Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol
Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol
Radics Geza - Olvasmanyok multunkrol
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
<strong>Radics</strong> Géza<br />
Kurinszky Kata és Szalai András rajzaival<br />
OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL<br />
I. rész:<br />
Előszó, A Kárpát-medence ősműveltségei, A magyar nyelv és népnevünk, A magyar<br />
kutyafajták<br />
II. rész:<br />
A finnugor származáselmélet, A szittya származástudat, Isten kardja, A hunok<br />
III. rész:<br />
A Csodaszarvas, Az avarok, A kocsi, A rovásírás<br />
IV. rész:<br />
Emese álma, Álmos nagyfejedelem népe, A visszacsapó íj, A harcmodor<br />
V. rész:<br />
A vérszerződés, Árpád, A honfoglalás, Árpád apánk birodalma<br />
VI. rész:<br />
Uralkodóink származásrendje, Vérbulcsú, A központi hatalom megszilárdul, A<br />
Magyar Szent Korona<br />
VII. rész:<br />
A magyar királyság fénykora és hanyatlása, Országcsonkitás<br />
VIII. rész:<br />
A magyar nemzeti címer, A népdal és népzene, A nemzettudat, Nyilatkozatok a<br />
magyar nyelvről, Vérszerződés (színdarab), Forrásmunkák<br />
Csodálatos Írások és gondolatok
E L Ő S Z Ó<br />
Ezen őstörténeti olvasmányokat annak reményében indítjuk útjukra, hogy hozzásegítenek a<br />
nemzeti önismeret kiműveléséhez, melynek birtokában a magyarság képes lesz egy eredményesebb,<br />
boldogabb jövő építésére. Múltunk hiányos, sok esetben téves, sőt hamis ismereteit kívánjuk pótolni,<br />
helyesbíteni, már amennyire a rendelkezésünkre álló forrásmunkák, egymásnak sokszor ellentmondó<br />
közléseivel, egy szerény kiadvány keretein belül ezt lehetővé teszik. Éppen ezért, nem tartunk igényt sem<br />
a kizárólagosságra, sem a véglegességre, s még kevésbé tévedhetetlenségre. Csak azt kívánjuk rögzíteni,<br />
hogy nemzetünk sorsáért aggódva megtesszük, ami szellemi és anyagi erőnkből telik. Igyekeztünk, hogy<br />
múltunk elfelejtett, esetenként talán a legfontosabb szakaszaira felhívjuk az olvasók figyelmét.<br />
Rámutassunk a káros tévtanokra, melyek mérgezik a nemzet lelkületét és érzelemvilágát. Iszaposítják és<br />
rombolják a nemzeti tudatot. Korlátozzák a nemzeti vezéreszme kibontakozásának lehetőségeit.<br />
Nem hisszük, hogy e hazafias olvasmányok önmagukban, képesek lennének orvosolni a<br />
magyarság súlyos lelki és tudatbeli nehézségeit, de reménykedünk abban, hogy bővítik azon ismereteket,<br />
melyek nélkülözhetetlenek az egészséges, jól működő társadalom kiépítéséhez, azon túl pedig a nemzeti<br />
lét legfontosabb pilléreivé válhatnak. Reménykedünk abban is, hogy ezen olvasmányok serkentőleg<br />
hatnak ifjú nemzedékünk lelki- és tudatvilágára, és soraikból olyan egyéniségek kerülnek a magyar<br />
társadalom élére, akik képesek lesznek fölvenni a harcot nemzetünk jövőjéért. Ha ez megtörténik, akkor<br />
fáradozásunk, munkánk nem lesz hiábavaló.<br />
A Magyar Királyságot felölelő kort, tehát az utolsó ezer évet egy rövid vázlat keretén belül<br />
mutatjuk be úgy, hogy kiemeljük mindazon tudnivalókat, melyekre méltán büszkék lehetünk, de nem<br />
kendőzzük el azon folyamatokat, történelmi eseményeket sem, melyek a mai szétesettséghez,<br />
kilátástalansághoz vezettek. Ennek ismeretére azért van szükség, mert Mátyás király halála óta sorsunk<br />
lefelé ível, s eljutottunk történelmünk azon pontjára, mikor jövőnk, puszta nemzeti létünk valóban<br />
kérdésessé vált. Legfőbb ideje tehát, hogy szembe nézzünk a könyörtelen valósággal.<br />
Az utolsó ötszáz évben sorozatos csapások sújtották a magyarságot, melyek következtében<br />
szaporulatban messze a nyugati népek mögött maradtunk. A viharok elmúltával, ha sebzetten is, újra<br />
talpra álltunk, mert szültek az anyák. Most viszont önmagunkat emésztjük el! Évente kb. 50,000-rel<br />
vagyunk kevesebben. Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor kisnépi mivoltunkról törpe néppé<br />
süllyedünk, és eltűnünk Isten virágos kertjéből.<br />
A szerző
A Kárpát-medence ősműveltségei<br />
Mennél mélyebbre hatolunk a múlt fürkészésébe, annál kevesebb az írott emlék, a régészeti lelet,<br />
de annál színesebbek a szájhagyományok, melyek segítségével körvonalazni lehet az ősi idők emberének<br />
életét, műveltségét, küzdelmét, sorsának alakulását. Így van ez a Kárpát-medence ősembere történetének<br />
és műveltségeinek esetében is. Vajon mióta él ember a Kárpát-medencében? Vajon mely korból van<br />
minden kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy ember élt e földön, melyet hazánknak mondhatunk?<br />
Az elmúlt százezer évek során Európa északi része többször eljegesedett. A Kárpát-medencében<br />
az utolsó eljegesedés visszahúzódása után - kb. tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt - indult el a folyamat, mely a<br />
magas műveltségek kibontakozásának kezdetét jelenti. Minden jel arra mutat, hogy ezen<br />
ősműveltségeknek kiemelkedő szerepük volt Európa ősműveltségeinek kialakulásában, fejlődésében és<br />
nem utolsó sorban földrészünk benépesedésében.<br />
Korábban, az őskorban, mintegy negyven-ötvenezer évvel ezelőtt a Bükk hegységbeli Szeletabarlang<br />
lakói készítették a kor legfinomabban megmunkált kőeszközeit. Az Istállóskői-barlangból pedig<br />
egy háromlyukú csontsíp került elő, melyen öt hang megszólaltatása volt lehetséges. Vértesszőlősön<br />
pedig kb. 300 ezer évvel ezelőtt élő ember maradványai kerültek elő, míg Rudabányán tízmillió éves<br />
ősmajom koponyacsontjára bukkant a régész. A Kárpát-medencében tehát kimutatható az élet valamely<br />
formája évmilliókra visszamenően. Az utolsó jégkort követő ezredekben a felmelegedés révén egyre<br />
nagyobb területek váltak lakhatóvá. Az olvadó jég biztosította a bőséges vízellátást, melynek<br />
eredményeként a felszabadult területeket buja növényzet, majd állatvilág lepte el. A Kárpát-medencét<br />
nem borította jégpáncél, annak peremvidéke, fagyos tundra volt. Ezer-kétezer évvel is megelőzhette<br />
Észak-Európát az emberi létfenntartás követelményeit illetően, bár a legújabb számítógépes kimutatások<br />
szerint a felmelegedés sokkal gyorsabb volt, mint azt eddig vélték. Ez meg is felelhet a valóságnak,<br />
hiszen a hatalmas kőgörgetegek (morénák) sodrásához nagy áradásra volt szükség. Elő-Ázsia és Anatólia<br />
emberfölöslege a Duna vonalát követve egyre nagyobb számban telepítette be a Kárpát-medencét. Miután<br />
a lakosság itt fölszaporodott, a Kárpát-medence emberfölöslege a Duna, majd a Rajna mentén haladva<br />
benépesítette Közép-Európát.<br />
A Kárpát-medence éghajlati és természeti adottságai biztosították a nagy számban letelepedők<br />
létfeltételeit. Mintegy hétezer évvel ezelőtt virágzó<br />
egységes műveltség leletei kerültek elő Erdélyben,<br />
Bánátban, Tiszántúl déli felében a Berettyó vonaláig,<br />
és a Duna-Tisza köze déli harmadából, nagyjából a<br />
mai határvonalig. A szaktudomány az e területen<br />
kibontakozott műveltséget Körös műveltségnek<br />
nevezi. Mintegy ezer évvel később az ettől északra<br />
eső területeken bontakozott ki az alföldi vonaldíszes<br />
edények műveltsége. Ebben az időben vette kezdetét<br />
a dunántúli vonaldíszes edények műveltségének<br />
köre is, melynek hatása a Rajna vidékéig terjedt.<br />
1. Körös műveltség. 2. Dunántúli vonaldíszes<br />
edények műveltsége. 3. Alföldi vonaldíszes<br />
edények műveltsége. (Kalicz Nándor: Agyag istenek.)<br />
A Körös műveltség népe Erdélyben központi, kályhafűtéses kőházakat épített, míg az Alföldön a<br />
felmenő falú vagy sátorszerű kisházak nyomai ismeretesek. A dunántúliak pedig hatalmas nagycsaládi,<br />
20-40 méteres gerendaházakat<br />
építettek. Nem lehetetlen, hogy e<br />
hatalmas építmények emléke
kapcsán került a ház szó a német és angol nyelvbe Haus, illetve house alakban. A Körös műveltség leletei<br />
mezopotámiai kapcsolatokra utalnak. A Maros menti Alsótatárlakán 1963-ban talált írásos cserepeket a<br />
tudósok némelyike idősebbnek tartja a mezopotámiai írásos leleteknél. Amennyiben ez beigazolódna, azt<br />
jelentené, hogy az írás a Kárpát-medencében, azon belül Erdélyben vette kezdetét. A korong alakú<br />
cserépen a kettős kereszt is látható. Az Alsótatárlakától mintegy 18 km-re lévő Tordoson előkerült írásos<br />
cserepek jelei pedig trójai kapcsolatokra utalnak.<br />
Az alsótatárlakai képírásos agyagcserepek<br />
Az alföldi vonaldíszes edények műveltségének leletanyagán szintén kimutathatók a<br />
mezopotámiai és krétai hasonlóságok. Az egyik legismertebb és a legszélesebb körben használt jel a<br />
nőiséget, női istenséget jelölő háromszög volt, míg a legtitokzatosabb a nagy „M” alakú jel, melynek<br />
értelmezésére nincs nemzetközileg elfogadott magyarázat. E jel, ismereteink mai állása szerint, szintén a<br />
Kárpát-medencéből indult útjára. A dunántúliak leletanyaga külsőségeiben nem mutat oly szoros<br />
hasonlóságot a mezopotámiai és krétai leletekkel, mint az alföldieké, de lényegi mondanivalójuk az<br />
újkőkor vezéreszméjének, a termékenységi vallás eszmekörébe tartozik. Ezen ősműveltségek népei<br />
földművelés és állattenyésztés mellett halászattal és vadászattal is foglalkoztak. A megtermelt gabonát<br />
nagy, agyagból készült, égetett edényekben tárolták.<br />
A későbbi ezredekben újabb bevándorlók érkeztek, akik hatására a Kárpát-medence három nagy<br />
műveltségköre egyre színeződött és osztódott is. Az egyik legjelentősebb bevándorlást délről, Kr.e.<br />
kétezer táján (rézkor) a péceli műveltség népében kell keresnünk, melynek leletei ismeretesek csaknem<br />
az egész Kárpát-medencéből. Nagyon valószínű, hogy ők hozták be a kocsit Közép-Európába, melynek<br />
agyagból készített mását Budakalászon találták meg. A péceliek bevándorlása és letelepedése<br />
meghatározó fontosságúnak mutatkozik<br />
mind a Kárpát-medence, mind a magyarság<br />
kialakulásának történetében. Velük<br />
szaporodott ugyanis a Kárpát-medence<br />
népessége olyan állagra, mely után a később<br />
bevándorolt népek a helyben találtak<br />
nyelvét színezhették ugyan, de azt<br />
megváltoztatni nem tudták. Vajon milyen<br />
nyelvet beszélhetett a Kárpát-medence<br />
népessége Kr.e. kétezer táján?<br />
A magyar nyelv és népnevünk<br />
1. Tiszapolgári műveltség -, 2.<br />
Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4.<br />
Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz Nándor.<br />
Agyag istenek.)<br />
Különböző vélemények vannak arról, hogy nyelvünk mely korban érte el azon fejlettségét, melyet<br />
már magyarnak nevezhetünk. Erre elfogadható választ csak előítéletek nélküli, nyelvészetben és<br />
történelemben jól felkészült tudósok tudnának adni. Külföldi tudósok, mint például az olasz Mezzofanti<br />
bíboros, az angol nyelvész, Sir John Bowring (ejtsd: Báoring), akik beszéltek magyarul, az 1830-as<br />
években a legnagyobb elismeréssel és csodálattal adóztak nyelvünknek. Úgy vélték, eredete az emberi<br />
művelődés korai ezredeibe nyúlik vissza. Grover S. Krantz az amerikai Washington Állam Egyetem<br />
tanára az Európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyvében azt írja, hogy amennyiben kutatásai<br />
eredményei beigazolódnak, úgy „a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve.” Annyi biztos,
hogy a nyolc-kilencszáz éves magyar nyelvemlékek ma is érthetők, s ha tudjuk, hogy azok a latin ábécé<br />
kényszerzubbonyába lettek bújtatva, és azt, hogy Magyarországon a magyar nyelv csak 1844-ben vált az<br />
ország hivatalos nyelvévé, akkor mi is elcsodálkozunk, mint annak idején a két külföldi tudós. A latin<br />
ábécé-nek ugyanis nem volt betűje nyelvünk minden hangjára. Így például az á, é, ö, ü, cs, gy, ly, ny, sz,<br />
ty és zs. Nos, hogyan lehetett a magyar szókat írni e betűk nélkül? Gyümölcs szavunk az egyik legjobb<br />
példa. A latin ábécéből hiányzik négy betű a gy, az ü, az ö és a cs, amelyek szükségesek a kérdéses szó<br />
helyes írásához. Ezért írták így: gimilc, míg ősi rovásírásunkkal hibátlanul lehetett írni, mert minden<br />
hangnak - kivéve a hosszú magánhangzókat - megvolt a betűje. A latin betűkkel írt korai nyelvemlékeink<br />
tehát nem tükrözik a magyar szavak helyes írását, még kevésbé azok kiejtését.<br />
Az őstörténetünkről szóló írások és rovásírásos emlékeink a küzdelmes századok során<br />
nagyobbrészt elvesztek, megsemmisültek. Csak nagyon kevés rovásemlék maradt meg, azok is inkább a<br />
későbbi századokból. Ennek két fő oka van. Az első az, hogy miután a magyarság a római hitre tért át,<br />
elrendelték a rovásírás üldözését, pusztítását mindannak, ami a magyarság ősi műveltségének, hitének<br />
ápolója volt. A másik ok pedig az volt, hogy rovással főleg fára írtak, róttak. Az üldöztetettség<br />
századaiban elrejtett rovásírásos fatárgyak a századok során elkorhadtak. Nyelvünk fejlettségi fokának<br />
megállapításához ezen elpusztult rovások fontos bizonyítékai lehetnének. Tudnunk kell azt is, hogy a<br />
magyar királyi és főúri udvaroknak nyolcszáz évig nem a magyar volt a nyelve, hanem a latin és a német.<br />
Nem lehetetlen, hogy e körökben többen használták a török vagy szláv nyelvet, mint a magyart. A királyi<br />
és főúri körökben a magyar nyelv tehát tudatosan nem műveltetett. A latin betűs magyar nyelvű írások az<br />
ezernégyszázas évek második felében kezdtek nagyobb számban megjelenni, melyek nyelvünk<br />
fejlettségéről tanúskodnak. Szinte a mai magyarsággal szólnak hozzánk, míg a franciák vagy angolok alig<br />
értik meg az ötszáz évvel ezelőtt beszélt nyelvüket. Ezzel szemben mi a kilencszáz éves Halotti beszédet<br />
és az I. András korabeli imát is csaknem hibátlanul megértjük. Ha ezen írások rovásban maradtak volna<br />
ránk, akkor érthetőségük, mai nyelvünkhöz való viszonyításuk még hitelesebb lenne az említett okok<br />
miatt. E tények a magyar nyelv fejlettségére, ősi eredetére utalnak.<br />
Ha nyelvünk eredetét, történetét fürkésszük, nem kerülhetjük ki az ősi sumér nyelv vizsgálatát. A<br />
sumerológiának az ezernyolcszázas évek közepétől számos művelője volt. E tudományág alapjait az<br />
angol katonatiszt, Henry C. Rawlinson, az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert rakták le.<br />
Rawlinsonnak a magyar Rónai Jácint, míg Oppertnek Mátyás Flórián volt a munkatársa. Az őket követők<br />
népes táborából az angol Archibald H. Sayce és a francia Francois C. Lenormant emelkednek ki, akik a<br />
sumér nyelvészet megalapozói voltak. Amint a feldolgozott anyag gyarapodott, egyre világosabbá vált,<br />
hogy a sumér nyelv mind szóállagában, mind szerkezetét illetően az urál-altáji nyelvcsaládba tartozik.<br />
Ezek között pedig a magyar nyelvhez áll a legközelebb. A sumér nyelv is ragozó volt. Lenormant például<br />
hazánkban töltött el időt, hogy nyelvünket tökéletesebben elsajátítsa, mely a legjobb segédeszköznek<br />
bizonyult a sumér nyelv olvasásához. A sumér és magyar nyelv rokonságát olyan szaktekintély is<br />
megemlíti munkájában, mint Samuel Noah Kramer A sumérok: Történelmük, műveltségük, és<br />
tulajdonságuk (The Sumerians: Their history, culture and character.) című munkájában.<br />
A sumérok nyelve tehát alapvetően fontos lehet a magyar nyelv ősi alakjának megállapításában.<br />
Vannak, akik úgy vélik, hogy nagyszámú nyelvi, nyelvszerkezeti hasonlóságok, azonosságok arra<br />
utalnak, hogy a két nép azonos, vagy egymással közeli rokon nyelvet beszélt. Ezért a mezopotámiai ősi<br />
ékírások nyelve felbecsülhetetlen nyelvi és műveltségi érték a magyarság részére. Nem lehetetlen, hogy a<br />
sumér nyelv a magyar nyelv ősalakja. Az újkőkor régészeti leletei határozott kapcsolatot mutatnak<br />
Mezopotámia és a Kárpát-medence műveltségei között, tehát a két nép nyelvi rokonságát alátámasztani<br />
látszanak. Milyen nyelvet beszélt a Kárpát-medence ősnépe, és mi lehetett népneve?<br />
A szolnoki Damjanich János Múzeum újkőkori<br />
gyűjteményét gazdagítja azon gabonatároló edény<br />
nyaktöredéke, melyre két jel van bekarcolva. A nő, a női<br />
istenség jeléről, a háromszögről már korábban szó esett.<br />
A másik egy nagy „M” alakú jel, mely a háromszöggel<br />
van egybeszerkesztve, mégpedig úgy, hogy a nagy M<br />
alakú jel „V”szöge alkotja a fejjel lefelé álló háromszög
két alsó egyenesét, míg a háromszöget bezáró felső egyenest az edénytöredék szegélydíszítése képezi. A<br />
háromszögben az agyagból kidomborított orr, az alá bekarcolt száj és a két bekarcolt háromszög alakú<br />
szem látható. Emberi arc ábrázolását ismerhetjük föl, mely női istenséget jelképezhet, esetleg születő<br />
gyermeket. A nagy M alakú jelnek ezzel szemben nincs nemzetközileg elfogadott értelmezése. Annyit<br />
azonban meg lehet kockáztatni, hogy e jelet nagyon fontos, kiemelkedő társadalmi szerepet betöltő valaki<br />
vagy valami jelölésére használták, mert megmaradt nemcsak a latin ábécében az m hang írására, hanem<br />
nagyon hasonlít a magyar rovásírás m betűjéhez is. Milyen mondanivaló rejtőzhet a nagy M alakú jel<br />
mögött?<br />
A szolnoki M jeles edénytöredék<br />
A nagy M alakú jel esetleges olvasatát az teszi igazán izgalmassá, hogy ez is, ugyanúgy, mint a<br />
háromszög, alkalmas a nő, női istenség, azaz az anyaság fogalmainak jelölésére. A két felső szög<br />
jelképezheti a női melleket, míg az alsó a szeméremtestet. A két függőleges pedig a lelógó karokat. Női<br />
istenség? Anyaisten? Tény, hogy az anya neve a latinban Mater, a<br />
németben Mutter, az angolban Mother, a magyarban pedig a nagy-<br />
MaMa szóban maradt meg. Kérdés: Ha a nagy M alakú jelet és a<br />
háromszöget azonos fogalmak jelölésére használták, akkor e két jelet miért<br />
szerkesztették egybe? Annak ellenére tehát, hogy az imént felsorolt<br />
példák nagyon kézenfekvőnek, sőt meggyőzőnek mutatkoznak, mégis fel kell<br />
tételezni más értelmezés lehetőségét is. Elgondolkoztató ugyanis, hogy a<br />
nemzetközi tudomány ezt miért nem ismerte föl? Hiszen a szellemi<br />
tudományok élvonalbeli művelői beszélik a latin, német és angol<br />
nyelveket.<br />
A nagy M alakú jel értelmezésének lehetőségére egy egyiptomi<br />
szobrocska deríthet fényt. E szobrocskát az egyiptomi ősműveltséget<br />
alapító nép alkotta a Nílus sarából mintegy 5500 évvel ezelőtt. A szolnoki<br />
edénytöredék is ebből a korból való. Nos, az egyiptológusok írásaiban olyan<br />
megjegyzés is található, hogy ezen ősi nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt a Nílus mentére, s<br />
miután megérkezett, a helybelieket megtanították makaru-l (magyarul?) imádkozni. Az Északi-<br />
Kárpátokban eredő Nyitra folyót kivéve nincs másik ilyen nevű folyó a szóba jöhető térségben. Nem<br />
lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Kárpát-medencéből indult el.<br />
Kíséreljük meg az egyiptomi szobrocska olvasását. Ha ugyanis ránézünk, mindjárt azon érzés<br />
támad bennünk, hogy ezen istennő mond valamit. Feltűnő a sasfej, a jellegzetes kartartás és a kéz a<br />
becsukott ujjakkal. Az egyiptomi képírásokban a sas az a betű jele. A kéz a becsukott ujjakkal lehet<br />
markol vagy ma-rok. A feltartott karok pedig karok . Nos, ha e fogalmakat egybeolvassuk,<br />
akkor megkapjuk a ma-karok olvasatot. A magyarok? Most, ha ehhez még hozzáolvassuk a szobrot<br />
Isten vagy Nagyasszony értelemmel, akkor megkapjuk a magyarok Istene vagy a magyarok<br />
Nagyasszonya olvasatot. Ezen olvasat helyessége nem állítható, de az igen, hogy ha a szobron kiemelt<br />
testrészek magyar neveit összeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk. Képírásról van szó, melyhez<br />
olyan tárgyakat, testrészeket használtak, melyek nevei vagy szótagjai alkalmasak egy bizonyos fogalom<br />
írására. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg olvasását.)<br />
Ezek után megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék jeleinek olvasatát. Ha ugyanis az egyiptomi<br />
ősműveltséget alapító nép valóban a Kárpát-medencéből vándorolt el, és magyarnak nevezte magát, akkor<br />
nem lehetetlen, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar népnév rejtőzik. Így, ha a nagy M jelet<br />
magyar, a háromszöget pedig Isten vagy Nagyasszony értelemmel egybeolvassuk, akkor ebben az<br />
esetben is a magyarok Istene vagy a magyarok Nagyasszonya (Boldogasszony) olvasatot kapjuk. Nem<br />
lehetetlen tehát, hogy a nép, mely a Kárpát-medencében élt 5500 évvel ezelőtt, magyarul beszélt és<br />
magyarnak nevezte önmagát.
A szolnoki edénytöredéken még rövid vonalacskák is láthatók, melyek mintha a háromszögből<br />
hullanának alá. Ez a vetést végző földművesre emlékeztet, mikor a lendülő kézből a magvak a földre<br />
hullanak. Gabonatároló edényről lévén szó, tulajdonosa biztosan az Isten áldását kérte a vetésre a bő<br />
termésért.<br />
A magyar kutyafajták<br />
Nemzetközileg a legismertebb magyar kutyafajták a puli, kuvasz, komondor és a vizsla. A<br />
vizsláról Mátyás király korából van említés, és már abban az időben kedvelt vadászkutyának bizonyult.<br />
Ma, az amerikai vadászok körében is jól ismert. Eredetére nincs kielégítő adatunk.<br />
Badiny Jós Ferenc tanulmányaiból értesültünk, hogy az angol régész, R:C: Thompson Jarmo<br />
(Irak) ásatásánál talált egy napon szárított, ékírásos agyagtáblát, melyre a puli neve, így: puli és alakja<br />
van bevésve. A sumér ékírásos táblácskákon a<br />
komondor és a kuvasz nevei kumundor és ku-assa<br />
alakban kerültek elő. A sumérek a kutyát kudda-nak<br />
nevezték. Mások ezt nem látják igazoltnak. Ha<br />
azonban valósnak bizonyulnának, abból arra lehetne<br />
következtetni, hogy e kutyafajták a kárpát-medencei<br />
őstelepes nép szolgálatában állottak már a korai<br />
ezredekben. Ez azonban nem zárja ki, hogy az avarok<br />
és Árpád népe is használták őket. A sumér nyelvben<br />
számos olyan szó van, mely e kutyák munkakörével,<br />
azaz a pásztorélettel kapcsolatosak, és ma is érthetők,<br />
bár nem pontos megfelelőik a mai értelmüknek, de<br />
azonos fogalomkörbe tartoznak. Például:<br />
A juhászlegény vászonból készült bő-gada-t (len, gatya, Bobula) visel, s miután magára teríti<br />
meleg suba-a-ját (díszes, suba, Bobula), fütyörészve tere-el-geti (uralkodik, terel, Dudás. R.) ugadu (düh,<br />
Kis D. A dühös kutya ugat) kudda-jával (kutya, Orbán) a jámbor bar-rin-na-ait (bárány, Bobula), miközben<br />
ustur-ával (ostor, Dudás R.) nagyokat csördít.<br />
A puli, kuvasz és komondor neve ötezer éves cserepeken, írásos alakban megtalálhatók. E kutyák<br />
ekkor már hűséges szolgáik voltak gazdáiknak. Háziasításuk tehát több ezer évvel korábbra tehető. A<br />
hosszú ezredek során a rájuk bízott és megkövetelt munka ösztönszerű tulajdonságukká vált. Alkalmasak<br />
állat- és házőrzésre egyaránt. Gazdáikhoz és a közvetlen családhoz szilárdan ragaszkodnak, azoknak<br />
szükség esetén nem megvesztegethető, harcias védelmezői lesznek. Kisgyermekektől még a fájdalmat is<br />
eltűrik, legfeljebb odébbállnak. Nagyobbakat morgással vagy fogvicsorgatással figyelmeztetnek, hogy hol<br />
a határ, de nem harapnak. Az apróállatot orrukkal terelgetik a helyes irányba, ugyanakkor szívesen<br />
csípnek a nagyok oldalába. Idegen a házat vagy nyájat csak a gazda jelenlétében közelítheti meg.<br />
Pontosan ismerik a terület határvonalait, amely felügyeletük alatt áll.<br />
Az utóbbi időben egyre több komondort használnak Nyugat-Amerikában a nyáj őrzésére.<br />
Kiderült ugyanis, hogy a prérifarkas (coyote) ravaszságával a legeredményesebben a komondor veszi fel a<br />
harcot. A kuvasz szintén elterjedőben van Amerikában.<br />
Termetre a komondor a legnagyobb, rövid, erős állkapcsa az oroszlánéhoz hasonlít. A kuvasz<br />
arányos és határozottan szép pofájú, okos kinézésű kutya. A puli a legkisebb, s talán a legokosabb. Akik a<br />
pulik tulajdonságait jól ismerik, azt mondják: a puli nem kutya, a puli az puli. Egy tanult, de a második<br />
világháború után kényszerből több évig pásztorkodó ember azt állítja, hogy a puli nem ugat, a puli beszél.<br />
36 olyan jelet ismert föl, melyekkel a puli valamit közölni akart gazdájával. A puli közölnivalóját<br />
hangszínezéssel, és különböző mozdulatokkal, cselekvéssel fejezte ki, amire soha senki nem tanította
A finnugor származáselmélet<br />
A finnugor származáselmélet szerint a magyarság őshazája Nyugat-Szibériában az Ob folyó alsó<br />
folyása melletti, főleg erdős vidék volt. A Kr.e. IV. évezredben e vidéken éltek az uráli népek.<br />
Halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték be a mindennapi élelmet. Szerszámaikat fából,<br />
csontból és kőből készítették. Ismerték az agyagedény készítését is. Kapcsolatba kerültek az iráni<br />
népekkel, akiktől sokat tanultak.<br />
A Kr.e. IV. évezredben a szamojédek kiváltak e közösségből és keletre vonultak, míg a Kr.e. III.<br />
ezredben az ugor csoport húzódott délebbre, akik a finnugrisztika szerint a magyarok közvetlen ősei<br />
lennének. Ők már csiszolták kőeszközeiket, edényeik nagyok voltak, házaikat félig földbe ásták.<br />
Halottaikat kinyújtóztatva és útravalóval temették el.<br />
Az ugorok Kr.e. kétezer táján a Tobol, Irtisz és Isim folyók völgyébe telepedtek, ahol déli népek<br />
hatására átálltak a földművelő és állattenyésztő életmódra. Főleg búzát és kölest termeltek. Állataik a juh,<br />
kecske, ló és a tehén voltak, melyeket legeltettek, télen istállókban tartottak. Itt ismerkedtek meg a réz és<br />
bronz használatával is. Földbe mélyített nagy házakat építettek, halottaikat halomsírokba temették.<br />
Kr.e. 1500 táján kezdetét vette a nomád állattartás, ami elindította a társadalmi rétegeződést.<br />
Egyes állattartók ugyanis nagyon meggazdagodtak. A lovat is e korban kezdték megülni, miközben<br />
fokozatosan délebbre húzódtak a Dél-Urál hegységtől keletre eső vidékre. A finnugrisztika szerint itt<br />
művelődött ki népi tudatunk és magyar népnevünk. Ezért e vidéket „Magyar Őshazának” nevezik. A<br />
szittya és szarmata hatásra élénk kereskedelem is kezdetét vette náluk, majd pedig megismerkedtek a vas<br />
használatával, mellyel párhuzamosan megjelent az íj, a kard, a lándzsa, a pajzs, a bőr- és lemezpáncél, és<br />
kifejődött a katonai szervezetük is.<br />
Kr.e. 500 táján nyugatra költöztek, a mai Baskíriába, a Volga, Káma és az Uráltól határolt<br />
térségbe. Ezt nevezik Magna Hungáriának. Julián barát itt talált rá a visszamaradt hungárusokra az<br />
1230-as évek közepén, akikkel hungárul szót értett. Kérdés: hungár alatt a magyart, avagy valamely török<br />
nyelvet kell-e érteni? Erről bővebben szó esik majd az avarok kapcsán.<br />
A feltételezett finnugor őshazák. (Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat.)<br />
A fokozatosan nyugatra húzódó ugor nép Kr.u. 750 körül a Volga és Don folyamok közötti<br />
Levédiába költözött, ahol kazár fennhatóság alá került. Itt sajátították el a rovásírást. A Kazár Birodalom
hanyatlása idején önállósultak, majd Etelközbe telepedtek, ahonnan elindultak a Kárpát-medence<br />
meghódítására, azaz a „honfoglalásra”.<br />
A finnugor származás- és őshazaelmélet nyelvi rokonságra épített eszmefuttatás, melyre e<br />
tudományág művelői szerint sincs tárgyi bizonyíték, azaz régészeti lelet vagy írásos forrás, ami<br />
alátámasztaná. Az embertan szintén ellentmond e történetszemléletnek. A magyarság embertani<br />
összetételében ugyanis nagyon alacsony a finnugor elem. Dr. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos<br />
Akadémia elnöke (2000) által összeállított A magyarok krónikája című szép kiállítású könyv 8. oldalán<br />
az Őstörténet és megtelepedés alcím a következő mondattal kezdődik: „A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig<br />
csak feltételezésekkel (szerző kiemelése) beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások<br />
alapján.” Dr. Fodor István, A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója (2000) a Verecke híres útján... című<br />
munkája 139. oldalán olvashatjuk: „Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem<br />
teljes egészében ‘fehér folt’ történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem<br />
az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat,<br />
amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni.” A finnugor<br />
származáselméletnek sarkalatos hiányosságai vannak tehát. Éppen ezért a magyar tudomány feladata<br />
lenne, hogy megvizsgálja az egyéb származáselméletekben rejlő lehetőségeket is.<br />
A szittya származástudat<br />
Mielőtt a finnugor származáselmélet meghonosodott, szittya-hun származástudatunkban sem mi,<br />
sem a világ nem kételkedett. A hivatalos történettanítás elutasítja ugyan, de mégis vannak<br />
szakvélemények, melyek nem zárják ki e lehetőséget. A hivatalos álláspont merevségét a mindenkori<br />
hatalmi érdek is befolyásolja. Pedig vannak olyan felhasználható mutatók, melyek a szittya származás<br />
lehetőségére fényt derítenek, sőt azt megfontolandó alapokra helyezik.<br />
A szittya birodalom a hatalmuk tetőfokán az Alpok nyugati nyúlványaitól az Altáj-hegységig<br />
terjedt. E roppant birodalmon belül megtalálhatók a szittyák különböző nemzetei, valamint számos<br />
meghódított nép is. A birodalom urai a kemény, harcokban edzett királyi szittyák voltak, akik a Feketetenger<br />
feletti térségben éltek. Ők voltak koruk csodafegyverének, a visszacsapó íjnak a feltalálói. A<br />
szóbeszéd úgy járja, hogy egy török harcos egy ilyen íjjal átlőtte a Boszporuszt, mely szélessége 800<br />
méter. E fegyverek 300-400 méter távolságból még halálosak voltak. A nyugati íjak hatótávolsága ennek<br />
kb. fele volt csak, ami óriási előnyt jelentett a szittyák részére. Kedvelt harci tervük a rajtaütés volt. Az<br />
ellenség sorait nyílzáporral és színlelt megfutamodásokkal bontották meg, majd gyors lovaikról a<br />
szétszakadt csapattesteket felmorzsolták. A közelharcot - ha csak<br />
lehetett - kerülték, de ha nem kerülhették ki, akkor halálmegvető<br />
elszántsággal forgatták a szablyát és a harci fokost. Könnyű<br />
bőrvérteket viseltek. Lovaikat is ilyenekkel védték. Az ellenség<br />
sebesültjeivel és foglyaival emberségesen bántak, ha nem volt<br />
okuk kemény megtorlásra.<br />
A zöldhalompusztai aranyszarvas<br />
A szittya népek ismerték a földművelést, az állattenyésztést, a mesterségek különböző ágait, fém-<br />
és ötvösművességükkel pedig kiérdemelték a világ csodálatát. Ezen ötvösművészetnek Magyarországon<br />
is kerültek elő emlékei, melyeket két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azon<br />
ötvösmunkák, melyeket mint ékszert és rangjelzést használtak. Ezen ékszereken szereplő emberi és állati,<br />
valamint növényi jelenetek megörökítették a szittyák életének, gondolkodásának és világszemléletének<br />
egy-egy mozzanatát. A másik csoportba sorolhatók a hit vagy hiedelemvilággal kapcsolatos, főleg<br />
állatábrázolások, melyeket leginkább pajzsokra erősítettek. A szarvas volt a legelterjedtebb állatábrázolás
e célból, de egyéb állatjelképek is előfordulnak. A szarvasnak Tápiószentmártonon és Zöldhalompusztán<br />
került elő aranylemezből készült két szép példánya.<br />
A szittyák a szarvas ősanya gyermekeinek tartották magukat, melynek rokon vonásai<br />
megtalálhatók a magyar csodaszarvas mondában. A szarvas ugyanis a Nap, azon keresztül az Isten földi<br />
jelképe volt. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azt fejezte ki, hogy ő az Isten<br />
gyermeke. A csodaszarvas is az isteni gondviselést jelképezi, mely Hunort és Magyart Pannóniába<br />
vezette. A szittyák azért erősítették e fémszarvasokat pajzsaikra, hogy azzal az isteni gondviselés<br />
védelmét kérjék.<br />
A szittya nemzetek a védekezés és hadviselés céljából szövetségekbe szerveződtek, melyet<br />
esküvel, a vér használatával, azaz vérszövetséggel pecsételtek meg. A szövetség élére főkirályt,<br />
nagykirályt választottak. A vezetőiket halomsírokba, gazdag útravalóval, ékszereikkel, lovaikkal és<br />
legkedveltebb feleségükkel temették el. A nagykirály halála esetén negyven napig gyászoltak, miközben a<br />
tartósított holttestet nagy kísérettel végighordozták a birodalomban. A gyászmenetet szemlélő harcosok<br />
bevagdalták bőrüket, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat.<br />
A hazai régészet a Kr.e. századokból (Kr.e. 500-Kr.u. 12) tudja kimutatni a szittyák leleteit a<br />
Kárpát-medencében. E leletek arról tanúskodnak, hogy tömörebb szittya lakosság csak a Mátraalján és<br />
Erdélyben élt. Az ország más vidékein inkább csak a vezetőréteg volt szittya. A két említett aranyszarvas<br />
érdekessége, hogy hamvasztásos sírokból kerültek elő, melyből arra lehet következtetni, hogy gazdáik<br />
nem szittyák, hanem az őslakosság behódolt vagy kinevezett vezetői lehettek. A szittyák ugyanis nem<br />
hamvasztották halottaikat. Ezen jelenség alapján feltételezhető, hogy a szittyák szarvastiszteletét átvette<br />
az őslakosság. Lehetséges tehát, hogy a Csodaszarvasmondánk rajtuk keresztül öröklődött napjainkig.<br />
A magyarság történelmi és vérségi alapon joggal tarthatja magát szittya utódnak, hiszen ötszáz<br />
évet nem lehet kitörölni egy nép életéből. Ezt föltétlen megalapozottnak kell tekintenünk az erdélyiek és a<br />
mátraaljiak esetében. A Heves megyei, azaz a mátraalji lányok pártáját úgy készítették napjainkig, mint<br />
az Ukrajnában előkerült magas rangú szittya hölgy, talán királyné fejdíszét, koronáját. Különbség csupán<br />
a fejdísz anyagában van, a készítés módja azonos. A Heves megyei lányok pártáját szövetszalagokból<br />
varrták össze, míg a szittya úrnőét aranyszalagokból.<br />
A Heves megyei párta és a szittya úrnő fejdísze<br />
A nemzetközi szaktudomány a szittyákat mind nyelvileg, mind fajilag indoiráninak tartja. A<br />
finnugor nyelvészet szerint ezer, hús, ing, kard, nemez, özvegy, szekér, tehén, tej, tíz és vászon szavaink<br />
iráni eredetűek. Lehetséges, de más nyelvi kapcsolatot se lehet kizárni, mint pl. a sumér nyelvet, és azt,<br />
hogy esetleg az irániak vették át az ősmagyarból.<br />
Isten kardja
A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől<br />
felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is.<br />
Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó<br />
hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A<br />
magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra.<br />
Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan<br />
elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe száguldott,<br />
talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor megindult egy<br />
csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét. Megriadt a nyáj, és a<br />
puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de a vakító fény elől<br />
kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a földbe fúródott. Még<br />
néhányat lobbant, azután kialudt.<br />
Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem<br />
lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és<br />
bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig<br />
engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem<br />
valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta<br />
a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi<br />
nagyságú. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű.<br />
Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett;<br />
vajon milyen isteni kinyilatkoztatás lehet e jelenség? Majd<br />
szerteágazó gondolataiból felocsúdott.<br />
- Meteor! Vasmeteor! - röppent át eszmélkedésén.<br />
Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti<br />
meg. A bojtár nem is késlekedett, a kihűlőben lévő gumó kiásásához<br />
fogott. Fokosát nagy lendülettel vágta földbe, és a föllazított földet<br />
két kezével serényen kikaparta.<br />
A meteor hullása (Kurinsky Kata)<br />
Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály<br />
kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett. Melle a büszkeségtől dagadt. Nyomban visszasietett a<br />
nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki,<br />
egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már<br />
fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések egymás után, szaporán. Újra<br />
izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard.<br />
A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de<br />
Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard!<br />
- E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és<br />
a világ ura! - elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy<br />
próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály<br />
elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és<br />
tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám,<br />
és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edzi, akkor e kard<br />
valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása.<br />
Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és<br />
villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is<br />
behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a<br />
vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó<br />
oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték volna. Bogát<br />
figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám
oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt<br />
a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta.<br />
Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar<br />
elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s<br />
amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár<br />
érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a<br />
szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája<br />
irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát<br />
mormolt.<br />
Isten kardja (Szalai András)<br />
(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya,<br />
melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás<br />
céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek<br />
készítették. E szablya markolata<br />
aranylemezzel van borítva és<br />
drágakövekkel díszítve, mely<br />
alkalmatlanná teszi harci használatra. A<br />
markolat arany burkolatán nincs a<br />
használatnak vagy kopásnak jele. E szablya<br />
a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar<br />
királyok tulajdonában volt, de a XI.<br />
században Salamon király anyja Nordheim Ottó<br />
hercegnek ajándékozta. Testvér, ha<br />
Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez<br />
Isten Kardja!)<br />
A bécsi kard markolata<br />
A hunok<br />
A magyar csodaszarvas eredetmondával szemben a kínai hagyományok úgy tudják, hogy a hunok<br />
a Hai-nemzetségből származnak, akiket Kié császár fia, Sun-ui vezetett Kína északi hegyvidékére, miután<br />
e nép föllázadt a zsarnok császár ellen Kr.e. 1766-ban. A szakvélemény szerint a hunok őshazája Közép-<br />
Ázsiában, a Góbi-sivatag fölötti vidéken lehetett. Az előzőekben említés esett Grover S. Krantz<br />
munkájáról, aki úgy véli, hogy a Kárpát-medencéből már Kr.e. 6200 tájától kivándorlások történtek. Nem<br />
lehetetlen tehát, hogy a hunok is innen vándoroltak keletre, és visszatérésük emlékét a<br />
Csodaszarvasmonda őrzi. Annyi biztos, hogy a hunok lovas műveltségű, harcos, pusztai nép volt. Bárhol<br />
is volt őshazájuk, idő múlásával Kína szomszédságába kerültek, s mintegy 1500 évig váltakozó sikerrel<br />
kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. A két nép közötti határvonal a nagy folyam Huang-ho (Sárgafolyó)<br />
volt, bár helyenként a hunok a déli oldalt is birtokolták, mint például a folyam kanyarulatában lévő<br />
Ordos tartományt.<br />
A korai századokban a hunok íjával, gyors könnyűlovasságával szemben a kínaiak nem tudtak<br />
megküzdeni. A világhírű nagyfalat is ellenük építették, mely nem eredményezett megbízható védelmi<br />
vonalat. A hunoknak kedvezett Kína megosztottsága is. A Kr.e. IV. században a belső harcokból Csi’in<br />
állam került ki győztesen, s vezetésével kezdetét vette Kína egységesítése. Ez - és az, hogy a kínaiak<br />
lassan kiismerték a hunok harcmodorát - eredményezte, hogy Kr.e. 318-ban a hunok nagy vereséget<br />
szenvedtek. Később Hiao-csi’ing császár Li Mu tábornokot bízta meg a hunok elleni védelmi rendszer<br />
megszervezésével. Li Mu kiváló szervezőnek bizonyult. Kína a nehézgyalogság mellet egyre nagyobb<br />
számban állította hadrendbe a hun módra kiképzett könnyűlovasságot is. Ettől kezdve a harcok váltakozó
kimenetelűek voltak. A kínaiak Kr.e. 215-ben elfoglalták Ordost, a következő évben pedig átkeltek a nagy<br />
folyamon is, és további hun területeket vettek birtokba. Az elfoglalt területre kínaiakat telepítettek.<br />
A kínaiak előretörése Kr.e. 209 táján megtorpant, és belső viszályok ütöttek ki. Ebben az időben<br />
került a hunok élére Mao-tun nagykirály, aki kiváló szervező és hadvezéri készségekkel rendelkezett.<br />
Miután megszilárdította a belső rendet, megindította hadait az elvesztett<br />
területek visszafoglalására, ahonnan a kínai telepeseket kiűzte.<br />
Birodalma az Altáj hegységtől Csendes-óceánig terjed. Kr.e. 175-ben<br />
bekövetkezett halála után Ki-Ok nagykirály vette át a vezetést, aki<br />
folytatta elődje politikáját, és a birodalom vezetésére alkalmasnak<br />
bizonyult. Kr.e. 160-ban bekövetkezett haláláig élte a hun birodalom a<br />
második fénykorát.<br />
Kun-sin nagykirály vezetése alatt a hunoknál meglazult a belső rend,<br />
ami nagyon kedvezett a kínaiaknak, mert a Han uralkodóház csillaga ekkor<br />
volt felfelé ívelőben. Kr.e. 141-ben Vu-ti császár lépett a kínai<br />
birodalom élére, kinek hosszú uralkodása alatt a hunok fokozatosan tért<br />
veszítettek. Vu-ti a meghódított hun területre kínaiakat telepített, s<br />
minden bizonnyal ez vezetett az ázsiai hunok végleges vereségéhez, ami Kr.u.<br />
439-ben be is következett.<br />
Öntött-bronz hunüst<br />
A hunoknál a Kr.e. 58-ban uralomra lépett Ho-han-sa nagykirály szerette volna megerősíteni a<br />
belső rendet, de miután testvére, Csi-csi is ellene fordult, a hunok kettéváltak. Csi-csi és követői nyugatra<br />
vonultak és Balhas-tótól délre a felső Talas folyó völgyében telepedtek le. A kínaiak ezt megtudták és<br />
szétverték őket. Csi-csi nagykirály is életét vesztette. Ezután hosszú századokig alig esik szó a hunokról.<br />
Csi-csi megmaradt hunjai északra menekültek, s miután emberben és állatállományban<br />
felszaporodtak, évszázadokkal később, mint nyugati hunok tűntek fel a történelem színpadán. Számos<br />
népet meghódítottak, köztük a kemény és harcos alánokat is. 373 táján lépték át a Don folyamot. Ebben<br />
az időben lépett uralomra Balambér nagykirály, aki vezetése alatt meghódították a keleti gótokat, és a<br />
nyugati gótok egy részét is uralmuk alá hajtották. 377-ben lépték át az Al-Dunát, 378-ban pedig alán és<br />
gót segédcsapatokkal felvonultak Konstantinápoly ellen. 380-tól a Kárpát-medence is fennhatóságuk alá<br />
került a Duna vonaláig. Balambért Uldin, majd Rua nagykirályok követték, akik tovább növelték a hun<br />
birodalmat és a Keletrómai Birodalmat adófizetőjükké tették, míg a Nyugatrómai Birodalommal<br />
szövetséges viszonyban voltak.<br />
A hunok híres, regés nagykirálya, Atilla (Attila) 434-ben lépett uralomra. Kezdetben ő is<br />
fenntartotta a nyugatrómaiakkal a szövetséges viszonyt, de 440 után a két hatalom közötti kapcsolat<br />
elhidegült. Ennek két alapvető oka lehetett. Az egyik az, hogy Atilla a világ ura akart lenni, s ennek<br />
útjában a Nyugatrómai Birodalom és a nyugati gótok álltak, akik a hunok elől menekülve egyre<br />
nyugatabbra húzódtak. A másik pedig az, hogy a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Aëtius<br />
tábornok vezetése alatt a nyugatrómaiak nagyon megerősödtek. Aëtius ugyanis Rua nagykirály<br />
udvarában, a 410-es években hosszú éveket töltött mint túsz. Jól ismerte a hun szokásokat, és a hun<br />
harcmodort. Atilla és Aëtius<br />
személyesen is nagyon jól ismerték<br />
egymást, bár néhány évvel Aëtius<br />
megérkezése utána a jövendő<br />
nagykirályt Rómába küldték túsznak.<br />
Atilla is megismerhette a római<br />
műveltséget, gazdagságot, a fényűző<br />
életmódot, és nem utolsó sorban az<br />
erkölcsi züllöttséget, mellyel a hun
herceg soha nem barátkozott meg. Megvetette Rómát. A két fiatal 420 táján tért vissza saját népéhez.<br />
Atilla lakomája (Than Mór festménye)<br />
A leszámolásra szánt nagy ütközetet Atilla diplomáciai cselszövései előzték meg. Atilla szerette<br />
volna megakadályozni a nyugatrómaiak és a nyugati gótok közötti szövetséget. Mindkettőt arról<br />
biztosította, hogy a másik ellen vonultatja fel hadait, melyek már a Rajna vidékén táboroztak. Atilla<br />
külön-külön szeretett volna leszámolni a két ellenféllel. Ez csaknem sikerült is, de az utolsó pillanatban,<br />
valószínű Atillától való félelmükben, a rómaiak és gótok között létre jött a szövetség. Atilla, miután<br />
meghódította Aurelianum-ot - a mai Orleanst (Franciaország) -, a zsákmányoló hunokra és<br />
szövetségeseikre váratlanul a nyugati gótok csapatai törtek, és nagy veszteségeket okoztak. Atilla<br />
kénytelen volt visszavonulást elrendelni, és a mai Troyes vidékén csoportosította hadait.<br />
A nagy ütközetre 451 július első felében került sor a Maurciacus mezőn - nem azonos<br />
Catalaunummal -, ahol 6-7 km szélességben mintegy 200,000-500,000 harcos vonult fel egyik-egyik<br />
oldalon. Atilla lovas alakulatai áttörték az ellenség vonalait, és mélyen visszaszorították őket, de a<br />
segédcsapatok nem tudták tartani a jobb- és balszárnyat, így alkonyat felé a bekerítés fenyegette a hun<br />
lovasokat. Atilla visszavonulást rendelt el. Aëtius nem használta ki a lehetőséget. Nem, mert a heves<br />
küzdelemben maga se tudta felmérni a valós helyzetet. A felmérést csak másnap reggel végezhette el<br />
mindkét fél. A harctéren mintegy százezer halott feküdt, és legalább annyi súlyos sebesült. Elesett<br />
Theoderich, a nyugati gótok királya. Fia Thorismund is fejlövést kapott, és csak harcosai hősiessége<br />
mentette meg a hun fogságtól. Megfogadta, hogy megbosszulja atyja halálát. Harmadnap reggel ő volt az<br />
első, aki hátat fordított Aëtiusnak, és hazavonult katonáival, őket követték a nyugatrómaiak segédcsapatai<br />
is. Aëtius egyedül maradt. E lehetőséget viszont Atilla se használta ki, ami mutatja mindkét oldal súlyos<br />
veszteségeit.<br />
A mai napig vitatkoznak azon, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetének ki volt a<br />
győztese. A nyugatiak Aëtius győzelméről énekeltek, aki súlyos vereséget mért a rettegett ellenségre. Ha<br />
azonban azt nézzük, hogy Atilla hadai maradtak a harctéren, és gyűjtötték össze a gazdátlanul maradt<br />
fegyvereket, lovakat és egyéb értékeket, akkor Atillát kell győztesnek tartani. De ha figyelembe vesszük,<br />
az Isten Ostorának az volt a szándéka, hogy leszámoljon ellenfeleivel és kikiáltsa magát a Világ<br />
Urának, akkor e csata Atilla erkölcsi vereségével végződött. Igaz ugyan, hogy a Hun Birodalom határait<br />
a Kaszpi-tengertől az Atlanti Óceánig terjesztette ki. Bármily súlyosak voltak ellenfelei veszteségei, Atilla<br />
célkitűzése mégse valósult meg, mert se Aëtius, se a nyugati gótok nem hódoltak be. A nagykirály<br />
veszteségei is nagyon súlyosak voltak.
Tudta ezt Atilla is, ezért 452-ben felvonultatta hadait Itália ellen. Bevette az erős Aquileia<br />
városát. Utána meghódította a Pó folyamtól északra eső városokat, majd átkelt a folyamon. Aemilia<br />
bevétele után Ravennát fenyegette, ami nagy riadalmat keltett a császári udvarban. Valentinianus császár<br />
Leó pápa vezetésével békekövetséget küldött Atillához. A hun nagykirály biztosította a követeket arról,<br />
hogy ő is békét akar, de persze annak ára van. Nem ismerjük az adatokat, hogy Rómának mennyibe került<br />
a béke, de biztosak lehetünk abban, hogy adók nélkül Atilla nem fordította volna vissza lova fejét a Tisza<br />
irányába. A rómaiak Atillát a magister militum címmel tűntették ki. Aëtius csillaga, mint egy meteor<br />
hullott alá olyannyira, hogy gyilkosság áldozata lett. Ekkor még Atilla se sejtette, hogy ez volt utolsó<br />
hadjárata.<br />
Míg Atilla a nyugatrómaiakkal és a nyugati gótokkal volt elfoglalva, Keletróma császára,<br />
Marcianus megtagadta az adók fizetését. 453 tavaszán a nagykirály megkezdte a hadak felkészítését a<br />
császár ellen. Ugyanakkor Atilla új asszonyt hozott az udvarba. Ma is vitatott, hogy ki lehetett az új<br />
feleség és mi volt a neve. Egyesek úgy tudják, hogy német hölgy, Krimhilda volt. Mások hun lánynak<br />
vélik, és Ildikó volt a neve. Nagy volt a vigasság, mondják, Atilla is jó hangulatban volt. A nászéjszakát<br />
követő reggelen vértől elöntve, halva találták a „világ urát”.<br />
Atilla halálának okára és körülményére több feltételezést ismerünk. Vannak, akik gyilkosságra,<br />
mások érpattanásra gondolnak. Az érpattanás valószínűsége nem zárható ki, mert az ötven éven felüli<br />
nagykirály nagyon kedvelte a húsételeket, az érelmeszesedés tehát feltételezhető. Atilla valószínű a<br />
Fekete-tenger feletti hun királyi központ térségének valamely halomsírjában nyugszik. A Tiszába való<br />
temetés, aligha több a színes mesénél.<br />
Atilla halála után nem akadt erőskezű vezető, aki a hatalmas birodalmat uralni tudta volna. A<br />
meghódított népek föllázadtak, és minden jel arra mutat, hogy Atilla fiai se tudtak megegyezésre jutni. Az<br />
elkövetkező években a hun birodalom szétesett.<br />
A megmaradt hunok nagyobb része a Fekete- és a Kaszpi-tenger feletti térségbe húzódott vissza.<br />
Köztük Csaba királyfi és hunjai is. A nyugati történettudomány utrigur, kutrigur és szabír hun néven<br />
tartja őket nyílván. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből jött létre a bolgár nép, amely hun utódnak<br />
tartja magát, és joggal. Amint tudjuk, Árpád-ágbeli őseink is ebben a térségben tűntek fel. A magyar<br />
történettudomány szerint 820 táján jelentek meg, míg a nyugati források már a 730-as évek tájáról jegyzik<br />
Árpád-ágbeli őseinket.
Árpád népe hun ivadéknak tartotta magát, és ennek valódiságában aligha kételkedhetünk, ha<br />
figyelembe vesszük feltűnésük vidéke népeinek történetét. A magyar történettudomány is megemlíti a<br />
szavárd magyarokat a Kaukázus déli lejtőin. Nos, ezen szavárd magyarok lehettek a szabír hunok<br />
utódai. Amint tudjuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetségnek fele a szavárd-szabír<br />
rétegből tevődött össze.<br />
Az onugor réteg pedig az utrigur és kutrigur hunok maradványai lehettek. A nemzetszövetség<br />
túlnyomó többsége tehát hun utód volt. A magyarság joggal tartja magát Atilla népe utódjának.<br />
Colin McEvedy térképe a kutrigur, utrigur és szabír hunok elhelyzkedéséről.
A csodaszarvas<br />
Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék<br />
tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város<br />
neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és<br />
igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének,<br />
Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már<br />
kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké<br />
cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek,<br />
ellenfeleiket mindig leteperték.<br />
A csodaszarvas (Szalai András rajza)<br />
Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is,<br />
Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és<br />
úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj<br />
hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó<br />
szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot,<br />
de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet:<br />
- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!<br />
Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is<br />
gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt<br />
a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem<br />
tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a<br />
bizonytalan homályba.<br />
A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek.<br />
Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a<br />
dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy<br />
kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.
Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt<br />
talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég<br />
alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az<br />
indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán<br />
a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent.<br />
- Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta<br />
Magyar.<br />
- Hajrá! Hajrá! - harsant száz torokból, s nagy<br />
lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a<br />
végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató<br />
paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A<br />
nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami<br />
mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap<br />
koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj<br />
vörös fényébe.<br />
A tábortűz mellett táncoló vitézek<br />
A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt.<br />
Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg<br />
csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja<br />
lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!?<br />
Nem tudták. Nem értették.<br />
- Reggel indulunk haza! - mondta Hunor.<br />
- Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar.<br />
- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen.<br />
Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben,<br />
mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak<br />
egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét<br />
lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A<br />
szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná<br />
megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat<br />
hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.<br />
Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét<br />
szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem<br />
volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül.<br />
Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge<br />
szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott<br />
az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek<br />
szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez<br />
értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol<br />
pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és<br />
megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában<br />
vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és<br />
vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét<br />
országot.
Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak.<br />
Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.<br />
A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata)<br />
(A sumér, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák<br />
valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát. A<br />
Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz<br />
mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a<br />
hunok is, magyarok is Pannóniába, mely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában Hunor<br />
és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra” talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére<br />
vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.” A harmadik<br />
változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi”, hogy el kell foglalnia<br />
Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot”. A szarvas ugyanis az<br />
Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad”, az Isten<br />
jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte őket vissza őseik földjére.<br />
Az avarok<br />
Kr.u. az ötszázas évek elején, Közép-Ázsia pusztaságai mélyén egy újabb harcias, lovas nép tűnt<br />
fel, és fokozatosan nyomult nyugat felé. Valójában két, esetleg három népről van szó. Az egyik zsuanzsuan<br />
névvel szerepel a kínai forrásokban, s akik a mai Ujguria (Északnyugat-Kína) vidékéről indulhattak<br />
el. A kínai feljegyzésekben előforduló, főleg személynevek arról tanúskodnak, hogy a zsuan-zsuanok<br />
mongol nyelvűek voltak. A másik nép a hozzájuk csatlakozó, esetleg meghódított fehér hunok lehettek,<br />
akik az Aral-tótól keletre eső vidéken éltek. A harmadik nép - feltehetően - házasság révén csatlakozott<br />
ezen egyre növekvő népi és katonai hatalomhoz. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Kaukázus gerincétől<br />
délre fekvő Szabíria királynője és az avar (zsuan-zsuan) kán, nagykirály házasságot kötöttek. E<br />
házasságból születhetett azon uralkodó, akit a görög források Zabargán-nak neveznek. Ebből Szabarkán-<br />
Szabírkán-ra lehet következtetni. Valójában az avar réteg nevezhette az avar-szabír házasságból született<br />
uralkodót anyai ágon „szabír kán”-nak. Az így létre jött hatalmas katonai erő 562-ben Baján kagán<br />
vezetésével érte el az Elbát, és 568-ban meghódította a Kárpát-medencét is. A történetírás, mint "korai<br />
avarokat" tartja nyilván őket. Hatalmuk tetőfokán birodalmuk az Elbától a Fekete-tenger keleti<br />
partvidékéig terjedt. Ebben az időben Bizánc évi 120,000 aranyért vásárolt békét Baján nagykirálytól. A<br />
630-as években azonban megtört az avarok hatalma. A Balkánon elszenvedett katonai vereségek<br />
következtében a meghódított szláv népek is fellázadtak, s a minden irányból rájuk törő ellenség<br />
nyomására birodalmuk a Kárpát-medencére zsugorodott.<br />
A griffes avar övveret.<br />
A 670-es években egy újabb nép bevándorlásáról tanúskodnak a régészeti leletek és temetkezési<br />
szokások a Kárpát-medencében. A történetírás "kései avaroknak" vagy "griffes-indások"-nak, míg mások<br />
magyarokat látnak bennük, ezért „korai magyarok”-nak nevezik őket. Régészeti leleteik azt mutatják,
hogy a kései avarok se voltak egységesek. A griffesek állatábrázolásos ötvösmunkái Irán és Belső-Ázsia<br />
irányába mutatnak, míg az indások a Volga vidékéről származhattak. Azonkívül egy kaukázusi, valószínű<br />
hun származású vezetőréteg is kimutatható. Nincs tisztázva, hogy e népesség hogyan, mikor, és mint<br />
egyesült. Nagyon kevés az írásos emlék róluk, mert nem mint hódítók, hanem mint földműves telepesek<br />
érkeztek. Az sem lehetetlen, hogy a jövevényeket a korai avarok testvérnépnek tartották, tehát örömmel<br />
látták letelepedésüket, mert velük hatalmuk növekedett, tehát fegyveres összeütközésre nem volt okuk.<br />
Az "indás" avar övveret<br />
Nem kétséges, hogy a kései avaroknak elvitathatatlan szerepük és érdemük volt a Kárpátmedence<br />
népességének, így a magyarság szellemi és anyagi műveltségének ötvözésében. Vannak, akik<br />
nem tartják lehetetlennek, hogy államszervezésünk egyes elemei is hozzájuk vezethető vissza. A Jenő és<br />
Gyarmat nemzetnevek Baskíriában mint nemzetségnevek fordulnak elő. Feltételezhető, hogy e két<br />
nemzetnév a korai avaroknál is létezhetett. A legalapvetőbb kérdés a kései avarokkal kapcsolatban az,<br />
hogy valóban ők voltak-e a Kárpát-medence első nagy lélekszámú telepesei, akik a magyar nyelvet<br />
beszélték? Ennek lehetőségét egyesek az indásokban látják, akik a nagyobb százalékot képviselték, és<br />
akik azon területről - Baskíria - indultak volna el, ahol Julián barát 1236-ban rátalált a hungárok-ra,<br />
akikkel a híradás szerint hungárul szót értett. E híradásnak az a gyengéje, hogy a latin szövegben sehol<br />
nem fordul elő e szó: magyar. Julián, azaz Riccardus barát jelentésében a hungár szót használta, melyet<br />
önkényesen a magyar szóval azonosítanak. Jelen<br />
ismereteink szerint ennek lehetősége nem zárható ki, de<br />
annak se, hogy a Volga mentiekkel nem magyarul, hanem<br />
valamely török nyelven folyt a társalgás. Annyi biztos, hogy<br />
a kérdéses két szó, hungár és magyar nem azonos eredetre<br />
vezethető vissza.<br />
Az avar öv<br />
Annak lehetőségét, hogy Julián barát nem magyarul beszélt a Volga mentiekkel már csak azért is<br />
figyelembe kell venni, mert Árpád népének legalább fele, ha nem az egésze a turk nyelvet beszélte.<br />
Ugyanakkor az is tisztázandó, hogy a szabír-magyarnak vélt Jenő és Gyarmat nemzetnevek mint<br />
nemzetségnevek, miért létezhetnek a török nyelvű baskíroknál. E jelenségek arra mutatnak, hogy e<br />
neveket a keletről jöttek hozták magukkal, mely nem bizonyítja magyar nyelviségüket. A Volga mentiek<br />
magyar nyelviségének lehetősége kapcsán még meg kell jegyezni, hogy azokon a vidékeken, ahol az<br />
avarok mindkét hulláma és Árpád népe tudomásunk szerint megfordultak, török nyelvű népek helyenként<br />
ma is élnek, magyar sehol. Az sem lehetetlen, hogy a keleten maradt magyar nyelvű népek utolsó<br />
maradványait az 1230-as években a mongolok - tatárok - semmisítették meg. Bárhogyan legyenek is a<br />
dolgok, a kései avarokat őseinknek kell tekinteni, mert vérük ereinkben csordogál, de nem valószínű,<br />
hogy ők voltak a Kárpát-medence első nagy lélekszámú magyar nyelvű népe.<br />
A kocsi
Ismereteink mai állása szerint a mezopotámiai sumérnek nevezett nép találta fel a kereket. Ebből<br />
törvényszerűen fejlődött ki a két-, majd pedig az állattal vontatott négykerekű kocsi. Kezdetben a kereket<br />
nagy átmérőjű fatörzsekből vágták ki. Lyukat fúrtak a közepébe, és<br />
csapszöggel szerelték a fatengelyre.<br />
ősi kocsik kezelése nehézkes volt, a<br />
Ezen<br />
kerekek és tengelyek gyorsan<br />
elhasználódtak. Nagy előrelépést<br />
jelentett, amikor a kereket megvasalták<br />
tengelyt is fémből készítették. Ezzel<br />
és a<br />
jelentősen megnövelték a kerekek<br />
teherbírását és élettartamát.<br />
A mezopotámiai kocsi<br />
A<br />
budakalászi kocsi<br />
A fejlődés következő állomása a küllős kerék volt a<br />
fémcsővel ellátott kerékaggyal. Ezzel tovább növekedett a kerekek<br />
teherbírása, és már nem volt szükség nagy átmérőjű fatörzsekre sem.<br />
Forradalmi újítás volt a kocsi használatában az első tengely<br />
irányíthatósága. Ez lehetővé<br />
tette a kis ívű fordulást, és tovább<br />
növelte a teherbírást is. Eme újítások lehetővé tették a kocsi<br />
súlyának csökkentését, ami egyben a vontathatóság sebességét növelte.<br />
Hosszú évezredek elteltével az ökör, a bivaly és más<br />
szarvasmarhafélék mellé a lovat is kocsi elé fogták. A gőzgép<br />
feltalálásáig a lóval vontatott kocsi volt a folyami hajózás mellett<br />
a teher- és áruszállítás leggyorsabb eszköze a szárazföldek<br />
belsejében.<br />
A szittya hintó<br />
Nagy lépésnek számított a rugós kocsi, azaz hintó feltalálása, mely a személyszállítást<br />
kellemesebbé tette. Feltalálója magyar ember volt a Győr megyei Kocs községben. Erről kapta<br />
Amerikában a postakocsi a coach (kócs) elnevezést. Manapság a kocsikra gépkocsi-, a hintókra pedig<br />
kerékpárkerekeket, gumikat szerelnek, hogy ezzel még élvezhetőbbé tegyék az utazást.<br />
A rovásírás<br />
Az eredeti képírás, mely közel hétezer évvel ezelőtt valószínűleg<br />
Erdélyben kezdődött, ismeretlen okokból megszakadt, de tovább<br />
folytatódott Mezopotámiában, ahol mint ékírás, Egyiptomban pedig mint<br />
képírás (hieroglifák) fejlődött tovább. Az ókori műveltségek írásbeli<br />
fejlődésének következő, a magyarság szempontjából is fontos fokozata a<br />
rovásírás volt. A székely-magyar rovás ugyanis az ótörök, ógörög, latin,<br />
pelazg, etruszk és föníciai rovások körébe tartozik. Ezek között a<br />
föníciaival 50%-os, az etruszkkal 43.4%-os és az ótörökkel 28.6%-os<br />
hasonlatosságot mutat.<br />
Többen felfigyeltek a rovás és a mezopotámiai ékírás alaki<br />
hasonlóságaira. Forrai Sándor hazai tudós pedig a magyar gyorsírás és a<br />
rovás rövidítési szabályaiban ismert fel jelentős párhuzamokat. Fadrusz
János szobrászművész volt talán az első, aki felfigyelt az egyiptomi képjelek és a magyar rovás közötti<br />
megegyezésekre. Hegedüs György szerint a magyar rovás 34 betűjéből 28 meglepő párhuzamot mutat az<br />
egyiptomi képjelekkel. Íme:<br />
képjelek rovás<br />
A: s-A-s =<br />
F: FE-száll =<br />
H: HÁ-ló =<br />
L: LÉ-p =<br />
MA-rok<br />
M: =<br />
MA-dár<br />
T: TE-nyér =<br />
Nincs egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan, hogy a rovást őseink melyik ágától<br />
örököltük. A Kárpát-medencében talált ősi rovásjelek se segítenek előrelépni e kérdésben, mert a<br />
megfejtők különböző eredményekre jutnak. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált csont<br />
tűtartó, melyen 63 betű és összevont betű (ligatúra) tanulmányozható. Elég hosszú szöveg, tehát<br />
megbízható megfejtéssel kecsegtetett. Nem így történt. Többen törökül olvasták el, mások magyarul. A<br />
legnagyobb baj az, hogy a magyar olvasatok még csak megközelítőleg sem tartoznak azonos<br />
fogalomkörbe.<br />
A tűtartó a hétszázas évekből, vagyis az avar-korból való. Vannak, akik a magyar olvasatokkal az<br />
avarok magyar nyelvűségét látják bizonyítottnak. Lehetséges! De hogyan lehet bizonyítani azt, hogy a<br />
rovást avar ember rótta? Ha e korból sok ilyen írásos emlékünk lenne, és azok mind vagy zömükben avar<br />
sírból kerültek volna elő, és olvasatuk is bizonyíthatóan magyar nyelvű lenne, akkor igen. A tűtartó rovója<br />
ugyanis lehetett egy Volga mentéről jött indás, Irán vidékéről jött griffes, kaukázusi hun, korai avar vagy<br />
éppenséggel egy őstelepes magyar.<br />
A rovásírás jórészt jobbról balra tartó írás volt, ami azzal magyarázható, hogy kezdetben (és a<br />
lovas műveltségű, pusztai népek később is) fapálcákra, farudacskákra rótták írnivalójukat. A farudakat<br />
négy- vagy hatszögletesre faragták. A rovó bal kezében tartotta a rudat, és a bal vállához szorította. A<br />
rovást a rúd távoli, tehát a kezében tartott végén kezdte, és közeledett a váll felé. Mikor a rúdnak a<br />
vállánál lévő végére ért, akkor fordított rajta, és a rúd következő lapján folytatta.<br />
A rovásnak voltak rövidítési lehetőségei. Az első magánhangzó kiírása után ki lehetett hagyni a<br />
szóból az azonos magánhangzókat. A betűket össze lehetett vonni, szerkeszteni, és ezt nevezik összevont<br />
betűnek, vagyis ligatúrának. E műveletnek nem voltak rögzített szabályai, egyedül a rovó leleményessége<br />
volt a határ, s ez megnehezíti a rovásleletek olvasatát. Azonkívül népek szerinti rovás ábécéket sem lehet<br />
minden igényt kielégítően felállítani. Ez mindenképpen így van a magyar rovásírás esetében. Az ezer
évnél régibb, rovásemlékek betűi között találhatók más népeknek tulajdonított betűalakok is. Egyes<br />
szavakon vagy rövid szövegeken belül ezeknek a hangértékét igen nehéz megállapítani.<br />
A másik nagy gond az, hogy kevés a korai magyar eredetű vagy a magyarsággal kapcsolatba<br />
hozható rovásos emlék. Ennek fő oka, hogy a keresztség felvétele után üldözték a magyarság ,,pogány"<br />
írását, és elrendelték annak elpusztítását. A rovásírásos tárgyakat büntetés terhe alatt be kellett<br />
szolgáltatni. Mivel nagyrészt fából voltak, azokat elégették. Amelyeket pedig a nép elrejtett, azok a<br />
századok során elkorhadtak, nemzetünk nagy kárára.<br />
A Bodrog-Bű (Somogy m.) határában, 1999<br />
tavaszán talált rovásírásos fúvókatöredék betűinek is<br />
több olvasata születtet. Reménykeltő, hogy mind<br />
magyar. Csak egy betű olvasata lett a vita tárgya. A<br />
szó kezdőbetűje, melyet lehet F-nek is, és Ly-nek is<br />
olvasni. Dr. Vékony Gábor fónak (fúnak), míg<br />
Stamler Imre lyónak olvassa. Többen fölvetették<br />
azonban, hogy a szó utolsó betűje a K kissé távol áll a<br />
többitől, ezért lehetséges, hogy az egy másik szó<br />
kezdőbetűje volt. Ha így lenne, akkor a lyónak<br />
olvasat kiesne a lehetséges értelmezésből, míg a<br />
fónak szó a k nélkül is értelmes lenne: fóna (fúna),<br />
fújna.<br />
A bodrog-bűi fúvókatöredék<br />
A fúvókán két másik bekarcolt ív is látható, ezeket csak Berkesi Gyula vette figyelembe. Ha jól<br />
megnézzük a jobb oldalit, akkor az ív bal oldalán három halvány, csaknem vízszintes karcot is látunk. Ez<br />
alig ismerhető föl a bal oldalin. Ez két P betű lehet. Talán papa vagy pipa értelemmel. Amennyiben a K<br />
betű egy új szónak a kezdőbetűje, úgy e hiányzó szó segíthetné elő a helyes olvasatot. E lelet kb. 1100<br />
éves, és jelenleg a legősibb rovásleletünk, melynek magyar rovásbetűi és olvasata nem vitatható.
Emese álma<br />
Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun<br />
és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a<br />
szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében.<br />
Reményüket mégsem adták föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten<br />
akaratából jön majd egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével<br />
visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást<br />
Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt.<br />
Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem<br />
uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna<br />
népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és a<br />
birodalom határain belül élő testvérnépek függősége<br />
meglazult. A testvérnépek egyesítésének ideje azonban még<br />
nem jött el. Ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a<br />
régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna.<br />
Igaz, az égi fény újjászületésének napján a főtáltos már<br />
megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor<br />
hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a<br />
jövőbe.<br />
Emese álma (Kurinszky Kata)<br />
A jóslatot követő éjszakán Ügek felesége, a jóságos és<br />
kegyes nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha<br />
Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki.<br />
Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttére vetette. Valami<br />
különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét.<br />
A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe:<br />
- Néped a megpróbáltatások éveit méltóságosan viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr<br />
kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.<br />
A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és<br />
beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt.<br />
- Felébresztem Ügeket, - gondolta. Ujja már majdnem a<br />
férje vállát érintette, mikor keze megállt, visszahúzta.<br />
- Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet<br />
pajkos szüleménye!? - semmi más. - gondolta Emese.<br />
Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel<br />
Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét és csendben<br />
kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá.<br />
Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg és ezernyi<br />
csillagfénytől ragyogó égre emelte. Testét melegség sugározta át, és<br />
a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott<br />
útjára.<br />
- Álmos!? Álmos legyen a neve, - gondolta Emese. Arcát<br />
önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az örömkönny<br />
gyöngyszeme csillogott.<br />
Emese szemei a csillagos eget kémlelik (Kurinszky Kata)<br />
Álmos nagyfejedelem népe
Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger keleti fele feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur<br />
hunok, akiket a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és "kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül<br />
hagyva a hun megnevezést. Említést se tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati<br />
partvidékén éltek, pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük kell keresni. A magyar<br />
történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus gerincétől délre eső területen a IX. században, akik<br />
északról jöttek volna erre a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez a szabír őshaza helye, és<br />
a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem világos, hogy a szabír hunok<br />
azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha igen, mikor szakadtak ketté. A szabír magyarok nagyobb<br />
részét a 740-es évek táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti térségbe. A Kaszpi-tenger<br />
nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár birodalmat alapították, tehát erősen befolyásolták<br />
e térség hatalmi viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai régész-történész nem tartja lehetetlennek,<br />
hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok leszármazottai.<br />
Colin McEvedy: THE PENGUIN ATLAS OF MEDIEVEL HISTORY<br />
A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli őseink 820 táján jelentek meg a történelem<br />
színpadán, míg a nyugati források már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk"<br />
Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban fekvő<br />
területet, ahol éltek. Levédi húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán ennek felével. Ezt<br />
jó tudni, mert történetíróink Levédit - tévesen - a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta<br />
az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét.<br />
A kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi viszonyai bizonytalanná<br />
váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur szövetségből létrejött bolgárok és az onugor<br />
magyarok nyugatabbra húzódtak. Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír réteghez. Nem<br />
lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem a Nyék nemzettel.<br />
A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos 820 táján született, ami azt jelenti,<br />
hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát vette<br />
feleségül. Miután apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös jelenség,<br />
hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag "két" vezérnemzete volt, a Megyer és Nyék.
Elképzelhető viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos, hanem Árpád házassága révén került<br />
szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az Al-Duna vidékére indított hadjáratnak már Álmos volt<br />
a névleges vezetője. Később ugyanígy állhatott a 840 körül született Árpád a 862-es pannóniai hadjárat<br />
élén.<br />
Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír nemzetszövetség vezetését, Árpád<br />
pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy mikor érett meg a Kárpát-medence elfoglalásának<br />
szándéka, de a 862-es hadjárat után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy tudjuk, hogy az<br />
onugor nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel, 888 és 891 között kötöttek szövetséget,<br />
amit Vérszerződéssel, azaz esküvel foganasitottak. A hajdani író arról tudósít, hogy Etelközben három<br />
évet töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don vidéki hazából Etelközbe költöztek, hogy itt<br />
megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint megtegyék a külpolitikai és hadműveleti<br />
előkészületeket a Kárpát-medence elfoglalására.<br />
Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az<br />
Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende, akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán nyer<br />
értelmet. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia,<br />
ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi<br />
jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt.<br />
A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok intézője, a hadak<br />
vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak végrehajtója. A nemzetek vezetőit pedig<br />
horkának vagy karhásznak hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de<br />
függetlenek voltak saját nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi ranglétrán a nemzetségfők. A<br />
nemzetségeket a nagycsaládok alkották, melyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád<br />
rendjéről és közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom védelme, a<br />
kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat.<br />
Az ősi hit papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki gondozását. Mint<br />
koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi<br />
tudományokhoz. Tanácsadói voltak a kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt<br />
vagyonuk, csak népük, mely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a tüzet is<br />
használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók" voltak. Igen, de a tűz a<br />
nap földi mása, míg a nap az Égi hatalom jelképe. Erre a keresztény templomok a gyertyalángja is<br />
emlékeztet.<br />
Sajnálatos ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se<br />
népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink. Népnevünket korábban<br />
Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E feltételezés nyelvészetileg elfogadható, de ellentmond<br />
a történelem. A vérszerződést független nemzetek kötötték a Kárpát-medence elfoglalásának érdekében,<br />
amikor egy közös népnév gondolata föl se vetődhetett. Továbbá az is kérdéses, hogy vajon a szövetkező<br />
szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat azonos népnévvel? Mások az arab forrásokban<br />
talált M.dzs.gh.r. mássalhangzók különböző változataiban látják a megoldást, de megjegyzik, nem<br />
lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik mögötte. Valóban, a madzsghir szó írásához<br />
többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar<br />
szó írásához. Ez azonban nem zárja ki, hogy madzsghir is lehetett Álmos-Árpád népének a neve,<br />
legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így volt, mivel a madzsghir szó alakilag és hangtanilag oly<br />
közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe.<br />
Álmos népének nyelvét illetően is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik<br />
tulajdonítja a magyar nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a<br />
személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Ők török nyelvűnek vélik Álmos<br />
népét, akik viselete, műveltsége, társadalmi és hadi szervezete különben is jellegzetesen török.<br />
Ha figyelembe vesszük a nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a<br />
kétnyelvűség sem. Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek (Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat) magyar volt a<br />
nyelve, míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török. Nagyban hozzásegítene e<br />
kérdés tisztázásához a kijevi vár feletti sziklafal
ovásírásának elolvasása, melyről úgy tudjuk, hogy Álmos népének hagyatéka. Ha az elmondottakat<br />
figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy Álmos-Árpád népe volt a Kárpát-medence<br />
népességének nyelvadója. Sokkal valószínűbb, hogy bármily nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes<br />
földműves népnek magyar nyelvébe.<br />
A kijevi rovásírás<br />
A visszacsapó íj<br />
„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” - foglalták imáikba Nyugat-Európa népei több<br />
mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli<br />
őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században<br />
őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely vidékén.<br />
Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a<br />
nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak<br />
voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullott. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár<br />
fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, melynek szélessége 800 méter.<br />
Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, de nem csak ők használták, hanem más lovas műveltségű<br />
népek is Eurázsia belsejében.<br />
A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással<br />
készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása<br />
volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait<br />
választották, melyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet,<br />
hogy C hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is<br />
növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal<br />
párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel ragasztottak több<br />
rétegben finomra csiszolt, vékony szarulemezeket, és szintén több<br />
rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan kiszárítottak,<br />
így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt<br />
csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot<br />
erősítettek, amire az ideget kötötték.<br />
A visszacsapó íj<br />
Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták,<br />
hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl.<br />
Ez abban állott, hogy a karokat a természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B),<br />
és az ideg rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt,<br />
hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az<br />
íjak használatára való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy<br />
kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az<br />
íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne<br />
kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse<br />
voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak háborúkban, hanem vadászatra<br />
is használták. Az íját ajzó szittya harcos<br />
A harcmodor
Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem<br />
kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége,<br />
harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél.<br />
Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és<br />
elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen<br />
erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe.<br />
A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a<br />
rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását<br />
lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak,<br />
míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak.<br />
A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és<br />
ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották<br />
ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és<br />
mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták,<br />
megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben<br />
álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat.<br />
Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak,<br />
mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az<br />
ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is.<br />
Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges<br />
csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a<br />
roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a<br />
megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is<br />
hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az<br />
ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást<br />
színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel<br />
használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből<br />
menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek. A magyarok ezzel<br />
megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy<br />
kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük<br />
szembefordultak.<br />
Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj", "haj" harci kiáltásuk, és<br />
lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik<br />
rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű<br />
népek találmánya volt.<br />
Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött<br />
tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot<br />
tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst,<br />
tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben<br />
feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és kéthárom<br />
málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami<br />
fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta,<br />
teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.
A vérszerződés<br />
Álmos-ágbeli őseink már a 862-es hadjárat alkalmával szemet vethettek Pannónia jó legelőire,<br />
erdőségeire, szántóföldjeire. Bizonyára élt még bennük a tudat, hogy néhány évszázaddal korábban e<br />
vidék is legendás ősük, Atilla birodalmához tartozott. Találtak a Kárpát-medencében rokon népeket is,<br />
mint például az avarokat, székelyeket, jászokat, akik örömmel fogadták volna jöttüket.<br />
Erdélyt, a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közének déli részét ebben az időben a kemény, harcias<br />
bolgárok uralták, Dunántúl pedig a frank császár tartománya volt. Álmos nagyfejedelem tisztában volt<br />
azzal, hogy az idegenek által uralt területek felszabadításához, és a rokon népek egyesítéséhez komoly<br />
katonai erőre és szervezésre van szükség. A terv megvalósításához nem tartotta elégségesnek a szabír<br />
nemzetek katonai erejét, ezért az onugor nemzetek beszervezését vette tervbe. A Nyék nemzettel már<br />
korábban szövetségbe kerültek Álmos vagy Árpád házassága révén. A Kér, Keszi és a csonka Kürt<br />
nemzet horkái is előnyösnek látták a szövetkezést, ezért ők is csatlakoztak. A szittya-hun fajtájú népeknél<br />
az ilyen szövetkezést vérszerződéssel foganatosították, amikor vérük keveredésével egymást testvérnek<br />
fogadták el.<br />
A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban<br />
alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész, Kr.e. az V.<br />
században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek, mert arról<br />
nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme:<br />
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják magukat (karjukat)<br />
késsel vagy árral, vérüket a borba<br />
csepegtetik; majd egy kardot, néhány<br />
nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és<br />
egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben<br />
imákat mondanak; végül a két szerződő fél<br />
iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az<br />
őket követők vezetői Is. Ano<br />
„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is<br />
tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a<br />
vezérük.<br />
Ami jószágot (vagyont) csak<br />
fáradalmaik árán szerezhetnek,<br />
mindegyiküknek része legyen abban.<br />
A Vérszerződés (Káy Lajos<br />
festménye)<br />
Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők<br />
maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.<br />
Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a<br />
vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos<br />
vezérnek tettek.<br />
Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek<br />
utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök<br />
átok sújtsa.”.<br />
A vérszerződést kötő nemzetek horkái a következő személyek<br />
voltak: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmos a<br />
vezér, Megyer nemzet horkája és a nemzetszövetség kendéje, nagyfejedelme volt. A vérszerződést kötő<br />
nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e<br />
nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk bal oldalában a négy piros és négy fehér,<br />
összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-Gyarmat. E
két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe<br />
tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről".<br />
Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és<br />
kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is<br />
felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel<br />
pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus<br />
alkotmányának tekinthetjük.<br />
Árpád<br />
A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink<br />
hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A<br />
hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A<br />
bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban megvannak mindazon erények, melyek egy<br />
elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt<br />
tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával.<br />
Mondta is a főtáltos:<br />
- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket,<br />
ha a Teremtő is úgy akarja!<br />
Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás,<br />
hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében<br />
lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen<br />
nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé lüktetett. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett.<br />
Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is<br />
nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába<br />
vezényelt „visszakozz”-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc,<br />
rontott az ellenségre.<br />
Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét - hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy<br />
csapatvisszavonásra -, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a<br />
parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett,<br />
mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta<br />
be, melle büszkeségtől feszült.<br />
- Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant! - dörmögte magában.<br />
Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád<br />
megúszta a „csínyt” egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett<br />
most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utódja lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy<br />
az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla király<br />
halála után.<br />
Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb<br />
nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség<br />
kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is. Izmai már<br />
sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához,<br />
Árpádhoz:<br />
- Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!<br />
Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend<br />
és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi<br />
hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt.
Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült az izom, nem volt<br />
tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra.<br />
A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a távoli<br />
homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az alakulatok<br />
megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból. Ügető lovak<br />
patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő irányából egy<br />
vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád gyors mozdulattal<br />
nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival. Érces hangján<br />
vezényszavak csattantak:<br />
- Lóról le! Imához! - vezényelte.<br />
Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai<br />
elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével imát<br />
mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és nagy<br />
sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a távolságot.<br />
Egyenesen Árpád irányába tartott.<br />
- Turulmadár! - kiáltották többen is.<br />
- Kard van a karmaiban! - csodálkoztak mások.<br />
- Isten kardja! - szólt a főtáltos mélyen rezgő<br />
hangján.<br />
A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor<br />
az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt.<br />
A kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A<br />
nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes<br />
rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a<br />
magasba emelte, és kérdezte:<br />
Az Ég<br />
küldött<br />
(Kutinszky Kata rajza)<br />
- Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát?<br />
- Akarjuk!!! - tört fel ezernyi torokból.<br />
Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok<br />
irányába sújtott kardjával.<br />
- A magyarok Istene nevében utánam! - vezényelte.<br />
A harcosok és szekerek végtelen menete elindult<br />
nyomában...<br />
Irány a Kárpátok (Kurinszky Kata rajza)<br />
A „honfoglalás”
Nincsen hiteles adatunk arról, hogy Álmos nagyfejedelem melyik évben halt meg. Biztosak<br />
lehetünk abban, hogy Álmos volt a nemzetszövetség létrehozója és a "honfoglalás" előkészítője. Halála<br />
közvetlen a hadműveletek megkezdése előtt vagy röviddel utána következett be, mert azok befejezése már<br />
Árpád nevéhez kötődik. Neki, mint gyulának egyébként is feladata volt a hadak vezetése. Álmos halála<br />
inkább a nemzetszövetség vezetésében hozott változást, mert Árpád lett a nagyfejedelem, legidősebb fia,<br />
Levente pedig a Nyék nemzet horkája és valószínűleg a nemzetszövetség gyulája.<br />
A Kárpát-medence birtokba vételét nem csak katonailag, hanem diplomáciailag is elő kellett<br />
készíteni. A Dunántúlt ez időtájban a hanyatlóban lévő frank császárság uralta, ahol kisebb szláv vezérek<br />
kezdték bontogatni szárnyaikat. Megrendszabályozásukra 892-ben Arnulf, frank császár, Álmos<br />
szövetségét kereste. Ajánlatát a nagyfejedelem el is fogadta. Őseink még ugyanebben az évben szerettek<br />
volna szövetséget kötni Bizánccal, de Leó császár ezt visszautasította. Két évvel később, 894-ben viszont<br />
Leó Álmossal akart szövetkezni a bolgárok ellen, amit a nagyfejedelem nyomban el is fogadott. Az<br />
történt ugyanis, hogy a fiatal és tetterős Simeon lett a bolgár cár, aki zaklatni kezdte a bizánci határokat.<br />
Árpád-ágbeli őseink tehát szövetségben álltak az akkori világ két nagyhatalmával, s csak azután<br />
fogtak a nagy terv katonai megvalósításához. Ennek előkészítéséhez évekre volt szükség. Gondoskodni<br />
kellett, hogy a szekerek jó állapotban legyenek a hosszú útra. Be kellett szerezni az élelmiszereket,<br />
feldolgozni a nagy mennyiségű vasat, amely a szerszámokhoz, a harcosok nyílcsúcsaihoz kellett, és így<br />
tovább. A nagy vállalkozás sikerének kulcsa a bolgár hadak kettészakítása volt. E feladat megoldása<br />
Levente vezetésével a Nyék és Jenő nemzet támadó alakulataira hárult. Bizánci hajók szállították a<br />
csapatokat az Al-Duna vidékére, ahol megütköztek, és kemény harcokat vívtak<br />
a bolgárokkal. Leó császár azonban békét kötött Simeonnal, még mielőtt a<br />
harcok befejeződtek volna. Nem tudjuk, hogy milyen megfontolás vezérelte a<br />
császárt, de valószínű ekkor ismerte fel őseink tervét, ami megdöbbenthette.<br />
Vagy úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják<br />
Bizáncot. E váratlan fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a<br />
Duna déli oldalán harcoló Jenő nemzet csapatait. Súlyos veszteségek árán<br />
ugyan, de feladatukat teljesítették. A Kárpátokon belüli bolgárokkal a keleti<br />
szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat<br />
Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg.<br />
Korabeli öltözet<br />
Miután a hadműveletek sikeresnek mutatkoztak, megindult a szekérsorok végeláthatatlan menete<br />
az asszonyokkal, gyermekekkel és öregekkel. Ezek védelméről, élelmezéséről és a betegek ápolásáról<br />
szintén gondoskodni kellett. Úgyszintén több milliónyi állatállományukról. E vállalkozás nagysága akkor<br />
érthető teljes valóságában, ha tudjuk, hogy átlagban ezer, de az Etelköz legkeletibb vidékéről<br />
elindulóknak 1500 kilométeres utat kellett megtenniük, öt nagy folyamot átúsztatniuk, és végül a<br />
Kárpátok szorosain átvergődniük. Megérkezésük után rendben le kellett telepíteni a népességet, és a<br />
következő tél folyamára is biztosítani élelmezésüket. Bárhogy is vizsgáljuk az eseményeket, ez<br />
mindenképpen óriási teljesítmény volt.<br />
Ha tekintetbe vesszük a felsoroltakat, akkor kitűnik, hogy a „honfoglalásnak” nevezett hatalmas<br />
vállalkozásnak a világtörténelemben sem<br />
népi, sem hadászati vonatkozásaiban nincs<br />
párja. Önteltség nélkül mondhatjuk, hogy<br />
Álmos és Árpád nagyfejedelmek a<br />
világtörténelem legkiválóbb szervezői és<br />
hadvezérei közé sorolhatók. A Kárpátmedence<br />
birtokba vétele, és az ott élő népek<br />
megszervezése lett az alapja a magyar<br />
birodalomnak, mely az elkövetkező 630 évben<br />
döntően befolyásolta Európa<br />
történelmének alakulását, és erre méltán
üszkék lehetünk.<br />
"Verecke híres útján" (Kurinszky Kata)<br />
Árpád Apánk Birodalma<br />
Árpád-ágbeli őseink a mai Ópusztaszer vidékén vívták utolsó csatájukat, s ezzel a Dunántúl<br />
kivételével birtokba vették a Kárpát-medencét. Árpád vezetésével itt gyűltek össze az első<br />
nemzetgyűlésre a nemzetek horkái és a nemzetségfők, hogy új gyulát válasszanak, Kurszánt. Utána<br />
megvitatták, lefektették az új haza rendjét és törvényeit. Hálát adtak a magyarok Istenének, amiért<br />
visszasegítette őket őseik földjére. A vérszerződés értelmében felosztották maguk között az országot.<br />
Ezen események emlékére épült az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark.<br />
Az országgyűlésről hazatérő vezetők letelepítették népüket a végleges helyükre, és hozzáfogtak a<br />
termeléshez és a kereskedelem kiépítéséhez. Úgy tűnik, hogy ez gyorsan meg is történt, mert már 899-ben<br />
mint Arnulf császár szövetségesei hadat indítottak Berengár, Itália hercege ellen. Ez nem nézte jó<br />
szemmel, hogy Arnulf a római császári címre is kezdett igényt tartani. Berengár, a későbbi király szintén<br />
római császár szeretett volna lenni. Arnulf, a vetélytárs azonban 900-ban meghalt és utóda, Gyermek<br />
Lajos és tanácsadói nem újították meg a szövetséget elődeinkkel és a velejáró adófizetést. Ennek<br />
következtében Árpád elfoglalta a Dunántúlt, és megtámadta Bajorországot. Majd szövetséget kötött<br />
Berengárral, hogy megakadályozza Gyermek Lajos Itália felé való terjeszkedését, aki szintén a római<br />
császári címre vágyott. Árpád tehát a magyarság érdekeit védve hatásosan beleszólt Európa politikai<br />
életébe.<br />
Árpád e lépései következtében ellenségessé vált a magyarok és<br />
bajorok közötti viszony, ami egymás elleni sorozatos támadásokhoz vezetett.<br />
Amikor 904-ben Kurszán gyula Bajorországba ment béketárgyalásokra, a<br />
bajorok a küldöttség minden tagját becstelenül meggyilkolták.<br />
907-ben gyermek Lajos nagy támadást indított Magyarország ellen a<br />
Dunántúl visszahódításáért. A magyarok három napos kemény küzdelem után<br />
visszaverték a támadást, és súlyos vereséget mértek Lajos seregeire. Luitpold<br />
herceg, Salzburg érseke, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf vesztette<br />
életét. Lajos király Passau várába menekült. Őseink elfoglalták a bécsi<br />
medencét, és a magyar birodalom határát az Enns folyóig terjesztették.<br />
Tarsolylemez<br />
Eltérnek a vélemények Árpád halálának idejét illetően. Vannak, akik<br />
úgy vélik, hogy a nagyfejedelem halálának híre bátorította fel a bajorokat a 907-es támadásra, mert az<br />
uralkodóváltás győzelemmel kecsegtetett. Mások szerint viszont Árpád a harcok alatt, vagy azok<br />
befejezte után kapott súlyos sebet, amibe röviddel azután bele is halt. Az sem zárható ki, hogy a független<br />
és szabadsághoz szokott horkák némelyike kiszolgáltatottnak érezhette magát az erőskezű<br />
nagyfejedelemmel szemben, s a harcok végeztével még egy jól irányzott lövéssel halálos sebet ejtett<br />
Árpádon. Ez mind csak feltevés és csak annyi bizonyos, hogy Árpád halála után a központi hatalom<br />
hanyatlásnak indult. A későbbi nagyfejedelmek vagy nem voltak jó szervezők, vagy hiányzott belőlük a<br />
feladatuk betöltéséhez szükséges határozottság és keménység.<br />
Mindennek ellenére a 907-es győzelem bizonyságot tett a magyarság hatalmas hadi erejéről, harci<br />
képességéről, és a magyar birodalom határainak sérthetetlenségéről. A magyarok tisztában voltak a<br />
veszélyekkel, de látták a nyugati társadalmak tagoltságát is. Ezt úgy igyekeztek kihasználni, hogy előnyös<br />
szövetségeket kötöttek. Rendszerint a gyengébb hercegek, „kiskirályok” hívták őket saját vetélytársaik<br />
ellen. Őseink készségesen elfogadták az ilyen felkérést, kiváltképpen, ha a támadás olyan uralkodó ellen<br />
irányult, aki egy erős királyság létrehozásán dolgozott. Még X. Leó pápa is igénybe vette őseink
segítségét az ellene lázadók leverésére. Eleink józanul felmérték Európa társadalmi és politikai<br />
viszonyait, és nem késlekedtek a beavatkozással, amikor azt a nemzeti érdek megkövetelte.<br />
Bízvást leszögezhetjük, hogy őseink nem csak kemény harcosok, hanem kiváló és éleslátású<br />
politikusok is voltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratokat a nemzet<br />
érdekében és annak jövőjéért, politikai megfontolásból indították, tervszerűen és szövetségben hajtották<br />
végre. Az ország és a nemzet biztonságát szolgáló háborúkat nem hazai, hanem idegen földön vívták meg.
Uralkodóink származásrendje<br />
Az ősi népek származástudatukat szájhagyományokban, mondákban és jelképekben őrizték meg.<br />
A mondák és szájhagyományok az idő múlásával kiszíneződtek ugyan, de rendszerint megtartották az<br />
eredeti történet magvát, lényegét. Ilyen a mi Csodaszarvasmondánk is, mely nemcsak ősi eredetünket<br />
világítja meg, hanem megőrizte az első uralkodó, Nimród, és felesége, Enéh valamint fiaiknak, Hunor és<br />
Magyar nevét is. Utánuk, nagy kieséssel ismerjük Bendegúz (Mundzuk) nevét, aki Atilla apja volt, majd<br />
következik Ügek és felesége Emese, akiknek fia Álmos, és az ő fia Árpád. Ide kívánkozik még a nyugati<br />
hunok és az avarok nagykirályainak neve is: Balambér és Baján.<br />
A felsorolt uralkodók időben hatalmas távlatot ölelnek fel. Nagy az időbeni kiesés Ügek és Atilla<br />
között, és még nagyobb Atilla és Nimród között. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a fenti származási<br />
családfa alapjában hibás. A mondák, a szájhagyományok, sőt a jelképek is csak a nagy uralkodókat,<br />
sorsalakító fordulatokat vésték kitörölhetetlenül az emlékezetbe. A többi elhalványult, majd az idő<br />
múlásával feledésbe merült. Árpád nagyfejedelem halálát, az uralkodók származását és sorrendjét is<br />
bizonytalanságok veszik körül.<br />
Árpádnak tudomásunk szerint öt fia volt: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt (Zsolt). Születésük<br />
és haláluk idejét csak feltételezzük. Egyesek úgy vélik, hogy Levente a bolgárok ellen vívott háborúban<br />
az Al-Dunánál esett el. Mások a 907-es háborúra gyanakszanak, amikor Tarhos, Üllő és Jutas is életüket<br />
vesztették. E feltevések azon alapszanak, hogy 907 után nincs említés Árpád fiairól, Solt kivételével.<br />
Árpádot Szabolcs nagyfejedelem követte, aki Árpád legfiatalabb testvére vagy unokaöccse volt.<br />
Őt viszont Árpád kései, legfiatalabb fia, Solt követte, majd pedig Fajsz, Jutas fia, tehát Árpád unokája<br />
került a nagyfejedelmi tisztbe. 955 és 970 között Solt fia, Taksony lett nagyfejedelem, akit fia, Géza<br />
követett. 997-ben Géza halála után fiára, István-ra szállt a tisztség.<br />
A 955-ös váltás a nagyfejedelmi tisztben bizonytalan és gyanús is, mert 955 Bulcsú horka (?)<br />
halálának éve. Ha ugyanis a váltás valóban 955-ben történt, akkor valamiképpen köze lehetett ahhoz<br />
Bulcsú halálának is. Lehetséges-e vajon, hogy Bulcsú nagyfejedelem volt?<br />
Vérbulcsú<br />
Kortársai Vérbulcsú névvel illették. Történetírásunk Bulcsúnak nevezi, és inkább csak gyászos<br />
halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság az,<br />
hogy Vérbulcsú a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt.<br />
Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort sűrű<br />
homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor<br />
homályából és bizonytalanságából csak Bulcsú horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk, hogy<br />
nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak királyokat és<br />
császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja” volt a bizánci császárnak. Rómában a „római patrícius”<br />
címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől Bulcsú haláláig<br />
(955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges hatalmat, még ha a<br />
névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsú lehetett a gyula.<br />
Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy<br />
felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt a<br />
császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért fizetett<br />
súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására szólították fel<br />
Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az elkövetkező<br />
tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsú között.
Az is a sors különös játéka, hogy a 930-as évek derekán halt meg Kál horka, akinek helyébe fia,<br />
Bulcsú lépett a Délnyugat-Dunántúlt uraló nemzet élére. Így történt, hogy szembekerült egymással a két<br />
nagy politikai és hadvezéri képességekkel megáldott fiatal uralkodó.<br />
Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és<br />
megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben.<br />
Bulcsú horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható<br />
veszély jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsú<br />
szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsú 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát érintő<br />
hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára. Amikor 938-ban<br />
bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez figyelmeztető volt Bulcsú<br />
részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja alkalmával Bulcsú megkeresztelkedett.<br />
Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő<br />
„kiskirályok” a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsú készségesen és rendszeresen<br />
eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös Konrád<br />
volt a vezetője, akik Bulcsútól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35,000 könnyűlovassal Bulcsú ekkor<br />
megindította második európai hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való leszámolás volt. Ez olyan<br />
hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az összeütközést elkerülni, és kitért<br />
Bulcsú hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt.<br />
955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsú ismét elindult mintegy 10,000 harcossal. Az útjába eső<br />
városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott egyes<br />
csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád és Ottó<br />
kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsú megmaradt lovasai ellen, akik ötezren lehettek.<br />
Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel kürtjének áldozata lett. A<br />
sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek szerint az eső is megeredt,<br />
amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez használt halenyv fölengedett.<br />
Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsúnak, ha leteszik a fegyvert, békében<br />
elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a védtelen harcosokat<br />
könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el. Bulcsút és Lehelt felnégyeltette,<br />
és a templom tornyára húzatta. Bulcsú horka itt elszámította magát, vagy a magyarság nagy kárára a<br />
túlzott önbizalom áldozata lett.<br />
A központi hatalom megszilárdul<br />
Mint már említettük, minden jel szerint Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom<br />
meglazult. Akik az új hazában letelepedtek, visszatértek, azaz folytatták a hagyományos, szabad és<br />
független életüket. Erre abból lehet következtetni, hogy a nyugati forrásokból hiányzanak a<br />
nagyfejedelmek nevei, akikkel a korabeli uralkodók tárgyaltak volna. E források többet tudnak a határ<br />
menti nemzetek horkáiról, például Bulcsúról és Botondról, mint a magyar nagyfejedelmekről. A X.<br />
század céltudatos, politikailag is megfontolt, külföldi szövetségben végrehajtott hadjáratai viszont ennek<br />
az ellenkezőjét mutatják. Például a 937-es és a 954-es hadjárathoz Bulcsú horka nem tudta volna kiállítani<br />
a 35,000 könnyűlovast a dunántúli nemzetek embereiből, Ha figyelembe vesszük, hogy külföldi<br />
hadjáratokra csak az önként jelentkezők mentek, és a hadba állíthatók felét vihették, a másik fele<br />
védelemre otthon maradt. Lehet azonban, hogy a nagyfejedelem csak támogatta Bulcsú<br />
kezdeményezéseit. Itt megint felvetődik a kérdés: Nagyfejedelem avagy gyula volt-e Bulcsú? E<br />
bizonytalanságot eloszlathatná az őseink tetteiről szóló hiteles történettár (gesta), de ez eltűnt a viharos<br />
századok sodrában.<br />
A lovas műveltségű népek történetében ismert nemzetszövetségek egyébként is meglehetősen<br />
lazák voltak. Csak külső ellenséggel szemben léptek föl egységesen, ha azt az önvédelem megkövetelte.
Ha viszont erőskezű uralkodó volt a nemzetszövetség nagyfejedelme vagy nagykirálya, akkor az<br />
igyekezett a nemzetszövetséget szilárdabb egységbe fogni, és hatalmi céljaira felhasználni. Ez egyébként<br />
kimutatható a későbbi királyokra ugyanúgy, mint a nyugati országok királyai esetében is. Ezen országok<br />
semmivel sem voltak szervezettebbek, ha egyáltalán voltak olyan szervezettek, mint a X. század<br />
Magyarországa.<br />
Géza nagyfejedelem 972-ben lépett uralomra. Csodálatos szépségű feleségéről, Sarolta<br />
nagyasszonyról, az erdélyi Gyula lányáról is megemlékeznek a korabeli források. Ezek szerint szépségét<br />
csak határozottsága, bátorsága és lobbanékonysága múlta felül. Nem csak a vadászatokon lovagolt együtt<br />
a férfiakkal, de részt vett az ország ügyeinek intézésében is. Nem lehetetlen, hogy nézeteltérése volt<br />
apjával, és éppen apja ellenében ösztökélte Gézát a nyugat-irányú politikára. Más források szerint Sarolta<br />
nem sokáig ékesíthette a fejedelmi udvart, mert 973-ban Géza másodszor nősült. Adelhaid lengyel<br />
hercegnőt vette feleségül, aki neve szerint német származású lehetett. Házasság révén anyja kerülhetett<br />
Lengyelországba, aki német nevelésben részesíthette lányát. Elképzelhető, hogy Adelhaid és Géza<br />
házassága mögött a német császári politika állt. Nem lehet tudni, hogy a háttérből, vagy nagyon is nyíltan<br />
melyik nagyasszony munkálkodott.<br />
Bárhogy is történt, még 973-ban a nagyfejedelem béketárgyalásokat kezdeményezett I. Ottó<br />
német császárral, és térítőket kért tőle. Géza azon kijelentése azonban, hogy „elég gazdag vagyok ahhoz,<br />
hogy két istent is szolgáljak” rávilágít arra, hogy a római egyházhoz való közeledését nem hitbéli<br />
meggyőződés vezérelte, hanem politikai megfontolás, melyet Sarolta vagy Adelhaid jelentősen<br />
befolyásolhatott. Géza minden bizonnyal tudta, hogy a szabad szellemű, független horkákat nem lehet<br />
könnyűszerrel a közös akolba terelni, ezért egyre több idegen hittérítőt és lovagot hozott a fejedelmi<br />
udvarba, akik befolyása a politikai, gazdasági és katonai életben az idő múlásával mindjobban nőtt.<br />
Géza halála (997) után fia, István lett a nagyfejedelem, akit már római katolikusnak neveltek.<br />
Igaz ugyan, hogy csak 1054-ben állt be a nyílt törés a bizánci és a római egyház között, de már Géza<br />
korában is jelentős lehetett a két fél közötti világnézeti különbség. István tovább folytatta atyja politikáját.<br />
Az idegen lovagokat nagy számban telepítette le, tisztségeket és hatalmas birtokokat adományozott nekik,<br />
ami nagy felháborodást okozott az ország régi urai körében. István valójában megszegte a vérszerződést.<br />
998-ban vagy 999-ben elsőnek a somogyi horka, Koppány rántott kardot. Őt István idegen segítséggel<br />
leverte és holttestét felnégyeltette. Koppány egyébként István vérrokona volt, és feltételezhetően a<br />
nagyfejedelmi méltóságra is pályázott, mely a vérszerződés szerint őt illette volna meg. Azonban e<br />
feltevés téves is lehet, mert az összeütközésnek ebben az esetben közvetlenül István nagyfejedelemmé<br />
választása után kellett volna történnie, és nem egy vagy két évvel később. Nagy a valószínűsége annak,<br />
hogy Koppány, majd pedig az erdélyi Gyula, és a dél-magyarországi Ajtony nem Szt. István, hanem a<br />
királyi udvarban elhatalmasodott idegenek garázdálkodása ellen lázadtak. Több jel arra mutat tehát, hogy<br />
nem a keresztség felvétele ellen történtek a lázadások, hanem a Magyarság ősműveltsége elleni<br />
támadások váltották ki azokat. Mint például a rovásírás eltörlése és pusztítása.<br />
A központi hatalom tehát megszilárdult, de ez nem mondható minden szempontból<br />
szerencsésnek. Sok magyar áldozatot követelt, és azon kívül az idegenek olyan befolyásra tettek szert,<br />
mely egész későbbi történetünkre nagyon károsan hatott ki. Példa erre, hogy a magyar nyelv teljesen<br />
kiszorult a királyi és főúri udvarokból, és csak 1844-ben lett az ország hivatalos nyelve. Helytelen viszont<br />
az is, amikor mai nehézségeinkért Szent István politikáját okoljuk. Akkor a központi hatalom<br />
megszilárdítása létkérdés volt, és a magyar jövő elengedhetetlen követelménye. És ez Géza<br />
nagyfejedelem és Szt. István érdeme.<br />
A Magyar Szent Korona<br />
A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi a másik eszmei. Mindkettő szinte<br />
egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter
pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát<br />
Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki azt Istennek tetsző cselekedeteivel kiérdemelte.<br />
A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától,<br />
míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-1077) királyunknak. Az abroncs<br />
zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvű feliratán ez áll: „Geobicás,<br />
Turkia Istenben hívő királya.”<br />
A magyarság csak azt fogadta el megkoronázott királynak, akit a Szent Koronával koronáztak<br />
meg. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon esett át. Vetélytársak,<br />
ellenkirályok többszőr ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó<br />
megkoronázását megakadályozzák. A Szent Korona utolsó „kalandja” 1945-ben kezdődött. Ekkor a<br />
Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek<br />
elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum<br />
előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték nagy ünnepségek közepette. A<br />
nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét.<br />
Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen<br />
megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Kiderült, hogy a Szent<br />
Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában<br />
készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezője a<br />
Poti-i püspökség főpásztora lehetett. A Szent Korona<br />
szentképei ugyanis a keresztény tanoknak megfelelően<br />
vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten,<br />
Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal<br />
pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a<br />
Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A<br />
tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, Szűz<br />
Mária képe fölé volt erősítve. Izabella királyné törte le,<br />
mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak.<br />
A koronázási ékszerek<br />
Az eredeti képekből négy hiányzik: Szűz Mária (?), Raffael (?) és Uriel (?) arkangyalok, valamint<br />
Bertalan apostol. Biztosat csak Bertalan apostol esetében állapítottak meg, mert azt úgy vágták ki és<br />
lopták el, hogy nevének egy része a Szent Koronán maradt. Jelenleg a hiányzó Szűz Mária helyén Mihály<br />
császár, Gábriel arkangyal helyén Geobicás, és Raffael arkangyal helyén Konstantin császár képe van.<br />
Gábriel arkangyal képe Uriel arkangyal helyére került. Csak feltételezések vannak arról, hogy az eredeti<br />
képek helyébe mikor és miért kerültek a későbbi képek. A kaukázusi Khakhuliban őriznek egy triptichont,<br />
melyen van egy megcsonkított Szűz Mária zománckép. Nem lehetetlen, hogy ez a magyar Szent Korona<br />
eredeti Szűz Mária képe, mert a zománc minősége és kivitelezése azonos a Szent Korona eredeti képeinek<br />
zománcával. Továbbá, a képen látható ciprusfa hasonlít a Szent Korona Atya Isten és Fiú Isten képein<br />
látható ciprusfákhoz.<br />
Nincsenek bizonyos ismereteink arról sem, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a<br />
Kárpát-medencébe. A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával,<br />
akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli<br />
avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. 800<br />
karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e<br />
koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár nyittatta ki a sírboltot,<br />
vetette ki a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Szent Istvánt<br />
1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy Károlyt kétszáz<br />
évvel korábban.<br />
A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel sem kevésbé csodálatos, mint a tárgyi<br />
története. Más népeknek is vannak ugyan nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se<br />
övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország
tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki<br />
birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek<br />
nevében a király gyakorolta a hatalmat az alkotmány értelmében, de akinek maga a király is alá volt<br />
rendelve. Ezen eszmei uralkodói rend a századok során, a szabadságjogok küzdelmei kapcsán<br />
kiművelődött közjog megtestesítője volt. Ezt nevezzük a Szent Korona tanának.<br />
A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték,<br />
később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, és azután<br />
a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a<br />
szovjet szuronyok árnyékában uralkodó kormány megdöntötte a magyar királyságot, és hatályon kívül<br />
helyezte a Szent Korona tanát.<br />
A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A<br />
szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha<br />
fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett<br />
megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik:<br />
„Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem<br />
ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország tisztségeiből.”<br />
A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország<br />
főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a<br />
nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi hatalom<br />
megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a<br />
nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a főurak<br />
szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetőbb szabadságjogokat nem<br />
tudta, talán nem is akarta eltörölni.<br />
Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás és a<br />
szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepén ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges főbíró<br />
képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján<br />
létrejött vagy a kiharcolt jogokat a Szent Korona törvényébe iktatták. Ha bármelyik fél e jogokat<br />
megsértette, az a Szent Korona ellen vétett.<br />
Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nőtt.<br />
Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre<br />
nyúló gyökerei vannak. A magyarságnak, mint más ősi népeknek szent<br />
uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették népüket. Emese álma<br />
című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a<br />
Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem<br />
édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy<br />
uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől<br />
küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből<br />
gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti összekötő pedig a<br />
Turulmadár volt.<br />
Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent<br />
Korona a Turulmadár szerepét töltötte be. Hiszen tudjuk, hogy a Szent<br />
Koronát II. Szilveszter pápa isteni sugallatra, azaz Isten akaratából adta<br />
Szent Istvánnak, és rajta keresztül a magyar nemzetnek. A magyar Szent Korona azonban túlnőtte az égi<br />
és földi hatalom közötti kapocs szerepét. Amint tudjuk, a magyar Szent Korona az ország, az<br />
államhatalom valóságos birtokosa lett, vagyis szent fejedelmeink jogutóda, a hatalmat Isten akaratából<br />
nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona<br />
varázsának alapját Szent István fektette le, mikor röviddel halála előtt Magyarországot a Szent Korona<br />
jelképében a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta.<br />
Van azonban egy másik elgondolás is, mely azon alapul, hogy szentség csak Istentől származhat<br />
és nem földi személytől. Szűz Mária ugyan Isten Fiának szülője, de mégis földi személy volt. Tőle tehát<br />
nem származhatott a Szent Korona szentsége. Itt meg kell érteni azt, hogy a magyar Szent Korona nem
egy megszentelt tárgy, hanem szent tárgy, és amikor megszemélyesítik és hatalommal fölruházzák, akkor<br />
az Egyház többi szentjével azonos szintre, rangra emelkedik. Kérdés: Hogyan tűri el ezt a Római<br />
Katolikus Egyház?<br />
Ezen elgondolás szerint a magyar Szent Korona abban az időben készült, amikor a korai<br />
keresztények Jézus visszatérését úgy várták, hogy az bármely napon bekövetkezhet. A koronát tehát az<br />
ismét emberi testet öltő Jézusnak, a Világ Királya részére készítették. Ez lehet az alapja annak, hogy az<br />
Egyház sohasem tiltakozott a magyar Szent Korona szentsége ellen. Már önmagában az is csodálatos,<br />
hogy a Szent Koronával kapcsolatban ilyen gondolat egyáltalán felvetődhet.
A magyar királyság fénykora és hanyatlása<br />
A királyságok fénykorában, ha valamelyik uralkodó a nyugati szokás szerint akarta<br />
megkoronáztatni magát, és ilyen királya még nem volt az országnak, akkor koronát kért egy<br />
megkoronázott királytól vagy a pápától. Ezzel azonban alárendelte magát a korona adományozójának.<br />
Szent István tehát II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, mert nem akart semmilyen világi uralkodó<br />
alattvalója lenni, legkevésbé a német császáré. Világi ügyekben azonban Szent István és a későbbi<br />
magyar királyok a pápa felsőbbségi jogát sem ismerték el. Sőt Szent István a koronán kívül az apostoli<br />
jogot is kérte és meg is kapta. Ez azt jelentette, hogy a magyar püspököket is ő nevezte ki, majd pedig az<br />
őt követő Árpád-házi királyaink. Szent István megkoronázásának napja is bizonytalan, de a<br />
legvalószínűbb, hogy 1000-ben, karácsony napján koronázták királlyá azzal a koronával, mellyel kétszáz<br />
évvel korábban Nagy Károlyt koronázta meg III. Leó pápa.<br />
Szent István nekilátott az egyház nagyarányú szervezéshez. Tíz püspökséget létesített, és ezzel<br />
megalapozta a Római Katolikus Egyház terjeszkedését. Miután ellenfeleit leverte, kiterjesztette<br />
egyeduralmát az egész országra. 1031-ben Szent István fia, Imre herceg gyilkosság áldozata lett, ami az<br />
udvar súlyos megosztottságára vet fényt. Azt is meg kell említeni, hogy Imre felesége bizánci hercegnő<br />
volt. Ez azt jelentheti, hogy Szent István szerette volna visszaállítani a régi kapcsolatot Bizánccal, vagyis<br />
ellensúlyozni a nyugati nyomást. Vászolyt, Szent István unokatestvérét azzal vádolták, hogy merényletet<br />
szőtt a király ellen, amiért megvakították és fiait elűzték az országból. András és Levente Kijevben, Béla<br />
pedig Lengyelországban kapott menedéket. Egyes források szerint menekülésüket Szent István is<br />
segítette. Ha ez így volt, akkor Vászoly megvakítását se Szent István rendelte el. Minden jel arra mutat,<br />
hogy a hatalomért vívott harc a magyarok és betelepített idegenek között nagyon elfajult a királyi<br />
udvarban.<br />
Szent István és bajor Gizella házassága, vagyis a rokoni kapcsolat békességet hozott a nyugati<br />
határokra. Ennek vége szakadt, amikor Gizella apja, II. Henrik császár 1028-ban meghalt. Az őszülő<br />
király 1031-ben II. Konrád császár ellen volt kénytelen megvédeni az országot. Imre herceg vezetésével a<br />
magyarok visszaverték Konrád hadait, és másodszor is elfoglalták a bécsi medencét. Ezek szerint Imre<br />
herceg kemény, uralkodásra termett egyéniség volt, s idegenek ezért nem szívelték.<br />
1038 augusztusában meghalt Szent István. Ezután unokaöccse, Orseolo Péter került a trónra.<br />
1041-ben a magyarok fellázadtak ellene és elzavarták. Péter III. Henrik német császárhoz menekült, akitől<br />
segítséget kért. Henrik kapott az alkalmon, és 1044-ben Ménfőnél megverte Aba Sámuel seregeit, és<br />
Pétert visszahelyezte a magyar trónra, mint német hűbérest. A magyarok azonban 1046-ban másodszor is<br />
elűzték Pétert, és megtagadták a hűbéradókat. Kijevből hazahívták András herceget, és királlyá<br />
választották. Ő Szent István politikáját folytatta, ami a nyugtalanságot tovább táplálta. A lázongások csak<br />
Szent László szigorú büntetőtörvényei hatására csitultak el. Ebben az időben halt meg a horvát király.<br />
Miután trónviszály tört ki, Ilona királyné testvéréhez, Szent Lászlóhoz fordult segítségért, aki<br />
Horvátországot Magyarország társországává tette.<br />
Szent Lászlót 1095-ben Kálmán király követte, aki olvasottsága és nagy tudása folytán a<br />
„könyves” jelzőt kapta. Korának legműveltebb királya volt. Kálmán király kimondta, hogy "nincsenek<br />
boszorkányok", és beszüntette a „boszorkányüldözéseket”, lazított a Szent László által bevezetett szigorú<br />
büntető intézkedéseken. Megtiltotta, hogy kegyetlen büntetést szabjanak ki olyan esetben, amikor az<br />
elkövetett bűn arra nem ad okot. 1105-ben koronázott királya lett Horvátországnak és Dalmáciának is. E<br />
két tartományt a bizánci császár, Mánuel is szerette volna megszerezni, és ehhez egy tervet dolgozott ki.<br />
III. István (1161-1172) öccsét, a későbbi III. Béla királyt felkérte vejének és örökösének, miután Béla<br />
Bizáncba költözött. A császárnak azonban fia született, és Bélát megfosztotta az ígért örökösödéstől, így a<br />
terv is meghiúsult.<br />
Az ősi jelképek, a nap, hold és rozetta látható<br />
az Aranybulla pecsétjén, és a babiloni határkőn is.
II. András (1205-1235) király korában az adóztatás és a hatalom egyéb túlkapásai olyan komoly<br />
elégedetlenséget keltettek, hogy lázadások fenyegettek. Ennek elkerülése érdekében a király 1222-ben<br />
kiadta a jogok rendezéséről szóló törvénykezését, a híres Aranybullát, alig hét évvel az angolok Magna<br />
Chartája után. Az új jogtörvény azonban nem oldotta meg a nehézségeket, ezért a király kénytelen volt<br />
adóengedményekkel és adományokkal csillapítani a nyugtalankodókat, ami viszont gyengítette a királyi<br />
hatalmat.<br />
Megkoronázása után IV. Béla (1235-1270) nyomban nekilátott a királyi hatalom és tekintély<br />
visszaállításához. Adókat vetett ki, és az András által adományozott birtokok nagy részét is visszavette,<br />
ami újabb elégedetlenséget és a király iránti ellenszenvet váltott ki. A magyar birodalom fennállásának<br />
345-dik évében, 1241-ben így köszöntött az országra a „tatárjárás” elnevezés alatt ismert mongol<br />
betörés. A király végighordoztatta a véres kardot az országban, de a főurak nemmel vagy feltételekkel<br />
válaszoltak. Követelték például a Batu kán hadai elől elmenekült kun király, Kutten vagy Köttön kiadását,<br />
akinek Béla megengedte, hogy népével együtt letelepedjen, s velük hadait növelje. Batu követeit pedig,<br />
akik Köttön kiadása ügyében jöttek Bélához, a főurak meggyilkolták. Ez megbocsájthatatlan bűn volt,<br />
várható volt tehát a mongol hadak kegyetlensége és könyörtelen pusztítása. A főurak meggyilkolták a kun<br />
királyt is, amiért a kunok is a magyarságra támadtak, és nagyrészük elhagyta az országot.<br />
A Muhi pusztánál Batu hadai hatalmas csapást mértek Béla seregeire, s a királyt is csak bátor<br />
katonái mentették meg a fogságtól. Béla felesége II. Frigyes osztrák herceg fogságába esett. Béla csak a<br />
királyi kincstár feladásával, valamint Moson, Sopron és Pozsony megyék elzálogosításával tudta kiváltani<br />
feleségét. A hivatalos történészek szerint Béla király esett fogságba. Ha így volt, akkor miért kellett<br />
Frigyesnek tárgyalnia a fogoly királlyal, mikor az ország mongol kézen volt, és nem volt senki, aki Bélát<br />
megvédte vagy kiváltotta volna? Frigyes ezután az ország nyugati vidékeire tört, rabolt és pusztított. Béla<br />
Zágrábba menekült, és onnan segítséget kért a pápától, a francia királytól és a német császártól, de kérését<br />
mindenütt elutasították. 1242 tavaszán a mongolok váratlanul elhagyták az országot, Béla király<br />
visszatért, és hozzáfogott az ország újjáépítéséhez. Visszafoglalta az elzálogosított megyéket is.<br />
Az Árpád-ház utolsó férfisarja, III. András 1301-ben halt meg. Mintegy hétéves trónviszály után<br />
1308-ban Károly Róbertet, V. István leányának unokáját emelték trónra szabad választással. Károly<br />
Róbert erős kézzel rendet teremtett. Okos és kiváló szervező volt. Megfontolt külpolitikája, józan<br />
gazdaságpolitikája felvirágoztatta az országot, és visszaállította régi tekintélyét. Fiára, Nagy Lajosra<br />
(1342-1382) gazdag országot hagyott. Lajos király békés természetű és jóindulatú, ugyanakkor bátor<br />
ember volt, amit többször bebizonyított cselekedeteivel. A körülmények, de talán még inkább a háttérben<br />
munkálkodó, nagyravágyó anyja, Erzsébet ösztökélése a birodalom határainak kiterjesztését<br />
eredményezte. Ezért kapta Lajos király a „nagy” jelzőt. Bebizonyosodott azonban, hogy atyja józan<br />
politikája okosabb és hasznosabb is volt. Az örökös hadviselés, az érdekek időnkénti megvásárolása<br />
alaposan kimerítették az ország kincstárát. Nikápolynál 1366-ban először ütközött meg Lajos király a<br />
törökökkel, akik 1373-ra elérték a birodalom hűbértartományainak határait.<br />
A Nagy Lajos halála utáni kort a Hunyadiak megjelenéséig a kiskirályok korának lehet tekinteni.<br />
A hatalmas vagyonokkal rendelkező és egymással torzsalkodó főurak prédája lett az ország. Csoportokra<br />
szakadva olyan királyokat választottak vagy támogattak, akik érdekeiket kiszolgálták, holott a közeledő<br />
törökre és az ország ügyeire kellett volna figyelniük. Ebből a viszályból a törökverő Hunyadi János alakja<br />
emelkedett ki. 1446-ban a pesti országgyűlés Hunyadit az ország kormányzójává nevezte ki, és a királyi<br />
hatalmat némi korlátozással ráruházta (a királyi tisztet nem fogadta el). Hunyadi e tisztségről 1452-ben<br />
lemondott, de V. László király az ország főkapitányává nevezte ki, és rábízta a királyi jövedelem<br />
kezelését.<br />
1456 júniusában a török hatalmas, 150,000 főnyi sereggel, 300 ágyúval és 200 hajóval vonult fel<br />
Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen. A vár kapitánya Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály volt. A török<br />
bekerítette a várat, és július 4-én ostrom alá vette. A pápa déli harangszót és imát rendelt el a magyar<br />
győzelemért. Hunyadi és Kapisztrán János szerzetes, aki nagy segítségére volt Hunyadinak a hadak<br />
toborozásában és lelkesítésében, áttörte a török gyűrűt, és megteremtette az összeköttetést az<br />
ostromoltakkal. A török seregek július 21-én indították utolsó rohamukat, a vár védői azonban<br />
visszaverték. E naphoz kötődik Dugovics Titusz hőstette, aki a vár fokára török zászlót kitűző harcost
magával együtt a mélybe rántotta. Másnap Hunyadi és Kapisztrán ellentámadásba ment át, és szétverték a<br />
török seregeket. A déli harangszó ma is e győzelemre emlékeztet. A nagy nyári meleg következtében a<br />
sok hulla gyorsan oszlásnak indult, és járvány ütött ki, ami Hunyadit is magával ragadta. Hunyadi<br />
halálának alkalmából a nagy hadvezér, II. Mohamed török szultán is sajnálattal és elismeréssel<br />
nyilatkozott. Két hónappal később Kapisztrán is a járvány áldozata lett. Szentté avatták, és a kaliforniai<br />
Capistrano Beach nevű várost róla nevezték el.<br />
A Hunyadi család ellenségei a Cillei-Garai család vezetésével végleg le akartak számolni a<br />
Hunyadiakkal. Hunyadi Lászlót és Mátyást elfogatták és börtönbe vetették. Lászlót törvény elé állították<br />
és lefejezték, amire a Hunyadi pártiak föllázadtak. A veszélyt látva a gyengekezű V. László Bécsbe, majd<br />
pedig Prágába menekült. Magával vitte túszként Mátyást is, akit Szilágyi Mihály 40,000 aranyért váltott<br />
ki.<br />
1458-ban királlyá választották Mátyást, aki Magyarország egyik legbölcsebb és legnagyobb<br />
tiszteletben tartott uralkodója lett. Mátyás, az igazságos cselekedeteit számos mondánk örökíti meg.<br />
Megszilárdította a belső rendet, és megszervezte a „fekete sereget” (fekete ruhájuk volt) a török<br />
veszedelem ellen, bár több esetben volt kénytelen a töröktől békét vásárolni, hogy nyugati, északi, és néha<br />
belső ellenségeivel is megküzdjön. Gazdag udvart tartott fenn, ahol számos európai tudós megfordult.<br />
Könyvtára Európa-szerte híres volt. Mátyás fiatalon, 1490-ben halt meg, mint a magyarság utolsó<br />
erőskezű királya. Egyesek szerint gyilkosság áldozata lett. Halála után újabb kiskirályok kora vette<br />
kezdetét, ami odáig fajult, hogy a török 1541-ben puskalövés nélkül foglalta el Budát.<br />
Sokan a magyar nagyhatalom romba dőlését az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál a töröktől<br />
elszenvedett vereséggel magyarázzák. Akkor a menekülő, II. Lajos király is életét vesztette. Azonban,<br />
mint a magyar történetírásban oly sok minden, ez sem állja meg a helyét. A győzelem után a török<br />
csapatok portyára indultak az ország különböző vidékeire, ahol kemény helyi ellenállásba ütköztek.<br />
Szeptember vége felé elhagyták az országot, tehát nem tartották megszállás alatt.<br />
A magyar birodalom bukását a magyar nemesség eszmei hanyatlása okozta, ami egyáltalán nem<br />
volt sajátos. Az erkölcsi romlottság ugyanis a gazdagság, a jólét és a kicsinyes emberi tulajdonságok<br />
mellékterméke. A kiskirályok minden korban és minden nép életében felburjánoztak, amikor hiányzott<br />
egy erőskezű uralkodó. Minden nemzet történetében lezajlottak hasonló események, de ezek a magyarság<br />
esetében súlyossá, majdnem végzetessé váltak. Ennek magyarázata az, hogy Magyarország a keleti és a<br />
nyugati műveltség ütközőpontján fekszik. Ezer évvel ezelőtt felvettük a nyugati keresztséget, és hátat<br />
fordítottunk ősműveltségünknek. A nyugat a mai napig nem fogadott el bennünket, mi pedig nem<br />
újítottuk fel keleti kapcsolatainkat. Egyedül állunk a népek tengerében egy őszinte barát vagy szövetséges<br />
nélkül. Őstelepes parasztságunk révén ősibb európaiak vagyunk, mint akármilyen más európai nép, és<br />
mégis mi vagyunk a betolakodók, a földrész idegenjei. A legnagyobb baj az, hogy mi is e szemüvegen<br />
keresztül nézzük saját magunkat. Tudatunkat, nemzeti önismertünket kell rendbe hoznunk. Végül, jövőt<br />
és sorsot meghatározó időkben nem emelkedett fel egy erőskezű uralkodó, aki félreállította volna a<br />
kiskirályokat, és megvédte volna az országot a külső és belső ellenséggel szemben.<br />
A fent elmondottakat mi sem szemlélteti jobban, mint a II. Lajos király halála utáni események.<br />
1526. november 10-én a Székesfehérvárott egybegyűlt rendek Szapolyai Jánost (1526-1540) királlyá<br />
választották. A Habsburg-párti rendek pedig december 16-án Pozsonyban Habsburg Ferdinándot (1526-<br />
1564) választották szintén királlyá. Ezzel a magyar királyi szék a trianoni „békeszerződésig” (1920) a<br />
Habsburg-ház birtokába került, és így jött létre az Osztrák-Magyar Császárság. Az elkövetkező<br />
tizenhárom év a két király közötti háborúkkal telt el. Szapolyai több esetben kért segítséget II. Szulejmán<br />
török szultántól, míg Ferdinánd nyugatról kapta a segítséget. 1538-ban békét kötöttek azzal a<br />
megállapodással, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a királyság. Szapolyainak két héttel halála<br />
előtt fia született, és meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt koronázzák királlyá, gyámjául pedig a török<br />
szultánt kérjék föl. A csecsemő király érdekeinek védelme lett az ürügy arra, hogy 1541. augusztus 29-én,<br />
a mohácsi csata 15-dik évfordulója napján, Szulejmán ellenállás nélkül megszállta és birtokba vette<br />
Budát.<br />
Ezt követően az ország három részre szakadt. A Dunántúl nagyobb része és a Nagyalföld török<br />
kézre került. A nyugati és északi peremvidékek magyar, illetve Habsburg fennhatóság alatt maradtak, míg
Erdély súlyos adók ellenében „függetlenséget” vásárolt a töröktől. A török 1699-ben szorult ki az ország<br />
területéről. Történetírásunk a közbeeső kor számos nagy alakjáról, hőstetteiről, eseményéről emlékezik<br />
meg. Például 1552-ben az egri nők férjük, apáik és testvéreik oldalán karddal kezükben vagy kővel és<br />
forró vízzel verték vissza az ostromlókat, és győztek. Szigetvár védői 1566-ban halált megvető<br />
hősiességük ellenére se voltak ilyen szerencsések. Mintegy 1,500 harcos, Zrínyi Miklós vezetésével,<br />
90,000 törökkel szemben egy hónapig védte a várost. 25,000 török vesztette életét, miközben a védők<br />
létszáma 300-ra apadt. Tartalékaik is kimerülőben voltak. Lehetetlenné vált a vár további védelme. A<br />
tisztek feleségei és leányai úgy döntöttek, inkább meghalnak, minthogy török kézre kerüljenek. Az utolsó<br />
roham előtt a férjek megölték hitvesüket, apák leányaikat. Zrínyi felsorakoztatta hű katonáit, s mint az<br />
orkán rontottak az ellenségre. Három kivételével mind hősi halált halt.<br />
Az 1568-as tordai országgyűlés törvényesítette a vallásszabadságot, mely szerint minden ember<br />
szabadon választhatta meg hitét. Magyarország ezzel is megelőzte Nyugat-Európát.<br />
Öt évvel a török kiűzése után (1699) a Habsburgok magyarellenes politikája kirobbantotta az<br />
1704-től 1711-ig tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot. A török időkben elnéptelenedett<br />
területekre visszaigyekvő magyarokat a Habsburgok katonái elkergették és idegeneket telepítettek<br />
helyükre, mint például a 40,000 szerb családot a Délvidékre, ami megalapozta<br />
Trianont. Igaz ugyan, hogy e kérdésben a magyar főurakat is nagy felelősség<br />
terheli. Ők főleg Erdélybe telepítettek be sok románt, mint olcsó munkaerőt. Nagy<br />
szabadsághősünk, II. Rákóczi Ferenc nagyapja, Rákóczi György fordíttatta le a<br />
bibliát román nyelvre, hogy ezzel elindítsa a románság művelődését. A<br />
későbbieket ismerjük. A sors különös játéka, hogy a szabadságharc bukása után<br />
Rákóczi Törökországban kapott menedéket, és ott is halt meg. Gróf Bercsényi<br />
Miklós fia, Bercsényi László Franciaországba menekült, és a francia huszárság<br />
megszervezője lett. Az általa szervezett huszárezred a Bercsényi nevet viselte.<br />
1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. Az amerikai huszárságot is<br />
egy magyar, Fabriczy Kováts Mihály ezredes szervezte ütőképes, korszerű<br />
alakulattá. 1776-ban ment Amerikába és a lengyel származású Pulaski Kázmér tábornok alatt szolgált.<br />
1779-ben Charlestonnál halt hősi halált egy huszárroham során. Az amerikai polgárháború északi<br />
hadainak 1861-ben aratott első jelentős győzelme pedig Zágonyi Károly huszárszázados nevéhez fűződik.<br />
A török és Habsburg-hódoltság nem köszönthetett volna Magyarországra rosszabb időkben. Az<br />
Olaszországból elinduló megújulás (reneszánsz) nagy lendülettel és életerővel töltötte fel Európa<br />
művelődését, amire napjainkban is nagy szükség lenne. Ez azonban Magyarország határainál megtört. E<br />
kor nagyütemű fejlődésével csak az elzárt, de mégis viszonylag szabad Erdély tudott valamelyest lépést<br />
tartani. Ekkor épültek Európa-szerte a tudomány fellegvárai. Magyarország pedig a törökkel és a<br />
Habsburg-házzal küzdött, önmagát őrölte fel és romba dőlt.<br />
A magyarság hanyatlásának azonban mégsem ez a legmeghatározóbb oka. Az ezerhétszázas évek<br />
elején és közepén kezdte hajtogatni csíráit egy új eszme, a nemzeti gondolat, ami 1789-ben, a nagy<br />
francia forradalomban teljesedett ki. Addig a mindenkori hatalom birtokosa (király, császár) iránti hűség<br />
volt a társadalmat összefogó vezéreszme. Az új irány a nemzetet emelte eszményi magaslatra. Nem<br />
elégedett meg a nemzethez való hűséggel, mert a fajta, a vér tisztasága is követelmény lett. A nyugati<br />
népek ezen új eszme szolgálatába állították történetírásukat, és<br />
kiművelték erős nemzeti öntudatukat, és azon keresztül társadalmi,<br />
azaz nemzeti vezéreszméjüket. Ezen eszme a nyugati országok<br />
némelyikében, mint az orkán seperte el a nemzetiségeket.<br />
Magyarországon az új eszme a Széchenyiek okos<br />
gazdaságpolitikájával, és ugyancsak az ő általuk alapított Magyar<br />
Tudományos Akadémia segítségével művelődhetett volna ki. E<br />
folyamatot az 1848-49-es szabadságharc bukása törte meg. A Bachkormány<br />
megtöltötte a Tudományos Akadémiát osztrák, német és<br />
egyéb idegen származású, magyarellenes „tudósokkal”, bachtudósokkal.<br />
Feladatuk az volt, hogy a lehető legmélyebbre
gázoljanak a magyarság öntudatába, érzelmeibe és lelkivilágába. Csírájában fojtsák el a nemzethű<br />
történetírást, és ezzel megakadályozzák a társadalmat vezérlő nemzeti eszme kiművelődését. E siserehad<br />
e munkát kiválóan el is végezte. Megtagadtuk dicső szittya-hun őseinket és finnugorok lettünk. Nyelvünk<br />
egy szedett-vedett tákolmány, melyben egyetlen magyar tőszó sincs, mondják a bach-nyelvészek.<br />
Szomorú, hogy a bach-tudósok szellemiségétől a mai napig nem tudtunk megszabadulni.<br />
Gróf Széchenyi István<br />
E kor megértése nélkül nem születhetik meg a nemzethű történetírás, ami nélkül pedig nem<br />
művelődhet ki az egységes nemzeti önismeret és az egészséges társadalmi vezéreszme. Enélkül pedig<br />
nincs nemzettudat és nemzeti önbecsülés, és nincs magyar feltámadás!<br />
Az 1848-49-es szabadságharcot megelőző évek egyik fő kérdése a közteherviselés volt. Az 1848<br />
elején Párizsban, majd Bécsben kitört forradalom és a hazai forradalmi hangulat a nemességet arra<br />
kényszeríttette, hogy e kérdésben a népi akaratnak engedjen. Az országgyűlés felsőháza 1848. március<br />
15-én a délelőtti órákban megszavazta a közteherviselésről szóló törvényt, melynek értelmében a<br />
nemesség feladta kiváltságainak egy részét, s ezzel elejét vette, hogy a délután kitörő szabadságharc a<br />
főúri osztály ellen is irányuljon. A magyar főnemesség az egyedüli a világon, ha nyomásra is, de mégis<br />
önként adta föl kiváltságjogait. A szabadságharc leverése után a Bach-kormány önkénye nehezedett az<br />
országra. Majd az 1867-es kiegyezés után egy nemzetellenes, a gazdaságot karmaiba kaparintó réteg<br />
szorításába került és vergődött az új kormány és az ország. Ezt a kiváltságait feladó nemesség<br />
legyengülése is elősegített.<br />
A századforduló táján nagy volt a nyugtalanság Európában. A hatalmi villongások háborúval<br />
fenyegettek. Kelet-Közép-Európában a nemzetiségeket a nemzeti függetlenség eszméje fűtötte. Ezt mind<br />
Bécsből, mind Moszkvából egyaránt szították a magyarság ellen. Cikkek, térképek jelentek meg<br />
Magyarország feldarabolásáról, melyeket magyar részről nem vettek komolyan. 1914. június 28-án<br />
Szarajevóban egy szerb orvgyilkos megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Ez lett az ürügy,<br />
az utolsó szalmaszál, melyet az első világháború kitörése okának emlegetnek. Az igazi ok, mint minden<br />
háború oka, gazdasági és hatalmi volt.<br />
Magyarország ekkor az Osztrák-Magyar Császárság tagállama volt. Nem volt önálló<br />
külpolitikája. A birodalom miniszterei közül csak egy volt magyar, a miniszterelnök, gróf Tisza István. A<br />
birodalmi kormány Szerbia azonnali megtámadását javasolta. Tisza ezt ellenezte, és politikai megoldást<br />
javasolt. A háborús hangulat azonban tovább fokozódott, és a Császárság csapatai július végén<br />
megtámadták Szerbiát. A háború 1918-ban a felek közös megegyezése alapján fegyverletétellel ért véget.<br />
Az Osztrák-Magyar Császárság 1918. november 3-án fegyverszüneti egyezményt írt alá Páduában<br />
Olaszországgal, mely sértetlenül hagyta a történelmi határokat. Az egyezményt Franciaország nem vette<br />
figyelembe, és balkáni haderejét Magyarország ellen vonultatta fel, mely Szegedig hatolt. A román és<br />
cseh csapatoknak is engedélyt adtak arra, hogy átlépjék a magyar határokat, miközben a frontról hazatérő<br />
magyar katonákat leszerelték. A háborút béketárgyalások követték, melyek egyre inkább elfajultak és a<br />
nemzetek, vagy mint teljes győztesek, vagy mint teljes vesztesek kerültek ki belőle. Magyarország ügyét<br />
a Párizs melletti Trianonban tárgyalták. Magyarországot vádolták meg, mint a háború okozóját, és mire a<br />
„béketárgyalások” befejeződtek, elvesztettük országunk 72%-át, a lakosság 64%-át, köztük 3.5 millió<br />
magyart, akikből másfélmillió közvetlen az új határok mentén élt, csaknem színtiszta magyar falvakban,<br />
városokban.<br />
1938 és 1941 között nagyhatalmi tárgyalások és egyezmények értelmében Magyarország<br />
visszakapta az elcsatolt területek magyarlakta részeit. A részbeni igazságtétel maradandóságát azonban<br />
egy újabb háború kitörése fenyegette, mely nem is váratott magára sokáig. Aztán a II. Világháború<br />
győztesei 1947-ben Párizsban megismételték Trianont. Magyarország ismét elvesztette a visszacsatolt<br />
területeket, sőt azt meg is toldották, a Duna magyarországi oldalán, Pozsonnyal átellenben három<br />
színtiszta magyar falut, Ópozsonyt, Oroszvárat és Köpcsényt Csehszlovákiának ítélték A trianoni és<br />
párizsi „béke”-parancsok igazságtalanságát az 1990-es évek eseményei, Csehszlovákia és Jugoszlávia<br />
felbomlása és a véres polgárháborúk igazolják.
A történelmi Magyarország feldarabolását a nemzetiségek „önrendelkezési jogának” érdekében a<br />
„demokratikus eszmék” jegyében tették. A tények ezt<br />
egyszerűen nem támasztják alá. A megnövelt Románia is<br />
nemzetiségi állam lett. Úgyszintén a két új állam, Jugoszlávia és<br />
Csehszlovákia. Egyéb nemzetiségek között csaknem kétmillió<br />
magyar került román, egymillió magyar cseh, és félmillió<br />
magyar szerb uralom alá. A „békeszerződés” értelmében az<br />
elcsatolt területeken népszavazást kellett volna kiírni a<br />
hovatartozást illetően. Ez Sopronban és környékén meg is<br />
történt, de miután a város és a vidék népessége Magyarország<br />
mellett adta le szavazatát, a további választások kiírását<br />
nyomban leállították. Ez nem volt más, mint a fennen hirdetett<br />
„demokratikus eszmék” sárba tiprása. Világunkat azóta is a<br />
„demokrácia” zászlaja alatt kéjelgő, nép- és nemzetellenes<br />
hatalom tartja karmaiban.<br />
1956 hősei<br />
Az elalélt magyarságot a trianoni csapás rázta fel álmából, és rövid időn belül kibontakozott egy<br />
életerős szellemi építkezés, melynek meglett volna a remélt eredménye, de elseperte a második<br />
világháború vihara. 1956-ban egy újabb talpra állást kísérelt meg a nemzet. Mint a szunnyadó<br />
tűzhányóból az izzó folyam, úgy tört ki a magyarságból a szabadság és függetlenség vágya.<br />
Halálmegvető hősiességgel, fegyverrel a kézben fordult a külső és belső ellenséggel szembe. Hatalmas<br />
veszteségeket okozott a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatoknak, melyeket visszavonulásra<br />
kényszerített, s néhány nap alatt felszámolta a hírhedt ÁVO ellenállását. Október végére elnémultak a<br />
fegyverek, s néhány napig úgy tűnt, hogy ismét szabadok lettünk. Az új magyar kormány már csak a<br />
nyugati hatalmak elismerésére várt. Ekkor történt, hogy a nyugat, a „szabadságszerető” nyugat, a<br />
„szabadság bástyájával”, Amerikával az élen ismét hátat fordított, cserbenhagyott bennünket.<br />
Eisenhower elnök Titón keresztül tudatta a szovjettel, majd pedig nyilvánosan is közzétette, hogy<br />
Amerika nem tart kívánatosnak semmiféle lázongást a Szovjetunió határán. Ezzel szabad kezet adott a<br />
szovjetnek a „lázongó” magyarok letörésére.<br />
A vesztes szabadságharcot és forradalmat a véres megtorlások követték. A nemzet meghasonlott<br />
és befelé fordult. A Kádár-Aczél együttesnek aztán sikerült kiölni a magyar fiatalságból a nemzeti<br />
önbecsülés utolsó szikráját is. Ez, és a terhesség megszakításának törvényesítése eredményezte, hogy a<br />
magyarság évente 40-50 ezerrel, egy kisvárosnyi népességgel fogy. Ha e folyamatot nem tudjuk<br />
megállítani, kisnépből törpe néppé zsugorodunk, és<br />
ellenségeink nagy örömére eltűnünk a történelem<br />
színpadáról. Ahhoz, hogy nemzetünket meg tudjuk<br />
menteni a teljes pusztulástól, szembe kell néznünk a<br />
könyörtelen tényekkel, a valósággal. Fel kell mérnünk<br />
jelen helyzetünket, és meg kell határozni, hogy mi a<br />
teendőnk. E munka nem kezdődhet mással, mint a<br />
nemzethű történetírással. Valós múltunk ismeretéből<br />
meríthetjük mindazon tudást, akaratot és erőt, amely<br />
nélkülözhetetlen jövőnk építéséhez.<br />
Budapesti látkép 1956. október végén.<br />
Trianon - Országcsonkítás - 1920. június 4.
legfontosabbak közül.<br />
A Történelmi Magyarország területe<br />
325,000 km2 volt. Ebből 4,000 km2-t Ausztriához,<br />
63,000 km2-t Csehországhoz, 102,000 km2-t<br />
Romániához, 63,000 km2-t Szerbiához csatoltak.<br />
Továbbá a Magas-Tátra északi részéből<br />
Lengyelországnak is jutott egy darabka. Fiumét, az<br />
ország egyetlen tengeri kikötőjét pedig<br />
Olaszországnak ítélték. Magyarország elvesztette<br />
földművelésre alkalmas területeinek 61%-át,<br />
fakitermelésének 88%-át, arany, ezüst, réz és<br />
sóbányáinak 100%-át, vas termelésének 83%-át,<br />
vas- és acélgyárainak 60%-át, olajfinomítóinak<br />
47%-át, hogy csak néhányat említsünk a<br />
A történelmi Magyarország nemzetiségei<br />
A történelmi Magyarország nemzetiségi állam volt. 1920-ban 20,886,000 lakossal. A magyarság<br />
lélekszáma tízmillió körül volt. Az elcsatolt területek lakosságának nemzetiségi mutatói: Ausztriához;<br />
358,000 lélek, ebből 126,000 nem osztrák (25,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 5,000.<br />
Csehszlovákiához; 3,576,000, ebből 1,874,000 nem szlovák (1,000,000 magyar). A magyarság<br />
lélekszáma ma 700,000. Jugoszláviához; 4,122,000, ebből 3,093,000 nem szerb (500,000 magyar). A<br />
magyarság lélekszáma ma 350,000 alatt van. Romániához; 5,265,000, ebből 2,465,000 nem román<br />
(1,900,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 1,700,000. Csonka-Magyarországnak maradt 7,516,000<br />
lakosa. Ebből láthatjuk, hogy az elszakított területeken a magyarság lélekszáma nem szaporodott, hanem<br />
visszaesett, míg e területeken az utódállamok népessége kétszeresére nőtt az elmúlt nyolcvan évben. A<br />
történelmi Magyarország nemzetiségi térképén azt is láthatjuk, hogy közvetlen az újonnan meghúzott<br />
határokon túl, mintegy másfélmillió magyar élt csaknem színtiszta magyar falvakban, városokban. Ez a<br />
bíráskodó nagyhatalmak részéről az általuk fennen hirdetett demokratikus eszmék sárba-tiprása, és a<br />
magyarság létére törő bűnös merénylet volt.<br />
Azt is tudni kell, hogy a<br />
történelmi Magyarországon, a<br />
nemzetiségek panasza ellenére, a magyar<br />
kormány főiskolákat, tanítóképzőket<br />
működtetett részükre, melyekben a tanítás<br />
az illető nemzetiségek nyelvén folyt. E<br />
területeken az utódállamok ma mindent<br />
megtesznek, hogy megakadályozzák a<br />
magyar felsőoktatás helyreállítását.<br />
A feketeszín a magyarlakta<br />
területeket jelzi
A Magyar Nemzeti Címer<br />
A századok során a magyar<br />
nemzeti címernek sok változata<br />
létezett. Különböző időkben,<br />
különböző uralkodók használták és<br />
alakították át saját családi vagy<br />
hatalmi jelképeikkel. 1896-ban<br />
törvényerejű rendelettel<br />
szabályozták a címerek<br />
alkotóelemeinek elrendezését és<br />
használatukat. Ettől kezdve a nagy és a kis címer használata volt elrendelve. A<br />
nagy címer összetett címer volt, mely a Magyar Királyság országait és tartományait képviselte.<br />
Alkotóelemei: bal oldalon Dalmácia és Szlavónia, jobb oldalon Horvátország és Erdély, míg legalul<br />
Fiume, középen Magyarország korona nélküli kis címere foglalt helyet. E címert használták azon<br />
minisztériumok, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra. A koronás kis címert (mai címer)<br />
pedig Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták.<br />
Sajnálatos tényként állapítható meg, hogy nemzeti címerünknek nincs tudományosan<br />
megalapozott értelmezése. Minden kétséget kizáróan megállapítható azonban, hogy fő alkotóelemeinek<br />
eredete az ókori műveltségekhez vezethető vissza. Ezek a következők: a címer bal oldalában helyezkedik<br />
el a négy piros és négy fehér sáv. Jobb oldalán pedig a kettős kereszt, alatta a korona és az alatt a<br />
hármas halom.<br />
A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) időrendi<br />
kialakulása és bizonyíthatósága: Körülbelül hatezer évvel ezelőtt Enki<br />
a legősibb sumer városnak, Eridunak volt a főistene, azaz a<br />
bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki<br />
nevét négy ékkel írták.<br />
Később az akkádoknál Ea vette át Enki szerepét, akinek<br />
szintén négy ékkel írták a nevét, amint ez a babiloni pecséten,<br />
jelképe, az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten) látjuk, akinek nevét három ékkel<br />
írták, ezek jelképe, a bika oldalán vannak. Zarathustra a szittya-hun vallás megújítója és főtáltosa volt.<br />
Bölcselete jól ismert a művelt világban. Ő körülbelül 2600 évvel ezelőtt élt, és<br />
köpenyének szegélyén is négy sáv látható (Forray Z. felismerése). Négy hajlított<br />
sáv-ív látható a cseremisz földön talált, Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez<br />
két egymással szembe néző oroszlánjának oldalán is. Az utolsó ív ékszerűen van<br />
kiképezve. Négy fehér és négy piros sáv látható a XI. századból való zászlónkon<br />
is, melyet Árpád-sávos zászló néven ismerünk. Az esztergomi várkápolna<br />
egyetlen megmaradt<br />
oroszlánjának<br />
(falfestmény) oldalán a négy<br />
sáv vagy ék a hármas<br />
halommal van<br />
egybeszerkesztve.<br />
Az esztergomi oroszlán A<br />
babiloni pecséthenger<br />
A hármas halom időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 előtti ősi képírásokban a<br />
hármas halom elsődleges értelme a föld volt, de használták a hegy és az ország fogalom jelölésére,<br />
írására is. A suméreknél ez három ékjellé változott, míg az egyiptomiaknál megmaradt a hármas<br />
halom alakjában. Kálti Márk Képes Krónikája festményeiben is megtalálható a hármas halom hol
pajzson, hol mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettős kereszttel a tetején. Ha közelebbről<br />
megvizsgáljuk a matyó hímzést, tulipánjai némelyikén szintén a hármas halmot láthatjuk.<br />
A kettős kereszt időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettős kereszt megtalálható az ősi<br />
képírásokban, mint a főember, főpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán<br />
talált korong alakú cserépen is látható. Úgyszintén az egyiptomi államférfiú Nefer-<br />
Yu sírkövén is, ahol a kettős kereszt egy szív alakú „alma” tetején van, tehát<br />
ebben az esetben is főembert jelent. Hasonló a magyar országalmához, csak a „gömb” szív alakú. Nefer-<br />
Yu Kr.e. 2170 táján élt. Nagy Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettős<br />
keresztet. A magyar Szent Korona Geobicás (I. Géza királynak vélt) zománcképén is láthatjuk, de az alsó<br />
vízszintest a görög Omega helyettesíti. IV. Béla király nagypecsétjének hátlapján is<br />
a kettős kereszt van. A rendelkezésre álló adatok alapján a kettős kereszt a hármas<br />
halom tetején először a már említett Képes Krónika festményeiben jelent meg, tehát<br />
az 1300-as évek második felében. A három fő alkotóelem; négy piros és négy fehér<br />
sáv, a hármas halom és a kettős kereszt Mátyás (1458-1490) király címerében<br />
jelent meg a holló, az oroszlán és a három koronás fej kíséretében. A hármas halom<br />
és a kettős kereszt közötti korona későbbi fejlemény.<br />
Ahhoz, hogy a címerekben látható alkotóelemeket értelmezzük, tudnunk<br />
kell, hogy a címerek valójában képírások. Azokkal alkotóik valamit mondani,<br />
kifejezni akartak. A magyar címer nem egy gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél<br />
évezredre volt szükség. Az teszi valóban csodálatossá, hogy e három ősi képjel értelmes mondanivalóval<br />
egyé ötvöződött benne. A három fő alkotóelemnek azonban több értelmezése is lehetséges.<br />
Kezdjük a címer bal oldalán látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye szerint a<br />
négy „ezüst” sáv piros alapon a Kárpát-medence négy „ezüstfolyóját”, a Dunát, Tiszát, Drávát és<br />
Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpát-medencének öt nagy folyója van. Aligha képzelhető el, hogy<br />
a Maros, az Erdélyi-medence vízlevezetője kimaradhatott volna. Ettől meggyőzőbb eredményre<br />
juthatunk, ha az ókori műveltségek említett istenségei neveinek írását vesszük figyelembe. Enki és Ea<br />
isteneknek négy ékkel írták a nevüket. A négy sáv a szittya-hun Zarathustra köpenyének szegélyén is<br />
szerepel, melyek ugyancsak láthatóak a Szent Koronán az Atya Istent közrefogó ciprusfákon is. (Forray Z.<br />
felismerése). Jézust, a Fiú Istent közrefogó ciprusfákon három sáv van. A cseremisz földön talált<br />
tarsolylemez pedig azt<br />
igazolja, hogy e jelet Árpád népe<br />
is ismerte és használta. Végül<br />
e négy jelet láthatjuk az<br />
esztergomi várkápolna festett<br />
oroszlánjának oldalán. Jogos a<br />
feltevés, hogy e négy jel<br />
századokon át megőrizte Isten,<br />
istenség, főpap értelmét.<br />
Atya Isten<br />
Isten - Jézus<br />
A hármas halmot, mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. Mivel a hármas halmot<br />
a föld, hegy és ország értelem írására használták, de azzal nem jelölhették egyetlen hegy tulajdonnevét<br />
sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas halommal van egybeszerkesztve, s ha a két<br />
fogalmat egybeolvassuk, akkor<br />
megkapjuk az Isten földje, mai<br />
értelmezéssel Isten országa olvasatot.<br />
A harmadik fő alkotóelem a kettős<br />
kereszt. A kettős keresztet az Apostoli kettős<br />
keresztnek vélik - mely címerünkben a<br />
Fiú
hármas halomra van helyezve -, mert a magyar királyok az apostoli joggal is fel voltak ruházva, a két<br />
fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli Ország olvasatot. Lehetséges. A korona a hármas<br />
halom és a kettős kereszt közé az ezerhatszázas évek végén, az ezerhétszázas évek elején került. E három<br />
jel összeolvasásával már értelmesebb olvasatot kapunk:<br />
Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság. A baj az, hogy a korona túl későn<br />
került címerünkbe.<br />
Magyar tarsolylemez Cseremiszföldről Zarathustra<br />
A kettős keresztnek további olvasata is lehetséges. Erdélyben az enlakai unitárius templom mennyezetén<br />
van egy festmény, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg olvasata: Gy az Isten Georgyius<br />
Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon. Elgondolkoztató, hogy Musnai mester miért hagyta<br />
el az Egy szó írásához az e betűt? Az egy írására miért<br />
használta csupán a rovásírás gy betűjét, mely a kettős<br />
kereszthez hasonló jel. Tény, hogy az „e” a magyar nyelv<br />
leggyakrabban használt magánhangzója, a rovásírásban el<br />
lehetett hagyni akkor is, ha az a szó kezdőbetűje volt.<br />
Azonban, Musnai mester következetességébe mintha hiba<br />
csúszott volna. Miért írta ki az e betűt az Isten szóban? A<br />
rovás gy betűjével ugyanis írhatjuk az egyet, és az<br />
egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ha tehát, a kettős<br />
keresztet Isten, a hármas halmot ország értelemmel<br />
egybeolvassuk, ebben az esetben is megkapjuk az Isten<br />
Országa olvasatot.<br />
Az<br />
enlakai templom rovása<br />
Vissza kell térnünk viszont a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezéséhez. E<br />
lehetőségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s lehetséges, hogy a következőt kell a<br />
legvalószínűbb megoldásnak tekintenünk. Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet (törzs) kötötte a<br />
vérszerződést. Az utóbbi évtizedekben szó esett nyolcról, sőt tízről is. Nem lehetetlen, hogy a Kárpátmedence<br />
elfoglalását tíz nemzet hajtotta végre, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy a vérszerződést<br />
nyolc nemzet kötötte: Megyer, Nyék, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Kürt és Gyarmat. A Kürt és a Gyarmat két<br />
kis, vagy két csonka nemzet volt, melyeket hadászati célból egybevontak, de a nemzetszövetségben<br />
megkapták a teljes egyenjogúságot. Nemzeti címerünk bal felén tehát ennek emléke lett megörökítve. Az<br />
sem lehetetlen, hogy Álmos tudatosan választotta a nyolc nemzet szövetségét, hogy ezzel zászlójukon a<br />
négy sáv piros alapon jelképezhesse az isteni szövetséget is.<br />
Amint látjuk, nemzeti címerünk fő alkotóelemeinek többféle értelmezése is lehetséges. Éppen<br />
ezért az elmondottak hitelességét és végleges elfogadását csak a további kutatások eredményei<br />
támaszthatják alá vagy cáfolhatják meg.
Oroszlán Tutankhamun fejtartójáról Kimmér harcos egy görög vázafestményről<br />
A népdal és népzene<br />
„Sírva vígad a magyar”, mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a szívet<br />
tépő, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és érzelmek<br />
terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és nő egymás<br />
iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a kétséget, a<br />
bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a bizonytalanság megszűnik,<br />
akkor a tépelődés is eloszlik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a zene ropogós lesz.<br />
Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a<br />
hazaszeretet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az<br />
együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük és szavaik a nyelven túl magukon viselik a<br />
sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, ahonnan fakadtak és amit egyben tovább is művelnek.<br />
A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség<br />
érzéseinek és lelkivilágának legmélyéből jövő. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népinemzeti<br />
életnek. Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi mivoltának egyik<br />
legszembetűnőbb, legalapvetőbb részéről, a kovászról, mely nélkül fellazul a közösségi, a társadalmi élet,<br />
és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a vége felé közeledik. Hozzuk<br />
vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok akarunk maradni!<br />
A nemzettudat<br />
A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának<br />
hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor<br />
nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés<br />
nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak<br />
néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával<br />
sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthető<br />
megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. Enélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán.
Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy<br />
elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása:<br />
A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az<br />
együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erőt ad arra, hogy egymást<br />
megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes megoldani<br />
nemzeti sorskérdéseit.<br />
Az újkőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás<br />
vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője (a magyar Boldogasszony) volt. A<br />
királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hűség volt a közösséget átfogó és irányító<br />
eszme. A nemzeti társadalmak kifejlődésével pedig a nemzeti vezéreszme emelkedett eszményi<br />
magaslatba, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és őrangyala.<br />
Tehát a nemzeti önismeretből kiművelődő társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét,<br />
a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. Ahol nincs egy, a társadalmat átfogó<br />
vezéreszme, a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a<br />
közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz.<br />
Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse<br />
magát, a következő négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben: a. testi közelség, b. a közös<br />
nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövő<br />
mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezőket, mert együttessen alkotják az<br />
egészet. Azon társadalom, amelyikből akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert<br />
nem forrhat ki a jövőjét építő és védelmező társadalmi vezéreszme.<br />
Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon<br />
lehetőségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is.<br />
Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen<br />
védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit védelmezi. A társadalmi vezéreszme<br />
nélkül nem létezhet, nincs egészséges, életerős és kiegyensúlyozott közösség.<br />
Szó esett a nemzeti önismeretről, melyből kiművelődik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme.<br />
Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből? A nemzet<br />
múltjának ismertéből, a történelméből! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére.<br />
Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi.<br />
Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó tételekkel,<br />
melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a<br />
nemzet iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelőség azért, hogy a nemzeti önbecsülésnek még az<br />
árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat<br />
nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az<br />
elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak.<br />
Nyilatkozatok a magyar nyelvről<br />
(Kivonat: Forrai Sándor Küskarácsonytól sülvester estig című könyvéből. Múzsák<br />
Közművelődési Kiadó, 1985.)<br />
„Amikor a magyarság körében is meghonosodott a latin betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt<br />
betű. Ennek következtében a magyar nyelvet e betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem<br />
ezer évig kellett kínlódni helyesírásunkkal, míg végre rovásírásunk logikájához (ésszerűségéhez)<br />
hasonlóan kialakult a mai fonetikus (hangtani) helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori
ovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek (régi könyvek) azon szavai,<br />
amelyekben a hiányzó latin betűket igyekeztek pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek és értelemnek<br />
egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen<br />
úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy<br />
György. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy<br />
scent, azzon vagy asson, Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg. Régi<br />
családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelőséget takar, csupán nyelvünk küzdelmét a<br />
latin betűkkel.: a „ty” az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában „thy” (az y-t i-nek kell<br />
olvasni) szerepel, innen a Batthyány családnév írásmódja. De írták „tj”-nek is. A zs=ss, az ü és ő=ew,<br />
ezért Dezsőfi is csak Dessewffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét.<br />
Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a<br />
céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert amint írja: „egyedül ez alkalmas a magyar nyelv<br />
jegyzésére.”<br />
(A magyar ember tehát soha nem beszélt úgy, amint arra a latin betűs nyelvemlékeinkből<br />
következtetni lehet. <strong>Radics</strong> Géza.)<br />
Kosztolányi Dezső<br />
A vértanúk nyelvéről<br />
Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a<br />
magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig<br />
hozzá szoktam már az ilyesfajta sértegetésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a magyar,<br />
aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor, bajuszt mindössze<br />
másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a<br />
bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs fokosom, bajuszom és<br />
paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg.<br />
Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet,<br />
Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a<br />
nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó<br />
legnagyobb nyelvi lángész, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszasan és szívesen elcsevegett a<br />
csehországi költővel. Természetesen, a nyelvekről folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír<br />
cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben<br />
ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be. A<br />
véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a<br />
tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről, s az<br />
utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű<br />
és anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé,<br />
rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodás miatt, de azért is,<br />
mert páratlan és pártatlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s<br />
ismert minden nyelvjárást és hangáramlatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő<br />
villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen,<br />
hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal<br />
vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit<br />
egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Ő itten a szaktekintély.<br />
„Tudja - mondta beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más<br />
nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A<br />
magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen,
ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja. A<br />
magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”<br />
Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg,<br />
de csak nyolcvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna<br />
kezeihez, Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort, Berzsenyi<br />
Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti<br />
papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyével,<br />
jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt<br />
emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik<br />
azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban.<br />
Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok.<br />
(Pesti Napló, 1919. február 23-án.)<br />
A magyar nyelv eredetiségérül<br />
(Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.)<br />
Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon<br />
szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat,<br />
hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben<br />
is oltalmazzam.<br />
Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai (tárgyi) dolgoknak nevei, melyek természet<br />
szerint az embereknek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld, víz,<br />
tűz, nap, stb., melyeknek hihetőképpen legelsőbb adának nevezeteket az első emberek.<br />
Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet<br />
találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész<br />
óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti<br />
tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai<br />
nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ...<br />
* * *<br />
Kőrösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar követnek<br />
írta levelében írja:<br />
„... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert,<br />
csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság<br />
sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”<br />
(Marton Veronika: Kőrösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.)<br />
* * *<br />
Sir John Bowring: A magyarok költészete (Poertry of the Magyars)<br />
Magyarország és Erdély nyelvének és irodalmának vázlatos ismertetésével.<br />
John Bowring angol nyelvész, mint Mezzofanti sok nyelvet beszélt. Köztük a magyart is. 1830ban<br />
egy magyar verses kötetet adott ki angol fordításban, melynek az előszavában a következőket írta:<br />
"A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása<br />
rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése
ízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem<br />
hatott a magyarlakta térségre." (John Bowring, 1830, Poetry of the Magyars, Preface, VI. - Dr Végvári<br />
József fordítása).<br />
Az eredeti angol szöveg:<br />
The magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of<br />
exceedingly little use towards its right understanding. It is moulded in a form essentially its own, and its<br />
construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of<br />
Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region.<br />
Vérszerződés<br />
Elbeszélő: Több adat utal arra, hogy Álmos népe már a nyolcszázas évek közepe táján szemet<br />
vetett a Kárpát-medencére. Nem lehetetlen, hogy a 862-es hadjárat egyik célja Pannónia felderítése volt,<br />
ismerkedés a tereppel, valamint az öreg földrész erőviszonyainak felmérése.<br />
A Kárpát-medence nagy részét idegenek tartották hatalmukban. Pannóniát, a Dunántúlt a frank<br />
császár, a Tiszántúl déli részét és Erdélyt pedig a bolgárok birtokolták. Csak a Duna-Tisza közén élő<br />
avarok, jászok és az ősparasztság volt független. Ezek a székelyekkel együtt szövetségben álltak Álmos<br />
nagyfejedelemmel. Közösen tervezték a bolgár hódoltság alatti területek felszabadítását. A felkészülést a<br />
nagy vállalkozásra már a 870-es évek végén, a 880-as évek elején megkezdhették. A szekerek<br />
rendbetételéhez, a tartalék íjak és nyílvesszők elkészítéséhez, a nagymennyiségű vas olvasztásához és<br />
feldolgozásához évekre volt szükség.<br />
A nagy vállalkozás sikerét politikailag is elő kellett készíteni. 892-ben Arnulf császárral kötöttek<br />
szövetséget a morvák megrendszabályozására. Bizánc szövetségét is ebben az évben keresték, de Leó<br />
császár ezt visszautasította. 894-ben azonban Bizánc kérte őseink szövetségét a bolgárok ellen. Az történt<br />
ugyanis, hogy a fiatal és életerős Simeon lett a bolgár cár, aki szorongatni kezdte a bizánci végeket. Így<br />
jött létre a szövetséges viszony az akkori világ két nagyhatalmával, ami elengedhetetlen feltétel volt a<br />
nagy vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.<br />
A Kárpát-medence avarjai, székelyei és őstelepes parasztjai elérkezettnek látták az időt, hogy<br />
megszabaduljanak idegen elnyomóiktól. Követeket küldtek Álmos nagyfejedelemhez, hogy sürgessék a<br />
hadműveletek megkezdését.<br />
(Színhely: Az etelközi haza nagyfejedelmi palotája vagy nyári sátora elé követek érkeztek a<br />
Kárpát-medencéből: avar, székely és ősmagyar. Ruházatuk: Az avaré a korabeli öltözet, a székelyé a<br />
székelyharisnya, az ősmagyaré a bőgatya és bőing.)<br />
Testőr: Állj! Kik vagytok?<br />
Székely: Testvéreitek vagyunk. Atilla király ősi földjéről jöttünk, a magyarok bölcs urához,<br />
Álmos kendéhez.<br />
Testőr: (beszól Álmoshoz). Követek érkeztek Atilla király földjéről. Bebocsátást kérnek Hozzád,<br />
Uram!<br />
Álmos: Testvéreink?! Atilla földjéről? Lépjetek beljebb! Tüstént! (A követek belépnek, és mélyen<br />
meghajolnak a trónján ülő kende előtt).<br />
Székely: Szeretettel és tisztelettel köszöntünk, magyarok bölcs és igazságos Ura.<br />
Álmos: A magyarok Istene hozott benneteket. Mi járatban lennétek?<br />
Székely: Nagy Urunk! Atilla király földjén, a magyarság ősi örökén idegen az úr.
Avar: A bolgárok nyílvesszői suhognak a Tisza táján. A Duna mentén a frank császár katonái<br />
portyáznak. Pannónia nyugati végein a szlávok garázdálkodnak. Kovácsaink a hódítóknak készítik a jó<br />
acélkardokat és nyílhegyeket.<br />
Ősmagyar: A magyar paraszt nekik arat. A halász nekik veti hálóját. Övék a legízletesebb falat.<br />
Vállaink mind jobban roskadoznak a teher alatt. Nem bírjuk már sokáig.<br />
Székely: Hozzád jöttünk, Urunk! Segítségedet kérjük. Istenünk is úgy akarja, hogy a Duna-Tisza<br />
táján magyar legyen az úr!<br />
Ősmagyar: Atilla örökét már ősidők óta műveli népünk! A vizek, az erdők, a hegyek gazdagsága<br />
a mi népünket illeti! A Te vitéz harcosaid fegyverei védelme alatt ismét szabadok és boldogok lehetünk.<br />
Avar: Kovácsaink, mestereink elkészítették már a fegyvereket. Harcosaink gondosan elrejtették<br />
mind. Csak Rátok várunk, Uram! Ha harcosaid megjelennek a Kárpátok gerincein, mind egy szálig<br />
fegyverbe állunk!<br />
Álmos: Öreg vagyok én már, testvéreim, izmaimban fogytán az erő. A bolgár meg magunkfajta<br />
kemény, harcos nép. De fiam, a fiam, Árpád, kiváló hadvezér, uralkodónak született. (a testőrökhöz)<br />
Szóljatok csak Árpádnak! Hívjátok be hozzám!<br />
Testőr: Árpád! Árpád! Urunk, atyád hivat! (Árpád belép Bogát, Csaba és Zombor társaságában.<br />
Meghajtják fejüket Álmos előtt).<br />
Árpád: Parancsodra, atyám.<br />
Álmos: (A követek felé int fejével). Testvéreink. Pannóniából érkeztek. Segítségért jöttek.<br />
Székely: (Árpádhoz). Az ősi földet idegen hódítók bitorolják. Népünk az ő jármukat húzza.<br />
Ősmagyar: Övék két kezünk munkájának gyümölcse. Verejtékünk, fáradságunk az ő tarsolyukban<br />
válik arannyá. Ezt nem tűrhetjük tovább!<br />
Avar: Vezesd hadaidat a Kárpátok bérceire! A havasokon túl, a nagy magyar medencében lesz<br />
helye asszonyaitoknak, gyermekeiteknek, állataitoknak. Megférünk békességben.<br />
Árpád: Szomorú hírt hoztatok őseink földjéről, melyhez oly sok dicsőség, verejték és vér tapad.<br />
Ahol ezer évek óta magyar dal csendül az anyák ajkán. (föl-alá járkál, gondolkodik). A magyart az Isten<br />
szabadnak teremtette! Nem lehet szolga saját földjén! (szinte önmagának mondja) Magamhoz hívatom a<br />
testvérnemzetek horkáit. Közös erővel verjük ki az ellenséget Pannóniából! Követeket küldök Elődhöz,<br />
Tashoz, Hubához és a többiekhez. (Izgatottan) Bogát, Csaba, Zombor induljatok azonnal, hívjátok hozzám<br />
a testvérnépek horkáit. (a futárok elmennek. Árpád a követekhez szól) Ti pedig pihenjetek meg, mert nagy<br />
feladat vár ránk. (Szolgálókhoz) Ételt, italt adjatok nekik! (A követek és szolgálók kimennek).<br />
Elbeszélő: Bogát, Csaba és Zombor még néhány küldöttet választott, azután tüzes paripáikon<br />
külön-külön elvágtattak a testvérnemzetek szállásterületei irányába. A horkák lelkesen fogadták a rég várt<br />
hírt, és a küldöttekkel együtt nyomban útra keltek.<br />
Testőr: (jelenti Árpádnak) Megérkeztek a testvérnépek horkái!<br />
Árpád: Engedd be őket! Gyorsan! Gyorsan! (A horkák belépnek és egymás mellé állnak.<br />
Meghajtják fejüket. A székely, avar és ősparaszt is bejön). Rossz híreket hallottunk Pannóniából.<br />
Testvéreink életét (a követekre néz) idegen hódítók sanyargatják. Ezt nem engedhetjük tovább!<br />
Becsületünket nem szennyezheti a gyávaság!<br />
Horkák: Úgy van! Úgy van!<br />
Árpád: Testvéreim! Itt az ideje, hogy rendet teremtsünk őseink földjén. Ahogy legjobbjaink,<br />
Atilla és Baján királyok tették. Bízzunk az isteni gondviselésben és fegyvereink erejében, ha mindnyájan<br />
úgy akarjuk, akkor a Turul őrködik majd ismét a Kárpátok bércein.<br />
Mind: Éljen! Éljen!<br />
Árpád: Követtek-e hát mindnyájan?<br />
Mind: Mind egy szálig!<br />
Árpád: Esküsztök-e a Vér erejével, hogy közös határozatainkat és fogadalmainkat velem együtt<br />
hűen betartjátok?<br />
Mind: Esküszünk!<br />
Árpád: (a testőrhöz) Szólj a főtáltosnak! Hozzon bort és kupát!
Elbeszélő: A Kr.e. V. században a görög történetíró, Hérodotosz ekképp írta le a vérrel tett esküt<br />
a szittyákról szóló munkájában:<br />
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők késsel vagy árral kissé megszúrják<br />
karjukat, néhány csepp vért eresztenek a borba; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci bárdot<br />
(fokost) és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a szerződő felek isznak az<br />
edényből, ezt teszik az őket követők vezérei is.”<br />
(A főtáltos belép a kupával, borral és késsel.)<br />
Árpád: (a főtáltoshoz) Istennek szolgája, a tudományok művelője, népünk testi-lelki gondozója,<br />
azért hivattalak, mert esküt kívánunk tenni, és Isten áldását kérjük vállalkozásunkra.<br />
Főtáltos: (bort önt a kupába és Árpádnak adja a kést.) Tiéd a tisztelet, Árpád. (Árpád megszúrja<br />
karját, vérét a borba cseppenti. Őt követik a horkák, akik a kés átadásakor egymást néven szólítják.)<br />
Főtáltos: (a kupát fejmagasságba emeli) Magyarok nagy Istene! A világ Teremtője! Adj erőt<br />
népednek és azoknak, akik színed előtt vérrel pecsételt esküvel tesznek fogadalmat, hogy egymáshoz hűek<br />
maradnak, és vállalkozásukra áldásodat kérik. Vezesd győzelemre népedet. Add, hogy az ősi földet ismét<br />
beragyoghassa a dicsőség és szabadság mennyei fénye. Adj erőt azoknak, akik zsarnokságban<br />
szenvednek. Áraszd el szívüket és lelküket reménnyel és bizakodással, mert közeleg a szabadság napja.<br />
Titeket, akik véretekkel tesztek fogadalmat, eskütök örök hűségre kötelez egymás és népetek iránt.<br />
Teremtő Istenünk, adj erőt az eskütevőknek fogadalmaik betartásához, és kérjük áldásodat<br />
vállalkozásukra!<br />
Mind: Úgy legyen! (a főmágus átadja a kupát Árpádnak)<br />
Árpád: (a kupát vállmagasságba emeli) Elfogadtok-e szabad akaratotokból fejedelmeteknek?!<br />
Mind: El! Éljen! Éljen Árpád! (Árpád iszik és átadja a kupát Elődnek, aki azt vállmagasságba<br />
emeli. Ezt teszik az őt követők is.)<br />
Előd: Ameddig élünk és utódaink élnek, mindig Árpád ivadékából legyen fejedelmünk!<br />
Mind: Éljen! Éljen!<br />
Kund: A közös erővel szerzett vagyonból mindenki részesedjen!<br />
Mind: Éljen! Éljen!<br />
Ond: Azon horkák, akik szabad akaratukból választották Árpádot urukká, sem maguk, sem fiaik a<br />
királyi tanácsból és az ország tisztségeiből ki ne zárassanak!<br />
Mind: Éljen! Éljen!<br />
Tas: Azoknak, akik megszegnék Árpádnak tett esküjüket, és egymás közt viszályt szítanának,<br />
omoljon vérük, mint ahogy a miénk omlott az esküben!<br />
Mind: Úgy legyen!<br />
Huba: Ha Árpád fejedelem, vagy utódai esküjüket megszegnék, örök átok sújtsa őket, omoljon<br />
vérük!<br />
Mind: Úgy legyen! (Árpádot pajzsra emelik.)<br />
Árpád: Testvéreim! Fegyvereiteket tartsátok jó állapotban. Asszonyaitokat, gyermekeiteket<br />
készítsétek fel az útra. Minden családnak legyen bőséges élelme, sója és friss víz a tömlőben. Állataitokat<br />
tereljétek a gyülekezőhelyre. A tavaszi esőzések után indulunk. Irány a Kárpátok hegyláncai!<br />
Mind:<br />
2. versszak:<br />
Tud szeretni a magyar szív igazán,<br />
Kit szeretne, ha téged nem, szent<br />
hazám.<br />
Hervad régi búnk és bánatunk,<br />
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.
Forrásmunkák:<br />
Anonymus : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.<br />
Badiny Jós Ferenc : Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979.<br />
Badiny Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig.Orient Press Kft.<br />
Badiny Jós Ferenc : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981<br />
Bakay Kornél : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. 1998.<br />
Baráth Tibor : A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál.<br />
Biró József : A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A.<br />
Blaskovics-Vass : A magyarok őstörténete. Magvető. 1982.<br />
Bobula Ida : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.<br />
McEvedy, Colin : The Penguin Atlas of Medieval History.<br />
Csomor Lajos : Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.<br />
de Daruvár Yves : A Feldarabolt Magyarország.<br />
Fodor István : Verecke híres útján... Gondolat. 1975<br />
Forrai Sándor : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985<br />
Hóman Bálint : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.<br />
Glatz Ferenc : Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.<br />
Kocsis István : A Szent Korona misztériuma. Püski. 1997.<br />
Kocsis István : A Szent Korona tana. Püski.<br />
Krantz, Grover S. : Geographical Development of European Languages (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása.)<br />
Peter Lang. N.Y. 1988<br />
Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz<br />
László Gyula : A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.<br />
László Gyula : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.<br />
László Gyula : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.<br />
Lázár István : Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980<br />
Magyar Adorján : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.<br />
Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.<br />
Nagy Sándor : A magyar nép kialakulásának története. 1968.<br />
Padányi Viktor : Dentumagyaria. Transylvánia. 1956.<br />
Pongrátz Gergely : Corvin Köz - 1956. 1992,<br />
Raffay Ernő : Trianon titkai. Budapest. 1990.<br />
<strong>Radics</strong> Géza : Eredetünk és őshazánk. Hódmezővásárhely. 1993.<br />
Reston Jr., James : The Last Apocalypse. Anchor Books. 1999.<br />
Sebestyén Gyula : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.<br />
Szász Béla : A hunok története. Budapest. 1994.<br />
Szigeti István : A Szent Korona titka. Kecskemét. 1996<br />
Torma Zsófia : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.<br />
Varga Géza : Bronzkori magyar írásbeliség