az amerikai polgárháború északi 

hadainak 1861-ben aratott első jelentős győzelme pedig Zágonyi Károly huszárszázados nevéhez fűződik. 

A török és Habsburg-hódoltság nem köszönthetett volna Magyarországra rosszabb időkben. Az 

Olaszországból elinduló megújulás (reneszánsz) nagy lendülettel és életerővel töltötte fel Európa 

művelődését, amire napjainkban is nagy szükség lenne. Ez azonban Magyarország határainál megtört. E 

kor nagyütemű fejlődésével csak az elzárt, de mégis viszonylag szabad Erdély tudott valamelyest lépést 

tartani. Ekkor épültek Európa-szerte a tudomány fellegvárai. Magyarország pedig a törökkel és a 

Habsburg-házzal küzdött, önmagát őrölte fel és romba dőlt. 

A magyarság hanyatlásának azonban mégsem ez a legmeghatározóbb oka. Az ezerhétszázas évek 

elején és közepén kezdte hajtogatni csíráit egy új eszme, a nemzeti gondolat, ami 1789-ben, a nagy 

francia forradalomban teljesedett ki. Addig a mindenkori hatalom birtokosa (király, császár) iránti hűség 

volt a társadalmat összefogó vezéreszme. Az új irány a nemzetet emelte eszményi magaslatra. Nem 

elégedett meg a nemzethez való hűséggel, mert a fajta, a vér tisztasága is követelmény lett. A nyugati 

népek ezen új eszme szolgálatába állították történetírásukat, és 

kiművelték erős nemzeti öntudatukat, és azon keresztül társadalmi, 

azaz nemzeti vezéreszméjüket. Ezen eszme a nyugati országok 

némelyikében, mint az orkán seperte el a nemzetiségeket. 

Magyarországon az új eszme a Széchenyiek okos 

gazdaságpolitikájával, és ugyancsak az ő általuk alapított Magyar 

Tudományos Akadémia segítségével művelődhetett volna ki. E 

folyamatot az 1848-49-es szabadságharc bukása törte meg. A Bachkormány 

megtöltötte a Tudományos Akadémiát osztrák, német és 

egyéb idegen származású, magyarellenes „tudósokkal”, bachtudósokkal. 

Feladatuk az volt, hogy a lehető legmélyebbre

gázoljanak a magyarság öntudatába, érzelmeibe és lelkivilágába. Csírájában fojtsák el a nemzethű 

történetírást, és ezzel megakadályozzák a társadalmat vezérlő nemzeti eszme kiművelődését. E siserehad 

e munkát kiválóan el is végezte. Megtagadtuk dicső szittya-hun őseinket és finnugorok lettünk. Nyelvünk 

egy szedett-vedett tákolmány, melyben egyetlen magyar tőszó sincs, mondják a bach-nyelvészek. 

Szomorú, hogy a bach-tudósok szellemiségétől a mai napig nem tudtunk megszabadulni. 

Gróf Széchenyi István 

E kor megértése nélkül nem születhetik meg a nemzethű történetírás, ami nélkül pedig nem 

művelődhet ki az egységes nemzeti önismeret és az egészséges társadalmi vezéreszme. Enélkül pedig 

nincs nemzettudat és nemzeti önbecsülés, és nincs magyar feltámadás! 

Az 1848-49-es szabadságharcot megelőző évek egyik fő kérdése a közteherviselés volt. Az 1848 

elején Párizsban, majd Bécsben kitört forradalom és a hazai forradalmi hangulat a nemességet arra 

kényszeríttette, hogy e kérdésben a népi akaratnak engedjen. Az országgyűlés felsőháza 1848. március 

15-én a délelőtti órákban megszavazta a közteherviselésről szóló törvényt, melynek értelmében a 

nemesség feladta kiváltságainak egy részét, s ezzel elejét vette, hogy a délután kitörő szabadságharc a 

főúri osztály ellen is irányuljon. A magyar főnemesség az egyedüli a világon, ha nyomásra is, de mégis 

önként adta föl kiváltságjogait. A szabadságharc leverése után a Bach-kormány önkénye nehezedett az 

országra. Majd az 1867-es kiegyezés után egy nemzetellenes, a gazdaságot karmaiba kaparintó réteg 

szorításába került és vergődött az új kormány és az ország. Ezt a kiváltságait feladó nemesség 

legyengülése is elősegített. 

A századforduló táján nagy volt a nyugtalanság Európában. A hatalmi villongások háborúval 

fenyegettek. Kelet-Közép-Európában a nemzetiségeket a nemzeti függetlenség eszméje fűtötte. Ezt mind 

Bécsből, mind Moszkvából egyaránt szították a magyarság ellen. Cikkek, térképek jelentek meg 

Magyarország feldarabolásáról, melyeket magyar részről nem vettek komolyan. 1914. június 28-án 

Szarajevóban egy szerb orvgyilkos megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Ez lett az ürügy, 

az utolsó szalmaszál, melyet az első világháború kitörése okának emlegetnek. Az igazi ok, mint minden 

háború oka, gazdasági és hatalmi volt. 

Magyarország ekkor az Osztrák-Magyar Császárság tagállama volt. Nem volt önálló 

külpolitikája. A birodalom miniszterei közül csak egy volt magyar, a miniszterelnök, gróf Tisza István. A 

birodalmi kormány Szerbia azonnali megtámadását javasolta. Tisza ezt ellenezte, és politikai megoldást 

javasolt. A háborús hangulat azonban tovább fokozódott, és a Császárság csapatai július végén 

megtámadták Szerbiát. A háború 1918-ban a felek közös megegyezése alapján fegyverletétellel ért véget. 

Az Osztrák-Magyar Császárság 1918. november 3-án fegyverszüneti egyezményt írt alá Páduában 

Olaszországgal, mely sértetlenül hagyta a történelmi határokat. Az egyezményt Franciaország nem vette 

figyelembe, és balkáni haderejét Magyarország ellen vonultatta fel, mely Szegedig hatolt. A román és 

cseh csapatoknak is engedélyt adtak arra, hogy átlépjék a magyar határokat, miközben a frontról hazatérő 

magyar katonákat leszerelték. A háborút béketárgyalások követték, melyek egyre inkább elfajultak és a 

nemzetek, vagy mint teljes győztesek, vagy mint teljes vesztesek kerültek ki belőle. Magyarország ügyét 

a Párizs melletti Trianonban tárgyalták. Magyarországot vádolták meg, mint a háború okozóját, és mire a 

„béketárgyalások” befejeződtek, elvesztettük országunk 72%-át, a lakosság 64%-át, köztük 3.5 millió 

magyart, akikből másfélmillió közvetlen az új határok mentén élt, csaknem színtiszta magyar falvakban, 

városokban. 

1938 és 1941 között nagyhatalmi tárgyalások és egyezmények értelmében Magyarország 

visszakapta az elcsatolt területek magyarlakta részeit. A részbeni igazságtétel maradandóságát azonban 

egy újabb háború kitörése fenyegette, mely nem is váratott magára sokáig. Aztán a II. Világháború 

győztesei 1947-ben Párizsban megismételték Trianont. Magyarország ismét elvesztette a visszacsatolt 

területeket, sőt azt meg is toldották, a Duna magyarországi oldalán, Pozsonnyal átellenben három 

színtiszta magyar falut, Ópozsonyt, Oroszvárat és Köpcsényt Csehszlovákiának ítélték A trianoni és 

párizsi „béke”-parancsok igazságtalanságát az 1990-es évek eseményei, Csehszlovákia és Jugoszlávia 

felbomlása és a véres polgárháborúk igazolják.

A történelmi Magyarország feldarabolását a nemzetiségek „önrendelkezési jogának” érdekében a 

„demokratikus eszmék” jegyében tették. A tények ezt 

egyszerűen nem támasztják alá. A megnövelt Románia is 

nemzetiségi állam lett. Úgyszintén a két új állam, Jugoszlávia és 

Csehszlovákia. Egyéb nemzetiségek között csaknem kétmillió 

magyar került román, egymillió magyar cseh, és félmillió 

magyar szerb uralom alá. A „békeszerződés” értelmében az 

elcsatolt területeken népszavazást kellett volna kiírni a 

hovatartozást illetően. Ez Sopronban és környékén meg is 

történt, de miután a város és a vidék népessége Magyarország 

mellett adta le szavazatát, a további választások kiírását 

nyomban leállították. Ez nem volt más, mint a fennen hirdetett 

„demokratikus eszmék” sárba tiprása. Világunkat azóta is a 

„demokrácia” zászlaja alatt kéjelgő, nép- és nemzetellenes 

hatalom tartja karmaiban. 

1956 hősei 

Az elalélt magyarságot a trianoni csapás rázta fel álmából, és rövid időn belül kibontakozott egy 

életerős szellemi építkezés, melynek meglett volna a remélt eredménye, de elseperte a második 

világháború vihara. 1956-ban egy újabb talpra állást kísérelt meg a nemzet. Mint a szunnyadó 

tűzhányóból az izzó folyam, úgy tört ki a magyarságból a szabadság és függetlenség vágya. 

Halálmegvető hősiességgel, fegyverrel a kézben fordult a külső és belső ellenséggel szembe. Hatalmas 

veszteségeket okozott a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatoknak, melyeket visszavonulásra 

kényszerített, s néhány nap alatt felszámolta a hírhedt ÁVO ellenállását. Október végére elnémultak a 

fegyverek, s néhány napig úgy tűnt, hogy ismét szabadok lettünk. Az új magyar kormány már csak a 

nyugati hatalmak elismerésére várt. Ekkor történt, hogy a nyugat, a „szabadságszerető” nyugat, a 

„szabadság bástyájával”, Amerikával az élen ismét hátat fordított, cserbenhagyott bennünket. 

Eisenhower elnök Titón keresztül tudatta a szovjettel, majd pedig nyilvánosan is közzétette, hogy 

Amerika nem tart kívánatosnak semmiféle lázongást a Szovjetunió határán. Ezzel szabad kezet adott a 

szovjetnek a „lázongó” magyarok letörésére. 

A vesztes szabadságharcot és forradalmat a véres megtorlások követték. A nemzet meghasonlott 

és befelé fordult. A Kádár-Aczél együttesnek aztán sikerült kiölni a magyar fiatalságból a nemzeti 

önbecsülés utolsó szikráját is. Ez, és a terhesség megszakításának törvényesítése eredményezte, hogy a 

magyarság évente 40-50 ezerrel, egy kisvárosnyi népességgel fogy. Ha e folyamatot nem tudjuk 

megállítani, kisnépből törpe néppé zsugorodunk, és 

ellenségeink nagy örömére eltűnünk a történelem 

színpadáról. Ahhoz, hogy nemzetünket meg tudjuk 

menteni a teljes pusztulástól, szembe kell néznünk a 

könyörtelen tényekkel, a valósággal. Fel kell mérnünk 

jelen helyzetünket, és meg kell határozni, hogy mi a 

teendőnk. E munka nem kezdődhet mással, mint a 

nemzethű történetírással. Valós múltunk ismeretéből 

meríthetjük mindazon tudást, akaratot és erőt, amely 

nélkülözhetetlen jövőnk építéséhez. 

Budapesti látkép 1956. október végén. 

Trianon - Országcsonkítás - 1920. június 4.

legfontosabbak közül. 

A Történelmi Magyarország területe 

325,000 km2 volt. Ebből 4,000 km2-t Ausztriához, 

63,000 km2-t Csehországhoz, 102,000 km2-t 

Romániához, 63,000 km2-t Szerbiához csatoltak. 

Továbbá a Magas-Tátra északi részéből 

Lengyelországnak is jutott egy darabka. Fiumét, az 

ország egyetlen tengeri kikötőjét pedig 

Olaszországnak ítélték. Magyarország elvesztette 

földművelésre alkalmas területeinek 61%-át, 

fakitermelésének 88%-át, arany, ezüst, réz és 

sóbányáinak 100%-át, vas termelésének 83%-át, 

vas- és acélgyárainak 60%-át, olajfinomítóinak 

47%-át, hogy csak néhányat említsünk a 

A történelmi Magyarország nemzetiségei 

A történelmi Magyarország nemzetiségi állam volt. 1920-ban 20,886,000 lakossal. A magyarság 

lélekszáma tízmillió körül volt. Az elcsatolt területek lakosságának nemzetiségi mutatói: Ausztriához; 

358,000 lélek, ebből 126,000 nem osztrák (25,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 5,000. 

Csehszlovákiához; 3,576,000, ebből 1,874,000 nem szlovák (1,000,000 magyar). A magyarság 

lélekszáma ma 700,000. Jugoszláviához; 4,122,000, ebből 3,093,000 nem szerb (500,000 magyar). A 

magyarság lélekszáma ma 350,000 alatt van. Romániához; 5,265,000, ebből 2,465,000 nem román 

(1,900,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 1,700,000. Csonka-Magyarországnak maradt 7,516,000 

lakosa. Ebből láthatjuk, hogy az elszakított területeken a magyarság lélekszáma nem szaporodott, hanem 

visszaesett, míg e területeken az utódállamok népessége kétszeresére nőtt az elmúlt nyolcvan évben. A 

történelmi Magyarország nemzetiségi térképén azt is láthatjuk, hogy közvetlen az újonnan meghúzott 

határokon túl, mintegy másfélmillió magyar élt csaknem színtiszta magyar falvakban, városokban. Ez a 

bíráskodó nagyhatalmak részéről az általuk fennen hirdetett demokratikus eszmék sárba-tiprása, és a 

magyarság létére törő bűnös merénylet volt. 

Azt is tudni kell, hogy a 

történelmi Magyarországon, a 

nemzetiségek panasza ellenére, a magyar 

kormány főiskolákat, tanítóképzőket 

működtetett részükre, melyekben a tanítás 

az illető nemzetiségek nyelvén folyt. E 

területeken az utódállamok ma mindent 

megtesznek, hogy megakadályozzák a 

magyar felsőoktatás helyreállítását. 

A feketeszín a magyarlakta 

területeket jelzi

A Magyar Nemzeti Címer 

A századok során a magyar 

nemzeti címernek sok változata 

létezett. Különböző időkben, 

különböző uralkodók használták és 

alakították át saját családi vagy 

hatalmi jelképeikkel. 1896-ban 

törvényerejű rendelettel 

szabályozták a címerek 

alkotóelemeinek elrendezését és 

használatukat. Ettől kezdve a nagy és a kis címer használata volt elrendelve. A 

nagy címer összetett címer volt, mely a Magyar Királyság országait és tartományait képviselte. 

Alkotóelemei: bal oldalon Dalmácia és Szlavónia, jobb oldalon Horvátország és Erdély, míg legalul 

Fiume, középen Magyarország korona nélküli kis címere foglalt helyet. E címert használták azon 

minisztériumok, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra. A koronás kis címert (mai címer) 

pedig Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták. 

Sajnálatos tényként állapítható meg, hogy nemzeti címerünknek nincs tudományosan 

megalapozott értelmezése. Minden kétséget kizáróan megállapítható azonban, hogy fő alkotóelemeinek 

eredete az ókori műveltségekhez vezethető vissza. Ezek a következők: a címer bal oldalában helyezkedik 

el a négy piros és négy fehér sáv. Jobb oldalán pedig a kettős kereszt, alatta a korona és az alatt a 

hármas halom. 

A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) időrendi 

kialakulása és bizonyíthatósága: Körülbelül hatezer évvel ezelőtt Enki 

a legősibb sumer városnak, Eridunak volt a főistene, azaz a 

bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki 

nevét négy ékkel írták. 

Később az akkádoknál Ea vette át Enki szerepét, akinek 

szintén négy ékkel írták a nevét, amint ez a babiloni pecséten, 

jelképe, az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten) látjuk, akinek nevét három ékkel 

írták, ezek jelképe, a bika oldalán vannak. Zarathustra a szittya-hun vallás megújítója és főtáltosa volt. 

Bölcselete jól ismert a művelt világban. Ő körülbelül 2600 évvel ezelőtt élt, és 

köpenyének szegélyén is négy sáv látható (Forray Z. felismerése). Négy hajlított 

sáv-ív látható a cseremisz földön talált, Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez 

két egymással szembe néző oroszlánjának oldalán is. Az utolsó ív ékszerűen van 

kiképezve. Négy fehér és négy piros sáv látható a XI. századból való zászlónkon 

is, melyet Árpád-sávos zászló néven ismerünk. Az esztergomi várkápolna 

egyetlen megmaradt 

oroszlánjának 

(falfestmény) oldalán a négy 

sáv vagy ék a hármas 

halommal van 

egybeszerkesztve. 

Az esztergomi oroszlán A 

babiloni pecséthenger 

A hármas halom időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 előtti ősi képírásokban a 

hármas halom elsődleges értelme a föld volt, de használták a hegy és az ország fogalom jelölésére, 

írására is. A suméreknél ez három ékjellé változott, míg az egyiptomiaknál megmaradt a hármas 

halom alakjában. Kálti Márk Képes Krónikája festményeiben is megtalálható a hármas halom hol

pajzson, hol mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettős kereszttel a tetején. Ha közelebbről 

megvizsgáljuk a matyó hímzést, tulipánjai némelyikén szintén a hármas halmot láthatjuk. 

A kettős kereszt időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettős kereszt megtalálható az ősi 

képírásokban, mint a főember, főpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán 

talált korong alakú cserépen is látható. Úgyszintén az egyiptomi államférfiú Nefer- 

Yu sírkövén is, ahol a kettős kereszt egy szív alakú „alma” tetején van, tehát 

ebben az esetben is főembert jelent. Hasonló a magyar országalmához, csak a „gömb” szív alakú. Nefer- 

Yu Kr.e. 2170 táján élt. Nagy Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettős 

keresztet. A magyar Szent Korona Geobicás (I. Géza királynak vélt) zománcképén is láthatjuk, de az alsó 

vízszintest a görög Omega helyettesíti. IV. Béla király nagypecsétjének hátlapján is 

a kettős kereszt van. A rendelkezésre álló adatok alapján a kettős kereszt a hármas 

halom tetején először a már említett Képes Krónika festményeiben jelent meg, tehát 

az 1300-as évek második felében. A három fő alkotóelem; négy piros és négy fehér 

sáv, a hármas halom és a kettős kereszt Mátyás (1458-1490) király címerében 

jelent meg a holló, az oroszlán és a három koronás fej kíséretében. A hármas halom 

és a kettős kereszt közötti korona későbbi fejlemény. 

Ahhoz, hogy a címerekben látható alkotóelemeket értelmezzük, tudnunk 

kell, hogy a címerek valójában képírások. Azokkal alkotóik valamit mondani, 

kifejezni akartak. A magyar címer nem egy gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél 

évezredre volt szükség. Az teszi valóban csodálatossá, hogy e három ősi képjel értelmes mondanivalóval 

egyé ötvöződött benne. A három fő alkotóelemnek azonban több értelmezése is lehetséges. 

Kezdjük a címer bal oldalán látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye szerint a 

négy „ezüst” sáv piros alapon a Kárpát-medence négy „ezüstfolyóját”, a Dunát, Tiszát, Drávát és 

Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpát-medencének öt nagy folyója van. Aligha képzelhető el, hogy 

a Maros, az Erdélyi-medence vízlevezetője kimaradhatott volna. Ettől meggyőzőbb eredményre 

juthatunk, ha az ókori műveltségek említett istenségei neveinek írását vesszük figyelembe. Enki és Ea 

isteneknek négy ékkel írták a nevüket. A négy sáv a szittya-hun Zarathustra köpenyének szegélyén is 

szerepel, melyek ugyancsak láthatóak a Szent Koronán az Atya Istent közrefogó ciprusfákon is. (Forray Z. 

felismerése). Jézust, a Fiú Istent közrefogó ciprusfákon három sáv van. A cseremisz földön talált 

tarsolylemez pedig azt 

igazolja, hogy e jelet Árpád népe 

is ismerte és használta. Végül 

e négy jelet láthatjuk az 

esztergomi várkápolna festett 

oroszlánjának oldalán. Jogos a 

feltevés, hogy e négy jel 

századokon át megőrizte Isten, 

istenség, főpap értelmét. 

Atya Isten 

Isten - Jézus 

A hármas halmot, mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. Mivel a hármas halmot 

a föld, hegy és ország értelem írására használták, de azzal nem jelölhették egyetlen hegy tulajdonnevét 

sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas halommal van egybeszerkesztve, s ha a két 

fogalmat egybeolvassuk, akkor 

megkapjuk az Isten földje, mai 

értelmezéssel Isten országa olvasatot. 

A harmadik fő alkotóelem a kettős 

kereszt. A kettős keresztet az Apostoli kettős 

keresztnek vélik - mely címerünkben a 

Fiú

hármas halomra van helyezve -, mert a magyar királyok az apostoli joggal is fel voltak ruházva, a két 

fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli Ország olvasatot. Lehetséges. A korona a hármas 

halom és a kettős kereszt közé az ezerhatszázas évek végén, az ezerhétszázas évek elején került. E három 

jel összeolvasásával már értelmesebb olvasatot kapunk: 

Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság. A baj az, hogy a korona túl későn 

került címerünkbe. 

Magyar tarsolylemez Cseremiszföldről Zarathustra 

A kettős keresztnek további olvasata is lehetséges. Erdélyben az enlakai unitárius templom mennyezetén 

van egy festmény, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg olvasata: Gy az Isten Georgyius 

Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon. Elgondolkoztató, hogy Musnai mester miért hagyta 

el az Egy szó írásához az e betűt? Az egy írására miért 

használta csupán a rovásírás gy betűjét, mely a kettős 

kereszthez hasonló jel. Tény, hogy az „e” a magyar nyelv 

leggyakrabban használt magánhangzója, a rovásírásban el 

lehetett hagyni akkor is, ha az a szó kezdőbetűje volt. 

Azonban, Musnai mester következetességébe mintha hiba 

csúszott volna. Miért írta ki az e betűt az Isten szóban? A 

rovás gy betűjével ugyanis írhatjuk az egyet, és az 

egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ha tehát, a kettős 

keresztet Isten, a hármas halmot ország értelemmel 

egybeolvassuk, ebben az esetben is megkapjuk az Isten 

Országa olvasatot. 

Az 

enlakai templom rovása 

Vissza kell térnünk viszont a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezéséhez. E 

lehetőségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s lehetséges, hogy a következőt kell a 

legvalószínűbb megoldásnak tekintenünk. Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet (törzs) kötötte a 

vérszerződést. Az utóbbi évtizedekben szó esett nyolcról, sőt tízről is. Nem lehetetlen, hogy a Kárpátmedence 

elfoglalását tíz nemzet hajtotta végre, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy a vérszerződést 

nyolc nemzet kötötte: Megyer, Nyék, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Kürt és Gyarmat. A Kürt és a Gyarmat két 

kis, vagy két csonka nemzet volt, melyeket hadászati célból egybevontak, de a nemzetszövetségben 

megkapták a teljes egyenjogúságot. Nemzeti címerünk bal felén tehát ennek emléke lett megörökítve. Az 

sem lehetetlen, hogy Álmos tudatosan választotta a nyolc nemzet szövetségét, hogy ezzel zászlójukon a 

négy sáv piros alapon jelképezhesse az isteni szövetséget is. 

Amint látjuk, nemzeti címerünk fő alkotóelemeinek többféle értelmezése is lehetséges. Éppen 

ezért az elmondottak hitelességét és végleges elfogadását csak a további kutatások eredményei 

támaszthatják alá vagy cáfolhatják meg.

Oroszlán Tutankhamun fejtartójáról Kimmér harcos egy görög vázafestményről 

A népdal és népzene 

„Sírva vígad a magyar”, mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a szívet 

tépő, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és érzelmek 

terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és nő egymás 

iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a kétséget, a 

bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a bizonytalanság megszűnik, 

akkor a tépelődés is eloszlik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a zene ropogós lesz. 

Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a 

hazaszeretet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az 

együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük és szavaik a nyelven túl magukon viselik a 

sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, ahonnan fakadtak és amit egyben tovább is művelnek. 

A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség 

érzéseinek és lelkivilágának legmélyéből jövő. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népinemzeti 

életnek. Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi mivoltának egyik 

legszembetűnőbb, legalapvetőbb részéről, a kovászról, mely nélkül fellazul a közösségi, a társadalmi élet, 

és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a vége felé közeledik. Hozzuk 

vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok akarunk maradni! 

A nemzettudat 

A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának 

hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor 

nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés 

nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak 

néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával 

sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthető 

megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. Enélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán.

Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy 

elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása: 

A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az 

együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erőt ad arra, hogy egymást 

megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes megoldani 

nemzeti sorskérdéseit. 

Az újkőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás 

vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője (a magyar Boldogasszony) volt. A 

királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hűség volt a közösséget átfogó és irányító 

eszme. A nemzeti társadalmak kifejlődésével pedig a nemzeti vezéreszme emelkedett eszményi 

magaslatba, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és őrangyala. 

Tehát a nemzeti önismeretből kiművelődő társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét, 

a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. Ahol nincs egy, a társadalmat átfogó 

vezéreszme, a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a 

közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz. 

Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse 

magát, a következő négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben: a. testi közelség, b. a közös 

nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövő 

mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezőket, mert együttessen alkotják az 

egészet. Azon társadalom, amelyikből akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert 

nem forrhat ki a jövőjét építő és védelmező társadalmi vezéreszme. 

Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon 

lehetőségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is. 

Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen 

védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit védelmezi. A társadalmi vezéreszme 

nélkül nem létezhet, nincs egészséges, életerős és kiegyensúlyozott közösség. 

Szó esett a nemzeti önismeretről, melyből kiművelődik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme. 

Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből? A nemzet 

múltjának ismertéből, a történelméből! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére. 

Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi. 

Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó tételekkel, 

melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a 

nemzet iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelőség azért, hogy a nemzeti önbecsülésnek még az 

árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat 

nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az 

elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak. 

Nyilatkozatok a magyar nyelvről 

(Kivonat: Forrai Sándor Küskarácsonytól sülvester estig című könyvéből. Múzsák 

Közművelődési Kiadó, 1985.) 

„Amikor a magyarság körében is meghonosodott a latin betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt 

betű. Ennek következtében a magyar nyelvet e betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem 

ezer évig kellett kínlódni helyesírásunkkal, míg végre rovásírásunk logikájához (ésszerűségéhez) 

hasonlóan kialakult a mai fonetikus (hangtani) helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori

ovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek (régi könyvek) azon szavai, 

amelyekben a hiányzó latin betűket igyekeztek pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek és értelemnek 

egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen 

úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy 

György. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy 

scent, azzon vagy asson, Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg. Régi 

családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelőséget takar, csupán nyelvünk küzdelmét a 

latin betűkkel.: a „ty” az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában „thy” (az y-t i-nek kell 

olvasni) szerepel, innen a Batthyány családnév írásmódja. De írták „tj”-nek is. A zs=ss, az ü és ő=ew, 

ezért Dezsőfi is csak Dessewffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét. 

Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a 

céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert amint írja: „egyedül ez alkalmas a magyar nyelv 

jegyzésére.” 

(A magyar ember tehát soha nem beszélt úgy, amint arra a latin betűs nyelvemlékeinkből 

következtetni lehet. Radics Géza.) 

Kosztolányi Dezső 

A vértanúk nyelvéről 

Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a 

magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig 

hozzá szoktam már az ilyesfajta sértegetésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a magyar, 

aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor, bajuszt mindössze 

másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a 

bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs fokosom, bajuszom és 

paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg. 

Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, 

Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a 

nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó 

legnagyobb nyelvi lángész, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszasan és szívesen elcsevegett a 

csehországi költővel. Természetesen, a nyelvekről folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír 

cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben 

ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be. A 

véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a 

tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről, s az 

utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű 

és anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé, 

rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodás miatt, de azért is, 

mert páratlan és pártatlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s 

ismert minden nyelvjárást és hangáramlatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő 

villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, 

hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal 

vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit 

egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Ő itten a szaktekintély. 

„Tudja - mondta beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más 

nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A 

magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen,

ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja. A 

magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.” 

Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg, 

de csak nyolcvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna 

kezeihez, Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort, Berzsenyi 

Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti 

papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyével, 

jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt 

emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik 

azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban. 

Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok. 

(Pesti Napló, 1919. február 23-án.) 

A magyar nyelv eredetiségérül 

(Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.) 

Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon 

szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, 

hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben 

is oltalmazzam. 

Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai (tárgyi) dolgoknak nevei, melyek természet 

szerint az embereknek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld, víz, 

tűz, nap, stb., melyeknek hihetőképpen legelsőbb adának nevezeteket az első emberek. 

Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet 

találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész 

óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti 

tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai 

nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ... 

* * * 

Kőrösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar követnek 

írta levelében írja: 

„... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert, 

csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság 

sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.” 

(Marton Veronika: Kőrösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.) 

* * * 

Sir John Bowring: A magyarok költészete (Poertry of the Magyars) 

Magyarország és Erdély nyelvének és irodalmának vázlatos ismertetésével. 

John Bowring angol nyelvész, mint Mezzofanti sok nyelvet beszélt. Köztük a magyart is. 1830ban 

egy magyar verses kötetet adott ki angol fordításban, melynek az előszavában a következőket írta: 

"A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása 

rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése

ízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem 

hatott a magyarlakta térségre." (John Bowring, 1830, Poetry of the Magyars, Preface, VI. - Dr Végvári 

József fordítása). 

Az eredeti angol szöveg: 

The magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of 

exceedingly little use towards its right understanding. It is moulded in a form essentially its own, and its 

construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of 

Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region. 

Vérszerződés 

Elbeszélő: Több adat utal arra, hogy Álmos népe már a nyolcszázas évek közepe táján szemet 

vetett a Kárpát-medencére. Nem lehetetlen, hogy a 862-es hadjárat egyik célja Pannónia felderítése volt, 

ismerkedés a tereppel, valamint az öreg földrész erőviszonyainak felmérése. 

A Kárpát-medence nagy részét idegenek tartották hatalmukban. Pannóniát, a Dunántúlt a frank 

császár, a Tiszántúl déli részét és Erdélyt pedig a bolgárok birtokolták. Csak a Duna-Tisza közén élő 

avarok, jászok és az ősparasztság volt független. Ezek a székelyekkel együtt szövetségben álltak Álmos 

nagyfejedelemmel. Közösen tervezték a bolgár hódoltság alatti területek felszabadítását. A felkészülést a 

nagy vállalkozásra már a 870-es évek végén, a 880-as évek elején megkezdhették. A szekerek 

rendbetételéhez, a tartalék íjak és nyílvesszők elkészítéséhez, a nagymennyiségű vas olvasztásához és 

feldolgozásához évekre volt szükség. 

A nagy vállalkozás sikerét politikailag is elő kellett készíteni. 892-ben Arnulf császárral kötöttek 

szövetséget a morvák megrendszabályozására. Bizánc szövetségét is ebben az évben keresték, de Leó 

császár ezt visszautasította. 894-ben azonban Bizánc kérte őseink szövetségét a bolgárok ellen. Az történt 

ugyanis, hogy a fiatal és életerős Simeon lett a bolgár cár, aki szorongatni kezdte a bizánci végeket. Így 

jött létre a szövetséges viszony az akkori világ két nagyhatalmával, ami elengedhetetlen feltétel volt a 

nagy vállalkozás sikeres kivitelezéséhez. 

A Kárpát-medence avarjai, székelyei és őstelepes parasztjai elérkezettnek látták az időt, hogy 

megszabaduljanak idegen elnyomóiktól. Követeket küldtek Álmos nagyfejedelemhez, hogy sürgessék a 

hadműveletek megkezdését. 

(Színhely: Az etelközi haza nagyfejedelmi palotája vagy nyári sátora elé követek érkeztek a 

Kárpát-medencéből: avar, székely és ősmagyar. Ruházatuk: Az avaré a korabeli öltözet, a székelyé a 

székelyharisnya, az ősmagyaré a bőgatya és bőing.) 

Testőr: Állj! Kik vagytok? 

Székely: Testvéreitek vagyunk. Atilla király ősi földjéről jöttünk, a magyarok bölcs urához, 

Álmos kendéhez. 

Testőr: (beszól Álmoshoz). Követek érkeztek Atilla király földjéről. Bebocsátást kérnek Hozzád, 

Uram! 

Álmos: Testvéreink?! Atilla földjéről? Lépjetek beljebb! Tüstént! (A követek belépnek, és mélyen 

meghajolnak a trónján ülő kende előtt). 

Székely: Szeretettel és tisztelettel köszöntünk, magyarok bölcs és igazságos Ura. 

Álmos: A magyarok Istene hozott benneteket. Mi járatban lennétek? 

Székely: Nagy Urunk! Atilla király földjén, a magyarság ősi örökén idegen az úr.

Avar: A bolgárok nyílvesszői suhognak a Tisza táján. A Duna mentén a frank császár katonái 

portyáznak. Pannónia nyugati végein a szlávok garázdálkodnak. Kovácsaink a hódítóknak készítik a jó 

acélkardokat és nyílhegyeket. 

Ősmagyar: A magyar paraszt nekik arat. A halász nekik veti hálóját. Övék a legízletesebb falat. 

Vállaink mind jobban roskadoznak a teher alatt. Nem bírjuk már sokáig. 

Székely: Hozzád jöttünk, Urunk! Segítségedet kérjük. Istenünk is úgy akarja, hogy a Duna-Tisza 

táján magyar legyen az úr! 

Ősmagyar: Atilla örökét már ősidők óta műveli népünk! A vizek, az erdők, a hegyek gazdagsága 

a mi népünket illeti! A Te vitéz harcosaid fegyverei védelme alatt ismét szabadok és boldogok lehetünk. 

Avar: Kovácsaink, mestereink elkészítették már a fegyvereket. Harcosaink gondosan elrejtették 

mind. Csak Rátok várunk, Uram! Ha harcosaid megjelennek a Kárpátok gerincein, mind egy szálig 

fegyverbe állunk! 

Álmos: Öreg vagyok én már, testvéreim, izmaimban fogytán az erő. A bolgár meg magunkfajta 

kemény, harcos nép. De fiam, a fiam, Árpád, kiváló hadvezér, uralkodónak született. (a testőrökhöz) 

Szóljatok csak Árpádnak! Hívjátok be hozzám! 

Testőr: Árpád! Árpád! Urunk, atyád hivat! (Árpád belép Bogát, Csaba és Zombor társaságában. 

Meghajtják fejüket Álmos előtt). 

Árpád: Parancsodra, atyám. 

Álmos: (A követek felé int fejével). Testvéreink. Pannóniából érkeztek. Segítségért jöttek. 

Székely: (Árpádhoz). Az ősi földet idegen hódítók bitorolják. Népünk az ő jármukat húzza. 

Ősmagyar: Övék két kezünk munkájának gyümölcse. Verejtékünk, fáradságunk az ő tarsolyukban 

válik arannyá. Ezt nem tűrhetjük tovább! 

Avar: Vezesd hadaidat a Kárpátok bérceire! A havasokon túl, a nagy magyar medencében lesz 

helye asszonyaitoknak, gyermekeiteknek, állataitoknak. Megférünk békességben. 

Árpád: Szomorú hírt hoztatok őseink földjéről, melyhez oly sok dicsőség, verejték és vér tapad. 

Ahol ezer évek óta magyar dal csendül az anyák ajkán. (föl-alá járkál, gondolkodik). A magyart az Isten 

szabadnak teremtette! Nem lehet szolga saját földjén! (szinte önmagának mondja) Magamhoz hívatom a 

testvérnemzetek horkáit. Közös erővel verjük ki az ellenséget Pannóniából! Követeket küldök Elődhöz, 

Tashoz, Hubához és a többiekhez. (Izgatottan) Bogát, Csaba, Zombor induljatok azonnal, hívjátok hozzám 

a testvérnépek horkáit. (a futárok elmennek. Árpád a követekhez szól) Ti pedig pihenjetek meg, mert nagy 

feladat vár ránk. (Szolgálókhoz) Ételt, italt adjatok nekik! (A követek és szolgálók kimennek). 

Elbeszélő: Bogát, Csaba és Zombor még néhány küldöttet választott, azután tüzes paripáikon 

külön-külön elvágtattak a testvérnemzetek szállásterületei irányába. A horkák lelkesen fogadták a rég várt 

hírt, és a küldöttekkel együtt nyomban útra keltek. 

Testőr: (jelenti Árpádnak) Megérkeztek a testvérnépek horkái! 

Árpád: Engedd be őket! Gyorsan! Gyorsan! (A horkák belépnek és egymás mellé állnak. 

Meghajtják fejüket. A székely, avar és ősparaszt is bejön). Rossz híreket hallottunk Pannóniából. 

Testvéreink életét (a követekre néz) idegen hódítók sanyargatják. Ezt nem engedhetjük tovább! 

Becsületünket nem szennyezheti a gyávaság! 

Horkák: Úgy van! Úgy van! 

Árpád: Testvéreim! Itt az ideje, hogy rendet teremtsünk őseink földjén. Ahogy legjobbjaink, 

Atilla és Baján királyok tették. Bízzunk az isteni gondviselésben és fegyvereink erejében, ha mindnyájan 

úgy akarjuk, akkor a Turul őrködik majd ismét a Kárpátok bércein. 

Mind: Éljen! Éljen! 

Árpád: Követtek-e hát mindnyájan? 

Mind: Mind egy szálig! 

Árpád: Esküsztök-e a Vér erejével, hogy közös határozatainkat és fogadalmainkat velem együtt 

hűen betartjátok? 

Mind: Esküszünk! 

Árpád: (a testőrhöz) Szólj a főtáltosnak! Hozzon bort és kupát!

Elbeszélő: A Kr.e. V. században a görög történetíró, Hérodotosz ekképp írta le a vérrel tett esküt 

a szittyákról szóló munkájában: 

„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők késsel vagy árral kissé megszúrják 

karjukat, néhány csepp vért eresztenek a borba; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci bárdot 

(fokost) és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a szerződő felek isznak az 

edényből, ezt teszik az őket követők vezérei is.” 

(A főtáltos belép a kupával, borral és késsel.) 

Árpád: (a főtáltoshoz) Istennek szolgája, a tudományok művelője, népünk testi-lelki gondozója, 

azért hivattalak, mert esküt kívánunk tenni, és Isten áldását kérjük vállalkozásunkra. 

Főtáltos: (bort önt a kupába és Árpádnak adja a kést.) Tiéd a tisztelet, Árpád. (Árpád megszúrja 

karját, vérét a borba cseppenti. Őt követik a horkák, akik a kés átadásakor egymást néven szólítják.) 

Főtáltos: (a kupát fejmagasságba emeli) Magyarok nagy Istene! A világ Teremtője! Adj erőt 

népednek és azoknak, akik színed előtt vérrel pecsételt esküvel tesznek fogadalmat, hogy egymáshoz hűek 

maradnak, és vállalkozásukra áldásodat kérik. Vezesd győzelemre népedet. Add, hogy az ősi földet ismét 

beragyoghassa a dicsőség és szabadság mennyei fénye. Adj erőt azoknak, akik zsarnokságban 

szenvednek. Áraszd el szívüket és lelküket reménnyel és bizakodással, mert közeleg a szabadság napja. 

Titeket, akik véretekkel tesztek fogadalmat, eskütök örök hűségre kötelez egymás és népetek iránt. 

Teremtő Istenünk, adj erőt az eskütevőknek fogadalmaik betartásához, és kérjük áldásodat 

vállalkozásukra! 

Mind: Úgy legyen! (a főmágus átadja a kupát Árpádnak) 

Árpád: (a kupát vállmagasságba emeli) Elfogadtok-e szabad akaratotokból fejedelmeteknek?! 

Mind: El! Éljen! Éljen Árpád! (Árpád iszik és átadja a kupát Elődnek, aki azt vállmagasságba 

emeli. Ezt teszik az őt követők is.) 

Előd: Ameddig élünk és utódaink élnek, mindig Árpád ivadékából legyen fejedelmünk! 


Kund: A közös erővel szerzett vagyonból mindenki részesedjen! 


Ond: Azon horkák, akik szabad akaratukból választották Árpádot urukká, sem maguk, sem fiaik a 

királyi tanácsból és az ország tisztségeiből ki ne zárassanak! 


Tas: Azoknak, akik megszegnék Árpádnak tett esküjüket, és egymás közt viszályt szítanának, 

omoljon vérük, mint ahogy a miénk omlott az esküben! 

Mind: Úgy legyen! 

Huba: Ha Árpád fejedelem, vagy utódai esküjüket megszegnék, örök átok sújtsa őket, omoljon 

vérük! 

Mind: Úgy legyen! (Árpádot pajzsra emelik.) 

Árpád: Testvéreim! Fegyvereiteket tartsátok jó állapotban. Asszonyaitokat, gyermekeiteket 

készítsétek fel az útra. Minden családnak legyen bőséges élelme, sója és friss víz a tömlőben. Állataitokat 

tereljétek a gyülekezőhelyre. A tavaszi esőzések után indulunk. Irány a Kárpátok hegyláncai! 

Mind: 

2. versszak: 

Tud szeretni a magyar szív igazán, 

Kit szeretne, ha téged nem, szent 

hazám. 

Hervad régi búnk és bánatunk, 

Ej, haj, újra élünk, vigadunk.

Forrásmunkák: 

Anonymus : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975. 

Badiny Jós Ferenc : Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979. 

Badiny Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig.Orient Press Kft. 

Badiny Jós Ferenc : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981 

Bakay Kornél : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. 1998. 

Baráth Tibor : A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál. 

Biró József : A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A. 

Blaskovics-Vass : A magyarok őstörténete. Magvető. 1982. 

Bobula Ida : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961. 

McEvedy, Colin : The Penguin Atlas of Medieval History. 

Csomor Lajos : Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996. 

de Daruvár Yves : A Feldarabolt Magyarország. 

Fodor István : Verecke híres útján... Gondolat. 1975 

Forrai Sándor : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985 

Hóman Bálint : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985. 

Glatz Ferenc : Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996. 

Kocsis István : A Szent Korona misztériuma. Püski. 1997. 

Kocsis István : A Szent Korona tana. Püski. 

Krantz, Grover S. : Geographical Development of European Languages (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása.) 

Peter Lang. N.Y. 1988 

Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz 

László Gyula : A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974. 

László Gyula : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980. 

László Gyula : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974. 

Lázár István : Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980 

Magyar Adorján : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995. 

Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929. 

Nagy Sándor : A magyar nép kialakulásának története. 1968. 

Padányi Viktor : Dentumagyaria. Transylvánia. 1956. 

Pongrátz Gergely : Corvin Köz - 1956. 1992, 

Raffay Ernő : Trianon titkai. Budapest. 1990. 

Radics Géza : Eredetünk és őshazánk. Hódmezővásárhely. 1993. 

Reston Jr., James : The Last Apocalypse. Anchor Books. 1999. 

Sebestyén Gyula : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969. 

Szász Béla : A hunok története. Budapest. 1994. 

Szigeti István : A Szent Korona titka. Kecskemét. 1996 

Torma Zsófia : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973. 

Varga Géza : Bronzkori magyar írásbeliség

Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?